- Nem tudok úgy gondolni rájuk, mintha milliárdnyi csillag lennének. – válaszolom őszintén, de ettől függetlenül próbálkozom. Próbálkozom azt képzelni, hogy csak magunk vagyunk, senki sem figyel minket, hogy minden rendben van, csak paranoiás vagyok semmiség az egész. De ennél sokkal többről van szó.
- Talán majd egyszer sikerülni fog, amikor hozzájuk szokok. Ám addig még van mit fejlödnöm. – még nekem is, hiába vagyok nyitott az új dolgokra és fogékonyabb rájuk, mint képzeltem. Valószínűleg a gyerekek is észrevették magukon, hogy milyen könnyedén megy nekik beilleszkedni az emberek közé. Vagy legalábbis nekem úgy tűnik messziről nézve, hogy mi az igazság az megint más.
- Hjúki előtt ezt ne mondd, lehet, hogy az ő visszafeleselése már nem lesz ilyen kegyes és mindennél jobban fog fájni. Nem akarom, hogy veszekedjetek. – mondjuk most, ha veszekednek legalább nem előttem teszik, mindig csak utólag derül ki, hogy miért vannak a terem két különböző szegletében vagy egy teljesen másik helyen, ha nagyon-nagyon megbántották egymást. Persze eddig mindig kibékültek és annál nagyobb lett az egymás iránti szeretetük és féltésük. Vagyis úgy hiszem.
- El is várom, hogy segíts. – nézek rá komolyan. – A családban mindenkinek helye van és okkal az, ami. De ha ráunnál szólj, mindig kitudok találni valamit, csak egyeztetnem kell Sol-al is. – nem szándékosan, de mindig egyeztetnem kell Sol-al, hogyha az ő elképzelése ütközne az enyémmel, akkor közös nevezőre tudjunk jutni. Ez fontos volt a számomra. Hogy mindketten lemondjunk valamiről, amit akarunk, de mégse teljesen.
- Hjúki említette, hogy ő szívesen járna egyetemre, téged nem érdekel ilyesmi? – kíváncsiskodtam. Mondjuk az tény, hogy a testvére csak úgy felvettette, mint lehetőséget. Ő szórakozásnak gondolja ezt, hogy még inkább beilleszkedjen az emberek közé. Ki tudja, hogy meddig maradhatunk itt és nem állunk-e tovább, amikor a talpunk alatt melegedni kezd a helyzet.
- Inkább van apakülsőm, mint barát, de egyszer ráijeszthetünk a testvéreinkre azzal, hogy fiatalabb külsőt öltök magamra. – kis gonosz voltam én az ötletemmel tudom, de való igaz, hogy az idősebb és tekintélyesebb oldalamat jobban szerettem én magam is. Szerettem, ha komolyan vettek. Fiatalarccal pedig, ez nem mindig sikerült volna, mert az emberek az idős korral asszociálják az értelmet, a tapasztalatot, muszáj alkalmazkodnom hozzájuk nekem is.
- Kedves tőled. – vicceskedek. De már tényleg nem kell sok ahhoz, hogy elérjük a célunkat. Meggyorsítom a lépteimet, hogy ne maradjak túlságosan le. Mennék én gyorsabban is, csak az talán túlságosan ijesztő lenne a halandóknak. Ijedelmet meg magam körül nem akarok kelteni.
- Itt is vagyunk. – amint odaértünk meg is álltam a boltocska előtt. A Gudenes Skatter már idekintről is nagyon tetszettős volt, csak képeket láttam erről a helyről, de már úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a játékboltban. Hirtelen fogott el az öröm és a vágy, hogy elkezdjek halmozni innen dolgokat, de aztán ugyanilyen hirtelen alább is hagyott. Nem eshetek túlzásokba.
- Nézzünk szét, mit szólsz? Addig leteszem a kis csomagokat a csomagmegőrzőjükbe. – a bejárat mellett ott sorakoztak a megszámozott kis szekrények, amibe be lehetett pakolni. Kettőre volt szükségem. Már meg se lepődők igazából. – Na nézzük. Láttam valami olyasmit, hogy az egyik terméküket elnevezték Freya könnyének, vagy Fenrir fogának a másikat, de a kedvencem Sol vére volt. Az egyszerű akácmézet nevezték el így. – mutatok rá, még mielőtt valami rosszra gondolna ezalatt.

Bízhattam volna jobban is Bil-ben és Hjúki-ban, de én túlságosan féltettem őket, még a saját életem sem volt ennyire fontos, mint ők. De még sosem mondtam ki nekik, hogy én beletörődtem a végbe, már nem magam miatt harcolok, hanem értük. Feltett szándékom az utolsó erőmmel is őket védeni, de még nem tudom hogyan tegyem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogok előállni egy tökéletes tervvel. Mindig kipattan valamilyen ötlet, ami vagy használható vagy nem, de ők tökéletesítik, ha kell úgyis. Összhangban vagyok velük, nem félek, hogy nem találnánk ki valamit közösen, ezért is olyan irigylésre méltó a mi kapcsolatunk.
- Oké, te tudod. Nem szólok bele a szempillarebegtetésbe, csak légy meggyőző és ne fájjon miatta a fejem, hogy erre bátorítottalak. – megpróbálok határozottan nézni rá, hogy tudja számítok rá és nem szívesen csalódnék… újra és újra és újra. Pedig már hozzá szoktam.
