the girl is strange , no question

Moon Næss. Határozottan olyan név volt ez, mely’ még percekkel később is visszhangként csengett elmém falai közt, s igyekeztem megjegyezni egy életre, mert hajtott a kíváncsiság, viselője mégis mitől volt más. Miért tett kíváncsivá a sötét szemei mögött rejtőző történet, s miért ajánlottam segítségem oly’ szívesen? Nem volt jellemző, hogy ilyesmire vetemedjek, hacsak a kiszemelt személy nem volt olyannyira elveszett, hogy már pusztán megfigyelése fizikai fájdalmat okozott számomra.
S Ms. Næss - avagy Moon, hiszen tegeződtünk, bármennyire is hajlott a segítségem kérésére, nem tűnt túlzottan kétségbeesettnek. Meglehet, álarca hihető volt s realisztikus. De még az is könnyen megeshetett, hogy egész lényében türelmes és hidegvérű volt. Magával ragadott makacssága, ez viszont tiszta sor volt, így én boldogan kivártam, míg feladta magányos küzdelmét. Mikor megtette, az arcomra volt írva, mintha csak papírból volna bőröm, hogy “tudtam, hogy meg fogsz keresni”. Elégedett voltam, s ezt nem is kívántam rejtegetni.
– Számítottam rá. Mindig felismerem az elveszett lelkeket, kedves Moon – feleltem kurtán. Mivel hosszú éveket töltöttem ezen falak közt, s még bizonyára a jövőben is ugyanezt fogom tenni, már megtanultam, kik voltak állandó vendégei a múzeum könyvtárának, s kik tévedtek be oda életükben először. Így hát nem volt nehéz észrevennem, hogy ez a fiatal hölgyemény is az utóbbiak csoportját erősítette. – Köszönöm – átvettem tőle a könyvet, melyet korábban kiszemeltem, ám így, hogy a segítségére siettem, nem volt rá ott és azonnal szükségem… Mindenesetre magamnál tartottam, hogy senki ne kobozza el később.
Kíváncsian hallgattam, ahogy lassacskán kifejtette, pontosan mit is keres oly’ buzgón. S azzal, hogy Hel istennő neve felreppent beszélgetésünk során, meg is erősítette teóriámat, melyet tudatom mélyén az első pillanattól fogva egyengettem. Ember volt, s most már nem az. Legalább is testben nem. Mindenesetre nem adtam tudtára, hogy rájöttem igazi valójára, sőt, tökéletesen rejtegettem felfedezésem okozta izgalmamat.
– Hel? Hmm... – úgy téve, mintha sokat kellett volna ezen gondolkodnom, összeráncoltam a homlokomat. – Azt hiszem, pontosan tudom, mire van szükséged. Erre tessék – intettem az egyik sor irányába, majd ha elindult, követtem őt. S közben el is kezdtem magyarázni, a magam hozzáértő ám a legkevésbé sem nagyzoló hangsúlyával. – Tudod, nem jó irányból közelítetted meg a témát – utaltam itt a könyvre, melyben válaszokat próbált keresni korábban. – A norvég mitológiában ugyanis nem csak az istennőt hívják Hel-nek, hanem magát az Alvilágot is, ami ugyebár a kilenc világ egyike. Ebben a kötetben – ekkor megpaskoltam a kezemben lévő könyv gerincét – a birodalomról olvashatsz, az ott uralkodó istennőről nem árul el túl sok mindent.
Elérve a megfelelő polcokat, megálltam. Előttem felsorakoztatva figyelt több száz legenda papírra vetett, ma is érthető nyelvezetre fordított változata, s régi dalok, históriák, melyeket meghagytak eredeti, kacifántos mivoltukban. Szinte hallottam őket belső fülemben, a dobszót s a kántálást, pedig ott se voltam, mikor ezeket mesélték a ropogó tűz körül. Azt kívántam, bárcsak oly’ idős és sokat tapasztalt lehettem volna, mint édesapám. Bár láthattam volna, ahogy a viking hadak isteneikhez fohászkodva kéltek útra, hogy harcba szálljanak legádázabb ellenségeikkel.
– “Emberek holdnak hívják, istenek Elszállónak, Hélben hűs keréknek, óriások ódon körnek, törpék Tündöklőnek, álfok év-álmodónak” – szavaltam e részletet az “Alvísz-énekből”, inkább csak magam részére, mert a lányra emlékeztetett, hiszen őt is Holdnak hívták, csupán egy más nyelven. Végül felé fordultam, s leemeltem az egyik sötét, fakó lila borítású kötetet. – Az alvilágba kerül minden olyan elhunyt lélek, mely’ nem harcban távozott el. Felettük uralkodik Hel, ki se nem élő se nem holt. Érdekes, mintha magányát azzal akarná orvosolni, hogy önnön magához hasonló, se nem élő se nem holt katonákat hoz létre. Mintha ezzel azt akarná bizonygatni a tükörmásának, hogy nincs egyedül.

