A harag nem mindenre megoldás. A félelemből elkövetett cselekvések sem fognak hosszútávon eredményeket hozni. Két ellentétes vélemény feszül egymásnak. Haragszom-e Aegirre. Nem tudom mit érzek pontosan. De dühít. Igaza van, de mégsem. A félelem nem vezet jóra. Ha az ember fél, az háborút szül. Az ismeretlen dolgok rettegést okoznak. Ezzel csak elér valami mást...ami nem a hitből fog fakadni. Előbb vagy utóbb ellene fog mindez fordulni. Ha ezt így ebben a formában viszi tovább. Azt pedig nem akarok kivárni. A világban akkor lehet béke, ha társadalom minden egyes tagja megleli a benne lakozó békét és boldogságot. Én ebben hiszek. Ha én félek, akkor elmenekülök vagy támadok. Ha mások félnek az ismeretlentől...nem fognak hinni. Se úgy. Ha nem a vágy uralkodik, a nép szíve megnyughatik. Nem szólaltam meg, csendes voltam, talán túl csendes is. Hogy fortyogtam-e? Persze. Fogalmam sincs, hogy mit érezzek most. Mintha hátba döfött volna mindezzel. Részben igaza van, de akkor se az a megoldás, hogy megrémítsünk másokat. Ismerem azt az Aegirt, aki kedvesen mosolyogva felsegítette azt a gyereket a földről. Aki gitárral a kezében énekelt és táncolt...ha ez mind hazugság volt... Meghalgatta a nyugtató szavaimat, de nem értem el vele semmit sem. Kikerült és besétált a házba. Ridegen meredtem magam elé. - Formálódtál, alakultál... nyilván volt ok... - halkultam el, hisz részben magamra is utaltam ezzel. - De van, ami nem veszik el. - lehet, kicsit szemellenzős lett mióta a Kraken legyőzte őt. Nem kell hazudnom, nem kell elhallgatnom. Mindketten tudtuk, hogy attól mert ilyen helyzet állt elő, még nem kell rosszban lennünk. Ettől még nem változik meg az érzés, hogy kedveljük egymás társaságát. Én max akkor tünök el az életéből ha már nem akar látni. De ez most más. Hagynom kell neki nyugtot. Talán az örök idő bőven elég lesz. Hogy önmagamban higgyek, az túlzás... de abban hiszek, hogyha Aegir újra az életem része lesz, akkor - idővel - bizonyára tudni fogom, hogy hogyan tovább. Túl messze van, nem csak tőlem, de tőlünk is. Így pedig eléggé patt helyzetben vagyok. Nem adom fel, mert sajnos nem tudom, hol a határ. Az élethez hozzátartozik az, hogy fájdalmat okozunk egymásnak vagy önmagunknak, de ebből nem következik az, hogy gyűlöljük a másikat. Megindultam a part felé, távol apától. Elakartam innen tűnni, megemészteni a szavakat, megemészteni a pártfordulást. Elegem van. A mobilom által SMS került anyának. Majd Shane-nak is írtam egyet. Nem néztem vissza Aegirre. Távolodtam, vissza sem néztem. Elég volt kicsit ebből az egészből. Távol kell maradnom a Tengertől. Míg ő maga vissza nem tér. Éreztem, ahogy lassan felém nőtt lelkének terhe, ahogy mindez bőrömet, testemet, szívemet kezdték el égetni. Magával ragadott, és én hajlandó lettem volna zuhanni - akartam, belemerülni a belőle áradó örvénybe. De akkor beleroskadok az egészbe. Hiába akartam, hiába vágytam rá, hogy velem ossza meg, hogy én legyek az, aki letörölheti könnyeit, eltörölheti a dühét, haragját, égető megvetését s nem saját ujjai, tenyere... azt teszem a legjobban, amit. Anyát küldöm hozzá. Talán ő többet ér el nála. Talán ő többet ér a szemében. Úgy hiszem, ő sincs betonból... mi több. Bár értenélek. Bár most lehetnék több...bár tehetnék ennél többet jelenleg.
//Szerintem, ez itt... ennyi. Köszöntem a játékot! //
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Ápr. 30, 2023 7:52 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Nem hunyta le a szemeit, nem figyelte a messzesêget. Nem érezte azt amit én. Nem gondolt másképp a dolgokra, csak emberi fele vitte. Vajon semmit sem értett? Vajon nem értette valóban, hogy mire is jó ez az egész? Vettem egy nagyobb levegőt, elpillantittam ismét az emberek felé. Harag... Ott ég az ember szívében minduntalan. Egyik pillanatról a másikra lobban fel, és nem tud változtatni. Ott ragad abban az állapotben, hisz elöntötte a vörös köd. Kapaszkodni valamibe, amit mások nem fognak fel, vagy meg sem próbàlnak felfogni... Meglehet, eddig csak megjátszottam magam, és valójában sosem voltam másabb a kegyetlennél. Hisz ha belegondolunk, szemrebbenés nélkül öltem meg azt a bálnavadászt, húzva le a mélybe. Megtettem amit tennem kellett! Akkor is, ha megvetés, és félelem lett a vége. -A félelemből hit lesz. Mindegy hogyan jön az. A hit, akkor is hit.-morogtam szinte az orrom alatt, még akkor is az embereket figyelve.- Hogy dühös vagyok e? Igen. Mindig dühös vagyok rájuk! Annyi mindent adtam, és nem kaptam vissza semmi egyebet, apróságoknál. Nem vagyok telhetetlen... De nézz és ne csak láss! Tiszta a víz! Susmorognak... A tudósaik nem fognak találni szeizmikus aktivitást! Nem találnak rá számukra racionális magyarázatot. Ha kinyilik a szemük...-elhallgattam, tekintetem fiamra emeltem. Kékjeim még akkor is izzottak, majd egy pillanatra félelem szökött át rajtam. Ha nincs nálam a tőr...ha nincs nálam, elevenen felfal, megrág majd .. majd vége szakadna mindennek. Elhessegettem a gondolatot, és maradtak a fejemben sustorgó szavak. -Nézd meg a rengeteg filmet... Könyvet ...legendák alapján jöttek... Félelem és hit, kézenfogva közlekedik. Ha nem hiszed, nem féled...ha nem hiszed, nem imádod. Elsőre hinned kell, hogy félj vagy szeress.-hiába mondtam mindezt, odabent, legbellűl harag égette lelkem. Haragudtam, de nem csak az emberekre. Nem csak arra, hanem magamra is. Magamra, amiért mindezt csak most tettem meg,és nem hosszú évekkel ezelőtt. Visszaadni mindent, mi valaha odakerűlt. Kis ideig még álltam odakint, és már épp mentem volna vissza, mikor fiam ismét elém lépett, s kezét mellkasomra tette. Lepillantottam kezére, felvontam fél szemöldököm, s csendben állva néztem kezét. Nem lesz baj, és nyugodjak meg. Vajon ha megnyugszok... Az fog majd segíteni? Vajon ha megnyugszok, az eltörli a vereségem, s hogy hajdan tengereimben élő lénynek ártottam?! Nem. Még a megnyugvás sem képes eltörölni a gondolatokat. -Nem fogom megölni őket...-villantak kékjeim, miközben kimondtam ezen szavakat, s keze arcomon pihent egy ideig. Azt nem tettem hozzá, hogy nem a szövegelése miatt, s persze azt sem, hogy nem adtam rá garanciát. De talán igaza van...bár én magam úgy éreztem, sok lesz az az utolsó esély. Kiléptem az érintésből, megindultam befelé. Le kellett ülnöm cseppet, ám végül megmaradtam a karosszékemnél, azonban idősebb arcom nem vettem vissza. Nem vehetem vissza míg rendbe nem jövök teljesen.
- xxxx szó // zene: Music // Peace, Hope, Freedom...??? - - ℤ -
Lehet hogy nem értem, de próbálom megérteni őt is és a helyzetet is. Nyilván nem vagyok sem hülye, sem értetlen, de egyelőre nem rajzolódott össze a szavai egymásba kapaszkodó fonala. Érteni akartam, tudni, hogy mit él meg, hogy mi zajlik benne, hogy ne érezzem úgy, hogy meg kell őt állítanom... Mégis hogyan magyarázzak el egy befordult istennek valamit? Mint a munkalovak komolyan... kapott egy szemellenzőt és csak azt látja ami maga előtt van, amit a fejébe vésett az a sushi utánzat. Az lesz belőle, ha ez a dolog itt nem fog javulni! De...valóban elege volt az egészből? Már akkor is, mikor legelőször találkozott velem? Vagy csak megjátszotta magát egész idáig? Az...nem lehet. Ő nem ilyen. Csak... megingattam a fejem, ezzel együtt nyelve vissza a szavaimat és néma maradtam. Még nem körvonalazódott bennem az, amit érzek ezzel az egész kapcsán. De nem. Nem hazudott nekem sosem. Ez a krakennel való találkozásának nyoma. Nem tetszett... Akárhogyis is zabolázta fel, nem fogom neki megköszönni. Részemről pedig nem is kérdés, hogy apám mellett hűséggel állok. Hiszen fontos nekem, a családom része, az apám. És már csak ezen felindulásból is védem őt! Tudtam, hogy ő nem csak a felszínesség miatt törődik velem, mert tudtam, hogy az, amit mond, az értem van, és minden amit tesz - felém - az valóban értem van. Éreztem a mérgét, az elégedetlenségét. De megfogom akadályozni bármekkora őrültséget is tervezen éppen mert “hitetlenek” veszik körül. A francba is már! Nem tettem meg, nem hunytam le szemeimet. Nem akartam érezni. Ezt a beszélgetést sem igazán akartam. De megtettem és elé is léptem. De nem kapnak több esélyt, már kaptak és azokat is eldobálták mindig. Most félnek, holnap már nem lesznek ilyenek. Lehet elfelejtik mindezt? Nem... képtelenség. Aki erős, kiáll magáért, aki erősebb, kiáll másokért is. Ezt kellene vallania egy istennek, nem? Hitet akar félelemből? Erőssé válna úgy mások féljenek tőle? Már csak a neve hallatától? Nem akartam, hogy ártson bárkinek is. De csekély kis pötty vagyok ahhoz az életében, hogy majd én tartsam vissza attól, amit tenni akar. Nem engedhetem. Megoldok mindent. Rendbe teszek mindent. Csak idő kell... az pedig mostanában túl sűrűn igényelt dolog nálam. Ha hitet akar, ha azt akarja, hogy figyeljenek rá, arra akad más megoldás is. És ennek mindenképp be kell következnie, teszek érte, hogy mindenki elérje őt. A fia vagyok és ha csak ennyit tudok tenni érte, akkor azt meg is fogom tenni! Figyeltem miképpen néz végig rajtuk, tekintete haragos volt. Nem tudtam mi volna a helyes, vagy hogy egyáltalán mi volna az a pont, ami a mérleget jobbjáról baljára billenti majd, vagy épp fordítva. - Aegir! Bármi is történjen, ne felejtsd el, hogy te... Te vagy. És kérlek... - komoly voltam, az állkapcsom újra és újra összerándult. -...nyugodj meg. Nem lesz baj. - jobb kezem a mellkasára emeltem lassú kimért mozdulattal, tekintetem a szemeit fürkészte. - Nem lesz baj. - ismételtem meg újra, ezuttal a kezem feljebb csúszott, feljebb tettem, egészen az arcáig. Komoly szemekkel fürkésztem kékjeit.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 29, 2023 7:53 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Rengeteg kérdés kavargott bennem, megannyi kétellyel, mi egyre jobban húzott, és nem adott lehetőséget arra, hogy minden megváltozzon odabent. Hogy megviselt e? Igen. Hogy az önbecsülésem, és minden egyéb mit magamról gondoltam, ment a kukába, már nem is volt kérdés. Mikor Aaron megszólalt, csak felszaladt a szemöldököm. Még hogy kölyök kártya! Olyan nincs, és nem is volt, àm nem szóltam közbe, pusztán intettem folytassa, s készen állok arra, hogy végighallgassam. Szar érzés volt azt hallani, gyenge vagyok. Szar érzés volt, mikor fejemhez vágta a dolgokat, ám arcom még is érzelem mentes volt, legalább is egy darabig. -Félelemből tisztelet, vagy megbecsülés és szeretet? Ühm... Had vázoljak neked valamit fiam! Évekig próbáltam úgy tenni, ahogy az nekik a legjobb. Próbáltam úgy viselkedni... Segíteni, vagy épp leckéztetni, de nem lett változás. Azt várod, hogy majd beadom a derekam, eldobok mindent mert okos dolgot mondtál. De nem Aaron! Te ezt nem érted!