Hans & Frida

Your love shines in my heart as the sun that shines upon the earth

Összezavart a szavaival és nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet. Régen sokkalta könnyebb volt minden, ott voltunk egymásnak barátokként, tökéletes bizalommal egymás felé. Aztán minden megváltozott, amikor akaratom ellenére visszacitált. Ott valami eltörött, ami azóta se tudott a helyére billenni, a kapcsolatunk darabjaira hullt, melynek apró szilánkjait szedegetjük minden egyes alkalommal, amikor meglátogat. Szeretném elfelejteni a múltat, de a félelem és a falak nem engednek igazán. Persze néha enged ez az érzés és meggondolatlanul újra közel engedem magamhoz. Olyankor sokkalta nehezebb, hogy kitörjek a bűvköréből. Szavaival felhasítja újra a sebet, melyet egy ragtapasz fedett eddig, hogy aztán tudtomra adja, hogy neki is éppen ugyanúgy fáj, ennyi év után is. Gondolataim kavarognak nyergelés közben, oda se kell néznem, tudom hogy olykor rám pillant, magamon érzem a mindentlátó tekintetét. Arvak előkészítési kikapcsolja elmémet, hogy aztán később újra felelevenítődjön. Heimdall is ismeri az utat a tisztásra egyszer-kétszer jártunk arra, bár az esetek nagy részében dolgom volt, mégis olykor megengedtem magamnak rövid pihenőket, mint ez. Mosolyára aprót dobban a szívem, hogy aztán egyetlen figyelmeztetés nélkül elvágtassunk mellette Arvakkal. A csődör imádja a sebességet, mondhatni a megszállottja, így könnyedén adom át neki az irányítást, tudva, hogy nyerni fogunk. Hans az esetek nagy részében hagyja magát, mégis mindig remélem, hogy egyszer nem lesz előzékeny velünk szemben. A távolban felsejlett a tisztás széle, amikor megéreztem Gulltopp jelenlétét, aki vészesen közel ért Arvhoz. Egyetlen jelzés nélkül a lovam még gyorsabb ütemre váltott, hogy újra mögénk kerüljenek. Fél méter választott el a céltól, mikor elkezdtünk lassítani, de azzal nem számoltunk, hogy Heimdall nem fogja feladni és megnyomják az utolsó távot. Hirtelen haladtak el mellettünk, alig fogtam fel a tényt, miszerint nem hagyta magát. Elfogadva a vereséget ügetésbe váltottam, hogy pár taktust követően lépésre ösztökéljem Arvot, míg Heimdallék egy nagyobb kőris árnyékában vártak bennünket.
- Szép volt! - gratulálok neki a magam módján, majd megállva a fa mellett leszállok a nyeregből és ARvak nyakába akasztom a kantárt. Felesleges lenne kikötni, úgy is tudom, hogy nem szökik el, ahhoz túlságosan hűséges típus. Nagy levegővételek közepette a fa törzsének dőlök, még egy darabig dolgozik bennem az adrenalin, így a szavakat próbálom keresni. Mégis gondolataim egyre csak a félbemaradt beszélgetésünkhöz kalandoznak.
- Miért? - teszem fel a kérdést rá emelve pillantásom - Miért nem kértél bocsánatot, ha annyira nem érdemelsz ajándékot tőlem? Miért kellett elszakítanod a gyermekeimtől ilyen durván? - záporoznak belőlem a kérdések egyre ingerültebb leszek, mire szemeim a perzselő naphoz lesznek hasonlatosak, melynek látványát kevesek viselik el. Kíméletlen, mindent feléget magam körül, nem is törődve a következményekkel.
- Semmit se jelentett a barátságunk vagy én? - minden egyes eddig elfojtott gondolat egyszerre bukik ki belőlem, pusztító hőséggént kör elő, mire hallom a lovam felnyerít és körözni kezd. Patái nyomán szikrák keletkeznek, melyek képesek lennének tüzet csiholni egy másik világban.

Sol && Heimdall

care to have a moment with me?

