Próbáltam nem úgy tekinteni rá, mint a többi, hétköznapi prédámra. Más szerepet töltött be az életemben, de egy bizonyos idő után már reflexből skatulyáztam mindenkit a célszemély dossziémba. Őt is üldöznöm kellett, mintha az életére akartam volna törni, pedig nem voltak ilyen szándékaim, minekután tudtam, hogy ezért az egészért engem terhelt a felelősség. Egyszer már ripityára törtem az életét, nem szándékoztam újra megtenni, mégis, mikor újra a látókörömbe került, csak újra szemtől szemben akartam állni vele. Nem is igazán voltam tisztában azzal, hogy mit fogok mondani, ha ismét eljön a pillanat, de ezen már nem ártott volna gondolkodnom, tekintve, hogy szinte ezer százalékig biztos voltam benne: most jött el az idő.
Meglapultam az ajtó mögött, már a másik helyiségből éreztem a rezgéseit, és tökéletesen be tudtam lőni a pillanatot, mikor rájött, hogy nincs egyedül a lakásban. Megváltozott a levegővétele, és mintha feszültség költözött volna a levegőbe, ami körülvett bennünket. Ez pedig az én előnyömet növelte, mert míg mozdulatlanságba dermedt, volt időm gondolkodni, abban legalább igazán gyors voltam. Az egész életem megkövetelte, hogy topon legyenek a reflexeim, és úgy vágjon az eszem, mint a borotva.
Ezer éve nem érzett borzongás futott végig bőrömön, mikor egy halk sóhajt követően előbukkantam a nappaliba vezető ajtó takarásából, de nem siettem el egyetlen mozdulatot se. Sok mindent tudtam, de nem voltam képes megjósolni, vajon hogyan fog reagálni a jelenlétemre. Az elmúlt évek reakcióit figyelembe véve, nem számítottam pozitív fogadtatásra. Nem írhattam át az elmúlt negyven évet, ahogy nem tudtam visszaszívni azt se, amit az utolsó alkalom során mondtam. Rengeteg információ állt a rendelkezésemre, volt egy-két nem hétköznapi képességem, de nem tudtam megváltoztatni a múltat. Pedig ezerszer akartam. - Helló, Chantele - ejtettem ki a szavakat, szinte rögtön megtagadva a tekintetét, de nem léptem túl közel hozzá. Egy idő után elhaltak a lépteim, tartva a tisztes egy méteres távolságot. - Tudom, mi jár a fejedben, de kérlek - emeltem fel a két kezemet, mintha már rögtön védekező állásba kellett volna vágnom magamat. - Ne tégy semmi olyat, amit később megbánsz.

Malthe & Chantele

Nem vagyok hozzászokva az itteni időjáráshoz, ez szinte rögtön kiütközött. Annyi szép helyen jártam már, habár általában soha nem azért mentem, hogy megcsodáljam bizonyos országok kultúráját vagy éppen nevezetességeit. Túl korán kiütközött, hogy nem tudok öregedni, ezt pedig amúgy is üldözésnek vettem; hisz soha nem maradhattam túl sokat egy helyen.
Az elmúlt években viszonylag gyorsan megtaláltam magam. Előtte soha nem értettem, mit szeretett David abban az életben, amit élnie kellett. Folyton lesben állva, mindent félredobva és beáldozva - köztük engem is. Aztán én magam is beléptem ebbe az életbe, habár én nem öltem meg senkit megrendelésre. Az én fő feladatom az információk begyűjtése volt, sok-sok éjszakát virrasztottam át hangfelvételeket visszajátszva, vagy éppen a terepet járva, ártatlan képet vágva, emberek bőre alá férkőzve, így keresve a rendszerünk ellenségeit. Már tudtam, mit szeretett David; a veszélyt, és azt, amit ez adott. Töménytelen mennyiségű adrenalint. A sors kegyetlen közbeavatkozása, hogy éppen miatta kellett feladnom az életet, amiben végre ismét magamra tudtam találni. Túl sok volt a véletlen egybeesés, és már egyértelművé vált, hogy a tudomásomra akarja hozni; engem keres. De én nem akartam, hogy megtaláljon. Úgy zúzta porrá a szívemet, mintha nem arra kellett volna a legjobban vigyáznia. És elég gyorsan megtudtam, hogy a szerelem és a gyűlölet tényleg egy tengelyen táncol.
Gyalog szeltem át az emeleteket, kezemben egy hatalmas dobozzal, majd nagy nehezen sikerült elfordítanom a kulcsomat a zárban. Nem éltem fényűző életet, főleg így, munka nélkül, de a tartalékomat sem akartam csak úgy felemészteni. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb visszatérhetek a hivatásosok kötelékébe, de egyelőre csak azt tudom, hogy meg kell húznom magam. Úgy éreztem, mintha én is préda lennék. Mintha vadászna rám. Pedig én csak azt tettem, amit kért tőlem; elengedtem. És továbbléptem.
Letettem a hatalmas dobozt, de ekkor már valami baljós kezdett kibontakozni a mellkasomban, ez pedig szinte rögtön rátelepedett a gyomromra. Ahogy beszívtam a levegőt, éreztem az illatát, és hirtelen azt gondoltam, hogy cserben hagytak az érzékeim. Már odalenn éreznem kellett volna, hogy nem szabad feljönnöm. Eddig mindig számíthattam a képességeimre, voltaképpen ez volt az utolsó mentsváram. Az ösztöneim szinte rögtön arra akartak sarkallni, hogy hagyjak magam mögött mindent és fussak - ahogyan mindig. De nem mozdultak a lábaim. - Van itt valaki? - Úgy kérdeztem, mintha tényleg most jöttem volna le a falvédőről.