- fiamról a tengerre emeltem tekintetem. -Csak be kell hunynod a szemed, hogy érezd! Hunyd be a szemed! Fellélegeznek! Tiszta...tisztább. Visszatérnek oda ahonnan rég elmentek! És mit kapok majd cserébe? Félelmet? Megvetést? Egy darabig igen. -elhallgattam, majd megtámasztottam magam a botomon, miközben Aaron elém lépett, s így kénytelen voltam rá nézni. Összepréseltem ajkaim, szemöldököm összeszaladt. -Sok esélyt kaptak. Számtalant. Egy év múlva, ugyan olyan szemetes lesz a tenger! Egy év múlva, ugyan úgy fognak viseltetni! Most megréműltek picit? Meglehet! De tudod mit? Nem érdekel. Nem érdekel, mert tisztább.- elhallgattam, de nem vettem le róla a szemem. -Veszítettem már! De ez most más! Sokkal másabb! -elhallgattam, megingattam fejem. Tekintetem a partközelben nyüzsgő emberekre függesztettem. Alig maroknyian voltak. Riadalom látszott szemükben, ám eldönteni, még is miért volt mindaz, nem akartam megsaccolni. Kellett már nekik egy pofon. Kellett már, hogy kinyíljon a szemük, és ne csak nézzenek, azt gondolva minden rendben. -Nézd majd meg őket pár nap múlva. Nem lesz meg a riadalmuk! Szándékosan nem beszéltem magamról, és arról még is mekkora zakót kaptam. Nem beszéltem arról, hogy akkor és ott, abban a pillanatban arra gondoltam, otthagyom a fogam. Nem beszéltem arról, micsoda kínszenvedés volt visszatérni, és nem végleg elbujdosni, míg össze nem kapom magam. Veszélyes dolog az egó. Könnyen magávalragad bárkit, s akkor nem létezik más, csak az én. Ha emellé még egy bizonyos szintű erő is párosul, nos akkor már problémákat vonhat magaután. Meglehet, Aaronnak is igaza van. Meglehet, tudja is ezt. Rengeteg időt töltöttünk el egymás mellett, és tapadt rá pár dolog, ám azon nem változtatott semmit sem, hogy mit éreztem magamban. Harag, gyűlölet, egy cseppnyi félelem is talán, ám mondani nem mondtam többet. Nem akartam. Nem tudtam...
- xxxx szó // zene: Music // Peace, Hope, Freedom...??? - - ℤ -
A percek zaklatottan teltek el, míg a vén tengeristen házon belül volt. Vajon milyen szerencsétlenség kell, hogy ilyen gondolatok kerítsék hatalmába? Tényleg most kellett ezen fortyognia, hogy az emberek évszázadokon át mennyi szemetet dobáltak el? Nem most kezdték el. Nem a jelent kellene megbüntetnie ezzel, hanem a múlt vétkeseit, kik már nincsenek közöttünk. A természet nem szemetel. Ember annál inkább. Való igaz. De ezt máshogyan kellene lerendezni. De hogyan üzensz több milliárd embernek, főleg, ha isten vagy és tele a tököd mindennel? Leginkább saját magaddal... Csendes szolgája vagyok az időnek, amit elnyelnek a percek, míg várok. Nem merengek nagyon, nem is akarok. Sem a történteken, sem az életemen... semmin se. Csak piszkálja a csőröm, hogy Aegirt így kell látnom. Bosszant persze. Természetesen nem mondom azt, hogy én fordított esetben nem tettem volna ugyanezt, mert de. Igen, ezt tettem volna. De nem hittem volna el egy szavát sem az ellenségemnek. Csak az ellenség mutathatja meg neked, mi a gyengeséged. Csak az ellenség mondhatja meg neked, miben van az ereje. De az ellenség azt már nem tudhatja, hogy visszavágsz-e, mert revansot vennél! Aegir lépései szakítanak félbe. Pillantásom rásiklik. Morcosnak tűnik. Mondjuk nem lep meg. Tekintetem az övét követi néhány pillanatig. Szavait hallgattam végig némán, őt fürkészve. Még mindig ki volt bukva. Még mindig haragvó volt. Csitíthatatlan? Mindig van menekülő út... de mikor felhozza azt, hogy elfelejtette, hogy ki is ő és hogy Ránnak volt igaza, csak felciccentem és félre fordítottam a fejemet is. Na ne már! Pont neki?! Miért pont az exnek van mindig igaza és nem a nextnek? Miért tekint vissza a múltra? Hát nem ezt tanítottad? Visszasétált a házba, csupán az ajtóba fordultam be, hogy figyeljem őt. Öltözött. Ám újra megtenné mindezt. Megfeszültek az izmaim, ahogy ezt hallottam, majd kikerülve az ajtón túlra lépett. Dühítettek a szavak, dühített az is, ahogy kikerült. Mintha senki lennék, egy megtűrt kölyök, egy félre sikerült gyerek. - Úgy tűnik még nem vesztettél csatában. - fordultam felé, majd felemeltem felé bal kezem és annak mutató ujját. - A kölyök kártyát csapom le eléd! Jogod van végig hallgatni apám! - emeltem fel kicsit hangom, mert ha neki lehetett ilyet a legutóbb, akkor ugyanezt viszonozhatom. Nem? Nem dühöngtem, nem robbantam, még mindig egysíkú hangon beszéltem. - Azt mondtad sose akartad, hogy gyöngének lássalak! Attól érzed magad erősnek, hogy semmit érő embereken vezeted le a feszkót? Ők mit tehetnek azért, mert te maradtál alul? A haragodat tedd félre a Kraken ellen. Vissza kell vágnod neki... ha nem teszed? Akkor vagy igazán gyenge. Gyenge vagy? Akkor talán más után kellene nyúlnod, nem? Hit kell? Tisztelet? Ezzel itt semmit sem kapsz! Félelmet annál inkább! Melyik a jobb Aegir? Félelemből kapott tisztelet, vagy az, hogy megbecsülést kapsz, jó szavakat és mosolyt? Nem azt akarom, hogy úgy gondolkodj, ahogy én! Csak gondolkodj! Félelemből senki sem állna az oldaladra. Senki sem imádna, senki sem hallgatna rád puszta félelemből...- magyaráztam, hangom érdes volt, majd nyeltem is el saját hangom foszlányait. Nem így kellett volna, tudom. Majd csiszolok rajta. Jah. Bocs. Ilyen vagyok, ezen már nem tudok mit csiszolni! Nem vitatom a jogosságát annak, hogy kiakadt. Egy határozott lépéssel véve be a köztünk lévő távolságot kerültem be elé, hogy rám figyeljen egy pillanatra. - Nekem adtál egy esélyt. Nekik miért nem tudsz? - nem kértem, nem mosolyogtam. Arcomon sokkal inkább az elszántság és a közvetett töprengés tükröződött alá.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Ápr. 28, 2023 1:52 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Nem hittem, hogy csupán azaz egy bűnöm volt, mit fel lehetett róni számomra. Nem hittem, hogy csak annyi volt az egész, ám replikát még sem találtam rá. Hittem neki. De vajon ez tényleg hiba volt? Elhittem minden egyes szavát, és talán olyan mélyre ültette azt a bogarat a fülembe, hogy nem tudtam még is merre kellene keresnem a kiutat ebből az ördögi körből, mit a bűntudatom, és haragom emelt körém. Átláthatatlannak bizonyult, s nem láttam a kivezető utat. Egyre csak az forgott a fejemben, hogy elárulták bizalmam, és ezt az egészet már rég megkellet volna tennem! Megtenni, hogy minden tiszta lappal induljon. Véghez vinni, hogy a természet feléledjen. Míg én odabent tomboltam, és a víz visszaadta azt a sok rosszat mit kapott, a tenger élőlényei élvezték a szabadságot mit kaptak a szeméthalmok után. Készen álltam! Készen arra, hogy eltöröljem őket a föld színéről, hogy aztán maroknyian vezekeljenek tetteikért. Hogy mindent kezdjenek elölről, hogy aztán másként alakuljanak a dolgok. Ne legyen felesleges öldöklés, s az enyéim békében éljenek. De nem tudtam befejezni amit elkezdtem. Vagy épp csak nem akartam? Vajon ha nem gyűr maga alá a kín… vajon akkor is megálltam volna? Szavai igaz bölcsen csengtek, de nem hatott meg velük. Nem tudott meggyőzni, hogy nem kellene végeznem az emberek jó részével. Nem tudom mennyi idő telt el, míg ott feküdtem a kanapén, és a sötétség maga alá gyűrte háborgó elmém. Azt tudtam, hogy haragom mit sem változott. Túl mélyről, és régóta gyülekező harag volt ez, mit jó ideje nem engedtem szabadjára. Rég voltam a Kegyetlen. Rég voltam az, aki egykor voltam. Meglehet, tényleg csak ennyi kellett a cselekedethez. Meglehet, csak az kellett hozzá, hogy véget vessek a semmittevésemnek, hogy valaki alaposan seggbe billentsen, és a képembe vágja hibámat. Lassan nyitottam fel szemeim, majd ültem fel, levéve mellkasomról a borogatást, majd indultam meg kifelé. Az ajtóban megállva figyeltem az oldalra döntött hajókat, a hatalmas konténereket, és az embereket, kik a szemetet szedték összes, s közben megvetés égett arcomon. Nem éreztem megbánást. Nem éreztem semmi mást a haragon, és a csalódottságon kívül. Persze lapult ott némi szégyen érzet is, a vereségem által, de tisztában voltam vele, ennek az egésznek meg kellett történnie ahhoz, hogy felnyíljon a szemem, és tisztán lássak. Ha Aaron odakint volt, nem pillantottam felé. Csak megálltam a korlát mellett, majd síri hangon szólaltam meg. -Hittem. Hittem abban, hogy képesek változni. Elhittem az ígéreteket, de elég csak végignézned a part mentén. Mennyi rémség hever szanaszét?! Ennek nem kellene így lennie! Tiszteld a természetet, és meghálálja! Tégy ellene valamit, és visszavág! - elszorult torokkal kapaszkodtam meg a korlátban, s egy pillanatra lehunytam szemeim. - Elég volt! Meglehet elfelejtettem ki vagyok igazán. Elfelejtettem, és becsuktam a szemem. Vakok vagyunk mindannyian, és talán a szép szó nem elég. Talán egész végig Ránnak volt igaza...- lehajtottam fejem, majd visszaballagtam az épületbe, ahol aztán magamra kaptam valami felsőt, átcseréltem a nadrágom is. Ahogy ott álltam a szekrényem mellett, eszembe jutott, hogy mit is kellene tennem. Elmenni tán, és rendet tenni mindenhol. Elmenni, és rendbe hozni mindazt, mi tönkrement általuk. Elhinteni valamit, hogy tiszteljék mindazt, mit a természettől kaptak. Hogy tiszteljék az életet, az Óceánokat, Tengereket, hogy úgy tekintsenek ránk ismételten, mint hajdanán. Cselekedni, és nem behunyt szemekkel járni. Talán ezzel adtam egy pofont a világnak. Talán a többieknek is! Ébredjetek! Nyissátok ki a szemetek!! Nem bujdoshatunk tovább!! Tennünk kell valamit, mert így leszünk semmivé!! Cselekedjünk hát!! Mutassuk meg a világnak, hogy léteznek Istenek, és kegyetlenül odavágnak, ha nem tetszik amit látnak!! De a gondolat nem elég. Sosem lesz elég. Meg kell tenni amit meglehet! Talán cselekedni kellene. Hinni, hogy egyszer ismét olyanok leszünk mit hajdanán. Ha Aaron bejött utánam, ismét megszólaltam, kifelé tekintve az ablakon. -Nem bántam meg amit tettem! Újra megtenném, és meg is fogom tenni. Leemeltem egy botot a falról, alaposan megnéztem magamnak, s mivel lábaim még nem voltak tökéletesek, és bizony a mellkasomon is ott ékeskedtek a sötét csíkok, és bőröm is lángolt, úgy éreztem szükségem van rá. Kikerültem Aaront, már akár odabent volt, akár odakint, s a fellobbanó szélben álltam meg az épület előtt, ismét az emberekre függesztve tekintetem, megvetéssel kékjeimben. Szedjétek! Vigyétek! Vissza ne hozzátok!!
