Kristian & Lisa

Egy részem azt hajtogatja, hogy ne csináljak magamból hülyét és hagyjam a fenébe a saját nyomorúságával együtt eltűnni. Hogy foglalkozzak a saját bajommal, a saját gondommal és a saját életemmel. Talán, igaza is van ennek a hangnak a fejemben. Nem kellene ráerőszakolnom magam, amikor egyértelmű, hogy nem kér sem az én, sem más segítségéből. De épp ez a hang volt az, ami egykor azt súgta, hogy nincs semmi baj, minden rendben van, aztán meg ott hevert holtan valaki, aki fontos volt számomra.
Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem hallgatok rá és inkább azt teszem, amit a szívem diktál. Ha úgy érzem, hogy segítenem kell, akkor segítek. Akkor is, ha látszólag nem kérnek belőlem és tudom, hogy ez tényleg csak a látszat, mert Kristian még maga sem tudja, hogy szüksége van valakire. Jelenleg csak a dac van benne, a keserűség, az önsajnálat és az önostorozás, meg az érzés, hogy nem érdemes az életre, amikor -szerinte- ő okozta a családja halálát. Meg kell vele értetnem, hogy téved és nem is fogom egykönnyen feladni, trappolok is utána, de egyedül akkor hajlandó végre megállni, amikor egyértelműen sértegetni kezdem.
Elégedettséggel tölt el, ahogy végre felém fordul és szikrázó tekintetét rám veti, de pókerarccal állom pillantását és csípőre vágom kezeimet. Nem szólok vissza, nem vágok közbe, csak hagyom, hogy rám zúdítsa a haragját, mert már ez is jóval több reakció, mint amit eddig összesen produkált. Végre valami érzelem, ami felpumpálja az ember vérét, valami, amivel lehet mit kezdeni és bár irtóra pipa rám, egy pillanatig sem félek attól, hogy megütne vagy ilyesmi, hiába lép felém egyet. Nem tenné, mert akármennyire is akar most veszélyesnek tűnni, tudom, hogy csak azért teszi, hogy elüldözzön. Valójában jó ember, csak erről Ő maga is megfeledkezett.
Csak bámulok rá rezzenéstelen arccal, ahogy az utolsó kérdését is felteszi, végül sóhajtok egy nagyot és teszek én is egy lépést felé.
-Kurvára nem tudsz te se rólam semmit, de itt nem is én vagyok a lényeg.- vonok vállat, a többire meg szándékosan nem is akarok reagálni, mert valószínűleg az Ő helyében én sem érteném, hogy miért nem száll le rólam a pszichológusom és foglalkozik inkább másokkal. -De végre legalább csinálsz valamit!- ismerem el sunyi mosollyal ajkaimon, miközben mutatóujjammal mellkasára bökök. -Add ki magadból! Üvölts bátran, akár velem is, nem érdekel, csak csinálj végre valamit! Mintha élnél!- vágom végül a képébe, bár én magam is megemelem már a hangom, már csak azért is, hogy a jelenlegi állapotát fenntartsam. Gondolom, ha így reagálok, talán nem legyint és hagy itt a francba. -Miért olyan hihetetlen, hogy valaki őszintén csak segíteni akar?- szegezem végül neki a kérdést, talán jó is, hogy nem a megszokott irodában vagyunk a heverővel, a kosztümömben a kis jegyzetfüzettel. Talán, egész más érzés neki is, ha az utcán ordíthat velem, nem tudom. De bármit is vág a képembe, úgyis lepattog rólam.

