calling: mother

Óvatosan megérdeklődöm, hogy nem-e akar a múltról kicsit többet mondani. Bár egy ilyen beszélgetés valószínűleg nem a telefonra való, de mégsem tudok csak úgy elmenni mellette. Érdekel bármi, ami anyámmal kapcsolatos, de főleg az a megannyi érzelem ragad meg, amit a hangjából kihallani. Csendesen hallgatom, ahogy lassan belekezd, közben ismét az ablakhoz lépek és kitekintek rajta. Lent az utca forgatagát figyelem, ami éppen csak beindul ezen a korai reggelen.
- Értem – mondom végül gyengéden és… bár halandó elmémmel nehéz elképzelnem azt a megannyi évtizedet, amit Hel megélt ezekben a korokban, mégis értem azt, amit mondani akar. Még egy olyan hatalmas isten sem állhat a Halál útjába és változtathatja meg a sorsot, mint Ő. – Sajnálom, Anya, hogy elvesztetted ezt a számodra fontos személyt!
Végül azzal próbáltam oldani a feszültséget és a nehéz témát – vagy hát még nehezebbet – ami felmerült, hogy egy kis keserű humort vittem bele. Általában ez volt az első eszközöm, amihez nyúltam az ilyen helyzetekben. Azt hiszem ez amolyan nyomozói szokás volt, ami a terepen ragadt rám. Muszáj volt néha kicsit könnyedebben venni azt a sok mocskot, amivel napi szinten szembesültünk, különben még hamarabb beleőrülnénk abba, amivel dolgozunk.
Megnyugvásként ért, amikor hallottam anyámat is felnevetni. Hangja kettősségét már szinte teljesen megszoktam mostanra, és most mint balzsam a sebre, úgy hatott fáradt szívemre.
- Helyes – feleltem egyszerűen, majd sóhajtottam egyet bíztatására. – Tudod jól, Anya, hogy így is aggódni fogom. Ebből áll az életem! – Megráztam a fejem egy beletörődő mosollyal, ami hamarosan leolvadtam arcomról, ahogy minden eddig beszélt dolog visszazúdult elmémbe. Ja, ne aggódjak. – Kösz, hogy megválaszoltad, amit tudni akartam. Amint tudok benézek hozzád. Addig is tájékoztass, ha bármi van! Aloha!

Call from: Logan

Örültem annak, ha tudtam segíteni legalább egy kicsit Logannek, nem én voltam ugyanis az, aki elnyerhette volna az év anyukája díjat. Volt sok olyan helyzet, amikor nem tudtam Logan mellett állni, hiába lett volna szüksége rá. Ennek egyrésze természetesen a fizikális távolság miatt volt, másik része azonban abból fakadt, hogy én teljesen másképp viszonyultam a halálhoz – elválaszthatatlan részem volt, állandó útitárs, ami miatt soha nem éreztem állandónak és végzetesnek a körülöttem levők halálát. Logan azonban más volt, félig ember, ami miatt minden tanításom ellenére is megviseli a hozzá közel állók halála.
- Bármennyire is fájdalmas, ám fontosak az ilyen leckék az életben – feleltem, miközben némi büszkeség is elöntötte a szívemet azért, ahogy Logan a halál kérdését kezelte. Hálás voltam az apjának és emberi családjának azért, amiért kedves és törődő férfit neveltek belőle, mert tőlem ezt a fajta melegséget nem tudta volna megkapni.
Mikor rákérdezett a személyes tapasztalatomra, egy hosszúvá nyúló másodpercig nem válaszoltam semmit. Azon töprengtem, hogy mit áruljak el a fiamnak és azt milyen részletességgel.
- Nagyon régen történt az egész, de… mondjuk úgy, hogy az évek során volt többször olyan időszakom, amikor az életek kioltása helyett inkább arra akartam használni képességeimet, hogy életeket mentsek. Így találkoztam egy férfival is, akit nagyon megkedveltem, és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy megóvjam a halálától, amit láttam előre. Megszámolni nem tudom, hány katasztrófát sikerült elkerülnöm, ám aztán egy nap betegség ütötte fel fejét ott, ahol ő is élt, gyógyír pedig nem létezett ellene… – zártam végül le a témát. Hangom gyengéd volt és nosztalgiával teli, igyekeztem ugyanis a szép emlékekre összpontosítani a rosszak helyett. A fájdalom helyett, és ahelyett, hogy mindennek végén mit tettem én, és az milyen következményekkel járt.
Az alku kapcsán felhozott válaszomra tömören felelt Logan, ami miatt sejtettem, hogy volt valami ezzel kapcsolatban, amit nem akart megosztani velem. Egy érzés, ellenvetés, véleményem, valami, de úgy voltam vele, hogy nem erőltetem a témát, ha szükségét érzi, úgyis elmondja. A humoros megjegyzést hallva halkan felnevettem, megkísérelve oldani a feszültséget.
- Mindenképp elsőként értesítelek majd – feleltem én is viccelődve, majd egy másodperccel később ismét komolyra változott hangnemem. – Ne aggódj, Logan, mi istenek sem tudjuk, mikor jön el a Ragnarök, lehet, hogy csak jó néhány emberöltővel később kerül rá sor… Ne érezd magad frusztrálva emiatt. De még ha a te életedben is jön el a Ragnarök, első dolgom lesz téged és a szeretteidet biztonságban tudni – biztosítottam Logant afelől, hogy rám mindig számíthat.

