Axel & Aviva

Nem tudom, mennyi időt töltök a vízen. Nem tudom, hogyan és hányat ölök még meg közülük, akiket nem vitt magával a robbanás. Nem tudom, mennyi ideig keresem őt, még azután is, hogy tudom: hiába. Szemeim kutatják a vizet, a hajó roncsait, a maradványokat a felszínen, ajkaimról újabb és újabb, egyre kétségbeesettebb kiáltásként gördül le a neve, de csak a csendes, sötét éjszaka és a lángoló roncs küszködése válaszol. Próbálom kiterjeszteni az ösztönömet, elérni őt valahogyan, bárhogyan, de a fejemben is csak a fekete, üres némaság válaszol, mintha ő is azt akarná elmondani, hogy felesleges.
Hogy nincs többé.
Talán semmi nem tudna rávenni arra, hogy magam mögött hagyjam a roncsot és ezzel együtt őt is, de a lángok és a füst nem maradhatott örökké láthatatlan. Tudom, hogy mennem kell, de nem tudom, mi mozdítja meg a kezemet, mi vesz rá az indulásra. Nincs térképem, a vaksötét éjszakában és a fekete víztükrön egyaránt arra vagyok ítélve, hogy elvesszek, és talán nem is bánnám, ha így lenne.
Fogalmam sincs, hogyan jutok el a szárazföldig, nem tudom, mi irányítja valójában a hajót, mert a fejem egy üres, sötét katlannak érződik. Nem tudom, hogyan botorkálok ki a csónakból, és azt sem tudom, mikor kezdett el esni az eső. A lábaim vakon visznek előre a kis szigetek, lassan veszek el a fák között, a bokrok takarásában, és nem tudnám megmondani, mekkora távolságot teszek meg, mielőtt minden egyszerre tolul vissza a fejembe. A lábaim feladják a küzdelmet, keményen esek a térdeimre, a szemeim előtt újra és újra lejátszódik minden. A kép, ahogy ott állt a kabinban.
A robbanás.
Tehetetlen, fájdalmas sikoly tör elő a torkomból, szinte nem is látom, ahogy megremegteti a fákat és a bokrokat. Az ég felé üvöltöm minden fájdalmamat, miközben az eső lassan mossa a vért az arcomról, összekeveredve a könnyeimmel. Addig sikoltok, amíg csak van hangom, hogy aztán tehetetlenül görnyedjek össze, saját karjaimmal ölelve a testem, szorítva magamat, mintha ezzel meg tudnám akadályozni a fájdalmat, ami mintha egy valóságos űrt szaggatna a mellkasomba.
Zokogás rázza a testem, összeszorított szemhéjaim mögött feldereng Axel arca, a szemei, ahogy utoljára rám nézett. Érzem az ajkaimon az utolsó csókot, amivel engem féltett, az arcomon a tenyere melegét, látom magam előtt a csillogó kék szempárt, amiben benne volt az egész világom. Nem vagyok képes kiadni más hangot, mint a halk, rekedt nyöszörgést, ami a zokogást kíséri. Nem vagyok képes üvölteni, mert hirtelen mintha minden erő elszállt volna a testemből. Ujjaim tehetetlenül markolják a pólót a mellkasomon, mintha most akarnám kiszakítani onnan a szívemet, pedig tudom, hogy az már nincs a helyén.
Ott maradt az óceán közepén és elnyelték a víz sötét hullámai.
Vele együtt.

Axel & Aviva

Nem számít semmi más, csak nekem ő, és neki én. Egyikünk sem számolja, hány emberrel kell végeznünk, tudom, hogy ezek nem azon a pillanatok, amikor ő is erre gondolna, mert a túlélésért küzdünk és egymásért, ez pedig mindent felülír. Még az ösztönöm sem a megszokott módon dolgozik, sikerült kiterjesztenem, hogy arra is figyelmeztessen, ha ő veszélyben van; vagy talán csak annyira szeretem, hogy egyszerűen összefonódott a létezésünk a fejemben. Nem tudom az okokat, de most nincs is időnk megkeresni őket.
Amikor világossá válik, hogy el kell hagynunk a hajót, egy pillanatot sem fecsérelünk el. Ha odafentről is betörnek, be fognak keríteni minket idebent és nem lesz menekvés. Felszerelkezünk egy-egy molotovval, aztán elindulunk kifelé, amihez Axel hasznosítja az egyiküket, hogy végig tudjuk haladni a folyosót. Én hátulról fedezem magunkat, de egyelőre úgy tűnik, még nem törtek be a hídra. Axel megszabadul azoktól, akik még a kabinban vannak, majd a pajzstól is, aztán én is végzek azzal, aki még megpróbál bejönni. Nyerünk egy kis időt, míg azzal vannak elfoglalva, hogy odafentről próbáljanak betörni, én pedig tudom, hogy mit kell tennem, és azt is tudom, hogy Axelnek nem fog tetszeni. De bízik bennem, ez sosem volt kérdés, és most is ezt hallom ki abból, ahogy a nevemet súgja, és ezt látom a szemeiben is. Nem hibáztatom ezért, fordított helyzetben én is csak nagyon nehezen lennék képes arra, hogy kiengedjem, de valahogy helyet kell csinálnunk magunknak, és engem élve akarnak.
Tenyere az arcomra simul, az érintése feltölt élettel, és amikor az ajkai az enyémekhez érnek, a mellkasom egyszerre nehezül el és szabadul fel. Néhány pillanat az egész, de akkor nem számít, hogy halálos veszélyben vagyunk, hogy mindketten nyakig véresek vagyunk és bokáig járunk a holttestek között. Tekintetem rabul ejtik gyönyörű, kék szemei, amelyekből ki tudok olvasni mindent, amit tudnom kell.
– Szeretlek – suttogom magunk közé, mielőtt elengedne, és egyben tudom, hogy ezzel utamra is enged.
Még látom, hogy elindul hátra, de nem is várnék tőle mást, mint hogy valahogyan, bárhogyan próbáljon engem támogatni. Soha nem nézné tétlenül, hogy egyedül küzdjek. Enyhe aggodalom fog el, de nem tudok most ezzel foglalkozni, mert minden érzékemmel koncentrálnom kell odakint, ha hatásos akarok lenni. Hallom a lövéseket odabentről is, de az agyam kizárja a hangokat, csak arra enged koncentrálni, hogy mindkét kezem minden egyes lövése pontos és halálos legyen. Hiába is próbálnak mindkét oldalról rám támadni, ha kettesével tudom őket szimultán ártalmatlanítani. Az agyam hátuljában hallom a benti történések hangját is, de igazán csak akkor engedem be ezeket a tudatomba, amikor odakint elfogynak.
Tudom, hogy ez az egyetlen esélyünk és ez sem fog sokáig tartani. Hátranézek, tudnom kell, hogy Axel itt van-e, és meg is pillantom az alakját felém közeledni. Az asztalt használja pajzsként, hogy aztán az ajtóhoz érve ledobja azt. Találkozik a pillantásunk, látom, hogy jól van, és jelez is, hogy menjek, ő is követ. Gondolkodás nélkül indulok meg előre, hogy neki is hagyjak helyet a földön fekvő testeken, amiken egyensúlyozva átjuthatunk az üvegeken.
Először nem érzem a jelzést a fejemben, de talán másodszorra sem tudnám értelmezni. Mintha szó szerint fejbe akarna vágni az ösztönöm, de ez az érzés összefolyik azzal, hogy a következő pillanatban eltűnik a lábam alól a talaj, én pedig tehetetlenül repülök át a lépcső felett. A sors különös fintora, hogy egyenesen a csónakon landolok, amit velem együtt lök távolabb a vízen a lökéshullám. A hátam valami keménynek csapódik, aztán az oldalamra esek, és ahogy az agyam lassan feldolgozza, mi történt, hogy mit lát alig néhány méterre a vízen, hogy mi volt az, ami lelökött a hajóról, egy pillanatra szinte teljesen lefagyok.
Talán másodpercekig is tart, ameddig csak bámulom a yacht vadul lángoló, fekete füstöt okádó maradékait. Próbálom magam észhez téríteni, próbálok valami elfogadható dologra gondolni, de a szemeim előtt egyre csak az a kép rémlik fel, amit utoljára láttam.
Axel.
A kabinban.
Odabent.
A szívverésem hirtelen szökik fel, az ujjaim vége zsibbadni kezd, az ereimben pedig mintha megfagyna a vér. Hirtelen nem is tudom magam kiragadni ebből az állapotból, csak meredten bámulom a roncsot, ami egykoron a hajónk volt, és aminek a kellős közepén állt Axel, amikor...
Nem tudom, melyik történik előbb. Addig nem vettem észre, hogy a hajón még vannak mások is, de talán akkor sem vettem volna észre. Az üvöltés, ami feltör a torkomból, egyáltalán nem emberi, ahogy abban sincs semmi emberi, amikor a következő pillanatban egy energiahullám söpör végig az egész csónakon, majdnem olyan erőteljes, mint a robbanásé volt, de ennek én vagyok az epicentruma és engem meg sem érint, ellenben úgy sodor el mindenki mást a csónakról, mintha soha nem lettek volna ott.
Gépiesen cselekszem, talán még mindig nem fogom fel, hogy voltak ott valakik, A kormányhoz lépek, szinte nem is gondolkozom, ösztönösen hívok elő mindent, amit tőle tanultam idáig, hogy mozgásra bírjam a csónakot és közelebb vigyem magam a lángoló maradványokhoz. Egyetlen gondolat marad a fejemben, ami felülír minden mást.
Meg kell találnom.

