Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Anatolij Morozov háza kifejezetten semmitmondó volt, de ezúttal elhallgattam a véleményem. Draugr volt, a húgom életet utánzó bábja. Talán már el is felejtette, milyen volt az élők ízlése, vagy csupán éltében is rajongott a valamilyen különös módon egyszerre giccses és szerzetesi mód egyszerű építészetért.
- Mr. Nesheim. Nem számítottam látogatásra ma.
A hangjában semmiféle dallam nem volt, semmi érzelem és kiváltképp hiányzott a szavaiban ecsetelt meglepetés. Nyilvánvalóan számította rám, csupán remélte, hogy valamilyen módon az előnyére fordíthatja majd az érkezésemet. Vagy túl sok kompetenciát tulajdonítottam egy élőholtnak?
- Véleményem szerint a váratlan találkozások a legérdekesebbek. – feleltem egy halovány mosollyal. – Esetleg bejöhetek, Mr. Morozov?
Egy szívverés. Kettő. A draugr túl sokáig tétovázott, ami amatőr módon árulta el az idegességét. Rajta nem éreztem, az ő bőre már évtizedek óta nem adhatott ki magából semmiféle illatot, ami az élők sajátja volt. Sem félelemét, sem haragét, mégis, a szokásokat nehéz volt magunk mögött hagyni.
- Hogyne, Mr. Nesheim, fáradjon beljebb. Miről lenne szó?
Beléptem a ház főbejáratán és egy röpke pillantással körbenéztem. Különös. Éreznem kellett volna valamit, testőröket, társaságot, de a ház üresnek tűnt. Mintha a Smolensky maffia könyvelője valóban egyedül lett volna itthon. Talán ennyire bízott a hamis erejében, amit a húgomtól kapott.
- Gondolkodtam, Mr. Morozov. A raktárban történtek elültettek néhány gondolatot a fejemben, és arra jutottam, hogy hasznosabb módon is a segítségemre lehet, mint esetenként egy-egy ember eltűntetésével. – kezdtem, miközben körbejártam a ház előszobáját.
A draugr nem mozdult, tagjai természetellenesen lógtak, kényelmetlenül, amit csak az élet hiánya tett számára lehetővé.
- Hosszabb távú munkát ajánl, Mr. Nesheim? Tudja, Mr. Smolensky kifejezetten ragaszkodó típus.
Az ajkaim félmosolyba húzódtak, miközben a plafon egy jelentéktelen pontját vizsgáltam. Az avatatlan szemnek véletlenszerűnek tűnhetett a ténfergésem, de az orosz jól tudta, miféle tánc zajlott épp és igyekezett megnehezíteni, hogy sarokba szorítsam.
- Tudja, igen hosszú ideje kerget már a gondolat, hogy a testvéreim közül én kaptam a legkegyetlenebb sorsot. Hiszen a húgom uralma alatt tartja a Kilenc Világ egyikét, annak minden lakójával együtt. Hatalmában áll megcsúfolni a halál misztikumát és újra levegőt szuszakolni az olyan méltatlan tüdőkbe is, mint az öné.
Morozov márványszerű ajkai gúnyosan nyíltak szét, köztük fehér sávként virítottak a fogai.
- Felesleges volt idáig jönnie csak azért, hogy kifejezze mennyire nem kedvel. Rájöttem magamtól is.
- Pardon, azonnal a tárgyra térek. – feleltem, miközben meglazítottam az ingem gallérját, mintha csak melegem lett volna. – Ha elfeledkezünk a húgomról, a bátyám egészen máshogy lett sokkal szerencsésebb, mint én. Ő egész fajt nemzett, még ha ambíció hiányában nem is használja fel őket. De léteznek, ez kétségtelen. Én viszont csupán önmagam vagyok, követők nélkül, örökség hiányában.
- Felettébb szomorú, Mr. Nesheim, de továbbra sem értem, mit akar tőlem. – felelte epésen az orosz, miközben egy gyors pillantással felmérte az ablakokat és lépcsőket. A játszma elkezdődött, innentől csupán egyetlen rossz lépésre volt a vége.