calling: mother

Meglepődöm azon, amikor anya részletesebben is belemegy a Mia után felemlegetett megjegyzésemre. Figyelek minden szavára, mert ez olyan dolog, amiről igazán nem beszéltünk. Soha nem akartam Helt olyan kérdésekkel traktálni, amik esetleg problémásak lehetnek a számára, ezért sem kérdezősködtem a munkáját és feladatait illetően, de… ettől függetlenül természetesen kíváncsi voltam, hogy miket élt meg és mi járt a fejében néha.
Most ebből kaptam egy szeletet és bár szomorú volt, hogy mi idézte ezt elé, kicsit örültem, hogy betekintést engedett ebbe a részébe az életének.
- De igen, segít… - válaszolom csendes, mély hangon. Már az sokat számított, hogy hajlandó volt erről beszélni velem, és meghallgatott engem. Mindig hálás leszek neki ezekért a támagató pillanatokért. – Eddig úgy is gondoltam, hogy tisztában vagyok ezzel. A munkám során, illetve általad azon kívül is megannyiszor találkoztam a Halállal. Szinte már kezdtem azt gondolni, hogy immunis vagyok rá. Talán, mert tudtam beszélni velük… tudtam, hogy itt szimplán – utalok a holttestekre – nem ér véget még az út. Most azonban, hogy szembesültem magam… milyen érzés elveszteni valaki olyat, aki nagyon fontos számomra… már sokkal máshogyan tekintek rá. – Elhallgatok kicsit, majd finoman hozzáteszem: - Anya… úgy mondtad az előbb ezt, mintha tapasztalatból beszélnél. Szeretnél erről bővebben is mesélni? – ajánlom fel, mert ez a dolog a mi kapcsolatunkban oda-vissza működik.
Füleimet rögtön megüti nehéz sóhaja, és kissé megfeszülök rá, előre aggódva, hogy pontosan mi lesz a válasza. Amikor megadja azt, egy ideig csak meredek magam elé. Persze, tudom miről beszél… olvastam elég könyvet a témában, ha már Hel fiaként jöttem a világra. Arra azonban soha nem gondoltam, hogy anyám majd önkéntesen akar végetvetni mindennek és mindenkinek, aki benne van.
- Értem – mondom végül egyszerűen, mert nem tudom még hogyan is dolgozzam fel ezzel kapcsolatosan az érzéseimet. Azt se tudom hirtelen mit gondoljak hitetlenkedésen kívül. Annyira másfelé, más problémákon járt eddig az agyam, hogy most nehéz eköré az új reveláció köré tekerni azt. Végül nagyot sóhajtok én is, ismételve anyám után a reakciót, aztán hozzáteszem egy kis fanyar humort bedobva: - Majd azért kérlek szólj mielőtt elhoznád a Világ Végét, hogy rendesen eltudjak köszönni!

