Malthe & Aviva

A tapasztalat. Halványan elmosolyodtam, tekintetem egy kicsit hosszabban időzött el kanapén ülő alakján, miközben ízlelgettem a szót. Értettem és megértettem a válaszát, valószínűleg én is hasonlóképpen feleltem volna fordított esetben, de közben mégsem tudtam most annyira egyetérteni vele, mint bármikor máskor tettem volna. A tapasztalat olyasmi volt, amit elég sok tekintetben meg kellett kérdőjeleznem magamban az utóbbi időben, és ennek bizony ő is az egyik ékes bizonyítéka volt.
– Gyakran tapasztaltad, hogy a célpontjaiddal együtt ücsörögsz a lakásodban egy pohár bor mellett? – fúrtam a pillantásomat az övébe egy hosszú pillanatra. Nem támadás vagy gúnyolódás volt ez, inkább csak megpróbáltam rávilágítani arra, én miért nem helyezek már akkora hangsúlyt a tapasztalatra, mint eddig. Én magam sem tapasztaltam, hogy régi ismerősök meglepőbbnél meglepőbb módon bukkanjanak fel a múltamból, hogy érzéseim legyenek, hogy együtt borozgassak valakivel, aki nemrég kis híján megölt, hogy egy saját magamról szóló aktát úgy lapozgassak, hogy azt a tulajdonosa a rendelkezésemre bocsátotta... és még sorolhatnám.
Visszafordultam az akta felé, kortyoltam egyet a borból, de miközben elkezdtem egy kicsit gyorsabban átpörgetni a lapokat, az agyam folyamatosan járt. – Fogalmam sincs, mekkora a vérdíj a fejemen, ezért nem tennék olyan meggondolatlan kijelentéseket, hogy megfizetem neked a hiányt – szólaltam meg közben, bár szemeim nem eresztették a lapok tartalmát. – Ha viszont az izgalom motivál... Nos, az életem elég ritkán unalmas. Elképzelhető, hogy izgalmasabb lenne segíteni nekem, mint kivégezni. – Itt már megengedtem magamnak, hogy a szemem sarkából rápillantsak, csak azért, hogy lássam a reakcióját. Nem volt a fejemben konkrét javaslat vagy feladat, inkább csak meg akartam világítani a dolgok érdekesebbik felét, ezért nem is igazán vártam választ, inkább csak az arckifejezésére voltam kíváncsi. Persze nekem már az is nagy segítség lett volna, ha lemond arról, hogy megöljön, de ez mondjuk kevésbé lett volna izgalmas.
Miután megnyugtattam magam azzal, hogy róla nincs semmi ebben az aktában, a gondolataimmal és a poharammal felszerelkezve én magam is áttelepedtem a kanapéra. Láttam, hogy szemlél mindeközben, de csak halványan mosolyogtam és nem szóltam semmit. Attól, hogy ő a biztonsági játékra játszott volna, nekem még nem feltétlenül kellett ugyanígy látnom a dolgokat; arra azért én is figyeltem, hogy ne üljek mellé túl szorosan, mielőtt még azt hinné, nosztalgiázással akarom elterelni a figyelmét, de nem is helyezkedtem túlságosan távolra. A hangom komolyabbra váltott a kérdésemmel, de amikor csak vállat vont, valamiért hittem neki. Látszott rajta, hogy elgondolkozik, én pedig hagytam, a boromba kortyolva figyeltem az arcvonásait, magam is kicsit a gondolataimba merülve, amíg ismét meg nem szólalt.
A szavai nem leptek meg és valamiért szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy őszinték. Amikor ismét rám nézett, hagytam, hogy a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódjon, így láttatva vele, hogy én sem hazudtam a következő szavaimmal. – Egy ideje már nem hódolok a vadászatnak. Egyetlen ember van még a listámon, de az nem te vagy – feleltem, majd halványan, sokatmondóan elmosolyodtam. – Ha valaki az életemre tör, lelkiismeret-furdalás nélkül védem meg magam, de egyébként nem az én műfajom már az ilyesmi. – Nem is olyan régen volt még valaki, akinek az életéért kész lettem volna hasonlóan küzdeni, de ezt nem osztottam meg vele; Ő már nincs, ezért a szavaim ebben a formában igazak is voltak.
Láttam, hogy elfogy a bor a poharából, ezért egy félmosollyal felvontam a szemöldököm. A pohárért nyúltam, és ha hagyta, felállva az asztalhoz sétáltam vele, út közben kiürítve az utolsó kortyot a sajátomból is, hogy újratöltsem őket. – A szüleimet egy öngyilkos merénylő ölte meg, ez ott is van az aktában – kezdtem bele, fejemmel az akta felé intve, miközben kitöltöttem a bort. – Arra tettem fel az életem, hogy visszafejtsem a robbantást a felelősökig, az ötletgazdáig. Meg is találtam. – Elindultak vissza a poharakkal és átnyújtottam neki az övét, miközben újra leültem mellé. – Elkövettem azt a hibát, hogy hittem abban, amit csinálok, ezért átadtam őt a szervezetnek, aminek dolgoztam. Akkor hagytam ott őket, amikor a tudtom nélkül szabadon engedték – mosolyodtam el keserűen. – Azért mentem Amerikába, mert őt követtem és azért maradtam ott hosszú időre, mert le kellett vadásznom, de sokan próbálták az utamat állni. Az utolsó találkozásunk éppen azt volt hivatott megünnepelni, hogy végül sikerrel jártam – pillantottam rá, a szám sarkában ülő mosoly már nem volt keserű, ahogy arra a kicsit több mint egy évvel ezelőtti estére és éjszakára céloztam. Kellemes emlékeket őriztem róla, bár azt nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezek mentik meg az életem, szó szerint. – Abban az aktában feltűnően sok ezzel kapcsolatos tevékenységem szerepel, és feltűnően kevés az... utóbbi időből. Nekem ez azt súgja, hogy a feladatod független az én régi munkaadómtól és inkább inkább ebben kell keresnünk a választ. – Elgondolkozva dőltem hátra a kanapén, kortyolva egyet a poharamból. Minden jel arra utalt, hogy közelebbről is meg kellene vizsgálnunk a megbízóját, a lehetséges motivációt vagy épp üzleti kapcsolatait, de volt egy olyan érzésem, hogy ez nem az a téma, amiről hajlandó lenne széles körben értekezni. Ha pedig ez a megérzés igaznak bizonyul, meg is voltunk lőve a válaszok keresésében.

