Nem mondhatnám, hogy sokáig haragudtam rád valaha is. Most sem megy. Valószínűleg a családunk helyzete miatt mindig igyekeztem a legjobbra fókuszálni, a szétszakítottság ellenére is úgy látni a világot, hogy abból a lehető legtöbbet lehessen kihozni. Nehéz lenne hát most nem így hozzáállni ahhoz, amit elmondasz végre nekem. Bármennyire is aggódom érted, az átok miatt - eddig is aggódtam, hogy talán bajod eshet, mint mint a testvéremnek és apámnak -, az öcsém létezésének híre, akkor is örömhír. Ugyanakkor nem tudja felejtetni azt a kellemetlen nyomást a mellkasomban, ami most rám nehezedik egyre inkább: miért az én családom?

Próbálom rendezni az érzéseimet, hogy minél gyorsabban visszanyerjem a viszonylagos nyugalmamat. Nem tudlak vele áltatni, nem is akarlak, veled szemben semmi értelme nem lenne, csak saját magam miatt igyekszem teljesen lenyugodni, már amennyire jelen helyzetben képes leszek erre… Visszaülök a helyemre, de átnyúlok az asztal felett a kezedért. Halványan elmosolyodom, amikor megszorítod az ujjaimat, és biztosítasz arról, amit amúgy is tudok. Semmit sem szeretnék jobban, mint legyőzni az átkot, bármi is ennek az ára. – Rendben – bólintok rá a mindennapos telefonhívásra, amiről nyilvánvalóan tudjuk mindketten, hogy jelen körülmények között nekem van nagyobb szükségem, semmint neked, de azt is tudom, hogy bármit megtennél azért, hogy ne boruljak ki ismételten. És ez rengeteget jelent. Az összes együtt töltött idő sem elég azzal a tudattal, hogy elveszíthetlek, elvégre sok kapcsolat pótolható volna, de a vérkötelék nem: senki más nem lehet az anyukám, csak Te. – Azt hiszem, az jó lenne – bólintok rá, hogy még egyértelműbb legyen, szeretném, ha minden nap felhívnál, ha csak egy percre is, de talán ez segítene, hogy ne őrüljek bele ebbe az egészbe.

Hagyom, hogy eltereld a beszélgetést, hogy tovább haladjunk, de az agyam egy kis zuga nem ereszti el még a helyzetedet. Még nem tudok teljesen továbblépni, pedig nem akarnék már ezzel foglalkozni. Ezért is próbálok inkább a mondandódra koncentrálni. – Az remek lenne – elmosolyodom, amikor arra tereled a beszélgetésünket, hogy szerveznél egy találkozót az öcsémmel, mert valóban érdekel a kölyök. Őszintén szólva, ha lehetne, már akár most rögtön mennék, és a nyakába zúdítanék mindent, hogy bepótoljuk az elvesztegetett időt, de valószínűleg ezt Te nem annyira szeretnéd. Különben nem javasolnád, hogy szervezkedésbe kezdesz ez ügyben. Szóval ezt teljesen rád bízom. – Mondd mikor és hol, én pedig ott leszek – nincs olyan dolgom, amit ne tudnék odébb tolni, hogy megismerhessem az öcsémet.

Amint felelősségre vonlak, amiért nem avattál be korábban a titkodba, rögtön előbújik belőled az “anya” szerep minden árnyoldala, amit kisebb koromban sem kedveltem, de most még annyira sem. És főleg azért nem, mert igazán tudhatnád, mennyire fontos nekem a család, mennyire meg akarom menteni Freyr-t és fiatalabb koromban mennyire rendbe akartam hozni még a házasságotokat is apával, pedig aztán Njörddel sosem volt könnyű kijönni… De mindent megtettem, amit egy lány meg tudhatott tenni a családjáért. És a tény, hogy van egy öcsém, akiről nem tudtam, mert nem engedted, hogy tudjak a létéről… különösen ebben a kegyetlen és elkeserítő helyzetben és időben, amelyet most élünk - talán segíthettem volna.

