“I know You’ll catch me when I’m falling, give a little grace, You’ll always hear me when I’m calling, won’t let me fall back in those chains
 

Axel && Aviva

Kis híján elnevetem magamat, de aztán mégis találok még magamban annyi lélekjelenlétet, hogy felháborodást tettessek - nyilvánvalóan drámaian eltúlozva, mint aki nem is jut szóhoz döbbenetében -, amikor nevén nevezi a förmedvényt. Aztán persze szépít és javít egy kicsit a dolgon, én pedig a nevetés határán egyensúlyozva bólogatok hevesen, mint aki elfogadja a javítást.
– Én inkább zöld-rózsaszínre gondoltam – helyesbítek aztán, de azon a ponton, hogy ezt magam elé képzelem, már belőlem is kitör a nevetés, végleg elengedve magamról a hülye picsa álcát.
Hiába marad viszont meg a játékos hangulatunk és vezetjük át ezt néhány forróbb pillanatba is, ha aztán akaratom ellenére is egy olyan téma felé terelem magunkat, aminek a végén én vagyok az, aki bezárkózik a rá törő érzések miatt. Persze, haragszom rá, amiért meghozta azt az ostoba és felelőtlen döntést, hogy nem törődött a következményekkel, hanem csak odatartotta az arcát mindennek, ami jöhet, de hiába mondja, nem tudom nem magamat hibáztatni. Ki mást kellene? Őt? Vigyázhatott volna magára jobban, de ettől még nem rá vadásztak, nem őt keresték, engem kerestek rajta. Dühösen fújtatok egyet, amikor egyszerűen csak azt mondja, mindent számításba vett, mert ezek szerint tényleg nem érdekelték volna a következmények. Ő viszont folytatja, és ahogy beszélni kezd, én egyre meglepettebben, vagy inkább megilletődötten figyelem, miközben hallgatom, milyen analógia van az ő fejében is, velem kapcsolatban. Meglep, mert nem gondoltam volna, hogy ő ilyesmit őriz magában, hogy ez egyáltalán eszébe jutott. Az nem érint meg, hogy felemeli a hangját, mert én is feszült vagyok, ő is feszült, ez ezzel jár. Egyébként is inkább a mondanivalójára koncentrálok, és amikor egy nehéz, frusztrált sóhajjal elfordul, halk szusszanással túrok a hajamba.
– Uzi mindenképpen megtalálta volna rajtam a fogást. Előbb-utóbb lett volna olyan elkeseredett, hogy a bátyámat és a családját is lett volna mersze bevonni ebbe. Kérlek, emiatt ne hibáztasd magadat. Egyébként is én hoztam ott egy hülye döntést – szólalok meg most már nyugodtabban és szelídebben, szinte puhán. Odalépek hozzá, de nem fordítom magam felé, csak hátulról átölelem, egyik kezemmel szorosan átkarolva, másik kezem tenyerét a mellkasára simítva, míg arcomat elrejtem az egyenruha anyagában a hátán.
– Örülök, hogy nem futamodtál meg, amikor fegyvert fogtam rád – folytatom halkan mormolva a szavakat. – Örülök, hogy maradtál. Hogy segítettél. Hogy megtanítottál szeretni. Hogy veled bujkálhattam itt. Hogy a családod is az életed része maradhatott. – Felemelem a fejem, hogy megcsókolhassam a hátát. – Semmit nem bánok és semmit nem csinálnék másképp a saját elhibázott döntésemen kívül, amivel nem értem el mást, csak hogy elüldöztelek magamtól – teszem még hozzá, és ezen a ponton engedem csak el, hogy aztán gyengéd erőszakkal magam felé fordíthassam. Felemelem a kezem, az arcára simítok vele, így késztetem arra finoman, hogy rám nézzen.
– Sajnálom, hogy hülyén reagáltam, csak... nehéz megemésztenem a tudatot, hogy végig veszélyben voltál és minden rajtad csattant, akkor is, ha a te döntésed volt. Nem akarok veled veszekedni – mondom halkan, kérlelőn nézve rá, miközben hüvelykujjammal az arcát simogatom finoman.

you || coded by eirik

“I know You’ll catch me when I’m falling, give a little grace, You’ll always hear me when I’m calling, won’t let me fall back in those chains
 

Axel && Aviva

Ahogy elindulunk a járgánnyal a hegytetőnek, viccelődni kezdünk egymással, úgy húzva a másik agyát, mint a régi időkben, amitől különösen jól érzem magam. Örömmel hallgatom a nevetését, mint az egyik legszebb hangot a világon, aztán a szavaira látványosan elgondolkozom, még az államat is megvakarom, mintha nagyon alaposan meg kéne fontolnom ezt a döntést. Végül aztán elhúzom a számat.
– Mmm, nem, nem érné meg addig húzni a dolgot. Akkor már nem állna olyan jól a habos-babos, gyémántokkal kirakott menyasszonyi ruha, amit nyilván a te fizetésedből fogok megvarratni magamnak – felelem vontatottan, de már én is alig bírom ki nevetés nélkül. – Majd belefoglaltatom az esküd szövegébe a dolgot, és úgy el tudom fogadni, hogy csak egy hadnagy lesz a férjem – forgatom meg a szemeimet, bár a vigyoromat már így sem tudom elfojtani.
A játékosságunk kitart egészen a hegytetőig, aztán odáig, hogy kiszállunk, de az autó orránál már vegyül ebbe némi szexuális töltet is, ami miatt erővel kell visszafognom magam, hogy ne rángassam inkább vissza az utastérbe most, hogy ott csak kettesben lehetnénk. Nem akarok telhetetlennek tűnni, ezért inkább beérem azzal, hogy odabújok hozzá, aztán ahogy felültet a motorháztetőre is csak finoman érintem és csókolom, ölelem magamhoz a lábaimmal. Ez azonban nem tart sokáig, mert visszatérve Skyggére elindulunk egy olyan úton, amire nem számítottam. Egy részem ugyan örül annak, hogy végre van valami, amit nem zár el előlem, de ez arányaiban nagyon apró marad ahhoz képest, hogy mit érzek, amikor elmondja, hogy mindazoknak, akiknek az én nyakamba kellett volna potyognia, ő lett a célpontja, mert őt meg tudták találni. Ezért mondjuk kifejezetten dühös is vagyok, de ezt is elnyomják azok az érzések, amelyeket a gondolat szül, hogy mibe taszítottam bele őt. Mire befejezi, már képtelen vagyok a szemébe nézni és azt sem akarom, hogy magamon érezzem az ő tekintetét, azért eltolom magamtól, majd a motorháztetőről leugorva ellépek tőle, de nem sokáig hagyja, hogy csendben emésszem magam. Kelletlenül fordulok meg, de hagyom, hogy az államat is felemelje és szemeivel foglyuk ejtse az enyémeket. Amikor rám szól, az nem igazán hat rám, de amikor azt mondja, hogy bánja, hogy elmondta, akkor egy kicsit megrebbennek a szemeim. Ezért nem mond el nekem dolgokat? Mert hülyén reagálom le őket?
– Nem is csúfolnám a döntést a bölcs jelzővel... – mormolom az orrom alatt feszülten, miközben figyelem, ahogy a kocsinak támaszkodik. Ez mondjuk nem igazán változtat azon, hogy ez az egész tőlem indul és én vagyok az oka.
– Ettől még én vagyok az origó. Tőlem ered ez az egész, miattam kaptad őket a nyakadba, ahogy bujkálnod is miattam kellett volna, ha megteszed, de attól sem érezném magam jobban, ha erre kényszerültél volna. Te ne tegyél úgy, mintha ez a te sarad lenne és nem az enyém – vágok vissza frusztráltan. Nem nyugtat meg az öröme sem, elhiszem, hogy nyugodt volt és elégedett, amikor eltakaríthatta őket az útból, én sem éreztem volna másképp, de én még mindig ott tartok, hogy egyáltalán ott voltak.
– Ez még nem változtat a tényen, hogy nem kellett volna ilyesmivel szembenézned! – vetem ellen hevesen, de nem emelt hangon, csak a kezeimet szorítom ökölbe a testem mellett. – Nem azért húztam meg magam Módinál, hogy minden nyűgömet neked hagyjam hátra. Nem a te dolgod lett volna gondoskodni róluk és az útjukba állni, különösen azután, hogy... – elhagytál, így hangozna a mondat szofisztikált befejezése, de inkább elharapom a gondolatot, mielőtt befejezhetném. Feszülten sóhajtok fel, mert nem bántani akarom, csak elkeseredett vagyok és egy kicsit dühös is.
– Abba belegondoltál, hogy mi lehetett volna ennek a vége, ha egyszer a rossz ember vagy a rossz létszám olyan állapotban talál meg, hogy te húzod a rövidebbet? Sosem volt garancia arra, hogy ők mind csak egyszerű halandók. Bármi jöhetett volna. Akkor is azzal kellett volna vigasztalni magam, hogy "ez a te döntésed volt"?! – rajzolok idézőjeleket a levegőbe. Még mindig nem emelem meg a hangom, de érezhetően feszült vagyok, pedig azt még nem is kérdezem meg hangosan, hogy netán a sírkövébe is azt kellett volna-e belekarcolni, hogy "Nem Aviva hibája volt.", mert már van egy sírköve és azt is épp elég nehéz volt feldolgoznom, ezért nem igazán akaródzik belegondolni, hogy lehetett volna neki egy másik, valódi is, ha épp rosszul sülnek el a dolgok.