⇜ in need of medicine ⇝

Malthe & Aviva

Ha valaki mondjuk fél évvel ezelőtt megjósolta volna, mi mindent fogok megélni mostanáig, hogy mindent meg fogok találni, amiről soha nem álmodtam, hogy aztán mindent el is veszítsek, egy szavát sem hittem volna el. Ha azt is megmondta volna, hogy most itt fogok állni Malthe lakásában a kezemben egy üveg borral, egyenesen kinevettem volna. Mégis ez történt, akkor is, ha teljesen irreálisnak tűnt a dolog, és akkor is, ha magam sem tudtam, mi lesz a vége. Egyszer már megpróbált megölni, nem volt rá garancia, hogy nem próbálja majd meg újra; mindezt pedig megfűszerezte, hogy amikor legutóbb voltunk hasonló helyzetben, még csak meg sem fordult a fejemben ilyesmi. És, ha volt valami, amiben biztos voltam vele kapcsolatban, az az volt, hogy ő sem számított ilyesféle viszontlátásra.
A helyzet ennek ellenére adott volt. Ettől valahogy világossá vált, hogy annak idején hogy passzolhattunk olyan jól össze, hogy miért nem merült fel egyikünkben sem a kötődés gondolata, miért nem tettünk fel kérdéseket, miért volt elég az, amit elvettünk egymástól. A körülmények viszont megváltoztak, minden lehetséges szempontból. Ezért is volt érdekes nosztalgia ez: egy üveg bor és két pohár, de a gondolataink most egészen más terepen mozogtak, különösen, ahogy előhozta az aktámat.
A szemeimet ennek ellenére nem csuktam be és nem is fordítottam el a tekintetem, mikor átvette a pólóját, még ha ismertem is mindent, amit felfedett magán. Az, hogy nem volt nála fegyver, még mindig nem volt garancia semmire, de a jelenetet nem tudtam megállni egy megjegyzés nélkül. Elvigyorodott, pontosan értve a célzást, a válaszát hallva pedig az én ajkaim is mosolyra görbülnek, de csak jelentőségteljesen felvonom a szemöldököm. Megköszörülöm a torkom, de inkább a bölcs hallgatást választom; a memóriámmal sosem volt probléma, de valahogy nem érzem azt, hogy a jelenlegi állapotomban el kellene ményíteni ezt a fajta nosztalgiázást. Ahhoz túl sok minden volt a fejemben és a lelkemben.
A megjegyzésemet látványosan figyelmen kívül hagyta, de nem zavartattam magam. Amikor viszont a kérdésemre is egy látszólag semmilyen választ akart adni, felpillantottam rá az aktából, tekintetem az övébe fúrva és felvonva a szemöldököm, ő pedig - valószínűleg nem emiatt, hanem mert így döntött - végül mégis válaszolt. – Megértelek – mosolyodtam el finoman, és ez most nem nosztalgiázás-jellegű vagy arra utaló magatartás volt. Egyszerű tény volt, hogy a magunkfajtának sosem volt szabad olyannal szembekerülnie, akit így vagy úgy, de ismert. Az ugyanis olyan hibákhoz vezetett, mint például hogy most is a lakásában ültem egy pohár bor mellett, ahelyett, hogy valaki épp a fekete zsákot cipzározta volna be a kihűlt testemen.
Egy darabig csendben nézegettem az akta tartalmát, miközben ő biztonságos távolságba húzódott a kanapéra, bár ez utóbbit legalább meg tudtam állni megjegyzés nélkül. Mondanom sem kell, hogy sok újdonságot nem találtam, a saját életemmel én is tisztában voltam, ahogy az összes célpontomra is emlékeztem. Nem rejtőztem pókerarc mögé, nem láttam sok értelmét. Még azt is hagytam kiülni az arcomra, hogy amikor a szüleim - vagy legalábbis az anyám és a nevelőapám - halálát okozó merényletről készült cikket is megtaláltam, az egy kicsit meglepett.
Ez eszembe juttatta, hogy feltegyek neki még egy kérdést, még akkor is, ha tudtam: ő is annyira szeretheti az ilyesmit, mint én. Mégis válaszolt, és amikor az izgalmat nevezte meg motivációnak, somolyogva pillantottam rá. Láttam, hogyan mér végig, de nem tudtam, ezt a kettőt összekössem-e fejben, mindenesetre elraktároztam magamban az információt.
– Azt mindjárt sejtettem – fordultam vissza az aktához, amikor rávilágított, hogy róla és a motivációiról nem sok minden lesz abban. Ittam egy kortyot, aztán máshogy fogtam meg a lapokat, hogy gyorsabban pörgethessem őket végig. Nem saját magammal akartam ismerkedni, hanem nyomokat akartam találni, bármit, ami feltűnő. Valami sugallat hatására az anyag végébe is belelestem, és amikor nem találtam semmiféle utalást róla, megkönnyebbültem. És egyben el is méláztam, éppen ahogy ő újra megszólalt. – Ki mondta, hogy ellened használnám? – fordultam felé. Nem tagadtam, hogy a motivációjának felfedése fegyver lett volna a kezemben, de nem volt mindegy, hogy mire használnám, ki ellen fordítanám.
Amikor ismét megszólalt, lassan felálltam a székről, majd a poharamat magamhoz véve odasétáltam hozzá, út közben kortyolva egyet a borból. Nem úgy tűnt, hogy az aktától sokkal okosabb leszek, de ő meg mindig itt volt. Elmosolyodtam, amikor felemlegette az USA-t és megkapaszkodott a fejemben egy gondolat. Leültem mellé, nem túl közel, de azért nem is túl távol, körülbelül a támlán heverő kézfeje magasságában; a kanapékhoz is tudtam volna megjegyzést fűzni, viszont nevetséges sem akartam lenni azzal, hogy mondjuk a szoba másik végében ülök le, ha már beszélgettünk.
– Gondolod, hogy abban van a megoldás? – kérdeztem vissza. Nem volt csipkelődő vagy élces a hangom, én is komolyan vettem ezt a kérdést, máskülönben nem is lettem volna itt. – Ha azt mondom, hogy van az aktában valami, amit összefüggésbe tudok hozni az ottani tevékenységemmel, az jelenthet valamit? – néztem rá figyelmesen. Egy kicsit idegesítő volt rébuszokban beszélni, de nem akartam rögtön kiadni magam, és tudtam, hogy ő sem fog egyértelmű választ adni semmire. Ha viszont tényleg komolyan gondolta, hogy indokot akar arra, miért ne öljön meg, akkor segítenie kellett a megfejtésben.