– Hogy is felejthetném… – megforgatom a szemeimet, de az ajkaim sarkán jól láthatóan mosoly bújik meg. Sosem tudtam igazán sokáig haragot tartani veled, még a kamaszkorom idején sem, amikor folyton összevesztem veled, mert mindenáron a saját fejem után akartam menni, ahelyett, hogy hallgattam volna rád. A megjegyzésed, ahogy felsóhajtasz szöget üt a fejemben, de az a helyzet, hogy nem kifejezetten érdekel a fiú származása, mert csak az számít, hogy a Te gyermeked ő is. És amikor az öcsém kiléte kapcsán azt feleled, ugyanolyan rémes, mint amilyenek mi voltunk Freyr-el, elnevetem magamat. Nem csak Te szenvedtél velünk oly sokat, hanem az Áz istenek is, miután apánk átadott a háború végén Odinnak.

Csak hümmögök, amikor azt mondod, hogy tudja rólam, miképpen kötődöm hozzád és így hozzá is. Ő sem kereste a kapcsolatot velem, talán éppen a titkolózás miatt. De most úgy érzem, hogy sok mindenről lemaradtam, és ilyen módon az öcsém is. Ám most már azt is értem, miért méregetett néhány alkalommal olyan különös tekintettel engem, ami mögött nem tudtam eldönteni, milyen gondolatok bújhatnak meg… Ám most ez is értelmet nyert végre.

– Köszönöm, hogy elmondtad végre. Meg fogom őrizni ezt is – felelem, arra vonatkozólag, hogy nem árulom el az öcsém kilétét másnak sem, és ebbe Freyr is beletartozik. A jelenlegi állapota mellett amúgy sem hiszem, hogy különösebben képes lenne foglalkozni ezzel a hírrel. Azonban, ami téged illet… – Lehet, hogy mi ketten egyelőre biztonságban vagyunk, de neked segítség kell. Ha az a jóslat beteljesül, bármikor elkezdhet romolni az állapotod, és tudod, hogy mennyire hirtelen változik Freyr is. Látom rajta, hogy minden nappal egyre rosszabb az állapota. Nem akarom ezt veled is végig csinálni, ahogyan apával sem – megértem miért nem akarod mindenkinek elmondani a családban, ugyanakkor nem tartom jó ötletnek, hogy ne is foglalkozz vele, márpedig nagyon úgy érzem a szavaidból, nem akarsz komolyan figyelni erre az egész átok kérdésre, amíg nem jelentkeznek a tünetek nálad is. De ez nem jó megoldás. Visszaülök a székbe, veled szemben, és átnyúlok az asztal fölött, hogy megfogjam a kezedet. – Ígérd meg, hogy azonnal szólsz, ha bármi nem stimmelne! – ezt most én is szigorúan mondom, nem akarom, hogy titkolózz előttem csak azért, hogy ne aggódjak érted.

Nem akarom elfogadni, amiről beszéltél nekem. Nem lehetséges, hogy Te is áldozata legyél annak, ami apámmal és az ikerbátyámmal történt és történik. Nem. Ez egyszerűen nem történhet meg. Azt akarom mondani, hogy megóvlak ettől, hogy találunk megoldást, hogy kitaláljuk, hogyan kerülhet el téged ez az egész, de nem tudok szavakat formálni, nem tudnak áttörni a sokkon a gondolataim. És a pánikom közepén Te csak simogatod a hajamat, és próbálsz megnyugtatni, édes hazugságokat suttogsz, mint bármelyik anya, ha azt akarja, hogy a gyermeke megnyugodjon és ne féltse őt. Mert bárkik is vagyunk, igazából mindegy, hiszen a legalapvetőbb tulajdonságunk, hogy Te vagy az édesanyám, és én vagyok a lányod. Az egyetlen. Legalábbis így tudom – igaz, eddig úgy hittem, az egyetlen fiad az édestestvérem, ám pillanatok alatt derül ki, hogy minden relatív, és csak az információk egy részével rendelkezve hihettem ezt. Eltávolodom tőled, hogy a szemedbe nézhessek, és kérdőre vonhassalak, mert nem értem mi szükség van arra, hogy eltitkold az öcsém létezését. A hűség kérdése sem nem érdekel, sem nem tartozik rám – felnőtt fejjel egyrészt tudom, hogy nem könnyű senkivel sem hosszú időn keresztül, másrészt apám nem egy szent, csodálom amiért Te ilyen kitartó voltál mindig is a házasságotok alatt. De van egy másik testvérem! Még ha nem is fűzhet olyan szoros kötelék hozzá, mint Freyr-hez, akkor is az öcsémről van szó, és igazán tudhatnád mennyire fontos nekem a család.