- Csak légy határozott, ha határozott vagy szerintem mindenki komolyan vesz téged. – láttam rajta, hogy egy kicsit félszeg, ezért is éreztem úgy, hogy jobb, ha bátorítom őt egy kicsit. Még csak az kell, hogy szomorú legyen és rosszul érezze magát.
- Bár ne lenne. Ehhez sosem fogok hozzá szokni. – körbe mutattam a kezemmel miközben a csomagokat is fogtam benne, valójában úgy nézhettem ki, mint aki éppen azt mutatja a lányának, hogy még mennyi hely van ahová bemehetnénk, válasszon nyugodtan. De nem erről volt szó.
Kellett volna még egy kávé is. Na mindegy. Nem finnyáskodom a nappalok miatt, nélkülük én sem lennék az éjszakák fénypontja a gyerekekkel ez biztos. A Gudenes Skatter-ről elég jó értékelések voltak a neten és sok jó vélemény, ami azért számított egy kicsit amikor utána néztem, hogy miről is van szó éppen. Persze, hogy nem vinném el akárhová a lányomat! Ő is a legjobbat érdemli mindenből, ahogy a testvére.
- Nem kell félned, nem tűnik rossz helynek. – kontrázok egyből az ajajra, mert nem tudom megállni, hogy ne biztosítsam őt arról megéri a fáradalmakat a Gudenes Skatter.
- Bil… - sose ment igazán a megdorgálás vagy a csúnyán nézés, amiért leszólta a testvérét, de tudtam, hogy szereti őt, csak utálja beismerni. Sokat köszönhetnek egymásnak, nem is értem néha min vesznek össze.
- Rajta vagyok, rajta ám, csak… - ez nehezebb, mint gondoltam. – Oh tényleg! Ez nem jutott az eszembe! Látod? Jó, hogy itt vagy mellettem! – vigyorgok. Most már őszintén. Látszik, hogy kiürült a pohár, ami tele volt feszültséggel és stresszel, amit szépen meghintettek aggódalommal is. Követtem őt oda ahová mutatott. Én még nem nagyon igazodtam ki ezen a helyen, de örültem, hogy Bil egész jól kezeli a helyzetet. Már kezdtem elhinni, hogy akár az életemet is rá bízhatnám. De aztán elhessegettem ezt a gondolatot.
- Áh szuper! Az már nincs olyan messze. – legalábbis úgy tűnt a „Te most itt vagy” feliratocska szerint. Bár ezek a mértékek kicsit becsaposak lehettek. Gyorsan megnéztem, hogy mi melyik butikok között vagyunk és hogy hová is tartunk majd. Egész követhető térkép amíg tudom hová kell tartanom Bil-el. Most már nem vagyunk elveszettek.
Kíváncsian nézek Bil-re amikor feldobja a fagyi ötletét és elmondja hozzá a kérlelő szövegét. Összehúzom a szemeimet, mintha nagyon gyanús lenne és arra próbálnék meg rájönni vajon hol és miben lehet a bökkenő, de aztán elhessegetem ezt. Bil csak jót akar. Mindig csak jót akar. Nem az ő hibája, hogy a dolgok balul sülnek el. Rá kellene akadnunk az ő nornájára, esküszöm úgy elbeszélgetnék vele… De úgy… Tudom, sejtem, hogy a szavaim nem hatnák meg, sőt rontanék Bil helyzetén. Azt azonba nem mondom, hogy sosem fordult meg a fejemben tenni mindenféle rossz ellen, amit ő bevonz az akarata nélkül.
- Jól van, jól van. Legyen gyereknapod. Megpróbálhatsz kiengesztelni. – azt nem tettem hozzá, hogy már lecsillapodtam és felesleges próbálkoznia. Ha jól akarta érezni magát akkor nem álltam az útjába. Úgyis tudta, hogy a citromos-sós karamellás fagyinak nem tudnék nemet mondani egykönnyen.
- Nem mondom, hogy nem fog sikerülni, de azt sem, hogy igen. – játszottam a megsértettet, már csak azért is, mert jól szórakoztam a társaságában. Ha sikerült elfelejteni, hogy ki is vagyok valójában és mit vonzok magamhoz, egész elviselhető voltam, vagyis lettem volna szerintem.
Nem akartam tovább ácsorogni itt, szóval hogyha ő elindult akkor én is léptem, hogy elérhessünk az első emeleti helyiséghez, ahová készültünk. Már előre izgultam.

A kérdésére kicsit összeszűkülnek a szemeim. Mi mást tehettem volna? Jó, talán felhívni és rákérdezni, hogy mégis hol van, de mindezt úgy, hogy a hangom nyugodt maradjon, szinte lehetetlennek tűnt. Szerintem fel sem vette volna. Vagy igen? Mindegy, ezt már nem tudhatom meg.
- Ne haragudj, de te fontosabb vagy a számomra. Mindennél. – tettem hozzá, ez az egész lovarda köré épített csillámlás csak azért kellett, hogy új célt találjunk az életünknek és közben ne feledkezzünk meg arról, hogy kik vagyunk. De ha egyszer bele kezdtünk, akkor nem hátrálhatunk csak úgy ki belőle. Főleg, hogy néha jól érzem magam tőle és annyira belemerülők az apró részletekbe, hogy elfelejtem az isteni gondjaimat a farkasokkal.
- Én is úgy gondolom. Nincs kedvem mást keresni a helyére, szóval kérlek ne szúrd el a beszélgetést vele. – szándékosan cukkolom őt, ennyit visszakaphat amiért rám hozta a szívbajt. Ebből is látszik, hogy kezdek lenyugodni, idegesen nem állna az eszem a vicceskedésre sem.
