and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Nem túl meggyőző Axel mosolya a váróban, de nekem már ez is elég. Amikor közelebb hajol egy kis csókért, tenyeremet az arcára simítva nyújtom el egy kicsit a pillanatot, hogy érezze, minden rendben van, és én nem haragszom rá semmiért. Mosolyogva pillantok aztán ismét a szemeibe, és tényleg csak egyetlen dolgot érzek: hálát, amiért most itt van mellettem. Azt akkor még nem tudom, hogy ennek mekkora jelentősége lesz majd. Eleinte nem sejtek semmi rosszat, az asszisztens kedves és az orvos is annak tűnik, válaszolgatok a kérdésekre... de aztán a félelmem, amit a kabinban gyorsan el is temettem magamban, valósággá válik. Axel is kifejezi a nemtetszését, és én sem tudok azonnal csak bólintani, azt remélem, hogy az orvos esetleg felajánl valamilyen másik módszert a vizsgálatra, de egyértelműen kijelenti, hogy csak ezzel lehet megállapítani, hogy minden rendben is van. Nincs más lehetőség. Nagyot nyelve, a hirtelen rám törő pániktól kissé szédülve veszem ezt tudomásul, de elfogadom, mert el kell fogadnom. Hogyan akarok jó anyává válni, ha egy ilyen pofonegyszerű vizsgálatot sem bírok ki azért, hogy megtudjuk, minden rendben van-e? Axelre nézek és rajta sem látok több örömöt, ezért felajánlom neki a menekülési utat, de a válasza határozottan a maradási szándékát fejezi ki. Úgy szorítom a kezét, mintha egyébként sem tudtam volna elengedni, aprót bólintok, a tekintetembe pedig a félelem mellé beleivódik a hála is, ahogy szinte a pillantásából próbálok erőt nyerni. Nélküle nem tudnám végigcsinálni. Igazából egyáltalán nem jut el a tudatomig, hogy milyen benyomást keltünk a viselkedésünkkel. Az ellenkezés, a rettegésem, Axel kiállása; a hegeim már eszembe sem jutnak. Annak is örülök, hogy a lábaim képesek elvinni a vizsgálószékig, de ahogy leülök, már Axelt keresem a tekintetemmel és a kezemmel is. Látnom, éreznem, tudom kell, hogy itt van, bár a félelmeimen ez sem képes kristálytisztán segíteni. A suttogására aprót bólintok, még ha én magam is sejtem, mennyire lehetek meggyőző. Az utasításnak megfelelően helyezkedek el, még akkor is, ha ettől a felvett pozíciótól csak még jobban szédülni kezdek, és most már hányingerem is támad. Próbálok jelen maradni, de az orvos szavait fel sem tudom fogni, ahogy semmi mást sem. Ahogy hozzám ér, próbálom minél jobban visszafogni az összerezzenésemet, összeszorítom a szemeimet, és Axel ujjait is olyan erővel szorítom, hogy valószínűleg fájdalmat is okozok vele. Magától a mintavételtől nem is érzek kellemetlenséget, mert minden más pusztító hatással van az elmémre. A vizsgálat és a percek lassan összefolynak. A szívem a torkomban dobog, a fülem pedig sípolni kezd, ha összeszorítom a szemem, képeket látok magam előtt, de kinyitni sem esik jól őket. Mintha egy örökkévalóság telne el, megpróbálom szabadságra küldeni az agyamat, Axel hangjába kapaszkodni, rá fókuszálni a tudatommal és a szemeimmel is, megpróbálom csak őt érezni, látni és hallani, de az első nem megy. Nem tudom kizárni a történéseket a tudatomból, csak azok összekeverednek valami mással, amitől felfordul a gyomrom és legszívesebben futva menekülnék el innen. Hol erősen szorítom Axel kezét, hol csak remegve kapaszkodok belé, és amikor elfordul, majdnem pánikba esek, de látom, hogy a felénk fordított képernyőre néz. Én is oda pillantok, de nem tudok felfogni semmit, és a látásom egyébként is homályos. Csak akkor engedek fel én is és az agyamon ülő köd is, amikor megszűnik a kontaktus. Szinte olyan érzés, mintha teleportálnék a széktől az öltözőfülkéig, de ott már elkezd oszlani a nyomás a fejemen és a testemen is. Nem tudok rögtön az öltözésre koncentrálni, átölelem Axelt, reszkető ujjakkal és kissé remegő lábakkal kapaszkodok belé, arcomat a mellkasába fúrva próbálok megnyugodni. Legszívesebben összekucorodnék a sarokba és olyan kicsire húznám össze magam, hogy senki ne lásson, de ezt most nem tehetem meg. Nem akarom húzni az időt, de össze kell szednem magam egy kicsit. – Minden rendben van, igaz? – suttogom alig hallhatóan. Nem tudtam felfogni a vizsgálatból semmit, de gondolom ha baj lenne, azt éreztem volna rajtuk. – Nincs vele semmi baj...? – nézek fel rá lassan. Próbálom minél gyorsabban összeszedni magam, hiszen várnak ránk, de még így is remegek egy kicsit öltözködés közben. Axel szerencsére ott marad, és segít, amikor elveszíteném az egyensúlyomat, de mire újra rajtam vannak a ruháim, már tényleg tisztább a fejem egy kicsit. Visszaülünk a székekre, ő pedig átkarol, amiért olyan hálás vagyok, hogy azt szavakkal nem is lehetne leírni. Amennyire csak a székek engedik, hozzá simulok, kezeimmel a másik kezéért nyúlva, hogy minden lehetséges módon érezhessem őt. Ez sokat segít abban, hogy ezúttal már az orvosra is tudjak figyelni. Értőn bólogatok, bár számomra a "nincs szívhang" és a "terhesség gyanúja" fogalmak nem tűnnek túl biztatónak, azt szűröm le a szavaiból, hogy ez nem baj, hanem csak azt jelenti, hogy még korán vagyunk. Minden a legnagyobb rendben, ez a lényeg. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Köszönjük – mondom hálásan. A nővér közben feláll a helyéről és Axel segítségét kéri, amit egyáltalán nem értek. Nem is szívesen engedem őt el, de hagyom, hogy felálljon a székről és kimenjen, még ha hosszan nézek is utána. Az előzőek után nem akartam egyedül maradni itt... Az orvos kérdése azonban teljesen kizökkent. – Tessék? – kérdezek vissza őszinte döbbenettel. A feltételezés, hogy félnék Axeltől, olyan nevetséges, hogy más körülmények között vagy tényleg nevetnék rajta, vagy egyenesen felháborodnék, de szerencsére az agyam még (és már) jól működik. Ekkora kezdem el összerakni magamban a képet, hogy milyen benyomást kelthettünk. Nyelek egyet, mert nincs kedvem belemenni ebbe, de a kérdésre minden határozottságommal rázom meg a fejem és szólalok meg. – Nem. Nincs rá semmi okom. Ő a támaszom, soha nem bántana – jelentem ki. Nem adok részletes magyarázatot semmire, de nem is tagadom le, hogy nyilván a hegeimnek és a viselkedésemnek is van előtörténete. Elég, ha annyit tud, hogy ezek egyike sem Axelhez kapcsolódik. Ettől a feltételezéstől már csak az abortusz említése borzaszt el jobban. – Nem lesz rá szükség – felelem azonnal, aztán elveszem az ultrahang felvételről nyomtatott képet és a leletet. A képre pillantva először önt el az az érzés, amit egyébként is érezni akartam itt, még ha a jelölés nélkül nem is tudnám, mit kellene nézni... és egyben el is szégyellem magam, amiért a viselkedésemmel mindkettőnknek elrontottam azt a pillanatot, aminek boldognak kellett volna lennie. Mindent megköszönök az orvosnak, elköszönök tőle, aztán a képpel és a papírokkal a kezemben már sietek is ki Axel után. Még épp látom, ahogy a recepciónál állva elteszi a tárcáját, így tudom, hogy a fizetést már el is rendezte, de ez legalább egyben azt is jelenti, hogy mehetünk. Én sem szívesen maradnék már itt tovább, akármennyire rossz is ezt érezni. Belebújok a kabátomba, megfogom a kezét, elköszönök a recepción ülő nőtől is, de igazán az odakint az arcomba vágó friss levegőt értékelem csak. Igazából nem is nagyon szólalok meg, csak amikor már beültünk a kocsiba. Még nem kötöm e magam, az ölembe fektetett képet nézem, ujjaimmal zavartan babrálva az alatta levő papír sarkát. – Sajnálom, hogy elrontottam ezt a pillanatot... – mondom halkan, szégyenkezve. Sokféleképpen elképzeltem a vizsgálatot, de mindegyikben közös volt az a hollywoodi pillanat, amikor közösen az ultrahang képére nézünk, aztán egymásra, és csak boldogok vagyunk, mert még ha nem is így terveztük, nem sajnálunk semmit. Ehhez képest viszont...
So say the word and I'll be running back to find you A thousand armies won't stop me I'll break through I'll soar the endless skies for only one sight Of your starlight
Rengeteg rossz gondolat száll meg a hely miatt, és az izgalmat átveszi az idegesség, de ahogy sejtettem is, Aviva már igyekszik is megnyugtatni. Persze, azt bevallom neki, hogy még mindig nem békültem ki az akkori döntésemmel - még ha akkor teljesen jogosnak is éreztem. Bátorító mosollyal néz rám és igyekszik elterelni a figyelmem, felhívni a figyelmem, hogy most itt vagyok, és vagyunk, mint a ketten. Halványan visszamosolygok, és habár nem érzem ettől úgy, hogy könnyebb, legalább jobban koncentrálhatok a mostani eseményekre. Még egy apró csókot lopok tőle a magam megnyugtatására, hogy nem haragszik rám - sem a kórház miatt, sem azért, mert bele raktam egy gyereket. Persze utána már könnyebb csak a jelenre koncentrálni, hamarosan el is jutunk a vizsgálóba. Ott Avivát alaposan kikérdezik a csajos dolgairól, amiről nekem fingom sem volt, hogy fontos lehet, de hát... miért is lenne? Csak némán hallgatom, hogy 10 éve volt utoljára menstruációja - ami mondjuk rohadt hosszú időnek tűnik a havi szintűhöz képest, de mint mondtam, rohadtul nem értek hozzá - aztán a tesztekre kérdez rá az orvos, meg szűrésre, és egészen eddig egészen nyugodt vagyok, aztán hirtelen jön az utasítás, hogy vetkőzzön le. Persze, elkezdek értetlenkedni, hogy miért kell vetkőzni az ultrahanghoz, aztán rájövök, hogy orbitális tévedésben éltem: nem hasi, hanem hüvelyi ultrahang lesz. Vivára nézek, és láthatóan ő se készült fel erre, mert az ajkai is annyira kifehérednek, hogy már-már attól tartok, most fog elájulni. A reakcióinkat és a kérdést látva az orvos értetlenül vonja össze a szemöldökét és kezdi méregetni őt is, meg engem is. - Vérvétellel is meglehet állapítani, hogy fennáll-e terhesség, de ha biztosak akarunk lenni abban, hogy jó helyen van, be ágyazódva, és nem veszélyes az anyára, akkor látnunk kell. - válaszolja meg a dolgot, én pedig veszek egy mély levegőt. Nem csak a gondolat rossz, hogy Avivával turkálni fognak, hanem az, hogy tudom, hogy ez őt hogyan érinti. Épp ezért, amikor felajánlja, hogy kimehetek, határozottan rázom meg a fejem, míg ránézem. - Biztos, hogy nem. Maradok. - mondom ellentmondást nem tűrően. Figyelem, hogyan megy a függöny mögé, és én is felállok, és közelebb sétálok. Az asszisztens némán mutatja az utat nekem, és amikor meglátom azt a szülőszéket vagy mi a francot, összeszorítom az állkapcsomat. Amikor Viva holtsápadtan előjön a fülkéből, egy kicsit összetörik a látványától a szívem. Legszívesebben fognám és elmennék vele innen, de ha már idáig eljutottunk és hajlandó ezt megtenni, akkor inkább erősíteni és bátorítani próbálom, nem menekíteni. Amikor leül és hátra dől, mellé lépek és megfogom a kezét, úgy fordulok, hogy szembe legyek vele, és láthasson engem. - Minden oké, cicus. - suttogom, neki, felemelve a kezét adok rá egy csókot. Közben megjelenik mögöttem az orvos is meg az asszisztens is egy tálcával. A hegekre egy szót sem szólnak, de nem tudom, hogy azért, mert diszkrétek, vagy mert tudnak valamit. - Helyezze kérem a lábait a tartókra, és csússzon lejjebb a fenekével, egészen a szék széléig. - mondja az asszisztens, én pedig inkább nem nézek oda, csak Aviva tekintetét keresem a sajátommal. Ha felvette a kellő pozíciót, akkor az orvos oda ül elé. - Először kenetet veszünk a szűréshez. Ez maximum pici kellemetlenséggel járhat, ha pedig otthon vérzik, attól ne ijedjen meg, mert előfordulhat. Eredmény egy hét múlva várható belőle. - mondja, és már csinálja is. Pár mozdulatot látok csak a szemem sarkából, de a fókuszom továbbra is Aviván van. Amint levette a mintát, azt átadja az asszisztensnek, aki elteszi, írogat rá. - Most megnézzük, hogy áll a terhességgel, rendben? Ez egy teljesen fájdalom mentes procedúra. - próbálja nyugtatni őt - meg talán engem is -, bár engem ez a legkevésbé sem nyugtat meg. Aviva kezét simogatom és ha kell, közelebb is hajolok hozzá, halkan beszélek hozzá mindenféle hülyeséget, hogy itt tartsam. Felhozom a vizes zokni-húslevest, a tojásokat, és mindent, hogy ellensúlyozni tudjam azt a rosszat, ami most a fejébe tolulhat. Kínzóan hosszúnak tűnik a vizsgálat, közben az orvos diktálja az asszisztensnek az uterus elhelyezkedését, a nyálkahártya vastagságát, és a végén petezsákról beszél. Akkor nézek csak fel a képernyőre, és az orvos végül felénk is fordítja azt, hogy Aviva is lássa. A képen rohadtul nem tudnám kivenni, hogy mit kellene nézni, de az orvos bejelölte valami vonallal keresztben. Őszintén, vegyes érzéseim vannak, mert egyszerre örülök, vagyok izgatott, és aggódom Aviva miatt. - Ott is van. Gratulálok. - mondja, miközben valami gombot megnyomva kinyomtat belőle egy képet, és kihúzva elteszi azt a valamit, amivel ultrahangozta Avivát. - A fülkében van papír, azzal nyugodtan törölje át magát. - mondja az orvos, míg felkel a székről, és visszaül a géphez a képpel, én viszont segítek Vivának leszállni a székről és ha kell, a fülkéig is elsegítem. Esküszöm, ha látom rajta, hogy mindjárt összeesik, még fel is öltöztetem, ha kell! Ha nem kell, megvárom ott, aztán még a függöny takarásában megölelem és adok egy puszit a fejére. - Ügyes vagy. - suttogok és mosolygok rá bátorítóan, hogy aztán az asztalhoz kísérjem őt. Leülve átkarolom, hogy továbbra is éreztessem vele a jelenlétem, fél szemmel közben az orvost figyelem. - Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben. A terhessége elkezdődött, de amíg nincs szívhangja a magzatnak, addig csak terhesség gyanújáról beszélhetünk. Persze, a kép magáért beszél. A petezsák a helyén van, a növekedését kontroll ultrahanggal kell nyomon követni, nagyjából három, négy hetente. A terminus április 17. Szedjen terhes vitamint, kerülje el a megterhelő dolgokat. - mondja, én pedig arra gondolok, hogy ezek után inkább nem kérdezek rá a szexre, hanem a "megterhelő dolgok" listájára teszem. Látom, ahogy a nővér feláll hátulról és elindul kifelé. - Kérhetném a segítségét? - néz rám kis mosollyal. Nem szívesen engedem el Avivát, de felkelek, és kinyitom az ajtót. - Erre. - szól, és ebből gondolom több ajtót is ki kell nyitnom. Vivára pillantok még, aztán halkan sóhajtva megyek ki a rendelőből, hogy a teli-kezű asszisztenst segítsem. Oda bent az orvos leteszi az asztalra a szemüvegét, és ráemeli a tekintetét Avivára. - Fél otthon? - kérdezi, egyértelműen rákérdezve arra, hogy bántalmazzák-e, ha már heges nyomokat látott, egy meglehetősen védelmező férfivel jelent meg, és egy sima ultrahangtól ilyen reakciókat látott. Ha Viva megnyugtatja, akkor bólint egyet. - Jól van. Egyelőre minden rendben, de mondta, hogy nem tervezett gyerek. Ha norvég lakos, akkor az abortuszt díjmentesen elvégzik, de a 12. hét után már orvosi engedély köteles. Tessék. Ez az önöké. - adja át a képet, és egy példányt a leletből. - A magunk részéről a megjelenését töröljük, úgy hogy a leletet jól rakja el, mert nem tudunk később másolatot kiállítani belőle. Ha nincs több kérdése, akkor menjen nyugodtan. A vizsgálat díját a recepción tudja rendezni. - fordul vissza a számítógépe felé. Eközben én elkísértem a hölgyet a laborba, ahol kaptam tőle vagy három prospektust a kezdeti vizsgálatok fajtáiról, azok lefolyásáról, jelentőségeiről és árairól. Nem mintha visszajönnénk ide valaha. Amíg Vivára várok igazából a recepción ki is fizetem a vizitet, mert annál hamarabb is tudunk akkor innen meglépni.
