Nanna & Silje

Felvontam a szemöldökömet. Az azonnali találkát még értettem, igazából ez tényleg olyan dolog volt, amit talán jobb lett volna azonnal megbeszélnem valakivel, nem pedig örlődnöm. A „probléma” kifejezés volt az, amit nem igazán tudtam hova tenni, én ugyanis Eden felbukkanását egyáltalán nem problémaként éltem meg, főleg nem olyannak, ami terebélyesedni tudna. Elengedtem a beszélgetésnek ezen fonalát, nem akartam fennakadni rajta. A közelmúlt eseményei és a közelgő Ragnarök, a képek, amiket Nanna láthatott tompíthatott az örök optimizmusán. Helyette inkább bólintottam arra, hogy Edennek kéne folytatnia a nagyapja munkáját.
- Szerintem Rune ezt szerette volna. Nem tudom mi másért hagyta volna rá az összes jegyzeteit és küldte volna el hozzám. De hogy Eden mit szeretne… azt nem tudom, és szerintem ő maga sem.
Az ő döntésének kellett lennie, bárhogy is legyen. Nem végezhetett el egy olyan munkát, ami nem az ő végzete volt, és csak valaki emléke miatt csinálta, még ha én értettem is a legjobban, hogy Rune emléke mennyire fontos is volt. Nanna kérdésén viszont őszintén meglepődtem. Nekünk nem szabott gátat egy olyan csip-csup dolog, mint a halál, hiszen pontosan tudtuk, hogy melyik lélek hova került miután leélte az életét. Ez volt az utolsó dolog a sorsában, mielőtt még Nanna vagy a személyes nornája elvágta volna az élete fonalát, hogy hogyan halt meg, ami pedig előre eldöntötte, hogy melyik birodalomban folytatja, és kit fog szolgálni onnantól. Rune nem volt harcos, Odin pedig csak azokat vette magához, akik csatában estek el, Aegir és Rán birodalmába pedig azok kerültek, akik a tengeren haltak meg. Az ő lelke így Helheimban sínylődött, és nem volt esélye megszabadulni onnan. Rövid ideig gondolkoztam, de utána megráztam a fejem.
- Nem. Inkább nem. Ő a múltam része, nem a jövőmé, és nem szeretnék Heltől szívességet kérni, ha nem muszáj. – persze létezhetett olyan esemény, ami muszájjá tette, amikor talán majd én is úgy érzem, hogy beszélnem kell vele, de az nem most volt. – De köszönöm. Ez… nagyon kedves tőled tényleg. Lehet csak félek, hogy ha újra látnám még jobban fájna az elvesztése, és a tudat, hogy nem én voltam a végzete.
Ahogyan senki másé sem. Mindenkinek szántak valakit, kivéve nekünk, mert nekünk nem volt sorsfonalunk, így nem is lehettünk senkié sem örökre. Mégis, a világ rejtélyes módokon működött, hiszen azzal, hogy valaki találkozott velünk és megismert minket, már befolyásoltuk a sorsát. Voltak dolgok, amiket én sem értettem egészen, még mindig, hiába léteztem az idők kezdete óta.
Tudtam, hogy nem kellett volna az isteneket emlegetnem, legalábbis semmivel sem többet, mint amennyiszer akár óriásokat, vagy a kilenc világ bármely teremtményét emlegettem, de ők bírtak a világokra a legnagyobb befolyással. Még nornaként sem lehetett őket megkerülni, de szívesebben maradtam Eden témájánál, így figyelmen kívül hagytam Nanna sóhaját – legalábbis egyelőre.
- Nem tudom megmagyarázni neked. Van Edenben valami, ami mássá teszi egy különös, és megfoghatatlan módon. Mielőtt rosszra gondolnál, ebben semmi romantikus nincs, semmi köze az emlékekhez, egyszerűen a kisugárzása nem olyan, mint egy embernek. Körüllengi valami, de túl halovány ahhoz, hogy azonosítani tudjam. Talán valami varázslat lehet, de nem biztos. Mindenesetre segíteni fogok neki, ahogy Rune-nak is segítettem, ha kéri. De csak akkor.
Be kellett volna mutatnom a lány Nannának, hogy értse, miről beszélek, de egyelőre nem voltam benne biztos, hogy el fogunk jutni odáig. Sok mindenről beszéltünk, és bár biztos voltam benne, hogy látom még, abban már egyáltalán nem, hogy nem azt fogja választani, hogy éli tovább a nyugodt és egyszerű halandó életét.
