Még mindig kissé kótyagosnak éreztem magam, pedig már jó idő eltelt azóta, hogy megtudtam anyámtól a híreket, mi szerint elrabolták a féltestvéremet. Rögtön Mia halott tekintete, és élettelen teste jelent meg lelkiszemeim előtt, de igyekeztem ezt elfojtani. Még semmi sem volt biztos, ami Annalisát illeti, úgyhogy jobb volt nem rossz gondolatokat előre festeni. Akármennyire is furcsa volt – tekintve édesanyám kilétét – babonás voltam az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Nehezen vetkőztem le neveltetésemet, isten fia vagy nem.
Helyette rögtön beleegyeztem, hogy segítsek Helnek megtalálni a húgomat. Egyáltalán nem gondoltam bele a munkámba, vagy a pozíciómba, hogy egyetlen rossz lépés és elveszíthetek mindent, ami még maradt nekem. Így is nehéz volt naponta felkelni és a szürke mindennapok elébe nézni. Egyedül a vágy hajtott, hogy bosszút álljak a gyilkoson, aki elvette az életemből a két legfontosabb nőt, akit szerettem… Most pedig úgy néz ki, hogy újra kell járnom ezt az utat Lisával is. Néha elgondolkoztam azon, hogy vajon akkor is így a sarkamban járna a Halál, ha nem Hel fia lennék… Lehetséges megkérdezem őt erről, ha épségben megússzuk ezt az akciót mindketten.
- Nem tetszik nekem ez a dolog – mondom neki, miközben megigazítom magamon a golyóálló mellényt. Kitudja hányadjára közlöm vele ezt, amióta belekezdtünk, de akkor is úgy érzem, hogy ismétlést érdemel a fejtegetésem. – Bárki is intézte el ezt az egészet… fanatikus tendenciákat mutat. Az eszközei, a metodikus mód, ahogyan eltünteti a nyomait. Egyértelműen arra utalnak, hogy valamilyen obsessed – mondom angolul a szót, mert nem jut eszembe hirtelen norvégul – személyiségzavarral rendelkezik. Nem tetszik…
Felemelem a fejemet, amikor Hel rákérdez, hogy tisztában vagyok-e még mindig azzal, amit beszéltünk eddig. Sóhajtok egyet, ahogy rántok egyet a mellényen ismét és igyekszem behúzni a hasamat egy kicsit. Nem hiszem el, hogy nem sikerült ebből nagyobb méretet találnom! Persze, nem hozhattam el a sajátomat, amit az FBI adott nekem, mert, nos, abból csak újabb problémák születtek volna.
- Nem felejtek – felelem anyámnak, ahogy végre sikerül beszíjjaznom magam. Ennek ellenére nem szólok közbe, amikor ismét közli velem a felállásunkat. – Köszönhetően neked, engem sem lehet olyan könnyen eltenni láb alól – mondom neki és előrenyúlva, kezemet a tarkójára teszem, majd odahúzom magamhoz és nyomok egy csókot a homlokára, aztán lenézek sötétkék, hátborzongató szemeibe. – Ettől függetlenül nem örülnék, ha bárhogyan is bajod esne. Úgyhogy vigyázz magadra, kérlek! Nem… nem akarlak elveszíteni téged is – mondom kissé összeszűkülő torokkal. – Még mindig igen keveset tudunk a körülményekről és gyanús nekem, hogy ilyen könnyen hozzájutottak Lisához. Kitudja mi vár ránk odabent – szemeimen komolyan az ő íriszeibe fúrom egy jelentőségteljes pillanatig, aztán elengedem és hátralépek.
Éppen visszanyúlok a kocsinak csomagtartójába, amivel ideérkeztünk erre az elhagyatott, lepukkant helyre, amikor ismét megszólal. Megáll a kezem a mozdulatban. Ujjaim már éppen rásimultak a pisztoly markolatára, ahogy Hel szavai igazán elérnek hozzám. Megborzongok, ahogy kimondja, hogy „megölünk mindenkit”. A hideg futkos a hátamon attól, hogy anyám milyen egyszerűen ejti ki a száján a kifejezést, mintha nem most mondaná először és nem is másodjára. Természetesen, tisztában vagyok azzal, hogy Hel milyen birodalmat irányít a halandók alvilágában, mégis… szembesülni vele ilyen közelről mindig kissé megbotránkoztató. Főleg úgy, hogy mi ketten ezen vonal két oldalán állunk.
Most viszont nem FBI ügynökként vagyok itt. Nem rendészeti tag vagyok, aki jött bezsákolni a rosszfiúkat. Az anyám fiaként jöttem a húgomat megmenteni. Ma csak egy férfi vagyok, aki ha kell… megteszi azt is, amit nem szívesen, de ha a szükség hozza…
Mély levegőt veszek, majd kiengedem, ahogy kiveszem a fegyvert és felcsatolom a combomra, miután leellenőriztem. Ahogyan a saját mellényemet nem hozhattam el, úgy természetesen a szolgálati pisztolyom is otthon maradt. Ebben anyámat kellett megkérnem, hogy segítsen nekem, ami zavaróan könnyen ment. Nem gondoltam bele ezekbe a dolgokba túlságosan, csak hálás voltam, hogy volt mivel megvédenem őket. Aztán reménykedtem benne, hogy mégsem lesz szükségem ezekre, hogy valaki életét elvegyem ma – bár elég csekély volt az esély.
Felnéztem rá egy nyugtalan pillantással, miközben plusz tárakat tömködtem a zsebeimbe, dugtam az övemre.
