Astrid & Eisa

Félve vezetem elő az ötletemet, mert magam sem vagyok biztos abban, hogy mennyire megvalósítható - vagy inkább mennyire nem az -, Astrid azonban megerősít abban, hogy nem csak nem vagyok nagyon elrugaszkodva a valóságtól, de igazából még jó úton is jártam, amikor ezen kezdtem gondolkozni. Megosztja velem, hogy ők is alkalmaztak és alkalmaznak hasonló stratégiát, ez pedig megerősít abban, hogy talán tényleg lehet ebben az egészben ráció, bár abban továbbra sem vagyok biztos, meg lehet-e oldani, és ha igen, vajon mik lesznek ennek a határai. Ő viszont nem ér be ennyivel, hanem mindjárt tesztalanynak is ajánlkozik, ami többet jelent nekem, mint gondolná. Visszakérdezek, hogy biztos-e benne, a válasza pedig azonnali és egyértelmű, ami miatt hálás mosoly költözik az arcomra, pedig nem is tudom, mi más gondolhattam volna. Hiszen ez az ügy neki is legalább olyan fontos, mint nekem, sőt.
Elmondom neki, hogy a gyűrűmre gondoltam, mire kiszélesedik a mosolya, a pillantása pedig legalább olyan árulkodó, mint a mozdulat, amivel a nyakláncához nyúl. Már ennyiből is tudom, hogy nem csak nem tartja az ötletet szentimentálisnak, de nagyon is érti, miről van szó. A hangja elérzékenyül Alex említésére, amire halkan felsóhajtok, együttérző pillantással figyelve őt. Nekem is eljutott a fülembe, hogy egy ideje már nem élnek együtt, de nem tudom, mennyire súlyos a helyzet, a kérdést viszont egyelőre félreteszem, de csak egy kicsit. Előtte megemlítem azt a bizonyos törpét, akit mindenki emlegetett, amikor nehéz feladatokkal kapcsolatban érdeklődtem.
– Igazad lehet – felelem halovány mosollyal, amikor rávilágít, hogy aligha ő lenne az egyetlen, aki nem kedvel minket túlságosan. Halk, rövid, kissé keserű nevetéssel dőlök hátra, megforgatva a gyűrűt az ujjamon. – Nem különös? – teszem fel a költői kérdést egy kicsit elgondolkozva. – Nekünk kellene lennünk a mindenhatóknak, minden jó elhozójának, azoknak, akik hatalmukkal jobbá teszik a kilenc világ valamennyi lakójának életét, és közben mégis a mi fajunk örvend általános közutálatnak, ha a nagy átlagot nézzük – rázom meg a fejem lassan. Valóban elgondolkodtat ez a kérdés. Tényleg ennyire rosszak lennénk? És ha igen, miért? Elvakítana minket a hatalom, ami a birtokunkban van? Érdekes...
– Ne, nem szükséges – ingatom aztán meg a fejem, mosolyogva hárítva el a felajánlását. – Szeretném én magam felkeresni őt, de ha rögtön ketten kerítjük be, talán csapdában érezné magát tőle, főleg, ha nem kedvel minket. Arra gondoltam, először telefonon keresem fel, megpróbálok megbeszélni vele egy személyes találkozót későbbre. – Megdörzsölöm egy kicsit a halántékomat, mintha csak a képességemet akarnám előcsalogatni a gondolat folytatásához. – Talán a telefonhívás után kapok majd valami... jelet – ütögetem meg a fejemet a mutatóujjammal. – A látomásaim néha segítenek ilyen helyzetekben, hogy tisztább döntést tudjak hozni, vagy egyenesen meg is mutatják a helyes utat – teszem hozzá magyarázat gyanánt.
Hosszan felsóhajtva túrok a hajamba, mintha csak emésztgetni próbálnám ezt az egész dolgot, de közben eszembe jut a kérdés, amit az imént még elnapoltam egy kicsit. Pillantásomat lágyan, óvatos érdeklődéssel vezetem rá, már csak ezzel is próbálom érzékeltetni, hogy ha elutasítja a kérdésemet, nem fogom magamra venni.
– Hogy vagytok Alex-szel? – kérdezem puhán, de a hangsúlyom is arról árulkodik, hogy nem kell válaszolnia, ha nem akar.

