Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Diadalittasan mosolyodom el, amikor meglátom, hogy az ajkába harapva próbálja elfojtani a nevetését, ami aztán mégiscsak előtör belőle. Ezt a hangot és ezt a látványt már sokkal jobban szeretem, mint a dühét és a feszültséget. Ettől még persze nem sajnálom tovább oszlatni ezeket benne és magamban is, és bár az én javaslatom a főzés lett volna a továbbiakra, egyáltalán nem bánom, hogy ő valami egészen más figyelem-elterelési módszert kíván. Olyan hosszan csókoljuk egymást, hogy a végére nem nehéz mindkettőnknek továbbgondolni a dolgot, de arra a megállapításra kell jutnunk, hogy ennél azért sűrűbb a program. Én legalábbis ezt hiszem, de aztán elkezdi bevetni magát és elbizonytalanodom... Már a nyakamra adott csókok és a simítás az oldalamon is kínzó azokkal a beindított gondolatokkal a fejemben, de aztán a mellemre is markol, és mintha a figyelmeztetéseimet inkább bátorításnak is venné. Ajka a másik mellemre tapad, nyelve őrjítő táncba kezd rajta, míg a másik oldalon a markával játszik az érzékeimmel, és mire újra megcsókol, már biztos vagyok benne, hogy meggondolta magát. Én biztos meggondoltam magam, ezt minden fronton jelzi a testem, ezért sem győzök megilletődve pislogni, amikor egyszerűen csak ott hagy felajzva.Persze látom, hogy ő ezt inkább élvezi, de ó, jössz te még az én utcámba, Axel...
Megbeszéljük, hogy Skygge nyugodtan maradhat itthon velem, aztán én is felöltözök, merthogy kívánalmai ide vagy oda, igenis felöltözök, még ha nem is betonba öntöm ki magam. Utána azért kikísérem az ajtóhoz, ahol adok neki egy búcsúcsókot és mosolyogva bólintok a szavaira. Végül csak kicsit később írok neki, hogy vegyen néhány zsemlét vagy valamit, amiből tudunk hideg élelmet pakolni nap közbenre, mert akkor nem kell mindig megállni és venni valamit majd.
A főzéssel igazából hamar megvagyok. Ha már magamra maradtam vele, segítségül hívom az internetet és az olasz recept meg a saját ízlelésem alapján igyekszem eltalálni a megfelelő ízeket és fűszerezést. Skygge persze folyamatosan körülöttem sündörög, de nem baj, legalább van társaságom, és amúgy is leginkább ilyen napok várnak majd ránk. Persze csurran-cseppen neki néhány falat darált hús, egy kis répa, és amikor én úgy érzem, megfelelőek az ízek, kukta híján vele hagyatom jóvá, aminek láthatóan nagyon örül. Főzés közben elintézek néhány telefont is, beszélek az apámmal és az ikrekkel is, hogy tudják: hajnalban indulunk.
Végig tudatosan használom az ösztönömet, ami bár visszatért a maga "normalitásába", már sokkal magabiztosabban tudom betájolni vele a dolgokat Oslo határain belül. Mint például a leendő férjemet is, hogy tudjam, mikor kell elkezdenem a bosszúm tálalását is. A sütit nem csinálom meg, csak előkészítek hozzá mindent, hogy aztán csak össze kelljen keverni, kiadagolni és megsütni, amikor pedig ezzel megvagyok, megbeszélem az instrukciókat a mit sem értő, de szerencsére jócskán lekenyerezett Skyggével, mielőtt eltűnnék a hálóban.
Amikor az autó beáll a fészerbe, én már a konyhában várom, de olyan helyen, ahol csak később tud majd meglátni - Skygge úgyis elé rohan majd. A konyhapulton könyökölök, neki háttal, és igazából még akkor sem mozdulok meg azonnal, amikor belép az ajtón. Hagyom, hadd fedezze fel magának a látványt: a magassarkúba bújtatott, egyébként csupasz lábaimat - voltam annyira kegyes, hogy a harisnyát és a harisnyakötőt ezúttal kihagytam -, amit egészen a fenekem aljáig követhet ahol aztán takarni kezd a fehér inge, amit kigombolva vettem magamra. Csak amikor biztosan érzem, hogy alaposan bejárt már a tekintete fordulok meg, lassan.
– Már éppen ideje volt – mosolygok rá, a megfordulásommal felfedve előtte a kigombolt inget és az az alatt rejtőző szettet is, de ahelyett, hogy csábítani kezdeném, néhány pillanatnyi engedélyezett nézelődés után karba teszem a kezeimet, ezzel meg is fosztva őt a látvány egy részétől.
– A süti nem fogja megcsinálni önmagát – intek a kezemmel a pulton felsorakoztatott és előkészített hozzávalók felé. Ó, igen, ebből először munka lesz, és legfeljebb azután szórakozás. Szó szerinti édes bosszú.

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Igyekszem megnyugtatni őt, ha már sikerült a történtek felemlegetésével felzaklatnom és ennyire dühössé és feszültté tennem. Nem akartam, de nem hibáztatom érte, én sem reagáltam volna jobban; ettől viszont még szeretném, ha le tudna higgadni. Mikor ez sikerül, rövidre zárjuk a rá váró dolgok kérdését is, de azért azt megígértetem vele, hogy szólni fog, ha bármi gyanússá válik. A szavaira viszont muszáj mosolyognom egy kicsit.
– Pedig szerintem nagyon félelmetes halálosztó lennék. Macskanő helyett én lehetnék a Bálnanő – ugratom egy kicsit, hátha legalább egy mosolyt tudok varázsolni az arcára, utána viszont megrázom a fejem. – Tudod, hogy nem csinálnék ostobaságot. Megígértem, hogy vigyázni fogok magunkra – simogatom meg az arcát, ezt már komolyan mondva, bár Módi bevonásának lehetőségén elgondolkozom... a mosoly pedig újra az arcomra költözik, némi számító csillogással a szemeimben. Módi biztosan ismerné a módját, hogy ártalmatlanítson valakit, ameddig én megadom neki, amit megérdemel... de erre inkább ne legyen szükség.
