A l e x & A s t r i d

Somewhere deep inside you must know I miss you. But what can I say? Rules must be obeyed

Gyűlöltem belegondolni abba, hogy apránként elveszítjük önmagunkat, ahogy abba is, hogy a családomat érinti leginkább ez a gyilkos kórság. Igaza van Atlanak, hogy fél és zavarodott a helyzettől. Mégis bíznunk kell benne, hogy valami változást tudunk elérni és ragaszkodni kell a jelenhez, a pillanatokhoz, amik számítanak. Ez a pillanat is olyan, ami rövid időre kiszakít a dolgos hétköznapokból.
- Ugyan, nehogy az eljegyzésünket hozd most fel - nevetem el magam könnyedén, hiszen mindketten tudjuk, hogy a mi eljegyzésünk, minden előzőtől eltért. Úgy választottam ki őt, magam mellé, hogy csak a bokáját láttam. Baldurt akartam, de annál sokkalta jobbat kaptam, egy morcos alakot, aki mérhetetlenül ragaszkodik a sós léhez maga körül és ezzel az őrületbe kerget, mégis gondolkodásra késztet minduntalan. Közben feltette a kávét, miközben felelevítjük a múlt rosszabbik felét, amiről nem szívesen beszélek vele. Mélyet sóhajtok, mielőtt elcsattanna közöttünk egy csók, ami el is száll a pillanattal és szóba kerül a reggeli kérdése, mire én fintorgok.
- Túl szigorú vagy velem - válaszolok könnyedén, hiszen mindketten tudjuk, hogy mennyire kávé megszállott vagyok és a reggelit szokásom kihagyni, nem mintha szükségünk lenne rá. Közben ő szent feladatának gondolja, hogy megetessen, így előszedi a dolgokat a hűtőjéből, mintha muszáj lenne.
- A legtöbb dolog sosem változik, mi is állandók vagyunk, legalábbis a Ragnarökig. De nem ezért vagyok itt ezt te is tudod - haloványan mosolygok, nem akarom emlékeztetni a közelgő bukásunkra, se arra, hogy ez hamarabb eljöhet, mint az gondolnánk. Nem tudjuk mit vált ki az átok. Szófogadóan leülök és csak nézem, ahogy tevékenykedik, próbálom felmérni az állapottát, mennyit romlott a külön töltött idő alatt. Feltűnik, ahogy egy pillanatra elréved a tekintete a semmibe, mire összeakadnak a szemöldökeim. Aztán el is múlik és elém teszi a nagy tányér ételt, mire elmosolyodok egy pillanatra, ahogy meghallom a morgást, hallom, ahogy feltámad a szél az érzései miatt.
- Nem érdekelnek a kifogásaid. Életben kell tartanunk az emlékeit, amíg csak tudjuk és az, hogy látja a családját eddig segített neki. Ezért elvárom, hogy felkeresd és végre elássátok a csatabárdot. Szüksége van ránk, jobban, mint azt beismerné - kissé erélyes a hangom és apránként szállingózni kezd a hó a hűvös szélben, miközben az utolsó mondatot már lágyabban ejtem ki. Hiába morog olyan nagyon, mint a tenger nem fogok engedni neki. Az utolsó leheletemig harcolni fogok a családért és ha elveszítem az emlékeim az sem érdekel, mert az irántuk érzett szeretetem akkor is örök. Végül iszom egy kortyot a tökéletes kávéból, hogy aztán egyek pár falatot a palacsintából. Félek és talán most először vallom be neki, hogy elszorítja a mellkasom az érzés, hogy talán egy nap elveszíthetem teljesen a fiam és őt is. Szavai hallatán kissé mérgesen nézek rá, majd vállat vonok.
- Sosem mutatnám ki felé a félelmem. Te vagy az egyetlen, aki láthatja néha napján - forgatom meg a szemeim, majd rá emelem a pillantásom - nem csak miatta, a reggeli is vonzott, két hete nem csináltam ilyesmit - teszem hozzá szándékosan nem adva egyértelmű választ. Ugyanakkor emlékezhet rá, hogy két hete jártam itt utoljára, így talán miatta is jöttem. De, hogy még nyomatékosabbá tegyem a mondandóm a számba veszek egy kis szalonnát. Persze az se kerüli el a figyelmem, hogy nem akar beszélni a fiáról, amit valahol megértek. Nem váltak el olyan szépen és azóta se beszélnek egymással igazán.
- Atla nemrég volt nálam és egyre fényesebben ragyog. Neki jót tett a midgardi lét, az emberek imádják. Szoktatok találkozni? - nagyon remélem, hogy legalább a lányunkkal tartja a kapcsolatot és nem zárkózik el a saját gyerekei elől teljesen.