Astrid & Eisa

Azt hiszem, az, ahogy egymást bátorítjuk egy ilyen reménytelennek tűnő, nehéz helyzetben is, engem is felbátorít; legalábbis úgy érzem, ez az, ami rávesz, hogy megosszak vele valamit, amit eddig senkivel nem mertem, még Hansszal sem. Annak ellenére, hogy finoman elkezdtem már körbejárni a témát, még sosem mondtam ki ezt hangosan, konkrétumként, mintha csak féltem volna attól, hogy kiderül: reménytelen és balga ötlet az egész.
Neki is így vezetem fel, bátorító bólintása azonban meggyőz arról, hogy folytassam. Felvázolom neki, hogy mi jutott eszembe a képességem kiterjesztésével kapcsolatban, és amikor elgondolkozik, reménnyel vegyes feszültséggel figyelem őt, várva, mit fog mondani. Ő is egyike azoknak, akik testközelből kénytelenek végignézni az átok hatását, ezért már előre tudom, hogy meg fogok bízni a véleményébe, bármit gondoljon is erről. Amikor pedig tulajdonképpen pozitív választ ad, megkönnyebbülten sóhajtok fel.
– Megtennéd? – pillantok rá élénken, felcsillanó szemekkel, amikor felajánlja, hogy akár tényleg egyfajta tesztalannyá válna az ügy érdekében. Persze a dolog nem veszélyes, máskülönben senkit nem rángatnék bele; én ezerszer megjártam már a múltat, ha szükséges volt, és ha megtaláljuk azt a bizonyos törpét, ő pedig elkészíti a tárgyat, nem lehet baj. De azért mégis más úgy tesztelni a dolgot, hogy a másik fél is pontosan tudja, mit és miért csinálunk.
Elmeséli, hogy Atlával hogyan próbálták és próbálják fenntartani Mattias emlékeit, és ettől újra elönt a remény, a megkönnyebbülés, az izgalom. Egy másik részem is elraktározza ezt az információt, hiszen ez olyasmi, amit Alarik esetében is ki lehetne próbálni... de az egy sokkal bonyolultabb történet, ha azt nézzük, hogy lényegében rám sem emlékszik, így furcsa lenne, ha nosztalgiázásra invitálnám. A gondolatot mindenesetre nem felejtem el, csak egy kicsit félreteszem, és inkább a jelenre koncentrálok.
– Ebbe még bele sem gondoltam így, pedig nagyon is logikusnak tűnik – bólogatok egyetértően, reményteli mosollyal a szám sarkában. – Ez ráadásul tényleg azt igazolná, hogy működhet a dolog. – Elgondolkozva dőlök hátra a kanapén, amolyan pótcselekvésként csavargatom a gyűrűt az ujjamon, és először fel sem tűnik, ezzel mennyire összevágnak az ő következő szavaival.
– Igen – fújom ki a levegőt egy bólintás kíséretében. Lenézek a gyűrűre az ujjamon, aztán Astrid felé fordítom a tekintetem. – Ezt a gyűrűt Alarik adta nekem évtizedekkel ezelőtt. Ő már nem emlékszik rá, de az ő ajándéka volt... és egy kicsit úgy érzem, hogy emiatt az értéke miatt talán ezt kellene felhasználnom erre a célra. Nem tennék tönkre, csak rúnákkal kellene felruházni, és az értéke segíthetné a célunkat. – Kíváncsian nézek rá, várva, hogy elmondja, mit gondol erről. Talán túl szentimentálisan állok ehhez a kérdéshez, de az is lehet, hogy nem tartaná hülyeségnek a gondolatmenetemet.
– A törpe megtalálása már lehet, hogy nehezebb kérdés lesz – folytatom aztán. A homlokom finom ráncba szalad, felidézve az eddigi beszélgetéseket és információkat ezzel kapcsolatban. – Az az igazság, hogy már kérdezősködtem egy-két helyen, és amikor nehéz, szinte lehetetlen feladatokról van szó, akkor egyöntetűen egy nevet hallottam mindenkitől. Alvis. Aaren néven él a városban, van egy ékszerüzlete is. Azt mondják, ő mindent meg tud csinálni... de nem kifejezetten szívlel minket. Az isteneket. – Felsóhajtok, az ujjaimat tördelve rágódom a kérdésen, aztán ismét Astridra nézek. Nem tudom, ő hallott-e már róla, esetleg ismeri-e, vagy teljesen a sötétben tapogatózunk. Engem mondjuk az sem térítene el.