– Jajj, ne most akarj szigorú lenni – szakad ki belőlem, látva ahogyan próbálsz megregulázni, mint anya. Alig néhány alkalommal hallottam tőled a nevemet mióta Midgardba jöttünk, és szinte már idegenül cseng a számomra, hiszen mindenki Atlaként ismer ebben a világban. Te közben folytatod, míg én az arcomat törölgetem, a szemeim még mindig könnyesek. – Ki az? – nem kertelek, amikor visszakérdezek a féltestvérem apjára. Megfordul pár lehetőség a fejemben, de aztán pontosítom a kérdést: – Egy közülünk? – tulajdonképpen lehetne egy halandó vagy egy félvér is az apa, igazából csak szeretnék tisztán látni, tulajdonképpen nem olyan fontos ez, és biztos vagyok benne, látod rajtam, hogy nem foglak addig nyaggatni, míg nem válaszolod meg a kérdést.

– Micsoda? De hát, már rég bemutattál minket egymásnak. Ő tudja? Tudja, hogy a nővére vagyok? – kérdezlek aztán tovább, amikor elárulod, hogy tulajdonképpen már számtalan alkalommal futottam össze a műkorcsolyázóval, akire olyan büszke voltál mindig is. Elképzelhetetlennek tűnik most, hogy eddig nem árultad el, ő a testvérem. – Miért nem mondtad el? Tudhatnád, hogy megőriztem volna a titkodat – nem bírom ki, hogy ne adjam ezt a tudtodra, mert igazán bánt, amiért eddig rejtegetted előlem az öcsémet. – És főleg úgy, hogy az Átok megkeseríti mindannyiunk életét… egyre inkább – utalok arra, amiről eredetileg beszéltünk… vagyis hát, leginkább Te, mert én még mindig nem akarom tudomásul venni Gulveig jóslatát, ezt láthatod is az arcomra írva.

Ismerjük annyira egymást, hogy pontosan tudjam, valami olyasmit halogatsz elmondani, aminek nem fogok örülni, és te is pontosan tudd, akkor helyeskedem a székben hasonló pozícióba, ha kivárok. Nem szokásom ugyanis kikényszeríteni másokból az információt - hacsak nem elkerülhetetlen mindez. Erre a türelmességre Te tanítottál. Arra is tanítottál, hogyan fékezzem meg az érzelmeimet, ám most ennek semmi nyoma nincs, mert képtelenség visszafognom a bennem hirtelen felbuggyanó pánikot. És amikor sikerül megmozdulnom, nem törődöm semmivel sem, csak a nyakadba borulva mondogatom tovább, hogy nem, nem, nem…

A hangod jeges rémülettel tölt el. Tudom, igazad van, Gulveignek nem szokása tévedni, ám a gondolataim tiltakoznak a józan ítélőképesség ellen, sikítanak, egyetlen pocikám sem képes elfogadni annak a lehetőségét, hogy téged is utolérjen az átok. Az egyszerűen lehetetlen. Miért éppen Te?! Annyi isten van még, akire átterjedhetne. Miért az én családom van kitéve ennek a rettenetnek?! Kétségbeesés, düh, elkeseredés, félelem, harag keveredik bennem egyetlen pillanat alatt össze, és mégsem tudom más tenni, csak sírva fakadok, miközben a hajamat kezded simogatni, próbálsz nyugtatni, de úgy érzem minden hasztalan ebben a helyzetben. – Anya… – azt akarom mondani, hogy hazugság az egész, de elcsuklik a hangom. Még ha meg is próbálsz Gulveiggel kitalálni valamit, akkor sem tudod megígérni, hogy nem kerülsz olyan állapotban, mint Freyr, hiszen ez nem rajtad múlik, és olyan kiszámíthatatlanul romlik a bátyám helyzete is, hogy semmi garancia arra, akár egy nap múlva felismer majd. Nem mondja ki, de látom rajta. És nem vagyok képes elviselni a gondolatát annak, hogy veled is ez történhet.

És ekkor valami olyasmit mondasz, ami megállítja az időt egyetlen pillanat alatt. Szipogva tollak kissé távolabb magamtól, zavartan pillantok rád, tudom, hogy nem eltévesztetted a szót, valaki másra gondolsz, nem pedig Freyr-re, de ez a valaki ismeretlen a számomra. – Öcsém? – egyetlen szó jön csak a számra, és miközben előtted térdelek, az arcomra a nyilvánvaló értetlenség ül ki. – Te eltitkoltad előlem, hogy van egy öcsém? – a felháborodás utat tör magának, hiszen amúgy sem vagyok éppen nyugodt, így aztán a pánik könnyedén formálódik egy másik szélsőséggé a belsőmben. Nem értelek. Nem tudom, miért rejtegetsz előlem bármit is… Az asztal lapján támaszkodom meg és úgy egyenesedem fel, a szememben még mindig könnyek csillognak, és az arcom is nedves a sós cseppektől, de nem is törődöm ilyesmivel most.

