Ægir & Katrine

Ő egy csoda volt, akire a távolból is számíthattam és megérte rá várni ennyi éven keresztül. Nem azon igyekezett most sem, hogy megváltoztasson engem, hanem boldoggá tegyen és őszintén sikerült is neki. Legszívesebben babusgatnám egy kicsit ezt a fiatalabb külsejű énjét, mert rengeteg emléket felidézett bennem, de ellenállok, nem kérem, hogy maradjon még egy kicsit így. Az idősebb külsőjét is nagyon szeretem. Olyankor egy kicsit érettebbnek tűnik, hozzám illőnek. Teljesen megértem, hogy így akart megjeleni előttem aznap, amikor találkoztunk. Azóta sok minden történt, de most itt vagyunk.
Kicsit meg kellene lepnie annak, hogy Aaron egész jól fogadta ezt, de valójában megtudom érteni is őt, egész életében azt sulykoltam belé, hogy az apja egy isten, talán ez volt az elfogadásának egyik jele: nem lepődött meg. Lehet mégis, csak nem tudta mihez kezdjen ezzel. Én sem tudtam mihez kezdjek azzal, amit évekkel ezelőtt láttam. Mégis itt vagyok, nem nevezem magam bolondnak miatta. Sokan menekültek volna el, de én nem tettem. A kíváncsiságom miatt.
- Légy önző, én is az leszek. – mosolyogtam kedvesen és mélyen a szemeibe néztem, amint felemelte az állam. Az alsóajkamba haraptam. Már teljesen elvoltam varázsolva a közelében. De a lábaim még álltak, nem kezdtek el remegni az izgalomtól szerencsére. Tartottam magam.
- Szeretnék veled lenni, egy kicsit hosszabb ideig, mint szabadna. – vallottam be őszintén. – Nem kell gondolkodnom azon, hogy igent mondjak neked Aegir, mert tudom, hogy ezt akarom. – megszorítottam a kezét, mintha így akarnám meg nyomatékosítani, hogy ez tényleg az álmom része volt. Azé az álomé, amiben minden csodálatos és nem rombolja semmilyen viszály szerteszét, darabjaira az elképzeléseinket.
- Vezethetek. Jó lesz, ha ott leszel mellettem. – az emlékezetem már nem teljesen a régi, egy csomó mindent fel kell idéznem és ha ő is segít benne egy kicsit, akkor nagyon hálás leszek érte. Elfogadtam a felém nyújtott kezét és hagytam, hogy a kormányhoz vezessen engem.
- Hová tartunk most? – fordítottam a fejem kicsit felé, hogy láthassa érdekel melyik irányt is kell tartani. Mondjuk itt volt mellettem, ha más irányba kezdenék el kormányozni azt ő megakadályozná és érezném is.
De most minden békés volt, a víz kellemesen hullámzott, érezni lehetett ahogy neki csapódik a hajónak. Arra emlékeztetett, hogy régen milyen volt a hullámokat megtörni a hajóval és utazni egyik városból a másikba a vízen, nem pedig autóval. Autóval nem látnánk ennyi csodát és valószínűleg az útra figyelnénk, hogy ne történjen semmi baj, de itt nyugodtan bámészkodhatunk. Ez pedig tetszett, mindennél jobban. Tényleg bezsongott kislánynak éreztem magam.
- Jó újra a tengeren lenni. – már nem féltem, hogy elnyel a víz és itt fogok megfulladni. Ez pedig nagy szó. Végre sikerült lenyugtatnom magam annyira, hogy sokkal, de sokkal határozottabb legyek és vígan nézzek szembe azzal, ami jönni fog.

