Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Nem tudom, miért pont engem választottál. Sosem volt bennem semmi különleges, nincs bennem semmiféle erős érzelem a történtek ellenére, ami előre vihetne engem, hogy segítselek. Egyébként furcsa - azt hittem, majd a bosszúvágy fog csak előre mozgatni, mintha egy üres játékbaba lennék, s ha elértem a célom, a második esélyként kapott életem értelmetlenné válik. Valójában pedig csak ott álltam a múlt éjszaka emlékeinek szentélye előtt, és érzelmek nélkül bámultam az előttem tátongó szakadékra. Felette a város távoli, és onnan nézve apró fényei kápráztatóan ragyogták be a sötétkékre festett égboltot. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Csak álltam ott őrülten cikázó gondolataimmal a semmi közepén várva valamiféle isteni jelre. Te adtál nekem egy lehetőséget az életre, én pedig nem tudtam, mit kezdjek vele. Egész életemben hittem a sorsban, és abban, hogy minden okkal történik. Azt azonban nem számítottam bele az elméleteimbe, hogy valami nálam hatalmasabb erő egy pillanat alatt felülír mindent. Akkor este meg kellett halnom. De az is meg volt írva, hogy minden azért történjen, mert ez kellett ahhoz, hogy igazán élhessek? Talán sosem az várt rám, amit lassan kezdtem felépíteni a perctől kezdve, hogy már tudatosan alakítottam az életem és lassacskán haladtam az elképzeléseim felé. Szerettem volna válaszokat kapni, de sok időm nem volt veled. Még mindig erősen égnek bennem a halálom estéjének eseményei. Olyan, mintha álmodtam volna, ahhoz viszont túl valóságosnak tűnt minden.

Volt egy rossz érzésem az esti bulival kapcsolatban. Nem akartam elmenni, de Serenity addig győzködött, amíg be nem adtam a derekam. Mindig azok az esték alakulnak legjobban, amikor nincs kedved menni - mondta. Nekem pedig nem volt más választásom, mint belemenni. Mert igaza volt. Úgy tűnik ez az egy volt a kivétel, ami erősíti a szabályt - vagy elméletet, ebben az esetben. Az éjszaka közepe lehetett már bőven, mikor az a kék szemű rémálom félrészegen úgy döntött, hogy én leszek az esti áldozata. Soha nem akartam tőle semmit, viszont már az egyetem első félévétől kezdve üldözött. Ha mesélnem kéne róla, azt mondanám, a bunkó nagymenők társaságát erősíti a maga rosszfiús külsejével, amire valami érthetetlen okból kifolyólag ugranak a nők. Én nem közéjük tartoztam.
- Engedj ki! - szóltam rá erőteljes hangon, mikor már elegem lett, és próbáltam kinyitni a zárt ajtót, de a kulcs sajnos nem nálam volt. Neki persze eszébe sem jutott, hogy visszaadja.
Hirtelen erős szorítást éreztem a karomon, és a másodperc tört része alatt szembe találtam magam vele olyan közel, hogy egy szempillantás alatt vált kellemetlenné a helyzet. - Miért menekülsz folyton? Csak egy estét kértem - búgta a fülembe, az italtól mámoros hangon.
Próbáltam szabadulni, ami csak feldühítette. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem egyszercsak átszakítja a mellkasom. A ruhám anyaga felgyűrődött derekamon, ahogy másik kezével erősen megmarkolt. Olyan közel került hozzám, hogy lehelletét már a bőrömön éreztem a nyakamnál. Egyre erőszakosabbá vált, amin nem segített, hogy minden erőmmel próbáltam ellökni magamtól. Igazából mit tehettem volna? Körülbelül két fejjel alacsonyabb voltam nála és egyértelműen gyengébb is. Az íróasztalnak nyomott, én pedig próbáltam segítségért kiáltani.
- Fogd be! Ne nyávogj már! - mordult rám. - Úgysem fogja meghallani senki - tette hozzá egy gonosz vigyorral a képén, ahogy illuminált, homályos tekintetével rám nézett. Be kellett látnom, hogy igaza van; a zene hangosan dübörgött a földszinten, mely csak tompán lüktetett agyamban a zárt ajtó mögött. Úgy éreztem, hogy nem menekülhetek, a félelem, a düh, a borzongás és csalódottság egyszerre járta át minden porcikám. S bár nem láttam sok esélyt a menekülésre, nem adtam fel. Talán épp ez volt a baj.
A következő pillanatban egy erős ütést éreztem a halántékomon. Fülem sípolni kezdett és minden hang hamarosan elcsendesült. Egy szó sem jött ki a torkomon, a gyors szédülés pedig hurrikánként száguldott végig az egész testemen, miközben a földre zuhantam. Az utolsó dolog, amit láttam, a lassan lecsukódó szemeim előtt sűrűsödő vértócsa volt és egy keménynek tűnő asztali tárgy, ami erős koppanás kíséretében érte el a padlót.
- A picsába! - ez volt az utolsó, kétségbeesett kiáltás, amit hallottam, mielőtt minden elsötétült előttem.

Veled már odalent találkoztam. Élettelen testem a magas domb lábán feküdt, ahova csak lehajítottak, mint egy romlott játékot, amire már nincs szükség. Azt mondtad nekem, a segítségeddel újra élhetek, te pedig nem kérsz sokat cserébe, csak egy aprócska szívességet. Tanuljak meg újra élni, és ha eljön az idő, meglátogatsz és elviszel magaddal, nekem pedig engedelmeskednem kell a kéréseidnek. Nem tűnt olyan nagy árnak azért, hogy kapjak egy új lehetőséget. Vagy egyszerűen csak elbűvöltél a magad furfangos módján, én pedig a varázsod alá kerülve nem tudtam nemet mondani.

Számomra hamar eltelt az a hétvége, ahogy próbáltam feldolgozni a történteket. Feltételezem, a gyilkosom máshogy látta az elkövetkező két napot. Alig vártam, hogy hétfőn ismét átléphessem az egyetem küszöbét, mikor pedig ez megtörtént, Serenity volt az első, aki megállított a folyosón, hogy miért tűntem el szó nélkül a házibuliról és miért nem írtam vissza neki utána egész hétvégén. Minden a szokásos menetében zajlott, egészen addig, amíg meg nem álltam az előadó terem ajtajában és egyenesen szembe nem néztem azzal a seggfejjel. Pillanatok alatt sápadt le, mintha bele akarna olvadni a falba. Oldalra billentettem a fejem és egy bájos mosolyt villantottam rá, majd elsétáltam a sorok között, hogy végül leüljek a megszokott helyemre. Mikor elértem hozzá, lehajoltam, és halkan a fülébe suttogtam; csak nem szellemet láttál?