Miután mindent megbeszélünk és el is simítunk, felajánlom figyelem-elterelés gyanánt a főzést... de ő valami mást akar. Valamit, amit nagyon szívesen megadok neki, különösen, ahogy kezeit a testem alá fúrva szorosan magához ölel. Hosszú és mély csókokkal tereljük el inkább egymás és a magunk figyelmét, és ezt egészen addig húzzuk, míg a végére már nemhogy csak megfeledkezem az előzőekről, hanem egyenesen valami egészen máson jár az agyam. Ezzel őt is szembesítem, nem mintha az ő szemeiben nem ugyanezt látnám megcsillanni, és az a mozdulat is árulkodó, amivel az óra felé les. Sajnos ahogy visszanéz rám, a józan gondolatok szólalnak meg belőle, ezért kissé csalódottan sóhajtok fel... de aztán ez a sóhaj elnyúlik egy kissé, amikor ajkai a nyakamra simulnak.
– Axel... – szuszogom elkínzottan, figyelmeztetően, megborzongva a simogató kezétől és a szuszogásától a nyakamon. Aztán még oda is mormog, de mielőtt újra figyelmeztethetném, hogy a tűzzel játszik, a keze már a mellemre simul, én pedig újabb elkínzott sóhajt hallatok. A testem azonnal reagál, megborzongok, a mellbimbóm pedig szinte elvágja a tenyerét, mint valami áruló. Egy pillanatra hunyom csak le a szemem, de az alatt az egy pillanat alatt ő már lejjebb is kerül, és mire a szemem kinyílik, az ajka már a másik mellemen játszik.
– Axel... – figyelmeztetem újra egy mély, elkínzott sóhajjal, ami aztán halk nyögésbe torkollik, ahogy megszívja a mellbimbómat. Ujjam finoman belemarkolnak a hajába, bár arra sem emlékszem, mikor túrtam bele, a vágy elkezd a lábaim között összpontosulni, és amikor újra megcsókol, leplezetlen éhséggel viszonzom azt...
Hogy aztán elengedjen, rám mosolyogjon és leszálljon rólam. Leforrázva, elnyílt ajkakkal nézek rá, szemeim és a fejem is ködös még a vágytól, így pislognom kell vagy kettőt, mire felfogom, hogy ő most... felültetett.
– Ez... ez aljas volt – szuszogom a kérdésre adott válasz helyett, mert azt igazából még fel sem fogtam. Kell még néhány másodperc, mire kiűzöm a testemből a feleslegesen felhorgasztott vágyat és némileg csalódottan felülök, addigra már a kérdést is feldolgozva.
– Nyugodtan itt maradhat, ha úgy gyorsabban végzel a boltban, most már úgysem tudod mivel bizonyítani, hogy ne essen meg rajta a szívem – vonok vállat, visszautalva a Skygge szájába vándorolt utolsó falatra. Majd lehet, hogy leesik neki néhány falat darált hús. A következő szavaira viszont felvonom a szemöldököm.
– Az előzőek után minimum azt érdemelnéd, hogy betonból kelljen kivésned a testem, ha fogdosni akarod – közlöm vele. Nem mintha ez lenne a tervem. Ó, nem, én ennél sokkal kegyetlenebb vagyok, de hát nem én kezdtem a harcot... magára vethet majd, de ő akarta.
Közben én is felkelek, magamra kapok egy bugyit, egy pólót és egy nadrágot is, akkor is, ha ő közben ellenkezne, aztán azért kikísérem az ajtóhoz, mert ha el is ültetett az előbb, attól még nem tudok tőle elszakadni.
– Vigyázz magadra – hajolok oda hozzá egy csókért, mielőtt kimenne az ajtón, de aztán már állok is neki a főzésnek. Most már másra is kell idővel számolnom...

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Nem bánom, hogy felfedtem Axel előtt az Izraelben torténtek másik részét, de azt nem akarom hagyni, hogy teljesen elvesszen abban a pusztító haragban, amit érzek belőle pulzálni. Pedig azt - szerencsére - még csak nem is tudom, hogy ennek egy része önmaga ellen is irányul. Így is próbálom megnyugtatni őt, bár arra, amit mond, nem tudok jót mondani.
– Tudom – sóhajtok fel. – Én is ugyanezt éreztem azzal a ribanccal kapcsolatban. Sokkal többet érdemelt volna annál, mint amit adhattam neki, de így tudott tiszta maradni. Nektek sem volt más választásotok – mondom halkan, folyamatosan simogatva a hátát, az arcát. Ha nem néz rám, akkor finoman ösztökélem magamra a tekintetét.
– Örülök, hogy megölted. Örülök, hogy legalább annyit szenvedett. Most már csak ez számít, rendben? Mi itt vagyunk, ő pedig most is az alvilág bugyraiban szenved valahol. Remélhetőleg jó sokáig – próbálkozom tovább, hogy bármivel is, de enyhíteni tudjak azon a tudaton, ami most kínozza. Nem tudom, Hel birodalmában milyen büntetések vannak és ki mi alapján kapja őket, de remélem, nem bánnak vele kesztyűs kézzel.
Amikor végre sikerül egy kicsit megnyugodnia, még egy utolsó meggyőzés erejéig visszatér a saját ügyére, én pedig elfogadom, hogy ne erőltessem tovább ezt a témát. Nem is igazán lenne értelme, azt hiszem, hiszen valóban nem tudhatjuk ezt előre, így csak arra kérem meg, hogy szóljon nekem is, ha bármi gyanúsat észlel. A válaszán elmosolyodom és megrázom a fejem.
– Tudom, hogy nem szorulsz a védelmemre. Csak tudni szeretnék róla, és egyébként is... a helyzettől függően lehet, hogy neked alibi kell majd. Olyankor jól jöhet a B terv – vonom meg a vállamat, mintha csak az időjárás lenne a téma, nem pedig az, hogy gondolkodás nélkül ölök meg és tűntetek el bárkit, ha kell. Egy egészen kicsit talán rosszul érint, amit mond, legalábbis az a része, hogy annyi minden történt már, ami végül kiirtotta belőle azt a tisztaságot, ami régen az övé volt... de megpróbálom ezt elnyomni magamban. Úgy látom, ő ezt kevésbé bánja.
