I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Megegyezünk a holnapban a vizsgálatot illetően, és az ő szemeiben is látok egy kis izgatott csillogást, amitől csak még inkább mosolyognom kell. Még mindig hihetetlen ez az egész, de valahogy mégis... várom. Amennyire pánikba estem a tesztek miatt, amilyen kétségbeesést éreztem, most annyira helyesnek tűnik ez az irány. Egy kicsit később azért sikerül belefutnunk egy félreértésbe, de szerencsére nem tart sokáig. Gyorsan kiderül, hogy csak rosszul reagáltunk, és aztán már csak magamhoz ölelem, a karjai közé bújva igyekszem megnyugtatni, hogy nincs miért sajnálkoznia. Az ölelése szorosodik az ígéretem hallatán, mire én is ösztönösen ölelem erősebben magamhoz, halk mormolására pedig elmosolyodva simítom újra a fejének a sajátomat. – Én is nagyon szeretlek – suttogom neki, végigsimítva a fején. Ahogy ellazul az ölelése, mosolyogva simítom meg az arcát is, mielőtt az ajkaimra hajolna, hogy aztán a szavait megpecsételő és az érzéseinkhez méltóan hosszú csókban forrjunk össze. Közel tartom magamnál a csók alatt, csak hogy érezze: itt vagyok, itt is leszek, és nincs baj. Tudom, hogy hamarosan el kell szakadnunk majd egymástól hosszabb-rövidebb időkre, és én azt szeretném, ha nem lenne benne feszültség és negatív érzések, amikor eljön ez a pillanat; pont azért, mert nem lehetek majd mindig mellette. A pozitív dolgokat kell megerősítenem benne, hogy tudjam: jól lesz. Éppen ezért, amikor elengedjük egymást ajkait sem hagyom rögtön messzire menni, mosolyogva simítok az arcára, a szemeimben pedig megcsillan egy kis huncutság. – De azért jobb lesz, ha hozzászoksz ehhez az érzéshez, mert most már nem mész innen sehova – közlöm vele, már játékosabban utalva az előbbi "elviselhetetlen" jelzőre, csak hogy oldjam egy kicsit az előző feszültségét. A vidámság-hadművelet persze nem érhet véget ilyen egyszerűen, és hamarosan már azzal viccelődök, hogy előbb-utóbb bálna leszek majd. Látva a mosolyát, tovább húzom ezt a tréfát, és meg is kapom az egyre szélesebb mosolyt, a végén pedig már egyenesen egy nevetést, amitől legszívesebben diadalittasan a levegőbe bokszolnék. A mosolyom azért így is győzedelmes, és amikor bolondnak nevez, csak vidáman vállat vonok. – Bolondulok érted – mókázok még vele egy kicsit, míg ő megcsókolja a homlokomat. Mondjuk ez nem is annyira móka, mert a szavak minden lehetséges értelmezése igaz. Ennek a megbolondulásnak aztán hamarosan egészen más megközelítését tapasztalhatom meg, amikor úgy dönt, nem hagyja annyiban, hogy akaratlanul is felcsigázta a képzeletemet. Ekkor már szándékosan kezdi el húzni az agyam, egészen addig a pontig, amikor elkezdek lekapcsolódni a külvilág fonaláról; amikor már csak rá vagyok képes fókuszálni, és arra, amilyen hatással van rám. Megkísérlem a hormonokra fogni a dolgot, de csak kinevet - nyilván -, zavartalanul folytatva a hadműveletet. Valójában minden az ő hibája, de ezt nincs esélyem közölni vele, ugyanis a maradék értelmes beszédkészségemet is elveszi azzal, hogy az ujjai fürgén kigombolják a nadrágomat, hogy aztán eltűnjenek a fehérnemű alatt. Már a puszta érintésétől és meg tudnék őrülni, ugyanis az előző fantáziaképek után ez is megváltásnak érződik, de persze most sem késlekedik a lehető legjobban kiteljesíteni ezt az érzést. Ujjai akadály nélkül csúsznak a testembe, mire megfeszülve nyögök fel újra, aztán a tarkójánál fogva magamhoz húzom, hogy az édes kínzás mellett a csókját is élvezhessem. Egy kicsit lejjebb csúszok, hogy könnyebben hozzám férjen, meg-megvonaglok, ahogy ujjaival újra és újra megtalálja a tökéletes helyet, kéjes sóhajaim és halk nyögéseim