you || coded by eirik

“I know You’ll catch me when I’m falling, give a little grace, You’ll always hear me when I’m calling, won’t let me fall back in those chains
 

Axel && Aviva

A nyilvánvaló zavarától csak még jobban kell mosolyognom, de nem baj, mert visszafordul hozzám, és így tovább gyönyörködhetek a szemeiben, miközben elmondom neki, hogy igenis különleges. Nekem az. A mosolya csak még biztosabbá teszi ezt az érzést, ujjaimmal finoman simítom meg az arcát, miközben hozzám hajol egy hosszú, gyengéd csókra, mintegy megpecsételve a kis vallomásomat. Ephraim ügyének a végére pont helyett csak kérdőjel kerül, egyelőre. Nem tudjuk most sem megoldani, sem megválaszolni a kérdést, mert szeretném, ha ott lenne az esküvőn, és tudom, hogy ő is ott szeretne lenni, emellett szeretném beavatni az igazságba is, minden tekintetben, de a sorrend még nagyon kérdéses. Most viszont elengedem a témát, egyelőre, majd máskor aggódok ezen (is).
Egy öltözésnyi és egy hajszárításnyi idővel később már az autóban ülünk, és én nem győzök mosolyogni, amiért végre úgy érzem, kezdünk visszatérni a régi kerékvágásba. Ez most nem olyan, mint amikor megkerestem a kikötőben, hiába éreztem biztosan, hogy van, amit elzár előlem, nem zárkózik be teljesen, a hangulatunk pedig érezhetően oldottabb, ismét azok a könnyed, egymás agyát húzó, csipkelődő pillanatok egészítik ki az utunkat. Látom, milyen vidámmá teszi a kis szemtelenségem, és én imádom ezt látni a szemeiben, a mosolyában, szóval tovább is fűzöm a dolgot.
– Azt azért még türelmesen megvárom – szegem fel az állam, mint valami kis csitri, akit egy fikarcnyit is izgat a rang, vagy bármi más, de közben meg sem próbálom teljesen elnyomni a vidáman csillogó szemeimet és a mosolyt a szám sarkában. Ez nem változik akkor sem, amikor odaérünk, mert magasabbnál magasabb labdákat dobálunk egymásnak, de azt hiszem, a végén én csapom le a leghatásosabban. Nem mintha ő nem hatna rám a vigyorával, a nézése mélységével és a hangjával. Kis híján felnyögök attól, ahogy mondja, és most, hogy Skygge épp lefoglalja magát, kedvem szottyan visszamenni vele a kocsiba. Felszusszanok, ahogy végigsimít az alsóajkamon, de ellenállok a kísértésnek, hogy éhes csókra invitáljam, mert annak nem lenne jó vége. Inkább odabújok hozzá - így csak az illatának kell ellenállnom, mert nem látom, hogy néz rám -, aztán kicsit Skyggére terelem a szót, míg fel nem pakol a motorháztetőre, melegen tartás céljából. Ő a kezét fonja körém, én pedig a lábamat köré, de nem térek vissza a szexuális jellegű célozgatásokra, most egy kicsit csak élvezem a pillanatot, különösen, amikor a kontaktlencse hanyagolására kérdez rá. Nem nehéz nem egyetértenem, amivel sikerül őt is elégedetté tennem, és még azt is hozzáteszi, hogy ha a költözéskor sem lesz már lencse a szememen, az új környéken eleve így szoknának meg az emberek. Ebben igaza van, bár magyarázat ettől még nem lesz rá, de nem baj.
Egy kicsit kiélvezem a pillanat varázsát, a nyugalmat, a közelségét, simítom és csókolom, aztán a nyakát átölelve, a tarkóját simogatva terelem a szót vissza Skyggére. Minden szavamat pozitívnak szánom, ezért eltölt némi értetlenséggel, amikor egy nagyon apró sóhajjal elfordítja rólam a tekintetét, mintha valami rosszat mondtam volna. Amikor azt mondja, hogy Skygge nem a rohamok miatt került hozzá, legszívesebben nekiállnék helyeselni, mert tudom, hogy egy menhelyről hozta el és nem is gondoltam, hogy kizárólag ez vezérelte volna, de aztán folytatja, ráadásul olyan komolyan, hogy inkább becsukom a számat. Miért kellett őrizni a hátát? Értetlenül, a homlokomat ráncolva pillantok rá, és bár eleinte megkönnyebbülök, hogy ezt nem akarja elhallgatni előlem, hanem láthatóan el fogja mondani, miről van szó, amikor tényleg belekezd, azt kívánom, bár ne tette volna. Megfeszülök ültömben, leveszem róla a kezemet és a lábaimat is, hogy ne szorítsam túlságosan, miközben úgy kihúzom magam, mint aki szó szerint karót nyelt. Feszültség árad szét bennem, az a fajta, amitől az ujjaim vége zsibbadni kezd, és olyan érzésem támad, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel.
Összevont szemöldökkel, nagyot nyelve hallgatom, de mire befejezi, már úgy érzem, hogy képtelen vagyok a szemébe nézni, ezért eltolom magamtól és leugrok a motorháztetőről, kezeimet magam előtt összefonva fordítok hátat neki, hogy ne lásson, és nekem se kelljen látnom őt. Tudatosul bennem, hogy miközben én Módi vendégszobájában bujkáltam a legnagyobb békességben és biztonságtudatban, addig neki jártak folyamatosan a nyakára, rajta kerestek engem, miközben a rohamokkal is meg kellett küzdenie, és egyébként is, ki tudja, mikor milyen állapotban találhatták meg... főleg, ha úgy érezte, szüksége van Skyggére is, hogy védje a hátát...
Összeszorul a mellkasom és meggörnyed a vállam az érzéstől, az önutálat ismerős hulláma keserű epeként kúszik fel a torkomon, elüldözve minden könnyed és boldog érzést, amit Axel visszacsempészett a fejembe és a lelkembe, teret adva annak a megannyi sötét és negatív dolognak, amit két hónap kemény munkájával építettem fel magamban. Felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy azok után, hogy elhagytam, hogy olyan lépésre kényszerítettem, amit soha nem tett volna meg, hogy arra kárhoztattam, hogy egyedül kelljen szembenéznie mindennel, még a saját elbaszott életemet is kivetítettem rá, sőt, egyenesen átadtam neki, miközben én nyugodtan lubickoltam a bujkálás adta biztonságos buborékban. Így már az is sokkal érthetőbb, hogy miért kerekedett végül fel, hogy pontot tegyen ennek a végére (is).
– Sajnálom – szólalok meg halkan, kissé rekedten, de még mindig nem fordulok felé vagy nézek rá. – Nem akartam átragasztani rád ezt az egészet – fordítom a föld felé a pillantásomat.

you || coded by eirik

“I know You’ll catch me when I’m falling, give a little grace, You’ll always hear me when I’m calling, won’t let me fall back in those chains
 