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Ha akarnám sem tudnám figyelmen kívül hagyni, hogy Axel már nem pusztán úgy néz ki, mint aki izgul, hanem egyenesen idegesnek és feszültnek tűnik. Nagyon sok verziót tudnék gyártani a lehetséges magyarázatokra, de egyik sem tetszik, így inkább csak arra fókuszálok, hogy magamra vonjam a figyelmét. A válasza nem lep meg, halkan szusszanva bólintok egyet, és csak annyira helyezkedek át, hogy ki tudjam cserélni a kezemet, amivel fogom az övét, mert így a hozzá közelebbi kezem felszabadul és az arcára simíthatok vele. Ennek különösen nagy szükségét érzem, amikor folytatja is. Úgy érzem, sejtem, mire gondol, és az emléktől az én gyomrom is görcsbe rándul, de én nem őrzök már haragot a szívemben emiatt. – Ne gondolj most erre – rázom meg a fejem lassan, közben egy gyengéd mozdulattal végigsimítva a haján. – Az a fontos, hogy most itt vagy. Itt vagyunk – igazítom ki saját magam egy bátorító mosollyal. Nem szeretném, ha most ezeket a gondolatokat engedné elburjánzani a fejében, mert attól csak egyre rosszabbul lesz, és nem tudom, mennyi időnk van a vizsgálat előtt. Hamarosan aztán szólítanak is minket, és én kicsit meg is nyugszom. Egyrészt Axel reakciói nagyon aranyosak, és ezzel eltereli a figyelmem, másérszt otthon megnyugtattam magam, így azzal a határozott elképzeléssel létezem, miszerint nem lehet semmi baj. Csak az a pozitív izgulás van még a gyomromban, amit valahol természetesnek is érzek. Elszaladok a mosdóba, aztán be is megyünk, az orvos pedig felteszi a nagy kérdést, amit kissé nehézkesen válaszolok meg, de látszólag megértő a dologgal kapcsolatban. Sőt, ahogy ránk néz, szinte mosolyognak a szemei. Ezután még több kérdés következik, bár már az elsővel is majdnem megfog, de azért gyors fejszámolás után el tudom mondani neki. Mondjuk nem tudom, mennyire lesz előrébb vele, mert a fogamzásgátló rendesen borította a dolgokat odabent, és viszonylag frissen hagytam abba... Ez vajon hatással lehet a babára?, jut eszembe hirtelen, de úgy gondolom, ide egyébként is eljuthatunk még. – Igen, körülbelül tíz évig. Injekciós alapút, három hónapos hatóidővel. December végén volt az utolsó dózis – válaszolom meg a következő kérdést valamivel egyszerűbben, és remélem, az nem lesz kérdés, a márciusi adagot miért nem vettem fel. A következő kérdés sem nehéz, mert azt meg az előtte való alkalomkor, szeptemberben csináltattam meg. A terhességi tesztnél viszont érzem, hogy elönt némi zavar. – Ööö, igen... néhányat... – vakarom meg a tarkómat. – Mindegyik pozitív lett – teszem hozzá. Mind a harminc, vagy akármennyi is volt. Meg is nyugszom, hogy ennyi volt, túl vagyunk a kérdéseken, jöhet a hasi ultrahang, de az orvos egyáltalán nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Megdermedek egy kissé a székben, de ez szerencsére nem feltűnő, mert Axel is hangot ad a nemtetszésének, ezzel hagyva nekem egy kis feldolgozási időt. A terhességet hüvelyi ultrahanggal lehet megállapítani. Ennyit hallok és ennél többet nem is, de nem is igazán számít. A kabinban kezdődő érzés újra a fejemre ül, a szívverésem pánikszerűen ugrik meg, az arcomból pedig kifut a vér. – Biztos, hogy csak...? – kérdezek vissza halkan, de ha az orvos megerősít, nem kérdezek rá még egyszer. Ő az orvos. Nyelek egy nagyot és Axelre pillantok, látom rajta, hogy ő talán még zavarban is van, és eszembe jut, hogy az első félelmem nekem is ez volt. – Nem muszáj bent maradnod, ha nem szeretnél – mondom neki halkan, pedig a hangon egy kicsit tompának érződik és valamennyire szédülök is. Pedig tudom, hogy ha ő nem lesz mellettem, még annyi esélyem sincs ezt kibírni... Meg tudod csinálni. Meg kell csinálnod. Nem akarom rákényszeríteni a maradást. Akárhogy is dönt Axel, én megpróbálom megacélozni magam. Mély levegőket veszek, koncentrálok, hogy ne rogyjanak meg a térdeim és úgy menjek az öltözőfülkébe, mint akinek semmi baja nincs. Megpróbálom kitisztítani a fejem. Rutinvizsgálat. Volt már pár ilyen. Gépies mozdulatokkal vetkőzök le, legalább a felsőm lecserélése kifizetődik, mert így csak olyan, mintha egy ruhában sétálnék ki. Nem mintha ez a része zavarna. Nem mintha ettől verne le a hideg veríték, amint elhelyezkedtem. Nem ott vagy. Ez nem ő. Ha Axel bent van, őt keresem kétségbeesett tekintetemmel, nyirkos tenyeremmel. Ha ő itt van, akkor nincs baj. Néha ott is magad elé képzelted. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mert a pánik egyre jobban szökik felfelé a torkomon. Szabadon mozognak a kezeim, nem vagyok megkötözve. Nem ott vagyok. Ez nem ő. Az edzőteremben sem voltál megkötözve. A szívem olyan hevesen kezd verni, hogy félig fekve is szédülni kezdek. Nem akarok arra sem gondolni...
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
Lehet, hogy csak a programok miatt, de úgy érzem, túl gyorsan eljutottunk idáig. Eddig olyan könnyen gondoltam arra, hogy Viva állapotos - na jó, ez csak félig igaz -, de most, itt érzem úgy, hogy ez valódi. Mintha korábban csak egy mese résztvevői lettünk volna, kicsit el voltam varázsolva a gondolattól is, a tervektől is, mindentől. Most viszont olyan erősen csap arcul a valóság, és a kellemetlen emlékek tömkelege - kezdve azzal, amikor Avivával veszekedtünk a kórházban, egészen odáig, hogy életem első és egyetlen MR vizsgálatán rohamot kaptam a bárka süllyedése után - hogy képtelen vagyok leplezni az idegességem. Persze Aviva gyengéd hangja kicsit visszaránt a gondolatok közül, és lenézve rá gyengén el is mosolyodok. - Persze. Csak nem szeretem a rendelőket. - vallom meg az igazat, és még egy kicsit ki is ráz a hideg a hely említésére. - Még... mindig szégyellem magam, tudod? - dőlök hátra és kezdek el inkább az ujjaival játszani a kezeim közt és azt is figyelem közben. Aztán végre jönnek értünk, én pedig talán a kelleténél gyorsabban kelek fel a kanapéról, amivel majdnem megnevettetem Vivát, meg láthatóan a nővért is. Úgy megyek, mint aki be van tojva, és igen csak nehezemre esik elengedni az eddig szorongatott kezet, mintha csak hozzá lennék ragasztva, de aztán csak el jut nélkülem a mosdóra, és meglepő módon engem se falnak fel közben az oroszlánok. Mikor Viva visszaér, bátorítóan simítja meg a karom - pff, mintha engem vizsgálnának - aztán együtt lépünk be a rendelőbe, és köszönünk. Az orvos bemutatkozik, aztán a "panaszokra" tér, én pedig csak ülök és hallgatom Vivát, ahogy vázolja, hogy mi miatt vagyunk itt. Az orvos rá néz, majd rám, és szinte látom rajta, hogy jól szórakozik az izguló fejünkön. - Értem. Lássuk csak sorban. Utolsó menstruáció ideje? - kérdezi, és közben a nővér a háttérben már úgy kezd gépelni, mint valami masina. Ha megkapta a választ, azt is legépelte, az orvos pedig továbbra is a képernyőt figyelte, mintha arra írná. Lehet így is volt. - Fogamzás gátlót szed, vagy szedett? Ha igen, milyet és meddig? - jön a következő kérdés, és újabb gépelések kattogása. - Mikor volt utoljára rákszűrése? - jön a következő kérdés, én pedig kezdek egészen megnyugodni a kérdez felelek alatt. - Csinált már terhességi tesztet? - na ennél a kérdésnél bele kell harapnom az ajkamba, hogy ne mosolyodjak el, mert szerintem Aviva egy vagyont költött csak tesztekre. Ha megkapta a választ erre is, akkor bólogatott egyet az orvos, majd Avivára nézett a képernyőről. - Jól van, akkor arra kérem, hogy a függöny mögötti fülkében vetkőzzön le deréktől, teljesen. - Elnézést? - köhintek hirtelen felvonva a szemöldököm és rámeredek az orvosra. - Miért kell vetkőznie? Azt hittem elég, ha csak felhúzza a felsőjét, hogy ne legyen útban.. - a kérdésemre az orvos és a háttérben az asszisztense is elmosolyodik. - A terhességet hüvelyi ultrahanggal lehet megállapítani. Ehhez a hölgynek le kell vetkőznie, de ne aggódjon uram, ez teljesen rutin dolog, és fájdalom mentes. Kenetet is veszünk a rákszűréshez. - mondja nyugodtan, de én szinte érzem, hogy egyszerre akarok elsápadni és elvörösödni egyszerre. Vivára nézek és a kezét szorongatva azon gondolkodom, hogy egyszerűen csak felálljunk és elmenjünk, biztosan ki lehet máshogy is deríteni ezt az egészet...