Amikor bocsánatot kér tőlem elejtett mondatom miatt, a fájdalom szinte, mint egy tőr úgy furakszik bordáim közé. Mikor kimondtam már tudtam, hogy rosszul tettem és legszívesebben, ha tehettem volna visszafordítottam volna az Idő kerekét, hogy kitöröljem Sol fejéből. Igazán nem akartam, hogy ezen törje magát, vagy esetleg megkérdőjelezzen magában bármit. Főleg nincsen oka bármit is sajnálni. Megtettem, amit tettem és tudatosan. Ő nem tett semmi rosszat, nem ő kényszerítette ki belőlem a féltékenységemet, vagy akár buzdította gyávaságomat. Így nincs is miért bocsánatot kérnie tőlem, de mielőtt még ebbe túlságosan belemerülnénk megpróbálom inkább elterelni a témát és inkább az istállófelé terelem. Azt gondolom, hogy majd a lovaink említése, az ajánlatának elfogadása, majd arra készteti, hogy másra koncentráljon, de mégsem hagyja annyiban és természetesen övé az utolsó szó. Nem bánom, mert valójában én magam is szeretnék még erről beszélni, ha kicsit… ideges is vagyok miatta. Arról viszont feltétlen szeretném tájékoztatni, hogy nem kell aggódnia semmivel kapcsolatban, ami a múltban történt. Inkább szeretnék túllépni azon, ami évtizedekkel ezelőtt történt, de tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű… Akármennyire is súlyos ez a teher, kitartóan hordozni fogom, amíg Sol újra meg tud majd bízni bennem.
Így hát csendesen követem őt, amikor betérünk a lovakhoz. Még vetek irányába egy utolsó pillantást, mielőtt végül a Gulltopphoz lépnék.
- Hogy vagy nagyfiú? – mosolygok, ahogy végigsimítok a pofáján.
Aranyszőrű paripám elégedetten fújtat, majd megböki a mellkasomat meleg orrával. Még egy kicsit duruzsolok neki, végigsimítva a nyakán, mielőtt neki kezdeném felszerelni őt. Közben rájövök, hogy valószínűleg ehhez az egész mutatványhoz inkább jobb levetkőznöm kicsit, így megválok kék zakómtól. Leveszem a nyakkendőmet és egy biztonságos helyre helyezem, ahol feltehetőleg nem lesz olyan koszos, míg nem leszünk itt. Amint ezzel megvagyok kigombolom ingemnek felső két gombját, majd feltűröm egyenként az ujjaikat egészen könyékhajlatig. Minél könnyedebben fogok mozogni annál jobb. Nem éppen ehhez öltöztem most, de sok helyzetben megoldottam már ezt – szerintem most sem lesz probléma. Szemem közben mind-mind odapillantgat a nőre, hogy lássam ő hogyan halad. Nem veszítem őt soha szem elől és mindig tisztában vagyok vele, hogy mit csinál. Bárcsak legalább ennyire tudnám, hogy mit gondol.
Felszállok Gulltopp hátára, amint elkészültem mindennel. Lassú sétával kiléptetem lovamat az ajtón, hogy aztán meginduljunk a tisztás irányába. Élvezem a friss levegőt, ami kis felüdülés a sűrű város forgataga után. Lehunyom szemeimet egy pillanatra, csak megpróbálva kiszűrni mindent, ami körülöttem történik. A megannyi képet, a megannyi hangot, amit nap, mint nap érzékelek. A megannyi történést, amivel tisztában vagyok annak ellenére, hogy a kisujjamat sem kell mozdítanom hozzá és nem hozzám tartozik. Néha ez a tudás inkább megnehezíti a mindennapokat, mint segít.
Merengésemből Sol édes hangja hoz ki és én rögtön felé fordítom a fejemet. Elmosolyodom a kérdésére és már nyitom a számat, hogy válaszoljak valami humorosat, de nem adja meg az esélyt. Helyette rögtön vágtába kezd Arvakkal. Felnevetek látva, hogyan csillannak meg szemei a kihívásra, mielőtt előre haladna előttem. Minden más esetben hagynám, hogy ő győzzön. Régebben úgy gondoltam, hogy fölötte állok az ilyen kicsinyesnek tűnő versengéseknek. Más dolgokkal, komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom. Most már nem is értem mire fel húzódoztam ennyire ezen, sőt! Örömmel tölt el, hogy Sol ki akarja belőlem csalogatni ezt a játékosságot.
- Nos, barátom, azt hiszem nem hagyhatjuk, hogy a lányok győzzenek – mondom megcsapkodva Gulltopp nyakát, aki erre prüszköl egyet, majd azon nyomban villámgyors vágtába kezd.