Biztos vagyok, hogy az ízlésemet nem Njördtől kaptam, hanem tőled, aki mindig velem volt. Nem mondhatnám, hogy haragszom még mindig apámra, de annak a régi alkujának Odinnal megvannak a következményei. De Te folyton velünk voltál, nem hagytál magunkra, nem is akartál egyedül hagyni, és az évek alatt megtanultak hálásnak lenni ezért is Friggnek és Odinnak, akik mindezt lehetővé tették. Szóval egészen biztos vagyok benne, azért tudlak olyan jó érzékkel kiegészíteni, mert tőled tanultam meg mindent. Figyellek, amikor kipillantasz a hegyekre, amelyek a tieid, és tudom, hogy ugyan fordul meg a fejedben, mint az enyémben: a szikrázó hóról és a szikrázó pezsgő szín anyagról.

Mindenek Atyja említése azonban érdekesebb egy rövid ideig bárminél, hiszen a testvéremről van szó - persze nem csak róla, de nekem Freyr a legfontosabb - és bármit megtennék azért, hogy visszafordítsam az állapotát. Határozott válasz hangzik tőled, ugyanakkor rövid, ami általában egyet jelentett nálad azzal, hogy nincs értelme firtatni a kérdést, mert ennél többet vagy nem mondhatsz el, vagy - és ez most valószínűbbnek tűnt - nem tudsz többet Te magad sem. Talán Odin sem. - Okos húzás - jegyzem meg, amikor pontosítod Arseni kilétét. Rég találkoztam már Hödr-rel és néha még mindig megzavartak a rokonság midgardiként felvett nevei.

- Jó választás - bólintok rá a menüre, miközben a kényelmes kis foteledben helyezkedem, kibújok a cipőmből és egyik lábamat felhúzom, hogy átölelhessem a karommal, így a térdemen támasztom meg a bögrémet, miután belekortyolok a kávémba. És akkor érzem, hogy változol: a hangulatod, a mozdulataid, hirtelen az egész szoba légköre, és ettől összeszorul a gyomrom, pedig még nem is tudom, mit akarsz mondani, csak azt, hogy eljött az idő, amire készültél, amire én magam is türelmesen vártam. De erre nem vagyok azt hiszem felkészülve… - Nem, nem, nem… NEM! Gullveig biztosan téved - a hangom kissé hisztérikussá válik, én pedig képtelennek érzem egyetlen tagomat is megmozdítani, ezért még egyetlen hosszú percig csak ülök a fenekemen egy helyben, és csak meredten bámulok rád. Aztán felállok, igyekszem úgy letenni a bögrémet, hogy ne boruljon fel, mindez azonban csak automatikus mozdulat, nem is emlékszem rá már abban a pillanatban sem. Megkerülöm az asztalt és a nyakadba borulok, még mindig csak ugyanazt ismételgetem: - Nem, Anya, nem, nem - és nem akarom elfogadni a lehetőségét annak, hogy neked is bajod eshet, hogy talán téged sem tudlak megmenteni.

Az előttem heverő minták szépek, de nem egy olyan eseményre, amit Te akarsz megszervezni, és tudom, hogy már látod is ezt a véleményt az arcomon, ezért válasz helyett csak magad elé húzod a táblát, és átrendezgeted, majd ismét elém tolod, az új elgondolást, én pedig közelebb hajolok az asztalhoz, egy percig némán nézem csak a mintákat. Végül elveszek egy pezsgő színű organza anyag mintát, amit nem tettél bele az új összeállításba, és ráteszem az egyik színes, virágos képre, hogy félig elfedje azt.