- Rendben, számítok rád. – most nem fogok a háttérben megoldani mindent, kíváncsi vagyok mit fog mondani és tenni. Kell neki is egy kis nyomás, hiába kímélem meg és óvom mindentől.
- Mindig könnyebb elbújni Sol szoknyája mögé, mint szembe nézni a halandókkal. – csak tréfálkoztam, de mégis volt benne valami igazság. Hogyha bájcsevegni kellett valakikkel – egy személlyel még úgy ahogy elbírok, de ha csoportosan jönnek, hát attól kitudok futni a világból, vagy legalábbis régen ez volt, most igyekszem változtatni ezen a viselkedésemen.
Csak enyhén bólintok amikor megérti mit akarok mondani neki, még úgy is, hogy nem mondom ki teljesen. Bil okos lány tud lenni, ha akar, csak nem bízik önmagában elégé. Talán egy nap, majd ő is elhiszi ezt magáról, talán akkor amikor nem leszek mellette többé, amikor erősnek kell lennie, úgy tiszta igazán.
Amint kijön a kis boltból, valahogy nem tudok úgy elindulni, hogy nem biztosítanám őt arról, hogy már nem is haragszom igazán, csak féltem őt és túlreagáltam a dolgot, már megint. De nem akarok én kezdeményezni, csak megadni neki a lehetőséget, amivel szerencsémre él is. Ilyenkor még nagyon szerencsésnek érzem magam, de átkozottul rossz apának is. Túl sok mindent elhallgatok elölük, ezzel egy csomó mindent felülírnék a hitükkel és érzésükkel kapcsolatban, amit belém vetettek. Nem vagyok én a legjobb apa. Erről azonban jobb, ha nem is tudnak.
- Ezt jó hallani. – függetlenül attól, hogy mi az igazság. – Most? Csak bízz bennem. – vigyorgok egyet. Nem ez nem jó jel, mindig azt jelzi, hogy csöppet sem helyénvaló ötletem támadt és a munkámmal kellene foglalkoznom, de az várhat. Ha eddig megvárt, ezután is meg fog.
- Nekem mondod? – én is körbe pillantottam ahogy ő az imént. Ez nem lesz sétagalopp az biztos, de minden szenvedést meg fog érni, ebben nem kételkedem.
Amint elmondom neki, hogy mit is keresek tulajdonképpen, örömömre szolgál látni rajta, hogy felkeltettem az ő érdeklődését is vele.
- Nem hallottál még róla? Ezt orvosolnunk kell rögtön! – csak találjuk meg ugyebár.
- Nem. Nyilván nem. – elnevetem magam, az a baj, hogy képtelen vagyok a viccét komolyan végig fapofával hallgatni most.
- Egyetértek. Ha megtetszik a hely, akkor elcsábítjuk ide a többieket is. – kacsintottam egyet, bár megígérni, hogy ők is eljönnek nem tudtam. Valahogy nem tudok elképzelni egy nagy családolós programot amint ott vagyunk abban az üzletben, ami egyáltalán nem emlékeztet Asgardra, de hajaz rá a maga különlegességeivel, különleges hétköznapi dolgaival, hogy úgy mondjam. De jó reklámfogás, nem? Az ilyet mindig könnyen és hamar kiszúrom.
- A Gudenes Skatter felíratott keresd, én nézem a bal oldalt, tiéd lehet a jobb. – kérem rá őt meg végül. Muszáj elárulnom neki, hogy mit keressen, mert az őszintét megvallva nem igazodom ki ezen a helyen.
- Nincs valami app ehhez a helyhez, ami megmutatja, hogy mi hol található? – kíváncsiskodom. Őszintén szólva nem is nagyon tudom eldönteni, hogy mire számítsak, de azért egy mobilos térkép arról mi hol található, csak van nem? Vagy ez már túl nagy elvárás egy magamfajtának?
Mindegy. Hozom Bil cuccait és igyekszem kikerülni az embereket, meg a tekintetüket is. Ha egy kicsit beljebb megyünk és sétálunk még, biztosan feltűnik a Gudenes is.

Lehettem volna sokkal kedvesebb is, akkor valószínűleg nem zaklatom őt fel ennyire. Nem kellett mondania, ismertem már őt, hogy tudjam hogyan érezhet. A hosszú élet velejárója. Ez az, ami összekovácsol bennünket és elvileg megedz.
- Fogalmam sincs. Nem kötöttem a lelkére, hogy töltse ott az idejét. – nézek egy kissé komoran rá, de amint felajánlja, hogy esetleg ő akarná megoldani a dolgokat… Ma ne, ma csak ne akarjon ilyesmivel foglalkozni. De aztán elhessegetem ezt az érzést és felsóhajtok. Ismét. Nem lehetek mindig ilyen vele, ha valamit elront. Hagynom kell, hogy ő oldja meg.
- Jól van Bil, szégyenkezz egy kicsit, ha ezt szeretnéd. Beszélhetsz te a fiúval. Légy őszinte amennyire szeretnél, de nem akarok új fotóst keresni. Jól végzi a dolgát nem? – adom be végül a derekam és kérdezek rá arra, hogy ő mit gondol a fotósunkról. Az egy dolog, hogy mi az én véleményem, de ha ő rosszul érzi magát a közelében akkor tényleg ki kell találnom valami mást, amit még nem tudom, hogyan kellene megoldanom. De azt remélem, hogy nincs vele nagyobb baja, csak simán szeleburdi az én csodás lányom és emiatt felejtette el a fotózást.
