A ráfagyott hó rengeteg kellemetlenséget okozott. De nem hatott rá az a kemény hideg. Nem fagytak le a kezei, az ujjai, a nyelve. Vajon ez rám is érvényes? Vagy mivel csak félig vagyok olyan mint apám, nem vagyok olyan erőben, mint ő, így lehet én azért szétfagynék. Megérezném, mert csak félisten vagyok. - De csak félig vagyok isten... - említettem meg neki, hiszen ha ő bírja, én lehet nem fogom. De ez részlet kérdés, max hamarabb távozunk. Az úgy esett be a kutató állomásra... ott mivel tevékenykednek? Hogyan tudnak azok is megmaradni ott? Több réteg ruha, az oké. De akkor is, de amúgy nem, nem érdekel ez a téma. Kicsit sem. Csak ott motoszkál az agyam minden zugában, kíváncsivá tett. Mindent megakart mutatni és ez apró mosolyt csalt a képemre. Jóleső érzés volt és nem akartam elrontani semmi negatívval a lelkesedését. Pedig párszor már ki kívánkozott... de vissza nyeltem. Játékterembe is mehetnénk, hogy ne csak itthon üljünk...sosem értettem, hogy az öregek, az apák minek akartak ennyit a kölykeikkel lenni, hogy játéktermet is együtt céloznák meg...meg talán a mozit. Jó, persze nincs ellenemre, de kicsit furcsa lenne, ha mindenkinek az mondanám, hogy a halott apámmal érkeztem. Két dolgot vetettem fel, hogyan kellene a kérdéseket hárítani, de a nagyapát leszavazta. Helyette felvette a fiatalabb alakját. Szemet forgattam. - Az öregebb arcodat többen ismerik a helyiek, mint a fiatalt... de mit bánom én. Majd valahogy kimagyarázom a felesleges kérdéseket, hiszen anyu egyedüli gyerek... - húztam el a számat, majd a karakterre koncentráltam. A kedvencemet kitanítottam, de mindegyikbe öltem időt, szóval mindenki, aki meg van, tud ezt azt. Lényegében profi szinten mozognak. Apa választott karaktert, kiválasztottam neki, hogy megnézze a kombinációs gombokat, így megleshette, hogy az adott karaktere mit tud. Vártam, amíg elemzi és ha akart, akkor gyakorolhatott vele. Addig meg kijelentette, hogy ennél is többet érdemelnénk. Miért?! Butaság! - Én azért nem... - nem akartam ennél is többet, nekem ennyi tökéletes volt. A fejfájás velem járt, így nem reménykedtem abban, hogy tényleg több mindent kellene adnia, mint amit eddig kaptam tőle. Anya választotta ki a házat, apa addigra már nem volt itt. Olcsó volt, vagy ez volt elérhetőbb? Vagy a tengert akarták elkerülni Rán miatt? - Világító torony? - húzódtak fel szemöldökeim, miközben apa felé fordultam, majd kicsúszott egy nevetés féle, de vissza nyeltem. - Olyan lennénk mint Aquamen meg az apja, azok is olyan helyen laktak, nem? Láttad már? - tettem fel a kérdést, miközben a tv felé pillantottam. Jó persze, a világító tornyok jó dolgok, de azért nah... Jó itt, még akkor is ha neki nem tetszik, mert nem víz közeli hely. Majd hozunk haza pár üveg vizet egy régi rossz kádat teli rakunk vele és jó lesz. Meg lehet oldani mindent is. Nem ügy! - A kocsikban is állandóan van víz, nem? Az nem elég? Mi lenne ha egy régi rossz kádat hoznánk valahonnan, levinnénk a pincébe, teli rakjuk vízzel és elérhető lenne mindig? - elindítottam a játékot, egyből földre vittem két mozdulattal a karakterét, rúgtam bele párat, odébb ugrottam, vártam had támadjon. Levittem félig az életerejét. Amúgy a pincébe nem megyek. Nincs az az isten, aki letudna oda rángatni...olyan mintha valaki mindig figyelne...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 21, 2022 9:56 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Akadt pár kellemetlen élményem abban a nêhány napban, ám javarészt még is azt mondhattam, elég kellemesen zárult. Leszámítva persze azt,hogy nem találtam meg a katlant. Persze megvolt rá a c tervem is, hogy majd megérdeklődöm a múzeumban, s talán senkinek sem szúr majd szemet a kiváncsiskodásom. -Én is Szeretlek!- mosoly költözött arcomra, lelkembe pedig jóleső érzés. Tagadnom is kár lett volna, mennyire jóleső volt azt az egy szót hallani tőle, s tudtam, legalàbb is reméltem, valóban úgy gondolja. Bár ha valóban olyan mint én, akkor nem dobálózik feleslegesen, és hazug módon ezzel a szóval dobálózni. Hisz még is mi értelme lenne annak, hogy hamis àlnok módon becsapjuk a másikat, s a következő pillanatban álszent mosollyal közölni, mégsem úgy gondoltunk. Meséltem neki pár dolgot aztán, s g is felfedte, remélte, visszatérek majd, én persze mint a rossz pénz, sosem fogok elveszni. Legalább is nem állt szándékomban. -Nem ártott. Nekünk nem árt. Ez nem... De merő kellemetlenséget okozott, hogy rámfagyott a hó, és a végén valóban úgy estem be az ajtón.-elhallgattam egy pillanatra, aztán meséltem neki Kolgáról pár mondatban, persze a beszélgetésünk témáját megtartottam magamnak. -Mindent megmutatok neked fiam! Elmegyünk, és megcsodáljuk az északi fényt.- a gondolatra mosoly költözött arcomra. Csak az zavart egy cseppet, hogy Kat nem jönne velünk. Nem gyávaságból, csak ... Miért is? Ezen nem gondolkodtam el egy alkalommal sem. Miért nem? Felajánlottam, hogy megmutatom neki a hajót, ha akarja akár azonnal, de nem akart élni a lehetőséggel, inkább a játékra való felajánlkozásomat fogadta el. - A nagyapádnak nem nézek ki...- forgattam körbe a szemem.- De a nagybátyád, simán lehetnék.- mosolyodtam el, s abban a pillanatban néhány másodpercre megvillantottam eredeti arcomat, mintegy legénykedve, hogy tudok én olyan is lenni. De nem erőltettem. Ha nem akart elmenni, hát maradtunk, és ő választott egy játékot, amit még sosem próbáltam ki. Na nem azért mert nem akartam, hanem mert mikor belenéztem, feltűnt a karaktere, és nem akartam véletlen kitörölni, szóval inkább hagytam az egészet. -Ahm... - figyeltem mit hogyan csinál, miután visszaértem a helyemre, aztán ő ment el vízért, én meg addig beállítottam magamnak egy karaktert, amit találomra választottam ki. Nem akartam sokat tökölni vele, hogy húzzam az időt. Minden perc drága kincsnek számított. Kishijan elszoltam magam, hogy ezzel még sosem játszottam, de még idejében csomót tettem a nyelvemre. Lehet túlságosan elhamarkodott volt a kijelentés, hogy ismét lenyomom majd egy játékban.eglehet, ez az ő terepe volt. -Ennél is többet! Megérdemelnétek.- feleltem végül kérdésére kicsit megkésve.- A házat anyád választotta... Én akkor már nem voltam itt. Levelet írtam, amiben helyeseltem, hogy ez megfelelő lesz a számotokra. De persze az eredeti terv az volt, hogy majd a part közelében veszünk egy házat...talán egy világító toronnyal. -a gondolatra elmosolyodtam. - Csípem a vilàgítótornyokat. Utat mutatnak, helyes irányba terelnek. Elgondolkodtam, vajon jó volt e nekem az erdő melletti hàzban. Vajon szerettem e ott, de az igazat megvallva, magam sem tudtam a megfelelő választ. -A víz közelségét jobban szeretem. De ez nem egy sivatag, honnan minden messze van, és tikkasztó, szóval mondhatni elvagyok itt is.- bólintottam, aztán a víz megemlítésére ismételten. -Sokkal! Ott van ha szükséged van rá. Ott van, ha megsérülsz, és teszem azt, azonnal kellene a segítség. Ott van, és biztos pontot jelent. De anyád szeret itt, én meg őt, szóval elviselem a fákat.- vontam a vállam, aztán vártam, hogy kezdődjön a játék.