♢

Ægir & Katrine

Nem tagadom, hogy hiába voltunk a tengeren úgy éreztem a fellegek között járok Aegir mellett, annyira boldog voltam. Nem tudnám sehogy sem szavakba önteni, mennyire csodálatos és varázslatos volt, hogy ő megmerte mutatni nekem az, akit megismertem még mindig ott van benne s, ha úgy vesszük egy cseppet sem veszített a fiatalosságából. Mindig próbáltam felidézni a fényképeket nézve, hogy milyenek voltunk amikor én fiatal voltam és ő ezt az arcát mutatta nekem akkor is. Nem zavart, hogy Aaron előbb látta így őt, bár arra kíváncsi vagyok, hogy ő miként fogadta ezt.
- Nem ijesztetted őt meg ezzel ugye? – próbálom megtudakolni, hogy a fiunk miként fogadta ezt a jelenséget. Nem tudom minek nevezzem, varázslatnak talán, mert valóban annak tűnt, mint minden, amit nem tudunk mi halandók megmagyarázni a mi értelmünk és értékünk szerint. Ez néha egy kicsit lelombozó tud lenni, de nem zavartattam magam túlságosan sohasem. Van, amit egy isten másképpen fog fel, mint én és ezt elfogadtam már egy jó ideje.
- Aegir…- kerestem a megfelelő szavakat, de nem tudtam mit mondhatnék, annyira meg voltam hatódva és nem akartam elrontani ezt a pillanatot azzal, hogy közbe vágok csak szó nélkül sem akartam hagyni.
- Te vagy a legcsodálatosabb, megérdemled a bizalmamat és azt, hogy a titkaid biztonságban legyenek nálam. – ez nem volt kérdés, hogy hűségesen hallgatok, nem csak azért, mert tisztában voltam azzal, senki sem hinne nekem és bolondnak titulálna, hanem azért, mert számomra az ő bizalma értékes volt. Én is mindent rá mertem bízni, minden titkomat, manapság egyre több minden gondolatomat osztom meg vele és nem hallgatom el hogyha valamiről másképpen vélekedek, mint ő.
Csodálatos volt a közelében lenni, hozzá simulni, elveszni az ölelésében és csókjában. Egyszerűen újra fiatalnak éreztem magam a közelében, ami csak még inkább fokozta azt, hogy ő ilyen felszabadultan beszélt mellettem az érzéseiről. Meg is lepődtem egy kicsit mondjuk.
- Varázslat? Úgy, mint a kagylós nyaklánc, amit tőled kaptam vagy ez most más? – persze hamar megkapom a választ, hogy ő pontosan mire gondolt.
- Nem hangzik önző módon. – megérintem az arcát, mintha csak azt kértem volna tőle, hogy folytassa nyugodtan, amit elkezdett én végig hallgatom őt.
Amikor befejezi egy pillanatig sem áll szándékomban levenni róla a tekintetemet, a kezemet is az ő kézfejére csúsztatom, amivel a korlátba fogózik. Szeretném, ha tudná, hogy itt vagyok. Csak egyszerre vagyok boldog és aggódom miatta.
- Nekem is az minden vágyam, de az idővel nem szabad játszani. Ez a rúna, nem fog neked vagy nekem fájni ugye? Biztonságos? Nem akarom, hogy miattam legyengülj és szenvedj Aegir. – nézek rá komolyan. Ezekről a dolgokról keveset tudtam, nem tudom miért egyből a fájdalom jutott róla az eszembe. Talán mert azt gondoltam, hogy ez valamilyen égető érzés lesz mindkettőnknek? Talán.
♢

Ægir & Katrine

Olyan jó volt, hogy itt lehettünk függetlenül a rossz érzéstől a gyomromban, amitől csak nagyon nehezen sikerült megszabadulnom. A fiammal történtek óta nem szívesen száltam hajókra, inkább megmaradtam a tengerparton, ahol jobban éreztem magam és egy kicsivel nagyobb biztonságban. De csak egy kicsivel sosem lehet tudni mikor történik valami hajmeresztő és elszomorító is egyben. Az ő közelében azonban igyekeztem össze szedni magam, nem láthatja, hogy félek a vízen úgy is, hogy mellettem van. A parton könnyű bátornak lenni.
Talán a vízi lények felbukkanása kellett ahhoz, hogy előtörjön belőlem a bátor és kíváncsi énem, mert nem mindennapi látványt nyújtanak.
- Igen, azok! – egyetértően bólogattam. Kinyújtottam a jobb karom feléjük, mintha megakarnám érinteni őket, pedig nem tudtam, csak szimplán csodáltam őket, mint egy kislány. Egy kicsit úgy is éreztem most magam lélekben. Örültem, hogy figyelhettem őket és Aegir nem akart rögvest tovább menni.
Aztán valami olyasmit tett amire sose gondoltam volna, vagyis egyáltalán nem számítottam. Alig akartam elhinni, hogy tényleg megtörténik. Iszonyatosan boldog voltam és úgy bújtam hozzá, mintha ő lenne az egyetlen menedékem ezen a világon, igazából az is volt, semmi értelme nincs hogy szépítsem. A csókunk kellemesen megnyugtatott, már nem is féltem semmitől sem azonban amikor elhúzódtam tőle az idős énje tovatűnt és azt a csodát láttam magam előtt, akivel találkoztam évekkel ezelőtt. Egy kicsit összezavarodtam megmondom az őszintét, de muszáj volt hozzá érnem az arcához, hogy elhiggyem tényleg valóságos. Aztán ellépett és körbe forgott előttem, hogy láthassam ez nem csalás, nem ámítás, ő ilyen is. A szavaira felfigyeltem és értelmesen néztem rá, mindent fel kell fognia az elmémnek. Így is szép volt. Az eszembe juttatta, hogy szépen apránként miként szerettem bele, egy kicsit sem kellett volna meglepnie a miértjeinek. A fiaink valóban nem vették volna komolyan őt, még a képébe is röhögtek volna, hogy egy Axel-lel egykorú vagy nála is fiatalabb férfi mit akar az anyjuktól és tőlük leginkább.
- Teljesen megértem a miértjeidet. – válaszoltam végül miután visszaidősödött egy szempillantás alatt. Ez is valami olyan csoda volt, amit eddig még nem tudtam, de nem sejtettem, hogy lehetséges.
- Szeretnél így mutatkozni otthon, amikor senki sem láthat? – kérdeztem tőle továbbra is rá pillantva, nem fogom levenni róla a szemeimet ez biztos. Kellemes emlékeket idézett fel, hogy így láttam őt, de ugyanakkor szomorúvá is tett egy kicsit, mert én idős voltam már emberi szemmel nézve. Mégsem irigykedtem rá, amiért ilyen fiatalos külsője is volt, hiszen azt akarta, hogy hasonlóak legyünk és ez mi mást jelent, mint a gondoskodó szeretetét?
- Én így is szeretlek téged, ugye tudod? – közelebb léptem hozzá, hogy lássa már nem vagyok bátortalan és elfogadtam, hogy ez a fiatalos külső is azzal jár, hogy ő egy isten.