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Ahogy elindulunk, úgy érzem, a délelőtt szinte elrepült. Persze tartalmasan töltöttük el, tele vagyok kellemes és pozitív élményekkel - még annak a kis majdnem-epizódnak az ellenére is, amit kis híján magamra hozok indulás előtt -, de azért így is nagyon izgulok. Végig Axel kezét szorongatom az út alatt, amikor neki nincs rá szüksége, aztán odaérve a rendelőhöz, a kocsiból kiszállva is gyorsan visszatérünk ehhez a felálláshoz. Rajta is érzem az idegességet, de egyelőre nem túl kiélezetten; a recepciós pulthoz érve még egyébként is meg kell ugranunk egy lépcsőt, ami félig leköti a figyelmem. A nevem megváltoztatását - vagy visszaváltoztatását, vagy mit - végül megússzuk egy kis meglepődéssel, és amikor Axel finoman megszorítja a kezem, lopva rámosolygok egy kicsit. Miután megköszöntünk mindent a recepción, leülünk, és Axel idegessége hamar kiéleződni látszik. Vagy érződik. Vagy mindkettő. Most már nem okoz gondot újra rákapcsolódni, tehát ezen keresztül is érezném, de ha ez nem lenne elég, a lába idegesen kezd fel-le járni néhány perc után. – Axel... – suttogok neki halkan, megnyugtatóan, másik kezemmel átnyúlva a lábaim felett, hogy tenyeremet finoman a combjára simíthassam. – Jól vagy? – kérdezem, kissé aggódva szemlélve őt. Több lehetőség is felmerül bennem, és nem tudom, melyik lehet a rosszabb. A kórház-jelleg, az emlékei, a helyzet élessége... Nem akarom, hogy rohama legyen, de attól is félek, hogy esetleg meggondolja magát, és ez utóbbi lehetőség rátesz egy lapáttal az én idegességemre is. Mégis azt tekintem piroitásnak, hogy őt megnyugtassam, ha tudom. Amikor meghallom a nevem a váróban, én még csak pislogok egyet, Axel viszont már talpra is ugrik addigra. Ezen mosolygok egy kicsit, de persze közben én is felállok, hogy elindulhassunk. A szőke hajú nővér mosolya megnyugtató, de én azért továbbra is izgulva követem; de talán ezért sem gondolkozok sokat, amikor a mosdóra mutat. Bólintok, aztán majdnem elnevetem magam azon, hogy Axel nem engedi el a kezem, hanem inkább mintha azon gondolkozna, hogy jöjjön be velem. Végül aztán rám pillant, én pedig mosolyogva szorítom meg egy kicsit a kezét, mielőtt elengedném. Gyorsan végzek odabent, nem is akarom húzni az időt, az ajtó előtt pedig már csak Axel vár, az egyik ajtó felé biccentve. Bólintok, egy kicsit megsimogatom a felkarját, mielőtt újra megfognám a kezét, hogy bemehessünk. Odabent köszönök az orvosnak is, aztán az iránymutatásnak megfelelően leülök. Az első kérdésére még könnyű bólintani, a következők viszont már zavarba hoznak egy kicsit, pedig pofon egyszerűek és a válaszoknak sem kellene bonyolultnak lenniük. – Nos... én, ööö, azt hiszem, terhes vagyok – bököm ki végül. Mondhatnám ezt egyáltalán biztosra párszáz műanyag vacak alapján? Axelre pillantok, majd vissza az orvosra. – Nem... terveztük, de szeretnénk biztosak lenni benne, hogy így van, és hogy minden rendben van. Nincsenek panaszaim, de nem... ebben a tudatban éltünk eddig – teszem még hozzá. Nyilván nem fogom az orrára kötni, hogy nem is olyan rég még fegyveres és test-test elleni küzdelemben vettem részt, de talán ez volt a legnagyobb veszélyfaktor, ha azt nézzük, mi történt Axel visszatérése óta. Meg persze nem kevés stressz, de arra gondolni sem akarok most.
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
Az arcomra egy elégedett, kissé gonoszság mosoly költözik, amikor Aviva kis nyögés után kijelenti, hogy bizony bele trafáltam a válaszommal. Tudnám még húzni az agyát azzal, hogy az ultrahang után megmutatom mire gondoltam, de inkább hagyom levegőhöz jutni, mert a végén nem jutunk el az orvoshoz. Haza felé megtárgyaljuk Skygge esetét, otthon mindent előkészítek neki, ő átöltözik - bár azt nem tudom, miért -, aztán még egy utolsó nagy ölelés és viccelődés keretein belül elindulunk, mind a ketten izgatottan. Út közben a kezemet kettőnk közé helyezem, hogy Aviva meg tudja fogni, és közben követem az utasításait, míg oda nem érünk a helyre. Az idegességemet viccelődéssel próbálom elütni, és amíg őt megnevettetem, addig azt sikeresnek is könyvelem el. Bezárom a kocsit, zsebre teszem a kulcsot, a kezéért nyúlok, és elindulunk. Furcsa bele gondolni, hogy alig egy éve még először fogta meg a kezem és sétáltunk úgy, most meg gyereket vár. Beérve az idegességem nem lesz kisebb. A tiszta, fehér váró és az illatok kórházra emlékeztetnek, és az utóbbi két alkalom, amikor kórházban voltam, sajnos mind szörnyű emlékekkel köthető össze - nem mintha az ember brahiból menne ilyen helyre. Arra kapom fel a fejem, amikor a pult mögött ülő nő - nővér..? recepciós? - rákérdez a "nevére". A szemem sarkából Avivára tekintek és mélyen kussolok, mert továbbra is úgy gondolom, hogy ennek az ő döntésének kell lennie, még ha én úgy is szeretném, vagy úgy logikus. Aztán azonnal mondja is, hogy szeretné megváltoztatni a nevet. Egy kicsit azért megnyugszom, és finoman megszorítom a kezét, amelyet azóta se nagyon engedtem el. Persze a recepciós kisasszony meglepve néz rám, én pedig továbbra is hallgatok, mert habár tudom, hogy magában a házas nevet latolgatja, amikor Viva egy teljesen más nevet mond, az azért tényleg furcsa neki. Pedig nem is illik hozzá a Sofia Larsen. Az Aviva Ben-Haim inkább. Végül a fotelekhez és kanapékhoz irányítanak minket, mi pedig megköszönve a kisasszonynak helyet foglalunk. Viva kezét továbbra is finoman fogom a térdemen, és közben szemeimmel a termet fürkészem. Vannak szenvedő és kevésbé szenvedő alanyok a teremben, én pedig alig veszem észre, hogy a jobb lábam már el is kezdte az ideges ugrálást. Nem tudom, mi készít ki jobban. A hely, vagy hogy egyik pillanatról a másikra apa leszek. Lettem. Vagy mi? Újra elgondolkodok azon, hogy mennyi mindent kell megtennem azért, hogy Avivának minden meglegyen egyedül. Hogy semmiben se szenvedjen hiányt. Hogy kell venni egy állandó lakot, és ha időben kész akarok lenni vele, akkor már most telket kell keresni. Persze, izgatottan ideges akkor kezdek igazán lenni, amikor egy szőke nővére megáll a váróban. - Aviva Ben-Haim? - szól, én pedig úgy kelek fel, mintha az ezredes lépett volna a terembe. A nő tekintete ránk kúszik, melegen elmosolyodik, és amikor elindulunk oda, egy "erre tessék" után vezetni kezd minket. Megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, de tudom, hogy Aviva úgy is érzi, pedig ez még csak a leges-legejele mindennek. Mi a fenét fogok csinálni, ha szülni fog?! - Kérem, hogy a vizsgálat előtt menjen el mosdóba, ha eddig még nem volt. - mutat az egyik ajtóra a nő, én pedig megtorpanok és úgy pislogok, mint aki nem tudja, hogyan menjen be a nőibe, mert hozzá van ragadva a másikhoz. Letekintek Vivára, és ha bemegy, hát elengedem. - Ha végzett a hölgy, a folyosó végén jöhet a vizsgálóba. - mutat a hölgy az ajtó felé, én pedig bólintok egyet. Még bátorítóan rám mosolyog, aztán be is megy oda, de az ajtót nyitva hagyja nekünk. Idegesen járkálok egy kicsit, aztán amikor Viva megjelenik, az ajtó felé biccentek. - Ott lesz a vizsgálat. - mormogom halkan, és megfogva a kezét be is megyünk oda. Az orvos a gép előtt ül és bámul a képernyőre, majd ránk emeli a pillantását, amikor becsukom az ajtót. - Az úr is? Rendben, foglaljanak helyet. - int az orvos az asztallal szemközti székekre. Megvárom, hogy Viva üljön le először helyet, utána én is. Tekintetem körbe jár megint, a vizsgáló másik részét függöny takarja el, így arra nem sok látnivaló van egy monitoron kívül, amely kilóg mögüle, meg egy másik számítógép, ahol az asszisztens már ír is. - Dr. Hansen vagyok. Aviva, igaz? Miben segíthetek? Milyen panaszai vannak? - kérdezi, szemüvegét fogva nézve azt az adatlapot, amelyre Viva neve van írva, majd felnéz a nőre.
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
A nevek találgatásával eltöltött vidám percek úgy változnak meg a hegytetőn, mint a testhelyzetem, amikor a hátáról a lábaimra, majd szemből az ölébe kerülök. A hangulatot mégsem ez forrósítja fel, hanem az ő cseppet sem ártatlanul elejtett kis megjegyzése, amire én is ennek megfelelően reagálok. Azt hinném, hogy a biztonság kedvéért majd ennyiben is maradunk, de ő, mekkora tévedésben vagyok! Van még egy labda, amit lecsaphat, és ennek úgy tesz eleget, hogy ezer plusz egy gondolat és lehetőség villan át az agyamon arról, mit érezhetnék még és hol. Halkan felnyögök, a borzongás az egész gerincem mentén végigszalad, és hirtelen nagy lesz a kísértés, hogy keresztbe tegyem a lábaimat, enyhítve egy kicsit a bizsergést. – Ez szó szerint övön aluli volt – szusszanok némileg kínlódva, de azért leplezetlen mosollyal a szám sarkában és megpróbálok a Skygge által hozzám cipelt minifarönkre koncentrálni, hogy eltereljem a figyelmem. Így legalább lemaradok a pillanatról, amikor megigazítja magát, és nem kapok kedvet segíteni - vagy inkább rontani - a helyzetén. Skygge maximális lefárasztása után elindulunk vissza, közben átbeszélve azt is, hogy ez remek alkalom lesz arra, hogy Skygge megismerkedjen a magány fogalmával egy kicsit, mi pedig meglássuk, hogyan reagál erre. A kabinba érve a fürdőben ismét váltunk néhány félreérthetetlen pillantást, de megmaradunk a biztonság talaján, és még csak szavakkal sem próbálkozunk, nehogy... rossz vége legyen. Megnyugtatom, hogy tökéletes ő is és az öltözéke is, én magam viszont lecserélem a felsőmet a hálóban. A tapasztalatok hiánya azonban olyan gondolatokra sarkall mindeközben, amivel kis híján sikerül magamra hoznom a pánikot, de még idejében elhessegetem ezeket a lehetőségeket. Skygge mondjuk így is majdnem lebuktat és látom, hogy Axel is felém néz - talán épp emiatt -, tényleg nem süllyedtem túl mélyre a gondolatokban, így nyugodtan tudok rámosolyogni. A megjegyzésén aztán el is nevetem magam. – Csak egyet? – vonom fel a szemöldököm vidáman. Igazából már el is felejtettem, mire gondoltam az előbb, most már sokkal inkább a kellemes izgalom költözik be a fejembe, úgyhogy bólogatok a kérdéseire. – Izgulok egy kicsit – vallom be somolyogva, de az ő szemein is ugyanezt látom. Átfonom a kezeimet a derekánál és egy kicsit magamhoz ölelem, arcomat a mellkasára hajtva mosolygok bele a pulcsijába, arra gondolva, hogy igazából most fogjuk először látni őt... úgy értem, valószínűleg szinte semmi nem látszik majd belőle, olyan pici lehet, de akkor is! Utána viszont elengedem, hogy fel tudjunk öltözni és tényleg indulhassunk. Felveszem azt a bizonyos kabátot, visszaveszem a bakancsomat is, elteszem a szükséges dolgokat, mint a telefon, pénz, iratok - még ha nem is fogom őket használni a rendelőben, nálam kell legyenek, ha esetleg kellenek valahol -, aztán mehetünk is. Azt azért megmosolygom, amikor be kell állítania az ülést, bár azt hiszem, ezt mindkettőnk részéről vicces mutatvány; ő beszállni nem tud, nekem meg olyan, mintha a hátsó ülésre ülnék be. Út közben szokásosan a kezét fogom, az arcomra pedig odaragad a kis, izgatott mosoly. A városban mondom neki az instrukciókat, míg végül meg is érkezünk a rendelőhöz, és még hely is van a parkolóban. Mosolygok egy kicsit azon, ahogy megszemléli az épületet, de nem hazudtam neki, tényleg nem egy sikátorbeli kuruzslóhoz jöttünk. – Oké – nevetem el magam az instrukción. Kiszállunk, megkerülöm az autót, aztán a kezét szorongatva megyek vele a rendelő ajtajához. Odabent tisztaság és nyugodt, kellemes légkör uralkodik, ami remélem, Axel utolsó kétségeit is elűzi, miközben célirányosan a recepciós pulthoz lépek vele. A pult mögött ülő nő már ismerős, egy ideje már itt dolgozik, ami egyszerre jó és rossz. Az ő szemeiben is csillan némi felismerés, de nem feledkezem meg arról, amiről Axellel beszélgettünk. Nem is bemutatkozom, hanem a vizsgálatot és az időpontot nevezem meg, mire a nő néhány kattintás és némi pötyögés után elmosolyodik. - Á, igen, reggel beszéltünk telefonon. Sofia Larsen, igaz? - néz vissza rám, az irataimban levő nevet mondva, amire az időpontot is írta, én pedig a szemem sarkából Axelre pillantok. Az ismerősség kifizetődik, mert nem kér tőlem semmilyen okmányt, de... – Igazság szerint szeretném átíratni a nevet a vizsgálatra – szólalok meg nyugodtan. Látom, hogy meglepődik, a tekintete Axelre ugrik, majd vissza rám, de nem mond semmit. – Probléma lenne az Aviva Ben-Haim nevet szerepeltetni a rendszerben? – árulom el azt a bizonyos változtatást is, és bár némi bizonytalanságot még mindig látok rajta, valószínűleg győzhet benne az arra vonatkozó tudat, hogy ez úgyis csak a vizsgálati lapon fog végül szerepelni. - Betűzné, kérem? - fordul vissza a monitor felé, én pedig némi megnyugvással teljesítem a kérését, még ha szokatlan és nagyon furcsa is "hivatalos" keretek között a saját nevemet használni. Miután beírta a nevet, a nő újra ránk mosolyog. - Meg is vagyunk. Foglaljanak helyet, a doktor úr szólítani fogja önöket! – Köszönjük – mosolyodom el én is, a váróban elhelyezett bőrfotelek és -kanapék felé véve az irányt. Az órára pillantok és mosolyogva állapítom meg, hogy Axel számításai tökéletesek voltak, időben érkeztünk.
