Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

- Ködös emlékeim vannak arról az időről, amikor Asgard falainál álltam, és tekintetem a végtelen horizonton túlra figyelt. Nem is annyira emlék, inkább álomnak mondanám, de annyira valóságosnak tűnik, tudja, mintha tényleg megtörtént volna velem. Volt egy kürtöm is, amire azt hiszem, azért vigyáztam annyira, mert ha megfújtam, az riadóztatott mindenkit - a terapeutámnál lassan kattog a metronóm, kintről madarak csicsergése hallatszik, én pedig a kanapén ülök, az egyik könyököm a bútor karfáján támaszkodik, és éppen a visszatérő álmomról feltett kérdésre válaszolok. Mindig azzal kezdjük, hogy álmodtam-e az istenek országáról, és történt-e valami másképp, mint eddig. De az emlékeim mindig ugyanazok: várok, figyelek, a Szivárvány-híd üres, senki nem közeledik sem kintről, sem pedig bentről, odafenn csak a Hold ragyog, semmitmondóan. Én viszont akkor sem mozdulok, amikor a fényes Nap felbukkan a horizonton, pedig belül feszít az érzés, hogy felé rohanjak, még mielőtt magasabbra emelkedne, és már nem érném el. - Annyira valódi, ezért hívom folyton emléknek - megrázom a fejemet, hiszen az egész olyan nevetséges. A Nap Heimdallr-nak hív, amikor figyelem az égi útján egyre magasabbra kapaszkodni. És akkor hirtelen bevillan, hogy csak a midgardi életemben vagyok cégtulajdonos, csak itt hívnak mások Hans-nak, és Sol is itt van, ugyanebben a világban…
- És mi a helyzet az álmában megjelenő nővel? - a gondolataim, az emlékeim közül a kérdés visszaránt a metronóm hangjával körbeölelt szobába.
- Úgy ragyog, mintha éppen a Napból lépett volna ki. Ártottam neki korábban, de ő azt hiszem, képes lenne megbocsátani… vagy legalábbis nagyon szeretném, ha megbocsátana. Időközben rájöttem, hogy az arca egy valódi emberé. Tudja, van a lovarda, ahol a lovamat tartom… és egészen biztos vagyok benne, hogy az álmomban a tulajdonos arcát látom - Frida maga Sol. De ezt egy halandónak nem kezdhetem el magyarázni, a végén még azt hinni, teljesen megőrültem, és szakszerűbb segítséget ajánlana, vagy éppen kötelezne rá.
- Mit érez a hölgy iránt? - a kérdés hallatán megrázom a fejemet, és aprót sóhajtok.
- Nem is tudom igazán… azt hiszem, összemosódott az emlékeimben élő nővel. Úgy értem, ki kell engesztelnem őt, hogy megbocsásson. De nem igazán tudom, mit tettem ellene - olyan nehéz elmagyarázni valakinek a sok megélt életet, amelyekből egyben visszarángattam Solt Asgardba. Olyan nehéz elmagyarázni valakinek, hogy vannak pillanatok, amikor tényleg csak álomnak tűnik minden, ami vagyok. Olyan rettenetesen nehéz megbocsátást kérni, miközben nem vagyok az ura az emlékeimnek, és emiatt nem is vagyok teljesen önmagam.