Call from: Logan

Logan válaszát hallva egy szomorkás mosoly jelent meg ajkaimon, egy pillanatra még szemeimet is lehunytam, ahogy gondolataim visszatértek a régmúltba. Máig tisztán emlékszek arra, hogy milyen keservesen próbálkoztam én is évtizedeken át megváltoztatni valakinek, valakiknek a sorsát. Minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam a halált, aminek bekövetkezését előre láttam, tetteimmel azonban csak annyit értem el, hogy a forgatókönyv változott meg, ám a végkimenetel ugyanaz maradt. A halál mindenkiért akkor jön el, amikor az megvan írva, és ez ellen semmit, de semmit nem lehet tenni.
- Tudom, hogy ez nem segít, de… ha el is mondtad volna az igazságot, az semmin sem változtatott volna – sóhajtottam végül fel, véleményemet azonban meg kellett osztanom Logannel, mert tisztában voltam azzal, hogy ez a gondolkodás mennyire destruktív tud lenni önmagára nézve. – Ha egy valamit elmondhatok a több évezredes tapasztalataim alapján, az az, hogy a halál útjába senki sem állhat. Ha sikerült volna azt az egy alkalmat megakadályoznod, akkor a sors kitalált volna egy újabb szcenáriót, és ez addig folytatódott volna, amíg végül be nem teljesedik az illető végzete… - magyaráztam, habár tudtam, hogy szavaim csekély vígaszt nyújtanak csak.
Amikor az alkuról kérdezett, csak csendben hagytam, hogy végiggondolja szavaim értelmét, s habár hozzám hasonlóan ő is óvatosan fogalmazott, sejtettem, hogy közel járt ahhoz, hogy kitalálja a választ. Egy halk, gondterhelt sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Sereget toborzok, Logan, a Ragnarök idejére – feleltem végül, szándékosan nem bocsátkozva részletekbe. Nem mintha okom lett volna eltitkolni, hogy az istenek ellen forraltam bosszút, még sem akartam ezzel fűnek fának eldicsekedni, elkerülve, hogy bárkinek is az eszébe jusson az utamba állni.

calling: mother

- Semmi gond, Anya… mi… Roxi és én nagyon közel álltunk egymáshoz, de soha nem jutottam el odáig, hogy meséljek neki… rólunk. Magamról, hogy mi is vagyok valójában. Ha mindenről tudott volna, egészen máshogy alakult volna ez az egész helyzet. – A hangom elhalkult a végére, ahogy ez a felismerés csak most szakad rám igazán. Kezeimet ökölbe szorítom, majd veszek egy mély levegőt.
Én tudom talán a legjobban, hogy a rég múltról már késő keseregni. Hiába gondolom végig ezerszer meg ezerszer, hogy mit és hogyan kellett volna máshogy tennem, akkor sem fog megváltozni a tény. Mia halott. Roxanne halott. A társam visszatér majd hozzám, de milyen áron? Milyen élete lesz így Roxinak? Vajon hogy fogja kezelni ezt az egészet?
Már előre aggódom emiatt és végül ez is az, ami arra késztet, hogy feltegyem a következő kérdésemet Helnek. Csendesen hallgatom, ahogy felvázolja a helyzetet, aztán pislantok egyet.
- Csupán ennyi? – kérdezem kissé hitetlenkedve, de rögtön meg is bánom szóhasználatomat. Mint félisten, egy istennek a fiaként, tudhatnám, hogy az ilyen alkuk soha nem ilyen egyszerűek. Egy ideig hallgatok, míg fejemben forognak a fogaskerekek, aztán lassan ismét megszólalok: - Mint mondtam nem szokásom felfolyni a dolgaidba… főleg nem az istenes teendőidbe. Úgyhogy gondolom nem is igazán fogod tudni megválaszolni ezt, de… mit jelent a megfelelő idő? Mire kellenek neked a draugr-ok?