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
Szeretem hallgatni a nevetését. Sokszor ríkattam meg én is, meg volt elég problémája az elmúlt két hónapban, így mindamellett, hogy magamat próbálom kitornászni a mocsárból, próbálok figyelmet fordítani arra, hogy őt kiemeljem belőle. Úgy tűnik, hogy a problémák kihívások ellenére sikerül magunkat jól érezni, és az egész gyerek téma inkább célt ad nekünk, mint elkeserítene miket, hogy ezt is elbasztuk - szó szerint. Viccelődünk a nevekkel, és annak örülök, hogy ő se akar Kevint. Kevin Bergström. Már a gondolattól is nevethetnékem van. Később a viccelődést átveszi a forró hangulat, ahogy egy picit se visszafogottan csapok le minden labdát és veszem fel a kesztyűt, élvezve a kipirult arcának látványát, és az elködösülő szemeit. Próbál visszavágni, de azoknak az ereje kevésbé hatásos, mert csak újabb revansra ad lehetőséget. Persze, amikor kijelentem, hogy mindenhol fogdosnám és ő azzal válaszol, hogy szeretné azt látni meg érezni is, csak egy olyan tekintetet kap elsőnek válaszul. - Ha Skygge nem foglalna le, akkor nem csak a kezemet érezhetnéd. - jelentem ki egy vadász mosolyával, de aztán már folytatom is vele a játékot, megelégedve azzal, hogy csak a képzeletemben adom meg neki, amit kér. És ha már itt tartok, akkor most már meg is kell igazítanom a nadrágom, de van rá időm, amíg Skygge Avivát szemeli ki, hogy eldobja neki azt a szentséges fél fatörzset, amit közben talált. Miután lefárasztottuk őt elindulunk vissza és azon tanakodunk, hogy volna a legjobb számára a magány. Végül arra jutunk, hogy a kabin lenne a neki legmegfelelőbb hely. Haza érve kezet mosunk, kiélvezem az utolsó incselkedő pillanatokat és gondolatokat a tükör előtt, aztán puszit adva Vivának már megyek is, hogy mindent előkészítsek a távozásunkra, közben azért arra is rákérdezek, hogy jó leszek-e így. Egy kis meleg, kutya kaja, víz... Kutya. Furcsának tartom, hogy a kaja zörejére nem ugrott már a nyakamba, kiegyenesedve hátra pillantok, és ekkor látom, hogy a háló felé lépeget. Hátra fordulva nézek be az ajtón, és azon épp a szúrós szemű Viva lép ki, de aztán már mosolyog is rám, hogy ő készen van. - Egy kabátot azért még vegyél fel. - csipkelődök bujtatva a mosolyomat. - Minden rendben? Vezetek én, jó? Te most csak lazíts. - mosolygok rá izgatottan, de bátorítóan. Ha rajtunk a cipő, kabát, satöbbi, már megyünk is. Persze az ülést át kell állítani, de azon a két percen nem múlik semmi. A városba érve igyekszem követni az utasításait az irányt illetően, és annak azért örülök, hogy a végén tényleg egy normális magánrendelőhöz érkezünk. - Oké...öhm..akkor te beszélsz, a te hangod mélyebb! - próbálom az izgatott feszültséget viccelődéssel elütni, míg kiszállok vele.
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Elnevetem magam a fantasztikusan lehetetlen ötleten, miszerint ha fiunk lesz, akkor majd Kevinnek nevezzük el. Hát persze, mi sem természetesebb. Szélesen mosolyogva rázom meg a fejem. – Mélységesen egyetértek – nyugtatom meg vidáman, hogy ettől nem kell tartania. Jól esik ez a vidámság, a tudat, hogy - még ha nem is jutottunk dűlőre a fiúneveket illetően - minden rendben van, és igazából ha lány lesz, már tudjuk is a nevét. Nem mintha nem lenne furcsa belegondolni ebbe, hiszen még ahhoz a gondolathoz sem szoktam hozzá, hogy szülők leszünk... A hegytetőre érve aztán alaposan eltereljük a saját és egymás figyelmét, először romantikus pillanatokkal és olyan irányú nosztalgiával, aztán egészen más dolgokat emlegetve fel. Én megpróbáltam magam visszafogni, Axel viszont nem, így hát nem leplezem előtte a reakciómat, és az előzőleg visszaszívott szavaimat is kimondom hangosan - nem mintha zavarná. – Jól van, majd szeretném ezt látni is. Meg érezni – teszem hozzá somolyogva, és bár hagyom, hogy ő a visszatérő Skyggével foglalkozzon, és kicsit megharapdálom az ajkamat, beleélve magam a gondolataimba, ahol az a mindenhol fogdosás már meg is történik. Még csak túl messzire sem kell mennem a fantáziámban; a legegyszerűbb módokon is imádom magamon érezni a kezeit. Alaposan lefárasztjuk a kutyát, addig játszunk vele, míg ő maga nem fejezi ki, hogy most már elég volt, amikor pedig ez megtörténik, elindulunk visszafelé. Könnyedén simulok Axelhez, míg elkezdünk arról beszélgetni, vajon Skygge hogyan bírja majd egyedül. Én sem tudom biztosan, mi lenne a helyzet legjobb kezelése, még azt is felhozom, hogy talán a rendelőig elvihetnénk magunkkal, és akkor a kocsiban kevesebbet kellene várnia, de Axel meglátása nagyon is logikus. – Jogos – mosolyodom el halványan. – Rendben, akkor legyen így. Ha valamivel jó hosszú ideig le tudja kötni magát, nem lehet nagy baj – vonom meg egy kicsit a vállam. Választása sem nagyon van, most tényleg kénytelen lesz kibírni, és hát... csakugyan jobb is lesz, ha elkezd hozzászokni. Érzek Axel felől némi feszültséget ezután, de nehéz megfogni a forrását, még ha valamiért úgy is érzem, ez most nem kifejezetten Skyggéről szól. Felpillantok rá a szemem sarkából, de ha ő nem szólal meg, én sem kérdezek rá, csak egy kicsit szorosabban ölelem, a fejemet pedig odahajtom a vállához. Visszaérünk a kabinhoz, ahol még megvárjuk, hogy Skygge minden dolgát elvégezze odakint, mielőtt bemennénk. Leveszem a bakancsom és a pulóvereimet, aztán követem Axelt a fürdőbe és én is nekiállok alaposan megmosni a kezem. Boldogan mosolygok az orrom alatt, amikor nem megy ki, hanem mögém áll és átölel hátulról. Könnyedén dőlök neki finoman, élvezve a közelségét és a teste melegét, aztán fel is pillantok... és még éppen elkapom azt a kis mosolyt a tükörben. Az én mosolyomba is költözik némi pajkosság, mert azt hiszem, tudom, mire gondol, de ellenállok a késztetésnek, hogy hozzádörgöljem a fenekemet, mert ha elkezdem húzogatni az oroszlán bajszát, biztosan lekéssük a vizsgálatot. Inkább vidáman odanyomom egy kicsit az arcom a puszihoz, aztán megtörlöm a kezem, míg ő kimegy, hogy tegyen a tűzre. Egy kicsit felfrissítem az arcomat is, és közben azon gondolkozom, hogy vajon kell-e... nőgyógyászhoz öltözni. Egyáltalán milyen vizsgálatok vannak ilyenkor? A terhes nőknek a hasát szokták ultrahangozni, szóval... De lesz másik vizsgálat is? Fogalmam sincs, hogy zajlik az ilyesmi, és reggel minden eszemben volt, csak az nem, hogy megkérdezzem. Most már mindegy. Azzal az elhatározással megyek ki, hogy összehozok egy kettő az egyben megoldást, aztán kuncogni kezdek, amikor kiderül, hogy Axel is majdnem hasonló gondolatmeneten lehet túl. – Tökéletes vagy – mosolyodom el. Odasétálok hozzá, megengedek magamnak egy hosszú ölelést, és lopok tőle egy csókot is közben. – És az öltözéked is jó lesz – teszem hozzá utána somolyogva, mielőtt elengedném. Én azért bemegyek a hálóba, de csak annyit csinálok, hogy a sima pólót lecserélem egy vastagabb és hosszított, télies felsőre, ami leér a fenekem alá is, ha úgy adódik... de egyébként mi lesz, ha úgy adódik? Egy pillanatra megállok a szoba közepén és homlokráncolva arra gondolok, hogy Axel ott áll mellettem, miközben a nőgyógyász teszi a dolgát. Azért ez elég... érdekes lenne. És én...? Ebbe bele sem gondoltam. Kiráz a hideg, ezért inkább meg is rázom a fejem, kiűzve onnan a gondolatot. Hasi ultrahang. Hasi. Nem lesz baj. Megtörlöm a tenyereimet a felsőmben, ezzel egyben az ujjaimban meginduló remegést is visszafogva, aztán kimegyek a hálóból. Amikor meglátom Skyggét, aki mintha félúton lett volna a hálószoba felé és most engem néz félrebillentett fejjel, legszívesebben odasziszegném neki, hogy áruló, de azért nem engedtem annyira belelovallni magam a dologba, így nincs is baj. Mosolyogva lépek oda Axelhez, aztán az órára pillantok. – Én kész vagyok, ha te is – mondom, most már egy egészen más fajta izgalommal a hangomban és a szívemben.
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
A nevek kettős érzelmeket hoznak fel végül, de nem történik baj, nem bántódik meg senki, és még viccelődünk is kicsit. - Oké, de Kevin nem lehet! - kötöm ki viccelődő hangsúllyal, ha már a véletlenszerű neveknél tartunk. Később a hegyen megint nehéz féket rakni magunkra, főleg nekem, de a dolgomat nem könnyíti meg azzal, hogy ködös szemmel sóhajtozik és méreget engem. A halkan lehelt szavakra elmosolyodom. - Mindenhol! - mondom ezt olyan könnyedén, mosolyogva, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy a feje búbjától a lábujja hegyéig, talpáig tapogatni szeretném. Egyébként ez így is van, imádom őt érinteni és tapizni. Elől, hátul, felül, alul... De idő nincs ezzel foglalkozni, mert Skygge kéri a figyelmet. Meg is kapja, játszunk vele nem keveset, amíg azt nem mondja, hogy elég. Akkor aztán elindulunk vissza és újabb kérdés merül fel. Egy pillanatra elfog a tanácstalanság, mert Skygge hosszútávú helyzetébe nem gondoltam bele. Ötletelni kezdünk, hogy most mi lenne a jó, és Viva felhozza a kocsit is, de nem tudom. - Szerintem az jobban zavarná, ha kis helyre van bezárva, mintha csak be van zárva. Mindenképp maradjon otthon, rakunk ki neki enni, inni, meg játékot, aztán majd elfogadja. Szerintem ha megmondom neki, hogy marad, akkor talán a küldetéstudat elnyomja a kezdeti pánikot. - merengek, ötletelek. Abba bele se gondolok, hogy nem csak Skygge szokott hozzám, hanem én is hozzá. Kevesebb rohamom volt mellette a figyelem elterelés miatt, és ami volt, az sem ért váratlanul. Nem tudom, mi a faszt fogok csinálni nélküle, és ez egy kicsit aggaszt, de igyekszem majd... majd nem erre gondolni és aggódni. Attól nem lesz jobb, ha félek tőle, úgy hogy próbálok nem is félni. Aviva úgy is segít, ő távolról is érzi. Csak lehessen nálam telefon. Visszaérve a kabinhoz Skygge csak azért nem támadja le a vizestálját, mert út közben már szárazra ivott egy patakot. Azt azért megvárom, hogy minden dolgát elvégezze, mielőtt tényleg haza érünk, mert ha nem leszünk itt, akkor senki nem fogja őt kiengedni pisilni. Bent leveszem a bakancsot, aztán megyek is q fürdőbe kezet mosni. Amint alaposan átmostam a kezem, arrébb lépek, hogy Viva is oda férjen. Mögé állva átölelem hátulról és államat a feje búbjára téve nézem őt a tükörben. Halványan elmosolyodok, mert ehhez a képhez is tudok már valami pikánsat társítani, de nem hagyom elterelni a figyelmem. Lehajolva adok egy puszit az arcára, aztán elengedem, hogy meg tudja törölni a kezét, aztán néhány hasábbal begyújtok a kandallóba. Adok Skyggenek enni, majd azon gondolkodom, hogy jó leszek-e így, vagy öltözzek át? - Nem vagyok így túl otthonos? - kérdezem Vivára pillantva. Ha rendben talál, akkor nem veszek fel másik pulcsit.