i can see my baby swingin' ⌑ ⌑ 576

too shy to say, but i hope you stay

the girl is strange , no question

– Ebben egy pillanatig sem kételkedem – egy bólintással nyugtáztam, hogy megoldja, hiszen látszott a pillantásában, hogy pontosan tudta, mit keresett. Örömest feltettem volna a nagy kérdést, ámbár sejtettem, mi lehetett kutatásának témája; elég volt alaposan megfigyelnem vonásait, felidéznem hideg érintését, s már meg is szólalt fejemben az ösztönös hang, azt sugallva, ő egy azok közül, kiket a halál ösvényéről ragadott ki maga Hel. Elfogott a kíváncsiság, szinte szomjaztam a tudást, vágytam arra, hogy halljam az ő történetét, megismerjem életének kezdetét s végét, s mindent ami közte megesett, de visszafogtam eme vágyakat, mert nem találtam őket helyénvalónak. Bevallom, nem volt róla halovány fogalmam sem, hogy pontosan miért keltette fel e lány ily’ hamar az érdeklődésemet.
– Ez esetben illene bemutatkoznom… – jobbomat felé nyújtottam, kézfogást ajánlva, elvégre így volt szokás bemutatkozni az emberek közt. S ha már tegeződés mellett döntöttünk, úgy véltem, illett volna tudnom a fiatal hölgy nevét, hogy később ezen szólíthassam. – Isak Kallevig. Örvendek a szerencsének – mutatkoztam be egy barátságos mosollyal.
Ezek után elváltak útjaink, legalább is átmenetileg, hiszen ha ez lett volna első és utolsó találkozásunk, talán nem vetném most mindezt papírra, nem szánnék neki megannyi sort és nem használnám tintámat ilyen buzgón. De ahogy arra titkon vágytam is, felsőbb erők még tartogattak kettőnk számára közös pillanatokat, ámbár ezt még nem tudtam akkor, mikor magam is elindultam, hogy dolgomat végezzem. Csak kutattam a kötetek közt, keresvén valami témába illő olvasmányt, amely valamelyest előrébb segíthetett munkámban, hiszen ezért voltam ott, ezért töltöttem megannyi órát a Múzeum könyvtárában. Ez volt a feladatom, s erre kénytelen voltam emlékeztetni magam azon a napon, mert a rejtélyes lány igencsak hamar elfoglalta helyét gondolataim hosszú sorai közt.
Először helyet foglaltam az egyik szabad asztalnál, s egy vékonyabb kötetet bújtam, ám valójában mindez csak afféle pótcselekvés volt, mivel a könyv, amire valójában szükségem volt, kíváncsiságom tárgyának kezei közt volt éppen. Mert ahogy azt mondta, illett elsőbbséget adni a hölgyeknek.
Később ismét felkeltem helyemről s fellapozván egy viking históriákat rejtő kötetet, a polcok egyikének támaszkodva kezdtem bele újabb sorok olvasásába. Szerencsére megakadt a pillantásom egy jégóriásokról szóló történeten, így figyelmemet erre fordítottam, míg arra vártam, hogy felszabaduljon a másik könyv.
Nem számoltam a perceket, melyek első és második találkozásunk közt teltek el, mindössze arra lettem figyelmes bizonyos idő után, hogy a látóköröm egyik sarkában megjelent egy sötét hajkorona, sápadt ábrázattal kiegészítve. Szemöldököm kissé felszaladt, s a nyomtatott szövegről a lányra emeltem tekintetemet. Akkor épp úgy festett, mint aki nem találta helyét a világban.
– Igazán? – kérdeztem vissza, s képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyodjak el úgy, mint aki  előre tudta, hogy így lesz. Kijelentésére csak bólintottam, majd magyarázatát hallgatva rögtön el is kezdtem gondolkodni, hogy mégis melyik kötet válhatott volna a segítségére a szóban forgó témában. – Természetesen van időm, a mai napot egyébként is kutatómunkára szántam – jegyeztem meg biztatón, miközben becsuktam a kezemben lévő kötetet. – Ez esetben szerencsésnek mondhatod magad, ugyanis én itt dolgozom – válaszoltam az elveszettségét illetően. Valóban hatalmas volt ez a múzeum, telis tele információforrások sokaságával. – Esetleg van némi elképzelésed arról, hogy milyen témájú mítoszt keresel? – tettem fel a kérdést végül, közben ellöktem magam a polctól, mely a könyvem helyéül is szolgált, így azt most vissza is csúsztattam a helyére. – Elvégre nem csak az istenekről találni érdekes történeteket – fűztem még hozzá egy sejtelmes mosollyal.