- Nem hagylak cserben – ígértem neki csendesen, mély, karcos hangon. Akármennyire is ellene voltam ennek az egésznek, tudtam, hogy nem fogok hezitálni, amennyiben Lisa élete a tét. Határozottan bólintottam felé egyet, arcom komorságba burkolózott. Akárcsak anyámé. – Pomaikia'i* – búcszúztam, megszorítva a kezét még egy utolsó pillanatra, aztán hátat fordítottam és elindultam, hogy megkerüljem az épületet, ahogy ő kérte: fedezve a hátát.
Szemem sarkából figyeltem csak, ahogy laza léptekkel megindul a bejárat felé. Összeszorítottam az álkapcsomat, ahogy megküzdöttem az ösztönömmel, hogy elébe ugorjak és megpróbáljam őt megvédeni, akármi is jöjjön szembe. Még így is erős volt bennem a félelem, akármennyire is bíztam Hel képességeiben és abban, hogy halhatatlan istennő. A halandó agyam nehezen barátkozott meg ezzel a logikával, de most nem volt időm, hogy ezen rágjam magam. Lisának szüksége volt a hidegvéremre, így magamra erőszakoltam azt, a több éves rutinhoz nyúlva, amit az Egyesült Államokban megéltem.
Amint a lepukkant épület oldalához értem, elővettem a fegyveremet. Feltartva azt, két kézzel fogva indultam meg a fal mellett oldalazva, lassan lépkedve, hogy bármilyen hangot is hallok, rögtön tudjak reagálni. Hallottam, ahogy Hel nyikorogva kinyitja a nagy ajtót, és erre sietősebben igyekeztem előre. Nemsokára meg is jelent egy férfi előttem, aki a sarkon fordult be.
- Hé! Te meg ki-
A foga nagy ív repült a levegőbe, ahogy nekifutásból bevertem neki egyet. Mielőtt még elzuhanhatott volna, megragadtam másik kezemmel a gallérjánál és megtartva őt beküldtem neki még egy ütést. Arcát vér borította, ahogy ájultan esett előttem a földre. Egy pillanatig haboztam csak, de aztán meghallottam bentről a lövéseket.
- Shit – sziszegtem, majd fogtam a fegyverem és bár semmi jó érzés nem volt bennem, küldtem két lövést a férfi lábaiba. – Te itt maradsz.
Ahogy befordultam a sarkon egy rakat férfival találtam magam szembe, akik fegyvert fogtak rám. Nyilvánvalóan hallották az előbb ott hagyott férfi jajveszékeléseit. Valamilyen kargó pakolása közben sikerült őket rajta kapnom. Ahogy elnéztem a fél pillanat töredéke alatt, kokain volt.
- Te meg ki a fasz vagy? Mit csinálsz itt? – jött a kérdés, gondolom a vezetőjüktől.
Mielőtt azonban megválaszolhattam volna a dolgot, elkezdtek rám lőni.
- Fuck! – ugrottam vissza egy kiáltással, ahogy éreztem becsapódni egy golyót a vállamba.
Közben további lövéseket hallottam odabentről, mire kipillantottam, ahogy az én oldalomon elhallgatott a golyók becsapódása a falba. Láttam a csoportot szétszóródni: egy nagyobb tömeg befutott az épületbe a kétszárnyú ajtón keresztül, míg egy pár ember az én irányomba indult meg. Visszahajoltam újabb és cifrább káromkodások közepette, miközben felemeltem a fegyverem és vettem egy mély lélegzetet. Bent tartottam és csendben füleltem. Amint meghallottam a sarkon az első lépést közvetlen mellettem kirontottam. Nekimentem az első embernek, akit lefejeltem, majd megragadtam őt, a nyakát egy szorításban fordítva magam elé, míg előbb az egyiket lőttem arcon, aztán a másikra fogtam a fegyvert, aki éppen belelőtt az előttem lévő férfiba.
- Hé! Hé! Állj!
- Miért kéne hallgatnom rád? – kérdeztem morogva, míg a férfi, akit fogtam fájdalmában nyöszörgött.
- M-mert tudom miért vagy itt…
Nem válaszoltam, csak egyenesen rászegeztem tekintetem.
- A…a lány. Fura volt nekem, hogy miért hoztak ide csak egyetlen lányt, mikor többet is… - elhallgatott hirtelen, mintha legalábbis számított volna ezekután, hogy miket kotyog még ki. Számított is volna, ha éppenséggel a jelvényemmel érkezem. Ez a nap viszont most nem erről szólt. – Megtudom mutatni neked, hogy merre tartják! – mondta reszketeg, de bizakodó hangon és hirtelen feltartotta a kezeit, megadva magát.
Elengedtem a férfit, akit magam előtt tartottam, aki már csak zsák módjára dőlt el a földön. Nem néztem meg, hogy lélegzik-e és a másikra, akit meglőttem sem vetettem egy pillantást. Nem véve le a szememet a fiúról – mert ez a zsivány valami zöldfűlű lehetett csupán -, továbbra is ráfogva a pisztolyom, jeleztem az államat az épület irányába tolva.
- Mutasd.
- I-igen, erre… - hebegte és elindult óvatosan előre, nem fordulva teljesen el tőlem.
Ekkor éreztem meg, ahogy megremeg a kezem a tartásban. A kurva életbe, eltalálták és a golyó még mindig a vállamban volt. Gyorsan kell haladnom, mert ha túl sokáig húzzuk az időt, akkor nem leszek elég hasznos Hel számára.

* Sok sikert