Elkerülhetetlen, azt hiszem, hogy rákérdezzen, volt-e még más is, amit nem meséltem el neki Izraelről, de szerencsére nincs mit bepótolnom. Látom, hogy hisz nekem, aminek örülök is, de még bocsánatot kérek tőle, amiért ezt ennyivel később mondtam csak el. Szerencsére nem haragszik rám, a válaszára pedig halványan, kicsit szomorkásan mosolygok csak. Valóban nem volt sok időnk és nyugtunk, hiába szerettük volna. Egyébként is mindkettőnk démonaival meg kellett harcolnunk, vissza kellett találnunk egymáshoz úgy igazán, de közben jött ez az egész Aaronnal is, most pedig már itt vagyunk a költözés előtt... Olyan, mintha sosem lehetne nyugtunk, és bevallom, emiatt egy kicsit talán nehezebb lesz elengednem őt Ramsundban. Túl sok időt vesztegettünk el egymás nélkül, amit már sosem kaphatunk vissza, és úgy érzem, nem is igazán tudtuk bepótolni. Hiszen még az esküvőt sem tudtuk megszervezni, most pedig készülhetünk még egy trónörökösre is. Halkan felsóhajtok, mielőtt még túlságosan elkeserítem magamat a gondolataimmal, inkább megsimogatom az arcát, aztán magamhoz húzom egy hosszú, puha csókra, hogy inkább benne keressem a boldogságomat, mint a körülményekben a szomorúságot.
Ezért is vetem el a figyelem-elterelés eszközéül szolgálható főzést, de a felvetésre csak lebiggyeszti az ajkát. Mosolyogva, kíváncsian vonom fel a szemöldököm a nemleges válaszra, de akkor már fúrja is be a kezeit a testem alá, én pedig úgy sejtem, valami még jobbat fog javasolni. Halkan, boldogan kezdek kuncogni, amikor bejelenti az igényét, és ahogy az ajkaimra hajol, a hang lassan mosollyá szelídül, míg végül a mosoly is elveszik a csókban. Átölelem a hátát, testemet szorosan az övéhez simítom, másik kezem ujjai pedig kényelmesen elvesznek a hajában, finoman, lágyan simogatva a fejbőrét a csók közben. A szívem összes szerelmét és szenvedélyét igyekszem átadni neki a csókkal, fáradhatatlanul ízlelem az ajkait, az érintés édességét, nyelvem lassú szenvedéllyel hívja táncba az övét. Azt hiszem, örökké tudnám ezt csinálni, élvezni meztelen testének súlyát szorosan az enyémen, csókját az ajkamon, illatát az orromban. Legszívesebben bebújnék a bőre alá és egyszerűen csak eggyé válnék vele, hogy aztán soha többé ne kelljen elválnom tőle.
Hagyom neki, hogy addig csókoljon, ameddig csak szeretne, de amikor végül elszakadunk egymástól, a légzésem már nem túl egyenletes. Akármennyire is a megnyugtatás volt a cél, azért ilyen helyzetben nem nehéz... teljesen eltéríteni a figyelmemet valahova máshova.
– Ha nem megyünk ki ebből a szobából hamarosan, nem vállalok felelősséget az elcsúszó programpontokért – suttogom az ajkaira egyfajta figyelmeztetés gyanánt, miközben ujjaim kibújnak a hajából. Az arcára simítok velük, hüvelykujjam végigsimítja az állkapcsa markáns vonalát, aztán egy ismerős mozdulattal a puha alsóajkát is, mintha csak visszavágynám azt a sajátomra. Nem, valószínűleg soha nem leszek képes betelni vele, semmilyen szinten.

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Oké, ezt egyáltalán nem így terveztem. Persze a kérdéseim és a történések vonala egyenes úton vezetett idáig, de akkor is... nem azt akartam, hogy ide lyukadjunk ki, mégis megtörtént. Egy kicsit szólom csak el magam, de ő ezt is észreveszi, rákérdez, én pedig bár megtehetném, nem hallgatom el előle a választ. Nem akarok többé titkolózni, nem akarom helyette eldönteni, hogy mit tudjon és mit ne, mi a sok és mi a kevés. Bizalom. Ezt ígértem és ennek megfelelően cselekszem most is, elmesélve neki mindent, amit még nem tudott.
A reakciója több mint árulkodó, de nem is számítottam másra és nem is hibáztatom ezért. Elég kimondanom azt az átkos nevet, hogy egész testében megfeszüljön, nekem pedig automatikusan indul el a hátán fekvő kezem, hogy lassan, nyugtatóan simogatni kezdjem, mert tudom, hogy ettől még folytatnom kell. Látom, hogyan sötétül el a tekintete egyre jobban és jobban, hogyan kezdi egyre sűrűbben venni a levegőt, míg a végén már szinte fújtat az elfojtott indulatoktól. Halkan felsóhajtok, de még mindig nem hibáztatom ezért.
– Axel... – suttogom neki halk, megnyugtató hangon, másik kezemmel az arcára simítva. Hüvelykujjammal megsimogatom a járomcsontja felett a bőrt, megpróbálom elkapni a tekintetét is, hogy nyugalmat tudjak sugározni neki mindenemmel. Olyan dühös, hogy az megint átszivárog azon a köteléken, amivel már elválaszthatatlanul hozzákapcsolódom. – Most már vége van. Nem tud többé bántani. Tettél róla – mormolom neki halk, lágy hangon. Addig simogatom, amíg nem érzem, hogy kicsit könnyebb neki, és amikor mély levegőt véve megsimítja a hajam, már az én aggodalmaimra tér vissza a szavaival. Végighallgatom, és bár még mindig nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy ebből nem lehet baj, hosszan felsóhajtva megpróbálom elengedni ezeket a gondolatokat. Az a baj, hogy ő csak a pozitívat látja ebben, de... elég egyetlen ember is. Egy, aki átbillen a helytelen oldalra. Egy, aki túl messzire menne. Uzi sem a hálószobában akarta volna felhasználni a képességeimet. Érzem viszont, hogy Axel már szeretne túllépni ezen a kérdésen, ezért nem firtatom tovább.
– Csak ígérd meg, hogy szólsz, ha bárki részéről valami... rosszat érzékelsz. Kérlek – nézek a szemeibe kérlelőn. Én is azt szeretném, ha neki lenne igaza, de ha valami mégis elkezd kisiklani, tudni akarok róla. Most már nem csak magam miatt...
A következő kérdése hallatán veszek egy nagy levegőt, mert egyértelmű, mire gondol, de aztán megrázom a fejem. Végig a szemeibe nézek közben, hogy lássa és érezze az őszinteségemet.
– Ezek bőven kitették az ott töltött időt, nem tett semmi mást. Már a kísérletezgetések alatt is félig le kellett szedálnia, hogy ne tudjak újra kiszabadulni, ami alapból lassította a folyamatokat, utána, meg... tudod – nézek félre egy kicsit, de erőszakkal tartom távol a fejemből az emlékképeket, ezért képes vagyok visszafordulni hozzá.