Astrid & Eisa

Magabiztos szavai és a mögöttük hordozott jelentés mosolyt csalnak az arcomra. A helyzet nem lesz vidámabb, de a vadászat istennőjétől azt hallani, hogy nem válik ő a prédává, megnyugtató, még akkor is, ha a látomásom talán olyasmit mutatott meg, amire már nem lehetünk ráhatással. Amennyiben ez így is van, Astrid ereje az, amire szükség van; kár lenne keseregni efölött, nem az a cél, hogy egymás vállán sírjunk, hanem az, hogy felvegyük a kesztyűt. Magunkért, értük, a jövőnkért.
Kérésére megígérem neki, hogy amit láttam, a kettőnk titka marad, rá fogom bízni, hogy kivel osztja ezt meg, vagy épp kivel nem. Köszönetére csak megrázom a fejem, hiszen semmi szükség rá, ez róla szól, nem pedig rólam; arról viszont biztosítom, hogy én itt leszek majd, ha szüksége van rám. Viszonozza a mosolyomat, és jó végre ezt is látni az arcán egy kicsit. Következő szavaiból kiérzem a féltő aggodalmat, szemeiben értés csillan, és hasonló tekintettel pillantok vissza rá. Ha valakik, hát mi ketten nagyon jól megértjük egymást azon a téren, hogy hogyan helyezzük magunkat az utolsó helyre, amikor mások támogatásáról van szó. Ő is a vállára vette a családja terhét, ő is nagyon jól tudja, mivel jár ez, testközelből végignézni az átok hatását.
– Az a dolgunk, hogy egymás mellett álljunk – erősítem meg a szavait, és hangsúlyomból érződik, hogy milyen egyéb értelmet csempészek még ezek mellé amellett, hogy magamra vonatkoztatom őket. Ő sem cipel kevesebb terhet a vállán... különösen most. – Segíteni fogom ezt a harcot, ameddig csak tudom – fogadkozom.
Kérdésére megosztom vele, kik azok, akikről biztosan tudunk. Amikor Frigg nevét is megemlítem, látom arcán, hogy ettől az ő szíve is elnehezül, fájdalmasan kérdez vissza, én pedig megfeszülő állkapoccsal, szomorúan sóhajtok fel és bólintok megerősítésül. A helyzet egyáltalán nem biztató, sőt, ha lehet, inkább olyan érzés, mintha elkezdtünk volna felgyorsulni a lejtőn, aminek sem a végét, sem az elejét nem láttuk igazán. És ki tudja, ki lesz a következő.
Ennél jobban már csak Tyr felemlegetése töri meg jobban a szívemet. Nem tudom elrejteni Astrid elől, hogy mennyire fontos ez nekem, de nem is igazán akarom. Azt hiszem, ő érti meg a legjobban, milyen érzés végignézni, hogy valaki, aki talán a legfontosabb számodra, a szemed láttára veszít el magából egyre többet. Ahogy megérzem a kézfejemre simuló kezét, újra ránézek, pillantásom megtelik hálával a bátorító érintés nyomán, és ahogy határozottan, elszántan beszélni kezd, őszintén csodálom azt az erőt, amit lakozik benne. Hiszen éppen most tudta meg, hogy már ő sincs biztonságban, és bár látom a tekintete mélyén a félelmet, tudom, hogy minden szavát komolyan gondolja.
Ujjaim megszorítják az övéit, mintha csak meg akarnám köszönni, hogy erőt akar önteni belém is, de még inkább azért, hogy egyesítsük kettőnk erejét. Egyikünknek sem könnyű, de mindkettőnk pontosan látja maga előtt a célt, amiért harcolnia kell, és azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog, bármi történjék is.
– Igazad van – erősítem meg szavakkal is, amit a szorításommal próbáltam eddig kifejezni. Egy kicsit elgondolkozom, veszek egy mély levegőt, és megpróbálom rendezni a gondolataim sorát. Egy ideje van valami, ami ott motoszkál az elmém hátuljában, de eddig még soha nem mondtam ki hangosan, magamnak sem, főleg nem osztottam meg másokkal. Valamiért mégis úgy érzem, az ösztöneim azt mondják, ez egy megfelelő pillanat lenne rá.
– Van egy ötletem – mondom egy kicsit halkabban és egy kicsit bizonytalanabbul, mint ahogy eddig beszéltem. Én magam sem tudom, mennyire elvetemült a gondolat, hogy egyáltalán megvalósítható lenne-e a dolog, de egyelőre nem jutott eszembe semmi jobb, vagy hasonló. Pillantásomat újra Astridra vezetem, tekintetem megragadja az övét, így láthatja a szemeimben ezeket az érzéseket, de egyben azt is, hogy ha az ötletem működhetne, az tényleg jelenthetne valamit. – Fogalmam sincs, hogy meg lehet-e valósítani, vagy ez csak valami lehetetlen képzelgés – vetítem előre, de azért folytatom –, ráadásul azt hiszem, a legjobb törpét kellene megtalálnom a kilenc birodalomban ahhoz, hogy egyáltalán elgondolkodjon ezen, ha elé állok az ötletemmel. – Sóhajtva rázom meg a fejem, mielőtt figyelmesen ránéznék és végre kibökném, amire gondoltam. – Tudod, hogy a képességem lehetővé teszi, hogy visszamenjek a múltba, olyan eseményekhez, amiket én magam is megéltem – kezdem lassan. – Arra gondoltam, hogy... ezt esetleg, talán egy vagy több rúnával, egy tehetséges kováccsal... kiterjeszthetném. Mi lenne, ha magammal tudnék vinni másokat? – Feszülten figyelem az arcát, őszintén kíváncsi vagyok a reakciójára, látnom kell, őrültségnek tartja-e, amire gondolok. – Ha meg tudnám mutatni az emlékeket, amiket az átok elvesz... akkor mégis vissza tudnánk nyerni belőlük valamit, nem?