Axel && Aviva

Képes kiejteni a száján, hogy ő nem különleges, mire csak felvonom a szemöldökömet és megrázom a fejemet. Egy kicsit hallgatok, csak figyelem az arcát, kezemet feljebb emelem, hogy ujjaimmal az arcát simíthassam végig, és közben felidézzem magamban mindazt, amiért beleszerettem. Mindent, amit valaha tett értem, a kedvességét, az elfogadását, az önfeláldozását, az önzetlen szerelmét, a törődését, az éles eszét, a humorát, a mosolyát, a nevetése hangját, a szenvedélyt, amelyet képes fellobbantani bennem akár egyetlen pillantással vagy szóval. Lassan elmosolyodom, szerelmes tekintettel fürkészve a legszebb kék szemeket az összes létező világon.
– Nagyon is az vagy. Nekem te vagy a legkülönlegesebb, és hidd el, ehhez sokkal több kell mint szerelem és céltudat – simítok végig az arcán újra, lágy mosollyal figyelve őt. A kis kitérő után viszont még visszakanyarodunk Ephraimhez, elárulom neki, hogy már beszéltem vele néhányszor, és azt is, hogy valamit elkezdett megsejteni, de - érthető módon - nehezen rakja össze a kirakós darabjait, mert ahhoz csak a teljes igazság lenne elég jó magyarázat. Látom, hogy Axel is elkomorodik egy kicsit, ami azt hiszem, érthető is, bár remélem nem hiszi, hogy én hibáztatom bármiért is. Fordított esetben én sem mérlegeltem volna a következményeket, már akkor is készen álltam felégetni az egész világot, amikor halottnak hittem őt. Szavaira én is szusszanok egyet, egyetértően bólintok, aztán visszafektetem a fejem a vállára és nyomok egy csókot a mellkasára.
– Meglátjuk. Visszatart és el fog tüntetni minden információt, ami odakapcsolhatna engem, de érthető, ha ő azért válaszokat szeretne – teszem hozzá halkan. Ezeket a válaszokat jól ki kell majd találni és fel kell építeni valahogyan a történetet, de ezen majd ráérek később is gondolkodni. Most nem fogjuk tudni megoldani ezt is.
Fürdés után felöltözünk, megbeszéljük a továbbiakat, és hogy előtte beiktatunk egy kis kirándulást a járgánnyal. Hajat szárítok, aztán már megyek is utánuk, hogy némi Skygge-féle közjáték után elindulhassunk. Amikor nekem ígéri a reggeli csókokat is, látványosan és elégedetten helyeselek, hogy jól teszi, aztán amikor a gyakorlata kapcsán kérnék tőle igazolást, rájövök, hogy a rendfokozatát még nem tisztáztuk sem szóban, sem én a fejemben. Amikor erre ráébredek, jelzem is a kérdést a hangsúlyommal, tekintetem pedig hunyorogva kutat a bizonyíték után az egyenruhán. Mosollyal a szája sarkában kopogtatja meg a vállapját és rajta a két csillagot. Elmosolyodva bólintok egyet, aztán úgy döntök, nem árt, ha még egy kicsit csipkelődök vele.
– Jól van, nem baj, nem vagyok válogatós – pillantok rá pimaszul a szemem sarkából. Nem mintha érdekelne, mi van a felvarrón, vagy épp milyen színű az egyenruha, ameddig őt rejti a textil.
Megtesszük az utat a hegytetőre, bár hármunk közül Skygge nyilván inkább a szagokra vágyik, a látványnak inkább mi adózunk. Mondjuk én is csak addig gyönyörködöm a tájban és a kilátásban, míg a járgány orránál nem találkozom a vőlegényemmel, mert akkor már van más, ami lekössön. Miközben átöleljük egymást, természetesen visszadobja a labdát, de olyan magasan, hogy majdnem elnevetem magam. Ördögi mosoly kúszik az arcomra, ahogy lassan felnézek rá, megköszörülve a torkomat.
– Tényleg? Csak a kezembe? – kérdezem kihívóan, és ha esetleg nem esne neki rögtön, mire gondolok, a nyelvem hegyével megnyalom az alsóajkamat. Megjegyzem magamban, hogy nyilvánvalóan van még mit feleleveníteni az emlékeiben, ha csak a kezem jutott eszébe, de azért nem térdelek le előtte itt és most - már csak azért sem, mert hárman vagyunk. Át is terelem a szót Skyggére és a vele kapcsolatos sejtelmeimre, miközben odabújok hozzá, a boldogan viháncoló kutyát figyelve, élvezve a simogatását és hogy pont beillek az álla alá. Persze a sejtésem beigazolódni látszik, de mielőtt még hangot adhatnék neki, ő nekiáll felpakolni engem a motorháztetőre, ami pont olyan kellemesen melegít be a fenekem alá, mint egy ülésfűtés.
– Tökéletes, uram, köszönöm – vigyorgok rá. Most legalább én nézhetek lefelé rá, még ha csak egy kicsit is; a nyakamnak néha ennyi is megkönnyebbülés, mert nem kell kitörnöm, hogy lássam őt. Míg ő a kezeit mögöttem kulcsolja össze, addig én a lábaimmal ölelem körbe a felsőtestét finoman, közel húzva magamhoz, hogy ő szemből melegíthessen a teste melegével, és egyben közelről figyelhessem őt. A kérdésén halkan elnevetem magam és megrázom a fejem.
– Egyáltalán nem. Igazából én is szeretném, ha nem kellene ezzel foglalkozni. Majd kerítünk valami furcsa genetikai elváltozást, ami megmagyarázhatja ezt... vagy bejegyeztetünk valakivel egy újat, és én leszek rá az egyetlen élő példa – vonok vállat egy kis mosollyal. Persze a legegyszerűbb az lesz, ha egyszerűen csak teszek rá, és ha valaki azt gondolja majd rólam, hogy színes kontaktlencsét hordok, arra ráhagyom, higgyen csak, amit akar. Nem vagyok már gyerek, hogy zavarjon az ilyesmi.
Kihasználom, hogy ilyen közel van hozzám, kis mosollyal a szám sarkában figyelem őt, kedvemre simítva végig a haját, az arcát, közelebb hajolva lopok tőle egy csókot is, még ha nem is húzom ezt most el; megelégszem azzal is, hogy egy kicsit megízlelhetem a puha ajkait. Kezeimet összefonom a nyaka mögött, egyik kezem ujjaival a tarkóját kezdem finoman simogatni, miközben elgondolkozva nézek rá.
– Szóval Skygge nem csak amolyan hobbi-kutya, igaz? Nem véletlenül vagytok összenőve. Érzi a rohamaidat, ki tud szedni belőlük. És ki is szokott. Ezért sem hagytad itthon és ezért volt nyugtalan az ajtó előtt a kabinnál is – mondom halkan, a szemeit fürkészve. Nem kérdezek, csak kijelentek, mert egyébként is biztos vagyok már benne, hogy így van. – Mindenhová magaddal vitted? A harcban is tudott segíteni? – Ezek már kérdések, amiket a kíváncsiságom mondat ki velem, miközben a feje mellett elnézek Skygge irányába, majd vissza rá.

you || coded by eirik

“I know You’ll catch me when I’m falling, give a little grace, You’ll always hear me when I’m calling, won’t let me fall back in those chains
 