••••••

Hans & Frida

Your love shines in my heart as the sun that shines upon the earth

Tetszik a mosolya és ez nagyon furcsa azzal szemben, amit néha kivált belőlem. Mégis kénytelen vagyok elmosolyodni rajta, igazán, ami régen fordult elő utoljára. Ahogy viccelődve válaszol elnevetem magam, majd megrázom a fejem.
- Nem járnál jól, ha én lennék a főnököd - teszem hozzá, majd elindulnék az istállóba, de visszatart. Elfog a félelem, hogy aztán el is illanjon az egész. Nem, nem ofg megint elvinni, hiszen oka sincs rá. Itt van Mani mellettem és nem lehetünk mi az okai egy újabb ragnaröknek. Elször értetlenül állok azelőtt, hogy ajándékkal érzekett, aztán ahogy kinyitom teljesen elámulok. Nem tudok mást tenni csak habogni, mintha nem találnám a megfelelő szavakat. Látom a mosolyát, mintha tetszene neki a reakcióm, amitől még jobban zavarba jövök. Mivel ketten vagyunk, így az igazi nevén szólítom. Olyan régen történt ilyesmi és valahol hiányzott, de ezt sosem fogom bevallani neki. Talán mindketten zavarban vagyunk ettől a furcsa helyzettől, amit ő alakított ki. Véletlen műve az egész, ahogy közelebb kerülünk egymáshoz. Mégis a parfümje illata belelopja magát az orromba és nem enged. Felakarom oldani ezt a kínos helyzetet, így megkérem, hogy tegye a nagyamba a gyönyörű ékszert, amihez foghatót sosem láttam azelőtt. Újabb szabadkozásomra felteszi a kezét, majd szavaival is megnyugtat. Pillantása nem ereszt, szavaival viszont teljesen összezavar. Hátrálok egy lépést megrázva a fejem, majd nagy nehezen kivonom magam a bűvös tekintetéből, inkább a betont kezdem fixírozni. Valami megint eltörik bennem és mérhetetlen szomorúság költözik a szívembe.
- Sajnálom Heimdall - ejtem ki lassan, halkan a szavakat. Sose gondoltam volna, hogy azaz eset őt is ennyire megviselte, mint engem, ami miatt széthullott darabjaira a kapcsolatunk, a barátságunk. Végül látom, ahogy az istálló ajtaja felé int elterelve a figyelmem az előbbi mondatáról.
- Ezzel még nem végeztünk - válok határozotta, ahogy a tanítványaimmal szemben szoktam, majd mielőtt bármit is mondhatna belököm az istálló ajtaját és Arvakhoz indulok. Tudom, hogy Gulltop nem jön ki a legjobban a lovammal, persze nem az ő hibája, hanem Arv hevessége. Direkt választom őt Alsvid helyett. Nem fogom megkönnyíteni Hans dolgát. Fél órával később felszerelkezve indulunk a tisztás felé. Könnyed ügetéssel kezdek, viszont érzem, hogy a lovam gyorsítana, így Heimdallra nézek, pillantásom kihívó.
- Verseny a tisztásig? - kérdezem, de mielőtt válaszolhatna megadom a jelet Arvaknak, aki egyből vágtába vált. Remélem msot nem hagyja magát.

Sol && Heimdall

care to have a moment with me?