♢

Ægir & Katrine

Természetesen izgultam emiatt az egész hajókázás miatt, régen volt már, hogy én is hajóra száltam és úgy tettem, mint aki ért a kormányzáshoz, pedig nem. Na jó talán egy kicsit igen, Aegir megmutatta, hogy milyen érezni a hajót, merre kell tekerni a kormányt, hogy menetirányba forduljon és a vitorlákat a szélnek megfelelően fordítani. Már azt is megtanultam, hogy széllel szemben nem jó móka vitorlázni, de az újak motorral működnek és az sokat segít.
Mellette békességben töltöttem el az utazást és mivel újra előtört belőlem az az énem, aki nem fél kimondani mit érez és hogyan érzi, neki is elmondtam, hogy imádnivalónak tartom őt. Tudom, hogy egy kicsit kislányosan hangzott, de mellette újra fiatalnak érzem magam, olyannak, akivel találkozott.
- De tudod miről beszélek, ha mellettem vagy egy kicsit mindig előbukkannak az érzelmeid, amiről szerintem te sem tudhattad, hogy léteznek és ilyen erősek tudnak lenni. Nem kell tagadnod, vagy szégyenkezned miatta, én is hasonlóképp érzek a te közeledben. – ilyen a szerelem, mondhattam volna, de ez sokkal több volt szerintem.
Amikor arra kért, hogy figyeljem a vizet, kezdetben nem voltam hajlandó elengedni a kormányt, de mivel itt volt velem Aegir is, arra gondoltam nem történhet semmi rossz, ezért úgy tettem, ahogy kérte.
- Oh Aegir egy… bálna az! – örültem a látványnak, persze, nem mindennapi jelenség ez nekem az biztos.
- Igen az! Imádom őket! – vagyis a bálnákat is, de minden más egyéb „cuki” jelzővel ellátható kis vagy nagy állattal így voltam. Ez pedig mindig eszembe juttatja, hogy a világ tele van csodákkal, amit igenis érdemes megosztani azzal, akit szeretünk.
Aegir kérésére felé pillantottam a korláttól, aminek addig támaszkodtam, hogy megnézhessem a bálnák fel-fel bukkanó fejét és figyelmesen hallgattam őt. Nem tudtam eldönteni mire is akar célozni ezzel egészen addig amíg a zsebéből elő nem vette a dobozkát és féltérdre ereszkedve felém nem nyújtotta azt.
- Aegir… én… - annyira meghatódtam, hogy csak először bólintani tudtam, hogy „igen” elfogadom őt és nem is a gyűrűt. Én mindig úgy voltam vele, hogy nem egy darab papír fogja megmondani vagy engedni nekem, hogy kit szerethetek, anélkül is ment.
- Igen Aegir. Én elfogadlak téged így. Mindig is elfogadtalak téged így. – hagyom, hogy felhúzza az ujjamra a gyűrűt, hogyha ez kielégítő válasz volt a számára. Olyan mérhetetlenül örülök neki. Szinte már magamtól húzódok fel hozzá, miután az arcomhoz ért, hogy megcsókolhasson és ne kelljen annyira lehajolnia hozzám. Magasabb volt nálam, persze, de ez nem jelentette azt, hogy mindig neki kell leereszkednie hozzám, én is tudtam csipeszkedni és most megérte… megérdemelte, hogy jobban éreztessem a szeretetemet.  
♢