Axel && Aviva

Amikor megosztom vele a bátyámmal kapcsolatos kétségeimet, vagy inkább félelmeimet, ő természetesen ismét igyekszik a pozitív oldalról szemlélni a dolgokat, olyan javaslatot tenni, amivel egy mindenkinek jó megoldást tudnánk eszközölni. Szusszanva bólogatok, mert abban én sem kételkedem, hogy nem lehetne megállítani abban, hogy részt vegyen az esküvőmön, inkább attól érzem magam kényelmetlenül, hogy ha már azt szeretnénk, hogy Vár adjon minket össze, az lenne a legjobb, ha semmilyen szempontból, senkinek nem kellene ott meghazudtolnia magát, de ezt még nem tudom, hogyan lehetne kivitelezni.
– Valószínűleg már akkor felülne az első gépre, amikor megtudja, hogy egyáltalán mire készülünk. Alaposan meg akarná nézni magának a fickót, aki képes volt ezt elérni – mosolyodom el, aztán pillantok is fel rá szerelemtől csillogó szemekkel. Sóhajtva simítom a tenyerem a mellkasára, hogy a körök rajzolgatása helyett inkább simogassam egy kicsit. – Tudom, hogy igazad van, csak egyelőre egy olyan eszményi kép lebeg a szemeim előtt, ahol mindenki önmaga lehet; az apád, az apám, Módi, Magni is, ha eljön. Szeretném, ha a bátyám megismerhetné, pontosan ki is vagyok, hogy te ki vagy pontosan, csak efelől vannak kétségeim – folytatom elgondolkozva. Amikor azt mondja, felvehetném vele a kapcsolatot és elmondhatnám neki, mi történt, újra felpillantok rá és egy kicsit a látványába merülve merengek tovább, élvezve a simogatását.
– Beszéltem vele néhányszor az elmúlt időszakban – vallom be végül halkan. – Nem volt könnyű, mert... Emlékszel, amikor azt mondtam, neki egész más a munkaköre? Miután Uzi nem adott magáról életjelet, az ő csapata kapta feladatul, hogy kivizsgálják, mi történhetett, és mivel Haifa volt az utolsó ismert tartózkodási helye, azt is nekik kellene kideríteni, mi történt ott. Hogy a kettőnek köze lehet-e egymáshoz. – Mély levegőt veszek, mert nem szívesen emlékszem vissza arra az időszakra, de van, amikor elkerülhetetlen. – Ephraim sem hülye, össze tudja kötni a megfelelő pontokat, és ahogy elkezdték elemezni Uzi mozgását és ténykedéseit, gyorsan eljutott a sejtésig, hogy ehhez nekem is közöm van. Még nem mondtam neki semmit azon kívül, hogy én nyilván nem vesztem oda mindenki mással együtt, de... Szóval a teljes igazság nélkül ezt is nehéz lenne elmagyarázni neki – rázom meg a fejem gondterhelten. Már így is annyi mindent hallani a történtekről, mégis hogyan magyarázhatnám el neki, hogy igen, ott voltam, de csodával határos módon túléltem, azt is, ami mindenki mást szó szerint elnyelt és/vagy magával sodort? Egyelőre nem jöttem rá, de örülnék, ha neki sem kellene többet hazudnom a szükségesnél.
A nyaraláshoz eljutva - még ha csak vicceltem is - látom rajta, hogy egyébként tényleg szívesen eleget tenne ennek, és nyilván én is, de nem akartam, hogy azt higgye, követelőzök, vagy ilyesmi. A huncut megjegyzésére és mosolyára halkan elnevetem magam, látszólag rosszallón ingatom a fejem, de a szemeimben azért ott csillog az egyértelmű: hogy mennyire nem zavarna, ha akár mellettem, akár rajtam feküdne napokig. Egyébként is látom a szemeiben a fáradtságot, ami azt bizonyítja, hogy nagyon is ráférne valami ilyesmi, de... egyelőre várnunk kell.
– Majd sort kerítünk rá – ígérem meg neki egy lágy mosollyal, végigsimítva az arcán, majd nyomva az ajkaira egy finom, rövid csókot.
Miután kedvére elszórakozott velem és az átlátszó gyengeségemmel vele kapcsolatban, befejezzük a fürdést, majd nekiállunk felöltözni, miközben megbeszéljük a továbbiakat is. Persze a járgány kipróbálása felidéz bennünk néhány kellemes emléket is, a nosztalgia-vonatra felülve pedig nyilván eljutunk a kabinban töltött lopott pillanatainkhoz is. Örömmel látom rajta, hogy ez még mindig milyen hatással van rá, és csak azért nem feszítem tovább a húrt, mert én is kiszolgáltatott vagyok az ő hatásának, szóval saját magamat is könnyen csapdába ejthetném, ha ebbe most belemennék. Inkább azzal húzom egy kicsit az agyát, hogy nyilván nem szívesen látna más ölében ülni, és amikor a nevetésemre szinte kihívón pillant rám, csak szélesen rámosolygok. Ezután már csak egy hajszárításnyi időt kérek tőle, figyelembe véve az üzemi hőmérsékletemet, még ha ezen jóízűt nevet is. Amúgy is szeretem hallgatni a nevetését.
Miután mindennel megvagyok, már odakint csatlakozom hozzájuk, indulásra készen, bár abba a bizonyos indulásba belezavar egy kicsit a vicces pillanat, amikor Skygge azt hiszi, neki nyitották ki az anyósülés ajtaját. Meg is jegyzem, hogy mi lesz így a jóéjt-puszikkal, és amikor Axel azt válaszol, hogy azok inkább reggeli puszik szoktak lenni, nekem eszembe jut a kutya korábbi szűkölése az ajtó előtt, és megfogalmazódik a fejemben egy egyre egyértelműbb sejtés, még ha egyelőre nem is adok ennek hangot.
– Abból sem lophatja el az enyémeket – jegyzem meg inkább somolyogva, mielőtt beszállnék az újra szabaddá vált első ülésre. Miután megbeszéljük, hogy irány a hegytető, nem bírom ki egy kis célozgatás nélkül, és persze meg is kapom tőle azt a szemtelen vigyort és pillantást.
– Hiszem, ha látom... hadnagy?! – fordulok felé kissé összevont szemöldökkel, mert rájövök, hogy fogalmam sincs, mi a helyzet a rendfokozatával. Visszakapta, lefokozták, előléptették?
Megcélozzuk a hegy tetejét, a jármű könnyedén birkózik meg a talajjal és a lejtéssel együtt, én pedig felváltva figyelem Axelt, a gépet, és a hátul izgatottan mocorgó Skyggét. Láthatóan teljesen be van sózva, amin nem tudok nem mosolyogni, de azért örülök is neki, hogy legalább addig sem engem akar nyalogatni. Mire megmásszuk a hegyet, már nagyon izgága, de azért megvárja, hogy Axel egyrészt kiengedje, másrészt el is engedje, hogy szabadon fedezhesse fel a környezetet. Amikor aztán benéz rám és felteszi a szemtelen kérdését a még szemtelenebb megjegyzésével nevetve, rosszallóan csóválom meg a fejem.
– Remélem nekem nem botokat akarsz dobálni... szaladgálni nem szeretek utánuk – dobom vissza a labdát egy huncut pillantással, mielőtt kinyitnám az ajtót és én is kiszállnék. Megkerülöm az autót, hogy oda tudjak menni hozzá, vagy ha felém indult, akkor félúton találkozzak vele. A karjai alatt átnyúlva ölelem át, megkövetelve magamnak a melegen tartás egy bizonyos formáját, majd lábujjhegyre állva követelek magamnak egy csókot is, mielőtt visszaereszkednék a talpaimra. Skygge irányába fordítom a fejem, arcomat Axel mellkasára döntve figyelem, hogyan rohangál egyik fától a másikig, szaglászik be a bokrokba, kerget meg néhány madarat vagy kisebb rágcsálót.