- Nem sétálhattam el idáig, nem mintha megerőltető lenne, de amikor ilyen magasan van fent a Nap, akkor is magamon érzem az emberek tekintetét, ha közben háttal állnak nekem. – egyszerűen az éjszaka volt az én nyugodt kis időszakom, amíg nincsenek farkasok a közelben persze.
Ha ránézek akkor egy kicsit magamat látom viszont benne, a jól leutánzott grimaszokat nyilván csak tőlem örökölhette, én miattam ilyen, nem más miatt és ezt tudom.
- Nem kell szabadkoznod, ha erre mind szükséged volt, teljesen megértem. Csak legközelebb…- szólj róla, lehetett volna a mondatom vége, de nem folytattam. Nem volt rá semmi szükség. Kezdtem megint túlzásba vinni és jobb volt időben megállni és hagyni, hogy még megvegye amit szeretne.
- Valahová, ahová már régóta elakarok menni. – veled Bil, csak veled a testvéreink nélkül. Erre pedig egy kicsivel derűsebben próbáltam gondolni. Muszáj egy kicsit önmagunknak lennünk, a ránk nehezedő nyomás nélkül. Az eszembe kell vésnem, hogy ő már nem gyerek, nyugodtan elengedhetném a kezét, de nem merem.
Elveszem a csomagokat tehát és szépen kimegyek a butik előtt lévő folyosóra, az ablakból figyelem ahogy elintézi a fizetést, majd jön kifele. Bárcsak boldogabb lehetne, hogyha nem zavarom őt meg, akkor biztosan így lenne, de most… mindent elrontottam. Én és az a nagy szám és türelmetlenségem, haza jött volna egyedül is, biztos vagyok benne, úgy, hogy egy haja szála se görbül maximum kifáradtan a tekerés miatt, nem tudom hová pakolta volna el ezt a sok cuccot amúgy, de biztos megoldotta volna ha nem avatkozom közbe.
Csak magamat hibáztathatom az egész miatt, neki ehhez semmi köze, ő csak élni akar semmi több, meg kell értenem és el kell végre fogadnom. Ahogy mellém lép és azt mondja sajnálja az egészet kicsit enyhül a borongósságam, csak arra koncentrálok ahová menni akarok vele.
- Kedves tőled, hogy így sajnálod. De nem kell, te is az én gyermekem vagy, ahogy a testvéred, az a legfontosabb, ha te jól érzed magad. Akkor egy kicsit én is megnyugszom. – tudom, hogy ők sosem úgy értelmezték a szavaim, ahogyan én mondtam nekik, de így egy kicsit úgy éreztem nem titkolom előttük az igazságot. Pedig pontosan azt csináltam. Hosszú ideje már nem az örökbefogadott, nevelt és hasonló jelentéssel bíró szavacskák kipótlásával illettem őket, hanem ezek nélkül. Egyrészt belefáradtam, másrészt már túlságosan megszokták, hogy ki volt az apjuk és én ki vagyok nekik. Ettől függetlenül mielőtt újra megragadnám a szatyrokat és indulásra készen állnék, kinyújtom a karjaim ölelésre készen, most nem fogom magamhoz húzni őt, mindkettőnknek meg kell békélnie ezzel a helyzettel, így neki is.
- Van itt valahol egy különleges bolt, azt keresem. – osztottam meg egy aprócska részletet abból, amit kerestem, vagy kereshettünk. – Van mindenféléjük, de ami a legizgalmasabb, hogy a termékeiket, aminek egyszerű megnevezése is lehetne, mégis a norvég mitológia alakjairól nevezték el. Nem tudod miről beszélek ugye? A minap az Instán láttam és annyira, de annyira megtetszett, hogy most kíváncsi vagyok. – vallottam be neki. Eskü nem most találtam ki, hogyha kell azt hiszem még vissza is tudnám keresni neki mire gondoltam éppen.
- Na? – szerintem amilyen könnyen letudom lombozni őt, ugyanilyen profin megy a lelkesítése is. Bár most cseppet sem tűnők felnőttesnek, ezt aláírom.

- Nem, valóban nem te tehetsz róla. – felsóhajtok, végső soron én vagyok az, aki gyerekként kezeli őt, amikor ő már régen nem is az. Csak a felelőségérzet az, ami nem engedi, hogy ezt elfogadjam a szívem mélyén is. A testvérével különlegesek a számomra, nem kell ehhez nagy kunszt, hogy bárki lássa ezt és megértse próbálok valamit rendbe hozni, amit régen elrontottam. Persze ez nem ennyire nyilvánvaló. Sose játszottam nyílt lapokkal, a titkok olyasmik, amik a sötét oldalamhoz tartoznak, amit jobb nem is emlegetni vagy nem tudni a létezéséről egyáltalán. Elég, ha két személy tud róla, vagyis mostanában egy…
- A sorsunkat nem mi irányítjuk sajnos. – elhúzom a szám, nem hiszem, hogy a nornákról most kellene felelevenítenem a tudását, elég, ha tudja, egyikünk se tehet róla, ne vegye túlságosan a szívére. Nekem sem kellene úgy tennem, mintha befolyásolni tudnám ezt.