Ægir & Katrine

- Jó, tégy így. Hagyj neki nyugodtan üzenetet, megköszönöm. Szerintem ő is megfogja, ha itthon lesz és elolvassa. – szerettem ezeket a kis cetliket, mert nem kellett smsben zavarnom szegényt és azt üzennem neki ezzel, hogy legyen itthon vagy maradjon tovább távol. Nem tudom eldönteni, hogy ilyesmire hogyan reagálna szegényem, ezért inkább megkímélem a lelkét és majd itthon derül ki, hogy nem vagyunk itthon. Aaron nem a pesztránk, hogy minden lépésünkről tudjon. Szerencséjére. Én sem kérdezem tőle szüntelen, hogy hol van, mit csinál és kivel beszélget éppen vagy min töri a fejét, mert… egyrészt tudom, hogy nem mondana nekem igazat, másrészt jobb tudatlannak lenni. Addig biztos, hogy más miatt fog fájni a szívem, nem azért, mert hazudik nekem, nekünk most már. A kocsiban nyugodtan figyeltem az utat, hogy merre visz, nem mintha nem tudtam volna, csak mindig szeretek az útra figyelni, még akkor is ha nem én vezetek, hanem más. Rossz szokás vagy nem tudom.
- Jó, menjünk a hirtshalsi Ócenáriumba! Nincs ellenemre, hogy megnézzük. – már csak a lelkes kislányhang – kicsit úgy képzeld el, mint amilyen Umaru-channak is van az animében - utánzásom hiányzott volna, ami fiatalabb koromban lehet, hogy elment most nem hiszem, hogy hozzám illő lenne és ugyanúgy menne, mint régen. Biztosan cincogó egérhangom lenne, attól meg nem csak Aegir fülét, hanem az enyémet is megkímélem.
- Hiszek neked. – mindig lenyűgözött, ha állatkertbe mentünk a szüleimmel, ez most tudom, hogy más lesz egy kicsivel, mert a vízi állatokon lesz a fő hangsúly, de ezzel semmi baj sincs. A legapróbb vízi lényektől a legveszélyesebbekig bármelyiket megmertem nézni.
Nyugodtan kiszálltam az autóból miután kinyitotta nekem az ajtót. Már nem próbálkoztam megelőzni őt azzal, hogy hamarabb kiszállok, mert kitudom nyitni magamnak is az ajtót, de olyan jól esett, hogy végre valaki törődik velem, hogy figyelmes. Ennél többre igazán nem is volt szükségem, csak arra, hogy mellettem legyen és hagyja, hogy szeressem őt.
Elhiszem, hogy néha sok lehetek. De túl sokáig volt távol tőlem, nem kéne csodálkoznia, hogy még mindig nem merítettem ki a szeretetem forrását, amit iránta érzek. Megpróbáltam alkalmazkodni az régi – új helyzethez is. Csak fel kellett volna idéznem, hogy milyen volt régen, de… Túl sok minden kavargott bennem.
Amint a hajón voltunk, a vízen… egy kicsit féltem még akkor is, ha ő a közelben volt. Persze próbáltam elnyomni magamban a félelmet. Ennyire gyáva nem voltam sosem. De Axel hajós incidense óta nem voltam a vízen, valahogy nem vonzott a hajókázás, mert mindenben azt láttam, hogy valami katasztrófa történhet. Ám amikor hozzám lépett és megfogta a kezem s, a kormányhoz csalt engem is és beálltam a kormányhoz ő meg mögém…
- Axel balesete óta nem voltam hajón. Sőt azelőtt sem sokat. – nem volt rá okom, mert mindig a parton voltam. Mindig ott éreztem biztonságban magam, közel a tengerhez, de mégis távol tőle.
A nyakamra kapott apró csóktól majdnem elaléltam, nagyon jól tudja, hogy a nyakam az egy olyan hely, ahol elég, ha megérzem a közelségét és már minden porcikámon ott érzem a jelenlétét miközben fentről le végigfut az érzés rajtam. Lehet, hogy a lábaimban alig éreztem miatta az erőt, de amíg itt volt mellettem és a földön tartott a jelenlétével addig mertem elengedni magam. Sőt a mellkasának dőltem, de mivel a kezeim az övéi alatt voltak éppen a kormányon így a kedves simogatás elmaradt, mocorogni meg nem akartam, hogy elűzzem a közelemből őt. Nem akartam, hogy elhúzódjon tőlem és én sem akartam elhúzódni tőle. Ez a pillanat úgy volt varázsos ahogy volt.
- Magyarázd el nekem, miért vagy ilyen szeretnivaló Aegir? - sóhajtottam egy nagyot utána, nem vártam válaszra. Tudtam én magamtól is, hogy miért szeretem őt. Csak néha szerettem hallgatni a találgatásait.