Nem hagyom, hogy elcsigázottságom, amit a felett érzek, hogy látom rajta milyen visszatartással viseltet irányomban és milyen óvatosan közeledik felém, teljesen elvegye a kedvemet. Elvégre kész tervvel érkeztem a mai nap és már nagyon izgatott voltam napok óta, mióta sikerült megszereznem számára a tökéletes ajándékot. Tudom azonban, hogy a helyzetünk nem olyan egyszerű, hogy szimplán egy kézlegyintéssel arrébb lehessen söpörni, ám eddig egészen jól bevált az, hogy ha nem vettem tudomást a közöttünk húzódó feszültségről. Így tovább viszem ezt a technikámat, és határozott felszólítására egy szórakozott vigyorral és talán egy kicsit incselkedő kérdéssel válaszolok. Hatalmas megkönnyebbülésként ér, amikor előbukkan a mai napon elsőnek ragyogó mosolya, amit még hozzá nekem is szán. Igyekszem azonban emlékeztetni magamat, hogy hol is vagyunk, hogy ne kábuljak el tőle teljesen.
Szépen csak lépésről, lépésre…
- Akkor vettem az adást, főnök – mondom neki viccelődve azt a mondatot, amit nekem szokott egy-két alkalmazottam mondani. Bár soha nem szoktam őket igazából buzdítani a viccelődésre, nem is nagyon gondolom, hogy olyan humoros személyiségemre, valamiért mégis az ilyen megszólalásokat és egyéb nevetést váltok ki belőlük. Különösebben nem szoktam törődni velük, mindig is kellemesnek tartottam az emberek társaságát, de valahogy soha senki nem tudott olyan közel kerülni hozzám, mint Sol.
Ő pedig egészen beette magát a bőröm alá, ahonnan már ha akarnám se tudnám kiűzni.
Mielőtt azonban még bemennék az istállóba, hogy köszönthessem Gulltoppot és elindulhassunk a sétalovaglásunkra, megállítom őt, hogy odaadhassam neki, ami miatt jöttem. Kissé ideges vagyok és az idegeim főleg fel vannak borzolódva, most hogy hozzá kellett érnem. Puha bőrét érezni kezem alatt olyan gondolatokat ébreszt bennem, mint amikor még volt jogom rá, hogy gondolkodás nélkül megöleljem…
Miután átnyújtom neki a díszes, lapos dobozt, nagy érdeklődéssel figyelem az arcát. Akarom látni mindenegyes rezdülését, miközben kinyitja azt és meglátja, hogy mi rejtőzik a gondos csomagolás alatt. Nem is kell csalódnom. Látni először a meglepődést, csodálkozást kiülni azokra az elragadó vonásokra, csupa könnyedséggel tölt el. Elhaló szabadkozására csak finoman elmosolyodom. Majd nagyot dobban a szívem, amikor finoman a valódi nevén szólítom és az ő arcára egy olyan… meghatott kifejezés ül, amit álmaimban sem vártam volna tőle. Mikor pedig hálálkodik, arra csak bólintok egyet – nem is igazán tudom, hogy mit felelhetnék. Úgy érzem, hogy őszinte válaszom – miszerint számomra az öröm, ha mosolyt csalhatok az arcára és boldoggá tehetem – még túl sok lenne a számunkra.
Mit is gondoltam az előbb? Ja, igen, lépésről lassú lépésre.
Ám úgy néz ki, hogy elképzeléseimet Sol megint áthúzza azzal, amikor hozzám lépve megszünteti a köztünk lévő távolságot. Még fel sem fogom igazán, miközben arca közelít az enyémhez, de a testem azonnal reagál közelségére. Minden izmom megfeszül egy pillanatra, amikor egy finom puszit nyom az arcomra, majd elernyedek. Szemhéjaim lejjebb ereszkednek és utána így nézem hogyan húzódik vissza tőlem. Még egy pillanatig csendesen figyelem őt, ahogy próbálom megemészteni kavargó gondolataimat. Legszívesebben visszafordítanám magam felé, hogy egy igazi csókkal illessem ajkát, mint megannyiszor elképzeltem már magányos éjszakáimon, ahogy az eget, a csillagokat bámultam.
Helyette azonban csak könnyedén előre lépek, hogy aztán átvéve tőle a lánc két végét összekapcsoljam azokat. Óvatos vagyok vele, ahogy aztán a bőrére fektetem az ékszert, de visszafogom magam, hogy újra megérintsem. Attól tartok, hogy már így is kicsit túlfeszítettem a húrt mára.
Meglepődötten pislogok aztán le a nőre, amikor konkrétan szabadkozni kezd, hogy miért nem vett nekem semmit. Feltartom a kezemet, amiben nem a kefét tartom, tenyérrel kifelé.
- Sol, igazán ne aggódj – mondom csendesen, ahogy lejjebb hajtom a fejemet, hogy a pillantásunkat összekapcsoljam. - Direkt meglepetés volt, nem tudhattad, hogy mire készülök. Amúgy sem érdemlek semmilyen ajándékot tőled… - csúszik ki a számon még az utolsó mondat, amitől érzem, hogy megint feszült lesz közöttünk a hangulat és én átkozom magamat, hogy sikerült ilyen jól elrontanom azt, amit az előbb sikerült felépítenem. Így inkább próbálva tovább lendülni az egészen, mintha nem is mondtam volna semmit, kezemmel az istálló ajtaja felé mutatok. – Csak utánad.