Igen, már mondta, hogy nem én okoztam, hagyjam a francba. De bizergálja a csőrömet akkor is a dolog. Max ha nem akarja, hogy így segítsek, akkor segítek máshogy. Nem hagyom magam eképpen lerázni, még ha nincs szüksége pénzbeli dolgokra, akkor besegítek máshogy. Nem eresztek szót számára, segítek neki. Tartozok ennyivel. Többel! Aegir mesélni kezd, hogy milyen érzés az a hideg. Zavaró, amikor már a csontig hatol. Gondolom be volt öltözve, azért annyira ő sem bolond, hogy pulcsiba menjen. Egy szakadékba meg majdnem beleesett, mert nem láttam. - Aucs. - ejtek meg ennyit a dologgal kapcsolatban. Aggódtam? Így ennek hallatán igen, bár alapból is mióta nem adott hírt magáról. Nem tudtam merre járt, így maradtam a seggemen, hátha felbukkan, vagy jelentkezik valamilyen mód. Nem így lett. Így csalódtam benne. Magamban. Hiszen elüldöztem, amit nem akartam végül is. De itt van, hiszen a szavát adta. - Szeretlek! - ejtettem meg újra ezt, amit pár héttel ezelőtt először a szemébe vallottam az érzéseimet irányába. Nyálasnak tűnhet, de csak mi ketten voltunk. Őszinte akartam lenni, vele. Tudom, hogy megért és nem használja ki mindezt. Nem nevet ki. Nem fujjol. Hiszen megígértem neki, ha eljön az idő, megbízok benne. Oda vissza játszik mindez. Ő marad, én bízok. Így is van. Meg a bizalmat kiérdemelte. - Amúgy hittem. Abban hogy vissza térsz, ha úgy érzed minden rendben. A bizalmam rendben van feléd... - mosolyodtam el, miközben figyeltem az üveget a kezében. Hallgattam tovább, hogy merre járt, kivel találkozott. A lányával. A fagyos vidéken. Felugrottak szemöldökeim. Nem értetlen arcot vágtam, bár az is közre játszott ebben. A sarki fényre amúgy kíváncsi vagyok. Még sosem láttam. A kutató állomásra esett be majdnem megfagyva, az ottaniak pedig ijedten vizsgálták meg... - Nem okozott kárt benned a hideg? - kérdeztem, mindig ez van, mikor érdekel valami őszintén. Ami tényleg foglalkoztat. Apa tudja, ismeri a kíváncsiságomat hogy miért kérdezem. Nem hátba szúrást akarok ellene lépni. Kolga, az idősebb lánya is felbukkant. Szeretné ha megismerném... - Tudod...én arra a vidékre elmennék...majd elviszel magaddal? Inkább az, minthogy még egy lányoddal összeismerkedjek... nincs bajom a gondolattal, de nem vagyok az az ismerkedős fajta. Nehezen oldódok idegenek között... stresszes. - de nem lapozom el az ismerkedés gondolatát, ha nem azonnal dob ebbe bele, akkor szép lassan megismerhetem a lányt. Dora is csak úgy bele zuhant az életembe, mikor a legrosszabb pillanatomba kapott el. Akkor elfogadtam, mert a helyzetem sem volt ép fényes az öngyilkos gondolattal, de ő kihúzott belőle. De inkább elhessegetem Dorát, gyülölöm rá gondolni, hiszen ha ő a fejemben van, akkor a végső napomra is gondolok. A hajó és annak részei, működtetése az öreget is lelkesebbé tette. Szavai megmosolyogtattak. Csak kérnem kell és mindent megmutat akár most azonnal. Vagy maradhatunk, hogy elkenje a számat egy játékban, vagy játékterem... az se lenne rossz gondolat, de a banda reggel óta a közelben tanyázik. Maradjunk. - Mert gondolod, ha kétszer sikerült, akkor harmadjára is hagyom magam megpicsázni?! - morrantam fel, noha nem a harag beszélt belőlem, inkább a kihívás beszélt belőlem. De ez a mosolyom is bizonyította, hiszen ott volt a képemen. Örültem neki. Az itthon létének. - Amúgy játékterembe nem akarok menni... sok arc nem kedvel arra, ráadásul akikkel lógni szoktam arra... úgy tudják az öregem halott. Sose találkoztunk. Ha most megjelensz, mivel magyarázlak meg? Nagybácsi? Vagy az öregapám? - a szemeit figyeltem, majd vállon bokszoltam erővel, aztán elindítottam egy másik játékot. Szentül hittem, hogy a tekkenben majd legyőzöm. Rengeteg karakter fel volt szabadítva, szóval válogathatott, hogy melyiket választja. A helyszínt kiválasztottam. A karakteremet is, akit időközben felfejlesztettem, mindig vele vagyok. Hwoarang. Imádom a hapsit. Jók a mozdulatai. Míg apa az üveget tette a helyére, addig ezekkel meg is voltam. Jól esett a lelkemnek a jelenléte. Jót tett velem. Ő volt a lelkiismeretem szinte. Betöltötte az űrt, amit a kezdetektől hagyott maga után. Ráadásul vissza akartam fizetni mindazt amit kaptam tőle, de szavai alapján...nem tudom milyen az, amikor apja van az embernek, aki mindent megtesz a fiáért. Aki megad neki mindent. - Ennél több? Ennél többet hova? - nevetem el magam kínosan, hiszen tényleg sokat adott mióta jelen van. Nem tudom milyen az, mikor a saját apád mindazt amire vágysz a kezedbe adja. Csak Axel volt, ő nem mindig volt ilyen, ha nem érdemeltem meg, akkor nem adott. Csak később. De ő? Mindig mindent. - Tudom, hogy jelen lettél volna mindig is... én is akartam...csak dühöngtem minden másért, hogy ezzel foglalkozzak... - vártam, hogy ő is karaktert válasszon, ám letettem a konzolt, hogy felkeljek, hogy a spájz ajtóhoz lépjek, hogy onnan kivegyem az üvegeim közül az egyik vizet. Hogy mire visszatérek mellé, addig lehúzzam legalább a felét. Ha már ott voltam, akkor megnéztem mennyi ideig tart majd a sima vizem. Utáltam a buborékos vizet. - A part mellett is néztél házat annó? Vagy mi miatt választottad ezt? Miatta? - Rán haragja miatt? - De jó neked itt is, nem? - jó, nyilván amikor baj van, kellene a sok víz, akkor nem jó, hogy erdő mellett vagyunk. Akkor kapkodni kell, hogy gyorsan víz közelbe jussunk. Nehéz dolog. - Bár víz közelben kényelmesebb valóban... - vakarom meg a tarkómat, leültem újra, a kezembe vettem a konzolt. Szusszantam. Nem akartam a tenger mellett lenni. Kerültem. Nem apát. A partot. Okkal. Steresszelt. - Holnap hozni kell vizet. - elindítottam a játékot. Startoltunk, ha ő is választott. Nyiván a zsugor vízre gondoltam.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 21, 2022 9:11 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Nem Fiam! - ingattam meg fejem. -Felesleges! Nem származik belőle hátrányom, ha nem téríted meg a kárt. Mind mondtam, nem te okoztad. - emeltem rá tekintetem, aztán bólintottam is mellé egyet, majd jöhetett egy rövidke magyarázat, hogy merre is jártam én. Egy pillanatra sem gondolkodtam rajta, mi mindent mondhatok el a számára. Mindent a tudtára akartam adni, hisz jogában állt. Jó persze akadnak részletek, amiket az anyjának nem áll szándékomban elmondani, mert felesleges aggodalmat zúdítanék a nyakába, de Aaron, ő más volt. Ő talán nem kezd majd aggodalmaskodni. - Egy idő után kezd zavaró lenni a hideg. Csontig hatolni. Hideg van, s viharok váltják egymást. Olykor nem látni a gleccser szakadékokat. Egy ilyenbe majdnem beleestem, de talán szerencsém volt. - vontam meg a vállam, aztán felkeltem, előszedtem magamnak egy sört, majd visszatelepedtem hozzá a kanapéra a tévé elé, aztán hogy ne csak én beszéljek, megkérdeztem, mit csinált ő ezekben a napokban, s meglepően őszinte választ kaptam. - De itt vagyok… A szavamat adtam… - pillantottam rá, aztán felpattintottam az üveg tetejét, ittam egy kortyot, vettem egy nagyobb levegőt, majd bólintottam újabb kérdésére. - Jártam bent a jégmezőkön. Kerestem arrafelé is, hátha valahol befagyva lelek rá, de nem hozott ilyesfajta eredményt. - megingattam a fejem, aztán a címkét kezdtem el babrálni. - A sarki fényt nem láttam, de egyszer volt már benne részem. Helyette találkoztam a lányommal… - itt elhallgattam egy pillanatra, aztán Aaron-ra emeltem tekintetem, figyelve reakcióit. - Hóval borítva, fagyosan estem be a kutató állomás ajtaján, ahová a tarkómban szurkáló érzés vezetett el a viharban. Az emberek rémülten ugráltak körbe, keresték megfagytam e valahol… Látnod kellett volna a döbbenetet az arcukon, mikor nem találtak semmit. - elmosolyodtam. -Aztán megjelent Kolga. Ő a legidősebb lányom. Majd szeretném, ha megismernétek egymást. - elhallgattam. Többet nem akartam beszélni erről a találkozóról. Úgy éreztem, akad egészen más téma is, amiről cseveghetünk, s örültem, mikor Aaron felvetette a hajó gondolatát, mire el is mosolyodtam. -Csak kérned kell! - mosolyodtam el. - Mindent megmutatok, amit csak szeretnél. Ha gondolod, akár most is kimehetünk… vagy hagyhatod, hogy egy újabb játékban kenjem el a szád. Vagy elnézhetünk egy játékterembe, ha nem… hogy szoktátok mondani?! Ha nem ciki, hogy az öregeddel lógsz! - kacsintottam egyet, aztán ismét beleittam a sörömbe, majd felkeltem, hogy a megfelelő helyre pakolhassam el az üres üveget. - Nem fogok összeírni semmit sem fiam! Ezekkel nem megvenni akarlak magamnak, sem téged, sem az anyádat! Ennyi jár nektek, sőt még több is! Te tudod a legjobban, hogyha tehetném, visszatekerném az idő kerekét, hogy veletek lehessek a kezdetektől fogva! - pillanatnyi szünetet tartottam. - Akkor természetes lenne számodra, hogy kapsz tőlem valamit, és nem akarnád visszafizetni...Akkor nem kellene az erdő mellett lakni… lehetne a part közelében… bár én javasoltam anyádnak, hogy ez a hát jó lesz… - megdörgöltem a tarkóm. Messze a parttól, messze a víztől, messze tőlem...
