Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Elgondolkozva ütögettem az államhoz a toll végét, miközben a papírra meredtem. A betűk összefolytak a szemem előtt, fejben egyáltalán nem voltam jelen, nem ott voltam, az utolsó virágsziromig kifogástalanul berendezett és tökéletesen festő nappaliban. Inkább funkcionáltam hasonlóképpen, mint a méregdrága kanapé – egy szépen megtervezett berendezési tárgyként. Nem is igazán értettem, honnan jött ez a hirtelen gondolat az anyámnak; mintha nem fújtam volna fejből minden szabályt. Az elmúlt huszonhat évben ezek határozták meg az életemet.
– Anita! – Anyám kiáltása odakintről, a folyosóról hallatszott, én mégis úgy húztam ki magam ültömben, mintha már be is toppant volna a szalonba. Kapkodva kattintottam egyet a toll végén, aztán észrevettem, hogy ezzel pont behúztam a hegyét, de akkor már késő volt. Inkább gyorsan megfordítottam a kezemben, hogy az anyám ne láthassa, amikor belépett, és tökéletes mosolyt varázsoltam az arcomra. – Hogy haladsz? – nézett rám érdeklődve, miközben összekötötte szövetkabátja derekán az övet.
– Remekül – vágtam rá szenvtelenül. Lenéztem az előttem heverő lapokra, mintha akár egy betűt is elolvastam volna belőlük; mindegy volt, egyébként is fel tudtam volna mondani akár visszafelé is.
– Akkor jó. Mi elindulunk – igazította meg az egyébként is kifogástalanul álló fejdíszt a feje tetején. – Nem baj, ugye, hogy külön kell jönnöd?
– A legkevésbé sem – biztosítottam, és ehhez még csak füllentenem sem kellett. – Ott találkozunk!
Elmosolyodva bólintott, aztán jóformán ott sem volt, de én csak akkor mertem kifújni a levegőt, amikor meghallottam a hangfoszlányokat, majd az ajtó nyitódását és csukódását a hosszú folyosó legvégén. Újra hagytam a hátamnak, hogy egy kicsit meggörbüljön, de szigorúan csak annyira, amennyire a rajtam lévő fekete estélyiruha szaténja engedte. Kis híján beletúrtam a hajamba; a kezem már félúton volt a levegőben, mikor emlékeztettem magam, hogy ez talán nem olyan jó ötlet. Semmi esélyed nem lenne rendbe hozni azt a műalkotást a fejeden.
Nehéz sóhajjal ejtettem le a kezem, aztán úgy döntöttem, inkább szórakozást csinálok a feladatomból – megfordítottam a lapot és feljegyzeteltem az üres hátlapra kedvenc szabályaim általam kiforgatott verzióját.

Minimalizáld a nyilvános érintkezést!
Ne is tegyél úgy, mintha érdekelnétek egymást!
Ez volt az egyik kedvencem. Persze, ez rám egyelőre kevésbé vonatkozott, hiszen kislánykoromban kellett utoljára fogni a kezemet – és az egyébként sem volt sorolandó ezen szabályozás alá –, de azért mégis humoros volt elképzelni, hogy a bátyámnak erővel kell visszafognia magát, nehogy véletlenül testvéri ölelésben részesítsen mások szeme láttára. Neki szerintem sokkal többet kellett figyelnie arra, hogy ne süssön a szeméből az ítélkezés, amikor rám néz; mondjuk általában kerülte, hogy rám kelljen néznie, így ez talán mégsem volt akkora kihívás.
Az a veszély mindenesetre aligha fenyegetett, hogy a családunk egymás között amolyan törődő érintkezésekre fanyalodna. Az anyám rendkívül jól tudta palástolni a vonzalomnak a szikráját is az apám irányába, a bátyámat ismerve neki sem lesz ilyen problémája, ha egyszer megházasodik, és... nos, őket ismerve nekem sem kellett attól tartanom, hogy olyanhoz adnak majd férjhez, akitől úgy kell visszatartanom magam.

Eljegyzés csak az uralkodó jóváhagyásával történhet.
A saját döntések illúzióját sem dédelgetheted.
A másik kedvencem. Ettől mindig felrémlett a gondolataimban anyám egyik legkomolyabb tanítása, amit annyiszor hajtogatott már nekem, hogy szerintem visszafelé is le tudtam volna betűzni: a szerelem csak felesleges cicomája a testi vágynak, és semmi helye egy igazán funkcionális házasságban. Hiába emlékeztettem, hogy ez egy meglehetősen múlt évezredi felfogás, és hogy a törvényeink értelmében jogomban áll akár egy közrendű emberrel is házasságra lépni, amennyiben úgy tartja kedvem, épp csak a címem királyi részéről kellene lemondanom hozzá.
Talán mondanom sem kell, hogy hallani sem akart róla, sőt, gyorsan biztosított róla, hogy az apám nem fogja majd olyan frigyre áldását adni, amit ő nem hagyott jóvá. Márpedig ő ilyesmit nem hagyna jóvá.