••••••

Hans & Frida

Your love shines in my heart as the sun that shines upon the earth

Sokszor megfordul a lovardában, tekintve, hogy a lova nálunk van, de bármennyire próbálom magam távol tartani tőle, mindig megjelenik. A múltunk túlságosan súlyos ahhoz, hogy csak úgy semmissé lehessen tenni és mindent előről kezdhessünk. Elevenen él bennem a kép arról a napról, amikor elszakíott a gyermekeimtől, gyűlölhetném ezért, de képtelen vagyok rá. Ahhoz túlságosan kötődök hozzá, talán mert azelőtt kizárólag ő értett meg. Éppen ezért próbálok javítani a kialakult helyzeten, bár a két lépés távolságot így is fenntartom vele szemben. Rá mosolygok, amit egyből viszonoz. Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok kettőnk között, akkor nem lennék ennyire zavarodott a vigyorát látva. Miért kell ilyennek lennie? Szeretne egy kis időt velem tölteni, mint régen, de a mellkasomat feszítő szorítás nem enged fel teljesen, bennem van azaz érzés, hogy most fog magával ragadni és soha többé nem ereszt. Bezár a fényes égi kastélyba, hogy ott töltsem hátralevő örök életem. Ugyanakkor tudom, hogy nem engedhetek eme félelemnek, hiszen egykor barátok voltunk vagy valami ahhoz hasonló és vele osztottam meg minden aggodalmas gondolatom. Az, hogy beszélni szeretnék vele semmilyen mögöttes tartalommal nem jár, egyszerűen szükségem van a szolgálataira. Kissé felvonja a szemöldökét, mire megrántom a vállam és felajánlom, hogy jöjjön velem egy sétalovaglásra. Lóháton könnyebben megtudok szökni - ha szükség lenne rá - és talán úgy szabadabban tudunk beszélgetni is. Ezzel párhuzamosan a kezébe nyomom a csutakoló kefét, amivel sosem viccelek. Ha itt van, elvárom tőle, hogy rendben tartsa a lovát.
- Remek! - válaszolok igazi mosollyal az arcomon, majd hozzá tenném, hogy tudja hol találja a felszereléseket, de megelőz. Széles vigyora láttán nagyot dobban a szívem, de most nem a félelem beszél belőle, hanem egy nagyon régóta elnyomott érzés, miközben ő felemeli a szerszámot.
- És ha az? - kérdezek vissza kissé kétértelműen, majd elindulnék a saját holmimért, de akkor utánam szól és utánam nyúl, hogy elkapja a csuklómat. Egyetlen alig látható pillanat erejéig ledermedek, hogy aztán visszaforduljak felé felvont szemöldökkel. Elengedi a kezem és felém nyújt egy becsomagolt dobozkát.
- Ó, nem kellett volna... - kezdek szabadkozni, miközben kinyitom a kis csomagot, hogy aztán levegyem az apró doboz tetjét, hogy aztán teljesen kikerekedett szemekkel elámuljak az ajándéktól. Hallom, ahogy az igazi nevemen szólít, mire teljesen elérzékenyülve felnézek rá.
- Ez gyönyörű! Köszönöm Heimdall - reflexből hívom a nevén, ahogy egyetlen lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot egy puszit nyomjak az arcára. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, hogy aztán zavartan lehajtsam a fejem és ellépjek tőle meghagyva azt a bizonyos távolságot. Inkább az ajándékommal bíbelődök, hogy aztán, mikor rendbe szedem magam rá pillantsak.
- Segítesz? - kérdezem felé nyújtva a kicsatolt láncot, ha elveszi megfordulok hajamat felfogva, hogy rám tudja tenni a páratlan ékszert, amint sikerül neki leeresztem a szőke hajzuhatagot és felé fordulok - Sajnálom én semmivel se készültem... ha tudtam volna... - szabadkozok mintha valami rosszat tettem volna, miközben azon gondolkodom, hogy mégis mivel viszonozhatnám a kedvességét. Nem, nem akarok arra gondolni, hogy az előbb milyen közel kerültünk egymáshoz. Nem vagyok teljesen felkészülve arra, hogy közelebb engedjem magamhoz, még nem.

Sol && Heimdall

care to have a moment with me?