Az, hogy egészen idáig kellett jönnöm Aviva miatt - bár a feladat kijelölésekor még nem tudtam, hogy valójában utána jövök - nem billentett ki túlzottan a normál kerékvágásból. A világ számos országában és városában éltem már hol rövidebb, hol hosszabb ideig, néha egészen elfelejtve Amerikát, pedig onnan származtam. Ott születtem és cseperedtem fel, és elég gyorsan rátaláltam a saját utamra. Nem gyakran fordult elő olyan fiaskó, mint most Aviva-val, és nem volt tisztem a megrendelő nevében dönteni, általában nem is próbálkoztam ilyesmivel. Megtettem, amiért fizettek, és le is tudtam a feladat rám eső részét. Ritkán voltak következmények, ezt szolgálta az, hogy úgy tudtam viselkedni, mint valami árnyék. Mindig a sötétben lapultam, onnan támadtam, és a halott ember már amúgy sem tudott beszélni.
Egyszer hibáztam eddig az életem során, azért pedig kemény árat fizettem. Valószínűleg ezért is örültem titkon, hogy Oslo-ba szólt a küldetésem, mert Aviva-n kívül valaki mást is meg kellett találnom. Aki szintén itt próbált elbújni előlem. A különbség csupán annyi volt, hogy ő a szó szoros értelmében előlem bújkált. Alig öt év leforgása alatt feltúrtam utána Párizst, Moszkvát, majd Belgrádot, de Ő mindig kicsúszott a kezeim közül. Talán tőlem tanulta azt, hogyan kell tökéletesen elrejtenünk a saját nyomainkat, és árnyékként a sötétbe vonulni. Talán hibát követtem el, mert míg Washingtonban élt, legalább tudtam, hogy hol van, és legfőképpen hogy jól van. Okkal hagytam el közel négy évtizede, és mint mindennek, annak is a munkámhoz volt köze.
De rájött, hogy figyelem, pedig soha nem merészkedtem túl közel hozzá. Tudtam, hogy távol akart tőlem maradni, és kereste az újabb lehetőségeket az életben, hogy tovább lépjen. Nem egy férfit láttam legyeskedni körülötte, és én is próbáltam a magam útját járni, próbálva túllépni rajta, megannyi nővel vigasztalódtam, többek között ennek köszönhettem az Aviva fiaskót is.
Két napja lestem rá az árnyékból, már nagyjából kiismertem a szokásait, tudtam, hová járt meginni reggel az első kávéját, és hogy melyik parkba szokott kiülni elmajszolni egy croissant-t. Le sem tudta volna tagadni a francia gyökereit. Tudtam, hová tért haza, hogy álomra hajtsa a fejét. Attól pedig nehezen vonatkoztattam el, hogy továbbra is az ujján hordta a jegygyűrűjét. Valahol ragaszkodnia kellett hozzám, ha még mindig hordta.
Az ablakon jutottam be a tűzlétra segítségével, míg nem volt otthon. Annak ellenére, hogy még csak rövid ideje lehetett itt, az illata úgy költözött be a bútorok közé, mintha mindig is itt élt volna, én pedig jólesően szívtam be a virágos illatot. De nem volt sok időm bámészkodni, hallottam, hogy fordult a kulcs a zárban, én pedig a szakmai ártalom végett rögtön az egyik ajtó mögé lapultam, még ha nem is az volt a fő célom, hogy ne vegyen észre. Annyi év után most először jött el az ideje annak, hogy szemtől szemben álljak vele.