Csak kivételes alkalmakkor fordult elő, hogy lazításképpen a bárpultot támasztottam, közben valami drága italt hintáztatva a pohárban, de a Vortex-be amúgy sem iszogatni jártam. Ide rendszerint a kötelesség szólított, már ha az Alvilág úrnőjét lehetett így becézni, de sok ezer év után már Ő is hozzászokhatott, hogy nem nagyon teszek különbséget akkor sem, ha épp vele beszélek. Nevezhetett csökönyös szamárnak, vagy sértett kiskatonának, de nem tudtam szabadulni attól, hogy nem hagyott meghalni egy hosszú, boldog élet után. Mondhatni, itt már nem lett volna szükség stáblistás jelenetre, de neki köszönhetően a rövid kis jelenet végül hosszabb lett, mint maga a film, és emiatt hol hálát éreztem, hol valami pokoli neheztelést. Felelősséget hárított rám azzal, hogy elsőként emelt vissza az életbe, ez pedig olyasmi volt, ami hosszútávú elköteleződöttséget eredményezett, de szerencsére nem várta el, hogy ehhez mindig jó pofát vágjak. Arra nem lehetett panasza, amit csináltam, a viselkedésem pedig már egy egész más lapra tartozott. Kellő rátermettséggel végeztem el a rám bízott feladatokat, egyengettem a többi kis katonája életét, figyeltem az amúgy problémásnak tűnő egyedeket, de közben soha nem felejtettem el, hogy valójában én is egy vagyok közülük. És ezt gyűlöltem.  
Leküldtem a poharam maradék tartalmát, mintha annyira szükségem lett volna az alkohol bátorítására egy ilyen megbeszéléshez, az idegesítő megnyilvánulásaimhoz nem volt szükség semmilyen buzdításra, de egy nagy sóhajt azért megejtettem, még mielőtt elindultam volna a leghátsó, szinte már irodaként funkcionáló titkos helyiség felé. Mindig itt ejtettük meg ezeket a légyottokat, bár a bizalmát továbbra is töretlennek éreztem, legalábbis erről árulkodott, hogy nem igazán szólt bele, hogyan is végzem a munkámat. A poén kedvéért néha még egy-egy hivatalos jelentés-féleséget is lekörmöltem neki, amiket vagy elolvasott vagy nem.
Végigsétáltam a hosszú folyosón, megcáfolhatatlan határozottsággal, de ez nemcsak annak szólt, hogy már legalább ezerszer jártam abban a helyiségben. Arra is fel voltam készülve, hogy kicsit sem fog tetszeni az invitálás apropója, mert bármilyen is volt kettőnk viszonya, nem egyszer játszottuk már el azt is, hogy hangulatától függően kötözködött velem. Erre szokás azt mondani, hogy addig örüljek, míg a főnök foglalkozik velem, és személyes ügyének tart. De én nem egy kibaszott projekt voltam. Néhány jellemvonásom csak erősebb lett azáltal, hogy draugr-á változtatott, heves voltam és szelidíthetetlen, de ez egyikünknek sem jelentett újdonságot.
Nagyjából két perc késésben voltam, amit a belépéskor először csak egy lassú, ártatlankodó vállvonással kommentáltam, bár túl sok magyarázatot nem fűztem volna hozzá, elvégre akár tudhatta is, hogy amúgy kint ücsörgök és melegítem az eladott lelkemet. - Elvesztettem az időérzékemet - szólaltam meg végül, beljebb sétálva, majd anélkül, hogy felkínálta volna, levetettem magam az egyik székre. Ő sem volt soha egy földre szállt angyal, de ezt az alvilág úrnőjeként amúgy sem várhatta tőle senki. Inkább volt a pokol egyik legfőbb hírnöke.
Körbe sem néztem, mert már ismertem a helyiség minden négyzetcentijét, helyette a tekintetét fürkésztem, olyan állhatatosan, ahogy mindig. Amúgy sem voltam gyenge személyiség, már emberként sem hódoltam be senkinek, és ez alól még Ő sem volt kivétel, még akkor sem, ha neki köszönhettem azt, hogy lényegében még mindig itt ülhetek. Elvégre, egyetlen pillanat alatt foszthatott volna meg az utóéletemtől.  Ahogy megszólalt, és említést tett a kihámozhatatlan jelentéseimről, nem tudtam elfojtani egy derűs vigyort, amit egy torokköszörüléssel próbáltam elrejteni, karommal megtámaszkodva a szék karfájában. - Nem volt jó a... betűméret? - kérdeztem, egyelőre még viccet csinálva az amúgy minden bizonnyal komoly szituációból, hacsak nem ismét valami mondvacsinált indokkal rángatott el idáig. Elvégre bármennyire is adta meg azt a bizonyos szabad kezet, időről időre előfordult egy-két ilyen megbeszélés, mintha csak azt akarta volna ellenőrizni, hogy még mindig két dudás játszik-e ebben a csárdában. Meglepődtem volna, ha rajtam kívül lenne bárki, aki ilyen szinten nem törődik az alvilági babérjaival és azzal, hogy valójában élet és halál felett áll, de nekem nem volt mit veszítenem. Már nem. Éppen ezért nem is szándékoztam csomót kötni a nyelvemre, még akkor sem, mikor vele beszéltem, bár nem volt kétséges, hogy egyszer-egyszer biztosan megbánta már, hogy visszaemelt az élők közé.