Persze szívesen szeretném, hogy mindketten megtanulják ugyanazt, amit én tudok, mert ha összefognak a testvérével… talán nem lesznek olyan elveszettek, amikor lejár az én időm, akármikor is legyen az.
Végig nézek rajta, elég nevetséges helyzetbe hoztam mindkettőnket ez tény, de ha nem az én kötelességem vigyázni rá akkor senki másé. Az apja vagyok, ha én nem törődnek vele, akkor egy idegentől hiába várhatna bármit is.
Már nagyon hosszú – hosszú ideje élnek mellettem, elvileg ismerniük kellene minden titkomat, de ez nincs így. Szándékosan hallgatok el olyan információkat, ami felforgatná az életüket, de végre minden a helyére kerülne. Minden egyes aprócska részlet, ami hiányzik a kirakósunkból – leginkább miattam, mert szépen a szőnyeg alá sepertem azt, ami minden egyes döntésemet befolyásolja. Persze, hogy utálom miatta magam, de ez nem jelenti azt valaha is változtatni akarok ezen. Talán csak az utolsó pillanatban, amikor a remény elfogy és a vég közel.
Figyeltem őt, a környezetünket is egy kicsit. Nem tudom, hogy mit fognak gondolni rólunk, ha elmegyünk, de talán nem is számít, az emberek szemében biztosan ismeretlenek maradunk. Vagy mégsem.
- Nem tudom, nem beszéltem vele sokat. – magyarázkodom kicsit elnézve, őt sokkal fontosabbnak tartottam, mint megbeszélni Svig-gel egy másik időpontot esetleg, ha ő mégse kerülne időben elő.
Aztán újra visszapillantottam rá, amikor megmondta, hogy mivel jött. Kicsit érthetetlen arcot vágtam, mégis, hogy akarta hazahozni ezt a sok cuccot a biciklijével? Egyrészt talán jó is, hogy eljöttem felkutatni őt.
- A Månelyst-el (Holdfény) jöttem. Tudod. – nem kellett bemutatnom neki a járművemet, ismerte, tudta miről van szó.
- Elviszem a cuccaidat. De előtte még… - egy kicsit komoran néztem rá, valami nagy és komoly kijelentésnek kellett volna most jönnie, ami még inkább elkedvetleníti őt.
- Tarts velem egy kicsit, jó? – persze, hogy szándékosan nem mondom meg, hogy hová akarok menni. A helyzet az, hogy még én se tudom, de ha meglátom a lehetséges úti célunkat akkor biztos szólni fogok neki.
- Fizessük ezeket ki és menjünk tovább. – ha beleegyezett akkor a már megvett dolgait szépen összeszedtem és magam mellett tartottam amíg ő jön. Már elég nagy ahhoz, hogy a kasszához ne kelljen elkísérnem őt.

Nem hibáztathatom őt azért csak, mert egy kicsit élni akart és térre volt szüksége. A nagy bevásárlásával nem is lett volna baj. Igazából szemet tudnék hunyni előtte, azt is fogom tenni. Holnapra már el is felejtem az egészet, vagy saját magamat fogok kinevetni, amiért ennyire kiborultam egy ilyen apróság miatt. Aludnom kéne. Ha kipihenném magam, akkor nem leszek olyan, mint a Grincs karácsonykor vagy úgy általában az év többi napján.
Nem fogom a szavait utánozni és azt mondani, hogy igen így vagy úgy kellett volna tennie, de most már mindegy. Nem tudok nyugodtan nézni rá és azt mondani, hogy minden rendben lesz, csak adjon két percet.
- Néha hanyagolhatnád a különleges képességed gyakorlását, ami az én kiborításomat okozza. Csak egy kis ideig. – már hozzá kellett volna szoknom, Asgardban el is fogadtam, hogy a dolgok így mentek, de amióta Midgardban vagyunk… A sokféle embertől elbizonytalanodom és az egyszerű dolgom sokkal bonyolultabbá válik, amig rájövök mi a gyengéjük és mivel lehet hatni rájuk. Az istenekkel könnyű volt, ha különböztek is ugyanaz volt a végső vágyuk, minél több hívőt gyűjteni és hatalmat. Az erő fontosabb volt mindennél. Észre sem vettem, hogy közben Bil szabadságra vágyik, egy kis én időre. Körültekintőbb lehettem volna, olvasnom kellett volna benne.
- Néha érdemes volna. Nem díszből tettük ki a faladra, emlékszel? – a mobiljába is beírta szerintem, csak nem vette észre az emlékeztetőt. Most már kár ezen rágódni. Arra, hogy most már emlékszik szándékosan nem mondtam semmit csak szemet forgattam és kivételesen ahelyett, hogy karba téve hagytam volna a karjaim, leengedtem őket. Mérges vagyok, de nem lehetek fenyegető is. A szavaim se olyan élesek, mint amilyenek lehetnének, velük szemben úgysem bocsátanám meg magamnak, ha rosszul bánnék velük. Nem érdemlik meg.
- Mi lesz a büntetésed? – visszakérdeztem a kérdésével, ez is egy olyan dolog, amivel szeretem húzni az ő türelmüket, ha már ők az enyémmel hasonlóképpen cselekednek.
- Nem vagy már kisgyerek Bil… - szólalok meg halkabban. – Csak féltelek, mert nem ismerem ezt a világot annyira, mint amennyire szeretném. – Asgardban más volt, itt kénytelenek vagyunk alkalmazkodni és elvegyülni a halandók között, addig sem keltünk túl nagy feltűnést. Ellenpólusnak persze ott vannak a lovarda sikerei. Mi az, ha nem egy útmutató hozzánk a Naphoz és a Holdhoz?