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Nem állt szándékomban felhozni az emlékeit Leon nevének emlegetésével, de a mosolya megnyugtat, hogy nem is vette rossz néven a dolgot. Mindenesetre megpróbálom gyorsan elterelni a témát, biztos ami biztos, és örülök, hogy a szavaimmal sikerül meg is nevettetnem. Az ötletén aztán én is kuncogni kezdek. – Jó. Ha előáll a bőség zavara, az egyikünk mond egy véletlenszerű számot, a másik meg vakon rábök egy névre és az lesz. Szerencsés esetben nem egy újabb női nevet találunk majd meg így – fűzöm tovább az ötletet egy vidám nevetéssel. A hegytetőre érve aztán végleg búcsút intünk az akár csak kis feszültséget is hozó gondolatoknak. A jó emlékeknek hódolunk, vagy épp azoknak a közös rosszaknak, amelyek így vagy úgy, de átvészeltünk, együtt, hogy a végén ide juttasson minket. A nosztalgikus érzéseket vallomásokkal és hosszú csókokkal pecsételjük meg, és én boldogan veszek el minden érzésben és érintésben. Egészen addig, míg Skygge meg nem jelenik a színen, figyelmet követelve magának is. Nem ellenkezek, átadom neki a helyet a figyelem középpontjában, hiszen megérdemli, de azért előtte még megnevettetem egy kicsit Axelt. Egy kis játékos hadakozás, majd egy vicces átverés után a bot végre elrepül, Skygge rohan, én pedig igyekszem visszafogni az elmémbe toluló mocskos gondolatokat... de ezzel úgy tűnik, egyedül vagyok. Axel úgy csapja le a labdát, mint én korábban a lovaglással, én viszont vagyok olyan gátlástalan, hogy még azt az apró sóhajt sem leplezem, ami előtör belőlem, ahogy ránézek. A tekintetemből is egyértelmű lehet, hogy ismét nosztalgiázok; elég magam elé képzelni a tegnap estét és mindazt, ami a mocsokhoz vezetett, a látványát... és megint nem fázom, sőt. – Én meg csak arra gondoltam, hogy attól függ, hová akarsz nyúlni... – szusszanok fel, csalafinta mosollyal adva végül hangot a saját gondolataimnak is. Szerencsére Skygge azért fenntartja azt a figyelmet, amit kiharcolt magának, mielőtt még nagyon elkalandoznánk. Rá is fér az alapos lefárasztás, a játékba pedig egy idő után engem is bevon, de nem is bánom. Egy kicsit én is szórakozok vele, bár látom Axelen, hogy amikor először dobom oda neki a botot, valamit nagyon mulatságosnak talál rajta, magyarázatot végül nem kapok rá, úgyhogy csak mosolygok a vidámságán. Egészen addig játszunk így, míg Skygge azt nem mondja, hogy elég - vagyis csak egyértelműen kifejezi azzal, hogy biztos távolban ledobja magát egy fa tövében, és inkább rágcsálni kezdi a botot ahelyett, hogy utána rohangálna. Jobb híján mindketten a nadrágunkba töröljük a kezeinket, míg én visszasétálok Axelhez, felmosolyogva rá a puszi után. A küldetés teljesítésével el is indulunk visszafelé, és míg Skygge előremegy, én fel is vetem a vele kapcsolatos aggodalmamat - amivel látszólag sikerül meglepnem egy kicsit Axelt. – Igen, valószínűleg – értek egyet vele, magam is elgondolkozva, miközben automatikusan odasimulok az oldalához és átölelem a derekánál. Ezen még nem is igazán gondolkodtam, pedig valóban számolnunk kell vele, hogy én még a terápiás kutya jelzőt sem tudom majd ráaggatni. Még ha egy kicsit az is, számomra is, nekem nincs semmilyen papírom, amivel ezt alá tudnám támasztani. A tanácstalanságát látva kuncogok egy kicsit, a kérdésére én sem tudok hirtelen őszintébb választ annál, mint hogy megvonom a vállam. – Hát... sosem volt kutyánk, szóval nem vagyok biztos benne, hogy hogy megy ez, de gondolom az sokat fog segíteni, hogy most azért alaposan elfárad. Így talán kevesebb energiája lesz szétkapni a kabint – mosolyodom el. – Az valószínűleg nem könnyít a helyzeten, hogy eddig jóformán a vécére is veled járt, de tényleg nem árt elkezdeni a hozzászoktatást. Esetleg adhatunk neki valamit, amit rágcsálhat a berendezés helyett...? – vetem fel. – Vagy most ne hagyjuk még teljesen magára, csak a kocsiban várjon meg minket? Ott kevesebb ideig lenne egyedül. Bár ez lehet, hogy még rosszabb, mert felspanolhatja magát a kirándulás gondolatával és az autót könnyebben és gyorsabban szét lehet szedni belülről – cáfolom meg aztán saját magamat rögtön. Nem, határozottan nem lenne jó arra visszaérni a kocsihoz, hogy Skygge közben apró cafatokra tépte szét az üléseket.
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset a bárkával, és azt is tudom, hogy Viva ezt tudja, és nem azért hozta fel Leon nevét, mert ne tudná, hogy miket válthat ki belőlem ez az egész, hanem mert kedveskedni akart egy jó emlékkel, és egy jó névvel. Más esetben nagyon szívesen nevezném el a barátomról a gyerekemet, de amíg nem emésztem meg, hogy nincs is, addig szerintem jobb nem bolygatni ezt a részét. Viva persze megértő, és habár a hadart válaszán érzem, hogy kicsit megijedt, hogy mit indíthatott el bennem, egy mosollyal próbálom őt megnyugtatni. Amikor azt mondja, hogy reménykedjünk lányban, halkan elnevetem magam. - Majd később felcsapunk egy telefonkönyvet és végig nézzük benne a neveket, aztán amelyik megtetszik, az lesz. - ötletelek, mert azért még se a szülőszobán kéne egymásra bambulva gondolkodni férfi neveken, ha netán fiú lesz. A hegytetőn nosztalgikus és romantikus érzésekkel átszőtt pillanatokat élünk át, amelyeket némi helyezkedés után hosszas, forró csókkal szentelünk meg. Szeretem őt csókolni, élvezem a puha ajkakat, a fürge nyelvet, egészen addig, amíg Skygge nem jelzi, hogy unja már a gyertyatartó szerepét. Csak azért vagyok hajlandó elengedni Vivát, mert tudom, hogy nem ez volt az utolsó csókunk, és hamarosan úgy is vissza kell majd indulnunk, szóval jobb, ha Skygget most fárasztjuk le. Amikor leteszem Vivát, a szavaira halkan nevetek, mert fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban kit ért nagyfiú alatt, bár úgy sejtem, hogy ez egyszerre szól mindkettőnknek. Némi "tug-war" után megszerzem a botot és úgy teszek, mintha elhajítanám, és amikor Skygge kilő abba az irányba, Avivával közösen nevetjük ki a lelkesedését. Aztán eldobom a másik irányba a botot, és csak azért nem porzik a föld a kutya után, mert füvön vágtat. Persze megjegyzést is teszek a tisztaságra, amikor a kezemet nézem, Viva szavaira pedig ravasz kis mosollyal nézek le rá a szemem sarkából. - Nem, de az, amit te szeretsz, az más fajta mocsok. - csapom le a labdát, amit olyan kegyesen magasra dobott nekem a pajkos kis pillantásával. Ezután gyakorlatilag bothajítógépet játszok, és igyekszem minél távolabbra hajítani azt a kutyának. Van, hogy másikkal tér vissza, ha nem találja az előzőt, egyszer egy karvastagságút talál, máskor meg egy olyan picit, hogy fogpiszkálónak is elmehetne. Bevonja a játékba Avivát is, főleg amikor ő van közelebb hozzá. Néha én kapom meg a botot, amitől elnevetem magam, mert eszembe jut a tetoválás a hátamon, és szívesen rákérdeznék, hogy én is vigyem-e vissza a botot, de végül csak vigyorogva bele megyek a hármasunk játékába. Amikor Skygge kifulladva lefekszik rágcsálni, gyakorlatilag már csuklóig nyálas és koszos vagyok... úgy hogy jobb híján a nadrágomba törlöm magam, majd úgy is ki lesz mosva alapon. Amikor Viva mellém sétál, lemosolygok rá és oda hajolva adok egy puszit a feje búbjára. A kijelentésére bólintok, és elindulunk lassan vissza, Skygge is felkel, és a bottal a szájában üget megint előre. A következő kérdésére kicsit tanácstalanul pislogok párat. - Öhm... - gondolkodok el hirtelen, mert nekem eddig eszembe se jutott, hogy Skygget nem vihetjük magunkkal. Abból indultam ki, hogy a magam "lelki nyomorék" kártyáját bármikor előhúzhatom egy igazolvány villantása mellett, de jobban bele gondolva Vivának igaza van, mert hát... Vele és a gyerekkel kell foglalkoznom, és velük is akarok, nem pedig a kutyával. - Igazából kénytelen lesz kibírni, azt hiszem. Hozzá kell szoknia az egyedülléthez, mert ha én nem leszek veled, te pedig Ramsundban leszel, te sem biztos, hogy mindenhová magaddal akarod majd őt cigölni. - mondom elgondolkodva, és átkarolom Viva vállait. - De nem hiszem, hogy baj lesz. Szerintem egy ideig majd max ugat, aztán lefekszik aludni. Majd egy kicsit teszek neki a tűzre, hogy kellemesebb legyen, vagy nem tudom. - vakarom meg szabad kezemmel a tarkómat. - Neked van ötleted arra, hogy lenne neki kényelmesebb? - pillantok le a kis törpillára.
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Az ajkamba harapva igyekszem visszafogni a kuncogást, miközben a reakcióját figyelem. Nem néz rám, de én így is mindent látok az arcán és a szemein, amit tudnom kell: valószínűleg váratlanul csaptam le a labdát, de annál hatásosabb voltam vele. Amikor már a torkát is megköszörüli, kitör belőlem egy halk, elégedett kis kuncogás, de aztán persze kamatostul visszakapom az egészet a méz emlegetésével... Megérdemelten, ezt én is aláírom, ahogy azt is, hogy a hátára vevős művelet tökéletes megoldás arra, hogy elkerüljük a kis célozgatások beérését valami egészen mássá. Séta közben Skygge is bepróbálkozik némi kutyás ismerkedéssel, ami önmagában is vicces, de a vidámságomat Axel is tovább fokozza. Azon újra elnevetem magam, hogy majd ő harapja meg a kutyát, ha bepróbálkozik nálam, de eszemben sincs megkérdőjelezni a szavait. Inkább csak kuncogva, játékosan a nyakába puszilok, megköszönve neki a hősiességét. A hálószobában való meghatódásom felemlegetése visszahozza témának a nevek kérdését. A reakcióm tisztázásával egyetemben azt hiszem a lánynevet meg is találtuk, a fiúnév azonban rejtélyesebbnek ígérkezik. Igazából nekem is eszembe jut valami, amit kicsit félve vetek fel, és amikor látom a nyakán, hogy kirázza a hideg, meg is bánom egy kicsit. – Persze – vágom is rá gyorsan, mert nem akarom, hogy azt higgye, győzködni akarom, és azt sem, hogy a kelleténél mélyebbre merüljön az emlékeiben, ha épp azt indítottam volna el. Annak azért örülök, hogy rám mosolyog, mert ebből biztosan tudhatom, hogy nem érintette nagyon rosszul a dolog. Visszamosolygok rá és bólintok, majd kicsit közelebb hajolok, hogy újra kihasználhassam oldalra fordított fejét és megcsókolhassam az arcát. – Akkor azt hiszem, hivatalosan is reménykedhetünk, hogy lány legyen – terelem inkább el a szót és remélhetőleg a gondolatait is egy kis vidámsággal. Hiszen ő egyébként is azt mondta, inkább azt szeretne, és nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre név terén is csak ott van biztos találatunk. A hegytetőre érve, a kilátásban gyönyörködve csakugyan nincs már semmi nyoma negatív érzéseknek, sőt, inkább a nosztalgia az, ami elcsábít mindkettőnket. Szavak nélkül is tudom, hogy ugyanarra gondolunk, ugyanazokat az emlékeket idézzük fel, ugyanazokkal az érzésekkel. Hihetetlen, hogy mennyi minden megéltünk valójában milyen kevés idő alatt a történésekhez képest, de nem bánom. Vannak dolgok, amiket másképp csinálnék, sok hibámat kijavítanám, de összességében nem is kívánhatnák ennél tökéletesebbet. Nála tökéletesebbet. Persze ha mindig tudtam volna, hogy ennyire lehet valakit szeretni, soha nem tudtam volna függetleníteni magam az érzéstől, és valószínűleg a bárkán sem csak annyiban maradtunk volna, amennyiben. A gondolataink egyező irányára mi sem lehetne jobb bizonyíték, mint hogy kijelenti, hogy meg akar csókolni, aztán ennek érdekében cselekszik is. Persze nekem sem kell kétszer mondani, vele együtt mozdulok, hogy aztán félúton találkozzunk, és amikor a hosszúra nyúló, forró csókot csak azért szakítja meg, hogy még könnyebbé tegye a helyzetet, boldogan alkalmazkodok. Ezúttal szemből emel az ölébe, én pedig újra köré fonódom, de most inkább dolgozik bennem a szerelem, mint a korábbi játszadozásunk emléke, ezért mondhatni biztonságban van. Gyönyörködöm a mosolyában, a látványában, a szemei csillogásában, végtelenedjére is lángra lobbanok érte, és ezt meg is vallom neki. Hiába, még mindig úgy érzem, hogy nem mondtam elégszer, és ugyanúgy érint a válasza is, mintha ő is először mondaná. Ajkunk újra összeforr, hosszan, ragaszkodón és szerelmesen. Nem is nagyon akaródzik megszakítani ezt a pillanatot, de aztán Skygge felhívja magára a figyelmet, ráadásul elég ellenállhatatlan módon. – De csak most az egyszer, nagyfiú – incselkedek egy kicsit mindkettőjükkel, miközben elengedem a lábaimmal Axel derekát, hogy le tudjon tenni a földre. Amint biztosan állok a lábaimon, még mosolyogva végigsimítom a mellkasát azzal a mozdulattal, amivel elengedem a nyakát is, de aztán hagyom, hadd tegyen az árnyéka kedvére is. Mosolyogva figyelem Skygge makacskodását, aztán elnevetem magam, amikor bedől a trükknek, bár őt ez láthatóan nem zavarja különösebben. – Mert őfelsége csak tiszta kezeket érdemel? – mosolyodom el Axel szavain, míg a kutya elszáguld mellettünk a másik irányba. Mintha nem lettünk volna már nyakig véresek együtt... és ezen a ponton visszanyelek egy megjegyzést arról, hogy attól függ, hova akar nyúlni. A szemeimben megcsillanó pajkosság mondjuk árulkodó lehet, de hangosan nem mondom ki ezt, még a végén felmerülne a vád, hogy mégsem hagyom őt Skyggével foglalkozni. Mosolyogva figyelem őket, és amikor néha Skygge gondol egyet és inkább nekem hozza oda a botot, én is beszállok a játékba - egyszer-kétszer gonoszkodva is vele egy kicsit, és ahelyett, hogy neki dobnám el, csak távolabb sétálok és Axelnek passzolom oda, hogy aztán Skyggének még többet kelljen futnia. Amikor viszont a kutya már inkább oda se hozza senkinek a botot, csak lógó nyelvvel, lihegve kiterül biztos távolságban tőlünk, kuncogva visszasétálok Axel mellé. – Azt hiszem, a lefárasztási hadművelet sikeres volt – jegyzem meg mosolyogva. Ha ő is így látja, el is indulhatunk visszafelé lassan, bár az én gondolataim visszatérnek Skyggéhez. – Szerinted így már meg tud várni majd minket? Nem hiszem, hogy a rendelőbe beengednék – osztom meg Axellel is a korábbi aggodalmamat.