Call from: Logan

- Sajnálom, Logan, nem tudtam, hogy rá gondolt… - válaszoltam szabadkozó, szomorkás hangon, mert tisztában voltam azzal, hogy mennyit jelentett számára a húga, Mia. Nem természetes körülmények között hunyt el, meggyilkolták, és a mostani beszélgetést követően már arcot is tudtam kötni a gyilkoshoz. Egy pillanatra bensőmben lángra is kapott a harag, amiért azon az estén még sem végeztem a fickóval – ha tudtam volna, hogy ennyi fájdalmat okozott a fiamnak, a legkegyetlenebb eszközökkel kínoztam volna meg. De még szerencse volt, hogy az idő, mint fogalom, számomra semmit sem jelentett. Pusztán annyit kellett tennem, hogy kivárom, amíg meghal az emberek világában, és aztán Helheimban kezelésbe fogom tudni venni. El is határoztam magamban, hogy így fogok tenni, legyőzve azt a késztetést, hogy Midgardon is személyesen én végezzem ki a fickót. Ez a bosszú azonban nem az enyém volt, hanem a fiamé, és nem akartam elvenni tőle ezt a lehetőséget addig, amíg ő maga személyesen meg nem kért rá.
- Rendben, így lesz – bólintottam egy aprót, mivel tudtam, hogy Logan minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy mire Roxanne felébred, ne ütközzön semmilyen komplikációkba.
Ezt követően megválaszoltam a vérivásra vonatkozó kérdését, és amikor megkért, hogy feltétlen szóljak neki a fejleményekről, csak magabiztosan biztosítottam afelől, hogy így lesz. Számítottam arra, hogy Logan ennyivel még nem fejezte be a kérdezősködést, ezért csak csendben vártam következő szavaira. Egy pillanatra a homlokomra is szaladt a szemöldököm, ahogy a megkötött egyezség felől érdeklődött – valahogy azt hittem, hogy továbbra is a táplálkozás lesz a kérdés tárgya.
- Az alku voltaképp nagyon egyszerű. Én visszahozom az illetőt az életbe draugrként, potenciálisan segítve munkát találni neki és még a bosszúban is hajlandó vagyok segédkezni. Cserébe nekik válaszolniuk kell majd a hívásomra, amikor eljön a megfelelő idő… - válaszoltam. – Miért kérdezed? – kérdeztem vissza óvatosan, szinte már sejtve is, hogy mi lesz a válasza Logannek.

calling: mother

Hála töltötte ki mellkasomat anyám szavait hallva. Talán nem tudtunk annyi időt együtt tölteni, mint más "normális" családok, de nekem soha nem ez számított. Már kiskoromban is megértettem, hogy Helnek olyan kötelességei vannak, amikbe nem fér bele, hogy minden szülinapomon, minden iskolai szereplésemen, vagy díjátadómon ott legyen és elkattintson néhány képet, vagy ajándékot hozzon. Számomra mindig is azoknak a pillanatoknak, amikor igenis együtt voltunk a minősége számított. Amikor szükségem volt rá, hogy meghallgasson, tanácsot adjon, vagy segítsen nekem feldolgozni és megérteni a képességeimet, akkor mindig ott volt. Ez az, ami erőt adott a mindennapokban és emiatt voltam legalább olyan hálás, mint amennyire apámnak, aki igyekezett minden mást megadni nekem. Ez a telefonhívás is erről szólt igazan, jövök rá hirtelen... Természetesen, ott a tény, hogy meg akartam őt kérdezni Roxiról, de egyben tudatalatt bennem volt, hogy csak hallanom kell a hangját egy kicsit, hogy igazán kitisztuljon a fejem és tudjam, hogy miért is kelek fel minden reggel, hogy a következő lépést megtegyem az életemben.
Ez a következő lépés pedig most az, hogy meg kell találnom Roxanne-t. Mindenki és mindenek előtt. Amikor azonban hallom a következő kérdést elhangzani és amit azután mond, egy pillanatra lefagyok. Aztán megint le kell hunynom a szemem.
- Ah... Valószínűleg Miára gondolt - mondom elhalkult hangom. Aztán megrázom a fejem, mert ebbe most végképp nem akarok jobban belemerülni. Fókuszálnom kell! - Talán egy hónapig... Kettő, esetleg. Az a legjobb, ha az ő esete minél hamarabb elhal, és amíg ő az utolsó áldozat - ezen a szón kicsit megreccsen a hangom -, addig biztos figyelni fogunk mindenre, ami hozzá köthető.
Ezek után csendesen hallgattam, ahogy megválaszolja az egyik számomra legkevésbé könnyen elfogadható kérdésemet. Összeszorítom a fogaimat, ha csak elképzelem, hogy Roxi milyen állapotban lesz majd, amikor visszatér.
- Rendben… - válaszolom és már a fejemben kezdem összerakni a tervet, hogy hogyan is találjam meg, amikor kell. – Feltétlenül szólj nekem, amint felébreszted, hogy minél hamarabb elkerüljük a… baleseteket.
Biccentek egyet utolsó mondatára.
- Természetesen az lesz az első dolgom. Anya… soha nem faggattalak erről, mert úgy éreztem nincs szükségem rá, hogy feltétlenül belefolyjak a dolgaid – kezdek bele lassan, majd veszek egy mély levegőt és kifújom -, de tudom, hogy ilyenkor mindig alkut kötsz velük… Roxinak mi lesz a kötelessége az irányodban?