i can see my baby swingin' ⌑ ⌑ 536

too shy to say, but i hope you stay

the girl is strange , no question

Nem különösebben siettem el kutatómunkámat, hiszen az egész napomat erre kívántam szánni, mint általában. A kiállítás megnyitásáig még megannyi hét volt hátra, s egyébként is, a határidők megszabása szintúgy az én feladatom volt. Így hát akkor is, ahogy a könyveket bújva éppen Sorsommal készültem első találkozómat megejteni, kényelmes tempóban, áthatóan olvastam az épp kezembe akadt könyv sorait, melyek legendákról meséltek, hősökről, szörnyekről és áldozathozatalról. Ám ebben a kötetben sem találtam, mit olyannyira kerestem, így hamar meg kellett válnom tőle, hogy másik forrást keressek a munkámhoz.
Talán tényleg egy felsőbb hatalom keze volt a dologban, ámbár akkoriban még nem is sejtettem, hogy alig néhány momentum választott el attól, hogy egy, világomat feje tetejére állító személlyel fogok összefutni a könyvtár polcai közt. Tudatlanul, gondolataimba mélyülten igyekeztem megtalálni a megfelelő részeget, mert azt hittem, az elkövetkezendő pillanatokban mindössze vissza fogok tenni egy könyvet a helyére, s egy másikat elvéve folytatom a feladatomat. Mert múltbéli tapasztalataim arra engedtek következtetni, hogy amit eltervezek, az úgy is fog történni, tökéletes pontossággal, váratlan akadályoktól mentesen.
Ám ezúttal mégis sikerült egy nem beszámított akadályba ütköznöm, egy hideg kéz érintésének formájában, mely épp ugyanakkor igyekezett levenni polcáról az általa kinézett kötetet, mikor jómagam is ezt akartam tenni. S mivel ugyanazon könyvet választottuk, elkerülhetetlen volt a találkozás. Naplóm, bőrének fagyos hőmérséklete saját magamra emlékeztetett. Mintha ő ugyanazon jéggel védte volna testét, mely az én szívemet körülölelte. Gyanakvásra ugyan ez még nem késztetett volna, ám sápadt ábrázata s az ehhez társított sötét karikák szemei alatt igencsak különös egybeesésnek tűntek. Egy halandó szemében mindössze úgy tűnhetett, hogy egy fáradt, kissé érzékeny bőrű leányról volt szó, ám akik ismerték a legendák mögötti valóságot, azoknak - meglehet - más gondolataik támadtak volna.
Mielőtt még szólhattam volna, ő irányítása alá vonta a szituációt, s azon nyomban levette az áhított könyvet a helyéről, s nem tehettem róla, kénytelen voltam megejteni felé egy halovány mosolyt, ahogy mondandójába belekezdett. Megvártam, míg befejezte, s csak aztán feleltem.
– Akkor kész szerencse, hogy épp egy úriemberrel van dolga – válaszoltam kurtán, ám tiszteletteljesen, miközben kezemet leengedtem magam mellé. S igazat szóltam, ugyanis a modern világban már meglehetősen sok férfi létezett, kiket nem akadályozott volna meg az illem abban, hogy meg akarjanak küzdeni azért a kötetért. – Miattam ne siessen, kérem. Időm, mint a tenger – s hogy ezt igazoljam, vetettem egy pillantást a karórámra, majd ismét elmosolyodtam. – Remélem megtalálja, amit keres. Ha segítségre lenne szüksége, csak szóljon – tettem hozzá, elvégre öltözetem erősen árulkodhatott róla, hogy én nem tartoztam a látogatók közé. Ha mégsem, hát örömest elárultam volna neki.
Hagytam, hogy elsétáljon, hiszen nem tehettem mást. Pedig megannyi kérdés zakatolt elmémben, főképp furcsán hideg bőre végett, mely arról sejtetett, hogy talán tulajdonosa más volt, nem halandó, nem ember. Hallottam történeteket, s saját szememmel láttam hozzá hasonló küllemű személyeket, kiket egy valóságos istennő, Hel hozott vissza a halálból, s akik fél életre lettek ítélve. Táplálékuk a vér volt, s eme vörösen csordogáló folyadék nélkül nem voltak képesek túlélni.  Naplóm, lehetséges volna, hogy ő is egy volt közülük? S ha igen, vajon ismerte már világunk összes rejtelmét, avagy épp most vélte felfedezni őket?
Kérdések, kérdések… De bíztam a Sors erejében, s abban, hogy az majd visszasodorja őt hozzám, amennyiben így kívánta alakítani a jövőt.