Astrid & Eisa

Nem könnyű ez az egész helyzet, pedig én csak a hírvivő vagyok jelenleg. Persze, nekem sem egyszerű átélni ezeket a látomásokat, újra és újra végignézni az egyértelmű vagy kevésbé egyértelmű utalásokat, de mégsem én vagyok az elszenvedője. Astrid ráadásul... sokszorosan, sok értelemben az áldozata ennek az egész szó szerint átkozott szituációnak. Egyszerre érzek haragot, kétségbeesést és szomorúságot, amiért nem jutunk egyről a kettőre, nem kerülünk közelebb a megoldáshoz, egyre csak újabb és újabb testvéreinket vagyunk kénytelenek betudni áldozatnak.
Elmesélem Astridnak a látomásomat, az első pillanattól az utolsóig. Furcsa érzés, hiszen nem nagyon szoktam ilyen részletesen beszámolni a képekről, egyedül Hansszal tudtam megbeszélni az ilyesmit, ha segítségre volt szükségem a látottak értelmezéséhez. Mégsem érzem azt, hogy ez helytelen lenne. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.
– Igen, ebben igazad lehet – fordítom a tekintetem az asztalra egy nehéz sóhajjal. – Bár a látomás néha zavaros utalásokat tud tenni, úgyhogy... ezért légy résen, rendben? – tekintek vissza rá aggodalommal a szememben. Még mindig nem tudjuk, pontosan hogyan terjed ez a... fertőzés, hogyan kapja meg valaki az átkot. Ha még csak célpont, esetleg el tudja kerülni, bár magam is inkább azt érzem, hogy ezzel már elkéstünk.
Megkérdezem tőle, hogy tapasztalt-e magán bármilyen tünetet, ami gyanakvásra adhat okot, a válasza viszont egyszerre ad okot bizakodásra és aggodalomra. Talán jelent valamit, talán nem, de a látomással összevetve... lehet, hogy inkább aggasztó. Felsóhajtok, de amikor eltereli a szót, nem erőltetem tovább, hogy erről beszéljünk. Biztosan neki is szüksége van időre és térre, hogy ezt feldolgozza és végiggondolja. Azt viszont nem tudom hagyni, hogy az én hogylétemről beszéljünk.
– Persze, ahogy szeretnéd – bólintok azonnal a kérésére. Nem nehéz ebbe belemennem, hiszen viszonylag egyértelmű utalásokat kaptam, máskülönben nem is őt hívtam volna fel utána. – De én itt vagyok és leszek, remélem, tudod – mosolygok rá halványan, de bátorítóan. Ha már én hozom a rossz hírt, legalább a támogatásomról szeretném biztosítani.
– Nem biztos, hogy pontosan tudjuk – sóhajtok fel mélyen. – Nem mindenkit látok, és nem tudom, mi alapján válogatnak a látomások, hogy ki az, akit meg is mutatnak, és ki az, akit nem. Ott vannak a fiúk, Hans, Jens... és legutóbb Anját láttam. – Összeszorítom az állkapcsomat, ismét elfordítom a tekintetem. Az, hogy Odin felesége is magán tudhatja ezt a szörnyűséget, különösen kibillentett az egyensúlyomból, most pedig itt van Astrid, aki eddig is elég sok terhet cipelt már, mégis...
– És persze Alarik. – Hátradőlök, a hangomban érezhető, hogy az ő esete különösen érzékeny pont számomra. Veszek egy mély levegőt és megrázom a fejem. – Az ő állapota a legsúlyosabb. Nem tudom, hogy... nem tudom, elegek leszünk-e ehhez – vallom be halkan. – Nem tudom, visszafordítható-e. Nem tudom... meg tudjuk-e őrizni. – Most már én sem vagyok képes tartani a szemkontaktust, ez az egyik legnehezebb terep számomra, még akkor is, ha szó szerint szinte minden nap ott vagyok mellette és figyelem, próbálok kitalálni valamit, amivel itt tarthatnánk.