Call from: Logan

Meglepett némileg, hogy Logan ezúttal ilyen könnyedén elfogadta az általam felajánlott segítséget,  ami csak egyetlen dolgot jelenthetett: kezdett szorulni a hurok. Az ügy pontosan részleteit nem ismertem, de tisztában voltam az áldozatok számával, így végül is érthető volt, hogy a fiam minél előbb el akarta őt kapni.
- Persze, szólj majd, hogy pontosan mikor akarsz átjönni, és megbeszélünk mindent – bólintottam egy aprót, miközben hangom melegséget sugárzott, hogy ezáltal is megnyugtassam a fiamat. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, mennyire feszült lehetett.
Nem reagáltam semmit a vehemens szavakat hallva, csak elárultam neki a döntésem mögött húzódó érveket, ezt pedig úgy tűnt, ő is elfogadta – neki több oka volt biztonságban tudni a nőt, mint nekem.
- Mit gondolsz, mennyi időt kellene ezzel várnom? – kérdeztem végül, utalva az előbbi szavaimra. – Biztos nem szeretné, hogy nélküle kapd el a gyilkost… Nagyon úgy tűnt, hogy személyes okok is az ügyhöz kötik őt – tettem még hozzá, ahogy eszembe jutott az az este és Roxanne szavai. Akkor azt mondta, valakit megölt a sorozatgyilkos, és heves reakciójából kiindulva, valaki fontosat.
- Nos… Először mindenképp valami ismerőset fog keresni. Zavart lesz, és mivel nincs nála a névjegykártya, hogy hozzám jöhessen, feltehetően haza fog menni elsőként – kezdtem el magyarázni, ahogy végig gondoltam, hogyan reagáltak a draugrok ilyen helyezetekben. – Igen, Logan, lesz szüksége vérre. És ha nem találjuk meg hamar a felébredését követően, valakinek ártani fog, ha akar, ha nem – feleltem, miközben lehunytam a szemeimet egy pillanatra. – A legjobban azonban úgy tudnál segíteni neki, ha elhozod őt hozzám, amint megtaláltad.

calling: mother

Bár nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges most, de anyám szavai mosolyt csalnak az arcomra. Megnyugtat, hogy ekkora a hite bennem és ezt nem is rest megosztani velem. Megint csak, mint mindig életem bármelyik szakaszában hálát adok neki, hogy ilyen családom van – még ha már nem is maradt belőle annyi, mint szeretném…
- Részben már én magam is felállítottam egy profilt, hogy hogyan nézhet ki, de… - egy pillanatig hallgatom, mert soha nem kértem még Helt ilyesmire; inkább kerültem azt, hogy a természetfeletti erőkkel oldjam meg az ilyen eseteket… most azonban már olyan szintekre emelkedett ez az ügy, ami miatt nem tudtam rosszul érezni magam, hogy „megtöröm a szabályokat”, úgyhogy basszák meg – jól jönne, ha ebben kitudnál segíteni. Ha valamelyik nap megfelelne neked, akkor elugranék hozzád, hogy ezt megbeszéljük.
Megráztam a fejemet, amikor végül megválaszolta a tétován feltett kérdésemet. Tudtam, hogy az a legjobb, ha végre rács mögé… vagy talán a föld alá juttatom azt a nyomorultat, de ez még nem volt elég. Most már egy egészen más faktor is belekerült a számításba azzal, hogy Roxanne-
Elszakad a cérna egy pillanatra az agyamban, amikor meghallom a nő óvatosan megfogalmazott mondatát. Összeráncolom a szemöldökömet, miközben a papírokon végighúzom a tenyeremet az asztalon.
- Mit értesz az alatt, hogy még nem fog visszajön? – kérdezem talán kicsit vehemensen.
Egy pillanatra úgy érzem magam, mint akkor, amikor először megláttam Roxanne holtestét a fűben… Még csak most kezdett az agyam megbarátkozni a gondolattal, hogy talán nem is veszítettem el örökre, mint ahogyan azt gondoltam. Erre kiderül, hogy valami mégsem úgy alakult, mint ahogyan az lenni szokott, amikor Hel visszahoz valakit? Ám ez a kétségbeesettség nem tart soká, mert hamar megkapom a választ.
Megkönnyebbültem hunyom le szemeimet hallva logikáját.
- Igazad van, ez… - nyelek egyet, ahogy lever a víz az előbbi idegállapotból lejőve – ez jó gondolat. Mégis… mit kéne tennem, amikor megtörténik? Meg kéne találnom… - merengek, gondolataim vadul száguldanak. – Nem fogja tudni, hogy mi történik. Nincs nála a kártyád, nem fog tudni megtalálni téged, hogy segítséget kérjen és biztosan… - Itt megint elhallgatok, mert ez az a dolog, ami miatt részben nem is akartam reménykedni abban, hogy Roxi esetleg… Mégis szembe kell néznem mindennel, amit most a sors elénk vet. Így összeszedem magam és felteszem a kelletlen kérdést. – Szüksége lesz… vérre is, igaz?