Nem engedné, hogy megfizessem a károkat. Való igaz, nem én okoztam benne kárt, de azt a kettőt nem is fogjuk tudni elkapni, hogy rendet tegyenek maguk után. Ami bosszantott eléggé, hiszen amióta nem volt itt, ezen rágtam magam. Hogy ez miatt léphetett le, mert elege volt a hazugságaimból? Elhitte valóban, hogy nem én tettem? De hittem neki, hogy itt szavaimban és nem tettem semmit. Ellene nem lépnék! - Jó, de.... - kezdtem volna mindez érvek ellen felhozni bármit, de mikor a telefonját kezdte bűvölni, inkább elhessentettem ezt az egészet. Talán majd lesz másabb megoldása ennek az egésznek. Akarok megoldást, amivel jobbá tehetem. Amivel jóvá tehetem az elkövetett bűnlajstromot. Érdekelt azonban, hogy merre járt napokig. Így fel is tettem a kérdésem, amire készségesen válaszolt is. Az északi sarkon és a mariana ároknál járt. Felvont szemöldökkel figyeltem. - Komoly? Hogy tudsz olyan hideg helyen megmaradni? Vagy most nincs ott hideg? - én biztos nem mennék el a leghidegebb helyekre, hogy felkutassak valamit. Mondjuk a legmelegebb sem lenne jó, mondjuk még sosem jártam +15 foknál magasabb mért helyeken. Ahol nagyon meleg van. Szerintem ki sem bírnám. Elindítottam a Jumanjit újra, hagytam hogy a kopaszt had válassza, én megvoltam az zoologussal is, ezúttal már el is indítottam a küldetés részét. Kinek mit kellett csinálni. Telefonálgattak, térképet bújtak. Kérdésére csak vállat vontam. - Járt az agyam. Hogy őrült voltam, hogy elbasztam megint az egészet és sosem jössz vissza. Tulajdonképpen csak Cassiehez mentem át, másfele nem is jártam... - fél szemem az öregemen volt, a másik meg a játékon, közben megkaptam a szükséges dolgokat a küldetéshez, hamar a táskába pakoltam és míg az én részem betöltött a következő szakaszhoz, addig ráemeltem a pillantásom. Őszintének lenni, a bátyám is mindig ezt papolta, csak ő anyával kapcsolatban, de ez már apánkra is igaz. Vele is annak kellene lennem, mégsem tudok az irányába megnyílni, de csak egy valamit kellene kiböknöm neki. Megfenyegettek, hogy megölnek. Akkor aztán minden pillanatban velem lenne, egyedül el sem mozdulhatnék a házból. Felkutatná, akárki is ez a Dora. De ezért nem tehetem ki ennek. Van most ez az üst dolog, rendezze le ezt, addig is nem én járok majd a fejében. Jobban jár. Anyával lehet. Ezt akartuk mindig is mindhárman. Anyát boldognak látni. Nem kell foglalkozni az én elcseszett életemmel. - Találkoztál az északi sarkon valami érdekessel? Mondjuk azzal a fénnyel? Vagy a partjait nem jártad meg? - újabb kérdések, melyek foglalkoztattak. Megindultunk végre ugyanazon a helyen, neki ütnie kellett, nekem pedig az állatokat elcsalnom. Megnyomtam a kombinációs gombokat, ami valójában csalókód és utána már semmi dolgom sem volt úgy igazából, mert az állatok vagy meg sem jelentek, vagy kikerültek minket. Behúztam a nyakam kicsit és vigyorogni kezdtem. - Tudod, majd megmutathatnád, hogy ahajódon mi minden van, amik működtetik. És az egész működési elvét felvázolhatnád. Múltkor majdnem megkérdeztem, hogy azon kívül, hogy beindítom és a vitorlákkal babrálok, mi mást kell még figyelni? - tettem fel egy valóban olyan kérdést melyre komolyan választ várok. Vagyis hát nem csak elméletben, de most hogy ezt szóba hoztam, eszembe jutott még valami. Ezen is agyaltam már. Hiszen mióta itt van, minden tulajdonában kárt tettem már és nem kért érte semmit, azon kívül, hogy a hajóját együtt kellett volna ráncba szednünk. Így a kérdésemet fel is hoztam elméleti síkból a gyakorlatra. - Majd összeírhatnád nekem, hogy mennyi pénzzel lógok feléd. A kártérítések amik a hajódat és a kocsidat érték...az alapanyagok a javításokhoz. Az új kütyük, a pizzák, a bulira adott pénz... - néztem rá halálosan komolyan, majd pár másodperc hallgatás után azért megszólaltam. - Nem akarok az adósod maradni. Tudom, hogy az apám vagy, de elég szarul jön ki, hogy te csak adsz én meg vagy elveszek vagy belédmarok...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 14, 2022 10:09 pm
Aaron && Aegir
A bocsánat kérés egy olyan képlékeny valami az életben, ami törékeny lábakon próbálja megállni a helyét. Ha szívből jön, stabil alapokat képez, s az elvékonyodott lábak hamar megerősödnek. Ám ha kényszer, és hazugság szüli, a lábak végül elkorcsosulnak, és az utolsó szikráját is kiölik a bizalomnak. Jó érzés volt hallani, majd hagyni az ölelést addig, míg szüksége volt rá. Nem akartam ellökni magamtól, inkább csak szorosabban tartottam, míg szüksége volt rá. Végül ő maga volt az, ki kibontakozott az ölelésből, és fordított nekem hátat, hogy megtörölje arcát. Nem kellett volna szégyelnie a könnyeit. Olykor az az erősebb, aki hagyja szabadon lefutni arcának vonalán a sós cseppeket, de ezt a gondolatot inkább megtartottam magamnak, majd érkezett az ivó szemrevételezésének gondolata, mit egy idő után elhessegetett, és helyette felajánlotta a játék lehetőségét. Azt azonban nem akartam megengedni, hogy megtérítse a kárt, hiszen nem ő volt az okozója. -Nem kell. És ezért ne rágd magad! Nincs olyan nagy baj, amit festékkel, és némi javítással ne tudjunk helyrehozni. -vontam meg a vállam egy pillanatra, majd ha letelepedett a tévé elé, én előhalásztam a telefonom, majd rendeltem némi pizzát, üdítőt. Természetesen az egyik pizza csupa olyan dolgokat tartalmazott, mi fiam kedvemceit képezte. -Nem képez titkot merre jártam. –közben elgondolkodtam, vajon mivel is kellene kezdenem, aztán végül megszólaltam. – Elmentem a fagyos Északi sark irányába, körbenéztem vizeim, de nem leltem a Katlant. Aztán sikerült elhajóztam a Mariana árokhoz, hisz oda bevetni a legegyszerűbb, ám ott sem volt. – felsóhajtottam, s megvontam a vállam, miközben ha betett egy másik játékot vagy sem, akkor kezdhettük, vagy folytathattuk ott, ahol abbahagytuk. -No és te mit csináltál az elmúlt napokban?