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
Nem, nem gondoltam volna magaslabdára, egyszerűen csak kimondtam, hogy mit képzeltem magam elé, ő pedig ő erővel csapja le, hogy majdnem felnyögök a gondolatra. Nagyot szusszanok, megköszörülöm a torkom, és nem nézek rá, mert épp próbálom a fejembe toluló emlékeket visszafojtani. Azért persze visszavágok a mézzel, de ezek után nem nehéz oda kilyukadni. A végén a hátamra kapom, egyrészt a melegítés miatt, másrészt azért, mert így talán meg tudom akadályozni, hogy valami másba is bele kezdjünk a természet lágy ölén. Ezután igyekszem megnevettetni Vivát azzal, hogy kisajátítom, bár Skygge nem igazán figyel a kijelentésre, és ő is megjegyzi, hogy erre biztosan hallgatni fog. - Hát ne is, mert megharapom. - mosolygok magam elé, miközben sétálunk. A nevek terén persze továbbra is elveszett vagyok, a lánynevet azért volt egyszerű kitalálni, mert hálás lehetek az anyjának, amiért a világra hozta, és elég szép is. A fiú nevek terén fel tudok sorolni néhányat, hogy Viva megihletődjön, de úgy tűnik, egyik sem nyerte el a tetszését, nekem meg nincs különösebb kérésem. Még is, amikor kimondja Leon nevét, akkor látványosan kiráz a hideg. - Kedves tőled a gondolat...de azt hiszem, inkább meghagynám neki. - nem dolgoztam fel teljesen a bárkát, legalább is a rohamokból ítélve, és nem akarom, hogy rossz érzésekkel párosítsam a gyerekemet. - Nem kell magasztosnak lennie, vagy valakire emlékeztetnie. A Yanában is ezért voltam kissé bizonytalan, de örülök, hogy te szívből fogadtad. - fordítom kicsit oldalra a fejem, hogy kissé rámosolyogjak. Nem haragszom rá az ötlet miatt, ha nem lennék olyan, amilyen, bizonyára én is szívesen venném az ötletet, de az övéhez képest az enyém friss seb, amely nem forrt még be teljesen. Ennek ellenére, amikor felérünk a hegyre, a tenger látványa nem okoz kellemetlenséget, inkább nyugalmat. Arra emlékeztet, hogy meddig eljutottam, eljutottunk együtt, szinte egymás kezét fogva. Azt pedig, hogy honnan, ő mondja ki igazán, és teljes mértékben egyetértek vele. Visszagondolva is őrültség volt amit csináltam, hiszen olyan dolgokba keveredtem, amelybe épeszű ember nem tenné, de érte mindent megért ez a döntés. Elfognak a nosztalgikus érzések - pedig egy év sem telt el még, még is nagyon távolinak tűnik -, és ezekben osztozva rám támad az "inger", hogy megcsókoljam. Amikor ezt kijelentem, kuncog egy sort, de azért ellen nem állna soha, ezért pedig szeretetteljes lelkességgel találkoznak félúton az ajkaink, amikor én lehajolok hozzá, ő pedig lábujjhegyre áll miattam. Az egyensúlyából kidönteni nem tudom, mert szorosan öleli a nyakamat, amikor pedig arra gondolok, hogy ennél kényelmesebben is lehet ezt csinálni, akkor a csókba mosolyogva nyúlok le, hogy utána az ölemre húzzam. Amikor pedig ez megtörténik, már kényelmesebben nézhetek a csodálatos levendula színű szemeibe. A szavaira elmosolyodom, és ez a mosoly kissé lágyul, amikor a szemem körüli hegekhez ér. Jó újra úgy látni őt, ahogy, és nem egy elmosódott foltként a horizonton, tőlem távol. Nem volt könnyű, de örülök, hogy felkerestem a nővérem segítségért, aztán Módit. Amikor pedig a szívemből szól ismét, halkan szusszanok. - Én is téged. - válaszolok halkan, miközben az övére simítom ismét az ajkamat. Forró lángú szerelemmel csókolom őt, olyan hosszan, amennyire csak tehetjük, de aztán ez megszakad egy fekete árnyéknak hála. Én is lenézek a lábamhoz, az óriási barna szemek lelkesedésének pedig nehezen lehet ellenállni. - Ajh, na jó. Megérdemelsz egy kis szeretetet te is. Sajnálom őfelsége, de azt hiszem, hogy most le kell tennem... - mosolygok rá, aztán így is teszek, és ha a lábain áll, elengedem. Megfogom a botot, de Skygge persze nem akarja elsőre elengedni. - Na.. hogy dobjam el, ha nem adod oda?! Add ide pajti! Ereszt! - kell kicsit győzködni, de a parancs a végén oldja meg igazán az állkapcsát. Nagy lendülettel indítom meg a botot, ám azt végül nem engedem el, de Skygge úgy lő ki a képzelt irányba, mint akit rakétából lőttek ki. Gonoszan nevetek egy sort az együgyűségén, aztán amikor rájön, hogy át lett verve, már szalad is vissza, de mielőtt ide érne, már a másik irányba hajítom el a botot, hogy hosszabb úton kelljen szaladnia. - Asszem kezet kell majd mosnom, mielőtt legközelebb hozzád érek. - tekintek le az időközben a bot által füves-sáros-nyálas egyvelegre a tenyeremre.
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Valószínűleg vissza kellene fognom magam. Valószínűleg mindkettőnknek vissza kellene fognia magát, de mint ahogy soha, úgy most sem tesszük. Oké, az mindenképpen haladás, hogy egyszer megkísérlem megakasztani a gondolatok folyamát, de hiába: ezután meg a bőrszerkó kérdése kerül elő. Cukkolom őt egy kicsit, mert szinte látom forogni az agytekervényeit és elszabadulni a fantáziáját... szóval miután felszólítottam arra, hogy koncentráljon, rá is kérdezek, kedvére való lenne-e a dolog. A válaszával pedig olyan magasra dobja a labdát, hogy hirtelen nem is tudom, ő tudatában van-e ennek. – Jöhet. Szeretek lovagolni... – közlöm az egyértelműt egy sokat sejtető mosollyal. Még csak aggódnom sem kell, hogy biztosan tudja-e ezt, ugyanis elég friss emlékei lehetnek róla. Ezután a megjegyzés után viszont talán meg is érdemlem a méz felemlegetését, a képzeletbeli győzelmet pedig neki adom azzal, hogy a hátára kap, ezzel valószínűleg megakadályozva, hogy túl messzire vigyük a témát. Vagy a sétát a séta fogalmától... – Jól van, oké, elfogadom, hogy semmi hasznom – kuncogok egy kicsit, amikor megtorpedózza az utolsó ötletemet is arra vonatkozóan, hogy igazából tök jó neki is, ha a hátán vagyok. Azért megérdemli a puszit az arcára, amiért királyi bánásmódban részesít. Nem sokkal később pedig a kutyája is csatlakozik ehhez, csak ő királyi bánásmód helyett a kutya-féle ismerkedést választja. Elnevetem magam, ahogy Axel utánaszól. – Így már biztos nem próbálkozik be többet – húzom egy kicsit tovább a viccet, hogy fenntarthassuk a vidám hangulatot. Ezt részemről az sem zavarja meg, amikor felemlegeti, hogy elérzékenyültem egy kicsit készülődés közben. Megnyugtatom, hogy nincs semmi baj, sőt, az ötletét egyenesen tökéletesnek érzem, és mosolygok egy kicsit azon, ahogy beledönti a fejét az oda adott csókba. Mivel úgy tűnik, nyertünk magunknak egy lánynevet, én át is evezek a fiúnevek talajára, az ötletbörze után rákérdezve a bűvös A-betűkre is, még ha én abba csak véletlenül is esek bele. Kis mosollyal biccentek a válaszára, aztán óvatosan előhozakodok valamivel, ami befészkelte magát a fejembe, részben az ő ötlete nyomán. – Tudom, miről beszélsz – kuncogok egy kicsit, amikor majdnem ugyanazt válaszolja, amit én is mondtam neki a hálóban, de hát ez nem is meglepő. Egyikünk sem számolt ilyesmivel. Szusszanok egyet, az államat a vállára helyezem, de nem nehezedek rá nagyon, csak látni szeretném az arcát, mikor megszólalok. – Én csak... szóval az jutott eszembe, hogy a Leon is nagyon szép név – mondom finoman. Nem tudom, hogy őt ez hogyan érinti, hogy ő is szívesen állítana-e ilyesféle emléket, de mindenképpen fel akartam vetni. A hegytetőre érve megállunk, a város és a tenger látványában gyönyörködve, Axel szavai pedig akaratlanul is némi nosztalgiára sarkallják a gondolataimat. Halk sóhaja elárulja, hogy pontosan érti, mire gondolok, helyeslésére egy kicsit szorosabban ölelem magamhoz. Elgondolkozom azon, mi minden történt, ujjaim megérintik azt a helyet a pólóján keresztül, ahonnan ki kellett vennem a golyót. Milyen fontos volt az a pillanat... Még most is emlékszem, mennyire féltem, aztán pedig milyen hevesen vert a szívem, pedig csak átöleltük egymást a fürdőszobájukban. És akkor még azt hittem, elmenekülhetek ez elől. Kijelentése halk, de annál boldogabb kis nevetést csal ki belőlem. Készséggel közreműködök a műveletben, ahogy letesz a földre, talpaim könnyedén visszatalálnak az egyensúlyomhoz, és ahogy ő megfordul, már nyúlik is a nyakáért, ahogy ő a derekamért. Még lábujjhegyre is állok, hogy minél hamarabb találkozhassunk, ajkaim ugyanazzal az elszánt ragaszkodással forrnak az övéire, ahogy az övéi keresik az enyémeket. Lehunyom a szemem, átölelem a nyakát, és a csók közben hagyom, hogy minden érzés átjárjon, amit az imént felidéztem. Életem legjobb döntése volt, amikor hagytam, hogy segítsen azon az estén. Érzem, amikor belemosolyog a csókba, de nem kell sokáig azon tűnődnöm, mi jutott eszébe. Ahogy kicsit berogyasztja a térdeit, már én is mosolygok, megerősítem az ölelésemet a nyaka körül, hogy aztán minél könnyedebben tudjon ezúttal szemből felemelni. Ugyanúgy köré fonom a lábaimat is, a kérdésére pedig sokat sejtetően elmosolyodom. – Talán be tudom érni ezzel a kilátással is – simítok végig egyik kezemmel a haján, majd az arcán. Hüvelykujjam megérinti a hegeket a szeme körül, ugyanazzal a szerelemmel, amellyel az előbb még a másik heget érintettem a pólóján keresztül. Már egyik emlék sem fáj igazán, inkább annak bizonyítékaiként tekintek ezekre, hogy mi mindenre képes lenne értem. – Tudom, hogy már nagyon unalmas állandóan ezt ismételgetni, de borzasztóan szeretlek – nézek bele a tisztán ragyogó kék szemekbe, mielőtt az arcára simítva ismét az ajkaiért hajolnék. Hosszan csókolom, kiélvezve minden érzést és az ajkai ízét és puhaságát, az orromba szökő illatát. Csak akkor húzódom el tőle, mikor vidám csaholást hallok közeledni, és lepillantva már látom is, ahogy Skygge a nedves földön kissé csúszva megérkezik mellénk, a szájában egy vaskos fadarabbal. Reménykedve, a bot mellett oldalra kilógó nyelvvel mered ránk, én pedig elnevetem magam a látványon. – Azt hiszem, valaki más is figyelemre vágyik – jegyzem meg somolyogva. Mondjuk tekintve, hogy hamarosan kocsikázás lesz a program, mert be kell mennünk a városba, meg is érdemelne egy kis játékot. Azt nem is tudom, hogy a vizsgálat idejére mit tudunk vele csinálni, a rendelőbe egészen biztosan nem fogják beengedni.