– Őt is magaddal vitted? – kérdezem közben, kíváncsian pillantva fel rá. Ha a sejtéseim igazak, Skygge nem véletlenül az árnyéka és az elmúlt hónapban is végig vele volt, mindenhol.

you || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Igyekszem megosztani vele az esküvővel kapcsolatos gondolataimat, már ami a létszámot illeti, és bár jó szokásomhoz híven nem sikerül olyan érthetően elmondanom, mint ahogy az a gondolataimban szerepel, ő mosolyog, és azt hiszem, érti is. A kérdésre én is elmosolyodom és bólintok egyet.
– Csak az igazán fontosak – erősítem meg. Ha végiggondolom, hogy ez összesen hány főt jelentene... hát, tényleg nem sokat. Az apám és az ikrek biztosan, de... Feltör belőlem egy nehéz sóhaj, a fejemet Axel vállára hajtom, mutatóujjammal szórakozottan kezdek köröket rajzolni a mellkasára. – Nem tudom, Ephraimék eljönnének-e. Neki még... fogalma sincs erről az egészről, és nem vagyok benne biztos, hogy azonnal hinne nekem. Sőt. Szeretném, ha ott lennének, szeretnélek bemutatni neki, de nem tudom, ehhez mennyi idő kell majd – osztom meg vele halkan, ami eszembe jutott. A bátyám komolyabban veszi a vallást is, mint én, nem lenne könnyű menet ez az egész... talán még a felesége is hamarabb be tudná fogadni a valóságot, mint ő maga.
Amikor a hegemről Joe-ra, onnan pedig a férje foglalkozására terelődik a szó, teszek egy vicces megjegyzést egy olaszországi nyaralásról, és bár én arra gondolok, hogy Flavia és Robin megismerkedésének története kezdődött úgy, ő inkább megígér nekem egy hét nyaralást. Nem javítom ki, mert arra gondolok, hogy talán jobb is nem felemlegetni őket, inkább csak elmosolyodom és megrázom a fejem.
– Csak vicceltem. Ráérünk. Majd elmegyünk nyaralni, amikor alkalmas lesz – csókolom meg az arcát puhán. Még csak most kezdjük újra a közös életünket, nem fogom mindjárt nyaralásért rágni a fülét.
Amikor aztán eljutunk az ő hegeiig, megásom magamnak a saját síromat azzal, hogy elárulom: kifejezetten szexinek tartom a sebhelyet az arcán, ő pedig válaszul felveszi hozzá azt a nézését, amitől képes lennék instant cseppfolyóssá válni, és most is kimelegszem tőle néhány másodperc alatt. Hiába kínlódok viszont és adom is ezt a tudtára, ő elégedetten, szemtelenül mosolyogva néz rám, és a szavai biztossá teszik, hogy ezzel most olyan fegyvert adtam a kezébe, amit garantáltan sokszor fog bevetni ellenem. Ettől a felismeréstől pedig újra felnyögök.
– Jól van... jössz te még az én utcámba – viszonzom a fenyegetést, bár mivel én még mindig azon vagyok, hogy kiverjem a fejemből az oda tolult képeket, ez nem sikerül túl erőteljesre. Sebaj, azért én is ismerem pár gyengepontját.
A fürdés végeztével átmegyünk - ő átjön, én átmenekülök - a hálószobába felöltözni, aztán azt is megbeszéljük, hogy elkísérem az autóval, így ő le tudja adni a járgányt. Azután viszont felajánlja, hogy elvisz vele előtte egy körre, nekem pedig akaratlanul is olyan gondolataim támadnak, amiknek nem kellene megfogalmazódni a fejemben. Mondjuk eleinte el is tereli a figyelmemet a múlt felidézésével, és amikor büszkén közli, hogy ugyanazt tenné most is, elmosolyodom - ez a mosoly pedig kiszélesedik, amikor azt mondja, olyan könnyen.
– Könnyen, hm? – kérdezek vissza kihívón felvont szemöldökkel. Elég felidéznem, hogy meredtünk egymásra zihálva hosszú perceken keresztül, miközben egyikünk sem volt képes megmozdulni. Hát, azt nem nevezném könnyűnek. – Egyébkent sem biztos, hogy kiengedtelek volna – teszem hozzá szemtelen mosollyal, miközben az ajkaimat megnyalva alaposan végigmérem. Ó, nem, ha mindent tudtam volna én is, biztosan nem távozott volna abból a kabinból még egy darabig, akkor sem, ha be kellett volna fognia közben a számat, hogy ne legyek hangos. De azt hiszem, megint elkalandoztam, inkább visszaterelem a figyelmem a nosztalgiára még egy kicsit. A jobbos említésére csak szemforgatást kapok válaszul, amikor viszont felemlegetem, hogy abban a járgányban bezavart egy másik fickó ölébe, már ő is megdermed egy pillanatra. A válasza velős és tömör, a frusztráltság viszont még a hangján is érződik, én pedig halkan, elégedetten nevetem el magam. Végül visszaterelem a szót az eredeti kérdésre, és amikor felveti, hogy meggondolhatom magam, határozottan megrázom a fejem. Újdonság, hogy hasson rám az egyenruha látványa, de persze rajta szerintem még egy zsákot is szexinek találnék, szóval... így jártam, azt hiszem.
– Képzelem – forgatom meg a szemeimet egy kis mosollyal, amikor azt mondja, retteg. Majdnem biztos vagyok benney hogy ezt nem fogom megúszni, de én figyelmeztettem... innentől kezdve az ő baja, ha fel lesz avatva a jármű, én szóltam előre. Befejezem az öltözést, aztán kérek tőle egy hajszárításnyi időt a hidegre való tekintette.
– Huszonöt fok alatt nem vagyok működőképes – vigyorodom el, aztán bólintok egyet. – Oké, akkor kint találkozunk.
Mosolyogva pillantok fel rá, amikor a fejemre csókol, aztán a fürdőszoba felé útban megmosolygom Skygge boldog és izgatott farokcsóválását is. Gyorsan elkészülök, felveszek még egy pulóvert is, aztán én is kifelé veszem az irányt. Megmosolygom Axel alakjának látványát, Skygge vidám játékát, aztán a JLTV-hez menve megvárom, hogy Axel kinyissa azt. Én addig megcsodálom a hatalmas és nehéz páncélozott külsőt. Kitárja előttem az ajtót is, de mielőtt még akár az ülés felé léphetnék, egy nagy, fekete rakéta csapódik be a helyemre.
– Ha nem vigyázok, a jóéjt puszit is ő zsebeli majd be helyettem – nevetem el magam. Axel kiparancsolja Skyggét onnan, így már be tudok ülni én is, egyik lábamat a fellépőre támasztva és megkapaszkodva az ajtóban, hogy fel tudjam húzni magam. Hiába, nem rám méretezték azt a járgányt, aminek majdnem a kereke akkora, mint én magam. Skygge aztán valóban beül hátra, én pedig fellélegzem, mert így már legalább biztosan nem leszek veszélyben Axel vonzerejétől.
– Menjünk – bólintok mosolyogva, miután ő is bent van és beindította a gépet. – Ott megmutathatod, mit tudsz – kacsintok rá szemtelenül, bár a gardedámunkkal a hátsó ülésen ez részemről tényleg csak vicc, mintsem komolyabb flörtölés. Út közben felmérem a jármű belsejét is, azt, ahogyan könnyedén kaptat a nehéz talajon is - és persze ahogy Axel vezeti. Csak arra figyelek közben, hogy Skyggét távol tartsam magamtól, ha kell, mert nem kìvánok újra megfürdeni - ezúttal kutyanyálban -, szóval hacsak megérzem a busa fejét gyanúsan közeledni, résen vagyok.

