Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

A bárt elhagyva kék szemei ködössé váltak. Nem csak könnyei fátyla nem engedte, hogy tisztán lásson, hanem múltjának apró foszlányai, miket az ismert illatok okoztak.

Mikor még gondtalan gyermekként, igazi tündérként hozott fényt a családja életébe. Az anyja szeme fénye és az apja biztos jövője volt egyszerre. A szülei barátai is örömmel fogadták, hisz mind tudták, mi fog rá várni. Mondhatni a tökéletes, felhőtlen gyermekkor, mire oly nagy szeretettel gondol vissza.
S az a furcsa tinédzser kor. A legtöbben buliznak, míg mások tanulnak. Faye viszont teljesen más értelemben tanult. Apja és anyja nem titkolták a valódi létüket. Ahogy azt sem, hogy nincs kiugrásra kísérlete, hogy ő is az, ami. Ahogy a család barátai is, kik szintén nagyon várják az első őrjöngést. Anyja igyekezet a lehető legjobban felkészíteni lányát az érzelmei kordában tartására, apró praktikák, hogy fojtsa vissza dühét.
Apja pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy ízig vérig harcosnak nevelje. Fenrir sem futamodott meg egyszer sem, így tőle is ezt várta el.
Nap közben a kora beli emberekkel koptatta az iskola padot, délutántól estig apja készítette fel testét különböző mozgásformákkal, mint futás, úszás és ökölvívás. Estétől késő estig pedig anyja segítette mederben tartani érzelmei és gondolatainak zúgó folyamát. Valahol belül reménykedett abban, hogyha egyszer el is jön a pillanat, hogy ő is bundát öltsön, akkor hagynak némi nyugodalmat számára.
A téli idő ellenére meleg eső mosta végig arcát, bár nem erre volt szüksége. Le akarta hűteni testét, egész nap úgy érezte, hogy belülről fogja elemészteni valami. Valami ősi, ami napok óta különös álmokat hoz magával. Vér ízét a szájában, háború illatát és a szólítást. Ahogy egy pocsolyába csúszott, úgy érezte a Föld megérti fájdalmát. Vonagló testét pedig vörös bunda kezdte fedni. Az eső jellegzetes hangját elnyomó fájdalmas nyögésekre pedig a falka is megjelent. Közös dalukkal ünnepelték az új jövevény érkeztét, pont ugyan úgy, mint ahogy megpillantotta ennek a világnak a fényeit.
A falkában pedig régóta van egy bevett szokás, mit maguk közt "Az első heg szertartás"-ának neveztek. A fiatal farkasnak harcolnia kell az apja ellen, megmutatva potenciálját a túlélésre. Faye pedig egyáltalán nem bánta ezt a különös szertartást. Az elrabolt idejéért, a fájdalomért kijárt öregének egy kiadós verés. Belső dühe pedig szinte megfékezhetetlennek tűnt, mégis eltompult a tapasztalat mellett, mit az apja tudhatott magáénak. A fehér szálakkal tarkított farkas kerekedett felül gyermekén. A pofáján lévő heget pedig hamuval dörzsölték be mutatva, hogy alkalmas a falka kötelékébe.

Egy pocsolyába lépve veszíti el egyensúlyát, de még időben vissza szerzi, mielőtt a felhevült betonnal találkozna szeplős arca. Zavarodottan tekint körbe, s az az érzése, mintha megállt volna. Forró könnye rég patakokban csorgott végig arcán, ért el állához és cseppent a földre vagy cipője orrára. Megtorpan, hiszen fogalma sincs már, merre is az arra.  Mély levegőt vesz és hallgat. Keresi azt, ki még túlélte mellette, a szőke, kék szemű vidám férfit. Ahogy tüdejét elönti a kellemes sós levegő, elkapja az illat foszlányát. Noha elég nehéz kiszűrni, hiszen a tenger a legalkalmasabb az illatok elfedésére. Rohanásba kezd abba az irányba, ahonnan csupán sejtheti. Tisztában van vele, hogy egyik legképzettebb társa maradt csak neki, aki megnehezíti mind vadászaik, mind az ő dolgát is. De ennek ez a rendje, módja. Valamit valamiért. Ahogy az erdő jellegzetes aljnövényzetében vág utat magának csak az jár az eszébe, hogy neki, utolsó és egyetlen életben maradt társának ne essen bántódása. Így is majd megszakad szíve, hogy a tizenöt-húsz fős falkából, mindössze ketten maradtak. A Moher szikláknál a homok színű farkas a tengert figyeli. Füleit elsúnyja és enyhén reszket. Első sebe mintha újra izzana. Talán az emlékek? Talán megütötte? Talán... talán megvágták ott újra? A vörös bundás nőstény közelebb lépve hozzá bújtatja álla alá sajátját. Az ő kék szemei pedig fájdalomtól és haragtól izzanak. Mind a ketten tisztában vannak azzal, hogy jól döntöttek a költözést illetően. Nincs már másuk itt, mint megannyi emlék, porig égett házak és a szeretteik örök némasága és csupán reménykedhetnek abban, hogy Oslóban megtalálják saját hangjukat, létük értelmét.