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
Persze megint mivel akarjuk felfűteni egymást? Nem nehéz kitalálni, ha rólunk van szó. Persze, jön a vetkőzés, aztán a meztelenség, aztán a "hőtartó gyakorlatok", amik végül azért nem jönnek szóba, mert Viva nagyon is jól tudja, hogy mire gondolok, és ezt átvitt értelemben ki is mondja. Aztán eljutunk a bőrruhákig, és én felteszem a nagy kérdést. Persze, ő felhívja a figyelmem, hogy koncentrálnom kéne, mire megköszörülöm a torkomat, és már majdnem bocsánatot kérve visszafognám magam, amikor bele kérdez. - Igen, de akkor szerzünk neked egy motort is. Vagy otthonra egy lovaglópálcát. - vigyorodok el, de azért ebből kiérezheti, hogy viccelek. Bár minden viccnek igazság az alapja, nem igaz? Biztos jófiú lennék, ha Aviva megjelenne egy ilyen pálcával a kezében. Na jó, khm. Még utoljára felemlegetem a mézet, aztán inkább a hátamra kapom, hogy esélyem se legyen a pöttöm, szexi kis testét nézegetni. Innen aztán jön a kérdés is, hogy most lovagias vagyok-e, vagy edzés őrült. - Nálad nehezebb hátizsákkal kell majd Ramsund hegyeit futva megtennem. Szóval maradjunk a királyi bánásmódnál. - mosolygok rá kicsit oldalra pillantva. Néhány méter után szinte megugrik rajtam, aztán hamarosan ki is derül, hogy Skygge szaglászta körbe. Persze, kimondania sem kell, hogy a fenekét célozta meg, a lábai előttem vannak. - Hé, azaz enyém! - szólok viccesen Skygge után, aki már megint eltűnt valami bokorban, de a szavak nem is igazán neki szólnak, még ha hozzá fűzöm is őket. Viva megnevettetésére mondom. Később a nevekre is visszatérünk, ahogy bocsánatot kérek, de Aviva megnyugtat, hogy semmi rosszat nem mondtam. Elmosolyodom és a puszira oda is nyomom kicsit a fejemet. Kérésére felsorolok néhány nevet, ami eszembe jut, de aztán a kérdések másfelé terelik a gondolataim. - Nem feltétlenül. Ez az A-nevesdi anyám keresztje Aegir miatt. - nem mondom, hogy az én gyerekemet nem akarom ennyire Aegirhez kötni, de tény, hogy vicces, hogy Aviva neve is A-val kezdődik. Lehet, hogy innen ered minden? Nomen est omen? Amikor rákérdez, hogy van-e olyan, amit szeretnék, tanácstalanul nézek magam elé. - Soha nem gondolkodtam gyerekben, így soha nem gondolkodtam olyan névben, ami.. nos tetszene, vagy akarnám. Annak kifejezetten örülök, hogy a női nevet ilyen könnyen eltudtuk dönteni, mert ha nem tetszett volna neked az ötlet, akkor ugyan úgy meglennék lőve. - vallom be zavart mosollyal. Felérve a hegyre friss levegő és napsütés vár minket. Meg Skygge örömteli ugrálásai, amin kellemeset mosolygok. A városra és tengerre pillantva elfog a szokásos érzés, amit megemlítek Vivának. A szavaira halkan sóhajtok, mert én is úgy érzem, mintha 100 évet öregedtem volna azóta, hogy nem hagytam magamat lerázni abban a sötét kis utcában. - Igen... - helyeselek halkan, amikor pedig megérzem ujjait a mellkasomon a heg felett, akkor tudom, hogy hasonló utakon járnak a gondolataink. A következő szavai kellemesen melegítik a mellkasom, és ismét halk sóhajt vált ki belőlem. - Meg akarlak csókolni. - mondom halkan, és rogyasztva engedem el a lábait, hogy utána kiegyenesedve felé fordulhassak. Talán kicsit nagyobb lelkesedéssel húzom magamhoz a derekánál fogva, mint indokolt lenne, de nem hiszem, hogy bánja, ha kimutatom, mennyire szeretem újra és újra megmenteni. Lehajolva ajkára forrasztom a sajátomat. Addig csókolom, míg meg nem érzem a következő szellőt. Már nincs annyira hozzám bújva, úgy hogy gondolok egyet. Bele mosolygok a csókba, még egy kicsit lejjebb engedem magam, hogy a derekáról le tudjon csúszni a kezem a feneke alá, és újra felemelhessem, ezúttal szembe kapva az ölembe. Így újra melegíthetem, de legalább kellemesebb a fogás rajta, és az ajkait sem kell nélkülöznöm. - Így is jó a bánásmód? - kérdezem bazsalyogva, ujjaimat összefonva feneke alatt, hogy megerőltetés nélkül tudjam tartani, és rámosolyogni.
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Nem is mi lennénk, ha nem a ruháktól való megszabadulással akarnánk felmelegíteni egymást, és persze Axel éppen annak kimondásával folytatja a gondolatmenetet, ami az én fejemben is megfogalmazódott. Sokatmondó pillantással mosolyodom el, és ismét az ajkamba harapok. – Azt mindjárt gondoltam – bólogatok, de erős vagyok, és hiába csábít a hangja és a mosolya egyaránt, nem kérdezek rá a részletekre. Sétálni jöttünk, emlékeztetem magam, márpedig ha ebbe belemegyünk, annak nem séta lesz a vége. De persze hiába ez a visszafogottság, ha Xena emlegetésekor is a bőrruhákhoz lyukadunk ki. Elnevetem magam a nyilvánvalóan elkalandozó kérdésen, aztán vigyorogva közelebb hajolok hozzá. – Koncentrálj, Axel! – susogom neki egyértelműen cukkoló célzattal, aztán még ennél is több ártatlansággal pislogok rá. – Szeretnéd, ha bőrszerkót hordanék? – kérdezem ugyanazzal az ártatlansággal. Oké, tudom, veszélyes vizekre evezek ezzel a kérdéssel, de azzal vigasztalom magam, hogy esetleg a bálna-hasonlattal ezt is el lehet majd még idejében vágni... de persze mindez már késő bánat, mert ő viszi be a kegyelemdöfést a méz emlegetésével, és én teljesen elveszek az emlékeimben. A meglehetősen forró emlékeimben, aminek köszönhetően máris nem érzem a hideget annyira. Végül is, hatásos. Azért valahol örülök, hogy nem feszítjük tovább a húrt, mert a vizsgálat előtt talán nem ez lenne a legszerencsésebb elfoglaltság. Axel tökéletes figyelem-elterelőnek bizonyul most is azzal, hogy a hátára kap, mint egy hátizsákot, hogy aztán a válaszával újra megnevettessen utána. – De hegynek fölfelé megyünk! – próbálkozok mosolyogva megmagyarázni, miért vagyok mégis hasznos kiegészítő. Persze én is tudom az igazságot, és amikor ennek hangot is ad, kuncogva mászok kicsit előrébb a vállán, hogy az oldalra fordított arcára tudjak csókolni. Közben Skygge is felfedezi az új pozíciómat, Axel kérdésére pedig elvigyorodok. – Kettőt találhatsz, hol szaglászott – felelem könnyedén. Tipikus kutya, és tényleg le sem tagadhatnák egymást, de ugyanúgy menthetetlenül a szívemhez is nőttek mindketten. Séta közben bocsánatot kér azért, hogy könnyeket csalt a szemembe anya nevének felvetésével, de gyorsan megnyugtatom, hogy erre semmi szükség. Mosolyogva köszönöm inkább meg neki, hogy annyira figyelmes, hogy ez eszébe jutott, és adok neki egy puszit is a fejére, aztán rákérdezek a fiúnevekre. Azzal sem árt számolni, hiszen még nem tudunk semmi biztosat. Axel hirtelen annyi nevet sorol fel, hogy majdnem követni sem tudom, de mosolyogva hallgatom az ötleteket. – És... szeretnéd követni az A-betűs hagyományt? – kérdezem kíváncsian. Oké, én véletlenül illek ebbe bele, de az nyilvánvaló, hogy ő és Aaron nem véletlenül kapták ennek megfelelően a nevüket. A Yana persze elrontaná a sort, de ha csak a fiúkra nézzük, úgy működhet. Engem nem zavarna, ha ő szeretné, legalább csökkennének a lehetőségeink... bár eszembe jut még valami más is. – Vagy esetleg, ha nem korlátozódunk ilyen eredetű nevekbe, lenne olyan, amit szeretnél...? – Ezt már egy kicsit óvatosabban, tapogatózva kérdezem. Nem tudom, ki merjem-e mondani, amire gondoltam, de ha ő felvetette az anyám nevét... Felérünk a hegytetőre, ahol Skygge akaratán kívül is szórakoztat minket egy kicsit azzal, hogy fel-felugrik a magas fűben, eltűnve, majd újra előbukkanva, mint egy nagyra nőtt nyúl. A szél nem is zavar, mert tökéletes ellenszerem van rá: épp a hátán cipel. Axel arra a pontra sétál, ahonnan beláthatjuk a várost és a tengert, és nem kell gondolkoznom azon, mire gondol, amikor megszólal. Elmosolyodva nézek rá, aztán kényelmesen letámasztom az államat a vállára úgy, hogy ne állítsam bele nagyon a csontomat az övébe. – Mintha egy egész élet eltelt volna azóta, amikor még fogalmunk sem volt erről az egészről – szusszanok fel egy kis, nosztalgikus mosollyal. Az az elátkozottnak tűnő, majd ezt az egész csodát elindító este, az első közös éjszakánk, Fenrir, Axel meglövése... Az az emlék még mindig rossz érzésekkel tölt el, ujjaim automatikusan találják és simítják végig azt a pontot a pólóján, ahol a heg rejtőzik alatta. Felsóhajtva, de mégis mosolyogva nyomok egy csókot a nyakába, és bújok oda a fejéhez a sajátommal, kicsit szorosabban fogva őt magamhoz. – Nem tudom, hányszor fogsz még megmenteni, de örülök minden egyes alkalomnak – suttogom szerelmesen és ragaszkodón, remélve, hogy most ő is csak azt érti ez alatt, amit én: nem azt, hogy újra elmennék, vagy veszélybe kerülnék, hanem ahogy a puszta jelenlétével mindig a felszín felett tart, ha kell, és ahogy minden nap megment saját magamtól azzal, hogy értelmet adott az életemnek. Valódi értelmet.
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
Miután megbeszéltünk mindent, felöltöztünk és elindultunk, elkezdek szemtelenkedni a sok réteggel kapcsolatban. De csak játékosan, nem mintha attól félnék, hogy Aviva valaha is komolyan venné azt, hogy piszkálódom. A labda oda vissza megy, és ahogy szemtelenül rám mosolyog, hogy akkor kezdene csak igazán vetkőzni, az arcomra egy kaján vigyor ül ki. - Akkor tennék róla, hogy ne csak a látványom fűtsön. - válaszolok hasonló szemtelen éllel a hangomban, már majdnem kihívóan figyelve őt. A végén eljutunk a vérvonalán keresztül Xenahoz is, akit legalább nem kell bemutatnom neki. Amikor azt mondja, hogy olyan bőrszerkót csak otthon hordana, akkor felhúzott szemöldökkel nézek rá hirtelen. - Ácsi, hordanál bőrszerkót, ha nem fagy be a feneked benne? - kérdezem visszafogva az izgatottságomat. Ha már úgy is macskanőztem, akkor ahhoz dukál egy jó kis fekete szerelés. Oké, talán ha nem ilyeneken járna az eszem, akkor a zsebrablás után nem a mézzel vágnék vissza azonnal, de ember legyen a talpán, aki egy kicsit sem kalandozik el egy bőrrucis Aviva gondolatára. Egy bőrrucis Aviva motoron. Óóóóó lehet ezt még fokozni. Frigg témája után megpróbál ő is oda szúrni nekem egy kicsit, és a végén még ő mondja, hogy övön aluli a válaszom, de hát nem hibáztathat, ha egyszer ANNYIRA JÓ SEGGE VAN, HOGY BŐRRUHÁBAN ELKÉPZELVE ITT TARTOK. Ah, na jó. Talán nem az orvosi vizsgálat előtt kéne felpumpálnom magamat. Inkább fogom őt, és a hátamra kapom. Aranyos, hogy fázis késéssel jut el az agyáig a dolog, ezen mosolygok is egy kicsit. Meg azon, hogy ez az edzés pótlása lenne. - Kellene még rád úgy 40 kiló, hogy érezzem. A mostani 50 nem elég az edzéshez. És lehet, hogy akkor még sokat is mondtam!- mármint, szerintem Aviva lehet, hogy nincs is 50 kiló. Aprócska, vékony. Az utóbbi két hónapban talán fogyott is - amit sajnálok -, de az is biztos, hogy a BMI indexe lefelé tendál. - Úgy hogy vegye jó bánásmódnak, őfelsége. - mosolygok kicsit hátra rá, oldalra fordítva a fejem, megpróbálva kicsit ránézni. Persze közben Skygge is jelzi a jelenlétét, egyfajta kutyás barátkozással, és már szalad is tovább. Lenézek, hogy figyeljek, nehogy a lábaim közé rohanjon az eb, de szerencsére másik útvonalat választ. - Miért, mit csinált? - nézek a kutya után mosolyogva, bár lenne egy-két tippem. Némi séta után felhozom a szobában beszélteket és történteket, és bocsánatot kérek, amiért megríkattam. Jól esik a simogatása a mellkasomon, a szavaira pedig halványan elmosolyodom. - Nem voltam biztos abban, hogy örültél az ötletnek... - mondom, de legalább megkönnyebbülök a tudattól, hogy csak meghatott volt. Azon elmosolyodok, hogy a fülembe duruzsol, és hogy jó ötletnek tartja, aztán fiú neveket kezd követelni. - Pfú, hát... Az ilyen igazi régiesek között van a Geir, Gunnar, Cuyler, Halvar, Asger, Brynjar, csak hogy egy párat mondjak. Aztán vannak a modernebbek, Jan, Kristofer, Rolf, a legtöbbet hallott pedig az Alexander, Ivar, Lucas, Markus. Dee... van még Age, Arnold, Arne, Hagen, Hakon, Ingolf, Jarl, Calder... - sorolom, ami így hirtelen eszembe jut. Kiérve a fák közül a hegytetőre a tisztásra azonnal belénk kap az enyhe szél, de kellemesen süt mellé a nap is. A magas fűben Skygge is alig látszik ki, majdnem ugrálva halad egyik pontból a másikba. Megmosolygom a látványt, aztán a domb széléhez sétálva lepillanthatunk - ismét - Oslora, és a tengerre. - Idáig érzem. - jegyzem meg kis mosollyal Viva felé pillantva a vállamon.