⇜ in need of medicine ⇝

Malthe & Aviva

A napom újra és újra váratlan fordulatokat vett, mintha nem lett volna eddig is épp elég bajom. Már az első viszontlátás sem sikerült a legkellemesebbre, nem számítottam rá, hogy azt követően így, itt bukkan majd fel újra, arra pedig pláne nem, hogy azt mondja majd, tulajdonképpen nem is biztos benne, hogy meg akar ölni. Hamarosan pedig azon kaptam magam, hogy felálltam arról a rohadt padról, hogy mellé szegődjek és kövessem őt; a célom az aktám tartalmának megismerése volt, de ostobaság lett volna nem gondolni rá, hogy talán egy alaposan megtervezett csapdába sétálok bele éppen. Őszintének tűnt, ez tény. Nyilvános helyen indult a találkozó, ez is tény. Nem ismertem viszont sem őt, sem a motivációit, nem volt garancia arra, hogy nem gondolja majd meg magát és használja ki a kínálkozó alkalmat. A lesből támadás nem jött be legutóbb, ki hibáztatta volna, ha megpróbálja a magához édesgetést?
Mégis vállaltam ezt a kockázatot, mert vállalnom kellett, hogy válaszokat kapjak. Tudnom kellett, ha már két fronton kell figyelemmel lennem, már csak azért is, mert ha immáron tényleg volt a fejemen vérdíj is, az bizony csúnyán beleköphetett a levesembe. Persze, legvégső esetben alapozhattam arra, hogy ha Malthe tényleg nem szívesen végezte volna be a feladatát, talán adott volna nekem egy kis időt, csak amíg beváltom az ígéretem. Azt éreztem az egyetlen fontos dolognak, utána pedig... egyébként is mindegy lett volna. A bosszúm önmagában is olyasmi, amiből közel sem biztos, hogy élve keveredhetnék ki.
Követtem hát a lakásáig, kizárólag a Berettámmal és a fél-bizalmammal felvértezve. A hely pontosan olyan volt, mint amilyennek a saját lakhelyeim hatottak egész életemben: személytelen, steril, kizárólag arra használatos, hogy legyen hol álomra hajtanod a fejed. Számomra a legkevésbé sem volt ismeretlen a dolog, sőt, talán ennél jobban semmi nem tehette volna otthonossá. Levettem a pulóveremet, és bár éreztem magamon a tekintetét és tudtam, hogy látja a fegyveremet, nem szólt semmit. Talán ezért is volt kihívó a mosolyom, amikor felé fordultam, de a többértelmű kérdésre is csak olyan választ adott, ami az őszinteség-elméletet igazolta.
A mosoly maradéka ott maradt a szám sarkában, ahogy a jelzett irányba indultam, és tulajdonképpen fél szememet sem tartottam rajta, míg ő eltűnt a másik szobában. A bizalmam másik felét kipótoltam az ösztönömmel, amiről pontosan tudtam, hogy időben jelezni fog, ha szükséges. Kiválasztottam egy üveget és rutinosan nyomtam el magamban minden felmerülő emléket és az azok okozta fájdalmat; eljutottam arra a pontra az életemben, amikor szinte már a levegővételhez is képes lettem volna fájó képeket kötni, de talán nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy gyengének mutatkozzak. Inkább odavittem az üveget az asztalhoz, aztán visszamentem a konyhába és két szekrény átnézése után rá is bukkantam a poharakra, amiből elővettem kettőt. Az egyik fiókban dugóhúzót is találtam, ő pedig éppen akkor tért vissza a szobából, amikor ezeket letettem az asztalra az üveg mellé. Találkozott a pillantásunk, de nem volt nála más, csak egy tiszta póló és az akta.
– Könnyed olvasmánynak tűnik – jegyeztem meg szórakozott mosollyal, megállapítva, hogy nem túlzott a vastagságát illetően, bár a tartalmát tekintve nem tartottam valószínűnek, hogy számomra túl sok újdonságot tartogat majd. Inkább olyan irányú nyomokat kellett keresnem benne, ami a miérteket válaszolhatta meg.