Látom rajta a bizonytalanságot, amikor egy pillanatra elhallgatok, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, amivel kis időre magamhoz rabolnám az idejét. Még azt a kis villanásnyi pánikot is sikerül elkapnom, ami szemeiből csillan vissza rám, amikor éppen visszanézek arcára. Érzem mellkasomban a válaszként felizzó fájdalmat, ami mint egy vaspánt akarja összeszorítani torzómat… most azonban nem az a fontos, hogy én mit érzek. Úgy hiszem hosszú ideig voltam túlságosan önző, ami a kettőnk érzelmeit illeti. Ideje, hogy szemeimmel ne csak lássak, de igazán figyeljek Solra.
Így végre összeszedem magam, hogy kinyögjem, amit szeretnék. Közben próbálva olyan lezsernek tűnni, amennyire csak lehet.
Válasza rögtön megérkezik egy kisebb mosoly kíséretében, ami engem is arra késztet, hogy viszonozzam azt és a mellkasomról a szorítás is engedni látszik kicsit.
- Remek – mondom, majd közelebb lépek én is, hogy a tervem következő pontjára térjek.
Még sincs erre lehetőségem, mert Sol meglep azzal, ahogy folytatja. Igazán talán csak ő képes arra, hogy ennyire váratlanul érjenek verbális csapásai, amiket még csak nem is szán úgy.
Felvont szemöldökkel billentem felé a fejemet, miközben kíváncsi tekintettel követem végig mozdulatait. Már éppen megkérdezném, hogy pontosan mit szeretne tőlem. Roppantul érdekel, hogy vajon Sol mit akarhat velem beszélni… elvégre az utóbbi időben mondhatni inkább volt kényszeredett a kapcsolatunk, mint bármi más. Akármennyire is igyekeztem visszahozni azt az állapotot, amit sikerült az égi palotában kialakítanunk. Egyszerűen már elveszett az a meghittség és - amennyire olvasni tudtam Solt – a bizalom, ami akkor övezte társalgásainkat. Olyan volt, mintha Sol vont volna közénk egy áttörhetetlen védőfalat, ami meg akadályozott engem abban, hogy ismét megbánthassam őt. Mert tudom, hogy így tettem… és nem is utálom magam jobban érte, mint azóta minden nap.
Fogalmam sincs viszont, hogy mivel érhettem el ezt az áttörést… Bár jobb, ha nem hagyom magam nagyon beleélni a dologba, mert az is lehet, hogy csak Gulltoppal vagy az istállóval kapcsolatban szeretne beszélni velem. Sokszor adtam tanácsot neki a régi időkben is – ami láthatjuk milyen jól alakult… -, szóval nem tartottam teljesen lehetetlennek, hogy most is csak iránymutatásra vágyik. Vagy csak, hogy kiönthesse a lelkét nekem, ami majd a saját gondolatait teszi helyre, hogy kicsit tisztában lásson valamilyen problémája során. Őszintén egyiket sem bántam, akármennyire is szerettem volna, hogy ennél valami többről legyen szó.
Én azonban mindenképp valami más dolog miatt jöttem. Amikor pedig kezembe nyomja a kefét, eszembe juttatja ezt velem. Nem mintha az ajándék édes súlya miatt ezt könnyen eltudtam volna felejteni, akármennyire is jellemző volt ez rám mostanság…
- Persze, van annyi időm – mondom, bár akkor is ezt mondanám, ha hazugság lenne. Minden időmet szívesen fordítom Solra, ha ez az emberi munkám kárára is megy. – Ez talán valamiféle jelzés lenne? – kérdezem aztán, egy kisebb vigyorral, ahogy felemelem a kezembe helyezett eszközt.
Természetesen tudom, hogy ilyesmivel nem szokott viccelődni és igazán a sarkamra taposna, ha nem engedelmeskednék az elvárásaihoz mértem. Ám soha nem kockáztatnám meg azt, hogy miattam bosszankodjon…
- Várj! – szólok utána és másik kezemmel, amiben a közepes méretű csomagot fogom utána nyúlok és elkapom a csuklóját, amikor elfordulna tőlem. Kissé zavarba jövök megint, de aztán sóhajtva elengedem és felé nyújtom a szépen becsomagolt és elegánsan megmunkált ajándékot. – Ez a tiéd! Az emberek úgy tűnik szeretnek nagy figyelmet fordítani az itt úgy nevezett Yule ünnepre és annak tradícióira – mondom egy vállvonás közepette, mintha ez nem is lenne olyan nagy dolog, ellenben tekintetem lázasan figyeli arcának minden rezdülését, hogy mit fog szólni, ha kibontja. – Boldog karácsonyt… Sol! – suttogom az utolsó szót olyan lágyan, amennyire csak merem és kissé lejjebb hajtom a fejemet, hogy az árnyék, ami arcomra esik részben elrejtse intenzív pillantásomat.

••••••

Hans & Frida

Your love shines in my heart as the sun that shines upon the earth

Könnyű vol megosztani a munkát a testvéremmel, ő következetesebb nálam, mindent naprakészen tart, míg én azt tehetem, amit szeretem. Ugyanakkor abból sosem engedtem, hogy a versenyket én intézzem. Szerencsére a lovarda jó hírnek örvend, így egy-két versenyt mi magunk is szervezhettünk, a meglévő helyszínek mellett. Évente 3-4 nevezés lezajlik a legjobbakkal és néha a haladókak is hagyom, hogy megméretessék magukat, de szigorúan csak akkor, ha készen állnak rá. Bármennyire kellemes kikapcsolódásnak tűnik, eltud durvulni a helyzet egy rossz ugrás végzetessé is válhat. Éppen ezért csak az általam kiválasztottak mehetnek, az sosem érdekelt, hogy a szülő mit akar, én vagyok az edző, így enyém az utolsó szó. Ezen feladatok mellett a fedeztetés a kedvenc elfoglaltságom, a legjobb vérből származó lovakat pároztatjuk. Néha elgondolkodom rajta, hogy Arvak páratlan szépsége is megérdemelne egy utódot, aztán ezt gyorsan el is vetem minden egyes reggeli hisztinél. A legtöbb dolgozó már elment ebédelni, így majdnem kihalt az istálló. Gyengéden simítok végig Nordi névre keresztelt kanca oldalán, hogy elvégezzem az utolsó simításokat is, mielőtt megérkezne a lovasa. A nyergelés következne, amikor megérzem a jöttét. Könnyedén köszönök neki, ahogy kilépek a boxból, magam mögött behajtva az ajtót, nehogy felhívásnak vegye a kanca a mozdulatomat. Látom halovány mosolyát, ahogy a földön használt nevemen szólít. Frida. Egészen gyorsan megszoktam az új nevet és sajátomként kezelem. Kérdésemre egyből válaszol, aztán a mondandója felénél el is hallgat, mintha valami lenne a háttérben, amit nehezen önt szavakba. Kissé összeráncolom a homlokom, majd kérdőn nézek rá jelezve, hogy mondja csak. Míg legbelül hevesebb ütemre vált a szívem és félelem költözik belé. Végül, ahogy befejezi megkönnyebbülten elmosolyodom.
- Nem, nem vagyok az, nagyjából másfél órám van, mielőtt megérkezne a következő tanítványom - kissé megráom a fejem, majd engedek a nonverbális gesztusnak és közelebb lépek hozzá - Nekem is beszélnem kell veled - kezdek bele, miközben megállok egy lépéssel előtte, éppen annyi helyet hagyva magunk között, ami nem kelt feltűnést - Van kedved egy rövid bemelegítő körhöz az erdőn? - kissé oldalra döntöm a fejem, úgy teszem fel a kérdést. Mindeközben nem vagyok rest a felém nyújtott kezébe nyomni a puhakefét. Lehetne ez egy vicces húzás a részemről, de ismerhet már annyira, hogy tudja mennyire komolyan gondolom. Az egy dolog, hogy nálunk tartja a lovát és gondoskodunk róla, de azt elvárom tőle, ha meglátogatja, akkor ő gondozza. Persze az se kerüli el a figyelmem, hogy a másik kezét hátul tartja, mintha valamit rejtegetni. Lehet Gulltopnak hozott egy kis finomságot.

