Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Ez a nap is úgy indult, mint a többi, és azon kívül, hogy Fredrik elmondta, szerinte mennyire rosszul kezelem a váltást és a visszatérést Oslo-ba, semmi szokatlan nem várt rám. Abban bizonyára egyetértettünk volna, hogy sok jóra amúgy sem számíthat tőlem, mert mégis mit várt? Rózsacsokrot és tűzijátékot, amiért visszarángatott ide, kiszakítva a megszokott közegemből, főleg azok után, hogy évekkel ezelőtt ő maga küldött el? Mintha még ő maga sem tudta volna eldönteni, hogy mit is akar, ezzel pedig megvoltak a sajátos problémáim. Egy voltam a legjobbak között, bízott bennem annyira, hogy tudja, megállom a helyem Oslo-n kívül is. A Havrik-ban töltött évek végül meghatározó szerepet játszottak az életemben, miután rám bízhatta az egész nyamvadt üzletét. Erre mi a köszönet? Visszaszólít az anyahajóra, és tette mindezt annak teljes tudatában, hogy ennek a visszatérésnek nem mindenki fog örülni. Nem mintha rosszul éreztem volna magam emiatt, nem én kuncsorogtam, nem én vágytam vissza Oslo-ba. Közel egy évtized elteltével végre békét leltem, és mintha ráérzett volna, keresztülsétált az egészen. Bár ha jól emlékszem, ezt meg is mondtam neki.
Éppen egy problémás tag miatt takarítottam a pultot. Utáltam a kiöntött sör szagát, azt, ahogyan rászáradt a lakkozott pultra, és a többi ezek után még képes volt belekönyökölni vagy tenyerelni, aztán vinni mindenhová a szagot. Ostoba ősemberek. Nem azért szerettem bárt vezetni, mert rajongtam az emberekért, éppen ellenkezőleg, nélkülük viszont nem létezett üzlet, arról már nem is beszélve, hogy az efféle bárokba, kocsmákba vagy épp pub-okba nem az elit réteg sodródott be, főleg nem egy ilyen külvárosi lebujba, amiről lerítt, hogy egy drogtanya. Suvickolás közben egy szőke hajú lányra lettem figyelmes a túloldalon, mellette egy nagy mamlasszal.
Éljen, már megint kezdődik a műsor. Le se tette a seggét, már a nyakában lihegett a tag, aki nem nem volt sem józan és mi több, nem volt úriember sem. Én sem voltam az, kétség sem fért hozzá, de bassza meg, ez az én bárom, az én báromban pedig senki nem zaklat nőket. Én maximum ennyivel tudtam kimutatni azt a halovány tiszteletet, ami megmaradt bennem az ellenkező nemre nézve. Persze voltak olyan körülmények, mikor nagyobb állat voltam egy-egy tényleges állatnál is. Az izgalom és a vágy sokat kihoz az emberből. Olykor a legnagyobb állatot is.
Már készültem a segélykérésre, a kétségbeeső hangra, miközben újra és újra végighúztam a rongyot a pulton, de nem történt semmi. Újra fellestem, látva, hogy egy jól irányzott mozdulattal orrba vágta a hordó méretű férfit. Elismerően néztem végig a kicsit sem hétköznapi kezelési módszert, mert tényleg nem minden nap láttam ilyen tökös nőt, bár bizonyára tanulta valahol ezeket, talán egy önvédelmi órán. Vagy tudja a franc. Igaz, egyértelműen az volt a fő szerencséje, hogy a tag halandó volt, mert például ha én ugrottam volna rá, velem nem tudott volna mit kezdeni a törékeny kis bal horogjával.
Megkerültem a pultot, majd a következő pillanatban már ott álltam a lány mellett, és elismerően vizslattam, közben megragadva a férfi kabátjának nyakát. - Igazán elismerésreméltó, mikor egy nő ilyen profin megvédi magát. Bátor vagy, kisanyám. - szólaltam meg, miközben egy csalafinta vigyorral végigmértem, de tekintetem elég gyorsan tovább állt, és a férfi hátára tévedt. - Szerinted ennyi büntetés elég volt neki? - kerestem meg újra a lány szemeit. Reméltem, hogy kimondja, amit hallani akartam. Mondja ki, hogy nem. Nem elég.
Szinte már láttam magam előtt, ahogyan vére kifolyik a pultra, az ösztön, ami felfűtötte a vérem, már a fülemben zubogott, és ebből a bejárati zaja zökkentett ki. Megfeszült állkapoccsal fordultam abba az irányba, végigmérve az érkezőt, majd egy nagy sóhajjal megforgattam a szemeimet. Próbálkozhattam volna azzal, hogy megtaláljam a lelkibékém Oslo-ban, de amíg Fredrik hülye ötletei mentén kellett lavíroznom, előbb volt esélyem egy agyvérzésre, semmint nyugalomra. Ezt pedig nem könnyítette meg a most érkező lány sem. Csak azért kapott énekesnői munkát ebben az átkozott koszfészekben, mert Fredrik így akarta - utasított rá -, Isabelle pedig egy percig sem gondolta úgy, hogy meg akarja könnyíteni a dolgomat.
Nyeltem egyet, elfordítottam róla a tekintetem, közben ujjaim rámarkoltak a férfi nyakára, lendülettel verve fejét a pultba, majd elengedve hagytam, hogy hátraessen. Legalább megkaptam, amit akartam. A férfi vérét, ahogy végigfolyik a pulton.