Nem sűrűn kérek bocsánatot a hibáimért. Inkább sosem. A bátyámtól sem, ami azt illeti és köszönetet sem mondtam neki soha semmiért. Pedig sok mindenen keresztül mentünk együtt és hogy néma maradok ezen a részen, hogy semmit sem mondok... mégis...az önzőségem diktál. Amióta a bandába bekerültem és mióta kiszálltam, azóta megy ez a mókuskerék. Az önzőségem. Sosem lehetek boldog ezzel, max csak boldogulok. Egyszer már mondtam valakinek, talán Cassie-t érte a szavaim nagyobb súlya: Ne légy olyannal, aki nem osztozik, csak elvesz! De őt nem érdekelte, maradt velem, a barátom. Önzetlen. Jobb mint én. A szívem vad hajszába kezdett, szavaim őszintén csengtek, ahogy az isten felé egy bocsánatkérést megejtettem. A kezét megéreztem a vállamon, majd ahogy az állam alá nyúlt, úgy emelkedtem fel, hogy rá tudjak nézni. Bele a kékség mély bugyraiba. Csak álltam ott vele szemben, miközben figyelt és végül megbocsátott. Ajkaim lassan nyíltak széjjelebb, ahogy ezt meghalottam. Heves szívverést okozott ezzel, ahogy kimondta mindezt. Számomra ezek egyben ijesztőek is, ugyanannyira esnek jól is. Hogy miért? Mert sosem tettem ilyet. Most mégis és féltem, hogy roszá fajul majd minden. Rettegtem tőle, sőt most is pánik kúszik felfelé az elmémben. Főleg ahogy közelebb lép, hogy magához öleljen. Jópofát kell vágni ahhoz is, amihez nem fűlik a fogunk. A légzésem szapora lett, közben megragadtam apa hátán a felsőjét, ahogy kapaszkodtam belé, hogy össze ne rogyjak. Megint a szívem, megint feltornáztam azt, ám most nem haraggal. Féltem, hogy eltaszít magától és féltem a kapott reakciótól. Előre elképzeltem a negatív és kritikus szavait a fejemben és...pánik tört fel. Nyögtem egy aprót fájdalmasan, miközben az arcomat a ruhájába temettem. Fájt a mellkasom, aprót rázkódott is, majdnem hogy csap a sírás kerülgetett. Le kellett nyugodnom valahogy, vagy a lábaim is megadják magukat hamarosan... nem akartam elengedni, féltem ha ez megtörténik, akkor padlót fogok. Nem akartam hogy így lásson, nem akartam, hogy ez így megtörténjen, de most aztán elhiheti... az igazat pöfékeltem nem régiben. És a múltkor is. Még ha nem is hisz nekem, hát én tudom... neki nem kell tudnia. Hiszen már tudta a kezdetektől, hogy milyen is vagyok belül. Csak a megjátszott dolog, hogy erősnek mutatom magam mindenki előtt, de tudok érzékeny is lenni. És tudok tisztelettel is bánni a másikkal. Főleg ha az meg is érdemli...már csak a romantikusabb énemet kellene előszedni és minden rendben lenne. Kicsit talán elhúzódnak a dolgok az ölelés terén, de addig nem eresztem el, míg biztos lábakon nem állok, míg a szívem vissza nem vesz a ritmusból. Ez eltarthatott egy kis ideig, 3 percig biztosan, vagy tovább. Remélem nem undorodik majd tőlem ez miatt...vagy nem hisz gyengének, akit nem akar majd a későbbiekben. A türelem terén megbukott párszor, de semmin nem változtat, amit irányomba érez. Ahogy elengedtem, hát hátrébb is léptem, hogy elforduljak azonnal, hogy ne lássa a könnyeimet, szinte azonnal le is töröltem őket a kézfejeimmel. Szavaira a Tv felé pillantottam. Az ivót akarta rendbe tudni. Figyeltem miképp tapostak el minket az elefántok, miképp dobja be a játék az újabb zenét, miképp dob minket a játék legelejére. - Kicsit később is lehet? Mindenképp kijavítom az okozott károkat és meg is fizetem feléd a kártérítést. De játszunk...úgysem volt még alkalom erre. - szavaim halkan csengtek, ám ugyanolyan komolyan. Bűnösnek éreztem magam, hogy az a kettő kárt okozott az ivóban. Jóvá akartam tenni. Bármi áron. Bárhogy! Az öregre pillantottam, majd a kincses láda felé néztem el. - Merre jártál? Elmeséled? Szabad tudni? - érdeklődtem, hiszen kimaradt a dolgok ezen része, de nagyon kíváncsivá tett, hogy merre járt a másfél hét alatt.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 14, 2022 9:03 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Érdekes volt a játék. Valahogy képes volt arra, hogy kikapcsoljam az elmém, és csak az a kitalált világ létezzen, benne az a maroknyi karakter, kik segítik, vagy éppen akadályozzák egymást. Nem játszottunk olyan hosszú ideje, mikor Aaron megszólalt. Válaszolt mindazokra mit mondtam neki. Felsóhajtva emeltem rá tekintetem. Válaszolni akartam, hogy ez a rendje a létnek. Megígérünk dolgokat, aztán betartjuk azokat, majd érkezik a jutalom érte, de valamiért még is csendben maradtam. Azt mondta bízik bennem, és sajnálja... Vonásaim egy pillanatra megkeményedtek, lélektükreim kéken villantak egyet, mikor bocsánatot kért, majd mindez a néhány másodperc alatt lezajló esemény, pillanatok alatt tűnt el ábrázatomról. A főhajtás, és a tiszteletteljes szavak egy pillanatra megleptek, ám mindennek nem adtam jelét. Végignéztem miképpen hajt fejet, s tisztán éreztem az őszinteséget szavaiban. Egy apró érzés egy ideig fickándozott elmémben, hogy ebben talán lehet valami trükk is, de hamar elhessegettem az ártó képzetet, aztán felkeltem, fiam vállára tettem kezem, majd felemeltem állát, s leengedtem kezem ha rám nézett önszántából. -Megbocsájtok neked Aaron! – egyenes háttal álltam előtte, kezeim testem mellett lógatva, miközben kattogott az elmém, s ezer meg egy féle forgatókönyvet futtattam le magamban, hogy vajon ha legközelebb úgy viselkedik, érdekelni fog e az adott szavam, vagy egyszerűen csak hagyom magam lekoptatni. Pillanatok múlva, mikor Isteni valóm eleget itta magába az őszinte szavakat, mint apa léptem közelebb hozzá, s öleltem magamhoz ha hagyta. -Tudod fiam, vannak dolgok, amikhez jóképet kell vágni még akkor is, hogyha nem fűlik hozzá a fogad.-elengedtem, kicsit távolabb léptem. – A türelem terén megbuktam pár alkalommal, de azon semmit sem változtat, amit jelentesz nekem. Mivel a játékot nem állítottuk le, így már másodszor tapostak el az elefántok minket, ám sokkal jobban érdekelt, hogy Aaron rendben legyen lelkileg, és eltudja hagyni a bűntudat keserű érzését. -Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk az ivót, és helyrehoznánk a hibákat?
Az öregem nem szerette a focit, semmilyen változatát sem. Szóval azokat csak félre helyeztem az asztal sarkára. Miért pont a focit nem szereti? Honnan tudja milyen lehet? Játszott már ehhez hasonlót? Vagy a való életben is látta hogy működik? És az miatt? Összetett kérdések halmaza, ám ha nem kedveli hát nem erőltetem. Csak igazat adok abban, hogy ha nem akart hangoskodni az által hogy este sötétben ért haza, még villanyt sem kapcsolva rúgott bele valamibe. Ez ilyen. Értem már én is haza későn, volt hogy zajongva, mert részeg voltam, de volt hogy azt sem tudta anya mikor értem haza. De ilyenek vagyunk. Anyát még nem láttam ittasan, ez fordítva nem nagyon mondható el. Apám válogathatott, hogy melyik játékkal akarna játszani, végül a jumanji került választékra. Így azt dobtam be a helyére és indítottam a karakterválasztást és intrót. Az közepén kértem bocsánatot az öregemtől. Fogalmam sincs mi okozta azt, hogy itthon hagyott és semmit nem kaptam...hogy merre hová ment, meg minek. Tudni akartam, de csak az üstöt emlegette. Az ő dolga. Aztán szólt, hogy nehéz nem komolyan venni, mikor elküldöm a picsába. Igen, ez ilyen... ilyenkor nem vagyok képes a higgadt végig gondolásra, csak pofázok, ami épp kijön a számon. A harag beszél akkor belőlem, anyát is elküldtem párszor már a picsába. Bűntudat mardos és ez olyan valóságosan fájó, hogy tényleg nyom a mellkasom. - Igen. Szavad adtad. Bízom benned, de magamban nem bízok, mert előbb csapok oda, mint bármit is kérdezzek... szóval...bocsánatot kell kérnem tőled...Aegir! - állok fel a végére, hogy kilépjek a kanapé mellé, hogy felé forduljak. A bűneim fájóak és még menni minden lesz ezen túl. Aprón előre hajolok, fejemet is lehajtom hozzá, olyan tisztelettudó vagyok vele szemben, mint még sosem. Új számomra ez a fajta dolog, de nem mint apámtól kérek elnézést, hanem mint egy istentől is. Pofátlan voltam vele és tiszteletlen. Holott párszor már kinyírhatott volna, s ezen gondolatra a hideg is kiráz. Talán az miatt kérek ilyen formálisan bocsánatot, hogy ne haragudjon rám, hogy legközelebb vigyen magával. Legalább addig a napig legyen a kettősünk remek páros. Ha már itt van, had töltsük ki minden percét az élvezetes dolgoknak.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 14, 2022 4:34 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Kellett egy zuhany, meg tiszta ruha, ha egyszer már ott járkáltam közöttük, a módjàt meg kell adni, meg aztán jól is esett az a zuhany! Frissen tértem vissza hozzá, telepedtem le mellé, felvont szemöldökkel, hogy valóban azt tette amit gondoltam, majd kicsit jobban elhelyezkedtem. -Részemről nincs akadálya! Bólintottam, aztán végig hallgattam mi mindent hozott, s hogy melyik micsoda volt. -Nem szeretem a focit. – húztam el a számat. Sosem voltam az a focizós fajta. Nem vonzott rugdalni a bőrt. Meglehet akadt volna más sport, ami jobban bejön, de a foci...pfff... -Aham... Izgalmas mikor majdnem dobsz egy hátast azon a vackon, mert valaki kint felejtette – mondtam kicsit sem szemrehányóan, pusztán egy mosoly játszott az arcomon. Az a tény meg, hogy hozzám akarta vágni, nos egy pillanatra felszalasztotta a szemöldököm. Azt az asztalt azóta sem kedveltem meg. Pedig még csak részeg sem voltam, csak nem akartam világoskodni, meg hangoskodni. És persze az ellenkezője történt. -Ha nem akarsz zörögni, hogy ne zavarj senkit, mindig olyankor teszed meg.-mormogtam az orrom alatt. Mikor mondta, hát kicsit közelebb mentem, lattolgattam, vajon melyik lenne a legjobb. Végül a Jumanji mellett döntöttem. Bírtam azt az izomkolosszust. Szóval azt adtam Aaron kezébe, aztán visszaültem a helyemre. Hagytam had magyarázzon, hagy élvezze ki, hogy valamiben okosabb mint én, majd jöhetett a karakter választán. Ha nem stoppolta le, hát a Sziklát választottam, ha még is, akkor maradt a repülőgépes kissrác. Jó volt valami olyannak foglalatoskodni, amiben segíthettük egymást. Meglehet, ha magammal vittem volna az üst utáni kutakodásba, talán ugyan úgy élveztük volna a dolgot, vagy épp ellenkezőleg. Ám annyi minden volt még amit kipróbálhatnánk. Amiben azonban biztos voltam, repülni nem akartam. Nem voltam madár, hogy az égen szálljak. Vizi út, meg a kocsi ha víz nem játszik, vagy éppen lóháton. -Nehéz nem komolyan venni, mikor elküldesz a picsába, és hasonló finomságok.-húztam el a számat, vágva egy fintort, miközben figyeltem a játék intróját. -Ha itt is hagylak egy kis időre, mindig visszatérek. A szavamat adtam. – emeltem fiamra tekintetem, aztán ismét a tévére, várva, higy kezdődjön a játék.