Astrid & Eisa

Nem veszem magamra Astrid határozottságát, eszemben sincs. Okos nő, ő is pontosan tudja, hogy ha ilyen sürgősen idehívtam, azt nem azért tettem, mert csak kávézni és beszélgetni szeretnék vele egyet; alapvetően én sem kerülgetném a forró kását, de nem könnyű csak úgy az arcába vágni, hogy mit láttam. Ez az egész helyzet már így is éppen elég borzasztó, különösen számára. Majdnem az egész családját elérte már az átok, még én magam sem gondoltam volna, hogy... hogy ő következik. Vagy talán már el is érte.
Mégis, ahogy kifejezi, hogy jól tudja, miért hívtam ide, nem próbálom tovább halogatni a dolgot. Mindkettőnknek jobb, ha nem teszem, vagy legalábbis ezzel vigasztalom magam, de szörnyű érzés kiejteni a számon a szavakat és még szörnyűbb szemtanúja lenni a hatásaiknak. Egy pillanatra lesütöm a pillantásomat, nem azért, mert azt hinném, dühös lesz rám emiatt, egyszerűen csak azért, mert nehéz. Nehéz végignézni.
Látom, hogy gondolkodik, azt hiszem, visszapörgetheti magában az elmúlt perceket, órákat, napokat, hátha talál valami arra utaló jelet, hogy vele is történik valami. Elkészítem neki a kávét, pont úgy, ahogy emlékszem rá, hogy szereti, és csatlakozom hozzá a nappaliban, letéve elé a csészét. Leülök mellé, a térdeimre könyökölve szemlélem arcát, és próbálom nem észrevenni benne a kétségbeesést. Tudom, hogy nagyon erős nő, de ez senkinek nem lenne könnyű.
– Nem tudom – felelem őszintén arra a kérdésére, hogy rajta van-e már az átok. – A házatokban voltam... – kezdek bele, tekintetem a szőnyegre szegeződik, ahogy hagyom ismét átvonulni az elmémben a képeket. – Képeket láttam a kandalló felett, mindhárman ott voltak, téged kivéve. Egyedül Atla ragyogott úgy, ahogy mindig teszi; töretlenül, vibrálva. Nem tudom, hogy ez jel volt-e arra nézve, hogy ő egyelőre egyáltalán nincs veszélyben, elképzelhető, de nem biztos. Aztán beléptél a szobába. – Itt rápillantok, mintha csak meg akarnék bizonyosodni róla, hogy tényleg őt láttam, pedig nincsenek kétségeim efelől. Sajnos. – Mosolyogtál, mintha nem lenne semmi baj, de ahogy feléd nyújtottam a kezem, eltűntél ugyanabban a ködben, amibe a másik két kép is beleveszett. – Nagy levegőt veszek, ahogy befejezem. Furcsa érzés ennyire részletesen átadni egy látomásomat, eddig Heimdall volt az egyetlen, akivel szóról szóra megosztottam a képeket, jeleneteket, amelyeket a képességem láttatott velem, de úgy érzem, helyesen teszem, hogy Astridnak is elmondom minden egyes részletét. Így ő is jobban értheti, hogy nem egyértelmű, rajta van-e már az Átok, vagy csak kiszemelték. – Ez jelentheti azt is, hogy már rajtad van, de lehet, hogy most váltál célponttá – szegezem rá ismét a pillantásomat figyelmesen. – Észrevettél magadon mostanában bármi... furcsát? – Nem bocsátkozom bele a tünetek magyarázatába; talán sokunknál jobban ismeri a kezdeti jeleket.
A kedves, törődő, halk kérdése előcsal belőlem egy szintén halk, örömtelen nevetést. Megrázom a fejem, lágy mosollyal az arcomon tekintek rá.
– Ezt nekem kéne megkérdeznem tőled – sóhajtok fel. – A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a fiúk után... – Ismét csak a fejemet ingatom. Úgyis tudja, mit szerettem volna mondani.