A szemem sarkából érzékeltem, hogy megmozdul, de nem történt semmi azon kívül, hogy lecserélte a pólóját. Nem fordítottam el a tekintetem; egyrészről nem sok újat tudott volna mutatni nekem magából, másrészről pedig így legalább felmérhettem, hogy nála van-e elrejtve valamilyen fegyver látható helyen. Nem találtam erre utaló jeleket, amitől persze nem lett nagyobb biztosíték az életben maradásomra vonatkozóan, hiszen az ő felségterületén voltunk, de legalább nem lettek rosszabbak sem az esélyeim. – Régebben ezt mindig az üveg felbontása utánra tartogattad – szúrtam azért oda egy kis megjegyzést, miközben mosollyal a szám sarkában a dugóhúzóért nyúltam. Az előzőleg sikeresen feljebb oldott feszültség visszatért egy kissé most, hogy a négy fal között voltunk, de jobb lett volna visszatérni az eredeti állapotba.
A kérdésére megengedtem magamnak egy halk nevetést. – Én már tartottam mesedélutánt, ez a te köröd lesz – pillantottam rá a szemem sarkából, míg töltöttem a poharakba, de a szemeimen láthatta, hogy én is csak annyira gondolom ezt komolyan, mint ő a kérdését. Elé toltam az egyik poharat, a másikat pedig a kezembe vettem és letelepedtem az akta mögé egy székre. Ahogy fellapozta a paksamétát, az első dolog, amit megpillantottam, a fényképem volt. – Mi lett volna, ha előbb kapod meg az aktát? – rejtettem egy mosolyt a poharam mögé. Tényleg kíváncsi lettem volna rá, hogyan reagált volna, ha tudja, de aztán elkezdtem inkább a lényegi dolgokra fókuszálni. A fénykép megléte és - az egyébként nagyjából helyes - alapinformációk még mindig igazolhatták volna mindkét elméletemet: vagy a Cégtől származott, vagy valakinek túl jól kapcsolatai voltak, a Cég pedig lejjebb engedte a falait a kelleténél. Az apám nevéről pontosan tudtam, hogy nem igaz, de ez jelen helyzetben nem volt releváns, és egyébként sem tudtam volna behelyettesíteni a megfelelőt, ugyebár.
A következő oldalon egy régi újságcikk kivágása szerepelt, aminek nem kellett volna annyira meglepnie, hiszen pontosan tudtam, hogy ez volt az, ami miatt a Cég igazán ki tudott használni, én pedig hagytam magam. Az információt viszont akkor is személyesebbnek éreztem a kelleténél és egy pillanatra elgondolkoztam, hogy vajon meddig fog elérni ez az akta a történetemben. Arra a legkevésbé sem voltam felkészülve, hogy akár a leghalványabb utalás is az arcomba kiáltson vele kapcsolatban.
Inkább úgy döntöttem, egy kicsit elterelem a figyelmet; az újságcikk nem említett neveket, de az, hogy az aktámban volt, nyilvánvalóan nem lehetett véletlen, Malthe pedig nem volt ostoba, így sejtettem, hogy összerakja a fejében a kirakóst. Még akkor is, ha ez már a lezárt ügyek része volt. Sőt, tulajdonképpen ennek köszönhettem, hogy meggondolta magát, ez volt az, ami az USA-ba vitt és egy jó ideig ott is tartott. – Szóval mi a te motivációd, Malthe? – néztem rá, miután ittam egy kortyot. – Pénz, becsület, hűség, adósság...? – találgattam. A magunkfajtát nem sok jó dolog vehette rá arra, amit csináltunk, és érdekelt, mi volt az, ami őt mozgatta. Már csak azért is, mert így magamban is jobban helyre tudtam volna tenni, mivel motiválhatom, ha esetleg mégsem gondolja meg magát velem kapcsolatban.