♢

Ægir & Katrine

Megfogtam Aegir kezét és úgy néztem a szemeibe. Örültem, hogy végre itt van és beszélhetek neki szinte mindenről. Imádtam beszélni neki mindenről, róla tudtam, hogy elfogad engem ilyennek és ennél többre nem is volt szükségem. Ha a kedves barátaimra gondoltam akkor mindenképpen azt szerettem volna, hogyha ő is megismerkedik velük. Igaz nem mostanában találkoztam velük, de egy próbát megér tenni velük. Hátha nagyobb sikere lesz közöttük, mint anno a rokonaim között. Azonban ahogy az alternatív éltemről beszél kicsit lebiggyesztem a szám. Csak nemlegesen megráztam a fejem. Nekem nem kellett más férj, se tanár, se tudós és ezt neki is tudnia kellene. A naplomból megismerte azt a szerető oldalamat, akit nem lehetett eltántorítani tőle csak úgy.
- Igazad van, túl könnyű lett volna, ha az öledbe pottyannak a naplóim. – gondolnom kellett volna arra is, hogyha minden túlságosan könnyedén az ölébe pottyan akkor semmi kihívást nem lát és elunja az életét a végén.
- Tudod furcsa lenne, ha pont te félnél tőlem. – megsimogattam az arcát a csókunk után, egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzá, olyan szeretnivaló, most teljesen mindegy, hogy miként mutatom ki neki az érzéseimet, amíg érzi, hogy szeretem őt. Hagytam, hogy elhúzódjon az ölelésemből és tanulmányozza az említett részt. Ha pedig úgy érezte, hogy visszavonna magához, hát nem tartottam vissza őt. Jó volt végre a karjaiban lenni és ezt legszívesebben minden egyes nap elmondanám neki, csak félek, hogy egy idő után ráunna vagy túlságosan megszokná. Persze nem tudom elképzelni róla, hogy így érezzen annyi év után, hiszen végre egymás mellett lehetünk. Mosolyra húzom a szám.
- Rendben, ha nem lesz gond Aaron-nal akkor nem látom semminek sem az akadályát. – tudom, hogy őt is érdekelte a hajózás, ezért se szerettem volna hogyha emiatt összekaptak volna a fiúk.
Most már kezdtem azt érezni, hogy végre minden rendben lesz. Hogy nem kell félnem, mert végre megértik egymást és elfogadják a másikat úgy ahogy van. Vagy legalábbis ebben reménykedtem.
- Jó. Öltözz át nyugodtan. Én pakolok oda valami harapnivalót az útra, ha szeretnéd. – valószínűleg nem rossz ötlet, ezért amíg ő odafent van, addig egy kis ételhordóba teszek oda a cézársalátából, amit mára akartam ebédre, de marad elég itthonra belőle szóval nem aggódtam.
Kivételesen nem pakolhattam oda sima szendvicset, Aegir valószínűleg a falra mászna tőle, azt meg most inkább elkerülném. De cézársalátát… az még belefér. Legalábbis ezt gondoltam. Egy kisebb szatyrot vettem elő, amiben jól elfért az elemózsia és nem zavart senkit sem, hogy ott van. Csomagoltam oda evőeszközöket is és szépen befogtam őket szalvétába, hogy tiszták maradhassanak.
Aztán egy kicsit én is felmentem az emeletre, hogy a mosdóban rendbe hozhassam a külsőmet. Ha elkészültem mentem is le Aegirhez, a konyhából elvettem a kis csomagot és mivel nem akartam megváratni őt igyekeztem egy kicsit. Ő már a kocsijánál várt rám karba tett kezekkel. Elkezdtem felhúzni a cipőm és kabátot is vettem fel, sose lehet tudni milyen idő van odakint a tengeren ugyebár alapon.
- Mindjárt megyek. Csak bezárom az ajtót. – szóltam oda neki és amíg a zárral ügyködtem addig megpróbáltam a szívem hevességét lenyugtatni. Imádok vele hajókázni, bár az őszintét megvallva elég régen volt már, hogy felültem egyre. Nem azért, mert nem éreztem volna biztonságban magam a tengeren, csak… csak mindig arra vártam, hogy Aegir mellettem legyen és tényleg biztonságban érezzem magam. Ennyi az egész.
- Mehetünk. – beültem miután kinyitotta nekem az ajtót és ha ő is beszállt akkor be is csatoltam magam.
- Van arra terved, hogy milyen messze szeretnél a parttól hajózni? – kíváncsiskodtam jó szokásomhoz híven.

