Nem úgy tűnik, hogy a vénség feladná végre a küzdelmet. Szájal, gúnyolódik és tolja nekem itt a pökhendi, nagyképű dumáit, hogy ő mennyivel okosabb meg jobb. Nem vártam tőle különösebben mást, csak ezt.
- Gúyolódj csak vénember, amíg gúnyolódhatsz. Azt hiszed attól, hogy megpróbálsz magad előtt elfogadható viccet csinálni a dologból, még nem lesznek következményei? Azt hiszed, mert hazudsz Njördről, kevésbé akarlak felfalni? Azt hiszed elbagatelizálhatod évszázados vágyamat a véred iránt? Tévedsz! Nem vágyok semmi után sem joban, mint véredet ontani. - mondtam még akkor haragban fürödve, mikor a tengervizet körémfonta, mint egy ölelő polipkar, hogy megszorongasson. Majd visszahajítson a tengerbe. Hát ennyire nem figyel, enyire nem ad a részletekre? Én a tenger gyermeke vagyok, Njörd fia, nincsenek csontjaim, sem izületeim. Engem a víznyomással nem tud elpusztítani.
- Nem kell tudnom rólad semmit, hogy tudjam, vajmi keveset ér a becsületed. - én is tudok gúnyolódni, szavakkal bántani, bosszantani. - Fabatkát sem ér, hát nem emlékszel még mindig? Hitszegők mellé álltál. Nekem ez bőven elég, hogy kifacsarjam a lelked. - talán kisé nehezen adok abból, hogy Njörd utasításait ne kövessem, de mit is tehetnék másképpen? Njörd aott nekem másik életet, Njörd emelt fel, Ő adta nekem ezt a formám.

Úsztam egy gyors kört körülötte, amit elkezdtem szűkíteni.
- Mondd csak, milyen megvénülni? Milyen lassúvá lenni? - úgy tettem, mint aki éppen csak úszik körülötte, hogy talán mégis szavakkal legyenek túl és úrrá a konfliktuson.
- Gyengébb vagy, sokkal, ezerszer gyengébb, mint akkor régen. Akkor sem tudtál végleg legyőzni, miből gondolod, hogy most sikerülni fog? - egyre gyorsabban és gyorsabban úsztam körülötte, nem mintha ezzel bármit is elérnék nála, azon kívül, hogy figyelni kényszerül. Meg mert jól esett úszni. Aztán nagy mennyiségű tintát engedek a vízbe és úgy mozdulok, hogy alulról tudjak rá rontani, de mielőtt teljes sebességgel elindulnék felfelé, hogy csápjaimmal elkapjam, leghosszabb csápommal egy elterelő támadást intézek felé. Az se baj, ha sikerül az oldalirányú csapás és sikeresen a tapadókorongjaim közé kerül, de igazból az a terv, hogy mikor kitér a csápom elől, akkor érkezik a maradék hét és a torpedó gyorsaságú testem. nagy sebességgel érkezem és próbálom elkapni a csápjaimmal, ha kellő közelségbe kerül, egyszerre hétfelé kellene figyelnie. Amikor egy csápom mégis eltalálja nagy erővel ütöm ki a vízből, hogy felrepüljön magasra a levegőbe. Ha ez sikerül, kiemelem a testem egy részét a vízből és miközben kitátom hatalmas pofám, csak ennyit mondok.
- Gyere sneci, nem fog fájni! - mint lha emberek, ha szőlüt dobálnak a szájukba, úgy várom, hogy a zuhanó isten, most végül az én pofámba érjen földet és amikor ez megtörténik, acélkemény csőröm rázáruljon. isten, nem fogom tudni azonnal kettéharapni, de rgódhatok rajta egy darabig, fájdalmat okozva neki és amikor felsértem csőrömmel a bőrét, felmordulok. A víz, mintha forrna a dübörgő hangtól, ahogy megízlelm Aegir vérét.