az ajkain vesznek el, míg egy sóhajt követően meg nem szakítja a csókot. Forrón elsuttogott szavai egy újabb mély sóhajt csalnak ki belőlem, a szemeim még ködösebbek, ahogy rápillantok, de aztán már mozdul is, hogy a fejemet oldalra billentve a nyakamhoz hajoljon. Elgyengülve hunyom le a szemeimet, a tarkóján felejtett ujjaimmal kapaszkodok belé erősen, míg ajkaival a nyakamat veszi birtokba, miközben kitartóan ostromol tovább az ujjaival is. A vérem mellett a bőröm is felforrósodik, a vágy már nem is hullámokban tör rám, hanem egyetlen konstans, erőteljes súlyként van jelen. Elfúló sóhajjal vonaglok meg, amikor ujjait csak azért húzza ki a testemből, hogy aztán tőlem síkosan a csiklómat kezdje izgatóan simogatni velük. Ujjbegyeim a tarkójába marnak, de amikor elhúzza a kezét, már-már csalódottan pillantanék rá... ha kinyitva a szemeimet nem azzal szembesülnék, ahogy nedves ujjait a szájába veszi. Elnyílt ajkakkal, vágyakozó sóhajjal figyelem, ahogy letisztogatja magát, és közben még olyan elégedett hangokat is ad ki, hogy szinte össze kell tőle szorítanom a combjaimat. A kegyelemdöfés pedig még csak ez után jön. A méz említésére ismételten olyan dolgok jutnak eszembe, amitől meg tudnék őrülni, és nem is tudok nem felsóhajtani halkan. – Jó – lehelem kissé kábán, de engedelmesen.Azért miután elenged, szükségem van néhány pillanatra, hogy magamhoz térjek egy kicsit, de amint ez megtörtént, már megyek is a konyhába a mézért. Mire beérek vele a hálóba, Axel már félmeztelenül áll odabent, én pedig nem is vagyok rest kiélvezni ezt. Gátlástalanul és nem kevésbé éhesen mérem végig, kellő alapossággal, elégedetten, szinte az ajkaimat is megnyalva közben. A mézet azért odaadom neki - így legalább tovább nézhetem, míg odaviszi azt az éjjeliszekrényre. Ahogy újra elém lép, felnézek rá, szavaira pedig kellemesen borzongok meg. – Mm-hmm – felelem vontatottan, és ahogy az ajkaimra hajol, már emelném is a kezeimet, hogy pont azt csináljam vele, amire ő is instruál: a testére tapasztom azokat. Tenyereimet forró bőrére simítom, bejárva azokat az utakat, amiket az imént a szemeim, élvezve ujjbegyeim alatt az érintését, a bőre alatt táncoló izmok játékát. Közben újra és újra kellemesen kiráz a hideg az ő simításaira, különösen, ahogy kezei eltűnnek a felsőm alatt, míg hevesen csókoljuk egymást. Ahogy engem is megszabadít a felsőktől, már hiányoznak is az ajkai; az az igazság, hogy még ekkor sem tűnik fel, hogy a melltartót is eltüntette rólam ezzel az egyszerű mozdulattal, mert ennél sokkal érdekesebb dolgok kötik le a figyelmemet. Buján elmosolyodom a tekintetén, amivel szinte felfal, tenyereim felkúsznak a karjain a vállára, hogy aztán halk sóhajjal öleljem magamhoz, amint ajkai újra a nyakamat támadják. Igazából csak ekkor érzem, hogy teljesen meztelen vagyok felül, ugyanis ahogy a bőrünk szorosan összesimul, elégedetten sóhajtok fel újra az érzéstől. Az ágyhoz érve engedelmesen ülök le, aztán hátrakönyökölve megemelem a csípőmet, hogy segítsek neki levenni magamról a nadrágot is. Mielőtt azonban az ágyra fektethetne, megállítom, újra felülök, és én is az övéért nyúlok. – Ezt most magamért csinálom – somolygok fel rá, emlékezve az előbbi instrukcióra. Nem akarom megakadályozni a terveiben, tényleg hagyni fogom magam, hogy azt tehessen, amit csak akar, de az biztos, hogy előbb megszabadítjuk őt is a kényelmetlen nadrágtól. Ajkaim azért elkalandoznak a hasa forró bőrén, míg kibontom az övet és a nadrágot, csak mert nem tudnám nem megkóstolni, de nem megyek túl messzire, és amint megszabadultunk a nadrágjától, újra átengedem neki az irányítást. Ezt jelzem is neki, ugyanis feltérdelek az ágyra, majd karjaimat a nyaka köré fonva kezdem el húzni magammal, hogy míg én a hátamra fekszem a takarón, őt magam fölé tudjam húzni. Ajkaim telhetetlenül, szenvedélyesen keresik az övéit, de amint a hátamon fekszem, nem is teszek semmi mást, hagyom, hogy folytassa, amit elkezdett; addig is kiélvezem a teste érzését az enyémen. – Most már a tiéd vagyok – suttogom egyfajta ígéretként az ajkaira, hogy nem fogom megakadályozni semmiben, amit kitervelt.