Axel & Aviva

Az az apró mosoly is több erőt ad ezekben a pillanatokban, mint bármi más. Hiába tudom, tudjuk mindketten, hogy a mérleg a józan ész szabályai szerint nem felénk billen, kitartunk, egymásért. Ha egyetlen célt kellene megneveznem, nem is a túlélést mondanám, hanem az ő nevét; nélküle nem is beszélhetnék túlélésről. Egy csapat vagyunk. Ennek bizonyítékát pedig alaposan meg is ízleltetjük mindenkivel, aki csak megpróbál a közelünkbe férkőzni. Összedolgozunk és védjük egymást, ez a két szabály létezik most.
És mindennél nagyobb szükségünk van ennek alkalmazására, amikor biztossá válik, hogy a géppuska tönkretette, de minimum megrongálta a motort. Dühös vagyok, amiért ezt a sorsot kell szánnunk ennek a yachtnak, de nem vakít el teljesen ez a harag, hiszen az emlékek a yacht nélkül is megmaradnak, és nekem nem a hajó a fontos, hanem a kapitánya.
A szobában maradunk, de ettől még igyekszem az előzőhöz hasonlóan intézni a dolgokat. Hallom, érzem, hogy a hátam mögött hosszabb dulakodás bontakozik ki, ezért sem próbálom Axelnek passzolni a következő delikvenst, a tőrömmel végérvényesen elintézem, és inkább a szobából is kifelé lököm. Azután viszont érkezik a gránát, amit bár sikerül időben visszarúgnom a folyosóra, hogy legalább ők is sokat kapjanak belőle, a hatása nálunk ugyanúgy érvényesül. A földön kötök ki, ahogy félreugrok, az ösztönöm tartja tisztán a fejem és élesíti ki a látásom a ködben. A szemem sarkából látom, hogy Axelnek sikerül bevégeznie a fickót, de aztán nincs időm rá figyelni, mert a következő alak rám veti magát. Ezen a helyzeten még sikerül idejében fordítanom, magam alá gyűröm és kész lennék végezni vele, de amikor az ösztönöm mindennél hangosabban kapcsolja be a szirénákat a fejemben és észreveszem, hogy Axel veszélyben van, gondolkodás nélkül cselekszem, akár a saját káromra is. Nem számít a tőröm, nem számít, hogy hátulról rám ront a másik, amíg az a golyó célt téveszt.
A halántékomra érkező ütés nem kellemes, de nem is elég ahhoz, hogy komolyabban megingasson, csak arra, hogy a szorításom lazuljon valamelyest az alattam fekvő karján. Nem kell viszont sokat aggódnom emiatt, hárítom a mozdulatot, amivel a mögöttem levő megpróbálja elkapni a nyakamat, de a következő pillanatban megjelenik mellettünk Axel alakja, és rúgása nyomán a fickó szó szerint átrepül a másik szobába, az ajtót is betörve. Axel következő mozdulatával az alattam fekvő nyakába vágja a tőrét, és ott is hagyja, de nem kell megkérdeznem, miért. Találkozik a pillantásunk, ujjaim finoman megérintik a térdét és biccentek egyet, hogy tudja, rendben vagyok. Kirántom Axel tőrét a férfi nyakából, aztán én is felkelek, megrázom egy kicsit a fejem, hogy elmúljon az ütés hatása, és nem is vesződök tovább a szobában. Axel a másik helyiségben van, és én nem fogom hagyni, hogy valaki hátba támadja. Ezzel az elhatározással lépek ki a folyosóra, még épp időben. Gondolkodás nélkül kapom el a fegyvert fogó csuklót, mielőtt még bedughatná a kezét az ajtón és célba vehetné Axelt, kiverem a kezéből a fegyvert, aztán egyetlen határozott mozdulattal ívesen kicsavarom a karját. Hallom a vállízület fájdalmas roppanásait, de nem érdekel, szétroncsolt karjánál fogva küldöm le a földre és még azzal a lendülettel letérdelek, kitérve a következő felém lendülő kar útjából. Térdem a nyakába csapódik, egyetlen gyors mozdulattal kapom fel a földről szabad kezemmel az elejtett fegyvert, a még álló alakot homlokon lövöm, aztán az alattam nyöszörgő is kap egy golyót a halántékába.
Tompa hangokat hallok meg fentről, a híd irányából, de Axel is épp ebben a pillanatban bukkan fel - épségben - az ajtóban. Találkozik a pillantásunk, a létra irányába néz, aztán vissza rám, és én jó szokásunkhoz híven szavak nélkül is pontosan értem, mit akar mondani. Mennünk kell. Bólintok, a véres tőrt visszasüllyesztem a helyére, mert az most más eszközöket fog igényelni. Elkapom a molotov koktélt, amit felém dob, de egyelőre én is csak elsüllyesztem a farzsebemben, mert tudom, hogy mindkét kezemre szükség lesz ahhoz, amire készülök. Amit tennem kell.
Axel elkapja a következő érkezőt, aki aztán néhány gyors és hatásos mozdulat révén élő pajzzsá avanzsál. A szűk folyosó erejéig mögöttük maradok, de az ösztönöm élesen figyel akkor is, amikor ellenőrzöm a tárakat mindkét fegyveremben. Megbizonyosodom róla, hogy tele vagyok, de aztán a saját Berettámat egyelőre a nadrág derekába dugom és az előzőleg elkobzott fegyver lőszereit használom inkább. A kabinba érve már kiszélesedik a tér, de az ösztönöm nem jelez bajt, és Axelnek valóban sikerül leterítenie azokat, akik még idebent voltak. Ekkor már én is kilépek mellé, az ajtóban megjelenő alakra leadok két pontos lövést, de mielőtt még megpróbálkozhatnánk azzal, hogy kimenjünk, megállítom Axelt. Folyamatosan dolgozik az ösztönöm, innen biztos tudom, hogy van egy kis időnk, ezért, miközben eldobom a feleslegessé vált lopott Berettát, hogy a sajátommal helyettesítsem a jobb kezemben, Axel szemeibe nézek, a pillantásom pedig egyetlen dolgot üzen: bízz bennem.
Az egyetlen célom az, hogy megtisztítsam magunknak az utat a gépfegyverrel felszerelt hajóig, ami most is ott áll a yacht végénél. Mindkét kezem rámarkol a fegyvereimre és ezután már ki sem engedem őket a kezemből; egyiket sem. A stratégiám arra alapoz, hogy élve akarnak, ami önmagában kockázatos vállalkozás lenne, de az ösztönöm mintha helyeselne a fejemben, és én megbízom benne. Az odakint fekvő holttesteket használom arra, hogy kijussak anélkül, hogy üvegbe lépnék, és amikor megteszem azt a néhány lépést, ami megszünteti számomra a fedezék maradékát is, egy kicsit átlényegülök. A fejemben dolgozó erő sem arra koncentrál már, hogy a veszélyt jelezze, hanem a kezeimet irányítja. Megzavartam őket azzal, hogy szabad prédaként kisétáltam ide, de a számításom bejött, mert nem mernek rám lőni - engem viszont nem állít meg semmi. Mindkét kezem felemelkedik, rábízom magam az ösztönömre, és szimultán kezdek tüzelni. Pontosnak kell lennem, minden egyes lövéssel, mert egy-egy tárnyi kapacitásom van, nem lesz időm újratölteni, de talán sosem éltem meg ennyire azt a megérzést, ami az elmémben dolgozik. Egymás után hullanak el, és még egy-két lőszer is marad, amikor a hullám leül.
Én pedig tudom, hogy ez az egyetlen esélyünk.
Hátranézek a vállam felett Axelre, és a pillantásom is pontosan ezt üzeni neki. Ha most nem jutunk át arra a hajóra, akkor soha.