Astrid & Eisa

Meglehet, hogy rendeztem a vonásaimat és a látomás látható következményeit is eltüntettem a házból, a tudatot és annak következményeit sajnos nem tudom így kiradírozni. Nem mintha el szeretném titkolni bárki elől, különösen nem az elől, aki láttam. Tudnia kell, még akkor is, ha az én mellkasomat is összeszorítja az érzés, hogy éppen ő. A családjuk már így is éppen elég nagy veszélyben volt és van, a legrosszabb rémálmaimban sem tudtam volna elképzelni, hogy ő lesz a következő. A keserűség viszont aligha változtat a dolgokon - ezért is éppen Astrid az, akinek ajtót nyitok.
Értőn elmosolyodom, amikor azt mondja, fontosnak tűnt a hívásom, hiszen valóban az volt, ő pedig elég okos és határozott ahhoz, hogy ne kerülgesse a forró kását. Elveszem és felakasztom a kabátját, és amikor kér egy kávét, a konyha felé indulok. Kiveszek a szekrényből egy kávéspoharat, nagyjából ekkor ér a kérdése is. A valódi nevem hallatán egy pillanatra megáll a kezem a mozdulatban, de aztán mégis a kávéfőző alá teszem a poharat. Ismét elmosolyodom, de ez a mosoly most kissé keserű. Ahogy mondtam, okos és határozott, aki nem kerülgeti a forró kását.
– Sajnálom, hogy ezért kellett ide hívjalak – mondom őszintén, a pulton támaszkodva meg a kezeimmel. Éppen úgy, mint a látomás előtt. Felemelem a fejem és egyenesen a szemébe nézek. Felesleges kímélnem őt, egyébként sem hagyná. Tudom, hogy az a legegyszerűbb, ha kendőzetlenül közlöm vele az igazságot. – Nem Atla az. – A válasz kitérőnek tűnhet, de úgy gondolom, anyaként sokkal szörnyűbb végignézni, ami a gyermekeddel történik, vagy éppen feleségként, amit a férjeddel. Számára sajnos egyik sem újdonság, de nem tudom, túlélte volna-e, ha most azt mondom neki, a lányával ugyanaz fog történni, mint a fiával. Nekem viszont ezt sem könnyebb kimondani. – Téged láttalak, Astrid. Sajnálom.