- A csillogásról ne feledkezz meg - és ez azt is jelenti, hogy így már tökéletes minden. Visszadőlök a székemben és belekortyolok a kávémba. Pontosan tudom, mennyire jó ízlésed van, és azt is, hogy valószínűleg Te magad is érzed, hogy kell az a picike kis extra a tervbe, ugyanakkor hagyod nekem, hogy beleszóljak a végleges designba. Semmit nem változtál annyi évszázad alatt, még mindig ugyanolyan figyelemmel és kedvességgel fordulsz hozzám, hiába is nőttem fel azóta. Követem a pillantásodat, ahogyan kitekintesz a hófödte hegyoldalra, miközben megemlíted a királyi családokat. A többes szám pedig nem kerüli el a figyelmemet.

- Igazán? - önös érdekek miatt vagyok ennyire kíváncsi. Pontosabban családi érdekek miatt. - Szerinted Mads tud már valamit erről az egész káoszról? - könnyedén rájöhetsz, hogy Mindenek Atyjára gondolok és arra, hogy vajon vannak-e már információi az átokról, amely a testvéremet sújtja. Nagyon szeretnék Freyr-nek segíteni, de nem tudok semmit, és ezért kértem segítséget minden lehetséges fórumon. A figyelmem azonban el is terelődik pár perccel később, mert egy nevet említesz, amit hirtelen nem tudok hová tenni. - Arseni…? Arseni Lindqvist-re gondolsz? Még nem hallottam játszani, de sokan dicsérik - teszem hozzá, ha bólintasz a személyt illetően. A zongorista kérdését rád bízom, tekintve hogy jobb zenészt nem is tudnék ajánlani neked. - És mi lesz a menü? - kérdezem végül ismét a kávémba kortyolva utána, bár még mindig látom rajtad Anya, hogy valamit nem említesz, ám én még mindig csak várok, hagyom neked, hogy akkor hozd fel a témát, amikor neked kényelmes.

Mindig jó veled találkoznom. Olyan hosszú idő után is mindig tudom, hogy számíthatok rád, ugyanazt a biztonságot adod meg nekem, amire mindig is szükségem volt, és amit soha senki más nem tudott megadni rajtad kívül. Persze ez nem meglepő, mégis különlegesnek érzem, hiszen nem egyszerű halandók vagyunk, akik néhány évtized után meghalnak, így aztán az idő az ellenségünk is lehetne a kapcsolatunk szempontjából. Szerencse, hogy nem vált azzá.

- Köszönöm - most is visszaölellek, ahogy gratulálsz nekem, és örömmel tölt el, hogy büszke vagy rám, amit látok a szemedben, még mielőtt a dedikált példányt kérnéd. - Amint a kezembe kapom a lapszámot, már hozni is fogom - felelem széles mosollyal az arcomon. Nem venném el tőled a lehetőséget, még akkor sem, ha tudom, nem mutogathatod körbe mindenkinek és akárkinek majd, hogy eldicsekedj velem, pedig biztos vagyok benne, ezt tennéd szíved szerint.

Bólintok csak, tudom, hogy igazán nem sértődsz meg, ha elhalasztjuk egy kicsit a találkozónkat, mert ez csak a külvilág számára üzleti tárgyalás. Ugyanakkor pont azért, mert nekünk sokkal fontosabb ez a néhány órányi együtt töltött idő a héten, igyekszem priorizálni minden alkalommal. Mert nem csak neked fontos ez, Anya, hanem nekem is. A családunk jelenlegi állapotában pedig végképp. Egy latte macchiatot választok ki a lehetőségek közül, és csak bambulok ki egy pár percig az irodád ablakán, amíg hallgatlak a szerveznivalókkal kapcsolatban és csinálod a kávékat. A hófödte lejtők szikráznak.

- Semmi más dolgom nincsen ma - rázom meg kissé a fejemet, míg elveszem tőled a kávémat. Van valami, ami mégis zavar most, mintha nem volnál teljesen önmagad, de az a helyzet, hogy mióta Freyr megbetegedett, sokszor beleképzelek olyasmit is a környezetem viselkedésébe, ami nem is valódi. Ezért nem teszem szóvá a dolgot, csak a szín- és anyagmintákra fókuszálok, amelyeket elém teszel. A többféle variáció közül egyik sem meggyőző első pillantásra: - Neked melyik tetszik? - kérdezem ezért, bár azt hiszem, sejted már, hogy én nem vagyok lenyűgözve.