♢

Ægir & Katrine

- Jó, csak gondoltam tisztázzuk előre a dolgokat, hogy miért lesznek olyan… furcsák a szokásaik. A szombatokat mindig a családdal töltik, olyankor jöhet árvíz, szél-, és tűzvész biztosan együtt lesznek, mert ez a szabály. – ettől függetlenül keveset tudok a szokásaikról, bizonyára meg sem érteném az összes lényegét, de semmi baj sincs ezzel, szerencsére nem is kell.
- Elmehetünk, vagy őket is áthívhatjuk. Biztos jól kijössz majd velük, csak add önmagad, mint mindig, annak ellenére, hogy vallásosak a fiuk olyan csibészes, mint te. – mert még mindig az, nem mondhatom azt, hogy csak csibészes volt. Az én szememben az idősödő Aegir, még mindig ugyanaz, akibe fiatalon beleszerettem. Senki sem változtathat rajta.
- Engem nem zavar. Tényleg. – komolyan néztem rá, bár kétlem, hogy hinni fog nekem egyhamar. Mindegy. Én igyekeztem meggyőzni arról, hogy nem kell hibáztatnia magát olyasmi miatt, ami miatt én nem teszek így. Megérteném, ha bármiről lemaradtam volna, de nem maradtam le semmiről sem. Sőt! Sokkal jobban megtanított arra, hogy alázatos legyek és megértő. Főleg megértő, a tanárokhoz, a hallgatótársaimhoz, a tudás fontosságáról pedig ne is beszéljünk, mert ugyanolyan nagy szükség volt arra, hogy megértsem mi miért történik és miért van nekem pont arra a tudásra szükségem. Sokkal motiváltabb voltam. Nem csak kifejezetten magam miatt akartam fejlődni, hanem a fiaim miatt is. Az egyetem után már nem mondhatták rám csak úgy, hogy megőrültem, mert aki megőrült az… Persze simán végezhet egyetemet és majd beleőrülhet valamibe, de akkor is…
- Túlgondoltad a dolgokat igaz? Ezért kellett sokat keresgélnetek. Lefogadom, hogy a logikát kerested a dolgaim között, de ott nem volt logika, csak csupa szeretet és emlékek. Sok emlék. Sok apróság. Láttad a rajzaikat is ugye? – kíváncsiskoskodom. A legszebbeket és legviccesebbeket nem tettem be a naplómba, túlságosan nagyra becsültem őket, pedig más számára semmit sem jelentett, szerintem már az övékében is egyenlő volt a nullával. De a számomra, olyan értékes kis apróságok voltak, amiket meg akartam őrizni addig amíg élek. Axel szebbecske rajzait, Aaron mérges irkafirkáit, ami sok vonalból állt, de főleg egymás alatt, hogy senki ne láthassa honnan kezdte azt a káoszt, amivel néha ki is szakította a lapokat. Az óvónéni mindig panaszkodott rá, hogy neki mindig új lapot kellett adni és sosem olyan színűre festette a fűt például, mint amilyenre kellett volna. Szóval sok lila fű és sárga tenger kellett ahhoz, hogy megértsem az ő művészetét is. Viccessé akkor vált az egész, amikor elkezdtem ceruzával kommenteket írni, hogy vajon mit érezhetett akkor vagy miért gondolta úgy, hogy szakít a hagyományokkal és forradalmi ötletet vet be, amit az óvónéni nem értékelt annyira. De az persze régen volt.
- Semmi baj. A lényeg, hogy megtaláltad, nemigaz? – azon már meg sem lepődőm, hogy Aaron milyen jól biztatta az apját és azzal fenyegetőzött, hogy kikap tőlem, ha káosz fog itthon uralkodni.
- Aaron ismer, tudja, hogy szeretem a rendet. De azért nem kell mindent elhinned neki. Vannak dolgok, amivel csak őt szoktam ijesztgetni, amikor nem viselkedik. Akkor persze látszólag semmit sem ér, de most, hogy neked is említette… - nyilván nem fogok magyarázkodni, hogy jobb szeretem a dolgokat a helyükön látni, mint a padlón szétszórva például.
- Aegir… - komolyan néztem rá. Ezek szerint, még nem olvasta az utolsó mondatot. Ha engedte akkor szépen kiemeltem a kezéből a naplót és az utolsó teleírt laphoz nyitottam ki. Minden ott van tisztán, erre pedig úgy emlékszem, mintha tegnap írtam volna le azokat a sorokat.
- Olvasd el magadban azt a picike hosszú megjegyzést. – mutattam rá a soraimra, felé fordítva a naplót és ha visszavette akkor nem erősködtem, hogy mit miért gondolt rosszul. Persze most annyiban módosítanék rajta, hogy legyen nyugodtan mérges rám. Hibáztasson csak engem, amiért nem tettem őt sokkal emberivé a fiaink számára, de akkor nem hittek volna neki sem és nekem sem, még akkor is, ha a saját szemükkel látják azt, amit én láttam. Aztán a kezei közé vette az enyémeket és én újra békésnek éreztem magam, miután csókot lehelt a kézfejemre. Békésnek és gyöngének, mert tudtam, hogy valamit kérni fog ezután, amire nem fogok tudni nemet mondani, nem is akarok.
- Már nem vagyok olyan jó matróz, mint régen. Te is tudod… - felnéztem rá, de amint megcsókolt, minden kis kifogásom kiszökött a gondolataimból és viszonoztam a csókját gondolkodás nélkül. Minek keressek kifogásokat? Ha ő boldog lesz, akkor én is boldog leszek mellette.
- Kettesben szeretnél menni vagy… szóljak esetleg Aaron-nak hátha jönni akarna és ne legyen belőle hiszti? – próbáltam megtudakolni, hogy mik a tervei. Ha a csókom nem lett volna számára egyértelmű igen, akkor… Most nem fogok kimondani úgysem. Kell egy kis rejtélyeskedés. Bár miután a naplómmal találtam őt, kétlem, hogy valaha is rejtélyes tudok lenni a számára.