Nem számít ha vesztettem, ez csak játék és Aegir is megmondja. Igaza van, ez nem a valóság. A döntetlen rész megint bukta volt, de hát jól van. Az újabb játék nem működött, Aegir megsajnálta a dolgot, de hát holnap megbűvölöm és jó lesz. Kár ezen aggódnia, megoldom. Összepakoltam az ős játékot és amíg ő vetkőzni kezdett és elment fürödni, addig magam is ügyködtem. Felvittem a szobámba a dobozt, melyet az ágyamra tettem. A jelen ps játékomat lecsatlakoztattam, majd az irányítókat is, majd néhány játékot is felkapkodtam hozzá, hogy azokkal levonuljak, míg az öregem elvolt tusolni. Odalent összekötöttem a tv-el és egymás mellé helyeztem a játékokat, meg a konzolokat is az asztal szélére helyeztem. Leültem és vártam. Aztán érkezett is vissza és ledobta magát mellém. Kérdésére csak vállat vontam. - Nincs. De ha gondolod, folytathatjuk a dolgot. - böktem a játékok irányába, miközben azokat figyeltem, majd Aegirre emeltem a pillantásom. - Válassz játékot. Jumanji, Marvel, Fifa...ez foci. De van Amerikai stílusban is. A jumanji az meg...azt néztük a TV-ben filmet... az a nagydarab kopasz meg a szemüveges állattudós... a Marvel meg az X-men és barátaik filling...- magyaráztam, miközben visszapillantottam a játékra, majd ráböktem az egyikre. - Ez Tony Hawsk, visszatérünk az időben és gördeszkázgatunk. Ugye tudod, hogy nekem is van gördeszkám? - mosolyogtam el, majd tarkót vakartam. Halkan elkáromkodtam magam, hiszen még csak most próbálok erről szólni. - Tudod, múltkor mikor éjjel 2-re értél haza, nem sok hiányzott, hogy fejbe ne küldjelek fentről a deszkámmal... - behúztam a nyakam, majd folytattam. - Azt hittem, hogy betörő vagy és még csak villanyt sem kapcsoltál... a hangod zavart vissza a szobámba, mikor belerúgtál valamibe... - öltöttem ki a nyelvem rá, majd hátra dőltem és az ölembe vettem a kezeimet. Onnan figyeltem a TV-t és ha neki állt válogatni, akkor mit választott. Figyeltem ahogy (ha) elidőzött a játékokon, majd ráemeltem az arcára a pillantásom. Fogalmam sincs nekünk miért ez jutott ki osztályrészül. Mindketten heves jellemmel vagyunk megáldva, főleg ha egyikünk sem enged a 24-ből. Vagy ha az idegeinkre mennek. Ugyanúgy tudunk a másikra haragudni a kicsinyes hülyeségek miatt, de mindketten ugyanúgy makacsul ragaszkodunk hozzá. Az igazunkhoz. És el sem engedjük. Különbözőek vagyunk, mégis elválaszthatatlanul ugyanolyanok. Ha választott játékot hát behelyeztem a helyére, majd indítottam. Ha akarta, akkor magyarázni kezdtem neki, hogy mit merre kell csinálni, de ha nem igényelte, akkor hagytam is. És mégis, az egyik pillanatban erősebben markoltam rá a konzolomra, kicsit reccsent az ujjaim között, de nem volt vészes. - Sajnálom, hogy ilyen idióta vagyok. - engedek meg végül ennyit a makacsságomból, nem többet, nem kevesebbet. - Te csak próbálsz segíteni, de állandóan sikerül valamivel elmarnom téged innen... de ne higgy nekem akkor, mikor füstölgök... igyekszek előbb gondolkodni, mint támadni, de kurva nehéz. Mindig az ellenkezője történik! - magyaráztam el kicsit a helyzetemet, hogy tisztában legyen velem, de már régóta tudja a dolgokat rólam. A játékból a zene felordított, kicsit összerezzentem, majd lejjebb halkítottam a Tv-t a kapcsolójával. A szavaim őszínték voltak, a hangulatom nem volt épp haragos, de nyugodt sem igazán...izgatott voltam a közös játszmánk miatt. Még nem volt ilyen alkalom, hiszen nem engedtem a játékaim és a szobám közelébe sem. A szobámba most sem léphet be... az ősöreg és a jelen játéka összecsapnak!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Dec. 12, 2022 3:02 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Meglehet nem mondtam el neki mindent azzal kapcsolatban mivel is szoktam tölteni az időm, amikor éppen senki nincsen itthon, és elegem volt a munkából, vagy épp az anyjára vártam, de nem is kell mindenről tudni. Igaz nem voltam olyan függő mint ő, de legalább nem kellett komplett idiótának lennem, ezekkel a dolgokkal szemben. Az első kör elég hamar lement, s nyertem, bár úgy gondoltam, majd ő fogja megnyerni ezt a kört. Felé pillantottam, majd kacsintottam egyet. - Semmi isteni nem volt benne. - megvontam a vállam. Aztán bólintottam. - Meg bizony! Megtehetted volna.- mosolyogtam, aztán jöhetett a karakterválasztás, és a küzdelem, ami meglehetősen megmozgatta az ujjakat, s lehetett kicsit taktikázni, még is melyikkel lehetne elérni a győzelem fokát, ám meglepő módon döntetlen lett a küzdelem. Karaktereink egyszerre lehelték ki életüket. Kiszakadt belőlem a nevetés, aztán ittam pár kortyot a sörömből. -Ilyen a játék! Nem igaz? - mikor keze vállamra esett, rá emeltem tekintetem, kíváncsian várva, vajon mi lesz a következő, vagy ennyi éppen elég volt számára. Azonban hamar felkelt onnan, s tette be a következő kazettát, ami egész jónak ígérkezett, bár olyannal még sohasem próbálkoztam, s közben szavai, miszerint örült jelenlétemnek, jóleső érzéssel töltötték el bensőmet. Igaz nem minden együtt töltött pillanatunk volt ilyen, de legalább akadt olykor ilyen is. -Mehet! Biztos jó móka lesz! - bólintottam, aztán betette a kazettát, majd jött a kellemetlen pillanat, hogy nem működött az a kazetta. - Sajnálom, hogy nem működik…. - visszatettem én is a helyére az apró tárgyat, mit eddig a kezemben tartottam, aztán kiittam söröm maradékát, kibújtam pulóveremből, és a kanapé háttámlájára fektettem, majd kivittem az üres üveget, miközben azon gondolkodtam, mit is kellene kezdenem magammal. Nem akartam Kat után menni, hogy meglepjem, hisz az apját nem tudtam elviselni, ahogy ő sem engem, s volt egy olyan sanszom, hogy ez soha nem is fog megvalósulni. Aztán úgy döntöttem, ha nincs rám szüksége, akkor veszek egy zuhanyt, lemosom magamról az „út porát”, és talán átöltöznöm is volt értelme, szóval megindultam a zuhany felé, ha csak nem állított meg útközben, akkor csak percekkel később jelentem meg ismét, akkor már tiszta ruhában, frissen, majd letettem magam a kanapéra, hátravetve fejem, gondolataimba merülve, latolgatva, vajon mit is kellene tennem. Eddig haragudtam rá, ám egy ideje megenyhült a lelkem, s haragom, mintha nem is létezett volna, párolgott el, s lett az enyészeté. -Van terved mára? - kérdeztem, ha még otthon volt, s odalent tartózkodott. Ha nem, nos akkor egymagamban kimentem hátra, letelepedtem a verandára, figyelve a felhők táncát az égen, hallgatva a madarak énekét. Ám ha odabent volt, akkor csak felegyenesedtem, várva válaszát. Hátha kitalál valamit, amit esetleg közösen csinálhatnánk. Feltéve, ha jól vettem le szavaiból, hogy azért hiányoztam neki, még akkor is, ha nem mondta egy szóval sem.
