“take me from the dark, I ain't gonna make it myself, put your arms around me, let your love surround me, I am lost, I am lost
 

Axel && Aviva

Becsapom magam mögött az apámtól kapott Range Rover ajtaját, majd a szokásos gépies mozdulatokkal veszem be magam a házba. Először nyugtázom a riasztóberendezéseket, csak utána bújok ki a bőrkabátomból, rúgom le magamról a csizmáimat, majd szabadulok meg a nadrágom derekába dugott Glocktól is. A kabátom belső zsebéből kiveszem a vaskos papírborítékot, aztán a hálószoba zárt ajtaja felé indulok vele. Rezzenéstelen arccal nyitok be, monoton mozdulatokkal sétálok oda a széfhez, helyezem bele a pénzt, aztán zárom vissza az ajtaját annak is, majd kisétálva a hálószobáét is, visszatérve a kabinnak arra az állapotára, amit azóta vett fel, hogy visszaköltöztem. A nappali övezet sokkal szellősebb már, mint volt, eltűnt az asztal, eltűntek a székek, a kanapé pedig az egyik falhoz tolva, elfordítva, érintetlenül pihen. Nem igazán mondaná meg senki a kabinról, hogy él benne valaki, legfeljebb a kandalló melletti fal mellé feltekert ágynemű árulkodik arról, hogy ott szokott valaki aludni, na meg a fürdőszobában a fogkefe és a törölközők. Olyan üres az egész épület, mint én magam, de ez így is van jól.
A fürdőszobába megyek, szemügyre veszem a jobb szemöldökömet átszelő, gyógyulófélben levő heget, aztán a pulóverem vállrészét lejjebb gyűrve a felkaromon levőt is. Ez egy kicsit még elevenebb, de nem baj, hamarosan ennek sem lesz sok nyoma. Begyógyíthatnám őket, de nem szívesen kísérletezek ezzel, mert még mindig Uzi jut eszembe róla, és ettől inkább megkímélném magam. Bőven elég éjszakánként viszontlátnom őt. A konyhában iszok egy pohár vizet - a szigorúan teljesen új pohárkészletből -, aztán leülök a számítógép elé és elküldöm a szokásos e-mailt Joe-nak. A nyári ünnepségek miatti lelkes ömlengésből kiolvassa majd a helyzetjelentést is, hogy minden halad a maga útján, nem kell aggódnia. Nem volt kérdés, hogy segítek neki elvarrni az itteni szálakat, miután kiderült, hogy vissza kell menniük Olaszországba... a férjével együtt. Ha nem kapta volna vissza Dariót, sosem vontam volna kétségbe, amikor azt mondja, visszajön még, így viszont biztosan tudtam, hogy nem fog. Amint elintézték a családjuk ellen indult támadássorozatot, ott fognak maradni Olaszországban, ebben biztos vagyok, és nem is hibáztatom érte. Örülök, hogy legalább neki sikerült. Az üzletet ezért is kezdtem inkább felszámolni, mintsem átvenni, és bár ezzel is kellő módon felkeltettem néhány kellemetlen tényező figyelmét, majdnem biztos vagyok benne, hogy sikerült elsimítani a dolgokat. Végtére is nem öltem meg azt az orosz ficsúrt, ez csak jelent valamit, nem? Remélem. Nem mintha nem lenne kurvára tökmindegy.
Miután mindennel megvagyok, újra felveszem a bakancsomat, aztán kimegyek a házból, mert még mindig nem tudok huzamosabb ideig nyugodtan meglenni odabent. Megkerülöm az épületet, aztán letelepszem a kedvenc fám tövében, és elgondolkozom azon, hogy meglátogassam-e inkább az apámat ahelyett, hogy itt kuksolok egyedül. Valószínűleg egyébként is ki kellene engesztelnem, mert azt hiszem, még mindig haragszik rám a naivitásom miatt. Talán bölcsebb lett volna nem mutatni előtte, mennyire össze voltam törve, amikor biztossá vált Axel döntése, de nem igazán tudtam másra támaszkodni rajta kívül... és legalább nem csinált vissza semmit, amire annak idején megkértem.
Halk sóhajjal hunyom le a szemeimet és döntöm neki a fejemet a fának. A fájdalom most már nem olyan eleven, mint volt, most már nem érzem úgy, mintha bele akarnék pusztulni, inkább olyan, mintha... már meghaltam volna belül, de a testem még tovább működne, üresen, mint egy gép. Én vártam rá. Én hinni akartam az ígéretében. Azonnal felkerestem az apámat és elértem, hogy megmozgasson minden követ az érdekében. Rajta keresztül tudtam, mi történik. Tudtam, hogy sikerült tisztáznia a nevét, hogy megúszta egy fegyelmivel. Tudtam, mikor lett vége a tárgyalásoknak. Tudtam, hogy ezután is lehet még szüksége egy kis időre, de én hittem benne és vártam.