freeze || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Látom rajta, hogy ő sokkal kevésbé aggódik a helyzet miatt, mint én, és próbál is megnyugtatni, de a rossz tapasztalatok miatt én azért nehezebben engedem el ezt a dolgot. Mindenesetre nem feszülök rá túlságosan, ami történt, már úgyis megtörtént, csak megfogadom magamban, hogy nagyon oda fogok figyelni. Szusszanok egyet, visszamosolygok rá, aztán biccentek is egy aprót, hogy mutassam: egyelőre elfogadom a helyzetet. Aztán majd meglátjuk. Azt mindenesetre megjegyzem, hogy az esküvőnk ilyen szempontból mindenképp ínyencség lenne a tábornoknak, és ő persze le is csap a költői túlzásomra. A kérdésre halkan elnevetem magam és megrázom a fejem.
– Nem hiszem, hogy elférnénk egyetlen görög szigeten annyian – gondolok vissza a családfára, ami már az én ágamon kimerítene egy kisebb hadsereget, azt hiszem. – Csak drámaian túloztam, inkább az arányokra gondoltam, mert hát... azt hiszem, egyszerű halandóból lenne ott a legkevesebb – folytatom hangosan gondolkozva, aztán egy kicsit zavart mosoly költözik az arcomra. – Én továbbra is inkább egy szűk körű, meghitt esküvőnek örülnék a legjobban. Úgy értem, nekem az is tökéletes lenne, ha ketten elszöknénk Várhoz, hogy adjon össze minket, de szerintem vannak azért páran, akik sértésnek vennék, ha nem lehetnének ott. Velük, az igazán fontosakkal szívesen megosztom ezeket a pillanatokat, de egyébként szeretném, ha inkább rólad és rólam szólna és kevésbé a... felhajtásról. Csak hozzád akarok menni, nem azt akarom, hogy a fél világ minket ugráljon körbe – próbálom egyszerűen összefoglalni, amiről eddig zagyváltam.
Amikor engem is a családja részének hív, az azért meghat egy kicsit, nem is bírom ki, hogy ne csókoljam meg és valljak neki szerelmet újra, boldogan hunyva le a szememet, míg a homlokomra csókol. Felemlegeti, hogy erre a két hétre azért nem ártana pótolni valahogy a konyhai felszerelést, amivel egyet kell értenem - oké, egyedül nem volt gáz megenni azt a néhány étkezést a konyhapult mellett ácsorogva, de azért így már más lesz a helyzet -, de mint az előző berendezés kivégzője, egy kis bűnbánattal pislogok rá. Megnyugtat, hogy ez szükségtelen, mert így még olcsón megúszta a dolgokat a kabin, amitől egy kicsit rossz érzésem támad - én azokra a bútorokra haragudtam, ahol az egész megtörtént, azokra nem tudtam ránézni, amikhez a legkellemesebb közös emlékek fűztek, de magát a kabint sosem bántottam volna, már csak azért sem, mert lényegében nekem, nekünk építette fel. Nehéznek érződik a szívem, ha belegondolok, hogy mindent annyira elrontottam, hogy képes lett volna minderre, de igyekszem nem erre koncentrálni. Most már nem ott tartunk.
– Oké – bólintok inkább mosolyogva, mikor belemegy a dohányzóasztalos megoldási javaslatomba. Rákérdez a szemöldökömre, ami érthető okokból Joe felé tereli a szót, és látom, hogy sikerül meglepnem azzal, pontosan kicsoda is Dario. Tény, erről részleteiben nem beszéltünk még, de hát nem is tudtuk, hogy jelentősége lehet majd. A reakcióján egy kicsit elmosolyodom, aztán vállat vonok.
– Hát, legalább ha egyszer tényleg elmegyünk Olaszországba nyaralni, a helyi alvilágtól nem kell majd tartanunk – próbálom elviccelni a dolgot. Így, a munkéja megtartásával ezek tényleg kényelmetlen kérdésekké válnak, de ez nem olyasmi, amin én fennakadnék. Megvannak a megfelelő kapcsolattartási módszereink Joe-val is, ha nem akarjuk elveszíteni egymást, eddig is ezeket alkalmaztuk, ezután is ezeket fogjuk. Apró és jelentéktelen "áldozat" ez Axelért és a hivatásáért cserébe.
Megmosdatjuk egymást, hosszan kiélvezve, hogy újra kedveskedhetünk így a másiknak, érinthetjük egymást és élvezhetjük egymás érintését. Utána végre felteszem a kérdést, ami igazából már azóta foglalkoztat, hogy megláttam őt az ajtóban, és amikor kiderül, hogy ez is a nővére segítségével valósult meg, őszintén örülök, és szeretettel gondolok vissza az istennő kedvességére és segítségére. Axel szavaira csak egy egészen kicsit érzem kínosan magam, mert bár nem fejezi be a mondatot, nem nehéz kitalálni, mi lett volna a vége... de egyelőre nem számolok be arról, hogy volt szerencsém összefutni a mostohaanyjával is. Rán még mindig nem az a téma, amiről szívesen társalogna, azt hiszem, úgyhogy egyelőre nem kell erről tudnia, még akkor sem, ha nyilván jelent valamit, hogy még mindig élek és virulok, a korábbi félelmei ellenére is. Egyébként is eltereli a szót azzal, hogy a hegeitől is megszabadulhat, ha zavarnak, én pedig biztosítom róla, mennyire nem zavarnak. A szeménél lévő hegről még azt is elárulom, hogy szerintem kifejezetten szexi, és bár a szemeiben meglepetés csillan, az arcára rögtön ezután egy rosszcsont félmosoly költözik, és én ebből már tudom, hogy ez fájni fog. Az ajkamba harapva bólintok a visszakérdezésére, a következő kérdésére viszont nem is kell válaszolnom, mert alighogy befejezi, már el is tűnik az arcáról a mosoly, hogy aztán pontosan ugyanazt az arckifejezést öltse magára, amitől pontosan tudja, hogy megveszek. A szemei határozottan és tettre készen csillannak, ami tettre készség mindenki másnak rosszat jelentene, de nekem egy egészen más értelemben üzeni, hogy kész megadni nekem, amit megérdemlek. Elnyílnak az ajkaim, épp hogy nem nyögök fel a látványtól, és bár a víz már elkezdett lehűlni, nekem hirtelen lesz újra melegem; a jó ég tudja, hány orgazmus ide vagy oda, képes lennék újra megkívánni őt. A varázs aztán megtörik, nevetve csókol a nyakamba - amitől egyébként is nehéz lenne nem megborzongani, hát még most -, én pedig egy halk, frusztrált nyögéssel hunyom le a szemeimet.
– Ez nagyon aljas húzás volt – dorgálom meg az orrom alatt mormogva, de azért mosollyal a szám sarkában. Nyilvánvalóan teljesen átlátszó és szánalmasan gyenge vagyok, ha róla és a rám gyakorolt hatásáról van szó.
A víz hűlésére való tekintettel végül kimászunk a kádból - na jó, engem becsomagolnak és kipakolnak belőle, de kár lenne tagadni, hogy élvezem -, aztán alaposan megtörölközünk, mielőtt Skygge törölgetne meg minket a nyelvével. Ettől még azért résen vagyok, amikor kinyílik az ajtó, ő pedig felkapja a fejét, átlépek felette, ha nem tessékeli el magát az ajtóból, és rászólok, ha mégis kíváncsiskodni támadna kedve. Nem zavar, hogy Axelnek meg kell ismételnie a parancsokat, elvégre nem az én kutyám; persze, ha együtt fogunk élni - és miért ne lenne így, ha egyszer ő is Axelhez tartozik -, idővel meg kell majd tanulnia, hogy nekem is szót kell fogadnia, de én is tudom, hogy nem fél nap alatt fogom kivívni a tiszteletét ahhoz, hogy ezt elérjük. Főleg, ha sokszor csukom az orrára a hálószobaajtót, márpedig most is megteszem, mert szeretnék nyugodtan felöltözni. Elég, ha kettőjük közül egy mutat szenvedélyes érdeklődést a hátsó felem iránt. Öltözés közben a kérdésemre is megkapom a választ, én pedig mosolyogva bólintok, valamelyest megkönnyebbülve, hogy ezt az ajtót nem fogja bezárni előttem - esetünkben nem szó szerint.
– Oké, legyen így – egyezek bele, miközben magamra húzok egy tiszta bugyit, aztán visszaveszem a farmeromat. Zokni, melltartó, aztán már csak a pólóm kell, és a következő szavai éppen akkor érnek utol, mikor azt venném fel. Már attól, amit mond, és amivel ez járhat, legszívesebben felnyögnék, egyszerre frusztráltan és a gyönyörtől, de ezt még megspékeli egy nagyon régi közös emlékkel is. Felrémlik előttem a kép, ahogy Szíriában szinte kimászott az ablakon, csak mert nem akarta kockáztatni a csomag épségét - azaz az enyémet.
– Pedig ha tudtad volna akkor, amit most már tudsz... – somolygok rá. Nem hibáztatom érte, persze, hiszen egy egyszerű haditudósítónak hitt, már az is csoda volt, hogy megszavazta nekem a pisztoly használatát. – Már akkor is idegesített, ami csináltál, mert nem akartam, hogy miattam bajod essen, de most egyenesen egy újabb jobbost kockáztatnál vele – közlöm vele vigyorogva, de azért teljesen komolyan. Aztán eszembe jut még valami, amire már egy sokkal inkább rosszcsont mosoly költözik az arcomra. – Mondjuk megnézném, mikor zavarnál ismét egy másik fickó ölébe...
Az eredeti kérdésről sem feledkezem meg viszont, de azért megengedek magamnak egy mély sóhajt, miközben áthúzom a fejemen a pólót és elképzelem a jelenetet.
– Szóval egy katonai járgányban akarsz nekem menőzni, egyenruhában... – foglalom össze, és igen, újra felsóhajtok, mert végigmérem talpig terepszínbe öltözve, és meg kell állapítanom, hogy bár engem eddig sosem vonzott különösebben az egyenruha, sőt, az ő esete nyilván e tekintetben is kivétel. Egyébként is borzalmasan szexi, de így meg... még borzalmasabban szexi. Nekem lőttek. – Jó. Oké. Úgysem tudok nemet mondani, de ha megkockáztatod azt az előbbi nézésedet, nem vállalok felelősséget a következményekért – bökök rá a mutatóujjammal, felvont szemöldökkel, komolyan fenyegetve meg. Pontosan tudja, hogy az önuralmam szeret szabadságra menni, ha róla van szó. Különösen most, hogy hónapokat kellett kibírnom nélküle, és épphogy visszakaptam.
– Igazából felőlem indulhatunk, csak muszáj előtte megszárítanom egy kicsit a hajam, mert itt nálatok még nyáron is befagy az ember segge – jegyzem meg aztán egy kis vigyorral. Lopok tőle egy csókot, aztán megszakítom a gátat Skygge és a gazdája között az ajtó kinyitásával, és a fürdőszobába megyek. Gyors és hatékony hajszárítást tartok, átfésülöm a hajam, még gyorsan átöblítem a kádat, amiből közben lement a víz, aztán már tényleg indulásra készen jövök elő a fürdőszobából.