- Nem lényeges… Van, amit meg szeretnél még venni innen? – végig mutattam a felhozatalon és ami véleményem szerint lefoglalta a figyelmét is teljesen addig amíg ide nem jöttem hozzá.
- Különben mivel jöttél el idáig? Taxival? – nyilván érdekel és szándékosan terelem el a témát magamról és az érzéseimről. Rendbe fogok jönni, persze. Csak az eszemet is használnom kell a féltő szívem helyett.

Néha indokolatlanul sokat aggódom, pedig tudom, hogy nem kellene. A gyerekek már nem olyan kicsik, mint hajdanán. De ha ugyanazt nézem, akkor a farkasok se olyan kölykök már, mint a kezdetekor. Az idő múlásával egyre éhesebbek és kitartóbbak, ezt látni rajtuk, ha nem így lenne már régen feladták volna az üldözésünket. Az érzéseimen pedig a rémálmok sem sokat segítenek, ezért esik meg, hogy már nem látogatom Niorun csarnokait olyan rendszeresen. Mindig a végzetemmel súlyt mostanában.
Lehet a kialvatlanságom is okozhatja ezt a sok stresszt, hogy mindenki árnyékában a rossz szándékot veszem észre már, még akkor is, ha ilyesmiről szó sincs. Ez az egész valójában nem is Bil hibája, csak egy kifogást kerestem mindig is, amivel kibújhatok az elől, hogy bevalljam nem csupán szép oldalam van.
- Igen, én vagyok az. – válaszoltam halkan, igyekeztem nem túl goromba lenni. Bil nem érdemli meg, hogy ilyen legyek vele.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. – szándékosan kerülöm a válaszadást. Pedig egyszerűbb lenne kimondani, hogy miatta vagyok itt, mert féltem őt és egy csupa felesleges aggódó apa szöveg, amivel mindketten tudjuk, hogy csak nevetségessé tenném magam.
- Hogy baj van-e? – nem szabad kiborulnom, tényleg le kellene nyugodnom mielőtt megszólalok. Csak azt nem idebent fogom, ahol a kedves elárusítónő nő figyel minket és a kamerák is szépen veszik az egyre növekvő hisztit rajtam. Mert ez csak hiszti volt. Egy plusz kitérő, ami a számításaimba belecsöppent és nem a legalkalmasabbkor, pedig számítanom kellett volna rá.
- Nem szóltál, hogy eljössz otthonról és azt hittem, hogy valami bajod esett. – elhúzom a szám. Szépen menni fog ez, nem kell kiabálnom vele, azzal csak mindkettőnket kiakasztanám és az itt dolgozót is.
- Még a testvérednek sem… - tettem hozzá, csak úgy mellékesen és magam előtt összefontam a karjaimat. Továbbra is igyekeztem, nem a hattyú herceg halálát előadni neki, de ha valami baja esik akkor az én figyelmetlen hibám lesz, nem az övé. Megesküdtem, hogy vigyázni fogok rájuk.
- Ma háromtól lett volna a fotózásod Svig-gel, nem emlékszel? A jövőhétről mára tettük át, mert ő most ért volna rá. – még mindig reménykedtem abban, hogy Lune valahogy megértette a sráccal, hogy kelleni fog nekünk a mai napra csak akadt egy kis problémánk.
- Fontos lett volna, ha minél előbb túl esel rajta és utána szabad lettél volna egy darabig. – szándékosan próbálok meg úgy fogalmazni, hogy a szabad ideje jobb színbe tűnjön fel neki és ne azt lássa én szabom meg neki, hogy mit kell tennie.
- Nem… Ennyire nem emlékeztél rá? Még a fali naptáradon is ott volt… bekarikázva. – bár az bármi egyebet is jelenthetett. Mit tudom én, hogy ő a mai napra mit tervezett pontosan, csak azt gondoltam, hogy ő is ennyire szívén viseli a munkáját és örül neki. Sose vettem ki a szavaiból azt, hogy elégedetlen lenne.

Mélyet sóhajtottam a nagy embertömeget meglátva. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Mintha a legszebb csillagot keresném az égbolton milliárdnyi társa között. Sol nem volt mellettem, Hjúki sem, nem volt, aki lenyugtathasson azzal, hogy beszél hozzám és elvonja a figyelmem az emberekről. Újra megnéztem a markomban szorongatott mobilt, rá csatlakoztam a pláza wifijére is, hátha keresnek valahonnan és így a távolból kell gyorsan válaszolnom. Csakhogy! Itt jön a nagy felvilágosodás! Tucatnyi értesítést kaptam arról, hogy milyen szép összegek tűntek el a bankszámlámról. Mindketten tudták, hogy a nevükből összerakott számok a kód és ha megvolt hozzá az appjuk akkor egy szempillantás alatt megvehették maguknak azt, amit szerettek volna. Persze, hogy adtam nekik hozzáférést, megérdemelték, nem akartam legalább ebben titkolózni nekik. Nem kellett szólniuk, ha vesznek valami apróságot. Valami apróságot… Jobb napokon szemet is hunytam felette, de ma…
Egy ugyanennyi spam üzenetet kaptam az itteni butikoktól is. Annyira utáltam ezt. 50 %-os kedvezmény itt, 25 %-os ott, három az egyben ajánlatok és valami nyereményjáték, sorsolás és társaik, amitől úgy éreztem, hogy kalapácsolnak a fejem mindkét oldalán a kis holdkő éhes manók.