Vendég —
Axel & Aviva
and if you fall down too far and I can't see you through these marks and your eyes are covered in scars and my head's filling with tar don't worry, we'll find another way out
Először én esek kétségbe és kezdek kis híján pánikolni - ismét -, viszont ahogy Axel igyekszik jobb belátásra és tiszta gondolkodásra bírni, kis híján ő esik bele ebbe a csapdába. Szerencsére még azelőtt vége is szakad a dolognak, hogy igazán elkezdődhetne, és ezért nem is vagyok rest én is mindent megtenni. Magamra vonom a figyelmét, és azt hiszem, végre kezdjük úgy érteni egymást, ahogy eddig is kellett volna. – Biztos – mosolyodom el halványan, de bizonytalanság nélkül. Igaza van. Ha nem is lesz könnyű, muszáj leszek erőt venni magamon, mert egyszer túl kell lépnem a saját árnyékomon - nem csak magam miatt, hanem miattuk is. Egyszer el kell kezdenem, és ha mégsem lenne alaptalan a félelmem, annak valóban még most ki kell derülnie. Ezt neki is elmondom, a mosolyától pedig minden lehetséges szempontból megkönnyebbülök. Újra megfogadom, hogy nem megyek innen sehová, magamhoz ölelem, minden lehetséges módon mutatva neki, hogy nincs mitől félnie. Elbújok az illatában, erőt nyerek belőle, ujjaimmal finoman a hajába túrva sóhajtok fel én is, de a jó értelemben. Nem lesz baj, gondolom épp ugyanabban a pillanatban, amikor ő megszólal. Bizakodó, gyengéd mosollyal nézek rá, majd hunyom le a szemeimet a finom csók erejéig, amit ugyanolyan odaadással viszonzok. Most már nem lehet baj.
Hamarosan elindulunk sétálni, és persze az én sok rétegnyi ruhám meg is kapja a méltó cukkolását. Hiába vágok vissza, őt sem kell félteni, a felemlegetett gondolattól pedig kissé az ajkamba harapva mérem végig, mintha csak magam elé képzelném a látványt. – Akkor fogok csak igazán fázni, mert kedvem lesz nekem is ledobni egy-két réteget – mosolygok rá szemtelenül. Persze, ahogy őt ismerem, lenne egy-két jól működő módszere a felmelegítésemre... ééés tulajdonképpen már ettől a gondolattól is mintha melegebb lenne. Majdnem elnevetem magam, így a táv-melegítés funkciót sem lesz nehéz kifejlesztenünk. Xena emlegetésére aztán tényleg elnevetem magam - végre valaki, akiről tudom, kicsoda! -, aztán megrázom a fejem. – De azt a bőrszoknyás hacukát csak otthon vagyok hajlandó hordani, különben be fog fagyni a hátsó felem – közlöm vele vigyorogva. Mondjuk lehet, hogy ki sem engedne az utcára olyanban... Frigg emlegetése együtt jár néhány kellemetlen emlék felhozásával is, de nincs mitől tartanom. Hiába várom, hogy Axel hozzátegyen valamit a szavaihoz, nem teszi, aztán éppen úgy mosolyog rám és szorítja vissza finoman a kezem, mint aki pontosan tudja, mire gondoltam. A mellkasomat szinte forróság önti el, nem is melegség. Közelebb húzódva csókolok a felkarjára, és egy átszellemült mosollyal az arcomon hagyom, hogy átjárjon ez az érzés. Megmásszuk a hegyoldalt, és amikor Axel gálánsan felkínálja nekem az egyik zsebét melegítésre, én telhetetlenül és arcátlanul sajátítom ki mindkét zsebét, és őt magát is. A nevetése simogatja a szívemet, megtoldom a dolgot egy kis megjegyzéssel is... de aztán ebből majdnem én jövök ki rosszul. Alig pár másodperc kell, hogy belegondoljak a mézhez köthető emlékekbe - most már sokszorosan is többesszámban -, az arcom pedig úgy piruljon ki, mintha nem is a hidegben sétálgatnánk. – Ez övön aluli volt – sóhajtok egy kicsit. Szó szerint. Szinte észre sem veszem, hogy megálltunk, csak akkor ocsúdok fel, mikor a kezeimet a nyakához rendezi, ő pedig leguggol. – Mit csinálsz...? – nézek rá homlokráncolva, de aztán már meg is kapom a választ azzal, hogy a következő mozdulatával úgy emelkedik fel, hogy engem a hátára kapjon. Elnevetem magam, de automatikusan átmegyek kismajomba, kezeimet a nyaka köré kulcsolva - szigorúan úgy, hogy ne fojtsam meg közben -, lábaimat pedig a dereka köré. – Na ez aztán az igazi bánásmód. Vagy csak pótolod az edzést? – mosolygok vidáman. Persze az, hogy a kezeimet bedugja a pulóvere alá, már meg is adja a választ, amit amúgy is tudtam. Levakarhatatlan mosollyal bújok oda a fejéhez az enyémmel, élvezve, ahogy a teste melegíti az enyémet mindenhol, ahol érintkezünk: a háta a felsőtestemet, a tenyerei a combjaimat, a mellkasa pedig a kezeimet. Egy kicsit le is hunyom a szemem, arra gondolok, hogy szívesen itt ragadnék örökre, de aztán megérzem Skygge jelenlétét a fenekem alatt, még ha csak egy pillanatra is. – Le sem tagadhatnád, hogy a te kutyád – nézek nevetve a tovaszaladó fekete árny után. A fejemet újra az övének döntöm, mosolyogva élvezem a kiemelt helyemet, és ezt az egész idillt. A szavaira a mosolyom egy kicsit réveteggé válik, de most már nem érzékenyülök el. – Ne sajnáld – rázom meg a fejem, ujjaimmal megsimogatva őt a pólóján keresztül. – Semmi rosszat nem tettél, és azok nem... rossz könnyek voltak, vagy hogy mondjam. A jó értelemben hatottál meg. Annyira elvakultan akarok mindig elhatárolódni a régi életemtől, hogy nekem egyszerűen... eszembe sem jutott. Gyönyörű ötlet volt, Axel. Köszönöm – súgom oda neki, és nyomok is egy hosszú csókot a füle mögé, mielőtt odamosolyognék egy kicsit. – Ha tényleg kislány lesz, ez egy tökéletes név lenne neki... – duruzsolom aztán. El sem hiszem, hogy tényleg erről beszélünk, pedig... pedig. Mondjuk ha belegondolok, nem tudom, ennek mekkora esélye van tudományos szempontból. Ők ketten vannak fiúk, nekem is fiútestvérem van. Oké, Aegirnek akad néhány lánya is, de ki tudja, ez honnan öröklődik? Hát, remélem nem Aegirtől, mert nincs az az isten, hogy tizenegy gyerekem legyen.... – És ha fiú lesz? – vetem fel. – Elő azokkal a norvég, germán, skandináv, vagy akármilyen névötletekkel! – adom ki a parancsot mosolyogva.
We can talk here on the floor On the phone, if you prefer I'll be here until you're okay Let your words release your pain You and I will share the weight Growing stronger day by day
Bárcsak lennék gondolatolvasó. Bárcsak tudnám, mi jár a fejében, amikor hevesen veszi a levegőt, és amikor majdnem pánikba esve hevesen mindennel egyetért. Tudom, hogy túl nyers és túl őszinte voltam, de muszáj volt szembesíteni azokkal a tényekkel, amik történhetnek, ha igaz, az, amitől fél. Muszáj volt, hogy lássa, hogy akkor nem a várakozás a megfelelő válasz erre, hanem a bújtatott offenzíva. Már régóta elegem volt abból, hogy bújkál, mikor a mi erőnkkel könnyen fordíthattunk ezen. És én ezen is voltam. Azt szeretném, hogy felszívja magát. Hogy ne félelmet érezzen, hanem dühöt. Hogy vadásszon, ne pedig meneküljön, de egyelőre nem sikerül megértetni magam vele, úgy hogy kicsit közvetlenebb gondolatközlésre váltok, és elmondom neki ezeket. Mondjuk a mondandóm félbe szakad, mert ha arra gondolok, hogy majdnem láttam őt meghalni, érzem a sötét fellegeket a mellkasomon összegyűlni. Rohamot nem kapok, Aviva beleragaszt a valóságba a tenyereivel és a tekintetével, és azzal, hogy láthatóan nyugodtabb, mint volt. A szavait hallgatom, hogy inkább csak kényszeres dolog ez nála, mint megérzés, és amikor rákérdez, akkor bólintok. Értem, hogy a szokás rabja, de a szokást csak tudatosítással lehet legyűrni. Ennek ellenére, amikor azt mondja, hogy nem lesz titkolózás, kicsit félre billentett fejjel figyelem. - Biztos - tudom, hogy korábban kijelentettem, de még mindig csapat vagyunk, és nem kényszerítem arra, hogy a nevét használja, ha nem akarja. Eleve ezért mondtam először mindenféle vita nélkül, hogy oké. Amikor azt mondja, hogy ki fog derülni, ha kockázat van, és az is, ha nem, akkor halványan elmosolyodok, mert örülök, hogy közös nevezőre jutunk. Amikor pedig átölel, halkan sóhajtva szorítom őt magamhoz, és fúrom arcomat a feje oldalán a hajába. - Minden rendben lesz. - mondom ezt épp úgy a magam nyugtatására, mint neki, aztán hátra húzom a fejem, hogy oda hajolva finom csókot lophassak ajkairól.
Oda kint sétálva már ismét könnyed hangulattal cukkolom őt, aztán a somolygását figyelve finoman elvigyorodok. - Majd leveszem a pólót is, hogy ne fázz a látványtól. - kacsintok rá játékosan. Aztán felhozza Frigget, nekem pedig most esik le - sokadjára -, hogy ő végül is nemesi vér. Persze, ezt felemlegetem, a szavaira pedig szélesen elvigyorodok. - Xena is ilyen harcos hercegnő volt, te is lehetsz az. - mosolygok. Aztán elmondom, hogy Frigg egyébként jó ötlet, mint anyaisten biztos sokat, ha nem mindent tud erről az egészről. Azt kétlem, hogy haragudna rá, hiszen nem magától nem ment el a találkára - még ha látom is Viva arcán, hogy már-már várja, mikor fogom rá: nem lesz ilyen. A kecskebaszó nélkül sok minden máshogy alakult volna, ő pedig nem kényszerült volna választás elé. Szóval nem az ő hibája. A szusszanására finoman megszorítom én is a kezét, bátorítóan, ugyan ilyen kis mosollyal. Egy ideig csendesen haladunk, élvezzük a levegőt, én azt, hogy egy idő után a zsebem kevés, és inkább mindkettőt kisajátítja, és átölelve nem követel többet. Halkan elnevetem magam, a kérdésére pedig pajkos kis mosoly terül el az arcomra. - Ha fázol, gondolj a mézre, és biztosan melegebbnek érzed majd a hőmérsékletet. - szúrok oda kegyetlenül, aztán megállok. Finomon megfogom a kezeit, és miközben leguggolok, felhúzom őket a nyakamhoz. A következő mozdulattal már a hátamra is kapom, mint egy könnyed táskát: tessék, ennél jobban ha akarnék se tudnék hőt közvetíteni. Ha átöleli a nyakam, akkor a hideg kezeit bedugom a nyakamnál a pulóverem alá, és ha átkulcsol a lábaival, akkor a tenyereimmel a combjait melegítem, miközben tartom is. A hátam elől simul hozzá, szóval ez a max melegítő kapacitás. A mosolyt valahogy nehéz levakarni az arcomról, élvezem a könnyed súlyát, ahogy hátra felé húz, és ennek ellenére nem megerőltető a mozgás. Persze Skygge még lendületből a fenekére szagol, míg egyszer elmegy mellettünk, de aztán szalad tovább a dolgára, én pedig ráérősen sétálok. - Amúgy... sajnálom, hogy megsirattalak a szobában. Nem akartam... - mondom, mikor akaratlanul is ismét a gyerek felé terelődnek a gondolataim, és eszembe jut a névről a korábbi esemény.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 128 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 128 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.