A hugom hála a teremtőnek elhajtott a férfi mellett, így nem kerültünk konfliktusba, noha engem is rossz érzés kerített hatalmába, amikor elmentünk mellette. Nem olyan erősen, mint őt, hiszen nekem nem sok közöm volt a jövőhöz, de azt még én is észrevettem, hogy nem ember volt, és a nem emberek Midgardon hajlamosak voltak bajt keverni. Ez viszont nem a mi dolgunk volt. Nem tudtunk minden szörnyűséget megakadályozni a világon, sőt nem is volt szabad. Szükség volt a rosszra is a jó virágzásához, ráadásul, hogy mi volt jó és mi volt rossz, az mindig is nagyon relatív volt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor elhagytuk, és újra az aszfalttengert szeltük át.
Nanna hűvös kérdésére rápillantottam, egészen tárgyilagosan.
- Tudod, hogy a mi pártunkon, és csakis a miénken. De az én feladatom az emlékezés mindenre, ami valaha történt, és nem akarom, hogy én legyen az egyetlen, aki ismeri az igazságot a világ működéséről. Ha az isteneket elfelejtik az emberek, úgy ez volt a sorsuk, a Ragnarokot úgysem kerülhetjük el, és nem is akarom. Ám ez az új átok… Mármint egy valódi átokról beszélek, egy kórságról, ami az istenek sújtja. Asa mondta, hogy az Istenek kezdik elfelejteni önmagukat, és ezt látom a múlt sorsfonalain is. Megsérültek, és ez kihat rám is, és tartok tőle, hogy rád is ki fog. Már Asa is érzi. Ráadásul Odin lezárta az átjárókat a többi világba, a nornák csarnokába sem tudunk hazamenni, márpedig én nem akarok Midgardon maradni amikor eljön a vég. Nem arról van szó, hogy az istenek pártján állnék, hanem arról, hogy most először ami történik minket és érint, és ez megrémít.
Hiába voltam a múlt nornája, a saját elmúlásom gondolata korábban ismeretlen félelemmel töltött el. Mi sosem haltunk meg és születtünk újjá a ciklusok során, mindig kézben tartottunk mindent, de most mintha kezdenénk elveszíteni a kontrollt. Egy nornát nagyon nehéz volt megölni, de ahogyan nem tudtuk, honnan jöttünk, úgy azt sem, hogy a lelkünk távozik-e valahova, vagy csak a semmi, az enyészet és a felejtés várt ránk. Az Edennel kapcsolatos kérdésére viszont megráztam a fejem.
- Nem, semmiképp. Még nem áll rá készen. De ha azt mondod nem bízhatunk senkiben, akkor te is érzed, hogy most ez más, mint a többi ciklus.
Nem kértem, hogy nézzen bele a jövőbe és mondja el mit lát. Tudtam, hogy ez őt is meg szokta terhelni. Csak annyit akartam tőle, hogy ha eljön az ideje, hogy esetleg cselekednünk kell, a saját érdekünkben is, akkor is álljon mellénk, ha az eldönti a mérleg nyelvét valakinek a javára. Nem biztos, hogy volt lehetőségünk megőrizni a teljes semlegességünket. Az életünk és a biztonságunk rovására semmiképp. Kinéztem a szélvédőn, hogy lássam, hova érkeztünk, de láttam, hogy Nanna még mindig nyugtalan volt, de nem tudtam, hogy a férfi miatt, vagy én zaklattam fel azokkal a dolgokkal, amiket mondtam.
- Sajnálom. Nem akartam elrontani a közös programot. Jól vagy? – kérdeztem végül kedvesen, mielőtt kiszálltunk volna a kocsiból.

Nanna & Silje

Örültem, hogy nem kellett visszamennem átöltözni, hanem jól voltam így. Nanna nagyon lelkesnek tűnt, elégedett lehetett a programmal, amit kitalált, és sejtettem, hogy alig bírja visszafogni magát, hogy ne mondja el, mit tervezett. Szerencsére a hugaim ismertek és sose rángattak volna bele olyasmibe, ami már nagyon kívül esett a komfortzónámon, és csak akkor feszegették a határaimat, hogyha biztosak voltak benne, hogy jól fog elsülni. Eddig még nem tévedtek, így most is megbíztam Nannában, hogy élvezni fogom, amit tervezett. Ám ameddig odaértünk, addig is el kellett ütnünk az időt valamivel, én pedig megemlítettem neki Edent.
Igazából nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt, de jól esett Nanna érdeklődése. Amikor Asával találkoztam, neki nagyon sok mesélnivalója volt, és felmerültek a világot formáló események is, amik még ránk is veszélyesek lehettek, így nem tudtunk olyan csipp-csupp ügyekkel foglalkozni, mint egy régi, halott szerelemnek a leszármazottja. Most viszont jó érzés volt, hogy volt, akinek kiöntsem a lelkem, akit őszintén érdekelt mi volt velem és az én szívemben. Nem mondtam ki, mert bután hangzott volna, de hálásan néztem a hugomra, hogy érdekelte egyáltalán a dolog, annyira, hogy a saját mesélnivalóját is azonnal félretette, csak hogy felőlem érdeklődjön.