- xxxx szó // zene: Music // Peace, Hope, Freedom...??? - - ℤ -
Mit tettem volna a helyében? Az istenek konok maguknak való pedigrés valakik! Azt hinné az ember, hogy mindent látnak és tudnak, de aztán kiderül, hogy semmi nem jut el a tudatukig, csak az amit ők elképzeltek. Tipikus én, régen. A harcból elég volt, mást akart. Békét, melyet ez idáig talán sosem lelhetett meg. Vágjam a fejéhez tetteit, mit elkövetett!? Mondjam el az összes bűnét mit valaha elkövetett!? Ez rohadt egyszerű, még gondolkodnom sem kell rajta! A harag kiült rajta, hogy ezt fokozni akartam, vagy csitítani, magam sem tudom. De azt akartam, hogy vége legyen! Hogy ne érezze ezt, hogy mindenki elárulta. Én nem. De mégis, mintha nekem is közöm lenne ahhoz, mit most teljes egészében érez. És ez a legkegyetlenebb érzés a világon. És rajtam is ugyanúgy elcsattanni látszik ez az egész. Az íriszeim a kinti visszahúzódó víztömeget figyelte, hallgattam amit az istenem mond. Az apám, az egyetlen valakit, akivel hetekig, talán hónapokig is megvoltunk. Az egyetlen valaki, aki mellettem volt, mikor más hátat fordított. És most itt van Ő kire rá sem ismerek, kit megcsócsált egy sushinak való és kitudja mit prédikált össze neki. Hiszen most ugyanazt csinálja amit ő tett a múltban! Pusztít! Ítélkezik! Hallgattam, amit mond ezekről a dolgokról, közben a tekintetem a kinti részt figyelte. Visszahúzódott a víz, mintha sosem lett volna itt jelen. A közelben lévő hajók az iszapban ragadtak, ajkaim elnyíltak. Minden isten másképpen vélekedett a történtekről. Rán, Njörd, ő maga. Vessem meg érte, amit meg sem tett, vagy miket igen! Visszanéztem rá. - Mondjam el az összes bűnöd? - kérdeztem halkan, majd kicsit hangosabb lettem. - Hittél egy polipnak! - nem rebbennek a szemeim, hidegen fürkészem az arcát. Hangom érthető. Szögegyenes. Nem érdekelt, hogy hova tovább, az sem, hogy mennyi időn belül akarja végbe vinni ezt az egészet. Egyetlen egy bűnt tudtam csupán felsorolni, hiszen semmiért nem tudtam hibáztatni, vagy ép őt okolni. Nem tudtam őt elítélni és nem azért, mert az apám. Részben igaza van. De a problémákat nem így kellene kezelni. Nem pusztítással. Finomabb eszközökkel is orvosolhatjuk. Hát nem élt itt eleget humánus módon, hogy ezt tudja? Hát anya ezt nem mondta el neked? Nem mutatta meg? Mindennek el jön a maga ideje! Visszanéztem a visszahúzódó vízre, nem moccant. S én rossz választ adtam, s ettől elfogott egyfajta félelem. Az én hibám ha itt most mindenki...meghal...Mégis mit követtem el, hogy ezt így végig kell élnem? Az apám tombolása okán...én iszom meg mindennek a levét. Csak mert ő rossz oldalra állt akkor nap. Szerintem nem rossz oldal...mi a rossz abban, ha jót teszel nap mint nap? Mi a rossz abban, ha segítesz? Mi a rossz abban ha sikerült valahová beilleszkedned? Mégis mi a rossz abban, ha létezik itt családod? Mi rossz van anyában? Mi rossz lehet bennem? A rossz oldalon állunk mi is? Nem fogok másik oldalt választani! A saját pártomat fogom! De jelenleg csak állni és rémülten tudtam csak nézni, azt a haragot, amit ránk zúdítani akart. Ez rohadt nem vicces. Ahogy az sem, hogy lecövekeltem a félelemtől, a lábaim nem mozdultak. Való igaz, hogy mindig úgy vélekedtem, hogy az erősebb mindig kihívás, az erősebb valami beteges mámor, elérendő cél, szétzúzandó akadály. De ezt látva...kizökkent a mondanivalója. A tekintetem nem vettem le a víztömegről. Csupán a szavai értek el hozzám. Ha másképp dönt, a bátyó és én nem lennénk! Könnyek szöknek a szemembe. Ám a folytatás nem jön. Ahogy a víz is csak úgy megadja magát és visszahanyatlott a helyére. A hajók a mólóknak csapódtak, vagy épp egymásnak. Halottam apa földre esését, de jelenleg mozdulatlan álltam az ajtóban és a lehulló víztömegnek szenteltem a figyelmemet. Rémülten. Reszkettem, hiszen ha ez mind nem visszatér a helyére, hanem csak úgy elmos mindent...a túlélők száma elég csekély lenne. A lábaim felmondták a szolgálatot, térdre rogytam, hiszen az ilyet nem mindennap éli meg az ember. Nem mindennap ad egy egész haragos litániát egy isten, nem mindennap kell egy istennel szembe szállnod, hogy meghalgasson, hogy visszatérjen arra az útra, amit szántak neki. Nem a tombolást szánták neki. Sose tett még ilyet, mióta ismerek...okot adni, hogy éljenek...rohadj meg! Vesztettem! - A könyörületesség nem gyengeség Aegir. - tudom, mit mondott, képtelen volnék már feledni, vagy másképp tekinteni rá. Ám arra törekedtem, hogy ez lehetőleg minél tovább, minél szilárdabban így maradjon. Teszek azért, hogy ez többé ne fordulhasson elő. Én jobban ismerem őt bárki másnál...pedig csak hat hónapja vagyok az élete része. Többet tudok tenni, mint azt bárki is gondolná. Visszaszerzek mindent, mit elvesztett. A tekintetem a riadt lézengőkről, telefonálgatókról és kamerázókról, segítségnyújtókról átsiklott Aegirre. Én ott leszek, ezt minden szavam nélkül is tudja. Tudnia kell. Mégis...csupán az érdekelt, hogy mit érez, hogy miként alakult ez ki benne, és vált ennyire élessé végül. Látni akarom, amit még nem. Érezni, tapasztalni, amennyit csak lehet. Megtudni, máshol kik lehettek Ők, miképp maradtak fent a legendáik. Tudnom kell, hogy képes vagyok-e rá és most érzem hozzá magamban a legtöbb ambíciót. De nem őrültem meg, eszemben sincs szétzúzni azt, amikor végig csináltuk azt a vesszőfutást. Nem fordíthatok hátat. Még így sem. Még mindig felnézek rá. Sérült? Dühöng? Lestrapált? Akkor is ő a legnagyobb. Legalábbis az én szememben. A krekken morzsáit kifogom belőle törölni, hogy ne maradjon más benne, csak a jó...csupa hazugságot hintett el benne...percekig figyeltem mozdulatlanul a kiterült istent. Figyeltem a vonásait, figyeltem a légzését, próbáltam elképzelni mit is érezhet most. Fájdalmat. Haragot. Kínt. Bűntudatot. Mindent egyszerre. - Már régóta egymásnak jelentjük az otthont? Nem igaz? Mégis, valahol... belül mart valami érdes, ahogy megint arra kellett gondolnom, hogy megint messzebb lesz tőlem egy időre. De ahogy egyszer megígértem neki...Az megmásíthatatlan, és igaz. Feltápászkodtam a földről. Apámhoz létem, nagy nehezen ölbe fogtam és a kanapéhoz létem vele, hogy ráfektessem. Végig néztem a testén, apró mosollyal figyeltem az arcát. A hideg vizes ruhás borogatás nem tudom mennyit segít rajta, de másodpercek múlva az is került rá. - Szeretlek. - feleltem, szinte suttogásba illően, majd visszahátráltam a házon kívülre az ajtó elé, hogy figyeljem a művét. Fájdalom. Kín. Pusztítás. Mindezt egyszerre és eltörölhetetlenül. Egyelőre ez a legtöbb, amit adni tudok: egy elképzelés. De megteszem. Érte. Értünk. Erőt ad a bizalma, nem keveset, eszem ágában sincs elkótyavetyélni hát.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Ápr. 27, 2023 8:01 pm
Aaron && Aegir
Hallgattam. Csak ültem ott a padlón, és hallgattam. Minden egyes szavát, miközben egyre dühösebbnek éreztem magam. Nem azért mert bosszantott a kirohanása, igazàból becsültem azért, mert képes volt elém állni, és a szemembe mondani. Képes volt azt mondani, amit más nem tett volna meg. Az igazságot. Az igazságot, ami piszokmód képes fájni. Az igazságot, ami egyre jobban feszítette elmém, s sikítva akart a világba kitörni, csakhogy végre elhagyja tudatom. Dühített minden szava, akár csak az, mikor felém mutatta anyja képét a telefonban. Összepréseltem hát ajkaim, majd feltornáztam magam állásba. Jobbom ökölbe szorúlva lógott mellettem. -Te mit tettél volna a helyemben? Hm? Amikor eleged van a harcból...eleged van abból, hogy folyamatos csatározás megy. Vajon a nyugalom és megismerés helyett mit választottál volna?! Tettem dolgokat, melyekhez isteni erő kellett, ám szartak az egészre egy lapáttal, ráfogva az időjárásra! Vágd a fejemhez tetteim, mit követtem el, és mit nem! Mond csak el az összes bűnöm mit valaha elkövettem! Harag tombolt bennem, s kezdtem azt érezni egyre inkább a hatalmába kerített. Az hogy Kat nevet adott nekem, hogy elindított egy úton, nézhetjük többféleképp is, ám én magam mégsem tudtam hibaként tekinteni rá. -Ismered a legtöbb titkom, nem lesz nehéz! Mire vársz még? Vágd a fejemhez, hogy szar alak vagyok, hogy semmit sem érek, hogy kudarcot vallottam mint férj, apa és isten. Hogy egy idő után mikor megjelent egy új hit az Egy Istenről, nem cselekedtem! Nem tettem semmit, ahogy más sem! -csattantam fel, miközben odakint a tenger elkezdett visszahúzódni, erőt gyűjtve az ostromlásra. Kiadni minden haragom. A dühöt mi bennem tombolt. Csapkodtak a hullámok, egyre több mocskot söpörve kifelé, mi nem oda tartozik, visszakerüljön oda, ahonnan érkezett. -Megölték mindazokat a nem létező Istenük nevében, kik a régi tanokat követték, vagy nem voltak hajlandók áttérni!Elpusztítottak maguk körül mindent! -ajkam vékony vonallá szűkült. Megtámaszkodtam a párkányon. A harag, mi bentről feszített, egyre jobban legyengített, hisz nem a gyógyulásom forgott szemeim előtt.-Mondhatod akár azt is, hogy akkor sem tettünk semmit, de nem mindig voltunk jelen! Mondhatod, hogy visszaküldhettünk volna mindent! Mondhatod, hogy gyávák voltunk, de kisebb gondunk is nagyobb volt annál, mint sem ilyenekkel foglalkozzunk! Njörd a könnyű felesleges megoldásoktól mentes dolgokat szereti, mik kevés áldozattal járnak... Rán haragvó fúria tud lenni... Én meg...