⇜ in need of medicine ⇝

Malthe & Aviva

Mintha elmosták volna a kezdeti nehéz perceket, vagy akár azt a bizonyos estét a lakásomon néhány napja. Nem feledkeztem meg persze a történtekről, ha az eszem hajlandó is lett volna rá, akkor is ott volt a homlokomban érzett tompa fájdalom, hogy folyamatos emlékeztetőt nyújtson nekem. Nem engedtem le a védőbástyáimat sem, elővigyázatos voltam, mert annak kellett lennem... És közben, valahol mélyen belül, félig mégis bizalmat szavaztam neki. Nem azért, amit mondott - mondani én is sok mindent tudok -, de még csak nem is a két szép szeme vagy a szívdöglesztő mosolya miatt, hanem a körülményekből fakadóan. Ahelyett, hogy ismét megpróbálkozott volna egy újabb támadással - ezúttal a meglepetés erejétől mentesen -, itt voltunk egy forgalmas parkban, emberek között, fényes nappal. Azt nem állítom, hogy fegyvertelenül, mert úgy sejtettem, ő sem nagyon jár úgy sehova.
Elgondolkozó válasza hallatán elmosolyodtam, hozzá hasonlóan, ami minden bizonnyal bizarrnak tűnt volna bárki más számára, aki hallja ezt a beszélgetést, de bennem csak oldotta egy kicsit a feszültséget. Még akkor is, ha egyébként tudtam, hogy igaza van, már csak azért is, mert a helyében én is ezt a megoldást választottam volna.
Miközben beszéltem, végig éreztem magamon a tekintetét, még akkor is, ha én éppen nem rá néztem. Nem azért, mert kerültem volna a tekintetét, inkább csak elgondolkoztam vagy elrévedtem. Nem lett volna más okom arra, hogy ne nézzek rá, hiszen nem hazudtam, sőt, magamhoz képest is nagyon őszinte és főleg bőbeszédű voltam. Valószínűleg ő is érezte rajtam, hogy nem gyakran szoktam ilyen mesedélutánokat tartani, de ez az egész most valahogy... más volt. Az első olyan alkalom, hogy lelkiismeret-furdalás és bizonytalanság nélkül beszélhettem nyíltan. Egyrészt, amit nem mondtam volna el, ott lett volna az aktámban. Másrészt, az ő élete nem azon múlt, hogy mit osztok meg vele és mit nem, hiszen ott volt az a paksaméta, megint csak. Harmadrészt... nem kellett aggódnom amiatt, hogy az ő kezéhez esetleg kevesebb vér tapad, mint az enyémhez. Micsoda rokonszenv.
Nem fűzött hozzá semmit a szavaimhoz, de tudtam, hogy nem azért, mert untatnám, egyszerűen csak nagyon hasonlóan viselkedett, mint én. Láttam a szemein és az arcmimikáján, hogy figyel, nekem pedig ez elég is volt; ha nagy beszélgetést akartam volna ebből generálni, pszichológushoz mentem volna. Ő pedig nyilvánvalóan értette és elraktározta az információt, amire szüksége volt. Végezetül egyetlen nagy sóhajjal és egy felemás mondattal zárta le a mondandómat. A sóhajjal együtt tudtam érezni, a szavai viszont elérték, hogy felvonjam a szemöldökömet.
– Csakugyan? – tettem fel a magam költői kérdését rásandítva. Figyeltem, ahogy felemelkedik a padról, kinyújtóztatva hosszú lábait, és továbbra sem mozdultam meg, amikor elindult, bár a pillantásomat biztosan érezte a tarkóján. Kétkedve figyeltem, nem tudtam eldönteni, mik a további szándékai, de mintha csak ő is hasonló kétségek között vergődött volna, a kezdeti határozottsága ellenére mégis megállította a lépteit.
Már-már kíváncsian néztem rá, ahogy megfordult, tekintetem találkozott az ismerős kék szempárral. Nehéz volt eldönteni, hogy a kérdése meggondolatlan, vagy inkább egy jól kivitelezett csapda; a szemeibe nézve inkább az előbbire szavaztam volna, de nem tudhattam, mennyire jó színész. Én egy oldalát ismertem, de abban sok színészkedés nem volt, egyikünk részéről sem, éppen ez volt a lényege - nem adtunk egymásnak semmi okot rá. Elgondolkozva meredtem rá néhány pillanatig, ujjaim a pad szélébe kapaszkodtak, miközben a lehetőségeket latolgattam, de végül egyetlen gondolat volt, ami tisztán tudott megfogalmazódni a fejemben: nem ártana látni azt az aktát.
Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mielőtt feltoltam volna magam a padról, hogy aztán két határozott lépéssel mellette teremjek. – Ezúttal sem fogom könnyebben adni magam, ha esetleg meggondolod magad – néztem rá a szemem sarkából. Megengedtem magamnak egy kis mosolyt, a mondatot nyugodtan félre lehetett volna érteni, de úgy éreztem, ő nagyon is jól fogja értelmezni. Ez még mindig csak az a fél-bizalom volt, hiszen most éppen arra készültem, hogy elhagyjam vele a biztonságos helyszínt és a szemtanúkat, de hát... valamit valamiért. Ha tisztább képet akartam, kockáztatnom kellett.
Hagytam, hogy mutassa az utat, én pedig követtem, még ha meglehetősen visszás érzés is volt így rábízni magam. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, ez alól csak egyetlen egy kivétel létezett, de ő egyszer sem próbált meg az életemre törni. Sőt... Hacsak nem kezdeményezett beszélgetést, én csendben is maradtam és inkább a szokásos mozzanatokhoz tartottam magam: figyeltem a környezetünket, a szembejövő arcokat, járműveket, rendszámokat, és, ami azt illeti, őt magát is. A bizalmat még mindig csak félig szavaztam meg neki, a másik felét fenntartásokkal kellett kezelnem, különösen most.
Ha elértünk a célunkat, a négy fal melege közt levettem magamról a felső réteg pulóvert, és bár tudtam, hogy a nadrágom derekába rejtett Beretta kirajzolódik a pólóm alatt, szándékosan meghagytam neki a lehetőséget, hogy tesz-e erre bármiféle megjegyzést, csak azután függesztettem rá ismét a tekintetem. – Hol találom a bort? – vontam fel a szemöldököm, a kérdés mögött többféle kihívást is elrejtve. Megkérdőjelezhettem azt, hogy egyáltalán tényleg van-e bor, de azt is, hogy valóban ezzel a szándékkal hozott-e ide. Hiszen én még csak azt sem tudtam, hol van az ide, ugyanakkora eséllyel lehettünk ugyanis a valódi lakásán, mint mondjuk a következő próbálkozása aprólékosan megtervezett helyszínén.