Axel & Aviva

A gránát és a géppuska után biztossá válik, hogy egyetlen perccel sem maradhatok itt fent tovább. Nem hagyhatom magára Axelt odalent, és még ha ilyenek ellen én sem vagyok elég, legalább azt elérhetem, hogy ha én tényleg élve kellek nekik, óvatosabbak legyenek, ezzel Axel esélyeit is növelve. Számomra ő a legfontosabb, ha vele történik valami, semminek nem lesz többé értelme, ezért is megkönnyebbülés, amikor ha csak egy pillanatra is, de találkozik a tekintetem a kék szemekkel és ki tudom belőlük és a jelzéséből olvasni, hogy egyelőre minden rendben.
Nem tudom ép ésszel felfogni, honnan lehetnek ennyien, de hamar világossá válik, hogy így nem fogjuk tudni tartani az iramot. Egyébként sem tetszik, hogy Axel egyedül van az ajtónál, így rajta csattan a bejutni akarók hosszú sora. Ő is érzi viszont, hogy előnyünkre kellene fordítani a helyzetet, hátrálni kezd, jelzésére pedig én is mozdulok. Legalább kamatoztathatjuk a közösen megszerzett tudásunkat. Én várom őket a folyosón, arra alapozva, hogy engem élve akarnak, így csak egy kicsit ártalmatlanítanom kell őket, aztán tovabbítani Axelnek. Viszonylag gyors egymásutánban végzünk így néggyel, de ahogy a negyedik élettelenül rogy össze a folyosón, három másik bukkan fel mögötte. Az ösztönöm lázas kalkulációva kezd, de végül nincs rá szükség. Meghallom a fegyver hangját a hátam mögül, és tudom, hogy Axel az. Nem hagyná, hogy elkapjanak. A fedezőtűz közeledik hozzánk, én pedig felé hátrálok, félúton találkozunk, ujjai a karomra fonódnak, hogy segítsen, miközben én feltornázom magam a földről. Rögtön visszavonulót fújunk, ujjbegyeim talán egyetlen másodpercre érnek a kézfejéhez közben, de ez a röpke érintés is mintha feltöltene.
Visszahúzódunk az egyik szobába, tekintetünk találkozik, egy biccentéssel jelzem, hogy minden rendben, szemeimben pedig hála csillan, amiért feltétel nélkül bízhatok abban, hogy fedezi a hátam. Mert tudom, hogy így van. Én is újratöltöm a Berettát, és miközben várakozunk, ismét rápillantok, mintha csak megérezném a feszültségét. Követem a tekintetét, én is ki tudom venni a géppuska ütötte lyukakat a padlón, de nekem csak ezután tűnik fel a motor finom mormolásának hiánya. Tekintetem Axelre kapom, ott ül benne a kérdés, pedig tudom a választ. Tönkretették a hajót. A gondolat valamiért haragot gerjeszt bennem, még ha egy rohadt úszó erődöt csináltunk is belőle, ez volt a mi kis lakatlan szigetünk, rengeteg emlék és fontos pillanat színtere. Ráadásul most már biztos, hogy el kell vennünk az egyik hajójukat, pedig már innen kijutni sem lesz egyszerű feladat.
Nem esek kétségbe. Meg fogjuk csinálni. Ha ki tudnék menni és rá tudnám tenni a kezem a géppuskára... sőt, ha mindketten átjutnánk arra a hajóra, minden feltétel adott lenne a meneküléshez. De előbb itt kell még dolgoznunk egy kicsit.
Az ösztönöm jelez, mikor kell cselekednem, a hajó miatt érzem dühöm pedig újult erővel ruház fel. Nem térek vissza a folyosóra, a hullák miatt nehézkes a mozgás és nem akarom kockáztatni, hogy elvágjanak Axeltől. Nesztelenül lépek az ajtóhoz, és amikor felbukkan a fegyvert fogó két kar, elkapom azokat. Kicsavarom a kezéből a fegyvert, aztán a karjainál fogva rántom be a szobába, térdem teljes erőből ékelődik a gyomorszájába, majd a tarkójára fogva az orrát is eltöröm a térdemen, mielőtt Axel irányába lökném, hogy méltón fogadhassam a következő delikvenst, aki már megjelent az ajtóban. Láthatóan egy pillanatra megzavarodik, mikor meglát, nem meri elsütni a fegyvert, de megpróbál megütni vele. Hárítom a mozdulatot, közben a bal kezem már elő is húzza a tőrömet, és ahogy felém lendül, alulról ékelem azt a lágy részekbe az álla és a nyaka találkozásánál. A kezéből kieső fegyvert hátrébb rúgom, őt pedig jobbára az ajtón kifelé lököm, mielőtt még túl sokan leszünk idebent is.
Aztán ők is taktikát váltanak. Az ösztönöm hevesen jelez, ezért abban a pillanatban kiszúrom a tárgyat, amikor az bepattan az ajtón. Még mindig az ösztön irányítja a lábam, amikor reflexből visszarúgom a gránátot a folyosóra, aztán már ugrok is el az ajtótól, kezeimet a fülemre szorítva, a szemeimet pedig összepréselve, hogy ne tudjon elvakítani a robbanás fénye. Még mindig jobb így, mintha a szobában robbant volna fel, de a füst fullasztó és jelentősen csökkenti a látási viszonyokat. A kitört ablakok között hagyott lőréseken keresztül is csak lassan cserélődik a levegő. Teljes egészében az ösztönömre támaszkodok, és most már tudatosan terjesztem ki azt Axel védelmére is, hogy tudjam, ha közbe kell lépnem. Érzem, hogy ketten is jönnek, az egyikük még a földön veti rám magát, de tudom, hogy jön, felkészülten várom. Szerencsére ezt épp elégszer gyakoroltuk már, és még csak nincs is akkora ereje, mint Axelnek; képes vagyok a magam előnyére fordítani a támadást és szinte azonnal fordítani a helyzeten. Hátracsavart karral fordítom a hasára, magam alá, kész vagyok elvágni a torkát, amikor az ösztönöm szinte felüvölt a fejemben. Hátrakapom a fejem, a lassan oszló füstködben kiváló rálátásom nyílik arra, hogy egy új érkező az ajtóban áll, a fegyverét pedig egyenesen Axelre fogja, aki még az előzővel van elfoglalva, így esélye sem lenne. Nem gondolkozom, a tőröm vágás helyett megindul a levegőben, hogy aztán olyan erőteljesen csapódjon bele a fickó alkarjába, hogy a húson áthatolva egyenesen az ajtó fájához szegezze azt. A golyó lepattan a falról, én pedig fellélegzem, hogy ezúttal még időben cselekedtem. Megrövidültem viszont egy tőrrel, és bár az ösztönöm jelez, nem tudok időben reagálni a halántékom felé érkező ütésre. Egy kicsit visszább tudok ugyan húzódni, de így is betalál egy fegyver markolata, és bár kevés ahhoz, hogy kiüssön, a szorításom lazul kissé az alattam fekvőn, amit ő is megérez. Taktikát kell váltanom, el kell engednem és inkább csak a hátába térdelnem, mert a mögöttem levő megpróbálja elkapni a nyakam, és azt fontosabb megakadályozni.