- eltártam balom magam mellől, miközben lepillantottam mellkasomra. Egyre kapkodóbb lett légzésem, ám mindaz betudható volt annak is, hogy fort bennem a harag.-Én meg elvonultam a világ elől. Vess meg bátran azért amiket tettem, vagy mégsem cselekedtem meg! Vess meg érte, amiért próbáltam humánus módon hideg fejjel végiggondolni! Odakint lassan a tenger maga után csak az iszamos fövenyben hentergő hajókat hagyta, mint apály idején szokta. Nem kellene bizonygatnom ki vagyok! Nem kellene bizonygatnom, létezem, és nem valami mese vagyok gyermekek könyvében! Nem hiába szórtuk szét az Eddákat a világban. Sokáig álltam ott csendben, miközben kékjeim egyre vadabban izzottak, mellkasom heves emelkedése süllyedése közben. -Rossz oldalra álltam Aaron! Olyan hibát követtem el, amit nem tudok orvosolni! Talán ha hagyom, hogy Ő tegye a dolgát, ha nem unom meg a sok fohászt, ez az egész nem lenne!- egyre görcsösebben kapaszkodtam a párkányba. Nem tudtam, vagy nem akartam parancsolni a haragomnak. Meglehet újra kegyetlen akartam lenni. Ám az utolsó pillanatban, mielőtt a hatalmas víztömeg szerte mindenfelé megindult volna, eszembe jutott Kat, és az a pillanat. Ott állt a parton, döbbenten, földbe gyökerezett lábbal, s úgy figyelte előtűnésemet. Nem szaladt el... Ott maradt, és talán az első pillanattól kezdve megmutatta, hisz nekem. Hisz bennem... Rendületlen... Szerelmesen... Én Gyönyörű Tavirózsám! -Ha másképp döntök, a bátyád és te nem lennétek! Ha másként döntök...én nem...- megingattam fejem.-Nem dönthetek másként! Én...semmi...- elsötétült a világ. A még meglévő méregnek gyors utat adtam haragvó tombolásommal. Földre kerültem, mozdulatlan, s csak a sötétség maradt. A tenger pedig? Nos az befejezte éktelen táncát, s talán picit gyorsabban érkezett vissza a helyére. A hajók nekiütődtek a mólóknak, és egymásnak, majd érkezett még pár hangos erőteljes hullám, aztán csend lett... Nem maradt más, csak a hallgatás, és a döbbent csend...
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
A rossz, ha megtörténik, miért őrlődsz rajta hosszú távon? Miért nem tudsz a jóra gondolni? Miért nem tudtam én sem ahhoz nyúlni? Ő sem tud, ebben semmi jó dolog nincsen, hiszen nem akart ilyen mód mutatkozni előttem. Gyengének. Túl sok időt töltünk együtt. A kezeim ökölbe szorultak ezt halván. Folyamatosan visszacsengett bennem, amit korábbiakban mondott. Belülről feszített ez az egész, különösen a hónapokkal ezelőttiek türkében, de egyelőre félretettem, mert másra kellett koncentrálnom. Amúgy is bajos volt normálisan fókuszálnom úgy, hogy a hangosabb légyzümmögés is képes volt felcseszni így ezt halván. Most még apa is rátett erre egy lapáttal. Túl sok időt... azt! S mindezt az ajtóban állva fortyogtam ki magamból. Igaza lenne? Nem...hiszen az ő ötlete volt ez az egész, hogy menjünk el edzeni, mert az jót fog tenni nekem. Közöm sem volt ahhoz, hogy ennyi időt töltsünk el egymással. De nem bánom ezt a rengeteg időt, de mégis hogyan magyarázzam el egy füleit becsukó istennek, aki csak azt hall és lát meg amit a dühe keresztül enged a falakon? Mintha magamat látnám benne... én is szoktam így viselkedni. Két dudás egy csárdában típusú dolog venné kezdetét? Ilyenkor mit lehetne észszerűen cselekedni? Tudnék neki jót mondani? Úgyis elmegy a füle mellett, meg sem fog hallani. Az ablakhoz sétált és figyelte a kint létet. Aztán beszélni kezdett. Sok mindent adott és nem tud a szépre gondolni. Bizalmat adott és hitet nekik. Nem szakítottam félbe, nem is akartam. Egy ideig még akkor sem szóltam, miután elcsendesedett. Csak figyeltem őt, a szigorú vonásait, azt a férfit, akit megsem ismerek most. Kit apámnak kéne neveznem, de nem tudom, mert nem ismerem meg! Ő nem az apám! Pedig de... felém fordult, a kékjeibe néztem, szavait hallgattam. Adjak egy okot, amiért megkímélné őket. Ijedten figyeltem rá, mégis mit kéne mondanom? Mégis mi ez most ilyen hirtelen? Az én válaszomon múlik több százezer élet, vagy mi? Ezt nem teheti meg! Nincs joga hozzá! Figyeltem miképp rogy össze a földre, erőtlen lábai voltak, a méreg még benne volt. Ne akassz ki ezzel öregem! Ha ez teljesen felemészt, hát mindennek vége! Ilyen dolgokat felhozni! Én és a helyes válaszok egy dühös istennek! - Nem fogok neked mellé beszélni! Nem szoktam! - léptem előrébb, közelebb hozzá, mert ez nem olyan helyzet, ahol csak beszélünk egymás felett. Tekintetem jéghideg volt, ahogy az övé is, mintha egymás tükörképei lennének! - Katrine Bergström biztosított neked egy személy nevét! De ez nem is egy igazi ok, ezt te is tudod. Mond csak Aegir... - még mindig odébb vagyok az áhított céltól, feleslegesen nem teszek be magamnak, inkább teszem, amit tudok. -….merre jártál éveken keresztül?! - emeltem meg felé kicsit a hangom, hogy értse a lényeget. - Északi sark. Tibet. Pompei! Ezek közül mond csak melyik volt az melyben istennek vallottad magad?! Mikor voltál úgy igazán jelen? Magadban hitegetted mindezt, de az embereknek adtál bármit-e ebből? Tudták, hogy létezel? Nem! Mert távol voltál a vizeidtől és letértek az útról! A mai fiatalok azt sem tudják hogy ki a franc az a félszemű! Léteznek istenek? Léteznek istennők? Az idősebb korosztály, akik még szentül hisznek bennetek, már hiába mondják a fiatoknak, nem érdekli őket! De titeket sem! Itt jártok köztünk, elhitetitek velünk, hogy minden rendben, majd mit kapunk cserébe? Ezt! Rajtam múlik, hogy kitudja hány ember odaveszik a válaszom által! Egy isten nem tesz ilyet! Ha meg mégis...hát nem álok az utadba! De aki hisz benned...akkor az abban a pillanatban elveszti benned mindenét! - nem kiabáltam, de elég erőteljesen adtam a tudtára mindent. Még gesztikuláltam is mellé, az íriszeim ridegen figyelték őt a földön. Majd kimutattam a szeméthalomra. Közben a zsebemből előszedtem a mobilomat, fél szemmel egy gyorshívásra kapcsoltam. - Okolod őket a sok szemét miatt? Hány éve gyűlik a tengerben a szemét? Nem most kezdték el, de te leszartad! A tisztogatók amit tudtak össze szedtek...nem fogok egyetlen okot mondani, mert több ezret felsorolok...megkímélni őket? Mond csak... Anyámtól is kérnél egy okot? Ha az enyém nem volt túl meg győző éppen?! - úgy fordítottam felé a mobilom, hogy lássa a telefonhívást és azon Anya nevét. Szigorú pillantást vetettem felé, hiszen nem érzem jogosnak, hogy mindezt én tegyem meg. Ha nem tetszik a válasz, meghalnak. Miattam! Kurva nagy terhet rakott most ezzel a vállamra!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Ápr. 26, 2023 5:37 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Minden elveszni látszik. Vajon miért? Vajon miért? Összeszaladt szemöldökkel pillantottam rá, miközben hallgattam szavait. Akkor és ott, abban a pillanatban egyetlen jó dolog sem jutott az eszembe. Nem gondoltam arra, hogy jó is lehet ebben az egészben, hisz akkora pofont kaptam a sorstól, hogy már-már szikrát hányt a szemem! -Megtörtént... Túl sok időt töltünk együtt fiam...-morogtam az orrom alatt, és igyekeztem parancsolni a számnak.-Csak egyet mondj meg nekem Aaron... Mi a jó abban, ami most történt?Hmm? Én nem látom a derűs oldalát. Sose akartam, hogy eképpen láss! Gyöngének... Összeszakadva... Nem rá voltam dühös. Haragom nem felé irányult, egyszerűen csak elegem volt abból, hogy gyenge voltam, és nem kaptam semmi tiszteletet. Megleget a Kraken egy olyan részt piszkált meg elmémben, mellyel pontosan célba talált. Meglehet, valami olyat tett, ami általa elromlott, ám hogy mindazt vissza lehet e hozni avagy sem, abban egy cseppet sem voltam biztos. Azt tudtam maradéktalanúl, hogy a harag egyre jobban öntötte el agyam, és lassan olyan vörös köd emelkedett szemeimre, melytől nem láttam olyan tisztán és racionálisan a dolgokat, ahogy azt a fiam tette. Nem akartam elismerni, hogy vesztettem és gyenge vagyok, még is folyamatosan az ő hangján üvöltött minden a fülembe. "Hitszegők mellé álltál!" Haragom kúszott egyre feljebb, és feljebb, nem adva rá lehetőséget, higy nyugalom költözzön elmémbe. De vajon akartam e azt a nyugalmat, hisz visszaadtam azt a rengeteg szemetet, mit kaptam. Visszaadtam a sok lomot, hulladékot, mi vizeimet szennyezte, ám nem éreztem elégnek. Amilyen hamar elnyomott az álom, olyan hamar riadtam fel belőle. De nem lehetek ilyen gyenge! Nem riadhatok meg csak azért mert legyőzettem! Nem lehet! Ám még is igaz volt minden egyes mozzanat, minden egyes szó és cselekedet. Én meg csak álltam ott a kanapé mellett, mellkasomat figyelve, kusza gondolatokkal fejemben, mik arra késztettek, ne engedjem el a haragom. Csapjak oda! Adjak vissza mindent mit valaha kaptam! Árulást, gyilkosságokat, szemetet. Nem pillantottam hátra Aaronra, s szinte figyelmet sem szenteltem neki. Nem aludtam sokat, és bizony az a fránya gondolat, hogy talán sosem értem ennél többet, nem akart nyugtot hagyni. Megérdemelnék amit nekeik szántam. Szinte az összes ember. Elárasztani a világot, hogy tehetetlenségükben azt is megbánják, ha véletlen tettek valami kárt a világban. Odabotorkáltam az ablakhoz, megtámaszkodtam a párkányon, s figyeltem azt a rengeteg piszkot, miközben haragom egyre jobban tombolt. Furcsa dolog ez a düh, ahogy párosul egy csomó más érzelemmel, hisz annyi minden égett bennem azokban a percekben. Aztán halkan beszélni kezdtem. Tudva, Aaron ott van az épületben. -Annyi lehetőségük lett volna rendbehozni mindent. Nekik adtam a bizalmam, a hitem. Elhittem, hogy képesek azon az úton maradni...elhittem, és ez által olyan dolgokat tettem, mikre nem kellett volna büszkének lennem. Nem tudok a szépre gondolni. Nem tudom azt mondani, nem haragszom.-egy pillanatra elhallgattam, vonásaim megkeményedtek, kezem ökölbeszorúlt, miközben koppantottam rajta párat.Hibáztam? Hagynom kellett volna veszni őket? Hagyni, hogy saját önteltségük csapdájába essenek? Végighordoztam ujfent tekintetem azon a rengeteg szeméten, mit visszadobtam, majd fiam felé fordúltam. Lábaim nem voltak még a legerősebbek, így megterhelő volt megtartanom magam. -Csak egy okot mondj miért kíméljem meg őket... Csak egyet! Persze eszembe jutott Kat. Az én gyönyörű tavirózsám, ki sosem akart ártani senkinek, ám túl sokáig nem időzött gondolataimban. Fájdalom hasított végig rajtam, miközben cseppet moccantam, lábam megadta magát, s így lekerűltem a padlóra. Az a bogár pedig, mit a fülembe ültettek, szép fokozatosan kezdett érlelődni, növekedni, s talán ki sem tudom onnan írtani. Ott ragad, ott tapad, és nézetem arról, hogy az emberek jók is tudnak lenni, talán végleg elveszett?