Az öregem benne volt a játékban, mosolyogtam, bár a fejem nem azért örült, mert tudatlan ellen játszok. Hanem hogy játszik velem egyáltalán. Sokat jelentett. Mindketten karaktert választottunk, majd elrajtoltunk, a küzdelem nem volt hosszú, de rövid sem. Minden követ megmozgattam, mégis Aegir nyert. Felhúzott szemöldökkel figyeltem a TV-t és a diadalt arató karakterét. Pedig nem választottam rosszul, mégis... - Komoly? - nem volt hangomban sértődékenység, harag vagy keserűség. Inkább csak a meglepettség uralkodott rajtam. Biztos nem ért ehhez? Mert nem is bénázott vele. De azt is hallottam, hogy már nem annyira haragszik rám... nem vette el a kedvem ettől, inkább csak vállammal löktem meg a vállát. - Erre a győzelemre tuti valami isteni abrakadabra volt a tarsolyodban, ugye? - csipkelődőm vele kicsit, majd részemről újabb karaktert választok, komolyabbra veszem a figurát, hiszen nem egy vesztessel van dolgom. - Na, megpróbálod megint? - pillantok rá kihívóan, ha igen a válasz, akkor várok, míg karaktert választ és rajtolhatunk. Most jobban odafigyelek, mégsem amatőr, ám mikor egyikünk sem adja fel percek múlva sem és tényleg a koncentrálás az úr, nah akkor nevetem el magam. - Ha én ezt tudom, akkor beinvitáltalak volna rég egy pár játékra. - koncentrálok közben a játékra, de mindkettő karakter élete egyszerre szűnik meg létezni. Eleresztem a kontrollert ami az ölembe esik, majd tenyereimmel felfele mutatok a Tv felé. - Mi? Ez nem ér! Döntetlen? - leeresztem a kezeimet a lábaim mellé, meredek a képernyőre, mint aki kicsit csalódott. De leginkább magamban. Figyelem, majd apa felé fordítom a fejem. Figyelem miképp issza sörét, miképp pislog a világba. A felé eső kezem ejtem a vállára. - Szép volt! Jó hogy itthon vagy Apa! - azzal a lendülettel állok is fel, hogy kazettát cseréljek a gépben. Autós, itt azokkal kell versenyezni majd. Beteszem azt, majd visszahelyezkedem, hogy indítsak. Ismét karaktert, párdon autót kell választani. - Egy menet ezzel? - pillantok rá, majd vissza a játékra. Ám sehogy sem indul el. Hiába nyomom a startot, hiába állogatom, sehogy sem indul a program. - Oké, akkor ezt meg kell majd buherálnom. - felkeltem, majd letettem a kontrollert, széthúzkodtam a kábeleket, majd visszatettem a dobozba, amiből előkerültek. A kontrollerekkel együtt. Nem azért nem játszom, mert legyőzött, kétszer is. Hanem mert, nem tudom. A hűtőhöz lépek, kiveszek egy sört, megbontom, nem iszok vele. Csak figyelem az öregemet. Ujjaimmal eljátszodozom az üveggel, majd a konyhába lépve bekapok egy fasírtot. Túl makacs vagyok egy bocsánatkérésre, de mi van ha csak az egyik részét illetném kedvesebb szavakkal?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 10, 2022 10:45 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Azt mondta nem tett olyat, amivel felbosszantott volna, vagy kedvemnek véget kerítene, pedig tisztán emlékeztem becsmérlő szavaira, a haragjára, miképpen esett neki az autónak, mikor mellé telepedtem, s nem akartam engedni, hogy kiszálljon. Meglehet túlreagáltam szavait, s a haragját, de valamiért mégsem tudtam úgy fogadni, mint azt általában tettem. Életét mentettem meg azon a napon, és egy köszönöm helyett becsmérlő szavakat kaptam. Inkább elengedtem a szavakat a fülem mellett. Nem hagytam, hogy felmérgeljem magam újfent. Helyette csak csendesen ültem ott a pulton, falatozva, majd némi idővel később tértem vissza hozzá, hogy ajánlatot tegyek egy játékre. Talán egyszer ha kipróbáltam olyasmit, vagy csak figyeltem miképpen játszák, de valahogy úgy gondoltam, ez nekem is menne. Ide oda pöccintgetni az irányítókart, miközben meg kellett jegyezni a mozgások megfelelő kombinációit. -Nem lehet olyan nehéz!- közben figyeltem miképpen állítgatja, majd kerül elő a megfelelő játék, aztán telepszik le mellém, én pedig az utasításoknak megfelelően választottam magamnak karaktert, akivel majd az övé megküzdhetett. -Már nem annyira mint mikor megérkeztem. -vallottam meg haragom, aztán kis idő múlva letelepedtem, behunytam szemeim, miközben hatra dűlve kényelembe helyeztem magam, aztán már szinte azonnal kezdet is a játék. Mikor padlóra vittem, fa arccal álltam vele szemben, miközben én magam benedvesítettem alsó ajkaim, s megengedtem magamnak egy mosolyt. -Nem olyan nehéz ez...- nevettem el magam, majd ismét figyeltem, próbálva ellesni a technikáját, mit mikor használ. Gyorsan tanultam. Szóval a megfelelő karakterrel próbálgattam a mozdulatokat. Sokat tudtam közülük én magam is, ám a játék az más volt. Tudtam, egy ideje akart már ilyesmi programot, és ím megtudtam neki adni azt. -Ohooo! Jó móka ez! -villantottam egy mosolyt, s örültem a kezdők szerencséjének.
A tenger nem az otthonom, fogalmam sincs hogy merre kelljen keressem bizonyos dolgokat, egyszerűen csak Axelt tudom fellelni rajta és a közelében. Sokat kell még tanulnom, amit én is tudok, de pusztán a dac és a lustaság, a makacsság és félelem tart a szárazföldön. A nintendo komolyan letaglózott, remek ajándék volt a hazatérésére. Örültem neki, szerintem ő is tudta. Attól függően hogy ki haragudott kire és miért, azért még sem mutattuk ki a másik felé. Túl ugyanolyanok voltunk egytől egyig. Vagy a tenger szeszélyei lapultak bennünk, vagy különálló tulajdonságaink voltak ezek. De mintha említette volna, hogy ugyanolyan vagyok mint ő. Szóval ugyanaz a problémánk mindkettőnknek és valamelyikünknek engednie kell, mert mindketten beleőrülünk. Ez a helyzet...igen, rájöttem. Ez egy kisebbik rossz. Az ölelése után csak annyit mondott, hogy ne bosszantsam fel legközelebb. Bosszantani? Ne tegyem és legközelebb elvisz? Miért is bosszantottam fel? Én nem emlékszem ilyesmire... minden apróság felbosszantja vagy mi fene? - Nem tettem olyat... - mormogtam az orrom alatt, miközben ő megcélozta az ételt, melyet megcsináltam. Amíg ő falatozott, addig én a gépet figyeltem, kezembe vettem, megnéztem kábeleit, meg hogy mik vannak még hozzá. Két kontroller...s Aegir szavait hallottam. - Kipróbálhatjuk? - kérdeztem vissza rá pillantva. - Játszol? Simán! - felélénkültem, a kezembe vettem szinte mindent, közelebb vittem a Tv-hez és a kábeleket kezdtem a helyükre dugdosni. Még jó hogy mindenféle csatlakoztatót lehet beledugdosni. Áldom az eget, hogy akkor ezt vettük meg nem pedig egy jelen divatát élő cikket. Nem nagyon érdekelt, hogy hogyan és miképp fogyasztotta el az ételt, vagy sem, elkészült, aki eszik eszik, aki nem az így járt. Ha finom, akkor azért, ha nem akkor azért. A készülék elé térdeltem az asztalhoz, hogy felmérjem melyik játékkal kezdjük, de aztán egy verekedőset kattintottam be a helyére. A konzolokat is a helyére helyeztem. Mindkettő működik, megnéztem az irányitás funkciót mindnél. Királyság. - Megvagyok! Tudod hogy mit hogyan kell, vagy adjak használati útmutatót? - emeltem fel felé a hozzá közelebb lévő irányítót és ha elvette akkor ragadtam meg a másikat és vártam rá. Bármire. A válaszára. A cselekedetére. Furcsa érzése, tapintása van ennek az irányítónak, sokkal másabb mint amihez szoktam. Az újabb, ez régebbi... - Szokatlan a fogása. Mintha egy ismeretlen dolgot tapiznék... - húztam mosolyra a szám, majd nyomkodni kezdtem, hogy az irányítás részre vigyem. Átkellett állítani, vagy sem...de minden jó rajta. Az ugrás és a futás, a lövés...mi melyikkel van. Aegirnek is ugyanezek vannak. Start. Válassz karaktert. Hátradőlök a kanapén, majd rápillantok az öregre. Elidőzök rajta egy kicsit, majd a sört is megnézem magamnak, aztán a TV felé fordulok. - Haragszol. - elhúzott szájjal bólogatni kezdtem. - Remek! És miért? - kíváncsi voltam a bűneimre, amiket ellene követtem el mostanában - nem emlékszem oly sokra - amire feldühödött és inkább a lelépést választotta, mint a békés megbeszélést. Pafff. Békés. Jah! Mert nálam mindig minden happy...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 10, 2022 9:14 pm
Aaron && Aegir
Igaza volt. Ám még is azt vártam volna el, hogy megtegye, és utánam jöjjön. Hogy megkeresen akármerre is vagyok. Tisztán emlékeztem rá, mit mondtam, mikor közöltem, hol keressen ha nem jelentkezek napokig. Talán cseppet csalódott voltam. Talán cseppet lehetett volna több kurázsi benne. Szóval szavaira nem feleltem többel, csak egy hümmentéssel. Tudomásul vettem, és ennyi. Aztán lassan előkerült a tengeri csiga, amit meg is szólaltattam, majd egy doboz, amiben egy neki való ajándék lapult. Figyeltem reakcióját. Miképpen veszi tudomásul mit is kapott. Számomra nem jelentett sokat a pénz amiért megvettem, szóval el sem akartam mondani mennyibe került. -Igen.-bólintottam, s figyeltem miképpen enyhülnek meg vonásai, s veszi tudomásul mennyi mindent tartalmazott a doboz, s közben abba is beavattam, hogy miért kapta. Válaszára szemöldököm megemelkedett, majd bólintottam. -Tudom. Önzetlen voltál. – aztán a haragom helyét átvette a nyugalom. A nyugalom ami akkor ölelt körbe leginkább, mikor magamhoz öleltem. Hosszan ropogtatón, s közben bevallottam mennyire hiányzott, s hogy eredetileg magammal akartam vinni. -Akkor legközelebb ne bosszants fel!- jegyeztem meg ráemelve tekintetem, majd visszamentem a konyhába, megszemlélni mit is alkotott. Feltűnt, hogy eltette a halat, s mégsem kezdett vele semmit. Haragudott. Talán megbántottam viselkedésemmel, de a sértettségem sokáig ott burjánzott lelkemben. Nem tudtam mit is kellett volna mondanom. Abban voltam egyedül biztos, hogy akármennyire is szólított a messzeség, vissza kellett jönnöm, s nem csak az adott szavam végett. Nem hazudtam mikor azt mondtam, nem vihetek mindent magammal amit szeretek. -Ha szeretnéd, kipróbálhatjuk...- böktem a játék felé fejemmel, miközben loptam egy húsgolyót, aztán szedtem elő egy tányért, s tettem magamnak ennivalót, aztán letettem magam a pultra, s kezemben tartva a tányért kezdtem bele az evésbe, miközben vártam válaszát a játékkal kapcsolatban. Jól sikerült a húsgolyó, a krumpli is finomra sikeredett, s erről az is tanuskodott, hogy tányérom hamar üres lett, majd azt elpakolva a hüttőből előszedtem egy üveg sört, mit felbontottam, s megkoronàztam vele a finom ételt. Ha nem akarta kipróbálni a játékot, vagy csak én nem voltam jó hozzá, akkor elmentem letusolni, majd feiss ruhában tértem vissza, hogy aztán odakint egy ujabb adag sörrel telepedtem le odakint. Ha akart, akkor ha kellett segítettem összedugdosni a játékot, majd telepedtem le, hagyva, hogy kiválassza a megfelelő játékot, én pedig akkor is szereztem magamnak egy másik üveg sört.