A l e x & A s t r i d

Somewhere deep inside you must know I miss you. But what can I say? Rules must be obeyed

Az ajtóban állva de ja vu-m támadt, hányszor játszottuk el az utóbbi pár évben? Talán túlságosan sokszor, többször mint kellett volna. Emlékszem, amikor még Astrid Friberg-Holm volt a nevem, mielőtt hivatalosan elváltunk volna. Persze ez csak egyszerű papírmunka volt, hiszen lélekben sosem váltunk el igazán. Túlságosan sok minden köt minket össze, a múltunk, a gyerekeink és a különleges találkozásunk. Mégis most megint itt vagyunk a semmi közepén, az unalmas tenger morajlik mögöttem és bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt, mégis jobb helyet el se tudok képzelni. Kissé megemelkedik a szemöldököm, ahogy meglátlak alul öltözötten, szádban egy fogkefével, de ez se állít meg abban, hogy beljebb menjek. Nem zavartatom magam, ahogy morogsz, inkább a bútorokat szemlélem.
- Ugyan már, túl sokat gondolsz bele - legyintek egyet, miközben utánad nézek, ahogy belépsz a mosdóba. Megvárom, míg befejezed a reggeli rutinod, amihez valljuk be kicsit késő van, de nem bánom mert kellemes látványban volt részem. Csak ráncolt homlokot kapok, ahogy a fiunkat megemlítem, majd mintha mi se történne a konyhába lépsz.
- Mikor tudnék erre nemet mondani? - kérdezek vissza egyértelműen, majd végig nézem, ahogy felteszel egy adag feketét és nagyot sóhajtok - Alexander ne kezdd megint, te vagy az apja és ha nem csalnak az emlékeim te bántottad meg őt először - keresztbe fonom a kezeimet magam előtt, de hagyom hadd csókolj meg. Vannak dolgok, amik sosem mennek ki a divatból és egyből nagyot dobban a szívem. Viszonoznám a gesztust, de most van fontosabb dolgunk is, mint elmélyíteni a kapcsolatunkat.
- A korán reggeli kávé annak számít? Akkor igen, ha nem akkor... te is tudod a választ - vonok vállat könnyedén, majd leülök a kényelmesnek tűnő kanapén. Persze előtte megszabadulok a kabátomtól és ledobom a táskát magam mellé, hogy egy utolsó pillantást vegyek a telefonomra. Nemsokára hívnom kell Atlat is, de ez még rá ér délutánig.
- Nagyon szeretném, ha ti ketten kibékülnétek, amíg lehetséges. Egyre rosszabb az állapota Njörd és félek... - mélyet sóhajtva vallom be az igazságot a fiúnkról és nem véletlen, hogy az igazi nevedet használom. Ez egy olyan beszélgetés, ami éppen elég komoly ahhoz, hogy teljesen őszinték legyünk egymáshoz. Egy héttel ezelőtt szívesen törtem volna össze a karjaid ölelésében, de nem maradt rá idő és nem tehetem, mert akkor kikotyognám a legnagyobb titkom.

A l e x & A s t r i d

Somewhere deep inside you must know I miss you. But what can I say? Rules must be obeyed

Az utóbbi időben túlságosan sok minden történt és megannyi dolog elvonta a figyelmem, így régen nem jártam a tengerparton. Nem mintha hiányzott volna a homok, a folyton hajamba fújó szél, a só tömény szaga, ami sose akar kimenni az orromból. A töméntelen kékség, melynek úgy tűnik sosincs vége. Gyűlöltem, minden porcikámmal, mégsem hunyhattam szemet afelett, hogy ő itt él. Felemelve a kezem könnyedén kopogok a viskó - számomra az a hotelomhoz képest - ajtaját, bebocsájtást várva. Tudom régen látogattam meg, ott van Gullveig látomása rólam, Freya látogatása, a bál és az azt követő botrány, aminek közepén a legkisebb fiam állt. Nehéz hetek vannak mögöttem, aminek hála egyetlen percem se volt autóba ülni és elvezetni ide, hozzá. Pedig volt egy-két olyan pillanat, mikor azon kaptam magam hogy szeretnék a kocsiba ülni és meg se állni a homokos partig, hogy az ölelésében mindent elfeledhessek. Mert a válásunk ellenére is fontos a számomra.
- Alex, örülök, hogy ajtót nyitottál! Beszélnünk kell - szólalok meg, amint kinyílik az ajtó. Mielőtt bármit is mondhatna csókkal hintem az arcát, hogy ezt követően beljebb lépkedjek. Nem kell nekem invitálás, egykor ezt hívtam az otthonomnak. Az a kibékíthetetlen ellentét most semmisnek tűnik, ahogy előttem áll. Emlékszem az első találkozásunkra Asgardon, az első alkunknak köszönhetően lettünk férj és feleség, majd az idők folyamán összecsiszolódtunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem még most is. Ugyanakkor nem élhetek vele együtt, mert a szívem a hegyekbe húz, a hótakaróval borított erdőkbe, ahol minden tiszta fehér. Körbe pillantok a házon, hogy húzzam az időt, azt vizsgálom, hogy mi változott mióta utoljára itt jártam. Felvillannak az utolsó látogatásom alkalmával történtek, hogyan feküdtünk az ágyban, míg a kandallóban pattogott a tűz. Néha vannak jó pillanataink, melyek arról árulkodni, hogy nem aludt ki teljesen a szerelem lángja közöttünk, ilyenkor elhiszem, hogy még van remény kettőnk számára. A kezembe veszek egy kagylót és azt vizsgálom, mintha ennél fontosabb dolgom nem is lenne, majd nagyot sóhajtva leteszem az asztalra.
- Beszélned kell a fiaddal, ez nem tűr halasztást. Éppen elég ideig haragudtatok egymásra - mondom ki a jöttem okát, nem tűrve ellenkezést. Mégis ellágyul a szívem és közelebb lépve végig simítok borostás arcán. Olyan, mintha egyetlen nap se telt volna el a frigyünk óta, pedig milyen régen volt már, hogy együtt éltünk.