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Nem enyhíthetek a fájdalmán, mert nem nőnek vissza a gleccserek, nem kerülnek vissza a halott tengeri lények. Igazat adhatnék neki, de csendben maradok inkább. A végén még én is szar alaknak leszek titulálva szemeiben és nagyobb távolság lesz közöttünk. Nem akarok fénymillió távolságban lenni tőle. Megint. Fogalmam sincs hogy mi történhetett a tengeren, fogalmam sincs miképp zajlott le kettejük között ez az egész...az biztos, hogy apám húzta a rövidebbet. Megrándult a szám sarka. Nem akarok valami vallatótiszt lenni, vagy interjúztató...békén hagyom a témát. Talán később elmondja hogyan is történt...vagy sem. Sajnálja. - Tudod, néha amikor rossz dolgok történnek, azt gondolom, “mit tettem amiért ezt érdemlem”? Vagy például “miért én”? És akkor eszembe jutnak a jó dolgok, minden igazán jó dolog, ami idáig történt és ugyanezt kérdezem magamtól. Mit tettem, amivel megérdemeltem ezt? És minél többet gondolok rá...szerintem nem arról van szó, hogy bármit is érdemelnék. Az élet csak megtörténik. És minél több időt töltök azzal, hogy dühös legyek a rossz dolgok miatt, annál inkább lemaradok a jóról. Elkötöttem kétszer a hajódat és nézd meg mi történt. A jó dolgok az életben váratlan helyekről jönnek. - jó, igen, itt most arról volt szó, hogy elgatyázták elég rendesen. Hogy veszített és dühös. De életben van és én a jó oldalát nézem ennek. Mégis belülről tépett az érzés, majd teljesen elhaltak. Most gyenge volt, mert félt és remélt. Dühöngött. Ez az ő ügye, az ő harca, s miként ismerem őt: maga vívja meg azt. Segítenék, de tudom, hogy azzal becsületén ejtenék csorbát Aegirnek. Nem szólok, és nem is szólhatok bele a harcaiba. Zavar a lelki távolság, és zavar a tétlenség, hogy látom őt ilyen állapotban. De szilárd vagyok, akár a szikla, nem mozdulok el. Csak remélek. Ennyit tehetek. Hosszú a perc, mely felfalja a másikat. Aztán néma a csend mellett belém is beköltözik a magány. Így aztán csendesen keltem fel mellőle, a fotelből felkaptam a vékony összehajtott takarót, majd azt terítettem rá. Végül magára hagytam, a tea ott gőzölgött az asztalon, így később vissza is térek hozzá. A "teraszon" megtorpantam zsebre dugott kezekkel. Figyeltem a békésnek tűnő tengert, majd a parton ácsorgó kérdésekkel teli halandókat, kik a szemetet figyelték. Mit sem sejtve a történtekből. A víz kiokádta magából őket. Jogosan. Magára hagyni apámat ilyen állapotban? Nem akartam, így nem is mozdultam, csak mikor a tompa puffanást hallottam meg, akkor fordultam befelé. Nem siettem a segítségére, onnan figyeltem miképpen is keveredik fel a földről. Ragaszkodás, önzés, büszkeség, s ezek veszedelmes érzések. Magabiztos vagyok, hogyne, mégis amikor fontos dolgok kerülnek terítékre, igazán fontosak, a kétségeim alattomos, halk kis táncba kezdenek gondolataim között. Meredten bámultam Aegirt, a vonásait, fürkésztem a tekintetét, ám tudtam jól...idővel rendben lesz.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 24, 2023 6:26 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Minden elveszni látszik. Minden, aminek a helyén kellett volna maradnia, de még is akadt valami, ami arra ösztökélte a sorsot, hogy tegyen ellene, és átálljon egy olyan szakaszra, amiben nem létezett kegyelem, sem pedig felejtés. Minden emlék, s pillanat, mikor vétettek ellenem, s kihasználtak, ott fortyogott tudatomban, kegyes hazugságot sem hagyva maga mögött. Nem hagyta, hogy feledjek, vagy épp mentséget adjak tetteikre, mikor olajjal szennyezték vizeimet, mikor hálóikat széthagyva állatok ezreinek okozzák halálát, s az a kevés jó sem jelentett vigaszt. Egyre haragosabb lettem, miközben a fájdalom átjárta testemet. A hideg zuhany sem segített, nem vitte lejebb a hőt, mi elöntött. Hiàba ültem ott alatta egy darabig, csak az olvadozó jégsapkákat jutatta eszembe, a széthulló évezredes gleccsereket. Olyan pillanatok jutottak el elmémik, mikre már nagyon régóta nem gondoltam. Halál járna mindegyiküknek áruló tetteik miatt. Felcsillanó lélektükrök, s a szemetet visszaokádó tenger. Ennyi volt minden, mit akkor megtettem. Mintha egy masszív agymosást kaptam volna verés helyett. Talán felnyitotta a szemem? Talán akkor léptem igaz ösvényre, mikor belémmart a csőre? Meglehet azonban, hogy már puszta szavai is beültették a bogarat a fülembe. Aztán próbáltam felkelni, s Aaron segítségemre sietett, s segítségével egyszerübben jutottam el a kanapéig. Vágtam egy grimaszt szavaira. -Enyhíteni?! Sehogy! A tenger nem lesz tőle tiszta. Nem kerülnek vissza a bálnák az életbe. Nem nőlnek vissza a jéghegyek.- morogtam, s közben odaemeltem kezem mellkasomhoz, majd lesiklott a hegre. Szemeim lecsukódtak, s próbáltam valami olyanra gondolni, ami kicsit enyhítheti bennem ezt a kínt, s érzést, mit hosszú ideje elnyomtam magamban. -Sajnálom Aaron...- nem emeltem rá tekintetem, nem fordultam felé, s szemeim is lehunyva maradtak. Odakint a víz mêg sokáig csapkodta hullámait majd hírtelen váltak semmivé, s nyugodott el. Sötétség, mi körbelengett, s az elme nyugalomra hajtotta magát. A gondolatok elcsendesedésével, talán a nyugalom is egyszerűbben érkezett, akár a gyógyulás is. A test meggyógyul, de a sértett egó vajon mikor nyeri vissza a maga dicsőségét? Mikor kezd el ismét büszkének lenni sértett baljóslata ellenére? Nem tudom meddig aludtam, ám arra riadtam, hogy hideg verejtékben úszik testem, mellkasom hevesen emelkedik és sűlyed, kezeim görcsösen kapaszkodtak a kanapéba, majd egy ilyen fordulattal huppantam le a földre, s érkeztem a mellkasomra egy nyekkenéssel, majd felnyomtam magam, megkapaszkodtam a kanapén, feltérdeltem, majd felkeltem. Lepillantottam mellkasomra, hasamra, ám a csíkok nem tűntek el, viszont nem is növekedtek. Stagnáltak, akár a gondolatok a fejemben. Lábaim még nem voltak a legerősebbek, így elbotorkálással nem akartam próbálkozni. Alattomos dolog a méreg, mi megbénítja a testet, higy a másik ficánkolás nélkül falhassa fel a mérgezés elszenvedőjét. Talán ha nem az vagyok ami, akkor a méreg meg is ölt volna. Így viszont hagyta maga mögött a kínt, és a gondolatokat az árulásról, s hitszegők védelmezéséről.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Felsegítettem a földről, szavai nyomán nem néztem rá. Erőt sem ad arra, hogy ismét szembeszálljon vele, vagy mással. Akkor mire fel az egész? Készüljön fel ellene. Segíthetek neki. Újra hitet adhat(unk) az embereknek és ezáltal tudok benne segédkezet nyújtani. De talán ezáltal visszaadhatom annak a negyedét, mit eddig kaptam tőle folyamatosan. És erről még tudnia sem kell majd. A fürdőbe érve egy apró botlásnak köszönhetően a víz is megindult a rózsából és minden is vizes lett. Nem állítottam le. Bár fogalmam sincs mit is akart idebent tenni-venni. Szavai alapján most dühös az emberekre, a Krakenre...a hit elaludt az emberekben és hátat fordítottak. Ez pedig most nehéz lehet. Őrülten nehéz és bosszantó. Nem, nem tudom mindezt elképzelni, engem nem imák és hit tart életben. Bár van egy sejtésem hogyan is működik, de most nem agyalok ezen. A kín, mely körülölelte az apámat...mindent elmondott róla. Sebezhető volt ő is. Ez pedig megrengette a világomat. Gyenge volt. Fájdalmai voltak. Legyőzték Aegirt, a Tengert. Egy nyomorult sushi! Nem, nem fogok ez miatt hátat fordítani neki. Nem fogok elhagyni és nem fogom elüldözni sem. Szavakkal és tettekkel sem, mert nem ezt érdemli és már párszor kihirdettük a kettőnk közti szoros kapcsolatot. A tekintetem kicsit dühösen mérte végig az öregemet, de nem rá vetült mindez, inkább az ellenfelére. Meg mérges voltam, hogy egyáltalán ilyesmi történhet. Hogy csak így legyőzik. Mi van ha kizökkentette valamivel? Mi van ha... az nem lehet, hogy ennyire... erőtlen. A Kraken meg...A felemelt keze zökkentett ki a gondolatból. Nem tudtam folytatni, meg hát a haragvó szemek is eltűntek így ezáltal. Félrebillentett fejjel figyeltem a kínt rajta. Halottam a nyitott ajtóból a tenger dübörgését, miképpen hánykolódik, miképpen ontja hullámait. Elidőztem ezt hallgatva lepillantva a csempére, melyet már eláztatott a zuhany jéghideg vize. Dühös. Fájdalmak kínozzák. Ez egy végtelen csatája lesz elméjének. És talán a testének is meg kell küzdenie vele. De ez inkább az elme csatája lesz. Segíteni akarok, de nem tudok mit csinálni. A mérget csak ő tudja semlegesíteni, vagy eltűntetni az idő haladásával. Elfog tűnni, ugye? Nem lesz nagyobb bántódása? Nem támadja meg az idegeit, vagy bármit amivel isteni erőt birtokol, ugye? Nem lesz erőtlen... ám mikor újra apára pillantottam, a lélektükrei felizzottak. Mozdultam egy lépést felé, mikor kialudtak a fényei szemeinek, ám megtorpantam, mikor kutatni kezdett...valamit. Aztán a keze is mozdult, majd felkelt a földről. Nem mozdultam azonnal, csak mikor már kifelé mozdult, akkor léptem mellé, hamar lenyomtam a tusolónál a csapot, hogy feleslegesen ne foljon a víz. Aztán átkaroltam apát. - Segítek... - halkan jöttek a szavak, a derekánál átöleltem, a karját átvezettem tarkómon, azt a kezét meg is fogtam a csuklójánál. Kikísértem lassacskán a kanapéig, majd ahogy ő lehuppant rá, én úgy guggoltam le a lábai mellé, hogy arcára nézzek. Az egyik kezem a kanapén vol, másik a térdemen. - Hogy enyhíthetnék a fájdalmadon? - segíteni akartam rajta, akárhogyan. Kár hogy nem létezik olyan képesség, hogy átvehető lenne a másik fájdalma, negatív érzései...szívesen átvállalnám most ezt a feladatot tőle.