– Sajnálom, hogy erről nem beszéltem eddig. Nem akartam titkolni, csak... eddig mindig volt más, amin dolgoznunk kellett, igazából eddig eszembe sem jutott – rázom meg egy kicsit a fejem, remélve, hogy nem haragszik rám ezért, vagy nem hiszi azt, hogy szándékosan hallgattam el előle a dolgot. Végigsimítok az arcán, majd puhán közelebb húzom magamhoz, hogy hosszan, nyugtatóan meg tudjam csókolni, hátha enyhül benne kicsit a feszültség.
– Talán ezek után már tényleg időszerű lenne egy kis figyelemelterelő főzés, hm? – pillantok aztán a szemeibe apró mosollyal az ajkamon. Nem akarom elrontani az utolsó esténket itt.

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Talán jobb lett volna, ha csak meghagyom az összebújás örömének azokat a perceket, amiket még lophatunk magunknak reggeli után, de a telefonhívás kapcsán és a költözés élesedése miatt eszembe jutnak olyan dolgok, amik már egy ideje ott bujkáltak a fejemben, csak mindeddig... nem mondtam ki őket. Mindig volt valami, ami elterelte a figyelmünket vagy ami miatt aggódni kellett; most viszont úgy érzem, esedékes lenne beszélni ezekről. Hálás vagyok Axel őszinteségéért, de épp azért, mert én sem szeretnék többé semmit elrejteni előle, nem titkolom el előle az aggodalmamat. Tökéletes módszert választ arra, hogy mélyebben belemenjünk a kérdésbe, mert ahogy közelebb kerül hozzám és a testűnk szorosan összesimul, a keze az arcomat érinti, ő pedig figyelmesen nézve, türelmesen és nyugodtan válaszol, én is nyugodtabbá válok. Legalábbis... egy darabig.
Elmondom neki, hogy milyen csoda ő az én szememben, és hogy örülök, tényleg örülök annak, ha lesz lehetősége még többet megismerni az erejéből. Hülye is lennék nem örülni ennek, mégsem tudok megfeledkezni a dolgok lehetséges árnyoldaláról. Türelmesen hallgat, de ahogy a nevemet sóhajtja, azt hiszem, sejtem, mi lehet emögött. Tudom, hogy nem vagyok teljesen logikus. Tudom, hogy az alakulat, amibe bele fog kerülni, valószínűleg a legszörnyűbb kiképzést fogja kapni, amit fegyveres testületben szolgáló csak kaphat. Én is keresztül mentem ezeken, ha valakinek vannak erről nagyon is jó elképzelései, az én vagyok, így álszentségnek tűnhet, hogy emiatt aggódok, de... egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből a lehetőségeket.
Azt hiszem, ezért is szólhatom el magam. Nekem nem is tűnt fel az az "is", de persze ő rögtön kiszúrja és le is csap rá, én pedig halkan sóhajtok egyet. Nem arról van szó, hogy ez is akkora traumát okozott volna, mint az... utána következő, és arról sem, hogy titkolni akarnám előle mindezt. Ez is olyasmi, amiről nem beszeltünk, mert egyszerűen ez volt a legkevésbé fontos mozzanat, mindkettőnknek sokkal súlyosabb traumákkal kellett szembenéznie. Mégis nehezebben nyitom szóra a számat, mert tudom: ha engem ekkor félelemmel tolt el, hogy vele ilyet tehetnek, neki sem lesz könnyebb ezt meghallgatni és elképzelni. Viszont tartozom neki azzal, hogy én is őszinte legyek hozzá, úgyhogy veszek egy mély levegőt.
– Tudod, hogy Uzi nem tudott semmit arról, mik vagyunk – kezdek bele lassan, és ha jelét adja. hogy így van, akkor folytatom is. – Nem is terveztem, hogy megtudja, de ha emlékszel, még a kikötőben említettem, hogy egyszer majdnem megszöktem. – Továbbra is figyelmesen nézem őt, várva egy bólintást vagy a megértés másféle jelét, és közben a szemeiben ülő érzelmekre is figyelek, mert tudom, hogy Uzi nála mekkora trigger - nem véletlenül. Ha viszont nem adja jelét, hogy ne akarná hallani a folytatást, tovább beszélek.
– Ez még azelőtt volt, hogy... – Oké, ezt a mondatot máris nem fejezem be, de úgyis érti, inkább a lényegre térek. – Nem szándékosan, de megmutattam neki valamit az erőmből. Azt, ami Indonéziában jött elő először és igazából addig utoljára is, az az... energiahullám-szerű valami. Megint veled kapcsolatban fenyegetőzött, én pedig egyszerűen annyira dühös voltam, hogy... megtörtént. Ezért tudtam megszökni majdnem, de elszámoltam magam az elszántságával kapcsolatban, vagy talán csak túl sokat mutattam meg ezzel. Kétszer hátba lőtt. – Csak annyi szünetet tartok, míg neki is lehet ideje arra, hogy rájöjjön: amikor megtaláltak, ennek semmi nyomát nem találta rajtam. Tudom, hogy minden sérülésemről tudott, és két hátlövés nem tűnhetett volna el olyan rövid idő alatt nyom nélkül.
– Tulajdonképpen ő fedeztette fel velem, hogy én is képes vagyok egyfajta gyógyulásra. Addig fogalmam sem volt róla és még most sem vagyok teljesen biztos az irányításában, mert... nem szeretem próbálgatni – fordítom el róla egy pillanatra a tekintetem. – A dühöm az, ami beindítja, de nem is annyira a sima düh, mint a... nem is tudom. Haragból küzdeni akarás? Talán ez a legtalálóbb. Uzi is volt kiképző, szóval kreatív módszerei voltak, mire rájöttünk, hogy minél tovább fenyegetőzik veled, veletek, az életetekkel, és én minél inkább meg akarom ölni emiatt, annál súlyosabb sérülések gyógyulnak be a testemen – fejezem be végül valamivel halkabban. Igen, ez mind olyasmi volt, amire egy kínvallatásra gondolna az ember, de más a mentális és valamilyen szinten fizikai felkészülés és más, amikor tudatosan törik el a csontjaidat, lőnek meg újra és újra, közvetlen közelről is, hogy aztán félig leszedálva küzdjön a tested újra és újra a gyógyulásért. Még most is érezni tudtam volna a csontokat végigkarcoló golyó emlékét, és egyetlen röpke pillanatra sem akarom vagy lennék egyáltalán hajlandó Axelt a helyembe képzelni.