⇜ in need of medicine ⇝

Malthe & Aviva

Nem tudtam elfojtani egy mosolyt a szavaira, még akkor is, ha a mosolygás meglehetősen abszurdnak tűnt ebben a helyzetben. A szituáció nem is lehetett volna kevésbé elcseszett, de értékeltem, hogy próbálta oldani a feszültséget. Persze, érdekes gondolat volt, hogy hogyan ne legyél feszült, miközben szemtől szemben állsz valakivel, aki a minap közelebb került a sikerhez, mint bárki más, de én is éreztem, hogy ez most más. Egy emberekkel teli parkban várt rám, tudtam, hogy most nem fog újra próbálkozni, ez pedig felbátorított annyira, hogy ott is maradjak, hátha legalább ki tudok deríteni valamit. Akármit.
Ettől mondjuk még nem éreztem sokkal jobban magam, hiszen velem is először fordult elő, hogy olyasvalakivel kerültem szembe, akit nem a Cég kapcsán ismertem. A régi munkatársakkal nekem sem okozott gondot elbánni, amikor felbukkantak a sarkamban, és amellett, hogy ő nem húzta meg a ravaszt azon az estén, azzal is szembe kellett néznem, hogy én sem tettem meg. Végignéztem, ahogy felemelt fegyverrel, egyetlen szó nélkül kihátrál a lakásból, és bár megpróbálhattam volna gyorsan pontot tenni ennek az egésznek a végére, nem tettem. Én sem tudtam, és azt hiszem, az okokon is osztoztunk. Nem gondoltam, hogy ő többet látott volna bele az együtt töltött időkbe, mint én, de tény, hogy abban az időszakban sokszor egymás karjaiban találtunk menedéket a mindennapokból, és ez érzelmek nélkül is bonyolította a helyzetet. Pont annyira, hogy egyikünk se tegye a kötelességét.
Meglepett, amikor egy rólam szóló aktát említett, ennek fényében ugyanis egy kicsit át kellett értékelnem a képet a fejemben. Az tiszta sor volt, hogy létezik egy dosszié, de felmerült a kérdés: olyan profikkal dolgozik, akik még a Cég titkaiba is belelátnak, vagy ők bocsátották rendelkezésükre? Egyáltalán nem volt mindegy. – De akkor már tényleg el kellene vágnod a torkomat? – tippeltem meg a mondata befejezését egy keserédes mosollyal. Egyelőre elviselhetetlennek tűnt a gondolat is, hogy bárki más karjaiban keressek vigaszt, még akkor is, ha a memóriám elég jó volt; és egyébként is úgy sejtettem, ő sem akarná még tovább bonyolítani a legújabb megbízását. Persze, ha igazán pontot akart volna tenni a küldetés végére, nem biztos, hogy itt ült volna mellettem a parkban, bevallva, hogy okokat keres arra, miért ne.
Beszélni kezdtem, nyíltabban, mint egyébként tenném magamról, de ebben az esetben egyikünknek sem volt veszítenivalója. Kitartóan vizslatta az arcomat és én is álltam a tekintetét, nem láthatta rajtam hazugság jeleit, ugyanis nem volt okom hazudni. Nem kételkedtem abban, hogy az a dosszié tényleg rendelkezésére áll, és nem is úgy állt a helyzet, hogy az élete védelme érdekében minél kevesebb információt volt célszerű megosztani vele. Neki nem azon múlt az élete, hogy mennyire folyik bele az enyémbe. Ez a gondolat pedig újfent belemart a mellkasomban hagyott űrbe, és ez volt az egyetlen pillanat, amikor el kellett róla fordítanom a tekintetem.
– Nem igazán – vetettem ellen egy halvány mosollyal. Újra felé fordultam, még akkor is, ha csak az arcélét tudtam tanulmányozni. – Feltételezem, az alapokkal már tisztában vagy – tippeltem az alapján, hogy azt mondta: még nem ért az anyag végére. Ettől még nem derült ki, mennyire részletesen ismeri a múltam és a régi munkám, de talán segíthet összerakni a képet. – Sok helyen tevékenykedtem és sok embert kellett miattam elhantolni. Befolyásos embereket, politikusokat, lényegében bárkit, aki szálkává vált a saját országának szemében, de azt nem engedhették meg maguknak, hogy a saját kezüket mocskolják be a halálával. – Nyugodt hangon, tárgyilagosan beszéltem, és nem gondoltam, hogy belőle más érzéseket váltanának ki a szavaim. Noha a saját munkájáról érthető okokból nem árult el sokat, elég sok hasonló vonásunk nyilvánvaló volt. Visszafordítottam a tekintetem a park többi látogatója felé. – Minden nevet és háttérsztorit ismerek és kívülről fújok. A régi munkáltatóm szemében kizárólag a holttestem elég bizonyíték arra, hogy hallgatni fogok minderről, ezt diktálja a protokoll – magyaráztam, aztán elgondolkozva beletúrtam a hajamba és néhány másodpercnyi hallgatás után néztem újra rá. – Ez csak közvetve magyarázza a te közreműködésedet. Azt mondod, a birtokodban van az aktám, aminek két oka lehet: vagy nagyon profik vagytok és olyan információkhoz fértek hozzá, amihez halandó embert nem igazán, vagy szándékosan bocsátották a rendelkezésetekre. És ha azokban a papírokban nevek is vannak, ugyanakkora eséllyel lehetsz a régi kollégáim alvállalkozója, mint a bosszú angyala valamelyik célpontom haláláért. – Az elrablós szálat nem fejtegettem tovább, egyébként is azt mondta, hogy az érdekli, ki akarhat eltetetni láb alól, és az ő szempontjából nem oszt, nem szoroz. Legfeljebb akkor, ha elkapnak, mielőtt ő pontot tehet a megbízása végére, de ahhoz nekem is lesz egy-két szavam, egyelőre. – Erre a kérdésre viszont lehet, hogy a megbízód személyében kell keresned a választ... vagy át kell lapoznod azt a dossziét egy üveg bor mellett – vontam meg a vállam. Szívesen tájékozódtam volna én is a válaszokat tekintve, de túl profi volt ahhoz, hogy kiadja magát, én pedig pont eggyel többször kergettem elérhetetlen dolgokat, mint kellett volna, ezért ezúttal nem estem bele ebbe a hibába.

