Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Gyerekkor? Kit érdekel. Voltam jó kisfiú, lázadó tinédzser, aki egyre-másra nyerte az úszósportokhoz tartozó aranydíjakat, voltam egyetemista és most vagyok, ahol vagyok. A jelenlegi életem fontosabb, mint a múlt, noha azt állítják, az határozza meg a jövőnket. Ha így van, akkor nekem nincs jó példám, ugyan is nem nevelt apa. Csak anyám. Még se lettem szerencsére anyámasszonykatonája, és még a kistesómat is megvédem, ha kell. De ugorjunk is tovább a jelenre. Vagy mondjuk úgy, közel múltra.

Engem átvertek.
Béke idők vannak igaz? Nincsenek véres harcok, hacsak nem nézünk keletre, ahol az USA próbálja az olajat kisajtolni a szerencsétlenekből a sivatagban. De az ördög soha nem alszik, és mint tengerészgyalogosok, sok tengerről érkező "veszéllyel" kell szembe néznünk. Illegális bevándorlás, csempészet, vagy bajba jutott hajósok segítése. Az ember azt hiszi, hogyha egy nagy hadihajó van a segge alatt, akkor már biztonságban van. Hát ez nincs így. Úgy tervezték a bárkánkat, hogy állja ki a legszélsőségesebb időjárást is, de azért vannak határok. Főleg, ha mindezt úgy kell csinálnunk, hogy egy kalózhajóval kergetőzünk egy égő olajtorony körül, éjszaka, viharban. Ezt a határt pedig átléptük. Soha nem láttam még oldalra fordulni ilyen hajót... soha nem láttam elsüllyedni még egyet sem. Nem gondoltam volna, hogy az első, amit látok, majd pont alattam fog az enyészeté lenni. Ráadásul úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, a hullámok több tíz méter magasra rúgtak. El kellett hagyni a hajót.
Igazából az ilyen emlékek simán traumatizálnak akárkit. És nem mondom, hogy nem viselt meg. Az ordítást nem lehetett hallani a ropogó fegyverek, a tűz és a vihar szele miatt. Aztán tapasztalni azt, hogy hiába van rajtad a mentő mellény, ha a hajó által keltett örvény a mélybe ránt. Igen, magamról beszélek. Azokban a zúgó, félelmetes percekben kezdett tudatosulni bennem, hogy talán anyám még sem viccből mondogatja, hogy Aegir az apám. Az, hogy a felszínre tudtam úszni, és hogy kibírtam azt, hogy a hátamon lebegve tizenórákon át vártam a mentőcsónakra, csodának számított. Mások nem voltak ilyen "szerencsések", sokan oda vesztek. Öröm az ürömben, hogy a kalózhajó is ugyan úgy pórul járt, mint mi. Persze hogy közölte le ezt a média? Sehogy. El lett tusolva. Amikor haza mentem, anyám tőlem tudta meg, hogy majdnem oda vesztünk.
És itt vissza is térhetünk arra, hogy átvertek. Azt mondták, csak egy kicsit pihentetnek, hiszen erős traumatikus eseményt éltem át. Bajtársak és barátok haltak meg azon az éjszakán. Úgy hogy kölcsön adtak engem - meg még néhány társamat - diplomáciai testület védelmére adtak át. De ez már majdnem egy éve van. Hiányzik a tenger. És bármi is történt, vissza akarok menni.