Becsukom magam mögött az ajtót és viszonzom az ölelésedet. Hazaérkezem ilyenkor, nem meglepő, hogy ezt az érzést csak az anyai ölelés tudja kiváltani. Most mégis tovább szorítasz magadhoz, éppen úgy, mint emberemlékezet előtti időkben, amikor apánk átadott Mindenek Atyjának Freyrrel, és ez feltűnik azonnal, még sem jegyzem meg ezt a benyomásomat. Őszinte voltál mindig is velem és a fivéremmel is, most is meghagyom neked a lehetőséget, hogy Te mondd el, ha történt valami, és remélem nem is kell majd benned csalódnom. Éppen ezért mosolyogva hagyom, hogy végig nézz rajtam, megbizonyosodj róla, rendben vagyok. Én is ezt teszem veled, puhán pillantok rád, a pillantásodat fürkészem, de egyelőre semmi árulkodót nem látok benne.

- Megszereztem a címlapfotózást - jelentem be könnyed hangon, amikor felőlem érdeklődsz. Ez az a munka, amiről meséltem neked legutóbb, néhány hete, és akkor említettem neked, hogy a Harper’s Bazaar címlapjáról van szó, amit még nem döntöttek el, ki legyen a kiemelt modell. Mérföldkőről van szó, hiszen ez nem csak a fotózást jelenti, hanem egy interjút is adok majd a magazinnak, és bár nem csak rólam fog szólni a cikk - a cikk témája a mostani modellgeneráció, akik a közösségi médiából törtek fel -, de egész Európában és az Egyesült Államokban is megjelenik ez a lapszám. Szóval hatalmas lépés lenne a karrierem szempontjából. - Két hét múlva lesz, úgyhogy az akkori találkozónkat át kellene tennünk későbbre - folytatom aztán, kicsit lemondó mosollyal az arcomon, mert bármennyire is szeretnék variálni, most nincs lehetőségem erre. Még Jessának is szólnom kell majd, hogy kivételesen a csütörtököt ki kell hagynom.

- Te hogy vagy, anya? - zárt ajtók mögött megengedem magamnak azt a luxust, hogy anyának hívjalak, hiszen máskor úgy sem tehetném meg. Furcsa volt először ezt a külsődet nem figyelembe venni, miközben így szólítalak, de már megszoktam, mert a tekinteted semmit sem változott. - Kérek, köszönöm! - felelem a kávé kapcsán, miközben leülök veled szemben végre, és hátradőlök a kényelmes vendégszékeid egyikében.

Értékelem a kitartást, amivel próbálod összerendezni a családot. Különösen a mostani helyzetben és időben. Aggódom a bátyámért, még akkor is, ha úgy tűnik, nem különösebben romlott a kezdeti állapotához képest, ugyanakkor nem hiszem, hogy csak néhány apróság esne ki az emlékei közül és ennyi. És aggódom apámért és érted is, mert ti is bármikor áldozatául eshettek az Átoknak. Egy olyan átoknak, amiről semmit sem tudunk, és semmit sem tehetünk ellene. Semmit sem tehetek ellene. Ez a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzés borít ki a legjobban, mégis ez nem látszik az emberi mindennapok során, mert nem látszódhat, nem tehetem ki instára és tiktokra mindezt, nem tehetek úgy, mint Freyja… A világ számára, itt Midgardban, Atla vagyok, Freyr nem a bátyám, és Skadi és Njörd nem a szüleim.

A tehetetlenség és a kiszolgáltatottság ellen akarok tenni, ezért segítek most neked megszervezni ezt a bált a hotelben. A kis magánbirodalmadba, ahonnan rendszerint posztolok lenyűgöző síelős képeket, forralt bort szürcsölgetve a hüttékből, szikrázó napsütésben hunyorogva a még szikrázóbb hótakaró mellett. Mindez persze úgy jelenik meg nálam, mintha semmi közöm nem lenne hozzád, mert a követőim biztosan értetlenül állnának a tény előtt, hogy Te vagy az anyám, elvégre mostani formánkban nővérek is lehetnénk. De jó ez így. Fel sem merül senkiben a kapcsolatunk milyensége és mélysége.

A recepción már megismernek, és könnyedén átengednek a beléptető kapukon. Az alkalmazottaid úgy hiszik, munkakapcsolat van kettőnk között, hiszen kinek ne érné meg, hogy éppen én reklámozzam a hotelkomplexumot és a síparkot? A lifttel felmegyek a megfelelő emeletre, és az irodád felé veszem az irányt. Bekopogok, majd benyitok: - Szia! Bocs, tudom, kicsit korábban jöttem - úgy körülbelül egy fél órával, de írtam neked üzenetet, remélem láttad is.