Axel & Aviva

Tudomásul veszem Axel választását a hajókat illetően - és bár feltűnik, hogy érdekesen viselkedik közben, nem teszem szóvá -, és ahogy felmegyek a hídra, ennek megfelelően járok el. Ugyan nem célom elpusztítani a nagyobb hajót, de nem is izgulok, hogy esetleg kárt teszek-e benne, miközben leszedem azokat, akik megpróbálnak átmászni hozzánk róla. Odalentről is hallom a puska hangját, innen tudom, hogy Axel is jól van, aztán egyszer csak az ösztönöm figyelmeztetést hasít a fejembe, de nem a szokásosat. Elengedem a puskát, tenyerem a fülemre tapad, de így is érzem, ahogy a hajó beleremeg a robbanásba, a pulzusom pedig hirtelen szökik az egekbe arra gondolva, hogy Axel odalent van, de szerencsére fényen és füstön kívül nem érzékelek mást. Rögtön utána hallom is újra felugatni a puskát, innen tudom, hogy jól van, így én is a feladatomra tudok koncentrálni és leszedni a következőket is.
Utána viszont nem a mi puskánk ugat fel. Rögtön felismerem a géppuska szaggatását, az agyam pedig egyszerre több fronton is dolgozni kezd. Szinte könyörgök az ösztönömnek, hogy terjessze ki magát egy kicsit, és mintha tényleg megsúgná, hogy Axel jól van. Másrészről elbizonytalanodom a szándékaikat illetően, hiszen ha élve akarnak, érdekes taktika a géppuska... Harmadrészt viszont biztossá válik, hogy nem maradhatok itt fent. Elintézem azokat, akik még úton vannak, de aztán elhagyom a hidat. A tekintetem azonnal Axelt keresi, és bár nem zökkenek ki az állapotomból, akkor is megkönnyebbüléssel tölt el, amikor megpillantom az ismerős szempárt és azt, hogy biccent felém. Amíg ő jól van, addig minden rendben, de ettől még nem fogom magára hagyni idelent.
Mivel ő az ajtónál van, én az ablakokra koncentrálok, kihasználva a meghagyott lőréseket. Út közben magamhoz veszem az elrejtett Glockot is, de egyelőre csak a nadrágom derekába dugom, elég a Beretta. A lőréseket kihasználva ritkítóm meg az ablak előtt elhaladókat, mielőtt még elérhetnének Axelhez; kissé hátrafelé célzok, hogy a mozgásuk számomra legyen előnyös, egy vagy két lövés a mellkasba, és esés közben kapják a végső golyót a fejükbe. Csak az egyik oldalt tudom így fedezni, kockázatos lenne ide-oda flangálni az ajtó előtt, de még így is meg tudom állapítani, hogy többen vannak, mint hittem. Fogalmam sincs, Uzi hogy volt képes ennyi embert mozgósítani, de nem esek kétségbe. Az ösztönöm mintha mindkettőnket egyszerre őrizne, és ez megnyugtat.
Előbb érzem meg Axel hátrálását, mint hogy ránéznék, de aztán felé fordulok. A pillantásunk találkozik, és egy biccentéssel adom a tudtára, hogy értem, mit üzen. Előremegyek, míg ő fedez minket, kicsit hátrébb megyek a folyosón, mint a szoba, ahova ő behúzódik, és mozdulatlanul olvadok bele a sötétségbe. A Beretta csatlakozik a Glock mellé, de egyelőre a tőröm is csak készenlétben marad. Szinte a szememet is becsukhatnám, mert tisztán hagyom, hogy az ösztönöm irányítsa minden érzékemet, és olyan tisztán működik, mint talán még soha. Érzem a bizonytalan, óvatos lépteket a padlón, a felemelt fegyvert, ami a folyosó felé - és így felém - mutat, a puha lélegzetvételeket, a pillanatnyi megtorpanást, ami végül mégsem vinné be a szobába, ahol Axel várja, de majd én egy kicsit megnoszogatom. Hangtalanul válok ki az árnyékból, mire észrevesz, már elkapom a csuklóját. Oldalasan, a falhoz lapulva állok, a karját pedig már én irányítom, így amikor elsül a fegyver, a lövedék csak a szemközti falba csapódik. Ráfordulok a kezére, kicsavarom belőle a pisztolyt, aztán a könyökömet beleküldöm egyenesen az orrába. Miközben ő az arcához kap, én befordítom a hátát az ajtó felé, majd erőteljesen hasba rúgom a talpammal, egyenesen Axel ölelő karjaiba, és tudom, hogy be fogja fejezni, amit elkezdtem. Az ösztönöm közben már jelez, de épp csak megérzem az ujjak érintését a vállamon, nincs ideje elkapni hátulról a következőnek. Fürgén mozdulok ki a karjai alól, közben a vállamhoz nyúlva el is kapva az egyik kezét és egy gyors, erőteljes mozdulattal a háta mögé csavarva azt. Bal karommal satuba fogom a nyakát, erősen szorítom, de mielőtt még szépen adhatnám át Axelnek, már érzem, hogy jön a következő. Improvizálnom kell, elengedem a nyakát, majd a hajába markolok a tarkójánál és beleverem a fejét az ajtófélfába, legalább ennyit adva neki, mielőtt belökném a szobába. Az ösztönöm erőteljesebben kongatja a vészharangokat, és oda sem kell néznem, hogy tudjam, ketten is jönnek. Rövid gondolkodás után cselekszem, kihasználva a méretemet és a gyorsaságomat bukok le az utánam kapó kéz elől, majd egyenesen leengedem magam a földre. Kihasználom az alak meglepetését és terpeszben kitámasztott lábait, a bokáiba kapaszkodva csúsztatom át magam köztük, majd a túloldalon egy íves és erőteljesen rúgással találkozik a lábam a derekával, így küldöm az arcára. Róla Axelnek kell gondoskodnia, míg én még mindig a földön fekve előkapom a Berettát és három pontos lövéssel végzek a mögötte érkezővel, mielőtt még rám vethetné magát. Így sem egyszerű kitérni a zuhanó test elől a szűkös folyosón, pedig úgy érzem, ezek szinte sosem fogynak el.