♢

Ægir & Katrine

A kérdésére csak rosszallóan szemet forgatok először. De mivel nem hallgathatok örökké mély levegőt veszek, megérintem az arcát és elnevetem magam. Olyan édes.
- Mi lenne? Van egy Axelnél két évvel fiatalabb lánya és egy fia, csodás felesége és valószínűleg egy tucat unokája, mert félig zsidók. Vagyis a felesége az és a fia születése után ő… Szóval csak két gyerekük lehet. Mostanában nem beszélgettem velük, mert elfoglalt voltam, de szerintem téged is szívesen megismernének. Nagyon barátságosak, de vallásosak is, sajnos nem a Walhallában hisznek, de attól még kedvesek. - derűsen mosolygok rá. – Nem próbálkoztak mással. Otthon kijelentettem, hogy ne próbáljanak meg kerítőt játszani és Hildet se vegyék rá, mert akkor nem megyek haza soha többé. – amilyen határozott voltam akkor, szerintem az apám meg is ijedhetett tőlem. Mert veszekedtem vele, sírtam is, pont eleget sajnos, de az már a múlté, valahogy elfogadta, hogy én bizony egyedül fogok meghalni és nem akarok boldog lenni csak Aegirrel és senki mással.
Próbálok a szemeibe nézni, hogy láthassa teljesen komolyan beszélek hozzá és a kérdésére is úgy válaszolok.
- Miért bántam volna meg? – kérdőn felvonom a szemöldököm. – Van két csodás fiam. Igaz mindkettejük viselkedése megkérdőjelezhető néha, de attól még a fiaink. Ők az én kincseim Aegir. – nem hiszem, hogy pont neki kellett ezt bizonygatnom, hogyha olvasta a naplóm akkor tisztában van azzal milyen sokat jelent nekem mindkét fiúnk.
Át is karolom őt, hogyha lehetőségem nyílik rá, hogy érezhesse a szeretetem és azt, hogy semmit sem kell megbánnia. Mindent kibírtam. Na jó, majdnem mindent. Például meghallani, hogy Axel nincs többé az fájdalmas volt, de ugyanolyan rémisztően jóleső visszakapni őt.
- Dehogy loptál el tőlem minden lehetőséget. Betudtam pótolni mindent, amit szerettem volna akkor miután Axel és Aaron is felnőtt. Semmi nem veszett el. Sőt idős fejjel jobban megértettem az álmaim követésének fontosságát. – később fejeztem be az egyetemet ez igaz, de mára már nem csak a táncoktatásból élek és ha másképpen történtek volna a dolgok valószínűleg leragadtam volna valahol és unalmas lenne az életem.
- Sokat? Pedig ott volt egy az éjjeli szekrényben. A többi meg a padláson. Elég könnyű kitalálni hol tartom őket, ha a szobámban nem férnek el. – magyarázom úgy, mintha ez magától értetődő lenne. Persze én itt éltem régóta, tudtam, hogy minek hol a helye, de ő… Neki még sokat kell tanulnia, amivel persze nincs is semmi gond.
- Helyes, Aaron tudja, hogy allergiás vagyok a rendetlenségre, főleg, ha azt ő csinálja vagy valaki más. Sose lehet tudni mikor hívom át az egyik barátnőmet kávézni. – magyarázok nagyon értelmes arccal, de aztán elmosolyodom és odébb lépek, hogy elvehesse magának az üveg vizet is.
- Ha kivárod, hogy hazajöjjek és rákérdezel nálam a dologra, talán gond nélkül odaadtam volna neked. De az nem ugyanolyan lett volna. Aaron együttműködött veled a keresésben? – kicsit oldalra döntöm a fejem kíváncsian, ezt már jó jelnek veszem.