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Amilyen határozottsággal és céltudattal vetettem bele magamat ebbe az egész vitába a váltásban vezetésről, olyan könnyeden söpri le mindezeket az érzelmi zsarolással és a hatalmas, nagyon kék szemeivel. Hát hogy a francba kellene tudnom nemet mondani ezekre, meg arra, hogy szereti akar? Annyiszor mondja, hogy neki ez a legfontosabb, hogy őt az én boldogságom élteti és az, ha örömet okozhat nekem... Ah, parttalan az egész, mert egyszerűen képtelen vagyok erre most azt mondani, hogy nem, de azért igent se mondok. Majd megvívjuk ezt a csatát élesben. Azon azért én is mosolygok, amikor az ajkaihoz emeli a kezem, hogy csókot hintsen az ujjakra, amik az előbb még a csodaszép szemeit takarták előlem.
Skygge okoz még nekünk némi vidám közjátékot, aztán - miután mindkettenhárman elpusztítottunk minden enni- és innivalót - szánunk időt egy kis összebújásra a tennivalók előtt. Én fel is teszem azokat a kérdéseket, amiket most felszínre hozott bennem valamelyest a telefonhívás, Axel pedig olyan őszinte és nyílt velem szemben a válaszában, amiért nagyon hálás vagyok. Amennyire én is szeretnék az lenni vele, csak... csak nekem néha még nem megy zsigerből. Miután viszont megnyugtat, hogy nincs okom aggodalomra, rátérünk arra, hogy az ő képességeiről viszont nagyon is tudnak, ez pedig felidéz bennem olyan emlékeket, amelyeket sokkal jobban viselek más emlékeknél, de Axellel asszociációba hozni... na az nem megy. Azt hiszem ki is cseng a hangomból az egyértelmű pánik, de hagyom, hogy a tányérokat eltéve helyezkedni kezdjen, aminek a vége az lesz, hogy alá kerülök, a teste szoros menedékébe. Szinte már ennyitől is nyugodtabb vagyok egy kicsit - és lehet, hogy ez is volt a szándéka -, bár egyébként is végighallgattam volna. A hangja nyugodt, a válasza pedig megfontolt, és igazából mindezek felől nincsenek is kétségeim, egyáltalán. Nem ez az, ami aggaszt, hanem az, amiről nem beszél... mindennek az árnyoldala. Azon én is mosolygok, amikor azt mondja, egyszer szeretne levinni magával palack nélkül, mert csakugyan vonzó a kép, hogy egyszer alámerülhessek vele és megtapasztalhassam mindazt, ami neki megadatott a vízben. legalább annyira, amennyire meg tudja azt osztani.
– Az nagyon jó lenne – simítom arcom mosolyogva az azt simogató tenyerébe. – Tudom, hogy egyre jobb vagy és egyre többet tanulsz meg. Én is szeretném, hogy fejlődhess, hogy minden megismerj magaddal kapcsolatban, mert csodás vagy és ennél csak csodásabb lehetsz. Örülök, ha erre meglehetnek az eszközeid is, ezzel nincs semmi baj. Még az sem érdekelne, ha tudnák, mert tudják is meg, hogy milyen fantasztikus vagy – somolygok egy kicsit, leplezetlen csodálattal nézve rá, de aztán elkomorulok kicsit.
– Én csak... félek az emberek ösztönös reakciójától, tudod? Mi lesz, ha egyszer túl félelmetesnek találják majd ezt az egészet? Lehet, hogy lesz egy határ, ameddig hasznosnak látnak majd, utána meg csak veszélyes leszel. És ha túl messzire akarnak menni? Mi lesz például a gyógyulási képességeiddel? Azt hogyan fogjátok tesztelni? – sorolom a kételyeimet. Felemelem a kezeimet, egyikkel az oldalán simítok végig lágyan, ragaszkodóan, a másikkal pedig szeretetteljesen megérintem a heget a bal szeménél. Ha csak belegondolok, hogy mondjuk be akarják majd bizonyítani, hogy mindezeket is csak így élhette túl... megborzongok.
– Nem akarom, hogy túl messzire menjenek. Nem akarom, hogy bántsanak téged a cél érdekében – mondom halkabban, hosszan sóhajtva fel már a puszta elképzeléstől is. Az egyetlen vigaszom az, hogy remélhetőleg nem kerülnének messzire Ramsundtól, miközben... gyakorolnak, így ha baj lesz, érezni fogom. És ha bárki bántja őt. az utána imádkozhat az életéért, erre megesküszöm.
– Féltelek – vallom be halkan, belenézve azokba a végtelenül kék szemekbe, amikben ott van az egész világom. – Tudom, milyen irányokba mehet ez el és nem akarom, hogy veled is megtörténjen – nézek rá félve, aggodalmasan. Én magam is csak egy szeletét tapasztalhattam meg, azt hiszem. Ha Uzi nem jött volna rá, hogy ettől jobb elfoglaltságot is találhat magának, talán soha nem állt volna le és addig tesztelgetett volna, amíg el nem erünk egy visszafordíthatatlan, netán végzetes pontot. Ennek pedig már a gondolata is elviselhetetlen.

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Az ember azt hihetné, hogy a váltásban vezetünk fogalom az egyik legegyértelműbb dolog az egész világon, de Axel még erre is képes rácáfolni. Meg szerencse, hogy nem csak bólogattam és belementem feltételek nélkül; túl jól ismerem már és ez most is bebizonyosodik, mert már kezdene is magára vállalni mindent. Amikor pedig felhívom a figyelmét arra, hogy nagyon téves úton jár, rám mereszti azokat a hatalmas, csodaszép szemeit. Na, most legyél erős, Aviva...
– Axel... – figyelmeztetem a demiééért után, de persze folytatja. Mit folytatja, egyenesen nekikezd az érzelmi zsarolásnak, mert előszedi a tarsolyból a szeretni akarlak, a kényeztetni akarlak, aztán meg az úgyis mindjárt be kell vonulnom és addig mindent meg akarok tenni és a hadd szeresselek mindenhogy, amíg még szabadon megtehetem kártyákat is. Csak hallgatom, nézem azokat a könyörgő kiskutyaszemeket és úgyis tudom, hogy nem fogok tudni nemet mondani. Gyenge vagyok és reménytelen vele szemben... de ezt nem feltétlenül kell ki is mondanom.