⇜ in need of medicine ⇝

Malthe & Aviva

– Örvendek a találkozásnak, Malthe – ismételtem meg a nevét, némi iróniával fűszerezve. Nem kérdőjeleztem meg magamban, hogy igazat mond-e és nem is szólítottam fel, hogy vegye elő az igazolványait, mint valami elcseszett rendőr. A neve ugyanúgy nem mondott semmit, mint ahogy neki is teljesen mindegy lett volna, hogy mi van az én norvég papírjaimba írva, de persze volt egy szignifikáns különbség kettőnk között: ő ismerte a valódi keresztnevem, vagy, ha a megbízója igazán profi volt, akár többet is. Nem mintha én hajtóvadászatot terveztem volna indítani ellene, így talán mindegy is volt, milyen néven szólítom.
Azzal mondjuk kétségtelenül sikerült meglepnie, amikor azt mondta, indokot keres arra, miért ne öljön meg, és amikor visszakérdeztem, nem visszakozott, hanem elgondolkozott. Félrebillentett fejjel tanulmányoztam az arcát, nem sokat ismertünk egymásból igazán, de abban biztos voltam, hogy ő sem érzelgősebb típus, mint én; ez mondjuk nem feltétlenül segített a helyzeten, ígyis-úgyis kellemetlen lehetett ismerős arccal szembesülni. Nekem is az volt. Ilyen jellegű ismerősök eddig nem tartottak fegyvert a fejemhez, és még az időzítés sem lehetett volna borzalmasabb. Amikor ő is visszakérdezett, halvány, örömtelen mosolyra görbültek az ajkaim.
– Emlékszel még, mit műveltünk pár napja a lakásomban? – Én is kérdéssel válaszoltam, de nem kellett neki megmagyarázni, hogy mire gondolok, mert ezúttal nem a lepedő összegyűrése volt a tét, hanem az életem. Ezzel talán el is árultam magamról, hogy pont azért küldhették a nyakamra, mert én egyszer mondtam már nemet, de persze az is lehet, hogy már tudta. Azt biztosan kikövetkeztette, hogy nem azért akarnak holtan látni, mert csokit loptam a sarki zöldségestől.
Láttam az arcán, hogy sikerült megdöbbentenem azzal, hogy elfogadtam az invitálást és leültem mellé. Elmosolyodtam azon, ahogy távolságot állított be közénk, és azon is, hogy szóvá tette a meglepetését, de én elintéztem a dolgot a szemtanúk említésével. Nem kellett tudnia, hogy már nincs veszítenivalóm, ennek talán csak akkor lett volna tétje, ha úgy dönt, még azelőtt ideje mégis bevégezni a feladatát, mielőtt teljesítettem volna az Axelnek tett ígéretem. Az még fontos lett volna; a bosszúval kapcsolatos terveim valószínűleg ígyis-úgyis a halálomhoz vezettek volna előbb-utóbb, így annak kevésbé volt tétje ebből a szempontból.
Éreztem, hogy engem néz egy kis ideig, de én csak akkor néztem rá a szemem sarkából, amikor megszólalt. A vigyora hasonló volt az én arcomra ülő mosolyhoz, de inkább újra előrefordultam, a térdeimre könyökölve gondolkoztam el, egy kicsit el is komolyodva. Érdekes helyzetbe kerültünk, de ha már úgyis azon gondolkozott, miért ne kéne megölnie, akár és is kihasználhattam ezt némi tájékozódás céljából. Nem áltattam magam azzal, hogy meg fogja gondolni magát, de ha már pár dolgot ki tudnék következtetni abból, amit hajlandó elárulni, tovább láthatnék a sötétben az orromnál. Felé fordultam, tekintetem a profilját tanulmányozta, miközben feltettem az első kérdést, már más hangnemben; nem voltam kevésbé elővigyázatos, de a gúny és az irónia eltűnt a hangomból, és mintha rajta is érzékeltem volna egy hasonló változást, amikor biccentett.
Elmosolyodtam, amikor azt mondta, valami csúnyába tenyerelhettem, a dolgok jelenlegi állása szerint ugyanis már nem igazán tudtam eldönteni, pontosan ki vagy mi munkálkodik a háttérben. Talán már nem is csak egy front volt, de akkor a másodikról még egyáltalán nem is tudhattam semmit. – Dosszié? – kérdeztem aztán vissza kíváncsian. Nem a mérete lepett meg, inkább a létezése, azon belül is az, hogy valahogyan a kezébe kerülhetett. Azt tudtam, hogy a Cég nyilvánvalóan tárol rólam információkat, de újdonság volt, hogy erre mások is rátehetik a kezüket valahogyan. Ráadásul láttam a meglepetést a szemében, amikor felismert a lakásban, azt nem megjátszotta... bár ez utóbbit meg is magyarázza azzal, amikor azt mondja, eredetileg oda sem akarták neki adni az aktát. A homolom ráncba szaladt azok miatt, amit elárult, de nem kételkedtem a szavaiban. Nem lett volna oka hazudni, és én is láttam, hogy nem számított rám. – Lehet, hogy érdekes olvasmány lenne – viszonoztam a mosolyát egy hasonlóval, mielőtt hátradőltem volna, hogy így függesszem pillantásomat a szemeire.
– Igazság szerint most nekem is egy új helyzetet vázoltál fel – vallottam be, és nem fordítottam el a tekintetem, hogy láthassa, én sem hazudok. – Már akkoriban is vérdíj volt a fejemen, mikor megismerkedtünk – tettem hozzá hamiskás mosollyal –, de nemrégiben... kiderült, hogy az az irányú tervek egy kicsit megváltoztak. – Óvatosan fogalmaztam, mert a szavak mögött fájdalmas emlékek bújtak meg, és koncentrálnom kellett, hogy ezek ne üljenek ki az arcomra. – A cél megváltozott az elfogásomra a megölésem helyett, bár ennek az okai egyelőre számomra sem világosak. Aztán jöttél te... – Felsóhajtottam és megráztam a fejem. – Lehet, hogy most már ketten vannak, és te valami új frontról kaptál megbízást.
Egy kicsit elhallgattam, ujjaimmal a combomon doboltam, mielőtt folytattam volna. Ezúttal nem éreztem kockázatot abban, hogy beszéljek magamról, abban az aktában úgyis biztosan benne van minden. – Én nem szabadúszó voltam, de több mint három éve nemet mondtam, akkor először és utoljára. Azóta nagyjából engedély nélküli eltávon vagyok, bár ez alól csak egyfajta feloldozás létezik – görbült örömtelen mosolyra a szám, miközben célzatosan ránéztem. – Ez kétségtelenül jól magyarázza a te parancsodat, de kevésbé az elfogással kapcsolatos terveket.