Call from: Logan

- Ó, ebben egy másodpercig sem kételkedem – válaszoltam teljes őszinteséggel. Bíztam ugyanis a képességeiben, nem is, tudtam, hogy el fogja kapni azt a sorozatgyilkost. Lehet, hogy Logan a legtöbb dologban inkább hasonlított az apjára és az emberi rokonaira, ám ha az eltökéltségről volt szó, akkor abban rám ütött. – Nem tudom, hogy van-e már külső leírásotok róla, de aznap éjjel én is találkoztam vele… Fel tudom idézni, hogy hogyan nézett ki. Feltéve, ha… tudod, ő volt ott akkor. Mindenesetre, egy kiindulópont lehet – ajánlottam fel segítőkészen, habár nem voltam biztos abban, hogy bármi újat tudtam volna nyújtani neki. Mindenesetre, készen álltam minden információmorzsát megosztani vele, ami jelenleg rendelkezésemre állt.
- A legjobban úgy tudsz neki segíteni, ha elkapod a gyilkosát – feleltem komolyan. – És Logan… nem akarlak elkeseríteni, de Roxanne nem fog még visszajönni… - sóhajtottam fel, miközben inkább el is űztem elmémből a fiam összetört arckifejezését, amit a szavaim akár ki is válthattak belőle – Nem tudom ugyan a részleteket, de ha rögtön visszahozom őt draugrként, félő, hogy a sorozatgyilkos is megneszeli és ismét áldozatául választja… Kétszer pedig nem tudok már senkit sem visszahozni – tettem hozzá halkan, remélve, hogy Logan megérti a döntésem okát.

calling: mother

Pillantásom egyetlen pontra összpontosul, amikor kimondja azt a két szót. Egyszerre voltam nagyon biztos és teljesen kétséges az elméletemmel kapcsolatban. Annyira nem mertem reménykedni benne, hogy talán igaz lehet, hogy még fejben sem mertem kimondani, bevallani magamnak. Ám a bizonyíték – akárcsak egy emberi bűncselekmény esetében – ott volt előttem anyám névjegykártyája képében. Az, hogy ez most általa is beismerésre, aláírásra került hirtelen felgyorsítja a szívverésem. Mert amiről eddig azt hittem, hogy örökre elvesztettem… most talán karnyújtásnyi közelségbe került, hogy visszaszerezzem.
Következő mondatára nagyot szusszanok és visszaegyenesedem állópozíciómba, majd elkezdek járkál a lakásban. Ahogy hevesen zubog most már a vér az ereimben, érzem a végtagjaimban a cselekvés vágyat. Mennem kell, intéznem kell… de soha nem voltam az a fejjel a falnak típus, így a fejem tiszta és tudja, hogy mit kell válaszolnom anyám feldobott mondatára.
- Nem kell tudnom, hogy mi történt. El fogom kapni a nyomorultat – ígértem meg az égiekre már sokadjára, és sötét pillantásom visszanézett rám az ablakom tükröződéséből. Ennél az egy alkalomnál ez most nem zavart. – Inkább azt mond el, hogy mit kell tudnom… róla. Az egészről. Hogyan tudok neki segíteni?