– Okéokéoké, fejezd be! – szó szerint eltakarom a szemeimet, másik kezemmel pedig megpróbálom az övéit is, hogy ne tudjon tovább terrorizálni velük, de közben már nevetek. – Pontosan tudod, hogy erre nem lehet normálisan nemet mondani, szóval maradjunk annyiban, hogy nem ígérek semmit – vágom ki magam kacifántosan, de diplomatikusan. Ha ezt fogja csinálni út közben, úgysem fogok tudni mit csinálni, na de mi van, ha én mondjuk előbb érek néha a kocsihoz, mint ő? Hehehe.
Az már csak a pláne, hogy ugyanezt - na jó, valami nagyon hasonlót - eljátssza velem Skygge is. Na, neki már nem dőlök be, egyértelmű nem a válaszom - kaján és Axelen nem osztozom -, és gyorsan be is gyűröm a maradék melegszendvicset, mielőtt meggondolhatnám magam.
– Pontosan! Mindketten ugyanolyan szörnyűek vagytok – bökök rá vádlón a mutatóujjammal, de persze közben nem tudok nem mosolyogni. Mondhattam volna azt is, hogy imádnivalóak, de nem fogom bevallani... úgyis tudják.
– Egy évben egyszer, persze... – somolygok a színlelt ártatlanságán, miután ő meg sem próbált ellenállni a kunyerálásnak.
Miután ettünk-ittunk, még nem ugrunk ki az ágyból, odabújok hozzá egy kicsit, és az ölelését élvezve, a mellkasát simogatva teszek fel egy kérdést, ami már dolgozott bennem egy ideje. Szerencsére viszonylag megnyugtató választ kapok, egy kicsit talán félre is érti, mire akartam kilyukadni, mert nem az érdekel igazán, hogy mit tudnak rólam, hanem hogy ez milyen hatással lehet esetleg rá. Amikor ezt a kérdést végül konkretizálom is, újfent megnyugtató választ kapok, amire egy kicsit elmosolyodom. Remélem, így is marad.
– Jó, akkor jó – szusszanok fel megnyugodva, a mosolyom pedig tovább szélesedik, amikor kifejezi, hogy neki csak a mi biztonságunk a fontos. Kezemet az övére téve biztosítom róla, hogy ezért már nem kell aggódnia, de aztán rákérdezek, róla mit tudnak, mert volt néhány gyanús félmondata... és már a sóhaja azt sejteti, hogy jó helyen tapogatózok. Nagyon örülök annak, hogy nem próbálja meg letagadni a dolgot, nem is vártam volna tőle hazugságot, de nem akar lerázni elmismásolt magyarázatokkal, hanem tényleg kifejti, mi és miért történt. Én pedig bár értem és megértem minden mozzanatát annak, amit mond, a gyomrom mégis görcsbe rándul.
– De akkor... akkor kísérletezni fognak rajtad? – kérdezek rá felgyorsuló szívveréssel, a tekintetembe pedig beköltözik a félelem. – Úgy értem, nyilván tudni akarják majd, mire vagy képes, hol húzódnak a határaid... és ezt talán még te sem tudod biztosan, vagy csak nem hinnék el neked, és akkor kényszert érezhetnek arra, hogy ők teszteljék le ezeket a határokat... – kezdek félig pánikba esve halandzsázni. Nem tehetek róla, megjelenik a lelki szemeim előtt Uzi kedvenc időtöltése a másik kedvencét megelőző időszakból, és egyszerűen megbénít a gondolat, hogy talán Axel is hasonló kísérletezgetések alanyává válik majd, én pedig lehet, hogy tudni sem fogok róla, nem hogy segítsek neki.

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Miután kellően kifárasztottuk egymást és a gyomrom nem túl diszkréten jelezte, hogy üresnek érzi magát, természetesen nem volt kérdés, hogy kapok-e valamit harapnivalót, ha szeretnék. Persze míg Axel ezen ügyködik, a telefonja is csörög és Skygge is be akar jönni, de aztán végre ő is neki tud kezdeni az evésnek - miután megosztotta velem, miért hívták, hogy biztosan megnyugodjak. Nem is forszírozom tovább a témát, az a lényeg, hogy minden rendben van, a hűtőláda pedig egyébként is nagyon jó ötlet. Ha sok lesz a mai adag kaja és út közben tudunk olyan innt találni, ahol van egy mikró is az ágy mellett, már luxusban utazunk, mert nem csak szendvicset ehetünk majd. A váltásban vezetésre sem kérdés, hogy rábólintok, ugyanakkor itt már vannak bizonyos fenntartásaim... amiket már igazol is a válaszával. Vetek rá egy lapos oldalpillantást a szemem sarkából.
– Axel, a váltásban vezetés nem azt jelenti, hogy te vezetsz, amennyit bírsz, én meg beugrok néha, amikor elfáradtál – világosítom fel, és csak azért nem teszem csípőre a kezem, mert ülés közben hülyén nézne ki. A hangsúlyom viszont pontosan olyan. Nem gondolom, hogy túlhajtaná magát, mert tudom, hogy sosem veszélyeztetne engem... minket, de azt is tudom, hogy valószínűleg sokkal többet elbírna a feltétlenül szükségesnél. Márpedig én tényleg szeretném megosztani a terheket, akármilyen szépen néz is rám.
Persze a szépen nézéshez nem csak ő ért a kabinban, ezt Skygge bizonyítja is, amikor kinézi a számból az utolsó falatokat, de ezúttal neki sem hagyom, hogy nyomást gyakoroljon rám. Nagyon éhes voltam, ő meg már betolt egy akkora csontot, mint a combom. Axel szavaira elmosolyodom, mert egyrészt jól esik, hogy ezt mondja, másrészt nem is tagadhatnám, hogy nekem is a szívemhez nőtt már ez a nagy, bociszemű mamlasz, akinek én is rengeteget köszönhetek.
– Amikor lelki terrort alkalmaz, akkor csak a tiéd – szélesítem vigyorrá a mosolyomat. Skygge persze közben már masírozik is át az ő oldalára, és láss csodát, a múltkori vasszigornak nyoma sincs. Felvonom a szemöldököm, mormogok valamit arról, hogy persze, majd én leszoktatom a kunyerálásról, de nem tudok nem mosolyogni.