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Ápr. 23, 2023 6:33 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Fent üldögélt a pulton, engem pedig nem érdekelt. Sokkal jobban izgatott, mikor tér vissza belém az erő, s mikor nyerem vissza a teljes uralmat testem felett. Nem éreztem magamban a fájdalmon kívűl mást. Sem haragot, sem szenvedést, sem pedig dühöt. A fájdalom, mi olykor olykor belémhasított, alaposan elvette a figyelmem a többi érzelemről. Igaz szóltam pár szót, és elmagyaráztam mit miért tettem, de valahogy még is úgy éreztem felesleges szócséplés az egész. Legszívesebben kifutottam volna a világból, hogy többet vissza se nézzek addig, míg el nem nyerem a megbocsájtást, vagy épp azt, amivel a múlt árnyéka egyszer s mindenkorra megvàltozik. Végigfutott rajtam a gondolat, míg lehunyt szemekkel üldögéltem, hogy vajon tényleg hibát követtem e el akkor, amikor bebörtönöztem, és az emberek mellé álltam. Hitszegőknek nevezte őket, kik szennyezték vizeimet, kik gyilkolták állataim, és nem tiszteltek. Lelkemben mérhetetlen harag lobbant fel irántuk. Harag, mely egyre nagyobb gátat szabott a józan észnek, s a hullámok tovàbb ostromolták a partot. Megfutamodni... Sosem akartam megfutamodni. Legalàbb is csata elől nem, az teljesen biztos. Azzal, hogy legyűrt, gyengeségemet bizonyította, és nem azt, hogy ő gyözedelmeskedett. Számomra a gyengeség nagyobb pofont jelentett sértett öntelt egómnak köszönhetően. Eszembe jutatta szavaival azt is, hogy valóban megfutamodtam. Eljöttem, mikor minden ellenem kezdett játszani. Eljöttem, mikor a csőre húsomba mart, hol ott tudtam, régen, nem tettem volna ezt. Elfutottam, gyàván, hogy mentsem a bőrömet. Mibdez már a padlón ülve szaladt àt elmémen, s mikor Aaron lépett oda mellém, ellent mondva első gondolatomnak, hogy eltaszítsam hiú büszkeségemben magamtól, engedtem, hogy felsegítsen. -Nem töröl el semmit, és még csak erőt sem ad arra, hogy ismét szembeszálljak vele, vagy bárki mással. - közben rátámadzkidtam, majd izmaim megfeszűltek, miközben ha hagyta a fürdő felé vettem az irànyt, ahol elengedtem, s a fal mentén bebotorkáltam a zuhanytálca közelébe. -Elárultam az enyéimet végtelen hiúsàgomban! Hitszegők...- nem tudtam befejezni a gondolatmenetet. Lábaim megadták magukat, s huppantam le a fal mellé a hátsómra, miközben a zuhanyvól csak úgy ömlött kifelé a hidegvíz. Izmaim újfent megfeszűltek, àm hogy azért e mert a méreg távozna, vagy mert nem engedtem, nem is érdekes igazán, inkább maga az érzés, mely körbeölelt, s hírtelen zuhantam vissza a valóságba, mikor a hidegvíz elérte arcomat. Testem forrón küzdött, elmém csapongva zakatolt, miközben a hullámok vad táncukat járták. -Felemeltem kezem, mintegy jelezvên, minden rendben, ám annyira talàn nem voltam meggyőző a feszülő izmaimmal, ökölbe szorúlt karommal. Meglehet, nem akartam a gyógyulást. Meglehet, rámkényszerítették, s őrűlt módjára vezekelni akartam tettem ellen, miközben a tenger ontotta magàból a szemetet a partra. Hitszegő árulók! Mindent megadtam nektek! Nektek adtam a halakat! Nektek adtam az életet! Mindent megkaptatok! Mocskotokban úszik a világ, miközben majd belefulladnak teremtményeink! Elmém háborogva kavargott, kékjeim izzodtak, akár csak a bőröm, majd oly hírtelen ahogy jött, úgy aludt ki szemeimből a fény, s egy pillanatra tisztult ki ismét látásom, s szapora lêgvételekkel kaptam körbe tekintetem. Ha összeakadt fiaméval, hát intettem felé, de nem kértem segítséget, csak megpróbàltam felkászálódni. Ha segített, könnyebben ment, ám ha nem akkor eltartott egy darabig míg kijutottam a kanapéig, s ledobtam magam rá, hogy aztán hunyjam be szemeim átadva magam a sötét némaságnak, míg a méreg, és a gondolatok csapongó tàncot jártak lelkemben, s testemben.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Szerencsére nem kellett sokat győzködni, hogy vetkőzzen. Így amúgysem hagytam volna, hogy hosszú ideig maradjon. Szakadtan. Véresen. Kényelmetlen és kellemetlen. Neki. Nekem. Nem. Nem akartam számon kérni semmiért sem. Csupán aggódtam. Nem jelentkezett és mikor megláttam ilyen állapotban, átfutott rajtam mindenféle gondolat és érzés. És még most sem száz százalékos. Talán nem is lesz az. Szavai nyomán nem lett bűntudatom, vagy rossz érzésem, hogy nekünk akart meglepetést egy hajóval. Közben megragadtam a felsőt, mit leszedett magáról és a legközelebbi kukába vágtam. Egyenlőre ott jó helye lesz, aztán majd megy egy konténerbe, ha a partmenti kukákba teszem, ott csak kérdéseket szülne. Még csak az kellene. Felkapom a fejem a további szavakra és egy másodpercig bennem rekednek azok a szavak, amelyeket még csak gondolatban próbáltam megfogalmazni. Jól értettem a mondatát? Valami kattan legbelül. Tanítani. Nem szóltam hozzá. Figyeltem ahogy lehunyt szemekkel hátra dől. Vajon ilyenkor mi fordul meg a fejében? Vajon ilyenkor mi forog a kerekei között belül? Felültem közben a pultra, hogy onnan figyeljem a férfit, az istent, az apát. De aztán befordultam a konyha részre, levetettem magam halkan a pultról és teát készítettem. Filter akadt, meleg vizet hamar csináltam, majd kapott némi ízesítést is. A mozdulat abba maradt valahol mikor meghallottam a hangját. Nem futamodhatott meg. Nem hát. És el is hiszem, hiszen, ha elfut a harc elől, akkor nevetés tárgya lesz...és akkor a másik győzelmét hirdeti azzal...mondjuk ez a végkifejlet sem könnyebb. A tea elkészült, szerzetesi tea, azokból a filterekből, miket Tibetben kapott oly’ régen. Mesélt nekem róla már, mikor először elhozott ide. Kitöltöttem tiszta bögrébe, majd letettem elé azt az asztalra, magam pedig a kanapé végére telepedtem félülő fél álló helyzetbe. Egyszerre önt el megkönnyebbülés, keserűség és szomorúság, de hiába akarnék utóbbi kettőre koncentrálni. Méreg van benne. Fájhat is. Rosszul érzi magát. Nincs más baja, eszénél van, lesz ma egy pokoli éjszakája és utána egy kellemetlen időszaka. Ezt biztos nehéz lesz megemésztenie. - Megfutamodni egy harctól, ez a legrosszabb, ami megtörténhet velünk. Rosszabb, mint vereséget szenvedni. A vereségből mindig tanulhatunk valamit. De a megfutamodással csak ellenségünk győzelmét hirdetjük. - szólaltam meg kicsivel később, mikor az izmok megfeszültek testén. Igen, figyeltem őt minden pillanatában. Hibázott és vezekelnie kell... elhúztam a szám, miközben azt figyeltem miképpen keveri magát álló helyzetbe, majd miképp esik össze a padlóra. - Hé! - pattantam fel, hogy mellé érkezzek. Felszakad belőlem egy lélegzet, de kicsit sem mondanám megkönnyebbültnek. A látvány még rohadtul nem engedi, hogy meg nyugodjak. Újabb szó Aegirtől. Vezeklés. - A bűnbánat és a vezeklés gondolod eltörli a múltat? - kérdezem halkan, ám azt is tudtam hogy ez hatalmas dolog. Ez az a zár, amivel bezárhatod a múltra nyíló ajtót. Ha engedte azt, hogy mellette legyek, akkor felsegítettem a földről, ha kellett és azt is engedte hát elkísértem egy darabon, ahová menni akart. Ám ha nem engedte, hogy hozzá érjek, semmilyen módomn sem, mert sérti az egóját ez is, akkor hátrébb léptem és megtartottam a köztünk lévő távolságot. Onnan figyeltem botladozásait.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Ápr. 23, 2023 12:04 pm
Aaron && Aegir