Aztán eltűnt. Először nem gyanakodtam; máskor is eltűnt már a radaromról, amiért kihajózott. Ezután azonnal a legrosszabbra gondoltam és aggódni kezdtem; azt hittem, talán baleset érte őket, de elég volt néhány kérdést feltennem a kikötőben, hogy tudjam, szó sincs ilyesmiről. Nem azért nem éreztem, mert baj érte. Azért nem éreztem, mert elment a városból. Mert miután elintézte az egyetlen dolgot, amire hivatkozott, fogta magát és... elment. Én pedig, bár kezdetben még talán volt bennem némi csalfa, vak remény, rájöttem, hogy meghozta a döntését. Azt, amelyiktől rettegtem. Újrakezdődött az egész, ismét bejártam azokat a fázisokat, mint Izrael után, csak most sokkal gyorsabban és sokkal pusztítóbban. Először azt hittem, a fájdalomba fogok belehalni, aztán azt, hogy a dühöm fog felemészteni, de végül mindegyiken túlléptem és nem maradt bennem más, csak hideg, sötét üresség.
Minden reggel felkelek, minden nap ellátom a kötelezettségeimet, aztán minden éjjel lefekszem aludni, hogy a rémálmaimban összekeveredjenek az Uzi által rendelkezésemre bocsátott emlékképek Axel egyre távolodó alakjával. Elpusztítottam az asztalt, elpusztítottam a székeket, a bögréket, azt a kibaszott teát, puszta kézzel zúztam össze apró darabokra a Berettámat, a széfet leszámítva örökre rázártam az ajtót a hálószobára és az ereklyéimre, lényegében a földön alszom, mert rá sem tudok nézni és hozzá sem tudok érni semmi máshoz, mégsem lelek megnyugvást. Minden nap szembenézek a Glock csövével, de végül sosem teszek semmit. Már arra sem motivál semmi, hogy végre pontot tegyek a végére, bár egy három nappal ezelőtti reggelen kis híján megtettem. Amikor egy hónap elteltével a semmiből felriasztott a tudat, hogy itt van, úgy visszhangozva a fejemben, mint valami kibaszott sziréna, csak azért, hogy aztán nem sokkal később újra eltűnjön és vissza se jöjjön, akkor nem sok választott el tőle, hogy mégis cselekedjek, de végül egy kevésbé drasztikus megoldáshoz folyamodtam. Olyasmihez, amire arra sem tudtam, hogy képes vagyok, de talán csak eléggé üres volt már a lelkem ahhoz, hogy sikerüljön.
Egyszerűen csak kikapcsoltam az ösztönömet. Már harmadik napja nem azzal az érzéssel ébredtem reggel, hogy kétségbeesetten nyúljak ki és kutassak utána, hogy utána egész nap a csalódás fojtogasson, és ez valahol... megkönnyebbülés is volt. Legalábbis ezzel próbálom vigasztalni magam a nap minden percében. Sóhajtva nyitom ki a szemeimet, megdörzsölöm a mellkasomat, aztán megmasszírozom az orrnyergemet is. Feltornázom magam, azzal az elhatározással, hogy talán mégis jobb lenne az apám társaságában lennem ilyenkor, de aztán meghallom odabentről a jelzéseket. Először nem gyanakszom, mert három lehetséges tippem is lehetne, akik tudnak a házról és ide akarhatnának jönni, de azért visszamegyek a házba, hogy szemügyre vegyem a monitorokat odabent.
Aztán pedig megugró pulzussal meredek a kamerák képére, amikor meglátom az ismeretlen katonai járművet közeledni a fák között. Az biztos, hogy mind a három lehetséges tippemet lehúzhatom a listáról, és az is, hogy baj van. Felfedezték volna a házat? Valaki jobban utánajárt a papíroknak, mint kellene? Valakinek eljárt a szája? Nem tudom. Ahogy azt sem tudom, hogy az ösztönöm azért hallgat, mert nincs veszély, vagy azért, mert három nappal ezelőtt elbasztam az egészet. Halkan szitkozódva lépek oda a Glockhoz, ellenőrzöm a tárat, aztán lesz ami lesz alapon várakozok. Megpróbálhatnám rászabadítani a védelmi rendszereket, de egyrészt túl közel van már, másrészt nem páncélozott katonai járművek ellen építettük mindezt - valószínűleg szart sem érne, vagy minimálisan rongálná csak meg.
Megvárom, hogy ideérjen a jármű. Megvárom, hogy megálljon. Arra várok, hogy hátha el is megy, de persze a Range Rover elárulja, hogy valaki van itt. Mély levegőt veszek. Elkezdek visszaszámolni. Az ajtó nyitódásának hangját egybekötöm azzal, amikor a jármű ajtaja becsapódik. Hangtalan léptekkel közelítem meg az épület sarkát, bemérem a távolságot a cipő talpa alatt finoman ropogó avar hangjai alapján, és amikor már tudom, hogy csak nagyjából két méterre van tőlem, kilépek a sarok mögül, kezeimben szilárdan tartva a fegyvert és szegezve egyenesen...
Axel fejére?! Egy pillanatra megremeg a kezem, a tartásom bizonytalanná válik, szemeim nagyra nyílva figyelik az előttem kibontakozó ismerős alakot és vonásokat. A szívem áruló módjára kezd el hevesen kalapálni a bordáim börtönében, a gyomrom görcsösen ugrik össze, legszívesebben megdörzsölném a szemeim, hogy biztos legyek benne: nem kápráznak, de képtelen vagyok megmozdulni.
– Axel...? – lehelem alig hallgatóan.

can you hold me || coded by eirik