Közös erővel megisszuk a koktélom maradékát is, de aztán még nem sietünk. Úgy gondolom, még van egy kis időnk emészteni, igazából a főzés nagy része úgyis az én reszortom lesz, és ha közben nem tudok majd neki kukta-feladatot adni, ő már akkor is nekikezdhet majd a pakolásnak. Ezzel a gondolattal odabújok hozzá még egy kicsit, és fel is teszek egy kérdést, ami egyébként már régebb óta foglalkoztat, de eddig nem igazán volt rá megfelelő alkalom. Aprókat bólintva hallgatom a válaszát, vigyázva arra, hogy az enyémre hajtott feje ne "pattogjon", és igazából csak azon a pontom vonom össze kicsit a szemöldökömet, amikor azt mondja, ő mivel tud majd szolgálni. Egy pillanatig sem feltételeztem, hogy kiadott volna engem bármilyen módon, én csak miatta aggódom, és ezzel a szemeimben nézek fel rá, amikor felemeli a fejem. Elmosolyodom a szavaira, bár így is van, ami megüti a fülem.
– Nem is feltételeztem, hogy ilyet tettél volna. Csak nem tudtam, hogy nem jelentek-e... veszélyt az ő szemükben. Nem szeretném, ha bármi hátrányod származna életed nőjéből – teszem hozzá, egy kis mosollyal idézve az ő szóhasználatát. Ez a mosoly aztán megint kiszélesedik, tenyeremet a hasamra simító kézfejére helyezem és halkan felszusszanok attól a jóleső érzéstől, ami átjárja a mellkasomat.
– Biztonságban leszünk. Te is vigyázol majd ránk, Skygge is, és én is magunkra – hajolok oda hozzá, hogy hosszú csókot nyomjak az arcára. Minden egyes szavamat komolyan is gondolom, hiszek benne, bennünk, tudom, hogy nem lesz semmi baj. Valami azonban még így sem hagy nyugodni.
– De akkor... rólad tudnak? Úgy értem, az erődről – emelem aztán rá újra a szemeimet figyelmesen. Amikor először a saját maga által szolgáltatott dolgokat említette, azt hittem, a jelentésekre gondol, esetleg arra, hogy ő is szívességet tett némelyek eltüntetésével vagy hűvösre juttatásával, de... a természeti katasztrófa nem illik a képbe. Ha tudják, hogy köze volt a haifai helyzet kialakulásában, akkor az sokkal messzebbre mutat a logikus magyarázatoknál.

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Egy részem nagyon is megérti és osztja is Axel aggodalmát, egy másik viszont kevésbé nézi a dolgokat... konzervatívan. Természetesen igaza van abban, hogy vigyáznom kell magamra, hiszen már egy másik életért is felelek, viszont az orvos utasítását én képtelen vagyok annyira sarkalatosan kezelni, mint ahogy rajta látom. Úgy értem, mi az, hogy ne erőltessem meg magam? Egy hozzám hasonló fizikai erőnléttel és edzettségi szinttel rendelkező nő nem költözhet be a Netflix elé kilenc hónapra; bele is őrülnék. Biztosan nem kell a nullára visszavennem magam, csak... fogalmam sincs, hol vannak a határok. Még egy dolog, aminek utána kell nézni...
Mindenesetre hagyom Axelt, hadd kedveskedjen nekem egy kicsit még, egyébként is egyre éhesebbnek érzem magam a készülő melegszendvics illatától. Persze ez sem mehet annyira egyszerűen, megcsörren a telefonja, én pedig azonnal aggódni kezdek a tapasztalatok miatt, főleg, hogy még a telefonnal a fülén hozza be nekem az én szendvicsemet. Halkan, de rá is kérdezek. hogy baj van-e, ő viszont mosolyogva nyugtat meg, hogy szó sincs erről, úgyhogy megnyugszom. Szívesen megvárnám az evéssel, de az a helyzet, hogy képtelen vagyok rá, szóval csakugyan enni kezdek, ahogy mondta.
Miután letette a telefont és Skyggét is beengedte, végre ő is csatlakozni tud hozzám, és el is mondja, miért hívták. Ezek egyébként jó hírek, ennek megfelelően fogadom is őket - meg lesz a nagy ház, ami valószínűleg kelleni is fog, még ha kezdetben el is veszek majd benne Skyggével, az pedig, hogy mennünk kell... nos, tudtuk, hogy a napjaink úgymond meg vannak számlálva. Még szerencse, hogy az orvost el tudtuk intézni, bár erről eszembe jut, hogy ott is kell majd keresni valakit. Ráadásul könnyen lehet, hogy csak egyedül tudok majd menni a vizsgálatokra... na jó, nem. Nem akarok erre gondolni.
– Oké – bólintok inkább a hűtőláda ötletére, mert az valószínűleg jól fog jönni. Eszembe jut viszont egy másik aggodalom, amit már nem is tudok magamban tartani, ezért rá is kérdezek, de ő csak mosolyog - ráadásul olyan aranyosan, tele szájjal, hogy muszáj nekem is mosolyognom rajta. Ez a mosoly pedig már sokkal könnyebben az arcomon is marad, amikor megnyugtat, hogy nincs semmi baj, csak az utazási mód volt a kérdés. Megkönnyebbült sóhajjal döntöm a fejem a vállára és nyomok is oda egy csókot. Inkább az úttal kapcsolatban kezdem kérdezgetni, a válaszaira pedig elgondolkozva bólogatok, számolva a fejemben az órákat és a kilométereket.
– Jól van, szerintem menni fog. De meg kell ígérned, hogy engem is hagysz vezetni! – emelem fel a fejem, komolyan nézve rá. – Nincsen "kímélned kell magad, Viva", meg "olyan aranyosan aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni, Viva". Amikor én jövök, akkor én jövök, és ha fáradtak vagyunk, megállunk pihenni – állítom fel a szabályokat, és ezekből nem is vagyok hajlandó engedni. Akkor sem, ha rám pislog azokkal a nagy, kék szemeivel. Ha elfogadta a feltételeimet, magam is a szendvics utolsó két falatjáért nyúlok, de az még félúton sem jár a szám felé, amikor meglátom a szemem sarkából, hogy a nagy, kék szemek helyett két még nagyobb, barna szempár nézi épp ki a falatot a számból.
– Na neeeem! Én is láttam, mekkora csontot faltál fel, nagyfiú, nincs az az isten, akinek a kedvéért adnék neked az én kajámból is. A-a, ezt én kaptam – rázom a fejemet, és a topogó mancsokat, meg a nagy bociszemeket figyelmen kívül hagyva el is pusztítom az utolsó két harapást is.
– A kutyád nagyon ért a lelki terrorhoz – jegyzem meg azért Axelre sandítva. Leteszem az üres tányért, majd a koktélomért nyúlok, iszok belőle egy kicsit, és Axelt is megkínálom vele, hátha megszomjazott.