i can see my baby swingin' ⌑ ⌑ 525

too shy to say, but i hope you stay

the girl is strange , no question

Drága Naplóm, mai bejegyzésemet friss emlékekkel vetem papírra - egy rejtélyes hölgy áll központjukban, kinek neve a Holdat dicséri, s valami oly’ furcsa vele kapcsolatban. Elmélkedem, erősen elmélkedem, vajon miért tűnt ő ki a tömegből.
Múzeumunk könyvtárában időztem, többnyire az újonnan megérkezett festmények egyikének történetét kutatva, információkra éhesen, könyvről könyvre szállingózva, akár méh színes virágok sokasága közt. Kerestem a mendemondákat, legendákat, melyek feledésbe merültek, s történelmi bizonyítékokat, melyeket a halandók tudósgárdái alátámasztottak. Elvégre nem volt elég tudnom, mit ábrázolt, szükségem volt minden morzsányi adatra, hogy igazán látványos és pontos kiállítást szervezhessek. Ez a darab részese lett volna a “Norvég Legendák Modern Ábrázolásai” kollekciónak, melynek terveim szerint egy valamivel “fogósabb” nevet akartam kitalálni - de akkor és ott egyszerűen N.L.M.Á. kollekciónak hívtam.
Miközben a remekmű tárgyára utaló apró jeleket kerestem az egyik mitológiai témájú kötetben, vállammal nekitámaszkodtam a mellettem lévő könyvespolc szélének, s egyesével lapoztam fel minden oldalt. Ugyanezt megtettem a saját irodámban található minden egyes könyvvel, ám sikertelen próbálkozás volt. Ehhez több kellett, s szerencsémre nem kellett oly’ messzire mennem, hogy új forrásokra leljek.
Ismervén a mai modern világ megszokásait, furcsa volt látni, hogy a Múzeum könyvtára megtelt élettel. Nem csak idősebb látogatók, fiatal egyetemisták s más érdeklődő egyének is járkáltak a polcok közt, keresvén a megfelelő olvasnivalót. Egyesek szakdolgozataikhoz vagy regényeikhez kerestek információt, míg akadt olyan is, ki puszta szórakozásból töltötte itt az idejét. Előbbiek közt ott volt William Holberg, a fiú kit minden héten két alkalommal a könyvtár ugyanazon szegletében találtam. Eleinte gyakran kért eligazítást vagy segítséget tőlem, mostanra viszont teljesen önállóan végzi dolgát, s néha illedelmességből, mikor ő maga is a Múzeum kávézója felé indul, megkérdi tőlem, kérek-e egy csésze kávét vagy teát. Kötetlen barátság ez, s mindössze néhány perces szünetek töltik ki, melyek során az említett italok egyikével, s egy szál cigarettával kísérten beszélgetünk az aznapi munkánkról. Szinte minden héten azon a két napon, mikor ő jelen van, így teszünk, s egy ideje szánt szándékkal ezekre a napokra tervezem a kutatómunkáimat. Úgy vélem, az emberi kapcsolatokra még egy magamfajta lénynek is szüksége van.
Természetesen nem William Holberg az egyetlen, ki alkalom adtán hozzám fordul valamiféle kérdéssel, ámbár ő az, kivel rendszeresen töltök időt, még ha nem is oly’ formában, melyet egy halandó igazi barátságnak tekintene.
Miután tekintetem találkozott vele, úgy döntöttem, keresek egy másik forrást, melyből merítkezhettem; lassan, komótosan indultam el, hogy visszavigyem helyére a kötetet, mely kezemben volt, egyenesen a Norvég Mitológia részleget keresvén. S mikor megtaláltam, becsúsztattam a többi könyv közé, mit elvettem azelőtt, majd államat két ujjam közé csíptetve kutattam át pillantásommal a kínálatot. Másik karommal a könyökömet támasztottam, mintha gondolataim messzi földeken jártak volna.
Végezetül, ahogy kiszúrtam, mi nekem kellett, érte nyúlván egy másik kézzel találkozott sajátom, mely épp ugyanazt a kötetet próbálta megszerezni, melyet én magam is. Érdeklődőn, ámbár jeges lelkemhez méltóan semleges tekintettel pillantottam az idegen kéz tulajdonosára, s Naplóm, ez volt az a pillanat mely gondolataim lavináját elindította, mert ott állt ő, kinek sötét szemeiben könnyedén elveszhetett bárki, s kinek arca oly’ különleges volt, hogy most is könnyedén s teljes pontossággal tudnám vászonra festeni.

i can see my baby swingin' ⌑ ⌑ 506