Sol && Heimdall

care to have a moment with me?

A falon lógó órára pillantok és frusztráltan konstatálom, hogy már 5 perccel belecsúsztam az ebéd szünetembe. Terveim szerint minél hamarabb el akartam indulni a lovardába, hogy minél időm legyen Vele. Persze, én vagyok itt a főnök és igazából azt csinálhatnék, amit akarok, de soha nem szerettem, ha valaki nem tartja a szavát. Elvégre elvárásaim vannak a saját munkásaim felé, akkor miért pont én ne tartanám be ezeket a szabályokat. Egy órás ebédszünet és nem több. Igyekszem ezt a lehető legjobban kihasználni mindig, de megesik, mint ahogyan most is, hogy nem sikerül úgy intéznem a dolgot, ahogy szerettem volna.
Azt hiszem ez az egész kapcsolatunkra igaz Sollal… Abban viszont biztos lehet, hogy mindig elmegyek, akár hacsak két szót tudjunk váltani egymással.
Ma azonban több tervem is van ennél. Így gyorsan felkapom a gondosan becsomagolt ajándékot és magamhoz véve azt, már kinn is vagyok irodám ajtaján. Vetek egy kósza elköszönést a recepciósunk felé, akinek finom, cinkos mosolya nem kerüli el a figyelmemet. Biztos vagyok benne, hogy itt már mindenki tisztában van azzal, hogy mivel is töltöm naponta az ebédszüneteimet, akit kicsit is érdekel ez. Megrázom fejemet a gondolatra, hogy az emberek mennyire szeretik beleütni az orrukat más dolgaiba. Már első nap Midgardba érkezésem után furcsállottam hihetetlen kíváncsiságukat. Bár megannyiszor figyeltem meg őket Asgardból, illetve jártam már itt lent, amikor az istenek által küldött javakat és fejlődési eszközöket hoztam el számukra, tanítottam őket megannyi új dologra. Mégis azóta sok minden változott és modoruk is egészen más milyen lett… közben mégis minden ugyanolyan maradt. Talán ez mind a Kilenc Világra igaz. Csak abban reménykedhetek, hogy kíváncsiságuk nem túl nagy ahhoz, hogy valami olyanra is rátévedjenek, amit nem szabadna megtudniuk.
Főleg a mostani veszélyes időkben…
Nem telik bele csak pár percbe, míg elautózom a lovardához, de számomra ezek is értékes elvesztegetett percek csupán.
Amikor behajtok a kapuhoz, a rámpát már emeli is fel nekem a biztonsági őr, mert ismeri már eléggé az autómat. Csak hálásan biccentek egyet, ahogy elhaladok mellette, hogy aztán behajtsak a legközelebbi szabad parkolóhelyre, ami az istállóknál található. Veszek egy mély levegőt, vetek egy pillantást a visszapillantóban magamra, hogy nem-e nézek ki ostobán. Bár talán nem is igazán kinézetemre kéne koncentrálnom, ha a célpontomról van szó… Soha nem ez volt a problémám, ami ezt a szőke nőt illette.
Megragadom az ajándékot, majd kissé lassítva a tempómon kiszállok az autóból, hogy aztán megkeressem a hölgyeményt, akihez jöttem. Közben a csomagot lazán a hátam mögött tartom, nem akarom elsőre leleplezni magamat.
- Frida! – szólalok meg, amikor meglátom kijönni az ajtón. Mintha csak tudta volna, hogy érkezem. Ez egy kisebb mosolyt csal az arcomra, de próbálok nem túl elégedettnek tűnni. – Igen, bár, ami azt illeti… - elhallgatok egy kicsit, és pillantásom végigfut karcsú alakján, majd félrenézek és megköszörülöm a torkomat. Hirtelen olyan, mintha egyenesen egy ló taposna a nyelőcsövemre, olyan nehéz a beszéd. – Reménykedtem, hogy sikerül téged is elkapnom egy pár percre. Már ha nem lenne ellenedre és nem vagy túl elfoglalt! – teszem hozzá gyorsan, felemelve szabad kezemet, tenyérrel kifelé.