♢

Ægir & Katrine

Ma minden ment a maga kis nyugodt kerékvágásában a munkahelyemen is és már csak az kellett, hogy szépen hazavezessek, a közeli boltból megvegyem, amit kell és haza állítsak. Mostanában sokkal nagyobb lelkesedéssel érek haza, mert végre nem csak egy morcos Aaron vár rám, hanem minden álmom és vágyam tárgya Aegir. Persze, hogy jól esik hazatérni, a karjaiba bújni és alig hinni annak, hogy végre itt van velem és nem csak álmodom az egészet. Vagy ha mégis álmodnám, hát akkor önző módon azt szeretném, ha örökké tartana ez az álom. Leparkoltam a kocsimat a garázs előtt, ha nem volt eleve elfoglalva a hely. Ha igen, akkor kénytelen voltam a fűre hajtani.
Szépen kiszálltam a kocsiból, a csomagtartóból kivettem a csomagokat, amit sikerült a boltban felhalmoznom és így indultam meg befele a házba. Az egyik kezemből letettem a csomagot, addig amíg kinyitom az ajtót, hogy be tudjak lépni, majd miután bent voltam visszavettem a kezembe és becsuktam magam mögött az ajtót.
Túl nagy a csend. No, nem mintha zajra akartam hazaérni vagy ilyesmi, csak nem tudtam, hogy mire kellene most felkészítenem magam. Kupi nem volt amint beléptem, szóval semmi ilyesmi miatt nem kellett aggódnom. Szépen levettem a cipőmet, a kabátomat pedig felakasztottam a fogasra. Innen pedig a bevásárlószatyrokkal egyenesen a konyhába mentem, hogy elpakolhassam a dolgokat a hűtőbe és a kamrába is.
Aegirt a konyhapult előtt találtam, amint almát eszegetett és… mellé sétáltam, letettem a pultra a csomagokat és kezdtem elpirulni. Persze, hogy nem a méregtől, inkább azért, mert megláttam nála valamit. Valamit, amit nem adtam oda neki. Megpusziltam az arcát mielőtt válaszoltam volna neki arról, hogy milyen napom volt.
- Nekem jó napom volt, ment a munka rendesen. Kevesen akadékoskodtak az irodában. A tiéd milyen volt? – teljesen feleslegesen próbáltam meg leplezni előtte, hogy egyre nagyobb lesz az arcomon a pír. A helyzet az volt, hogy még egyáltalán nem készültem fel arra, hogy így fogom őt találni a naplómmal a kezében. Az ajkamba haraptam, mert sejtettem, hogy most melyik korszakot olvashatta. Nem volt égő, minden egyes leírt soromat akkor és most is komolyan gondoltam, csak… Ha eddig nem tartott „aranyosnak” hát most tuti biztos, hogy kiütöttem nála a cukiságfaktorommal a biztosítékot. Vagy nem tudom. Amikor a naplókat írtam, bevallom nagyon nyálas voltam és tele voltam a hiányával, ha nem minden bekezdésben, de minden egyes részben volt egy kis utalás rá, hogy hiányzik és azt képzelem, hogy itt van velünk, mellettem, még ha testileg nincs is.
- Hol tartasz most? – nyilván nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá, szóval mindenféle kertelés nélkül rátérek a lényegre.

♢