- Csak három napja volt, és élőben akartam elmondani. – telefonon valahogy semmi sem volt ugyanolyan. Nem láttam a másik arcát, a reakcióit, a testbeszédét, így ott nem szerettem annyira nagyon lelkizni. Hogyha a hugaim elkezdtek mesélni meghallgattam őket, de még akkor is jobban szerettem, hogyha személyesen tudom megnyugtatni őket.
- Nem igazán hasonlít rá. – folytattam, miután Nanna elárasztott a kérdéseivel. Ez nekem is különös volt, hogy Eden egyáltalán nem emlékeztetett Rune-ra külsőre, csak a lankadatlan érdeklődésével és a kíváncsiságával, amit a nagyapja belé nevelt. - Rune utasításokat hagyott neki, mielőtt meghalt, hogyha Freya, vagyis Eden ahogy most hívják, folytatni akarná a munkáját. Ebben volt, hogy keressen meg, és hozza el a Völsung sagának azt a példányát, amibe közösen jegyzeteltünk.
Ez volt az egyik közös munkánk, vagyis inkább Rune egyik projectje, hogy megfeleltesse a költemény sorait a valós történelemnek, kibogozza, hogy milyen igazság húzódott meg a történet mögött, és mi volt az, amit csak a skaldok költöttek már hozzá. Ráadásul tárgyi bizonyítékokat akart, amit megmutathat a történész kollégáinak, ami igazolja, hogy az egész nem csak az ő lázálma, hanem valódi. Meg akarta találni a niebelungok gyűrűjét és Sigurd kardját is, ami a történet szerint egyenesen Odintól származott. Én abban tudtam neki segíteni, hogy kiegészítettem a történetet, és meg tudtam mondani melyik része csak mese, például, hogy Brynhilde sosem lett öngyilkos, csak visszatért a nővéreihez, ám a család, akinek a sorsát a saga követi valóban Odintól származott.
- Azt írta Edennek, hogy Osloban várja majd egy csodálatos nő… A címemet is megadta neki. – itt egy kicsit elhalkult a hangom. Eleget sirattam már a férfit, egyszer amikor szakítottunk, másodjára amikor eljutott hozzám a halálhíre. Harmadjára pedig akkor, miután Eden elment, mert nem gondoltam volna, hogy még annyira öregen is emlékszik majd rám, hogy ki voltam, mi voltam és mi volt közöttünk. Még így is, hogy nem én voltam a végzete. Most viszont már csak kicsit csuklott el a hangom. - Viszont Eden nem tudja rólam, ki vagyok igazából, én pedig egyelőre nem mondtam el neki. Ha az a sorsa, hogy a régi világot kutassa és rátaláljon az istenekre, akkor viszont segíteni fogok neki, és nem csak Rune miatt. Kedves lánynak tűnt, még ha van is benne valami furcsa.
Meséltem volna még tovább is, de akkor Nanna hirtelen rám szólt, hogy zárjam be az ajtót. Kérdés nélkül tettem, amit mondott, mert valami olyan villanást láthatott a jövőből, akár csak egy rossz megérzés formájában, amit én nem ismerhettem. Ám Skuld sosem tévedett. Felnéztem a férfira. Nekem sem volt szimpatikus, és egyébként sem illett, hogy csak úgy integet két nőnek, hogy húzódjanak le. Nehéz volt megölni minket, de kellemetlenségeket annál könnyebb volt okozni. Nem voltunk harcosok, nem tudtuk magunkat igazán megvédeni, csupán a tekintélyünk mögé húzódtunk be, hogy senki sem akarta a főnornákat ellenségnek.
- Ha rossz előérzeted van, kerüld ki és hajtsunk tovább. Nem kell megállnunk senkinek. – hallhatta a hangomból, hogy kértem is, hogy menjünk tovább, ne keveredjünk konfliktusba, ha nem volt muszáj.

Nanna & Silje

Igazából nem is tudtam mikor csináltunk Nannával utoljára közös programot csak mi ketten, még ha gyakran is beszéltünk legalább telefonon. Kicsit mindig is kívülállónak éreztem magam, harmadik keréknek mellettük, ugyanakkor én voltam a védelmező, nyugodt nővér, a kőszikla, akire támaszkodhattak, aki olyan stabil és megingathatatlan volt, akár az Yggdrasil maga. Legalábbis azt hittem, megingathatatlan voltam, ám az a furcsa érzés, ami a sorsfonalakat övezte, és talán köze volt az isteneket sújtó átokhoz még engem is aggodalommal töltött el. Hosszas tépelődés után megosztottam Asával a rossz előérzetemet, de annyi volt a bizonytalanság, hogy még nem tudtam, Nannát akartam-e ezzel terhelni. Lehet, hogy ma inkább csak kikapcsolódni akartam, ha már együtt töltjük a délutánt, mert ki tudja, hogy mikor lesz ilyen legközelebb. A világ mozgásban volt, olyan mozgásban, amit most nem mi irányítottunk, és ez rettegéssel töltött el, ki kellett hát használni minden szemernyi nyugalmat, minden jót, amit a kilenc világ csak adhatott. Majd elválik.