Axel & Aviva

Tudhattam volna, milyen fontos az az este, az az ölelés, azok az érintések. Tudnom kellett volna, hallgatnom kellett volna a megérzéseimre, de én mégis inkább hagytam elcsitulni a vihart a lelkemben és az elmémben, mert erre vágytam, és mint eddig is mindannyiszor, úgy most is megtaláltam a békét Axel karjai között. Hinni akartam, hogy még van időnk.
Az éjszaka viszont hathatós emlékeztetővel szolgál arról, hogy legközelebb figyeljek jobban. Nem kérdezek semmit, nem kérdőjelezem meg, amikor Axel közli, hogy itt vannak; bízom benne, ha tudja, akkor így is van, a hogyanját majd később is ráérünk fejtegetni. Amíg ő a hídra siet, én felfegyverkezem, magamhoz veszek mindent, ami kellhet. Amikor visszaér, meghallgatom, mit látott odafent, és gyorsan döntésre is jutok: ki kell használom a képességeimet, hogy megszabadítsam őket az előnyeiktől, még ha leszedni én sem tudok majd egyet sem. Értőn bólintok a szavaira.
– Akkor szabaduljunk meg azoktól a reflektoroktól – mondom ki hangosan is a gondolataimat, mielőtt felkapaszkodnék a hídra. Nem kérdőjeleztem meg a szavait és cseppet sem vagyok meglepve, amikor az optika pontosan igazolja is mindazt, amit elmondott. Olyan vakon bízom benne, mint abban az ösztönben, amire rábízom, hogy irányítsa a szemem, az elmém és a kezem, miközben kilövöm a hajók fényeit, így őket is sokkal nagyobb bizonytalanságba taszítva.
Visszamegyek Axelhez, aki már a másik puskával a kezében halad a kabin üvegajtaja felé. Tekintetében ott ül az, amit már láthattam tőle néhányszor, és amit én is érzek; amiről tudom, hiszem, hogy túl fog lendíteni minket ezen az éjszakán is. Így kell lennie. Lekapcsolja a benti fényeket is, következő szavaira pedig bólintok. Tudom, hogy hátulról sokkal nagyobb eséllyel akarnak majd feljutni a hajóra, de nem ellenkezek, mert bízom a képességeiben.
Elindulok vissza a hídra, de félúton még eszembe jut valami.
– Ha választanom kell, melyik hajót kíméljem? – pillantok még hátra a vállam felett. Gondolnunk kell arra az eshetőségre is, ha esetleg ők próbálják megrongálni a miénket, kelleni fog egy B terv a meneküléshez, és ha választani kell, én kizárólag az ő döntésében bízom meg.
Amint megkaptam a válaszomat, már megyek is a helyemre. Elhelyezkedem a puska mögött, aztán még inkább fókuszba hozom az elmémet. Szinte kikapcsolom az agyamat, kizárólag az ösztönömnek hagyok helyet benne, hagyom, hogy kiélesítse minden érzékemet, a látásomat, a hallásomat, hogy megsúgja, ha figyelnem kell, hogy tudjam, mikor és honnan jön a veszély. Bár fogalmam sincs, hogy ténylegesen képes vagyok-e rá, megpróbálom rábírni arra is, hogy lentre is figyeljen; nem azok miatt, amit Axel is észrevenne, hanem azért, hogy tudjam, ha szükség van rám odalent.
Előbb hallom meg a nagyobb hajó hangját, mint hogy bekerülne a látóterembe, de aztán megpillantom a víz fodrozódását is a holdfényben. Nem egészen abból a szögből érkeznek, ahol én vagyok, de ez nem ejt kétségbe, néhány mozdulattal, nesztelenül helyezkedem át ahhoz a lőréshez, amit az ösztönöm megfelelőnek érez. Ahogy újra elhelyezkedem, már látom is, ahogy a hajó orránál, kicsit jobbra a fedélzet oldalának támasztanak valamit, de egyelőre kivárok. Az ösztönöm nem jelez más irányból veszélyt, ezért nem kell sietnem, de ahogy kibukkan az első fej a fedélzet korlátjánál, egyetlen pillanatig sem késlekedem. A fej nem sokáig marad egyben, újratöltök, és tovább figyelek. Tudom, hogy Axel is hasonlóképp jár el odalent, így az is biztos, hogy nem fognak sokáig így próbálkozni, hiszen csak azt érnék el, hogy lassan, egyesével, de mindenkit megölünk.
A párhuzamosítás már most megkezdődik, egy kicsit lejjebb ugyanezzel a módszerrel próbálkoznak, de nem esek kétségbe, mert a fedélzet önmagában is egy aknamező, ami jócskán lelassítja azt is, akinek sikerül feljutnia. Még mindig az előttem levő célra koncentrálok, az ösztönöm elárulja, hogy ketten egyszerre másznak felfelé. Ahogy az előttem levőt lelövöm, szinte még el sem hal a lövés hangja, mikor meghallom az elfojtott kiáltást lejjebb. Mosollyal a szám sarkában figyelem, hogyan próbálja távol tartani magát az üvegdarabokból, amik a fedélzeten pirosló vér alapján a talpát már nem kímélték.
Ekkor érzem meg a veszélyt valahol a hátam mögül. Ketten vagyunk és ők három ponton próbálkoznak, ami legalább azt igazolja, hogy maradt még egy kis eszük. Azt is tudom viszont, hogy a nagyobb hajó, a több emberrel, itt van az orrom előtt, ezért nem válthatok pozíciót. Hacsak nem akarnak szándékosan itt tartani... A szememet nem veszem le a célról, amikor a következő fejet meglátom, újra lövök, de az agyam közben lázasan jár, ahogy próbálok az ő fejükkel gondolkozni. A hajó belsejébe egy helyen tudnak bejutni, és azt éppen Axel őrzi, ez pedig egy cseppet sem tölt el jó érzéssel. Végül ez az, ami rávesz, hogy elhagyjam az addigi helyem, az ösztönöm helyeslése pedig azt is eléri, hogy a puskát is vigyem magammal. A sejtéseim beigazolódik, többen vannak a csónakban, mint amit a méretarányok indokolnának a hajók között, ketten már viszonylag lejjebb próbálják magukat furcsa helyzetekben kitámasztva az ajtóhoz küzdeni. Most nem is érdekel más, mint ők; felveszek egy megfelelő lőállást és az sem érdekel, ha az egyiknek először csak a kitámasztó kezét lövöm el, ezzel elérve, hogy beleessen az üvegdarabokba. Egyelőre csak az a fontos, hogy távol tartsam őket a kabintól.
Mindkettővel végzek, és tudom, hallom, hogy Axel is dolgozik odalent. Ha nagyjából jók voltak a sejtéseim, nem rosszak az arányok, bár nem is fognak mindenki azonnal átküldeni. Azt is tudom viszont, hogy még az ösztönömmel együtt sem fogok tudni két fronton harcolni. Még kettőt tudok leszedni, mielőtt az ösztönöm jelezné, hogy a másik oldalon viszont le fognak érni, és nem fogom Axelt sem magára hagyni két fronttal. Igaza volt, mert nem mernek lőni, de ha látják, hogy odalent csak ő van, nem fognak sokat gondolkodni.
Megmarkolom a Berettát és lemegyek a kabinba. Jöhet a neheze.

Axel & Aviva

Nem is gondoltam volna, mekkora jelentősége lesz még azoknak a nosztalgikus pillanatoknak, amikor az első meccs után felidéztük az első csókunkat, annak, amikor a második kör után arcon csókoltam és ő rám nézett azokkal a hihetetlenül kék, csillogó szemeivel, vagy éppen annak, ahogy indulás előtt magához ölelt. Bevállalom a yacht elvezetését a kikötőbe, még ha az ő segítségével és felügyelete alatt is, de tulajdonképpen ez marad az utolsó afféle kalandunk. Ahogy kikötünk, mintha mindkettőnk agya átállna arra a jól ismert végrehajtó módra. Autót és rendszámot lopunk, aztán jó alaposan meg is pakoljuk a pickupot, mire sikerül mindent megszereznünk a listáról. Talán jobb is, hogy több üzletet kell bejárnunk, mert így ott még nem néznek ránk furcsán, legfeljebb akik látják, amikor bepakolunk a hajóra. Miután a yachtot is megtankolták, már ott sem vagyunk, de ettől még nem esünk ki a ritmusból.
A napok egy kicsit összefolynak, megfeszített tempóban készítjük fel a hajót, hiszen nem tudhatjuk, mennyi időnk van még. Egy részem szívesebben használná ki az időt egészen máshogy, szívesebben vesznék el a pillanatokban csak Axellel, és ha csak a saját életemről lenne szó, meglehet, hogy inkább ezt is választanám, de ez már nem egyedül az én harcom, az ő életével pedig soha nem játszanék, azt soha nem venném félvállról. Sőt. Kevés dolog őrjít meg jobban, mint az a tény, hogy őt is veszélybe sodrom. Ez az, ami engem igazán visz előre, miközben minden előkészítünk; amit kell, együtt csinálunk, ami viszont egy emberes munka, ott inkább párhuzamosítunk, hogy gyorsabban haladjunk. Így is majdnem három napunkba telik mindent előkészíteni, a fedélzet egy valóságos aknamezővé válik, a hajó belsejét pedig egy számunka előnyösen berendezett hadszíntérré alakítjuk át.
A harmadik nap végére egyre biztosabban érzem, hogy valami elviselhetetlen feszültség próbál eluralkodni rajtam, amit alig tudok leküzdeni, de nem tudom eldönteni, hogy ez a fáradtság, az előttünk álló megpróbáltatások okozta idegesség, vagy valami egészen más. Nem olyan, mint amikor az ösztönöm jelez, de egy kicsit hasonló, és ez megőrjít, pedig a rádió is süket marad. Szinte észre sem veszem, hogy hagyom eluralkodni magamon az érzést, ketrecbe zárt vadállat módjára járkálok a kabinban fel-alá, egészen addig a pillanatig, míg Axel el nem kapja a kezem és az ölelésébe nem zár. Még mindig olyan számomra, mint a nyugalom szigete a háborgó lelkem közepén, karjaimat köré fonva hunyom le a szemeimet egy pillanatra, megadóan támasztva homlokom a vállához, és veszek egy mély levegőt.
– Gondoltam csinálok még egy csapdát – mosolyodom el halványan, ahogy arcomra simító keze hatására felemelem a fejem. Tekintete megtalálja az enyémet, és bár az ő szemeiben is látom a feszültséget, az a végtelen, megnyugtató kékség békítően simogatja a szívemet.
– Rossz előérzetem van – vallom be halkan. Hülyén hangozhat az ilyesmi, tudva, mi vár ránk hamarosan, de pont ezért frusztrál ez az érzés. Hiszen eddig is tudtam, hogy itt a baj a nyakunkon.
Újra lehunyom a szemem, ahogy arcát az enyémhez simítja, hagyom, hogy megnyugtató hangja és a ragaszkodó, kedves érintés tovább nyugtassa háborgó lelkem és elmém. Egy kicsit szorosabban ölelem magamhoz, magamba szívom az illatát, belecsókolok a nyakába, minden lehetséges módon tudatosítva magamban, hogy itt van velem. Valamiért most mindennél fontosabbnak érzem ezt. Elhúzódom tőle, végigsimítom az arcát, aztán szavaira egyetértően bólintok. Lehunyt szemekkel viszonzom finom csókját, mielőtt hagynám, hogy a szobába vezessen. Már nem is bajlódunk azzal, hogy átöltözzünk az alváshoz, mindketten készenlétben állunk, az utóbbi napokban nem is igazán aludtam, és azt hiszem, ő sem. Ez tényleg inkább csak pihenés, de ettől még ugyanolyan szorosan bújok hozzá, mintha csak egy békés alvásra készülnénk. Szükségem van a közelségére, az érintésére, ameddig csak lehet.