Astrid & Eisa

Elgondolkozva támaszkodok a konyhapulton, a háttérben összekeverik a vízforraló és a halkan mormoló tévé hangja, de én egyikre sem figyelek igazán. Szombat. Egy nap, amikor nem láthatom. Egyszerre megkönnyebbülés, hogy nem kell látnom a szemeiben a zavart, és egyszerre kínzás, mert ha látom, akkor legalább tudom, hogy még itt van. Hogy még nem csúszott ki az ujjaim közül, mint valami árny. Egyre nyomasztóbb a tudat és egyre inkább sürget az idő, pedig egyelőre ötleteknek is híján vagyunk.
Automatikus minden mozdulat, ahogy előveszem a bögrét, ahogy beleteszem a filtert, ahogy ráöntöm a felforrt vizet. Még az is már-már öntudatlan mozgások gyors egymásutánja, ahogy felemelem a csészét a pultról és elindulok a nappali irányába. A gondolataim örvénye nem ereszt, ahogy az elmúlt körülbelül egy évben soha; szemeim már a dohányzóasztalon kiterített papírokat figyelik, mintha csak innen is ki tudnám venni rajtuk a betűket. Felveszem a terv fonalát a fejemben, ki kell találnom valamit, el kell vinnem valahová Tomast, hogy...
A kép a semmiből jön.
A levegő a tüdőmben reked, szemeim tágra nyílnak, szemhéjaim épp csak megrebbenek, nem pislogok, tekintetem ürességbe veszik, szinte megszűnök létezni azokra a pillanatokra.
Már nem a saját nappalimban állok. A ház ismerős, mégis távolinak tűnik; tudom, hogy jártam már itt, a kép mégis valahogy... fakó. Megkopott. Nem tudok megmozdulni, de körbe tudok nézni, látom a gondosan keretekbe helyezett fényképeket a falon és az egyik szekrény tetején. Ismerem őket. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy rájuk nézek, mert bár egyikük még mindig úgy ragyog, mint a legfényesebb csillag az égen, a másik kettő már egyre sűrűbb ködbe vész. Furcsállom, hogy csak hármukat látom, de mintha csak érezné, hogy hiányzik, egy nőalak úszik be a képbe. Rám mosolyog, kedvesen, ragyogón, mint amilyen ő maga is.
És ahogy felé nyúlok, semmivé lesz, mintha csak elveszne a ködben.
A bögre hatalmas csörömpöléssel törik apró darabokra a lábaimnál. Nem érzem a forróságot, csak megkövülten bámulom a szétszóródott darabokat. A havas hegység képe, amelyet a bögrére festett, kisebb-nagyobb szilánkokban, örökös összevisszaságban hever a padlón.
Nem gondolkozom. A telefonomért nyúlok, és tárcsázok.


A kanapén ülök, egyik kezemmel gondterhelten a hajamba túrva. A látomás még mindig mázsás súllyal nehezedik a mellkasomra, de a bögre és a tea maradékát már feltakarítottam a padlóról és a szőnyegről is. Korábban, még amikor ez az egész elkezdődött, sokkal nehezebb volt összerakni a látomások jelentését; amikor még nem tudtuk, mi folyik itt, szinte lehetetlenség volt. Most azonban egyre tisztább a jelentésük... de hiába egyértelmű az üzenet, ha elkeserít, amit látok.
Autó parkol le a bejárón, hallom az ajtó csukódását is, ezért megpróbálom valamennyire rendezni a vonásaimat, és elindulok az ajtó felé, hogy mire felharsan a kopogás, már ne kelljen sokat várnia arra, hogy kinyissam.
– Szia! – Bár a gondolataim nyomasztanak, őszintén mosolygok rá Astridra. – Köszönöm, hogy eljöttél – állok félre az útból, hogy bejöhessen.
Becsukom utána az ajtót, és ha kibújik a kabátjából, azt is elveszem tőle, hogy felakasszam a fogasra.
– Gyere beljebb! – invitálom be. – Megkínálhatlak valamivel?