Kristian & Lisa

 Valahol őrültségnek érzem, amit művelek, hogy egy alig ismert pasas után elindulok a nagyvilágba, de a tény, hogy most talán alkalmam nyílhat segíteni valakinek, igen nagyot nyom a latban. Ugyanezt régen is megtehettem volna, észre vehettem volna, hogy valakinek szüksége van rám, de vak voltam, most viszont pszichológusként előbb felismerem ugyanezt. Nem akarom, hogy egy férfi, aki egyébként jó ember és a jó célért küzdött, ezzel hívta ki maga ellen a sorsot, beleőrüljön a veszteségbe, ami érte. Pedig, tisztában vagyok vele, hogy a jelenlétem vagy az, hogy segíteni akarok neki, cseppet sem enyhíti a fájdalmát, de mégis meg akarom próbálni. Még akkor is, ha el se tudom képzelni, hogy min ment keresztül, mert nekem nem volt még saját családom, férjem, gyerekem. Sejtésem azonban van arról, amint keresztül megy, mert bűntudatom már volt, sőt, jelenleg is van. Úgyhogy nem fogom feladni.
Rengeteg munkám van abban, hogy most egyáltalán itt vagyok, bár egész addig, míg fel nem ismerem a háttérbe húzódva, azért tartok picit attól, hogy mellé lőttem ezzel a helyszínnel. Utána azonban kezdem azt érezni, hogy nyeregben vagyok, hogy sikerülhet, mert legalább már annyi teljesítve van a "küldetésemből", hogy megtaláltam. Valószínűleg, ezek után jön majd a nehezebb része a feladatnak, de én meg nem szoktam feladni, így kétlem, hogy le tudna újra rázni. Esélyt sem akarok adni arra, hogy egy magányos pillanatában akár, csak megforduljon a fejében, hogy végezzen magával. Egyszerűen, nem engedhetem és az a helyzet, hogy rajtam kívül nem is érdekel a sorsa senki mást. Pedig, ahogy utána jártam, nem egy rossz emberről van szó. Sőt. Inkább épp az hozta rá a bajt, hogy túlságosan jó volt. Ennyit a civilizált emberek vallásáról.
A pultnál tanyázok le végül, onnan követem figyelemmel, hogy mit is csinál itt ma este, amikor egy cseppet sem józan pasas neki áll ismerkedni velem, amivel nem is lenne baj, ha egyrészt érdekelne, másrészt pedig nem nyomulna ilyen irritáló módon. Kezdem is elveszíteni a türelmemet, miközben a kezét többször is el kell hessegessem magamról, de egész addig, míg egy ismerős hang meg nem szólal mellettem, a férfi nem vesz komolyan. Abban a pillanatban azonban megváltozik benne valami. Mondjuk bennem is, mert a tény, hogy épp Kristian avatkozott közbe, őszintén meglep és ez valószínűleg az arcomra is van írva, miközben figyelem, ahogy a pasas odébb vánszorog. Azonban Kristian sem akar maradni, helyet foglalni mellettem és kedélyesen csevegni, mert a pultra helyez némi pénzt és már indul is a kijárat felé, miközben egyértelműen a tudtomra adja, hogy nem kíváncsi rám. Kár, hogy ez nálam, már az elején sem volt hatással. -Mr Hansen! - szólok utána, na nem, mintha hatással lenne rá, de fel vagyok erre is készülve, mert már rántok is elő a zsebemből némi pénzt, hogy hanyagul az övé mellé dobjam és szökkenek le a székről, hogy követhessem. Valahogy meg kell győzöm, hogy legalább velem legyen hajlandó beszélni, ha mással nem is és még csak nem is muszáj a pszichológust látnia bennem. -Mr Hansen!- szólok újra utána, miközben már a friss levegőn sétálva próbálom vele tartani a tempót, de végül úgy döntök, hogy ez a cuki, kedves pszichológus hozzáállás most nem fog sokat segíteni, így végül megállok, még dobbantok is egyet a lábammal és úgy kiáltok utána. -Kristian, állj már meg, a fenébe is!- szitkozódok is, miközben megállok a sötét, csendes utcán, amit jelenleg csak az én hangom ver fel, de elég rendesen, mert még visszhangzanak is szavaim. -Mi lenne, ha végre nem úgy viselkednél, mint egy kibaszott, duzzogó óvodás?- folytatom végül, ahogy eldöntöm, hogy ha más módszer nem működik, talán ha feldühítem legalább szoba áll majd velem. Valamelyik módszer be kell váljon nála, hát mégis csak ember ő is. Meg vannak a pontos reakciók bizonyos dolgokra, csak arra kell rájönnöm, hogy mire reagál úgy, hogy az az én malmomra hajtsa a vizet.