A fájdalom magával ragadó volt, és semmit sem tehettem ellene. Nem szűnt. Belém égett egy pillanat alatt, mintha mindig a részemet képezte volna. A hatalmas hullám, szinte másodpercek tört része alatt vállt semmivé, mintha csak egy káprázat lett volna. Hogy a gyógyulás ellen tiltakoztam e, vagy épp az ellen, hogy bárki is hozzám érjen, vagy egyszerűen csak nem akartam vezeklés nélkül elhessegetni magamról a terhet, mit a Kraken szavai keltettek bennem. A gyógyulás végbemenetele után, szinte azonnal felnyíltak lélektükreim, de elsőre a látásom még nem volt a legtökéletesebb. Kellett fókuszálnom, mire rájöttem ki is van a közelemben, és hogy nem forgok "veszélyben". Nem szóltam semmit, csak próbáltam kikecmeregni a vízből, de a lábaim még nem bírtak el. Nem jutottam hát messzire, s mikor Aaron érkezett, hogy felsegítsen, hát nem ellenkeztem. Tudtam, egymagam nem épp a legtökéletesebb állapotban jutottam volna el a "viskómig". Ám még így sem volt a legegyszerűbb elcincálnia odáig, hisz a lábaim még elég gyengék voltak. Odabent, mikor leültetett a kanapéra, hát hátadűltam, s csak meredtem magam elé, le kezeimre. A tőr ott feküdt a fűrdőben, a csap mellett, a vértócsa közelében. Azt nem hagytam el. Nem esett rajta csorba, nem úgy, mint az egómon. Nagy nehezen felkeltem, de szinte azonnal vissza is ültem, s lekaptam... ami persze dúrva kifejezés, hisz elég lassú művelet volt. Sokat kivett belőlem ez az egész, bár nem is inkább a csata, hanem a méreg hatása volt a gondok okozója, és a tudat, hogy hajdan mekkora hibát vétettem, s én még büszke is voltam mindarra. Mit képzeltem?! Ráemeltem tekintetem, de kékjeim villanása elmaradt. -Számonkérés? Legyen... - lepillantottam sebem nyomát jelképező hegre, aztán beszélni kezdtem. - Elmentem egy hajóért. Gyönyörű háromárbócos régi kalózhajó volt...Az volt a tervem, hogy azzal viszlek el titeket arra a nyaralásra. Hogy tanulhass valamit, amiben semmi modern nincsen. - elhallgattam, s hátadűltem hátamat nekivetettem, lehunytam szemeimet, s igyekeztem nem arra gondolni, hogy sebeim igaz begyógyultak, de a méregnek idő kell. Nekem is több idő kellett volna. Több idő ahhoz, hogy harcoljak a méreg ellen. Fénykoromban, ez meg se ütött volna. A seb begyógyúl, a méreg pillanatok alatt távozik, de én magam nem álltam készen. Hosszú ideig ültem ott lehunyt szemekkel, elmélyedve gondolataimba, már-már lassan álomba merülve, mikor újra felnyitottam szemeim, s kékeim ragyogva csillantak fel újra. -Nem futamodhattam meg. - mormogtam, s újra lecsukódtak szemeim. Gyógyulni kell. Ám szemeim lehunyásával ismét éreztem a hatalmas csőr érintését testemen, s izmaim megfeszültek. Odakint hullámok ostromolták a partot, én meg pozíciót váltottam. Nem felejtettem el hol is voltam. A "házamban", egy olyan helyen, ahol csendben nyalogathatom sebeim, ahogy azt is tudtam, ezt nem tudom eltusolni. Ezt Kat is megfogja tudni. Idősebb alakom meg sem próbáltam felvenni,hisz minden erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy a mérget kiürítse magából. De vajon az elme mérgezése is eltűnik majd?Vajon a bogár, mit beültetett a fülembe... vajon az is eltűnik majd? -Hibáztam, és vezekelnem kell... - morogtam, miközben ismét megpróbáltam felkelni, s némiképp sikerrel is jártam, ám csak addig jutottam el, hogy leborultam a földre. - Vezekelni kell...
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
A gyógyítás ösztönből jött, nem akartam elveszíteni, így aztán megküzdöttem érte. Sosem tanította. Az sem volt biztos, hogy képes vagyok rá. Nem mindent örökölhetek, nem igaz? De úgy tűnt a gyógyítás célba ért, de mintha a Tengernek nem tetszett volna, hiszen tajtékzott. A seb gyógyult, ám a nemtetsző csíkok látszódtak. Az ellen nem tudtam tenni. Az érben voltak, a teste mélyében...ahhoz már nem értek. Ahhoz más gyógymódot kell találnom. Talán valaki ért hozzá. Valaki vagy valami tud neki segíteni ezen a téren. Utána járjak hogy ez ellen mit lehet tenni? A víz közben visszahúzódott rólunk, döbbenten néztem magam elé, majd oldalra amerre a víz is elhagyta a helyét. Eltátottam a szám, riadt tekintettel figyeltem a jelenetet. Majd erőszakkal hunytam le a szemeimet és szorítottam össze állkapcsomat is. De a tenger nem jelentkezett. Így szemeim felnyíltak... eltűnt...semmivé foszlott. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd apa felé fordultam. Akkor nyíltak ki a szemei, a mozdulatával kicsit megijedtem, elhúztam róla a kezemet, hagyva had tapizza végig a testét. Életben van. Csak ez számított. Bár nem jelentette azt, hogy megkönnyebbültem. Inkább csak tartottam valamitől, ami még bekövetkezhet. Ennyire nem jönnek egyszerűen a dolgok. Nem akarom eltaszítani magamtól, nem akarom, hogy bármi rossz is közénk férkőzzön, nem akarom, hogy elmenjen. Csak Apa épen és egészségesen létezzen. Boldog arckifejezéssel. Ez lebeg a lelki szemeim előtt és ez hajt előre. Aegir szemei végre kitisztulnak, a látása elér engem, felismer, a hangján tisztán hallom. Ám nem értheti a dolgot. Nem nyúlok felé, nem szólok hozzá. Riadtan figyelem, ahogy próbálja összerakni a képet, hogy eddig mik történtek vele, körülötte. Hogy a fájdalom jelen van a testében ahogy észhez tért. Felkelt a vízből, hogy tova induljon, de mégis hova indulna el ilyen állapotban? Visszarogyott, ám nem segítettem neki, hogy talpon maradjon, inkább legyen veszteg, legalább egy kicsit, míg a teste újra megtalálja önmagát. Nyelek egy nagyot, érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, de nem szólok vagy teszek semmit. Még a látottak hatása alatt vagyok, a rengeteg vér, a kitépett hús... apa eszméletlen teste... Végül én kelek fel egy lendülettel, hogy utána apámért nyúljak, hogy karjai alá tegyem sajátaimat és húzzam fel a vízből. Hogy azzal a mozdulattal karoljam át derekánál, kezét áttéve a vállam felett, tarkóm felett segítsem vissza a kisházba, rá a kanapéra. Nem nézek rá, az utat figyelem, hogy elérjük a házikót. Viszont ha elutasítsa a segítséget bármilyen mód, akkor még egyszer próbálkozom a segítségemmel és ha azt is elutasítja, csak akkor maradok le tőle, keserű szájízzel, míg ő visszabotorkál a kunyhóba. Olyan fájdalmat érzek, amelyet soha nem éltem át ezelőtt. Gyötör, kínoz a gondolata, hogy így végezte és most...fogalmam sincs mi lesz ezután. Akár egyedül, akár a segítségemmel térünk vissza a házba, a küszöböt átlépve már csak rá fókuszálok. Mégis mi vihette rá arra, hogy megküzdjön vele? Vagy a kraken támadt rá? Mégis mi a túró történt itt az elmúlt órákban? Hiszen ő mondta, hogy nem áll rá készen...és mégis! - Mégis milyen balga ötlet járt a fejedben? - kérdeztem rá végül erre az egészre, miközben keresztül lépkedtem a házon, hogy a szekrényből előkapjak neki friss ruhákat tetőtől talpig, hogy átöltözhessen. A véres, szakadt ruháiból ki kell bújnia... letettem elé/mellé, attól függően hogy hol volt helye.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Ápr. 23, 2023 7:23 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Minden változik. Egyszer minden másmilyen lesz, és átkerül a kocka következő oldalára. Hihetnénk akár azt is, hogy ennyi volt, és nincs tovább, higy pusztán ekkora szálat adtak a Nornák kecses ujjai, de hazugság lenne minden egyes szó és pillanat, hiszen lényem egy darabja tisztában volt vele, ez nem a véget jelentette, pusztán egy állapot, míg maga az elme is feldolgozza, ennek folytatódnia kell. Még sem moccant az elme előrébb, s nem ringatott kegyes hazugságok tengerére, hogy ennek nem lesz folytatása. Visszavonulót fújva, nyalogatva saját sebeimet, egész addig míg bizsergés rohant át testemen, akadva meg a sebem környékén. A bőr húzódott, a víz tette a dolgát, ám nem az én óhajom szerint. Hát miféle vezeklés lesz ez a bűneim által? Miképpen vezekelhetek? Ha nem az elme börtönébe zárva, tudatom eldugott szegletében tengődve, küzdve a méreg ellen. Valaki, vagy valami elakarta tüntetni a sebet a testemről. De vajon ez a cselekedet segíthet sértett egómon? Segíthet azon, hogy legyőzettem öntelt hiúságom megtestesült karjai által? Vajon tényleg elfeledtem ki is vagyok én? Vajon tényleg olyan oldalt vàlasztottam, s olyanoknak adtam bizalmam, kik nem érdemelnék meg? Elmém tombolva csapongott, s míg csak testem gyógyult, addig körülöttünk a tenger vad hullámokkal tajtékzott, peróbálva küzdeni a menekvés ellen. Vezekelni kell! Megváltást kapni bűneink alol, hogy általuk újabb magaslatokra kerűljünk. Aztán a folyamat végbement, a tenger csupán szokásos lágy táncát róta a parti sziklákon, miközben testem csak lebegett a vízben. Eltűnni a világ szeme elől, megfutamodva, vagy épp vezeklést keresve. "Rossz oldalra álltál!" "Szennyezik a vizeidet! Nem tisztelnek téged!" "Gyenge vagy!" Igazuk volt. Minden egyes szavuk igaz! Hatalmas hullám tartott a part felé, köröttünk visszahúzódott a tenger, s már csak derékig ért. Hangos morajlással tartott egyre közelebb, majd amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan tűnt is el, mintha csak egy káprázat lett volna. Egy káprázat, mikről csupán a hajnal fog regéket zengeni. Szemhéllyam felnyílt, s már-már riadtan kaptam testemhez szívem vad dobogásával pillantva körbe. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért???! ám hangosan nem mondtam ki. Csak körbepillantottam, s mikor kitisztult a kép tűnt fel egyre élesebben látóteremben Aaron arca. Mit keresett ő itt? Miért volt a vízben, s én magam miképpen keveredtem ide?! Vagy az egész csak egy káprázat, és azért látom eme látomást, mert elmém már nem képes feldolgozni a fájdalmat, mit a hatalmas csőr harapása okoz?! De nem... Nem az volt. Valóság fájdalmasan hasított belém. -Aaron?! -többet nem mondtam, csak lassan talpra kecmeregtem, áttapogatva testem, de lábam még annyira nem bírt el, így ha csak nem kapott el, akkor vissza estem a vízbe. Legyőzettem! Eltiportattam! Rossz oldalra álltam! Vezekelni kell!! Igaz a seb összefort, de a méreg még dolgozott. Gyengeség... Ha megfogott, és nem estem vissza a vízbe, hát megindultam, legalább is akartam megindulni a part felé, ki a szárazra, be a viskóba. Vezekelni kell!