Az éber, felszínes alvás hirtelen szakad meg, bár először nehéz pontosan belőnöm, hogy miért. Mintha csak Axel feszültségét érezném meg, de ahogy megszólal, vagy inkább felmordul, a szemeimből azonnal eltűnik az éber álom minden maradéka is. Szeretném megkérdezni, hogy honnan tudja - hiszen a rádió biztosan nem szólt, én is felébredtem volna rá -, de most nem az információ forrása a lényeg, hanem az, hogy egyszerűen csak elhiszem, hogy tudja. Egyszerre ugrunk ki az ágyból, és mivel ő a hídra megy, én elsőként a fegyvereimet veszem magamhoz. Elteszem a tőröket, a Berettát, hagyom, hogy az agyam teljesen átprogramozza magát arra, ami előttünk áll. Felmennék, hogy csatlakozzak Axelhez, de ő már lefelé jön a hídról, ezért csak ránézek. A motort is beindította, valószínűleg már túl közel vannak.
– Mit láttál? – kérdezem, a hangom feszült, de a tekintetem tiszta. Most már nem a ketrecbe zárt vad vagyok estéről, visszavedlettem magam abba az állapotba, mint Oslóban, az erdőben. Csak annál most ügyesebbnek kell lennem. Miközben hallgatom, az agyam már lázasan jár azon, hogy mi is lenne a megfelelő lépés.
– Mennyire vannak közel? – jön aztán a következő kérdés. Odakint sötét van, ami alapesetben megnehezíti a célzást, de az én ösztönöm nem a sötétségen vagy a világosságon szokott múlni. Legalább tőlük is elvehetnénk az előnyeiket, ha legalább a lámpákat ki tudnám lőni. Ha az erőm igazán mellettem áll, ennél még többre is képes lehetek, de nekem már ez is bőven elég. Hacsak Axel nem állít meg valamiért, követem is ezt a súgást, felmegyek a puskához, így legalább magam is fel tudom mérni, mivel állunk szemben.
A legutóbbi előnyünket egyértelműen elveszítettük azzal, hogy most nem kaptunk figyelmeztetést a rádión - aminek az okát sajnos nem nehéz kitalálni -, de legalább úgy tűnik, a számításaim beváltak. Látom a két kisebb hajót múltkorról, és akad ott egy nagyobb is, újat nem tudtak szerezni. Sajnos nem tudjuk, a nagyon mennyien lehetnek pontosan, de most nem is ezzel törődök. A lámpák okozta előnyüket akarom elvenni tőlük, ehhez pedig hagyom, hogy az ösztönöm teljesen átvegye az irányítást a gondolataim felett. Megbízom benne, irányítja a kezemet, a szememet. Az, hogy közelebb vannak, jelen esetben csak annyit jelent, hogy a lámpák nagyobb erővel robbannak szét a lövedékek becsapódásakor, és ha valaki túl közel áll, az ezt bizony nem köszöni meg. Megpróbálom hasznosítani a hold fényét, rábírni az ösztönömet arra, hogy sajtoljon ki magából még többet, de nagyon úgy tűnik, hogy már ők is okosabbak, és szinte mindenki fedezékbe húzódott. A látásukat viszont legalább én is elvettem, és arra kényszerítettem őket, hogy térjenek egy kicsit biztonságosabb távolságba.
Ha Axel nem jött fel a hídra, én megyek le hozzá.
– Most már legalább ők sem látnak – mondom, mielőtt figyelmesen ránéznék. Nem tudom, van-e értelme menekülőre fogni, vagy egyébként sem lenne esélyünk és inkább hagynunk kellene, hogy megpróbáljanak becserkészni minket. Előbb-utóbb úgyis bekövetkezne.

Axel & Aviva

Szavaira kiszélesedik a mosolyom, de hálás vagyok, hogy elenged, különben félő, hogy a nosztalgiázás átfordítaná az edzést valami egészen másba. Azért nem átallok a szemem sarkából rásandítani, miközben a hátamra fordulok és felülök.
– De én engedtelek el előbb – kacsintok rá szemtelenül. Persze mindketten tudjuk, hogy a helyzet ettől még nem lesz egyértelmű; azon az estén minden lehetséges szempontból pengeélen táncoltunk, ami a vágyainkat illeti... de jobban tenném, ha nem ezen gondolkoznék, különben semmi esélyem nem lesz kitisztítani a fejem.
Másodjára már egészen jól sikerül uralkodnom a vele kapcsolatos gondolataimon, de persze ettől még nem vagyok képes a szükségesnél erősebben ütni vagy rúgni, pláne nem teszek semmi olyasmit, ami maradandó lenne. A folyosóra hátrál, beszűkítve a teret, de hamar felmérem, hogy nem reménytelen számomra a helyzet, ha elég gyors vagyok és össze tudom húzni magam, némi kényelmetlenkedés árán, de legyűrhetem. Persze őt sem ejtették a fejére, az első rúgás után máris nem hagyja akkora elánnal érvényesülni a másodikat, és ahogy számítok is rá, elkapja a bokámat, de én fel vagyok készülve a helyzet kihasználására. Fellendítem magam, elkapom a nyakát, lendületemmel húzom magammal hátrafelé, ő pedig azt választja, hogy lehúzzon minket a gravitáció. Nem zökkent ki az esés, a karom továbbra is szilárdan fogja a nyakát, másik kezem könyökhajlatával átfogom a csuklómat, hogy ne is tudja lefejteni magáról az alkarom, de azért nem szorítom nagyon, csak annyira, amennyi az ellenálláshoz szükséges. Ahogy lekopogja a fogást, azonnal el is engedem, amikor pedig felülve hátranevet rám, csak vigyorogva vállat vonok.
– Mindenkinek ki kell használni a maga előnyeit – felelem, elvégre az előző kör végén meg éppen a méreteim miatt nem volt esélyem az ő méretei ellen. Én is felülök, odahajolva hozzá lopok egy csókot az arcára, mielőtt felállnék; szigorúan az arcára, csak amolyan levezetésképp, mielőtt megint összezavarja a gondolataimat a következő menetre.

Még legalább egy órán keresztül folytatjuk a küzdelmet, és bár sikerül még párszor legyőznöm, azért ő is arat győzelmet fölöttem, és ehhez még az sem kell, hogy ismét elterelje a figyelmemet - de azért nem állíthatnám, hogy nem keveredünk néha olyan helyzetbe, hogy sok önuralmat kell gyakorolnunk az edzés folytatásához. Nekem pedig, még ha furcsa is, de minden porcikám örül minden egyes győzelmének, aztán annak is, amikor a végén már nem is igazán sikerül győztest avatnunk, mert kiegyenlítetté válik a küzdelem, ahogy lassan kiismerjük egymást. Örülök, hogy kiismer, mert ez egyben azt is jelenti, hogy őket is gyorsan kiismerheti majd. És minden, ami az ő túlélését segíti elő, kimondhatatlanul fontos számomra.
Miután az utolsó elég kiegyenlített és hosszúra nyúló küzdelem után inkább megadja magát, végre büntetlenül csókolhatom meg, mielőtt útjára engedem, hogy lehűtse magát az óceánban. Én ezúttal a rendes fürdést választom inkább, és közben élvezem az izmaim kellemes sajgását, még ha most egészen más módszerrel is értük ezt el, mint legutóbb. Pedig bizony ezúttal is érzem Axel lenyomatait is magamon, csak most nem az ujjai vagy az ajkai hagytak nyomokat a bőrömön, de valamiért ez is ugyanúgy mosolyra fakaszt.
Tiszta ruhát veszek, mosolyogva nézem, ahogy Axel csuromvizes ruhákban kimászik a tengerből, és egy részem szívesen utánamenne, amikor elmegy átöltözni, de tudom, hogy dolgunk van, ezért nem teszem. Inkább odasétálok a kabin hatalmas üvegajtajához és kinézek a végtelen kék óceánra, ami mintha teljesen egybeolvadna a tiszta égbolttal. Egy kicsit elkalandoznak a gondolataim, eltűnődöm az előttünk álló feladatokon és napokon, csak az zökkent ki, amikor Axel mögém lép. Elmosolyodva dőlök finoman a mellkasának, engem karoló kezére simítva a sajátommal, aztán felsandítok rá.
– Leszel a navigációs tisztem? – kérdezek vissza somolyogva. Nem vagyok az a fajta, aki meghátrál egy kihívás elől, de azért azt én is látom, hogy most egy kicsit lejöttünk a térképről, úgyhogy tudom: mindenképp szükségem lesz az ő tapasztalatára. Így viszont pláne semmi bajom nincs azzal, hogy én vigyem el magunkat a denpasari kikötőbe, persze az ő szigorú felügyelete alatt.