– Köszönöm a szendvicset, életmentő volt – hajolok aztán közelebb hozzá, mosolyogva nyomva egy csókot az arcára. Egy kicsit még visszabújok az oldalához, a fejemet a vállára hajtva, csak hogy legyen ideje leérni a szendvicseknek, mielőtt belevágunk a főzésbe.
– Egyébként... tudják valamennyire, hogy ki vagyok...? – szólalok meg aztán halkan, ujjaimmal szórakozott köröket rajzolva a mellkasára. – Sosem kérdeztem, mit mondtál nekik, ami miatt elengedtek arra a... vadászatra.

Axel & Aviva

when we close the curtains
you and me can forget all our manners
the neighbors must think that we're crazy, baby
'cause look how easily we keep coming undone

Ugyanúgy élvezem az összebújást is, mint az előző kéjes időszakot onnantól kezdve, hogy bejöttünk a hálóba - merthogy már akkor elkezdődött. Kellemes bizsereg és zsibbad a testem, a mellkasomat pedig átmelegíti az érzés, ahogy Axel szorosan a karjaiba zár, nagy, meleg teste pedig hátulról simul hozzám. Szívesen megállítanám egy kicsit az időt, talán az sem lenne elég arra, hogy kellően kiélvezzem a pillanatot. A tudatot. Megint annyi minden történt alig néhány hét leforgása alatt, mióta visszajött hozzám, hogy néha elfelejtek hálát adni a puszta jelenlétéért, pedig az a legnagyobb kincs, hogy itt van velem.
Ezekkel a gondolatokkal csókolom meg, feltett szándékom kellően elhúzni és kiélvezni ezt is, de a testem szó szerint közbeszól. Ezzel mondjuk legalább mindkettőnket meg is nevettetem, de nem is az én vőlegényemről - még mindig hihetetlen, ez is - lenne szó, ha nem ajánlaná fel azonnal a szolgálatait. És ne incselkedne hozzá egy kicsit. Nem mintha engem félteni kellene... Persze süket fülekre talál a kihívásom, amin elmosolyodom, de aztán látom elfelhősödni a tekintetét, és azt hiszem, szavak nélkül is értem, mire gondol. Én viszont nem akarok erre gondolni és azt sem akarom, hogy ő rá gondoljon, ezért figyelmen kívül hagyom a dolgot és inkább elterelem a figyelmét azzal, hogy lassan, lustán kinyújtozom az ágyon, mint egy macska, tökéletes rálátást adva neki minden egyes testrészemre, amit annyira szeret - még ha a fenekem épp takarva is van, mert már a hátamon fekszem.
– Kár – intézem el végül a dolgot egy egyszerű, de mégis sokatmondó igazsággal, rosszcsont módon bazsalyogva rá, de nem kísértve őt különösebben. Nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni.
Végül a kérdésére is megadom a választ, ő pedig már megy is, szerencsére nem vesződve öltözéssel. Elégedetten mosolyogva, leplezetlenül nézem őt, még utána is fordulok az ágyon, felkönyökölve támasztom meg a fejem, hogy addig legeltessem rajta a szemeimet, míg el nem tűnik a látóteremből. Halkan, mosolyogva sóhajtok fel, aztán felülök és megigazítom egy kicsit az ágyat. Felállítom a párnákat az ágy támlájához, hogy kényelmesen neki tudjunk dőlni az evéshez, iszok egy kicsit a koktélomból, a hamarosan meginduló illatok miatt pedig újra megkordul a gyomrom. Kuncogva simítom oda a tenyerem, nem is szoktam ennyire éhes lenni. Hallom a telefon csörgését és azt is, ahogy beleszól, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom, hogy megint történt valami... de ezúttal nem ront be a szobába, hogy azonnal el kell mennie. Nélkülem. Mert ugye engem már magával sem vinne. Hamarosan megjelenik a szobában, én pedig elveszem a tányért, de aggódva nézek fel rá.
– Ugye nincs baj? – kérdezem nagyon halkan, szinte csak tátogva, de ha megrázza a fejét, én már attól is megnyugszom. Helyes. Legszívesebben megvárnám, de nem bírom ki, mert szinte szó szerint folyik a nyálam a melegszendvics illatától. Muszáj belekezdenem, viszont igyekszem halkan rágni a ropogós kenyeret, hátha ki tudok venni valamit a beszélgetésből. Nem akarok hallgatózni, de valahogy érzem, hogy nem mondjuk Katrine-nel cseverészik. Ha baj nincs is, fontos még lehet.
Mire visszaér - mert közben Skygge is beengedtette magát -, én már a felét eltüntettem a szendvicsnek. Megigazítom neki a párnát, hogy kényelmesen le tudjon ülni, aztán kíváncsian ráfüggesztem a tekintetem. Először boldogan elmosolyodom, amikor kiderül, hogy megvan a ház, aztán egy egészen kicsit megszeppenek, mert az is kiderül, hogy tényleg kapkodni kell az indulással. Már hajnalban mennünk kell.
– Ó. Ó... Oké – kezdek el lassan bólogatni, nem is gondterhelten, hanem csak elmélázva. Nincs ezzel bajom, továbbra is fenntartok mindent, amit annak idején erről a helyzetről mondtam neki. Persze fel kell hívnom az apámat és nem ártana szólnom az ikreknek sem, hogy... hát, ne nagyon keressenek a városban, de tulajdonképpen ennyi. A pakolással nem hiszem, hogy baj lesz.
– Igazából nincs olyan sok cuccunk, szóval szerintem egy-két óra alatt mindent össze tudunk pakolni, ha hatékonyak vagyunk. Akkor lesz időnk aludni is egy nagyot. Váltásban vezetünk? Milyen hosszú oda az út? – teszek fel végül kérdéseket is, de direkt megvártam vele, hogy ő is tudjon enni végre a melegszendvicsből.
– Nem volt gond egyébként a ház miatt? Remélem nem... szívességnek fogták fel. Ezt is – kérdezem aztán némi aggodalommal. Mostanában sok szívességet kellett kérnie, miattam is, Aaron miatt is, és ismerve a parancsuralmi rendszer mibenlétét, őszintén aggódok egy kicsit, hogy nem fog-e ez visszaütni egyszer. – Nem akartam hallgatózni, de hallottam, hogy valamire azt mondtad, nem kivitelezhető. Csak remélem, hogy nem lesz majd következménye a sok kérésnek – teszem hozzá egy halk, gondterhelt sóhajjal. Nem akarok neki állandóan csak gondot okozni.