freeze || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

A nevetése hangja újra és újra beragyogja a lelkem, már csak ezért is boldog vagyok, hogy tudok vele egy kicsit viccelődni, még ha most épp a hosszú ujjairól is van szó, amit ugye könnyedén ellenem fordíthatna. Ezúttal mégsem teszi, megkönyörül rajtam, inkább csak velem nevet. Aztán viszont elmondja, hogy tényleg megmutatta nekik a képességeit, ez pedig aggodalommal tölt el, és ezen nem segít az sem, amikor alátámasztja, hogy nyilván többet akarnak majd tudni erről. Mélyet sóhajtok a gondolatra, hogy talán mindenféle kísérletnek akarják majd alávetni, és nem nehéz eljutnom arra a következtetésre, hogy ennek már megint én leszek az oka, hiszen miattam akart belevágni ebbe az egészbe, miattam volt szüksége a támogatásukra, a jóváhagyásukra. Nem tud megnyugtatni azzal, hogy szerinte ettől még ugyanolyan embernek és nem ellenségnek tekintik, mert ez még bőven változhat is. Ha valamiféle szupertitkos fegyvernek tekintik majd, az pont akkora eséllyel sülhet el a visszájára is; egy egészen más kontextusban nekem ezt már volt szerencsém megtapasztalni.
– Egyelőre legalábbis biztosan... – mormolom az orrom alatt. Nem, kicsit sem tetszik ez a gondolat, de úgysem fogom hagyni, hogy túlságosan elfajuljon a dolog. Inkább rákérdezek a pontos idő-faktorra, aztán amikor megtudom, hogy ez még körülbelül két hét, inkább megpróbálok viccelődni még egy kicsit a villantással - ezúttal az én oldalamról.
– Úgy legyen. Inkább, mint hogy személyesen akarjon eljönni istenek és félistenek egész hada közé – teszem hozzá egy kis mosollyal. Persze értem én, hogy ez egyfajta rövid pórázt jelent, ami egy kicsit azért aggaszt, hiszen Avivaként a figyelő szemek voltak mindig is a legnagyobb ellenségeim, de elvileg már felesleges emiatt aggódnom. Majd inkább arra kell koncentrálnom, nehogy véletlenül tényleg villantsak egyszer valamit, mert azt hiszem, az én képességeimet is felettébb érdekesnek találnák. A megfigyeléssel kapcsolatos sejtésemet alá is támasztja a szavaival, amire először csak értőn elmosolyodom, de aztán egy kis fáziskéséssel rájövök, miért ejtette ki szokatlan hangsúllyal a család szót és miért néz rám most is ilyen érzelmekkel teli szemekkel. Tény, hogy én is magától értetődőnek veszem már, hogy mi ketten összetartozunk, de az, hogy ezzel tulajdonképpen egy család leszünk... Jó, szigorúan nézve csak egymás családjának tagjaivá is válunk, hiszen mi egy egészen más módon lehetnénk egy külön család, de azt hiszem, az nem olyasmi, amire bármelyikünk is készen állna vagy indítványozná. Már az is épp elég sokk, hogy egyáltalán a házasságot tényleg meglépjük. A szavai súlya ettől viszont még nem lesz kevesebb, ezért ellágyuló mosollyal, szerelemtől csillogó szemekkel tekintek rá. Közelebb hajolok hozzá, ajkaimat újra az övéire simítva, lágyan, röviden, de ragaszkodóan.
– Szeretlek – mormolom az ajkaira halkan. Abba nem nehéz beleegyezni, hogy ezt a két hetet még itt töltsük majd el, a cuccai elhozására bólintok - bár itt mindene úgy van, ahogy hagyta, még lehet szüksége dolgokra -, a konyhai szett említésére viszont enyhe bűnbánattal a szememben pislogok rá, még ha nem is bánom annyira, mert úgysem lettem volna képes újra odaülni vele.
– Átmeneti megoldásnak működhet egy dohányzóasztal is. A kanapét tudjuk használni, és akkor lenne egy asztalunk is – vetem fel. Úgy nem kellene egy teljes szettet beszerezni, csak a kanapét kellene visszaforgatni a faltól, meg rászokni, hogy nem a hagyományos értelemben vett asztalnál eszünk mondjuk. Ezután persze nem úszom meg azt sem, hogy rákérdezzen a szemöldökömet átszelő sebre, én pedig beavatom az igazságba. Bólogatok a szavaira, bár az esküvős résznél egy kicsit mosolygok az orrom alatt.
– Ha szoros megfigyelés alatt leszünk, talán nem lenne a legjobb ötlet. Tudom, erről a részről nem beszéltünk sokat, mert nem tűnt relevánsnak, tekintve, hogy meghalt, de... Joe férje a szicíliai maffia egyik családjának a feje. Nem feltétlenül mutatnának jól az esküvődön – billentem kissé oldalra a fejem kétkedve. Egyébként sem hiszem, hogy megtennének egy ilyen hosszú utat, főleg, ha addig sem végeznek a takarítással, de persze a gesztust meg lehet tenni.
Ezután jócskán eltereli a figyelmemet a csókjával - bár a finom simogatás miatt eddig is nehéz volt koncentrálni -, és mire alaposan kiélvezzük egymás ajkainkat lágy kóstolását, nem tudom nem újra megvallani neki, hogy mennyire hiányzott nekem. Ragaszkodó mozdulatára elmosolyodom, mert értem, hogy ez azt jelenti: én is neki. Hagyom, hogy megmosdasson, élvezem a törődést, a simogatást, az apró csókokat, mindent, mielőtt viszonoznám a kedveskedést, ezt is ugyanúgy kiélvezve, mint amikor ő érintett engem. Felfedezek a testén néhány új heget - nem vészeseket, valamelyik talán fel sem tűnne, ha nem égett volna bele a tudatomra a teste minden négyzetcentimétere -, ezeket finoman végig is simítom a mutatóujjammal, de egyelőre nem kérdezek semmit. Miután elégedett vagyok a tisztogatásával - és kitaperoltam magam -, még egy kicsit odabújok hozzá, és ekkor már kérdezek, de nem a hegeiről, hanem a szeméről. Elmosolyodom a nővére említésére, miközben az ismerős heget érintem finoman az arcán; ez sok mindent megmagyaráz.
– Hrǫnn nagyon kedves volt hozzám is, és rengeteget segített. Nagyon hálás vagyok neki, és jó tudni, hogy ő titeket is a szívébe zárt – pillantok a szemeibe mosolyogva. Részleteket nem osztok meg vele sem a segítségéről, nem arról, hogy már egyébként is tudomásom volt ez utóbbiról; ha kérdezné, nem tagadnám le, de magamtól nem szeretnék ezzel előhozakodni. Amikor a hegek eltüntetését említi, úgy kezdve, hogy ha engem zavar, megrázom a fejem.
– Engem a szemed sem zavart. Ezek mind annak az emlékeztetői, hogy mire voltál képes értem... – vezetem le a pillantásomat a mellkasánál kezdődő nagy kiterjedésű hegre is az oldalán, egyik kezemmel végigsimítok rajta, azzal a jól begyakorolt érintéssel, ami se nem túl finom, se nem túl durva. – Szóval én szeretem őket – nézek vissza rá, szerelemmel és áhítattal a szemeimben. – Csak akkor tüntesd el őket, ha téged zavarnak. Bár szerintem ez itt kifejezetten szexi – költözik egy kis huncut csillogás a szemeimbe és a mosolyomba, amikor újra a szeme körüli hegre pillantok. Azt a fajta veszélyességet kölcsönzi neki, ami mindenkinek azt üzeni, hogy jobb, ha nem húz vele ujjat, nekem pedig megremeg tőle a térdem, és egyben ugyanolyan emlékeztető is a szerelmére, amit szívesen nézek nap mint nap.
Én nem is veszem észre, mikor a víz elkezd kihűlni körülöttünk, ő előbb cselekszik, mint hogy ezt érzékelni kezdeném. Viszonzom a finom csókot, amikor arrébb tessékel, hogy ki tudjon kászálódni a vízből, aztán mosolyogva figyelem, hogy egy törölközőért megy - hogy odahozza nekem. A mosolyom vidáman és hálásan szélesedik ki, de értem a célzást, feltornázom magam a lábaimra, aztán kuncogva hagyom, hogy becsomagoljon a törölközőbe, majd szó szerint kiemeljen a kádból, a karjaiban. Szorosan magam köré fogom a törölközőt, felhúzom egy kicsit a vállaimat, és vidáman pislogok fel rá a törölköző rejtekéből a fejemre adott csókja után. Figyelem, ahogy magának is szerez egy törölközőt, és azt hiszem, egy kicsit el is veszek a látványában, csak a figyelmeztetésére térek vissza a jelenbe.
– Azt meghiszem – nevetem el magam halkan. Tényleg értem a célzást, engedelmesen törlöm szárazra magam, aztán a hajamat is, amennyire tudom. Épp a tincseimet dörgölöm a törölközővel, amikor újra megszólal; megállok a mozdulatban és rápillantok, mert érzek a hangjából egyfajta bizonytalanságot.
– Szeretnéd, ha elkísérnélek, vagy várjalak meg itt? – kérdezem szelíden. Hasonló érzésem van, mint amikor magában tartotta a válaszokat a kimondott és kimondatlan kérdéseimre egyaránt, és bár továbbra sem tetszik a gondolat, hogy bezárkózzon előttem, tudom, hogy mindenekelőtt időt kell neki adnom. Épp ezért mellőz a kérdésem is minden élt, és ha azt mondja, inkább egyedül menne, azt sem veszem magamra, csak egy mosollyal bólintok.
Miután végeztem a törölközéssel és a hajam is már csak nedves, magam köré csavarom a törölközőt - biztonsági okokból, és most inkább Skygge nyelvére mintsem Axel szemeire gondolok, ha vizes vagyok, ha száraz -, és úgy megyek ki a fürdőből, ha kell, Skygge nagy testét kerülgetve és átlépve. Így sem bízom benne teljesen, ha az orráról és az ismerkedésről van szó, és bizony ha szagolgatni vagy nyalogatni szeretne, nem vagyok rest rászólni, ha tartsa tőlem távol a nedves kis orrát. Ha kell, be is csukom az orra előtt a hálószoba ajtaját - Axelt azért beengedem előtte -, és csak ezután állok neki felöltözni. Odabent már Axel is láthatja, hogy a ruhái ugyanúgy sorakoznak a szekrényben, mint azelőtt; érintetlenül, egyetlen pólót kivéve, ami most a nappaliban összehajtott ágyneműbe van belehajtogatva, mert abban aludtam.