Ez a sok zagyvaság csak azt jelentette, hogy jó helyen járok. Meg kellett volna nyugtatnia a gondolatnak. De nem ez történt. A legfrissebb spam üzenetet néztem meg, hogy honnan is jött, majd körbepillantottam a helyen. Sok sikert Mani! Ez egy kész labirintus, tele emberekkel. Bil meg sehol a közelben. Elindultam egy kicsit beljebb hátha meglátom valahol. Most egy kicsit mindent megadtam volna azért, hogy olyan jó szemem legyen, mint Heimdall-nak csak úgy mellékesen megjegyzem.

Aztán egyszer csak, hogy-hogy nem, de befele is pillantottam a soron következő butikokba. Az első két alkalomkor amikor azt hittem Bil-t látom kiderült, hogy csak képzelődtem, idegenek voltak, nem pedig ő. De, amikor már harmadjára is egy Bil-szerű lányt pillantottam meg… Figyeltem egy kicsit, hogy mit is csinál éppen. Nem mentem be, nem rontottam rá. Kellemesen nyugodtnak tűnt. Nem tűnt úgy, mint aki bajban van. De a lábai előtt heverő bevásárlószatyrokra pillantva csak még inkább úgy éreztem, hogy muszáj lenyugodnom. Biztos vagyok abban, hogy nem szándékosan csinálja. Ha több időm lett volna akkor távol is maradok tőle, de az a baj, hogy valaki sikeresen elrontotta a napomat és az bizonyos pohár már csordultig tele volt.
- Jól szórakozol? – szólaltam meg amikor már mellette teremtem. Mély levegő, kifúj. Nyugalom. Nyugalom! Legalább egy haja szála se görbült. Ennek meg kellene nyugtatnia. Le kellene csillapodnom. Nem számított, hogy megleptem, hogy esetleg ráijesztettem. Ő is rám ijesztett azzal, hogy nem volt otthon! Otthon, ahol tudom, hogy biztonságban van, ahol nem eshet semmi baja, mert mi ott vagyunk. De itt, ha nem szólt róla hová megy persze, hogy baja eshetett volna. Sosem lehet tudni! Én meg… Pont az ő elvesztésére nem állok készen. Hjúki-éra se, de ő legalább otthon van és használja a fejét néha. Van, amikor ő is kiborít, ezt aláírom, de nem ennyire basszus.
- Elfelejtetted, hogy milyen nap van ma? – kíváncsiskodom csak úgy mellékesen. Hátha eszébe jut, hogy mégse annyira szabad, mint gondolta először. Lehet emlékeztetnem kellett volna őt a tegnap este. Most már mindegy.

A mai nap, minden tökéletes volt. Túl tökéletes és még simán is mentek a dolgok egészen addig amíg be nem köszöntött a gyomorszájon rúgás érzése, amikor az idő a leginkább sürgetett. Mára még egy sor fotózás is be volt tervezve, idehívtam a srácot is, aki a hivatalos fotósunkká nőte ki magát. Szép képeket készít, igazán profi, látszik rajta, hogy ért ehhez, a fényeket is szépen állítja be a fotókon és mindig megmosolyogtat vele minket. Főleg Bil-t, de gondolom csak annak örül, hogy valaki a legjobbat hozza ki belőle és ezt végre ő is észreveszi magán. A fotókon túl meglátszik, hogy milyen, ha van egy kis önbizalma és neki erre van most szüksége. Mindig is erre volt, én pedig igyekeztem megértetni vele, hogy ami számára gyengeséget jelent azt valójában fel tudja használni és erőt kovácsolhat a félelméből, motiválhatja őt arra, hogy kitartson vagy szembe nézzen vele. Persze tisztában vagyok azzal, hogy nem a legjobb példát mutatom neki azzal, hogy menekülök a farkasok elől és nem nézek szembe velük. Ha szembe néznék… Nincs az az energia, amivel egy csettintésre fel tudnám robbantani őket, túl nagyok, túl hatalmasok és nem csak magamat veszélyeztetném ezzel, hanem másokat is, akik fontosak a számomra. Mi szerencsére még mindig gyorsabban haladunk, mint a farkasok. Ez pedig még egy darabig megnyugtat, az már nem, hogy igy is úgy is ránk pályáznak és semmi sem állítja meg őket, szerintem még a halálunk sem. Ettől függetlenül a gyerekekre büszke vagyok, ha össze fognak akkor képesek lesznek még engem is túlszárnyalni, csak ahhoz térre lesz szükségük, még nagyobbra, mint amit az egész világ el tud képzelni. Azt pedig még nem adhatom meg nekik.