Ez a vén kukac, sokkal fürgébb, mint egy átlagos halandó, kitartóan próbálja kicselezni, csápjaim kutató csapásait. Egyetlen egyszer kell, hogy lkapjam, hogy megkaparintsam, hogy a csápjaim tapadókorongjai közé kerüljön. Egyetlen egyszer kell, hogy az Istentörővel, leghosszabb csápommal, gerincére csapást mérjek. A hajó, amelynek fedélzetén valamivel nagyobb biztonsgban volt tőlem, hangosan recsegett és ropogott, ahogy az idős fa szerekezett egyre jobban és jobban kezdte erőm és súlyom alatt felmondani a szolgálatot.
- Csontvázzá aszalódtam!? - dörrentem fel kérdésére, mit képzel magról ez a fajankó?
- Tudod te, milyen évszázadokig mozdulatlanul, álomtalan álomban kuporogni a tenger mélyén? Van fogalmad, fel bírod fogni, hogy milyen az? - kérdezem és az Istentörővel egyetlen hatalmas, kaszáló mozdulatot teszek, amivel leborotválom a lassan roncshalmazzá váló hajó fedélzetét. Könnyedén szökken el, előle, amit nem csodálok, az Istentörő talán a leghatalmassabb és legerősebb karom, de hátránya, hogy lassabb a többinél. Egy kisebb karommal, hátulról súlytok le rá, a nyolc kar előnye, hogy nem tudhatja, hogy mikor, honnan fog érkezni a támadás. Ezelől is kitér, ami igen bosszantó, ráadásul, a kis kézifegyvere, amikor beledöfi a karomba, régi idők emlékét idézi fel előttem.
- Ahhhrrgghhhh! - fájdalmasan és haragosan üvöltök fel.

- Hogy mered használni ellenem azt a förtelmet?! Ezért Njörd oltárára öntöm véred, letépett fejedet pedig az istenek elé vetem! - mondom és miközben két karommal még mindig a hajót fogom, az Istentörőt visszahúzom a hullámok közé, hogy ne legyen szeme előtt és meglepetésből használhassam. A másik öt karom, felváltva csapkod felé, megpróbálván a fedélzet padlójára kenni, mint vajat a kenyérre. Minden csapás után, a hajó egyre rosszabb és rosszabb állapotba kerül, amikor hirtelen teszek egy gyors kört, hogy a hajóval egyszerre megfordítsam és egy pillanatra a Nap ragyogó korongja felé legyen szemmel. Ebben a pillanatban vágódik ki a hullámok közül az Istentörő, hogy a tapadókorongokkal megragadhassam a testét. Ha sikerül, kegyetlen erővel rázom meg a levegőben, elszakítva a tengertől.
- Szellőztesd ki a fejed, vén kukac! Segítek! - mondom miközben rázom, a tapadókorongnak köszönhetően, stabilan tartott istent.
- Mintha gyengébb lennél, mint évszázadokkal ezelőtt! Lepihennél vén lókötő? Tessék, szundíts egyet! - mondom és irdtlan erővel vágom neki a hajó padlónak, ami hangos reccsenéssel roppan meg alatta. Egy halandó ebbe belehalt volna, egy félisten pedig megnyomorodna. Szerencséjére, Ő egy isten, de valószínűleg, komoly erőfeszítésbe kerül még így is neki, hogy fel bírjon állni. A csápom elengedi és visszahúzódik a habokba. A hajó fedélzetére egy nagy hullámcsap fel és amikor a víztömeg visszahúzódik, maga Kraken áll a fedélzeten. Humán alakban lépkedek közelebb hozzá.
- Njörd azt mondta, az emberek hitszegők, feldúlták a szentélyét és kirabolták, a papjait lemészárolták. Esküszegők megsegítésére siettél, hát Aegir, a tenger istene, efféle alak lenne? Feledékeny, könnyelmű, becstelen férgek segítségére? S miért, hogy most, mint egy vénember, gyengén és elfeledve, roncsok között fetrengve remélje, hogy nem kerül Valhallába? Tudod te mit tettek az emberek? Öntik a szemetet és a mocskot a vizekbe, mérgezik az állatokat, pusztítják a tenger, a domíniumod, élővilágát! Tudod miről énekelnek a tengerek, óriás zarándokai? Kínról, szenvedésről, mészárlásról! Neked meg volt képed, jópofiznod azokkal, akik Njördnek tett esküjüket semmibe vették? Volt pofád vigaskodni velük? Ahhh, a lányaik combjai között, sörrel a szádban, messze a csatatértől, mindjárt nem olyan rémesek az emberek, ugye? Megérte? Azt kérdeztem, megérte?! Megérte hátat fordítani a tengernek és az emberek között élni? Beteljesítem apám küldetését, felfallak és utána lerombolom a part menti városokat! Ajkaikon Njörd nevével fognak térden csúszni a parti homokban, hogy életben maradjanak! - mondom, majd a hajón alakulok át, hatalmas, "tengeriszörny" alakomba és ezt a ladik már nem bírja el. Hangos reccsenéssel hasad ketté és törik miriárdnyi darabra. Ahogy a vízbe kerülünk, sűrű, tintát engedek a vízbe, hogy elvakuljon, majd karjaim kinyúlnak érte, hogy gigászi, csőrre hasoníltó pofámba tömhessem és elemésszem isteni esszenciáját. Ezúttal nincs nála a szigonya, nincsenek őt ajnározó, neki hajbókló emberek ezrei. Ezúttal, csak Ő van és én ... a Kraken.