- Persze elgondolkoztam, hogy egyszerűen elveszem a testvéreim követőit és a magam szolgálatába állítom őket, de ez egy botor gondolat. – folytattam, figyelmen kívül hagyva Morozov megjegyzését. - Hiszen a bábok sosem ellenkezhettek a bábmesterrel, aki a zsinegjeiket tartotta, a berserkerek pedig örökölték Fenrir csökönyösségét. Irányíthatatlanok. Legalább is ezt hittem, amíg nem láttam mit tett Dashával. Ezért úgy döntöttem, szeretném a szolgálatomba fogadni, véglegesen.
A draugr megtorpant, így én is így tettem. A tekintete egészen úgy szűkült össze egy futó pillanatra, mintha maradt volna valami a sírban hagyott érzelmei közül a mozdulatlan, kővé dermedt szívében.
- Tisztában van vele, hogy Dasha csak az én utasításaimat követi? Ráadásul a karperec, ami visszatartja az átalakulását csupán az én érintésemre válik le róla. Nélkülem teljes mértékben haszontalan. Csak egy ember.
- Természetesen. – feleltem, miközben kioldottam az ingem legfelső gombját. – Nem kell aggódnia, a karperecről már gondoskodtam, ha jól sejtem éppen most kerül le a leányról. Az előbbinek viszont van egy roppant egyszerű, kézenfekvő megoldása. Én végzek önnel, aztán a saját képemre formálom Dashát, ide értve a farkasát és az átalakulást irányító mágiát is.
Morozov arca visszatért abba a jellegtelen, maszkhoz hasonlatos nihilbe, amit a halálakor is viselhetett, majd egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett, hogy kiutat találjon magának. De nem volt. Sakk.
- Az úrnőm biztosan nem fog örülni ennek, Jörmungandr.
- Számítok rá. – feleltem egyre szélesedő, groteszk mosollyal. – Valójában remélem, hogy a húgom megérti az üzenetet, miszerint mostantól Oslo alvilágának vezetői címe… vita tárgya.
Morozov kihűlt izmai megfeszültek a combjában, az inak nyúltak, ahogy a bokája hajlott és szinte lökte előre, az ajtó felé. Nem érte el. A szám megtelt fekete vérrel, az állkapcsomban visszhangot vert a ropogás, ahogy az orosz csontja engedtek a nekik feszülő erőnek és darabosra törtek. A gerince csigolyáról csigolyára pattant el, a bordakosara behorpadt, a combjai szinte kiszakadtak a csípőjéből, még a porzó tüdő is kierőltetett egy utolsó hangot valahol félúton a nyögés és a kiáltás között. Mikor biztos voltam benne, hogy ugyanolyan élettelet holttest, amilyen valójában volt elengedtem és hagytam a padlóra esni.
Az ilyesfajta átváltozás minden alkalommal egy rulettjáték volt, de ezúttal alig egyetlen szakadást sikerült ejtenem az öltönyömön. A trükk a sebesség volt. Ha elég gyorsan csaptam le még azelőtt megszabadultam a ruhámtól, hogy valódi testem izomgyűrűi rongyosra szaggatták volna a méregdrága inget, így nem kellett magyarázkodnom. Egyébként sem tettem, de jobb volt a kérdéseket is elkerülni. Mire másfél perc múlva kiléptem a házból már ismét Trygve Nesheim voltam, az üzletember, akire a sofőrje egy fekete Bentley mellett várakozott. Még egy zsebkendőt is nyújtott felém, amivel megtörölhettem az arcom, mielőtt végképp rászáradt a fekete vér.
- Sikeres üzlet volt, uram?
- Kifejezetten. – mondtam, miközben beszálltam az autóba. – Szeretem a jó sakkot.
- Akarja, hogy küldjek valakit feltakarítani?
- Nem. Értesítsék Dasha Volkovát. Nézzen szembe először ő a kínzójának holttestével, nehogy elfelejtse, kinek a szolgálatában áll mostantól.
A sofőr bólintott, a Bentley motorja pedig felzümmögött. Illett volna felhívnom Smolensky-t, a tisztesség kedvéért. Végülis ha már én sem voltam civilizált, ki maradt?