A bevásárlás végül simán megy, még ha szükségünk is van rá egy kis... bevezetőhöz, amihez néhány eszközt magammal is viszek. Ha már Axel megtanított hajót vezetni, én is mutatok neki egy kicsit a saját világomból, még ha ez nem is olyan szép, de persze ki tudja... ha túléljük ezt és még ez sem lesz képes elijeszteni mellőlem, akkor akár szüksége is lehet a hasonló tudásra. Szerencsére könnyű elveszni a forgalmas kikötőben és beolvadni az emberek közé. Az autót azért nem a legforgalmasabb parkolóban kell keresnünk, hiszen a rendszámcsere folyamatát nehéz feltűnés nélkül végezni, de amikor találunk egy pickupot, én már a másikat keresem a szememmel. Jó, ha hasonló típusú autóról szerezzük a másik rendszámot, mert kevésbé feltűnő. A rendszámok fel- és leszerelése gyerekjáték, nagyobb kihívás úgy őrködni, hogy közben ne kelts feltűnést, de ez a megfigyelés-elhárítás egyik alapja, és Axellel is igyekszem megosztani, hogyan kerülje ezt el. Ez például biztosan olyasmi, ami később még a javára válhat, bármi történjék is.  Miután a rendszámcserével megvagyunk, a csavarhúzót lecserélem egy trükkösebb eszközre, amihez a keskeny fémlemezt keresnem kellett ugyan egy darabig, de végül megéri az időbefektetést, mert sikerül vele kipiszkálnom az autó zárját, így még az ablakot sem kell betörnünk. Amint bejutottunk az autóba, a kormány alatt feltárom a vezetékeket, és körülbelül félperces munkával be is indítom az autót, aztán Axelre pillantok, hogy szeretné-e átvenni a volánt.
Lényegesen gyorsabbak vagyunk az autóval, így mindent gyorsabban tudunk be- és kipakolni, aztán még a parkolóba is visszaviszem. Ezúttal eszünkbe sem jut más dolgokra koncentrálni, inkább minél hamarabb távozunk a kikötőből és a szárazföld közeléből is - dolgunk van, és jobb minél kevesebb feltűnést kelteni.

A következő két nap gyors egymásutánban telik el. Túl gyorsan. Rengeteg dolgunk van, fel kell készítenünk a hajót is, magunkat is és egymást is. Folytatjuk az edzéseket, a második napon nem halogatom tovább a tőr megismertetését sem, muszáj, hogy Axel kitanuljon mindent ezzel kapcsolatban, mert ha valamivel biztosan szembe kell néznie, az ez lesz. Megmutatom neki a fogását, használhatja is, és a legfontosabb, hogy az ezzel létező összes támadásomat le tudja szerelni. Amikor épp nem ilyen módon készülünk fel, a hajót alakítjuk át egy úszó erőddé. Az ablakokat letakarjuk, a fegyverként használható eszközöket előkészítjük, a szekrényeket kimozdítjuk az eredeti helyükről, hogy inkább barikádként szolgálhassanak. Mindent előkészítünk a molotov-koktélokhoz, én pedig szó szerint főzök magunknak némi paprikasprayt, amit betöltök a kis fiolákba. Kockázatos, ha tényleg beszorulunk a hajóba, de végső esetben nagyon is hatásos. Az extra gyújtókból és néhány elemből pedig egy-egy sokkolót eszkábálok össze. A tényleges fegyvereinket is úgy helyezzük el, hogy azok mindenhogyan kéznél legyenek.
A harmadik napon jutunk el odáig, hogy nem estébe nyúlóan dolgozunk, hanem átállhatunk a... várakozási fázisra. Nem mintha ez sokkal jobb lenne, sőt. Eddig legalább lefoglaltuk magunkat, most pedig az az egyetlen dolgunk, hogy feszülten figyeljük a rádiót, várva, hogy vajon ez lesz-e az a perc, amikor ismét megszólal. Azt a furcsa érzést is ennek a számlájára írom, aminek hatására naplemente után űzött vadként járkálok fel-le a kabinban, ami ott motoszkál az agyam legmélyén, és nem hagy nyugodni. Fogalmam sincs, mi vár ránk, csak azt tudom, hogy az a valami egyre közelebb ér, és ki tudja, mikor csap le ránk. Ki tudja, mi lesz a vége. Ki tudja, lesz-e holnap. Ki tudja, mindkettőnk számára lesz-e holnap.

Axel & Aviva

Ismét bizonyítást nyer, hogy ő az egyetlen és egyben a legnagyobb gyengeségem, minden lehetséges szempontból. Nem szégyellem magam, még csak mérges sem vagyok, sőt, hiszen ha onnan nézzük, a figyelmem elterelődésével bizonyos előnyeimet sikeresen elveszejtettem, ő pedig rögtön kapva kapott az alkalmon és remekül kihasználta a helyzetet. Márpedig én innen nézem, ennek az edzésnek nem az a célja, hogy bárki is győzzön, hanem hogy felmérjük egymás képességeit, és mivel hamarosan az életünk is múlhat ezen, én minden egyes bevitt ütését, rúgását, fojtását vagy épp leszorítását örömmel fogom fogadni. De azért nem ártana kicsit összeszedni magam. Ezt különösen erősen érzem, amikor még a fülembe szuszogása sem olyan hatással van rám, mint kellene. Nevetése és szavai vigyort csalnak az arcomra, még akkor is, ha már a könyököm hatótávjából is eltávolította magát.
– Talán a következő körben a fejedre húzom a pólódat – nyögöm, megpróbálva kihúzni a kezem a szorításából, pedig tudom, hogy nem fog menni. Nem mintha azzal ki lennék segítve, ha a meztelen felsőtestét kellene bámulnom; és, mintha csak hasonlóan elkalandoznának a gondolataink, a következő pillanatban érzem, hogy már az ő figyelme sem arra irányul, hogy mennyire vergődök. Válaszán én magam is elnevetem magam.
– A legkevésbé sem. Mindig is jól uralkodtál az ösztöneiden, mikor velem voltál összezárva egy kabinban... – felelem vontatottan, pedig magamon sem segítek ezzel, de ha már feldobta a magas labdát, muszáj leütnöm.
Végül elenged és mindketten felállunk, hogy felvegyük az alaphelyzetet. Megpróbálom őt kiradírozni a fejemből, már amennyire ez egyáltalán lehetséges; sajnos ettől nem lesz kevésbé vonzó látvány számomra, de végső soron csak a gondolataimat kell tisztán tartanom. Eddig is ő volt számomra a legnagyobb kihívás ilyen szempontból, talán nem is baj, ha ezt is gyakoroljuk egy kicsit.
Ezúttal én veszek fel támadóállást és ő védekezik, és egyelőre úgy tűnik, sikerült kicsit kitisztítanom a fejem, mert nem kell a fejére húznom a pólót, nem hagyom, hogy eltereljenek a szemei vagy a mosolya. Felméri a mozdulataimat, ha sikerül bevinnem egy ütést vagy rúgást, a következőt már gyorsan és reflexszerűen hárítja, amitől újra és újra büszke kunkor kúszik a szám sarkába. Megpróbálkozik a lábam elkapásával is, de szerencsémre számítok rá, látom a karja mozgásán és súg az ösztönöm is, ezért még időben meg tudom szakítani a mozdulatot.
Arra számítok, hogy megpróbál majd a közelembe férkőzni, de ő ehelyett hamarosan hátrálni kezd, a folyosó felé. A terep leszűkítése jó gondolat, és ahogy megáll a folyosó közepén és magához hív, elmosolyodom. Egy pillanatra nem mozdulok meg, szemeim élénken figyelik őt, felmérik az új környezetet is, az agyam lehetséges forgatókönyveket állít fel, ahogy aztán mégis elindulok becserkészni őt. A folyosó oldalról védi, rúgásokkal nem tudom támadni, legalábbis oldalról nem, mert nincs elég helyem hozzá. A plafon viszont nincs túl alacsonyan, még az ő magasságához képest sem, amit akár ki is lehet használni később. Először nem próbálkozom semmi merésszel, csak megpróbálok bevinni néhány ütést, hogy teszteljem, pontosan hogyan alakult a mozgásterünk. Így is van, amit nem tennék meg vele; beleverhetném a fejét a falba vagy megpróbálhatnám egy rúgással kificamítani a térdét, de ezek mind olyan mozdulatok, amiket nem neki tartogatok. A fejemben megtervezett mozdulatsort viszont mindenképpen elkezdem.
A helyzet egy kicsit hasonló, mint az előbb volt, a karjánál fogva rántom meg, ezúttal magam felé, és bár az orrát megkímélem, a gyomorszájával azért találkozik a térdem, még ha nem is teljes erőből, de azért annyira, hogy érezze a törődést. Rögtön ezután hátrébb lépek, hogy ne tudjon azonnal utánam kapni, és bár oldalra nem tudok rúgni, előrefelé azért még be tudok vinni egy rúgást a talpammal is ugyanoda, mint az előbb.
Fel vagyok készülve rá, hogy esetleg elég gyors lesz és elkapja a bokámat, és ha így tesz, nemhogy nem esek kétségbe, de még ki is használom a helyzetet. Kitámasztom magam a szűk folyosón, hogy ne tudjon fordítani rajtam, aztán a kezeimet támasztékát és az ő fogását kihasználva lendítem fel magam, összehúzva a testem, hogy egyrészt ne kelljen kicentiznem a plafont, másrészt pedig el tudjam kapni a nyakát, ami lefoglalt kezének hála valószínűleg szabad préda számomra. A testsúlyomat a mögötte lévő tér irányába és kissé oldalra lendítem, vigyázok rá, hogy még véletlenül se fogjam túl veszélyesen a nyakát, de azért rákényszerítve, hogy vagy védekeznie kelljen valahogy - bár ez a szűk folyosón nem egyszerű -, vagy engedjen a karom húzásának és a gravitációnak.
Ha elég gyorsan vissza tudom húzni a lábam és nem sikerül elkapnia a bokámat, akkor egy fokkal merészebb húzást kell választanom és a rúgásomat követő körülbelül fél pillanatnyi időt kell kihasználnom. Mivel így nem tudom őt kihasználni, lendületet veszek és felé ugrok, ahogy elérem, az alkaromat már kígyóként próbálom a nyaka köré fonni, de ebben az esetben már kicsit felugorva, a talpaimat a falon megtámasztva kell hátrafelé löknöm magunkat, hogy elérjem ugyanazt a hatást.