A bakancslistára került az üst megtalálása. Remek. Jó bulit hozzá. Almát szorongatott, majd leszállt a törzshelyemről, letette az almát, majd a mindenhol kerestemre kezdett el válaszolni. Nem kerestem elég jól. Hiszen a tengeren volt. Karba fontam a kezem. Felvontam bal szemöldököm. - A tenger a te birodalmad, nincs jogom ahhoz, hogy kotnyeleskedjek holléted felől! Vagy hogy miért mentél el...egy isten oda megy ahová úri szeszélye diktálja... - vállat vontam, most miért kerestem volna a tengeren is? Ha elment akkor elment hát istenem... ez olyan mintha én mennék bulizni. Nekem ne mondják mikor érjek haza, vagy hogy nem mehetek... figyeltem az útját a táskájához, ahonnan szedett elő egy ládát, kíváncsi voltam mit is rejt, így aztán ahogy elmentem mellette, úgy kukucskáltam bele, mint egy kíváncsi kicsi gyermek. Előszedett egy kagylót, melyet megszólaltatott. Apró mosoly kúszott ajkaimra. Ám mikor közölte, hogy ő aztán nem eszik, majd később... a mosolyom semmisé vált. Felőlem. Akkor az a kaja ott fog megrohadni... innentől kezdve teszek rá. Az egészre. Főleg arra, hogy beszélt anyámmal és jól tudja, hogy merre találja. Akkor meg minek tépem itt a szám? A házimunkára vállat vontam, nem fogok magyarázkodni, hogy megtudom fogni a seprűt úgy, hogy ne essen le az ujjamról a nemlétező karikagyűrűm. Meg hát...én is itt lakok vagy mi. Kiveszem a részem...talán azóta teszek így, hogy segítettem neki a kocsmánál. A táskából újra előszedett valamit, majd mikor felém fordult vele, csak ridegen figyeltem őt, majd a cuccot. Egy ősrégi retro nintendo lejátszó és pár játék. Megkopott a színe, de a sárga színt kiveszem a kazettákról. Működik. - Ne már! - a tekintetem enyhülni kezdett, ahogy realizálódott bennem, hogy mit is hozott nekem. Nyújtottam a kezem, hogy átvegyem tőle, hogy az asztalhoz lépve lepakoljam és átnézzem őket. - Ez tök király állapotban van! Egy 8-bites csodát hoztál! - fordultam felé egy pillanatra, de aztán megnéztem a kazettákat. 9999999 játék 1 kazettán, micsoda üzlet! És még vannak különállók is hozzá... Tiny Toon Adventures, Double Dragon, Mortal Kombat. Amikor én belezúgtam a nintendoba és a ps-be mindig csak az újakat tudtam beszerezni...vagyis hát anyával és Axellel megvetetni. A régiségek elkerülték Oslo területeit. Így csak álmodozni tudtam arról, hogy láthatok ilyent élőben. A 90-es években tombolt ez az egész őrület! - Köszönöm! - nem felejtem el a dolgot, felé fordultam, egy mosolyt is küldtem felé. Őszintét. A kezemben fogtam az egyik kazettát. Mégis mennyiért szerezte? Már nem kell felkutatnom a netet ezért. - Amúgy nem azért segítettem, hogy hálálkodj. - ingattam meg a fejem komor arckifejezéssel. - Azért segítettem, mert veled akartam lenni. Csak az számított, nem az, hogy a szabadidőmet rád áldozom. Veled voltam, ami többet jelent, mondjuk annál. - mutattam az asztalon heverő új - régi játékra. Az nem jelent annyit, mint mondjuk egy nap vele. Az ölelése meglepett, a szavai jobban ledöbbentettek. Viszonoztam az ölelést, megpaskoltam a hátát. Eleresztett, majd hátat fordított. Csak azt akarta hogy tudjam. Hiányoztam neki. Ő is nekem, de vallomást tenni? Nem olyan fából faragtak. - Akkor legközelebb vigyél magaddal. - tártam szét karjaimat, bár nem láthatta. Figyeltem a hátát, majd aprót szusszantam. Nem lehet. Pedig akarom...de elmarni, hogy ne fájjon annyira számára a halálom... úgy a legjobb. A bűntudat meg megmarad, mert egyáltalán nem ezt érdemli. Be kellene avatnom? Vagy kezdjek neki egy új útnak, hogy szebbé tegyem az életemet és annak létét, hogy nehezen eresszenek el saját utamra? Mi lenne ha boldog emlékekkel távoznék az életükből? Melyik volna helyes? Vagy szabad nekem erre gondolnom? Szóljak? Bármit is? Mit érnék el vele? Jobb vagy rosszabb lesz?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 10, 2022 8:42 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Viselkedhettem volna másként. Megbocsájthatnék pillanatok lefolyása alatt, s akár el is feledhetném, de nem akartam. Nem akartam megadni azt, hogy mindig azt gondolhassa, semminek nincs következménye. -Sokat érne, ha elakarnám adni. -elvettem egy almát a tartóból, de csak körbe forgattam kezemben.-Kerestem ott is. Az igazat megvallva, az jobb kérdés lett volna, hol nem néztem még. Vettem egy nagyobb levegőt aztán tekintetem az almára szegeztem. Meséltem neki az üstről, s hogy mire is volt képes, s miért kaptam azt. -Fent bizony.- bólintottam. Jó ideje nem gondoltam még csak a létezésére sem. Nem gondoltam arra, hogy nekem szükségem lenne rá, de a kocsma gondolata felélesztette bennem az emlékét. Leszálltam a pultról, visszatettem az almát a helyére, miközben zsebembe ejtettem kezem. -Mégsem keresgettél mindenhol, ha nem talàltál.- megálltam a nappali és a konyha találkozásánál, ahová táskámat tettem. A tengeren voltam... Mondtam, ha a kisházban sem lelsz, a tengeren keress...- kinyitottam a táskám, előszedtem belőle egy kis ládikát, kinyitottam, s csak néztem a tartalmát. Némi homok, pár érme, és egy kagyló, melyet finoman kivettem onnan, majd elmosolyodtam. Két kezembe fogtam, kúpos végét ajkamhoz emeltem, majd belefújtam. Hosszasan, had töltse be a teret. Kat egyszer mesélt nekem ilyen kagylóról, hát most szereztem neki egyet. -Majd talán később... Most nem vagyok éhes.- feleltem, miközben a ládikát feltettem a polcra, a kedves emlékeket idéző kagylót pedig letettem az asztal közepére. -Tudom. Beszéltem vele. – tudtam kire gondolt. Nem kellettek hozzá felesleges magyarázatok. Szerettem. Mindennél jobban, ahogy ezt a kerge kölyköt is, de ha nem tanítom meg, hogy másnak is vannak érzései, akkor talán sosem fog... Elhessegettem a gondolatokat. -Azt hittem nem szeretsz házimunkát végezni...- pillantottam körbe. Feltételeztem ő tett rendet, mivel Kat nem volt itthon. Azt azonban nem tudtam, azt akarja e, hogy én itt legyek. Vagy azaz ölelés csak hírtelen felindulás volt, mit kaptam. Sajgott a tudat, s maga a feltételezés is, hogy nem lesz őszinte szó az apa a száján. Bármit teszek, bármit követek el, sosem leszek igazàn az apja, s lassan a harag foszlányai kezdtek felkúszni tudatomig. Meglehet túlságosan megsértődtem. Meglehet túlságosan a lelkembe gàzolt, vagy egyszerűen csak az a tudat bosszantott, hogy nem leltem a katlant. Aztàn ismét a táskámba nyúltam. Előszedtem egy gyüjtői darabot, valami régi emberi játék volt. Aaron felé fordultam, s felé nyujtottam. -Kikötöttem egy városban a 10 nap egyikén, és ott találtam... Működik...gondoltam te értékelnéd...bakartam valamit, amivel megköszönhetem a segítséged.- azt persze nem mondtam el mennyit hagytam ott érte. Végül vettem egy nagy levegőt, odaléptem hozzá, aztán szívbőljövő erős ölelést adtam neki, s közben elpislogtam pár könnycsepp kezdeményt. -Eredetileg veled akartam menni erre a kalandra... Nem hiszed, de Hiányoztál fiam!- arcom pillanatok alatt változott, s ismét a már megszokott képemben álltam vele a karjaimban. Csak akkor engedtem el, ha eltolt magától, vagy ha még is elengedtem, akkor végig töröltem arcomon, távolabb léptem tőle, hatát fordítottam. -Azt akartam, hogy tudd....