Korán bezártam a boltot én is, és még hazamentem, hogy megebédeljek, kicsit pihenjek, és készülődjek. Ha már programunk volt, azt valamennyire meg akartam tisztelni, legalább egy hajmosással, laza és természetesnek ható sminkkel, bár a ruhával gondban voltam, mert nem tudtam, mire számítsak. A hugaim képesek voltak mindig valami őrültséget kitalálni. Végül egy testhez simuló barna szövetnadrág mellett döntöttem, hozzá illő bokacsizmával és zöld pulóverrel. Mind olyan volt, ami elment akár egy étteremben vagy kávézóban is, de ha egy parki sétát tervezett Nanna, akkor is jó volt. Azért színházba, vagy a király egy fogadására nem ebben mentem volna, de arról azért csak szóltak volna. Remélhetőleg.
Késett, de türelmes voltam. Mi nem rohantuk sose sehova, én meg főleg nem, így az ablakban olvastam, ameddig meg nem érkezett. Eden felbukkanása önmagában is felzaklatott volna, hiszen Rune unokája volt, az egyetlen férfié akit az elmúlt nagyjából kétszáz évben szerettem – vagy hát valami olyasmi, ez bonyolult volt. De ha már eljött hozzám, segíteni akartam neki a kutatásában, ahogyan segítettem annó a nagyapjának is, ezzel kapcsolatban bújtam az emberek feljegyzéseit, ahogyan ők emlékeztek a dolgokra, ami persze sokszor köszönőviszonyban sem volt az igazsággal. A dudaszóra kinéztem, és mosolyogva ismertem fel Nanna kocsiját, így letettem a könyvet, felvettem a cipőt és a kabátomat, majd lerobogtam a lépcsőn.
Persze mire leértem a hugom már felvett egy olyan pózt, amit csak a Hollywood-i zsarufilmekben lehetett látni. Valójában az egyik legféltettebb titkom volt, hogy odavoltam az akciófilmekért, minél ostobább volt, minél több robbanással, annál jobban kikapcsolt. John Wick pedig egyenesen a filmipar mesterműve volt.
- Szia! – köszöntem neki mosolyogva, majd lenéztem magamra. – Nem tudom, hegymászáshoz azért lehet átöltöznék. – de ha annyira azért nem extrém dolgot tervezett, akkor azt hiszem minden rendben volt, így beülhettünk a kocsiba. Az enyém valamivel arrébb parkolt, jobban szerettem, mint a tömegközlekedést és a sok „csetreszt” ahogy Asa hívta a régiségeket, könnyebb volt autóval szállítani.
- Jól van, kíváncsi vagyok. – válaszoltam, majd bekötöttem magam és elindultunk. A kérdésére csak mosolyogva vállat vontam.
- Csak a szokásos. Bent voltam a boltban, néha betér egy-egy vásárló, de többen, akik át csak azt akarják, hogy adjam el a dolgaikat. Meg megint elvittem néhány dolgot a színházba, hátha tudják őket használni… Itthon meg Rune leveleit és jegyzeteit rendezgettem, meglátogatott az unokája, úgy tűnik Osloban él.
Nanna és Asa is ismerték Rune-t, és azt is tudták, hogy végül Angliában telepedett le, miután megismerte azt a nőt, akit a sors fonalai a feleségének szántak. Tudtam, hogy el fog jönni a nap, Nanna is megmondta, mert bár az én sorsomat nem látta, az övét igen, és abban én nem szerepeltem. És bár örültem Edennek, szimpatikus lány volt, és valaki olyan, aki az emberek között is tovább tudja majd vinni a régi hagyományokat, azért a hugom sejthette, hogy felkavaró találkozás volt. Igazából én is csodálkoztam, hogy a hangom teljesen nyugodt maradt, még csak meg sem remegett.
- És te? Még mindig virágkötészet, vagy azóta találtál valami újdonságot? – igazából szórakoztatott, hogy mindig valami újdonságba kezdett, mindig más szegletét fedezte fel a világnak. Nekem sosem lett volna ehhez bátorságom, így részben az ő mindig új élményeiből táplálkoztam.