Kristian & Lisa

Hála az égnek, az évek során már elég jól megtanultam, hogyan tudok a legkönnyebben elvegyülni bármilyen helyen. Ha pszichológus vagyok, olyanná teszem a külsőmet, ha pedig egy város széli bár ajtaja felé közelítek, akkor farmerban és bőrdzsekiben feszítek, hogy még véletlenül se keltsek túl nagy feltűnést. Valószínűleg, elég rendesen megbámulnának, ha kosztümben meg magassarkúban tipegnék be az ajtón, bár a kíváncsi tekintetek így sem kímélnek. Nem mindegy azonban, hogy azért néznek meg valahol, mert csinos vagy, vagy azért, mert rohadtul nem illesz a képbe.
Összehúzhatnám magam, mint egy szürke kisegér a tekintetek láttán, de én inkább a lazaságot választom, zsebre csúsztatom kezeimet és arcomra öltöm azt a magabiztos "mi a faszt nézel?" kifejezést, ami a legjobb fegyver ilyen helyzetekben. Rögtön elfordul rólam néhány szempár, míg az enyém már kutatja a helyet az ismerős arcot keresve.
Na nem biztos, hogy a keresett személy itt lesz, épp azért jöttem el, hogy kiderítsem, jó nyomon járok-e, szóval meg van rá az esély, hogy feleslegesen tettem be ide - is- a lábam, de nem adom fel. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy talán, már elkéstem, csak még nem jutott a tudomásomra, hogy valahol megtalálták Kristiant holtan, de ezt inkább próbálom elhessegetni az agyamból. Meg kell találnom és kész. Ha én nem segítek rajta, ha én is lemondok róla, mint az a sok képmutató barom, akkor mégis, ki fog? Egy újabb ember halála száradna a lelkemen és az előzőt sem hevertem még ki. Magamat okolom azért, mert nem támogattam jobban azt, akit kellett volna és nem voltam mellette a nehéz órákban, de most nem fogom megint elcseszni. Akár akarja Mr Hansen, akár nem, nyert magának egy jótündért, aki megpróbálja kihúzni a gödörből, amibe került.
Végül a hely egyik hátsó részénél ismerős sziluettre leszek figyelmes, bár jelenleg még, csak a tarkóját tudom alaposabban megnézni magamnak. Mégis, már erről is tudom, hogy Ő az, a ténytől pedig, hogy életben van, hatalmas kő esik le a szívemről. Azonban nem rohanom le rögtön. Inkább megfigyelem még egy darabig, hogy mit művel itt, miért van itt - bár van egy tippem-, és a pultnál helyezkedek el az egyik széken, hogy onnan tartsam szemmel, miközben rendelek magamnak egy üveg sört. Igen. Szeretek sört inni, bár ezen általában megrökönyödnek a pasik, de kit érdekel. Hanyag mozdulattal emelem ajkaimhoz az üveget, mikor a mellettem ücsörgő, felrészeg pasi magára vonja a figyelmemet egy elég érdekesen artikulált "szia szépségem" mondattal. A lehető legflegmább arccal válaszolok, hogy egyértelműen jelezzem számára, nem kifejezetten vagyok kíváncsi rá, de ő azért magabiztosan tovább morog nekem mindenféle baromságot. Pedig, nem erre az idiótára kellene figyelnem, hanem Kristianra, de akárhányszor el akarom fordítani a fejem, ez a barom vagy a karomhoz ér, vagy a combomat taperolja, amire muszáj vagyok odafigyelni és minimum egy dühös pillantással díjazni a mutatványt. -Szállj már le rólam, légyszíves. Nem azért ültem ide, hogy rám mássz, szóval keress valaki mást magadnak. Köszi.- jelzem is egy kézmozdulattal, hogy kopjon le, de kétlem, hogy értelmes szavakkal hatni lehetne rá, amikor egyértelműen tök részeg.