Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Már kicsi korától kezdve felelősségteljesre nevelték, nem is mondható igazán gyerekkornak, ami neki járt, nem volt este fürdésnél egy kis játék, nem volt estimese, hideg időkben nem kapott meleg teát, nehogy megbetegedjen, "így lesz belőle erős felnőtt". Apja csak ezt hangoztatta.. ha anyja szólni mert, nem köszönte meg amit kapott, így megtanult hallgatni, és megtanulta azt is, hogy kell férje háta mögött tenni ezt-azt. Ahogy persze Mikael nőtt, és apja egyre nagyobb figyelmet fordított rá, egyre kevesebb idő maradt az anyai lágyságot és törődést gyakorolni; még beszélni sem tudott szinte, de már imádkozott, 6 évesen kívülről kellett tudnia, mik a főbűnök, majd időről időre ahogy korosodott, verés járt, ha nem tudta, apja a biblia melyik oldaláról mondott idézetet. Nem számított, hogy közben testvérei születtek, apjuk megszállott volt, mintha csak ő létezett volna, modern szóval rászállt, jól fogott az agya, erős volt, sosem betegeskedett, - bár ha tudta volna ennek mi az oka, valószínűleg már nem is lenne kiről mesélni...
Hasonult, beletanult az életébe, bár iszonyúan fájt neki szinte minden nap, minden verés, minden bőrön elnyomott cigaretta, és minden pillanat, amit apja testvérei bántalmazásával töltött; nem egyszer szólt, kérte számon apjukat, a válasz sosem beszélgetés volt, hanem újabb verés... fölösleges harc volt ez. A többiek valószínűleg ezt nem is tudják, hiszen sosem előttük vonta kérdőre apjukat, tudta, az még rosszabb lenne mindennél, bár nehezen tudta már elképzelni, hogy van ennél lejjebb.
Látszólag tényleg kitűnő katonává vált, szófogadó volt, a tökéletes gyermek, mert idővel rájött, ha így tesz, talán van egy kis ráhatása apja tetteire, így mikor húga arra volt biztatva, menjen csak bentlakásos iskolába, ő maga is egyetértett, azt mondta, jobb lesz úgy mindenkinek. A mai napig benne élnek ezek a szavak, amiket csak ő és édesanyjuk értett úgy, ahogy az valójában hangzott, hiszen tudta, ott nem találja meg húgát apjuk keze, végre élhet, végre kiszabadul, végre nyugta lesz. Mindenki más viszont biztos volt abban, hogy egy szem saját gondolata nincs... ó pedig rengeteg volt.

Immáron évek óta más-más tájakon járt, nem verte nagy dobra a létét; Kanadában élt pár évet, Németországban is töltött némi időt, mindenhol meghúzta magát, nem akart feltűnést kelteni, jobb volt, hogy családja azt hitte, eltűnt, meghalt. Hiszen ő nem úgy tervezte az egészet, ahogy az végül megtörtént, ő nem akart öccse gyilkosa lenni, semmit nem akart ebből az egészből, mégis így lett... azóta pedig végképp megváltozott.
Kanadában találkozott egy alakkal, aki derült égből válaszokat adott a néma kérdésekre, hiszen nem értette, miért nem öregszik, miért nem beteg soha, és ahogy járt az agya, egyre több lett benne a miért.. persze a válaszok után is rengeteg benne a kérdés. Főleg, hogy az illető kitért családjára is, akiről ő már azt gondolta nem is igen fog hallani, hiszen míg ő ebben a korban maradt, úgy hitte testvérein fog az idő, ám a férfi furábbnál furább dolgokkal állt elő, ő pedig úgy érezte menten elveszti az eszét. Minden elhangzott szóról bizonyítékot várt, amiket meg is kapott, míg nem kénytelen volt hinni a szemének, mikor bár messziről de saját szemeivel látta testvéreit, mintha mit sem változtak volna. Alapjaiban rengette meg világát ez a felismerés, egyúttal viszont örült is, végre hosszú idő után őszintén örült, hiszen visszakapta azokat a lehetőségeket, amiket már azt hitt, hogy rég elveszített.
Sokkal inkább elhitte azt, ami velük történt, mint, hogy ő holmi félisten vagy mi lenne; örül örül, de...nem beszél róla. Mondjuk róluk sem. Nem is nagyon lenne kinek, nem gyűjt barátokat, nem gyűjt kapcsolatokat, illetve.. ha gyűjt is rossz vége lesz. Hollandiában lelt barátokra, családra, szerelemre, de mire hozzászokott volna a helyzethez, hogy pár hónap múlva apa lehet - amitől rettegett is elég rendesen -, betörtek hozzájuk míg ő dolgozott, és csak a rengeteg vér látványa fogadta, mire hazaért. Se szerelem, se baba. Lassan két évtizede volt ez, azóta picit megint bezárt, nem tudja megérteni, miért veri őt a sors, és talán ez növelte nemtörődömségét - vagy épp önbizalmát - arra a szintre, hogy már bujkálni sem akar, fogta imádott cicáját, és Osloba költözött; ha találkozik testvérrel, találkozik, ha nem, nem.  Eleinte apja miatt nem élt, azóta meg a múltja miatt, szóval itt az ideje, hogy magát tegye előre kicsit, na meg, hogy visszaszerezze az örökségét, és talán végre... nagytesó lehessen. Bár ehhez még nagyon hosszú út vezet, tudja.