freeze || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Élvezem ezeket a pillanatokat. Az ölelésében, a testéhez simulva még az sem tűnik fel, hogy kihűlt a víz, bár ezen is segít némi melegvíz engedésével, előrelátón és jól ismerve engem. Eszembe jut egy fontos kérdés, a válasza pedig felkelti a kíváncsiságom és még egy kis huncutság is belefér, ő pedig helyezkedik egy kicsit, hogy egy kis vigyorral tudjon felém fordulni. A válaszán halkan elnevetem magam, és kicsit közelebb hajolok hozzá.
– Most nyilván a hosszú ujjaidra gondolsz – elevenítek fel egy kellemes emléket vigyorogva, mielőtt ajkaimat röviden, játékosan az övéire szorítanám. Aztán persze hagyom, hogy a valódi választ is elmondja, a szemöldököm pedig a magasba szökik.
– Megmutattad nekik a képességeidet? – kérdezem meglepetten. Talán egy kis aggodalom is felüti bennem a fejét, mert tudva, hogy milyen szokott lenni az emberi társadalom hozzáállása az ismeretlenhez és a szokatlanhoz... Nem akarom, hogy kísérleti nyulat csináljanak belőle. Mondjuk nem is hagynám, előbb rendeznék nekik én is villantást. Rákérdezek arra is, hogy akkor mégis mennyi az annyi, idő tekintetében, a matek pedig körülbelül két hétre jön ki.
– Akkor remélem az esküvőre kapsz eltávot, különben kénytelen leszek én is villantani – somolygok rá. Megkérdezem azt is, hogy szeretne-e még itt a városban átmenetileg elköltözni valahova, bár valóban, a két hétre nem lenne értelme. Azért egy kérdést mindenképp megért.
– Nekem jó a kabin – simítom meg az arcát mosolyogva. Azt, hogy most már, csak gondolatban teszem hozzá, mert nem az a lényeges, hogy eddig nem volt az, hanem hogy most már itt van velem és ettől minden tökéletes lett. Mivel ő is engem figyel, én sem vagyok rest gyönyörködni a látványban, magamba iszom minden vonását, szemeinek kékjét, századjára, ezredjére is. Amikor felemeli a kezét és a szemöldökömnél simít végig egy bizonyos vonalon, már tudom, mi következik, és persze rá is kérdez, de rosszalló pillantására csak egy kis mosollyal megrázom a fejem.
– Hiába nézel így, betartottam az ígeretem. Ez nem azért van, mert az vagyok, aki – sóhajtok egy aprót. A fejemet a vállára fektetve figyelem tovább, elmosolyodva, amikor a keze felfedezőútra indul lefelé a vállam mentén. Simításai mentén finom libabőr fut végig a testemen, de én is feljebb csúsztatom a kezem a mellkasán, hogy épp elérjem az állkapcsát az ujjaimmal, így az álla vonalát simogatom hüvelykemmel, míg folytatom. – Joe megkért rá, hogy rendezzem az itteni üzletét. Kivívta magának Hel háláját és visszakapta tőle a férjét – osztom meg vele mosolyogva. Nyilvánvalóan örültem és örülök is Joe boldogságának, hiszen bár fogalmam sem volt, hogy ez lehetséges, mégis megtörténhetett vele is az, ami velem - még ha kicsit máshogyan is. – Viszont nem sokkal ezután fülest kaptak, hogy Olaszországban támadás készül a családjuk ellen, ezért el kellett menniük. Az eredeti cél az lett volna, hogy fenntartsam az üzletet, de tudod... nem hiszem, hogy visszajönnek – vonok vállat. Van bennem egy kis szomorúság, hiszen nagyon megszerettem Joe-t, de tényleg örülök annak, hogy boldog. Hogy újra egyenesbe jöhet mindene. – Mivel az életemmel tartozom neki, nem volt kérdés, hogy segítek-e. Viszont nyilván nekik is megvannak a maguk ellenségei a városban... szóval ez történt – bökök a szemöldököm irányába. – De nem öltem meg a fickót, és ő sem erőlködött – vonok vállat újra. Nem érzem úgy, hogy ennek még további következményei lehetnének majd. Megborzongok, amikor simítása a nyakamhoz ér, aztán elnyíló ajkakkal szusszanok halkan, ahogy végigsimít az alsóajkamon. Engedelmesen hajolok közelebb, ahogy magához húz, az utolsó pillanatig figyelve szemeinek gyönyörű kékjét, mielőtt lehunynám a szemem, amikor megcsókol. A finom, édes érintés hosszan eltart, és nekem semmi ellenvetésem nincs ez ellen, közelebb simulok hozzá, kezemet átvezetem a karja alatt a hátára, hogy finoman cirógassam a bőrét a víz alatt. Amikor végül elenged, kissé elvarázsoltan nézek fel rá, megnyalom az ajkaimat, mintha csak az ízét akarnám újra megkóstolni, aztán szusszanva magamhoz ölelem egy kicsit.
– Nagyon hiányoztál – mormolom a mellkasának halkan. Elmosolyodom, ahogy elkezdi átdörzsölni a bőrömet, aztán amikor a tusfürdőmért nyúl, hagyom, hogy megmosdasson és kedvére simogasson így. Még a lábamat is engedelmesen húzom fel, amikor a térdem alá nyúl, és halk kuncogással figyelem, amint még a lábujjaimat is megmossa. Nekem sincs ezután nehéz dolgom, mert bár sok mindentől megszabadultam a kabinban és még több mindenre nem voltam képes ránézni sem szinte, a tusfürdőjét nem tüntettem el. Ott hagytam, ahol volt, mintha csak hazavártam volna azóta is... és talán így is volt. Amint én szép tiszta lettem, kezembe veszem az ő tusfürdőjét is  hogy  aztán visszaadhassam a kényeztető törődést. Nem spórolok az érintésekkel, én is kiélvezem, hogy végre újra itt van, tenyereimmel, ujjaimmal bejárom a bőrét mindenhol, tekintetemmel is végigsimítva az útvonalat időközben. Csak amikor készen vagyok és visszanézek a csillogó szemeibe jut eszembe, amit eddig még nem kérdeztem meg. Felemelem a kezem, az arca bal oldalára simítom úgy, hogy meg tudjam érinteni a hüvelykujjammal azt az ismerős heget a már tisztán rám tekintő szeme körül.
– Mi történt a szemeddel? – kérdezem halkan, ujjammal finoman rajzolva végig a heget, szeme tiszta csillogásában gyönyörködve.

freeze || coded by eirik

“let me save this perfect memory; remember how it feels like flying in the dark? like I must be awake inside a dream, darling, can we freeze?
 

Axel && Aviva

Keveredik bennem az a fajta elégedettség, amit mindig érzek, ahányszor csak egymáshoz érünk, a heves orgazmus(ok) okozta kielégültség-érzet, illetve az a fajta elégedettség, amit amiatt érzek, hogy nem csak engedett nekem és elengedte magát egy kicsit, de mindez nem is vezetett semmi rosszra, csak és kizárólag nagyon jó dolgokhoz. Minden érintésével őrületbe kerget, akkor is, ha épp erősebb a fogása, mert egyszerűen a sok ingerrel teljesen lefoglalja a fejemet, nem is lenne lehetőségem semmi máson gondolkozni, és nem is tesz semmi olyat, amivel rossz emlékeket idézne elő. Nem mondom, hogy nem lenne lehetséges, hiszen nem véletlenül értettem meg, amikor még az ágyban arra kért, hogy ne akarjak tőle teljes szabadságot; valószínűleg sok idő kell majd még ahhoz, hogy ne villanjanak be kéretlen emlékek arról, ha például lefogná a kezem, vagy mondjuk egyenesen megbilincselne, de ha már most eljutottunk idáig, akkor... talán nincs minden veszve. Remélem, hogy még ezeket is visszanyerhetjük.
Miután még a kádban térdelve egy kicsit magunkhoz térünk és én a karjában élvezem a finom csókokat a bőrömön, visszadől a vízbe, velem együtt, én pedig készséggel fészkelem oda magam hozzá. Egy kicsit még becsukom a szemem, miután megmosolyogtam és egy csókkal háláltam meg a figyelmességét, a mellkasára fektetett arccal élvezem újra ezeket a békés pillanatokat, amikor ki tudunk zárni mindent egymáson kívül. Kifejezem, hogy nem igazán van okozom panaszra a fürdőkád tekintetében sem, nevetése hangja melegséggel tölti meg a szívemet. Egy kicsit közelebb fészkelődöm a nyakához, ahol még tisztábban érezhetem az illatát, kezem a mellkasát simogatja lágyan, akárcsak az ő ujjai az én bőrömet. Miközben ezt a nyugalmat élvezem, eszembe ötlik a kérdés, hogy vajon meddig is élvezhetjük majd ezt. Kinyitom a szemem, felpillantok rá, míg felteszem a kérdést, aztán a profiljában gyönyörködve hallgatom a hangját a válasz közben. Az utolsó szavaira elmosolyodom, újra nyomok egy csókot az állára, de mivel folytatja, egyelőre nem vágok közbe. Jobban is teszem, mert felkelti az érdeklődésemet, amit mond.
– Villantottál? – vonom fel a szemöldököm értetlenséggel vegyes kíváncsisággal. – Ezt hogy kell elképzelni? – érdeklődök, és nem bírom ki, hogy ne használjak ehhez egy gonoszkodó kis mosolyt, mert bár nagyon jól tudom, hogy nem olyan jellegű villantásról van szó, én azért még mindig szeretem húzni az agyát.
– És mennyi időnk lesz berendezkedni? – kérdezem aztán mosolyogva. Engem az sem zavar, ha több, és az sem, ha kevesebb ideje lesz, mert amit korábban mondtam neki, azt tényleg komolyan gondoltam. Egyedül ahhoz ragaszkodom, hogy tényleg minél hamarabb összeházasodjunk, utána pedig oda követem, ahová csak szükséges.
– Szeretnél itt Oslóban is keresni ideiglenesen egy helyet? – jut eszembe erről egy másik kérdés is. Ha az átképzése miatt el kell innen mennünk, akkor valószínűleg az ideiglenes forma lenne itt indokolt, egyelőre... bár ezt a döntést rábízom. Úgyis ettől függően kell majd eldöntenem, én mihez kezdjek az életemmel.

freeze || coded by eirik