Az örökösöknek mindig külön kell utaznia.
Legalább a repülőn okkal maradhatsz távol a bátyádtól.
Az egyetlen szabály, amiből még úgy-ahogy hasznom is származott, pedig egy másik megközelítésben szívesen kimaradtam volna belőle. A családunkban 1990 óta lehetett nemtől függetlenül örökölni a trónt, ami miatt második helyen álltam az örökösödési sorban a bátyám mögött. Én ennek mondjuk feleannyira sem örültem, mint amennyire az anyám szeretett emlékeztetni rá, sokkal jobban tudtam azonosulni a bátyám módszerével, aki úgy tett, mintha nem is léteznék, nemhogy úgy tekintsen rám, mint a testvére, aki helyette örökölné a trónt, ha vele történne valami.
Attól tartok, ő mindig is elhitte, hogy én ezt talán még akarom is, ha pedig elmondtam volna neki, hogy én minden éjjel azért fohászkodom, hogy még véletlenül se kerüljön erre sor, egyáltalán nem hitt volna nekem.

Minden utazáshoz vigyél magaddal fekete ruhát!
Minden nap készülj arra, hogy meghal valaki!
Ezt világ életemben imádtam, de még csak egy normális megjegyzést sem lehetne fűzni hozzá. Minden egyes hosszabb utazásra azért vinni magaddal fekete göncöt, mert ha meghal valaki, akit gyászolni kell, kéznél legyen?! Értem én a mögöttes logikát, de mégis kinek jutott eszébe, hogy még erre is gondolni kell?

Ülj tökéletesen!
A levegőt is mindig szabályosan vedd!
De tényleg. Néha komolyan elgondolkoztam rajta, hogy a percre pontosan beosztott napirend, az egy hétre előre megtervezett, grammra leszámolt étkezések, és az egy hónapra előre elkészített programterv mellé hogyan nem fért bele még egy olyan eszköz is, ami mindig emlékeztetne rá, mikor kell be-, és mikor kilélegeznem. Vagy legalább létezhetett volna rá egy szabály, hogy melyiket hány másodpercig tegyem, mint ahogy szabályok határozták meg, hány másodpercig tarthat legfeljebb egy kézfogás, egy szemkontaktus, egy mosoly; nem is beszélve utóbbi görbületéről. A mosolyod mindig legyen visszafogott, elegáns. Soha ne villanjanak ki a fogaid. Ne nézz nyíltan, szünet nélkül mások szemébe három másodpercnél tovább. Ne nevess hangosan. Ne használd a vécé szót. A lábaidat mindig zárd össze szorosan, tartsd őket negyvenöt fokos szögben, lehetőleg a bokáidnál összekulcsolva.

A folyosón felhangzó léptek zaja rántott vissza a gondolataimból. Felemeltem a fejem és a szalon ajtajának irányába néztem, várva a felbukkanó alakot, pedig szinte előre éreztem, ki lesz az. A szám sarka akaratlanul is apró mosolyra görbült, amikor tekintetem találkozott egy ismerős kék szempárral; még akkor is, ha az ő arca azt a szokásos kiismerhetetlen, steril kifejezést viselte magán. Mindig kifogástalan öltözet és viselkedés – meg kellett volna hívnunk a királyi családba.
– Megérkezett az autó, hercegnő. Indulhatunk? – csendült fel az ismerős hang is, komolyan határozottan, mint mindig.
– Persze.
Felálltam a székről, majd egy – egyébként nem túl hercegnős – mozdulattal összegyűrtem a papírt és kidobtam a szemetesbe az egyik szekrény mellett. A tollat hanyag eleganciával helyeztem el a szekrény tetején; szabálytalan szögben, egyharmadrészt a terítőn, kétharmadrészt a finom mahagónin, elvéve a szalon tökéletességét. Magamhoz vettem a méretre szabott szövetkabátot, aztán ismét Ivar fegyelmezett arcára pillantottam, jelezve, hogy mehetünk.
És közben ismét, sokadszorra is elgondolkoztam azon, hogy vajon tényleg csak én látom-e azokat a komor, sötét, szomorú fényeket a szemei mélységében.