Alig akarta viszonozni az ölelésem. Szóval ez a viszontlátás, csak számomra örömteli? Értem. Így már mindent értek. Rendben. Ide köti minden, minden amiért képes volt visszajönni. Haza jönni. Holott a messze tengeren volna a helye, ott az otthona -az első és talán egyetlen- de a szíve ide húzza. Mindez nem miattam volt. Nem miattam van, ahogy azt elejtette korábban. Nem miattam tért haza. Anya léte élteti a visszatértét. Szóval ennyi lenne? Valóban végzett velem? Lekopik rólam? Végérvényesen? Mert rosszat mertem neki szólni? Amikor azonban kiböki, hogy keresett valamit, de nem találta...kíváncsi szemekkel meredek rá. A tepsiből közben kilapátoltam a fasirtokat, ő feldobta magát a helyemre. A tepsit a mosogatóba csúsztattam, forró volt, pusztakézzel dolgoztam rajta. Ahogy az öregem megszólalt, úgy figyeltem fel rá. Hallgattam. - Színarany? Az sokat érne pénzben, nem? - nem, nem volt szükségem annyi pénzre, nem az tenne boldoggá. Magam sem tudnám, hogy mi... Felvontam a szemöldökömet. Ellopták tőle? De visszakapta? Akkor most hol van? - Utoljára hol láttad? Ott kellene lennie nem? - érdeklődtem finoman, miközben a szűrőt is kiürítettem a krumpli súlya alól. Megkapta méltó helyét egy mélyebb tálban. Folytattam volna az ízesítésével és még visszadobtam volna egy kicsit a sütőbe is sülni a tepsibe öntve, de a szavaira megakadtam a mozdulatban. Miattam lépett le. Mozdulatlanná dermedtem egy pillanatra, de aztán a mozdulat folytatódott, beraktam a sütőbe a tepsit és felcsavartam a kellő hőfokra azt. Nem néztem az öregre, azt figyeltem, hogy megindul-e rendesen a sülése a burgonyának. - Csodás. - emelkedtem fel a sütő bámulásából, egyenesen ráemelve a pillantásom. Szemeimben nem volt harag, s megvetés Aegir irányában. Inkább nevezhető üresnek. Ráadásul nem is az ő hibájából. A sajátom ez a marhaság, miattam tűnt el, mert képtelen vagyok a szó szerinti békére. Nem csak pár pillanatnyi béke érdekli, nem csak pár nap hosszúságú...az örök békére és nyugalomra fáj a foga. - Akkor ez az üst felkerült a bakancslistádra? - remélem az én tanítatásomat meg leszedte onnan közben. Nem kell a tanítása, nem akarok elmenni vele sehova. Ha ő betud sértődni valami apróság miatt, akkor én is besértődhetek azért, mert lelépett... - Ha tudom, hogy ennyi időre lelépsz, akkor nem kereslek sehol... - fordultam vissza a sütőhöz, majd lekapcsoltam, kinyitottam, konyharuhákat ragadtam magamhoz, majd kiemeltem a forró tepsit. Szép aranybarnára sült meg a krumpli. Kivettem a tepsit, de nem vettem elő neki semmi és helyem se volt hogy hova tegyem le... Tikkelt egyet a szemem... most égek be az öregem előtt. Remek... jobb gondolat híján a padlóra helyeztem a forró tepsit, átlépve felette szereztem egy másik törékeny tálat, leguggolva a tepsihez öntöttem bele a krumplit. A tál felkerült, kicsit odébb toltam mindent. A halat közben újra megragadtam és úgy ahogy volt visszatettem a fagyasztóba. Feleslegesen olvasztottam ki, fogalmam sincs mik a fűszerei, amikkel olyan finommá varázsolja Aegir. Megkérdezni? Inkább nem. A földre került tepsit a mosogatóba helyeztem újra. - Egyél amíg meleg... - eldobtam az öregem mellé a rongyokat, majd kisétálltam a konyhából, hogy a kisasztalon hagyott vizemet felvegyem és belekortyoljak. - A boldogságod hormonja az öregénél van. Holnap érkezik haza... - szólaltam meg anyára gondolva ebben a pár szóban. Szóval abban is sántít a története, hogy edzeni akart tanítani? Ez is elmarad az üstre való hivatkozásra? Legalább nem akar majd magával cipelni a világ másik végére kopaszodni. Egy jó pont az üstnek. Hazudok. Mindennél vágytam rá... akartam! Két kézzel akartam bele kapaszkodni és most nincs semmim! Én már szükségtelen vagyok, hiszen elmartam magam mellől. Sikerült amit a legelején akartam... de miért nem vagyok tőle boldog? Annak kellene lennem, nem?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 09, 2022 7:40 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Hazajöttem. Annak ellenére jöttem, hogy mérges voltam. Annak ellenére, hogy mennyire nem szerettem az állandó civódást, hogy elegem volt belőle. Békét akartam, de közben Kat mellett is lenni szerettem volna, így valamit valamiért alapon, sértettségem félretéve, és a keresésem eredménytelensége okán is visszamentem. Vissza oda, ahová tartoztam. Álltam egy darabig némán, miután nem reagált arra amit mondtam, hisz a hatalmas hangzavarban, mit maga körül keltett, semmit sem hallott abból amit mondtam. Aztán mikor végre a gőzfelhőn kérészül meglátott, lehalkította a zenét, hát köszöntöttem. Ő lekapcsolt mindent, majd odalépett hozzám. Testem egy pillanatra megfeszült, magam sem tudom miért, de csak csak akkor ernyedtek el izmaim, mikor magához ölelt. Szorosan, ropogtatón. Egy ideig nem öleltem vissza, csak lógattam magam mellett a karjaim, majd némi idővel később, viszonoztam az ölelést, bár nem olyan nagy hévvel. Ahhoz túl sérült volt az önérzetem. Nehezen engedtem el a sérelmeimet, vagy ha valami csoda folytán még is sikerült, akkor csak nem szóltam a másikhoz. Régebben pedig az erő, és a harag volt, mi megoldotta a gondokat. Mikor elengedett, én is aképpen tettem. Elléptem a fal mellől, meglesve mit ügyködik. Hiányzott a társasága, de be nem vallottam volna neki. Úgy éreztem, nem érdemli meg. -A szavamat adtam Anyádnak... - őt magát szándékosan nem említettem. Azt akartam, hogy kimondja amit érez. Azt akartam, hogy közölje, igen is szüksége van rám, és hiányoztam neki. Hogy bevallja, hülye volt, de arra nem volt semmi esélyem, szóval el kell engednem az érzést magát. Messze engedni, hogy többet vissza se akarjon térni, és elengedjem az efféle sérelmeket, még akkor is, hogyha nem csak mint az apjával, de mint egy Istennel szemben is tiszteletlen volt. -Ide köt minden. A szívem, a lelkem, a vágyaim... hív a messzeség, de mégsem tudok elmenni, mert nem vihetek mindent magammal, ami kedves nekem. -egy pillanatra elhallgattam, aztán megdörgöltem tarkómat. - Kerestem valamit. Azért is mentem el, de nem találtam. -megvontam a vállam. Mindenfelé megnéztem, ám hiába volt az egész. Mintha tűt kerestem volna a szénakazalban, ám még is ott volt a kérdés, hogy hogy a picsába tud eltűnni egy akkora üst, hogy sehol se leljek rá?! Hogyan?! Feltettem magam a pultra, oda, ahol egy átlagos esetben ő szokott üldögélni, mikor én teszem a dolgom, s készítem a vacsorát. Megtámasztottam magam, kisöpörtem hajam az arcom környékéről. Növesztettem már egy ideje, de idősebb formámban az nem látszik annyira. Kat szerette úgy... Elgondolkodtam, vajon meséljek e neki merre jártam, mit csináltam ezalatt a majdnem két hét alatt, míg távol voltam. Végül úgy döntöttem, nem lehetek végleg haragos irányában, s előbb csendesen, majd végül normál hangerőn folytattam. - A régi időkben, egy alkalommal, a hatalmas csarnokokba, látogatók érkeztek. Fényes pompával, még is békességgel. Ajándékot hoztak látogatásuk alkalmával. Hatalmas üstöt, mi színaranyból készült. Csodálatosan festett, az oldala díszítésével. Maga volt a csoda. Első alkalommal magam avattam fel az üstöt. Ízes nedűt főztem számukra. Sört. Béke honolt odabent. A poharak magukat töltötték fel újra és újra. - egy pillanatra elhallgattam. - Aztán egy alkalommal a jégóriások ellopták az üstöt. Thor volt az, ki csellel visszaszerezte. - tettem még hozzá, majd ölembe ejtettem kezeim.- Aztán valahogy elveszett, és nem találtam nyomát. Nem is kerestem, míg eszembe nem ötlött néhány nappal ezelőtt. Aaronra emeltem tekintetem, de nem szálltam le a pultról. Azonban ha nem hallgatott végig, Akkor a hamar abbahagytam a beszédet, felkeltem, kiballagtam, kocsiba ültem, és elhajtottam Kat munkahelyéhez, hogy végre magamhoz ölelhessem. De ha végighallgatott, akkor megvontam vállam. -Ezért mentem el... meg miattad is...
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