A szabadásg egyik előnyös oldala, hogy oda úszhattam, ahová csak akartam. Másik, hogy végre teletölthetem a gyomromat, megéheztem több száz évnyi koplalás után. Az az aprócska halászhajó, a benne lévő halak és az a néhány emlősivadék alig csillapította az étvágyamat. Valami nagyobbra és tartalmasabbra vágytam. Valami olyasmire, aminek az elfoyasztása, az elpusztítása, végre olthatja szomjamat. Nyugodtan siklottam a víz alatt száz méterekkel, jóval mélyebben, ahová az emberek tengeralattjárója már nem tudna lesülyedni, mert a víznyomás kettétörné. Aztán megéreztem a vízben Őt. Biztos voltam benne hogy kizárólag ő lehet az. Kellően nagy zsákmány ahhoz, hogy végre elverhessem éhemet és elégtételt vegyek. Elkezdtem felemelkedni a mélységből, nyugalmam elpárolgott, a környező nagyobb állatok, szempillantás alatt elktűntek az utamból. Nem is volt most mitől féliük a bálnáknak és egyéb nagy halaknak. Most valami olyasmire kezdtem vadászni, ami évszázadokra csillapítaná az éhemet. Torpedóként siklottam, szeltem a tenger végtelen kékségét, amikor eltűnt a nyom. Hmm. Kilépett volna a partra? Bosszúsan fordultam vissza, tettem még egy kört, aztán elkezdtem alámerülni a tenger rémséges mélységébe.

Nem kellett sokáig tétlenül úszkálnom, nem kellett fölöslegesen kitöltenem a haragom, valami ezer éves roncson. Vadászösztönim újra megérezték, újra vizen volt. Az általa keltett rezgések és hullámok arról meséltek, hogy egy hajón tartózkodik. Hmm, talán lesznek rajta ártatlan majomivadékok is. Aegir felfalsa azonban sokkal jobban érdekelt!

Vízsugár hajtású topedóként közeledtem a tenger felszínét karcoló járműhöz. Érzékeim nyílegyenesen vezettek felé, nem voltam a hajótól már túl messze, amikor alámerültem, a hajó alá úsztam és ..
Először két leghosszabb csápommal ragadtam meg a hajó alját, nem még nem tartottam vissza, hagytam, hogy lassuljon. Bőven elég volt így is az információ, hogy valami lassítja a járművét. Aztán közelebb húztam magamat a hajóhoz és egyik csápommal a másik után kapaszkodtam bele és hirtelen visszarántottam. A vitrolás nagyot rándult, ahogy előre menetből hirtelen fékezett, majd hátrafelé lódult. A nyolcból három csápomat kidugtam a vízből és elkezdtem feltapogatózni rajta a hajó oldalán, túl a fedélzten, belekapaszkodtam az árbócba.
- AEGIR! - a víz megremeget, ahogy megrántottam a hajó árbócát és letörtem. Játszi könnyedség volt, egy efféle kis piszkafát eltörni.
- Kicsontozlak! - két, hosszabb csápom egyikével a fedélzetet letaroltam, ahogy kutattam az isten után.
- Felfallak, mint egy snecit és utána az ivadékaidat is! Mindenkit, aki a te neveddel az ajkán száll tengerre! - újabb csápokkal fogtam körül a hajót, hangosan megroppant egy gerendája.