⇜ peace of mind ⇝

Malthe & Aviva

Hosszan sóhajtottam fel. A másik felkaromon pihenő ujjaim észrevehetően jobban szorultak a széldzseki anyagára, miközben próbáltam rendet tenni a fejemben. A szavai komolyak voltak, ahogy a tekintete is, és tudtam, hogy igazat beszél - mi sem lett volna erre jobb bizonyíték, mint hogy beszélgettünk. A véletlenek összjátéka volt, hogy pont őt és pont az én nyakamra küldték, de ami történt, megtörtént, ezen változtatni nem lehetett. Semmi szükségem nem volt erre az újabb bonyodalomra az életemben, viszont ahogy ő is mondta: mintha kívánságműsor lenne.
Félrebillentett fejjel tanulmányoztam az arcát, úgy méregettük egymást egy méterről, mintha mindketten arra számítanánk, hogy a másik a következő pillanatban fegyvert ránt, pedig egy nyilvános helyen voltunk és még csak nem is egyedül. – Most éppen hogyan szólítanak mások? – kíváncsiskodtam tovább. Nem akartam játszadozni, azt a nevet pedig, amit én ismertem - hamisan - nem volt kedvem továbbra is vele azonosítani, ha egyszer nem volt igaz. – Nekem megteszi, amit a Starbucksban írnak a lányok a poharadra.
A kérdése megnevettetett, még ha ebben a nevetésben nem is volt nyoma sem örömnek, sem derűnek. Már akkor is vadásztak rám, amikor neki erről fogalma sem volt, csak a véletlenek nevetséges összjátéka juttatott ide minket. Egy gondolatot persze így is felvetett a dolog, mert bár kegyetlen fájdalomhoz vezetett, amikor előhívtam az emlékeimet, nagyon is jól rémlett, mit derítettünk ki Indonéziában, ez pedig nem vágott össze azzal, ami történt. Hacsak nem sorakozott fel egy másik front is valahol. Ez a gondolat cseppet sem villanyozott fel, mert szembement volna mindennel, amire készültem itt, Oslóban; talán ez is bírt rá, hogy a forró kása kerülgetése helyett nyíltan megkérdezzem, mégis mit csinálunk itt. A válasza viszont meglepett. Őszintén. Ugyanis tudtam, hogy ő is őszinte.
– És mégis miért kellene neked ilyen ok? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. – Ha találnál egyet, visszakoznál? – billentettem újra félre a fejem. Elég kevésben fogadtam volna arra, hogy így tenne; akárki is volt, akárkinek is dolgozott, én is jól tudtam, mivel jár az, amikor az ember visszakozik egy küldetéstől. Hiszen éppen emiatt voltunk most itt. A javaslatára, amivel megpaskolta maga mellett a padot, a szemöldököm csak még magasabbra kúszott, pedig ő sem tudott komoly maradni, láttam az arcán. A fenyegetését hallva megrándult a szám sarka, hiszen pontosan értettem, mire céloz - talán ezért sem tudom, melyikünket leptem meg jobban azzal, amikor leengedtem a kezem és lassan odasétáltam a padhoz, hogy leüljek.
– Ha most elvágod a torkom, legalább lesznek szemtanúk és okoznak neked egy kis fejfájást – konstatáltam a dolgot könnyedén. Egy ideje már nem volt veszítenivalóm, mert minden, amit elveszíthettem, el is veszett, ezért nem ejtett különösebben kétségbe a gondolat, hogy az életemet kockáztatom azért, hátha valamit össze tudok rakni a kirakósból. Előredőltem, könyökömet a térdemen megtámasztva és néhány másodpercig csak némán figyeltem a parkban járkáló embereket, mielőtt oldalra fordítottam volna a fejem, hogy ránézzek.
– A küldetésed az, hogy meg kell ölnöd? Tisztán és egyszerűen? – Nem tettem hozzá, hogy volt, hiszen a múlt idő nem tűnt volna helyesnek, de úgy éreztem, el tudom fogadni ezt az ideiglenes tűzszünetet vagy mit. A hangom is ehhez igazodva komolyodott meg kissé, eltűnt belőle a gúny; bár a helyzet ettől sem lett rózsásabb.

⇜ peace of mind ⇝

Malthe & Aviva

Szavaira egyszerűen csak megvontam a vállam, mintha nem lett volna igaz, hogy neki tényleg majdnem sikerült. Ez az egy apró szó viszont nagyon sokat tudott számítani, ezt már régen megtanultam... és mostanában is kaptam rá erőteljes emlékeztetőket, amelyekre nem szívesen emlékeztem vissza.
A méregetésével nem hozott zavarba; ha az a típus lennék, akinél ez lehetséges, nem igazán állhatott volna elő az a helyzet sem. – Látod, ebben igazad van – szélesedett ki a mosolyom. Fogalma sem volt a körülményekről, ez nyilvánvalóvá vált; azt hitte, csak azért jöttem ide, hogy elbújjak a világ elől, pedig ez az a hely, ahol az egész életem a feje tetejére állt. Minden lehetséges értelemben, de én egyik értelmezést sem szándékoztam megosztani vele. Szemtelen kérdésére legszívesebben nőietlen módon felhorkantottam volna, de inkább megelégedtem azzal, hogy felvonjam a szemöldököm és összefonjam magam előtt a kezeimet. – Szerettél volna ott is pisztolyt tartani a fejemhez? – kérdeztem vissza egy gúnyos kis mosollyal. Nem állt szándékomban felvilágosítani, hogy mennyire vagy mennyire nem szorultam rá mostanában a... szolgálataira. A mellkasomban kezdődő ismerős sajgást még azelőtt elnyomtam, hogy igazán elkezdődhetett volna. Ezt is sokat gyakoroltam már.
Nem igazán lepett meg, hogy nem válaszolt a kérdéseimre; ha megtette volna, igazán nagyot kellett volna csalódnom a profizmusában. – Akkor most éppen hogy szólíthatlak? – billentettem oldalra a fejem felvont szemöldökkel. Nem mintha úgy állt volna a helyzet, hogy sokszor kell majd a nevén szólítanom. Kíváncsian pillantottam rá, amikor áthelyezkedett, de én továbbra sem mozdultam meg. A kérdése megérdemelt egy halk, örömteli nevetést. – Attól tartok, ehhez lassan sorszámot kell húznod – feleltem könnyedén. – Ha ezt a kérdést nekiállnánk boncolgatni, valószínűleg odafagyna a padhoz a hátsó feled, mire végeznénk. – Persze nem voltam én senki ahhoz, hogy felülbíráljam a terveit, ha ilyen irányúak voltak, de én el tudtam volna képzelni kellemesebb elfoglaltságot is, mint hogy a lábam a park térkövére fagyjon.
– Szóval? – sóhajtottam fel szinte türelmetlenül. – Elmondod, miért vagy itt valójában, esetleg megpróbálsz újra megölni, vagy hagysz a dolgomra menni a következő alkalomig? – szegeztem rá a tekintetem.

⇜ peace of mind ⇝