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Apa a vízbe kerülése után nem reagált. Semmire sem. Se a vízre, sem az én érintésemre. Helyette csak a víz színe és átlátszósága változott csupán. Vörös lett. Vér színezte be. Friss vér és nem éppen az, ami a testén ragadt. A seb nem gyógyult, nem alvadt be...mozdulatlan maradtam és figyeltem bármilyen reakciót. De semmi. Még egy morajlás sem, egy nyikkanás. Semmi. Pedig él! De meddig...? Mégis milyen mélyre került az elmélye a sérülése miatt? Vajon krakken utána jön? Mi lesz akkor? Mi...apa szemei felpattantak, nem könnyebbültem meg, valami más volt. Egész testemben megfeszültem. Teljesen idegen volt a mozdulat, mellyel kitörni akart, ám nyomtam vissza két kézzel a vállainál fogva. Erőszakkal, mert máshogyan nem lehetett. Megszólalni időm sem volt és úgy nézett ki nagyon a helyzet magaslatán sem volt... nem is lehetett éber. Csupán egy reakció lehetett valamire. Talán menekülni akart csupán. Vagy...engem nem ismer fel. A víz szinte életre kelt körülöttünk, bugyog és csápok kezdenek emelkedni felénk. Ijedten figyelem a jelenetet, apám mellkasához hajolok, hogy ezzel is elkerüljem a csápok hullámát. A vérem a fülemben kezd dobolni, mélyen az elevenembe vág ezekkel a mozdulatsorokkal. Bár tudom, nekem nem ártana. Bár most hogy nincs önmagánál, azt sem tudja mi folyhat körülötte, lehet nem nézné ki barát és ki ellenség... nem számít. Maradok! Ennyivel nem tántorít el magától. Nem erősítheti fel a félelmemet, bizonytalanságomat, szorongásomat, amit valaha azzal kapcsolatban éreztem, hogy méltó vagyok a rendes életre, vagy arra, hogy apám elég méltónak tart arra, hogy elismerjen méltó utódjaként. Itt ez most semmit sem számít! A tekintetemben felgyullad a kétségbeesés és ugyanaz marja a torkomat is. Fogalmam sincs, mit csináljak...Meg a francokat. Pontosan tudom, mit kell tennem. De előbb le kell küzdenem a fejemben az a kétségbeesett pánikot, ami most uralkodik bennem, és nem hagy gondolkozni sem. Ez olyan akár egy hideg zuhany, kénytelen vagyok gondolkodni. Úgy érzem, mintha a mellkasomban ketté akarna szakadni valami. Lassan felemelkedek apámról, mikor már elmúlik a csápok ereje, majd ugyanúgy az arcát figyelem, végül a sebét is megszakértem. Hozzáérek, felhúzom újra a ruhát rajta, lesöpröm az ott lévő vértócsát és hát nem túl kellemes látvány fogad. Az erek mentén lilás csíkok húzódnak, látszik a húsa, talán ki is tépett belőle egy jókora darabot. A kraken micsoda? Asszem mérgező a pofája...akkor ezért van ez. Mély levegőt veszek, megpróbálok enyhíteni a pánik okozta ziháláson, amit már a puszta gondolat is képes volt elérni nálam, hogy újra tisztán tudjak gondolkodni. Nem veszem el a kezem a sebtől, letakarom a tenyeremmel. Nem akarok még nagyobb fájdalmat okozni, szóval nem teljesen nyomok rá. Nem nézek apa arcára sem. A másik kezemet is közelebb teszem a sebhez. Boldog vagyok, hogy az apám vagy! Nem engedhetlek el! Ha van valaki akinek az élete a sajátunkénál is fontosabb! Az apám fia vagyok! Tudom hogy menni fog! Egyedül én vagyok rá képes! A fiad vagyok! Erőlködtem, hogy történjen valami, bármi, de azon kívül, hogy a vér engem is ellepett...semmi történés nem volt. Szemeim kétségbeesetten kutatják arcát, és nem adom fel, hogy utoljára még egyszer megpróbáljak rajta segíteni! Apa! Újabb erőlködés, könnyek gyűlnek szemembe, melyek eggyé folynak a vízzel. Nem akarom elveszíteni! Annyi mindent megéltünk már! Nem hagyhat csak így itt! Még annyi mindent kell tennem érte! A szemeim kékje élesebb lesz, szinte világítani kezd a víz alatt, az ujjaim alatt pedig halovány fény veszi útját a seb köré. Le sem veszem a figyelmemet a történésekről, bizsergető érzés költözik az ujjaim végébe, a vértől alig látok ugyan, a könnyeimtől úgyszintén, de mintha egyre kevesebb jönne ki belőle. Nagyra nyílt szemekkel figyelem, érzem, hogy gombóc nő a torkomban. Lehunyom és szinte összeszorítom a szemeimet. Megpróbálom összeszedni minden maradék erőmet, de érzem, hogy soha nem volt még ennyire nehéz dolgom.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 22, 2023 8:08 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljő az a pillanat, mikor legyőzetek. Meglehet, bírtam volna még. Meglehet, tudtam volna mêg harcolni, ám sebzett egómmal inkább úgy döntöttem, jobb ha nem megyek bele jobban ebbe a csatározásba, hisz úgy éreztem, nem győzhetek. Elosontam, otthagyva a tengeren a hajóm romjaival, és egóm összetört romjaival, míg nem teljesen eggyé olvadtam a megsemmisülés darabkáival. A parton lévő kis "viskómban" feküdtem a padlón, néha próbálva összeszedni magam, ám a méreg erősnek bizonyúlt, és nem engedte a víznek a gyógyulást. Szerettem volna feltenni magam a kanapére, és jelezni hol vagyok, màr csak azért is ne aggódjanak értem, ám arra nem volt kapacitásom, vagy csak egyszerűen nem akartam hogy eképpen lássanak. Nem akartam gyengének mutatni magam. Nem akartam, hogy lássák mennyire sebezhető, s elesett tudok lenni. Apró mozgások néhány érintés bőrömön, ám a reakció elmaradt. Nem szóltam, nem emeltem hangot, talán igazàn magamnál sem voltam, s elmém egy eldugott rejtekén nyalogattam testem sebeit. "Nézd meg mi lett belőled?!" "Hitszegők mellé álltál!" "Megérdemled a sorsod!" Megérdemlem a sorsom! Igazuk volt. Minden egyes szavuk igaz volt. Olyan helyre álltam, ahová talán sosem kellett volna. Vajon mit hittem? Vajon mi lett volna a helyes? Cselekvés nélkül maradni, s hagyni, hogy a Kraken végezze a dolgát? Bezárva az elme börtönébe, majd...a gondolat megszakadt. Valami megvàltozott. Ismerős érzés kerített hatalmába, miközben testem a vízbe kerűlt. Aaron hiába rázott, nem nyílt fel a szemem. Mozdulatlan feküdtem, s a víz sem tette a maga dolgát. Még nem. Körülöttem a víz lassan vérvörössé változott. Sötétség... Vajon mi vár ránk halálunk után? Csak a végtelen semmi marad, a feketeségben, s bezáratunk mind néma csendben a semmibe? Ott ragadunk a sötétségben, és semmi sem lesz velünk? Álmatlan némaságban heverve várjuk talán a következő körforgást, mikor újra születünk, s újraéljük mindazt, mit a nornák megfontak számunkra? De ennek nem így kell végződnie! Lélektükreim felpattantak, kékjeim vad izzásba kezdtek, miközben igyekeztem kinyomni magam a vízből, tiltakozva annak érintése ellen,ám hogy magamnál voltam e, vagy egy önkéntelen reakció volt csupán, arra nem létezett számomra raconionális magyarázat. A víz szinte forrt körülöttünk, ám semmi sem változott. Meglehet magamban eldöntetett, hogy vezekelnem kell. Vezekelni, amiért elkövettem talán hajdan életem legnagyobb hibáját. Bebörtönöztem a tenger egy teremtményét, ki tartalmas revansot vett felettem. Hatalmas vízcsápok emelkedtek ki, körbeölelve minket, ám olyan hírtelen tűntek el a víz forrásával együtt, mintha csak tévképzetek elevenedtek volna meg körülöttünk. Gyengeség...hit nélkül...ima nélkül. Vezekelni kell!
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
// 