••••••

Hans & Frida

Your love shines in my heart as the sun that shines upon the earth

Osloban mások a nappalok, mint fenn az égben. Ott örökké érzem a melegséget, mely átölel, cselekvésre sarkall és ragyogóvá tesz. Idelenn fél évig sötétség uralkodik és Mani veszi át a hatalmat, míg én elbújhatok mögötte. Sosem zavart igazán ez a kettősség, könnyebben alkalmazkodom a halandókhoz és talán Sköll se szúr ki így. Mégis, mikor a fény veszi át a sötétség helyét a lovarda ajtajában állva várom a felkelő sugarakat. Hagyom hadd melegítsen a fénnyaláb, eggyé válok vele. Gondolatok milliója fut végig elmémen, néha elfog a szomorúság, ha ők jutnak eszembe. Olykor vissza vágyom a régi időkbe, mikor sokkalta egyszerűbb volt minden. A fény egyszerre éltet és rombol, elém tárja mindazt, amit elveszetettem és még az enyém. Kettőség uralkodik bennem általa, mégis hagyom hadd töltsön fel. A halandókkal és többi fajjal ellentétben könnyedén nézek a napba, hogy aztán még több erőt adjak neki. Szükségünk van egymásra ahhoz, hogy az életem Midgardon élhessem. Arvak nyerítve jelzi, hogy ő friss levegőre vágyik, mire apró mosoly játszik a szám sarkában. Kettejük közül mindig ő volt az erősebb személyiség, így előbb adott hangot akaratának, mint testvére Alsvid.
- Jól van, megyek már - szólok oda kedvesen, hogy aztán eleget téve szavaimnak két kantárt veszek a kezembe. Nem lenne szükség rájuk, hiszen egyetlen szavamra engedelmeskednek, mégis könnyebben fogadják el őket így az emberek. Először Alsvid kapja meg, aki egyetlen nyerítés, vagy fújtatás nélkül tűri, hogy a fején keresztül ráhelyezzem a szerszámot. Egy gyors simogatást követően Arvak jön, aki mint egy hisztis kisgyerek, már nagyokat dobbant türelmetlenségét jelezve.
- Tudom, nem a kedvenced, de minél előbb felveszed annál előbb szaladhatsz kedved szerint - szólok hozzá finoman, míg a kezemben lévő lószerszámmal közelítek a fejéhez. Egy kis makacskodást követően végül rá kerül, így kitessékelem a testvére mellé, hogy aztán ujjaimat beakasztva a kantár alá kimenjünk a friss levegőre. A többiek még csendesen alszanak vagy pihennek, egyedül Gulltop figyel éberen, akár gazdája tenné. A legnagyobb elkerített legerőre hajtom lovaimat, hogy kedvükre szaladgálhassanak. Lassan érkeznek a lovardában dolgozók, így foglalkozhatok a tanítványok képzésével és a következő versenyekre való jelentkezéssel. Órák telnek el az istállóban, ahogy a lovak között dolgozom épp az egyik szőrét kefélem, mikor megérzem az ismerős idegen jelenlétét.
- Szép napot Hans! Gulltophoz jöttél? - kedvesen fogadom, ahogy minden érkezőt, ellenben őt valahogy mindig másképp kezeltem. A halandó nevén szólítom, hiszen sosem lehet tudni ki van a közelünkben. Kapcsolatunk sokszor formálódott, alakult és most sehova se tart igazán. A többiek azt mondhatnák, hogy ismerősök, már-már barátok vagyunk, de ez csak a látszat. Kettőnk múltja túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egyszerű szavakkal lelehessen írni. Mégis a félelmeim ellenére folyton magához vonzz. Kilépve a karámból, kezemben tartom a kefét, mire az említett ló egyből nagyot nyerítve fogadja gazdáját.