Call from: Logan

- Ahogy érzed, fiam. De ha bármikor meggondolnád magad, csak dobj meg egy SMS-sel – válaszoltam gyengéden. Hazudtam volna, ha azt mondom, megértettem, hogy min ment keresztül most Logan, mert ez nem volt így. Az Alvilág királynőjeként én akkor is találkozhattam bárkivel, ha azok már nem voltak többek egy holt szelleménél, így igazán a veszteség fájdalmát sem éreztem át soha. Kivéve egy alkalmat, de azt az esetet hagyjuk is inkább.
A kérdésemre válaszolva Logan rövidesen ecsetelni kezdte, hogy pontosan hol és hogyan bukkantak ra Roxanne holtestére. Szavait hallva egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és magam elé idéztem azt az éjszakát, közben pedig átkoztam magam azért, amiért megfeledkeztem arról, hogy a temetéshez át fogják öltöztetni a lányt, és így a névjegykártyám is el fog veszni. Még az volt a szerencse, hogy Logannél kötött ki, és nem valaki másnál.
- Már emlékszem – jelentettem ki, ismét kinyitva a szemeimet, majd a telefont az egyik kezemben tartva, a másik kezemmel az egyik hajtincsemet kezdtem csavargatni az ujjam körül. – A kimondatlan kérdésedre a válasz, igen. Pontosan azért találtad meg a névjegykártyámat, mert én adtam oda azt neki a halála előtt – jelentettem ki, nem tudva eldönteni, hogy Logan a szavaimat hallva mérges lesz-e vagy megkönnyebbült. Vagy talán egyszerre mindkettő. – Ha szeretnél többet tudni arról az éjszakáról, akkor kérdezz nyugodtan – bólintottam egy aprót, habár ezt ő nem láthatta.  

calling: mother

Egyszerre esett jól és keletkezett mélyen a mellkasomban egy fájdalom, hogy Hel pontosan tudta, hogy kiről van szó. Nem könnyítette meg, hogy megosszam vele a következő mondatokat, de muszáj volt kimondanom az igazságot… még ha az agyam nem is akarta teljesen elfogadni – annak ellenére sem, hogy láttam a holttestet. Nem csak a helyszínen, de végignéztem, amint beteszik a fekete zsákba, majd előkészítik őt a hullaházban.
Most azonban gondolatban megrázom magam, hogy arra figyeljek, ami miatt megejtettem ezt a hívást. Szememet hunyva tartom, amikor megérkezik anyám válasza, de egy kisebb mosoly jelenik meg szám sarkában az ajánlatára.
- Kösz, Anya… de azt hiszem most… még kell egy kis idő – válaszolom neki csendesen, lágyan.
Valójában nagyon jól esne most, ha elmehetnék hozzá, hogy a családom légkörében egy kicsit nyalogathassam a sebeimet. Biztos vagyok benne, hogy Hel képes lenne elterelni a figyelmemet, még ha csak egy kis időre is. Vagy ha kell órákon keresztül hallgatná, ahogyan Roxiról mesélek neki – még akkor is, ha éppen ezer meg egy másik helyen kellene lennie. Most ennek viszont még nem jött el az ideje. Meg kell találnom azt a szemétládát és örökre kiiktatni ebből a világból. Ebben pedig segítenie kell nekem most.
Így fel is tettem neki a „nagy” kérdést, ami miatt ez az egész beszélgetés elindult. Kinyitva szemeimet, előre szegeztem őket, csak vakon bámulva a semmibe, miközben minden porcikámmal az istennő válaszára vártam. Az nem is késlekedett sokáig, ám ahelyett, hogy megválaszolta volna a kérdésemet, inkább ő tett fel egyet. Összehúztam a szemeimet, de haladék nélkül megadtam neki, amit tudni akart:
- Egy túra ösvény mellett nem sokkal. A közelben kisebb nyaraló kabinok voltak. Azt gondoljuk, hogy az egyikben tarthatta és kínozhatta egy ideig, mielőtt végzett volna vele. Neki gyors halált adott, a többiekkel ellentétben, ami eltér az eredeti MO-jától. – Elhallgattam, de ha anyának ennél még több információ kellett szívesen megosztottam vele azokat is. Bár hivatalosan nem adhatok ki semmilyen adatot az ügyről, de… nos, Hel, mint az Alvilág istennője, úgy éreztem, hogy kicsit kívül esik az alap szabályokon. Még ha amúgy nem is szerettem azokat megszegni. Ez most fontos volt. A legfontosabb dolog talán a világon. – Tudsz valamit?