Axel & Aviva

Számítanom kellett volna rá, hogy ha vele kerülök szembe, az elmémet sokkal jobban kell élesítenem, mint valaha. Sokszor bizonyította már, hogy túl nagy hatással van rám, én mégis elhiszem, hogy képes vagyok elég komolyan venni a helyzetet - nem véresen komolyan, csak éppen annyira, amennyire kell -, és egy darabig úgy is tűnik, hogy ezt képes leszek fenntartani. Sikerül a földre vinnem és egyszer kis híján ki is szabadulnom alóla, de aztán egy kicsit elterelődik a figyelmünk. Ő is nevet, én pedig nem tudom megállni mosolygás nélkül, amivel önmagában talán nem is lenne gond, de aztán ahogy érzem, hogy a lábaival akar majd elkapni, nincs más választásom, mint elhajolni előle, és ha a lábait akarom elkerülni, ez kizárólag előre működik. Ez egyben azt is jelenti, hogy szó szerint hozzá kell simulnom, és bár tudom, hogy koncentrálnom kellene, vagy legalábbis végképp nem kellene ránéznem, ahogy az ismerős illata beszökik az orromba, egy egészen rövid pillanatot engedélyezek magamnak. Megcsillanó kék szemei és az az elégedett félmosoly az arcán pont annyira tereli el a figyelmemet, amennyire nem kellene, ő pedig nem rest ki is használni ezt - ez egyszerre frusztrál és tesz büszkévé, de azért az a gondolat vigasztal, hogy mással szemben legalább biztosan nem mutatnék ilyen gyengeséget.
Ennek ellenére nem adom fel azonnal, küzdök a súlya és a szorítása ellen, próbálom távol tartani magunkat a földtől. Számítok a karjára és érzem is, mikor indul el a nyakam felé, a kezem előbb mozdul a fojtás ellen, mint hogy a nyakam közelébe érhetne. Ezzel egyben lehetőséget adok neki arra, hogy elkapja a karom, de ez mindig jobb, mint a lefojtás. A másik könyökömmel nem kímélem, bal kézzel is remekül tudok a bordái közé ívelni, amíg a testével próbál lent tartani, és ez még nem lenne minden, de ennél többet nem teszek. Normális esetben az lenne a minimum, hogy hátralendítem a fejem, az ösztönöm pontosan meg tudná mondani, hol van az orra, és amíg így tartja a lábait, ki tudnám használni a férfilét adta hátrányait is, de esetében valahogy egyikhez sincs kedvem - különösen, ahogy beleszuszog a fülembe. Akaratlanul is végigfut a borzongás a gerincem mentén, és ebből már tudom, hogy nagyon gyorsan ki kell üríteni a fejem, mégis elmosolyodom, még ha nem is láthatja.
– Ilyen csalásra nem készültem – felelem, a szavak nyögés-szerűek, de nem olyan jellegűek, ez inkább csak a tény, hogy azért neki is erővel kell feszesen tartani a karomat és a testemet is, hogy kitartsa a fogást.
Érzem, hogy áthelyezkedik, a lábával nehezedve a hátamra, de eloszlatva, nem a gerincembe nyomva a súlyát. Nem adtam fel teljesen, de ezt a menetet már elengedtem a fejemben, mert én is érzem, hogy több koncentrációra van szükségem, de legalábbis az előző pillanatokat ki kell törölnöm a fejemből és tisztább gondolkodással kell belemennem a következőbe. Amikor ismét megcsíp, halkan felnevetek, de aztán szinte érzem, hogy hová néz, és hátrasandítok rá a vállam felett.
– Te most lecsekkoltad a fenekemet? – kérdezem félig hitetlenkedve, félig nevetés-közeli állapotban. Ezen a ponton már nagyjából tisztában vagyok vele, hogy neki kell nyilvánítanom a győzelmet, nem is próbálok szabadulni, ő pedig végül elenged. A hátamra fordulok, aztán felülök és lerázom a jobb karom, de az arcomon még mindig ott ül a mosoly, ahogy megingatom a fejem. A franc gondolta volna, hogy ennyire gyenge vagyok a vonzerejével szemben.
Én is felállok, újra felvéve a kezdő pozíciót. Megtörlöm a halántékom az alkarommal, aztán egy pillanatra lehunyom a szemem, megrázom a fejem és veszek egy mély levegőt, mintha csak ki akarnám őt pucolni a fejemből. Nem mintha ezt lehetségesnek tartanám, de azért megteszem, ami tőlem telik. Amikor kinyitom a szemem, már sokkal tisztábbnak érzem a fejem, és ahogy tekintetem találkozik az ő élénk szemeivel, a mosolyom is egészen más jellegű már. Még akkor is, ha megint próbára tesz azzal a mosollyal.
Ezúttal enyém a kezdeményezés lehetősége, és nem is vagyok rest megmozdulni. Védekező helyett támadóállást veszek fel, ökölbe szorított kezeimet magam elé emelve lépek felé. Az ösztönöm újra átveszi az irányítást és én hagyom is, hogy dolgozzon, miközben mozgok. Mivel úgy vagyok vele, hogy az ismerkedős bemelegítő körön túl vagyunk, ezúttal tényleg nem cicázok, bár ütéseim elsősorban a fejét célozzák, számítok rá, hogy védekezni fog, és minden ilyen pillanatot igyekszem ki is használni. Amikor az oldala akár csak egy pillanatra is védtelenné válik akár egy hárítás, akár egy általa bevinni próbált ütés miatt, rögtön áthelyezem a testsúlyomat és ezúttal a lábammal is támadom a bordáit. Nem rúgok erősen, inkább csak a lábfejem éri őt, és arra is figyelek, hogy ne kaphasson el; ha látom, hogy mozdulna a karja, inkább nem fejezem be a rúgásokat, hanem gyorsan hátrébb szökkenek. Most tényleg tudok koncentrálni, kezeim és lábaim is gyorsan és precízen mozdulnak, az ösztönöm irányít, hogy az ő viszonttámadásai elől ki tudjak térni vagy hárítani tudjam őket, és aztán már az ütéseim célja is megoszlik a feje és a has-bordatájék között. Egyelőre nem próbálkozom földre vinni, most meghagyom neki a lehetőséget, ha akarja.