Nappal mindig ilyen borongós vagyok, már látszik, hogy én is talpon vagyok, ez pedig odafent az égen is meglátszik, halványan a kék égbolton a Nappal ellentétes irányban ott pislákol a Hold is. Nem mindig látszik ez szabad szemmel, de amikor igen, az csak azt jelenti, hogy valami közeleg. Vagy legalábbis az én szempontomból igen. Hogy egész nap talpon leszek, mert kis energiával zombi ábrázattal az álmatlanság miatt, pörögnem kell, még akkor is, ha takarékon kellene lennem. De, mint mondtam eddig minden sínen volt. Többször voltam az irodán kívül, mint belül. Arra számítottam, hogy nem kell a fél szemem a kamerákon tartani, mert az őr ügyes és megteszi helyettem, plusz a recepciónál Lune is lát mindent, ha éppen a megfelelő képernyőre néz. Most vele is beszélgetett valaki. Így nem akartam megzavarni őt, biztos voltam abban, hogy a karikák a szemem alatt egyből elárulnak, hogy nyughatatlan vagyok. Ő mindig próbál valami szépet mondani, udvariasságból, megszokásból, tudja, hogy mikor vállok robbanó puskaporos hordóvá. Én is érzem, hogy valami közeleg, de ez nem a farkas, még nem. Amikor szembe találkozom Hjúki-val akkor esik le, hogy mit vagy inkább kit hiányoltam reggel óta. Vagy legalábbis azóta, amióta legutoljára láttam.
- A húgod merre van? – semmi felvezető szöveg, hanem egyből a közepébe vágok, amikor észreveszi rajtam, hogy valamit szeretnék tőle időben megáll. Megvonja a vállát.
- Nincs a közelben, ez biztos. – válaszolja egykedvűen. Erre mondjuk én is rájöttem magamtól, hogy nincs itt.
- Mindjárt jelenése lesz a fotósnál, azt hittem arra készül. Nincs a szobájában? – tudakolom, hátha mégis valamit rosszul feltételezünk és csak azért nem vesszük észre a jelenlétét mert minden lefoglalt és arra koncentrálunk.
- Onnan jövök és ott nem volt. – elhúzom a szám Hjúki válaszára. De nem akartam feltartani őt, ezért inkább elengedtem, hadd menjen a dolgára.
Felhívhattam volna telefonon, de tudom, hogy némára van beállítva a telefonja, ha hívják meg úgy általában. Szóval a hívásra csak akkor reagálna, ha eszébe jut használni a telefonját, nála meg sosem lehet tudni pontosan az mikor is jött el. Ha Bil lennék hová mennék? Vajon önszántából ment el? Akkor hagynia kellett volna egy smst legalább, nem? Előhúztam a zsebemből a mobilt és megnéztem, hogy nem érkezett-e valami üzenet féleség akárhol, de semmi. Legalábbis semmi olyan, ami Bil-től érkezhetett volna. Ez fasza. Kezdtem felturbózni magam, már mindenféle rémkép megjelent a szemeim előtt, a dolgon pedig az sem segített, hogy a fotós is megjelent az ajtóban. Pontos, mint mindig. Kurva életbe! Legalább ő késhetett volna egy kicsit, amíg rájövök hol is van Bil.
Lune még mindig elfoglalt volt, de kénytelen voltam odamenni hozzá és szólni, hogy sürgősen el kell mennem. A fotósunkat pedig próbálja meg itt tartani, ha el akarna menni. Kellenek azok a fotók, még ma, minél előbb annál jobb. Ő is hamarabb tudja majd elküldeni nekünk és mindenki elégedett lesz. De addig… addig mérget evett egér módjára lődörögnöm kell a városban, hogy megtaláljam Bil jelenlétének nyomait. Először a környékünkön lévő the Vortex club előtt álltam meg a kocsival, de nem száltam ki, nem volt itt, teljesen felesleges lett volna ide benéznem. Volt a helyben valami… számomra taszító. Szóval innen szépen tovább álltam. Figyeltem az utcákat, hátha felbukkan valahol Bil arca.
Miért nem üzent? Otthon hagyta volna a telefonját? Mondjuk ezt nem ellenőriztem le, szóval még egy nyomos ok arra, hogy a paranoiám kabátként fogjon körbe és telepedjen rám. Csodás érzés lett volna, ha nyugalommal tölt el, de a nyugalomnak most helye sem volt itt.
Az Oslo City Plaza előtt hajtottam el, amikor beötlött, hogy ez az a hely, ahová, ha Bil lennék, akkor tuti benéznék. Szóval miután elmentem a hatalmas épületkolosszus mellett szépen tennem kellett egy hatalmas kerülőt, hogy a parkolójuk bejáratához érjek. Még volt szabadhely a kijelző szerint, el is vettem a parkolócetlit, de ahhoz le kellett mennem a föld alá, valahová a mínusz negyedik szintre, mert tele volt autókkal a hely és mindemellett még szűk és kanyargós is a lefele vezető út. Vigyáznom kellett, hogy ne csúszanak meg a kerekek, így is úgy cincogott mind a négy, mintha egerek költöztek volna a gumikerekekbe és levegő helyett azzal lenne tele. Ez is felhergelt. De valahogy sikerült találni egy helyet, ahová leparkolhattam. Innen már csak a felfele vezető utat kellett megtalálnom az autórengetegben. Úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmas autókereskedésben lenne és nem tudná eldönteni melyik a legkényelmesebb, legjobb, leggyorsabb kocsi. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért voltam ennyire stresszes, de amint sikerült kétszeri körbejárás után megtalálni a felfele vezető liftet már csak az kellett, hogy belelássak Bil fejébe. Persze csak képletesen értve. Ha itt se lesz… Én nem tudom mit csinálok. Kiszállva a liftből pedig megérkezve a földszintre, egyből szembe találtam magam a nyüzsgő emberekkel. Ha azt hittem, hogy egy rendezvényen sokan vannak és tőlük rosszul érzem magam, hát akkor ez ennek a kényelmetlen érzésnek a sokszorosa volt. Nem vagyok oda a nagy tömegért. De valamerre csak el kellett indulnom. Vajon merre tovább?