Call from: Logan

Igaz, hogy nem voltam Logan mellett minden egyes nap, miközben felnőtt, azonban mégis csak a fiam volt, és ismertem őt. Épp ezért tudtam azt is, hogy van valami, ami miatt nyugtalan volt, ez tisztán érezhető volt a hangszínén és azon, ahogy mély levegőt vett. Nem akartam azonban beleütni az orrom olyan dolgokba, amibe Logan nem akart beavatni, éppen azért, mert nem álltam mindig mellette, amikor történt vele valami.
- Igen, emlékszem rá, hogy meséltél róla – bólintottam egy aprót, miközben türelmesen vártam, hogy rátérjen a lényegre. Nem is kellett sokáig várnom, mert egy rövidebb szünet után, elhaló hangon megszólalt. Igaz, hogy nem láttam az arcát, szívem azonban összeszorult a hangját hallva. Tudtam, hogy fontos volt számára ez a lány, a partnere, de nem ezen túl nem gondoltam tovább, hogy vajon miért akarta Logan megosztani ezt az információt velem.
- Jaj, Logan, jól vagy? Mi történt pontosan? Szeretnél átjönni hozzám, személyesen megbeszélni? – ajánlottam rögtön fel, ahogy bekapcsolt az aggódó anya énem. Logan bármennyire is volt nagydarab, izmos, meg minden, a szíve nagyon gyengéd volt, és a munkája lassan, de biztosan kikészítette. Mások talán nem vették észre, de én láttam a jeleit az arcán.
Mikor azonban Logan közölte, hogy megtalálták a névjegykártyámat a halott nő ruhái között, egy pillanatra minden érzelem az arcomra fagyott, miközben az agykerekeim gyorsan forogni kezdett. Nem rémlett hirtelen semmilyen Roxanne, akit draugrrá tettem volna, de sajnos a nevekkel nem is voltam feltétlenül jó viszonyban.
- Mondd csak, fiam, hol és hogyan is találtak rá a partnered holttestére?

calling: mother

Tudom, hogy a munkám miatt eléggé elfoglalt szoktam lenni és hajlamos vagyok hetekre, ha nem hónapokra eltűnni kontakt nélkül. A profilozás amennyire kreatív, annyira monoton is tud lenni, így könnyedén beszippant. Annyira, hogy sokszor észre sem veszem, hogy a világ nem állt meg körülöttem, míg én az éppen aktuális személyiség állítottam össze.
Ennek ellenére meglep, hogy Hel ilyen gyorsan felveszi a telefont. Általában legalább ő is olyan elfoglalt tud lenni, mint én - ha nem jobban. Hallom kicsengeni hangszínéből a meglepettséget is, ami szintén nem érthetetlen számomra. Nem igen szokásom a telefonnal bajlódni, ha személyesen is el tudok menni hozzá és ezt a metódust szoktam inkább preferálni, ám most nem volt erre lehetőségem... Kezemben a névjegykártyával veszek egy mély levegőt.
- Az ügy miatt kereslek, amin éppen dolgozom. Jobban mondva, ahhoz kapcsolódóan, amilyen új fejleménnyel szembesültünk. - Egy pár percig hallgatok, mert össze kell szednem magam, majd amilyen halkabban hangon közlöm vele: - A partnerem, Roxanne... áldozatul esett a sorozatgyilkosnak. Megölte. - A hangom elakad egy pillanatra, és lehunyva a szememet az asztalra könyökölök a fél kezemmel. Kell egy pár másodperc, amíg összeszedem magam. Talán soha nem fogom feldolgozni, de talán... - Ami viszont elgondolkoztatott.... hogy Roxanne ruhái között találtuk a te névjegykártyádat. - Nem teszek hozzá többet, nyitvahagyom a mondatot, de most már minden porcikámmal anyám következő szavait várom.

Call from: Logan

Éppen otthon voltam, amikor a konyhapulton megrezzent a telefonom. A felvillanó kijelzőn a fiam neve jelent meg. Ugyan eltelt már egy jó pár hét is, mióta utoljára beszéltem vele, meglepett az, hogy ezúttal ő keresett engem.
- Logan! - köszöntem a fiamnak boldog hangon, ám a meglepettség érezhető volt rajta. - Persze, hogy nem. Mondd, miben segíthetek? - kérdeztem készségesen, miközben a konyhapultra könyököltem, készen állva arra, hogy ez most egy hosszú beszélgetés lesz. Ha Logannek szüksége volt valamire, mindig komoly dologról volt szó.

calling: mother

Egy pár percig bámultam a névjegykártyára, mire elhatároztam magam. A kérdésem nem várhatott tovább, így is sokáig húztam annak feltevését. Nem nagyon értettem vonakodásomnak okát, de ebbe már késő volt belegondolni.
Elvettem mobilomat az asztalról és megnyomtam a hívást rajta. Csendesen várakozva néztem a magam előtt elterülő bizonyítékokat, míg vártam, hogy a túl oldalon felvegyék.
- Szia Anya! - köszöntem, amint ez megtörtént. - Remélem, nem zavarlak éppen... Lenne hozzád egy kérdésem, amivel nem akartam várni tovább.