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Rendkívül fontos a költözés miatt - is - minél hamarabb bejutni az orvoshoz, és nem elégszem meg mással, csak a holnappal. Ezt közlöm Vivával is, megkérem, hogy igyekezzen ezt elintézni, de ő elmosolyodik, valószínűleg mert ugyan azt gondolja, amit én. Amikor határozottan kijelenti, hogy lesz időpont holnapra, akkor nagyot bólintok. Elmosolyodom, és ahogy ő is, úgy én is izgalommal várom a holnapot, és hogy mit tartogat majd nekünk a vizsgálat. Utána viszont már elszégyellem magam, amiért kevesebb bizalommal gondolok rá, mint ahogy kellene. Nyugtat ugyan, és nem haragszik, ezért sóhajtva zárom a karjaimba, és ahogy ő is megölel és a fejét az enyémnek dörzsöli, kissé lehunyom a szemem és mélyet szívva az illatából sóhajtok egy nagyot. Amikor megígéri, hogy vigyázni fog, kicsit szorosodik rajta az ölelésem. - Nagyon szeretlek Aviva. Elviselhetetlenül nagyon. - mormogom halkan és csak annyira lazítom el a karjaim, hogy ennek bizonyítékául egy hosszú, szenvedélyes csókot adjak neki. Nem tudom elképzelni nélküle az életem, és arra gondolni, ami a múltban történt erre emlékeztet, pedig nem kéne. Szerencsére ő azért jól harcol a sötét gondolatok ellen, amikor saját magát figurázza ki, bár egyre szélesedő mosollyal próbálok ellene beszélni. Ő nem lesz bálna soha. Maximum mamamacska. Amikor már bálna-lábakat emleget, halkan elnevetem magamat. - Tiszta bolond vagy. - csóválom meg a fejem most már jókedvűen és egy nagy cuppanós csókot adok a homlokára. Tudom, hogy azért hülyéskedik, hogy az én lelkembe jó kedvet csempésszen, és működik. Az egész mellkasom megmelegszik attól, hogy ennyire figyelmes már megint. Azt hiszem talán ezt is szeretném neki viszonozni, amikor szembe állítom azzal a váddal, hogy nem a szavaimra, hanem már korábban is megkívánt engem. Eleinte a tarkómba marva figyelmeztet, de aztán már annyira magával ragadja az érzés, hogy le se tudja tagadni. A hormonok említésére halkan elnevetem magamat. Mintha ne tudnánk mind a ketten, hogy már ez előtt is ilyen volt. - Persze. A hormonok. - mormolom magam elé, miközben lassan alá nyúlok. Szembesítem minden igazsággal, amit róla tudok, miközben figyelem a szemeit, aztán egy apró csókot is adok neki, de már ennyitől is alig képes rám figyelni. Ködös szemeivel csak bámul rám, amikor pedig leereszkedő ujjaim elérik a céljukat, a nevemet nyögve rándul meg. Elégedett mosoly kerül az ajkamra, ahogy lejjebb nyomom a kezem, hogy két ujjamat el tudjam meríteni a testében. Amikor magához húz, készségesen hajolok oda, hogy hevesen csókoljam, de az ujjaim nem állnak meg, ahogy lejjebb csúszik, csak könnyebben tudom ujjbegyeimmel a G pontját masszírozni. A felszűrődő hangoktól kellemesen megborzongva sóhajtok a csókba. - Imádom, hogy már ennyitől is ilyen nedves tudsz lenni. - suttogom az ajkára, aztán vállán lévő kezem az állára kúszik, elfordítom a fejét magamhoz, hogy oda hajolva a nyakára csókolhassak. Egy-két percig gyötröm így, aztán kijjebb húzom az ujjaim, hogy kéjgyöngye körül táncoljanak még izgatóan, aztán végig simítva alhasát az ujjaimmal elhúzom onnan őket, hogy a számba vegyem. Kellemesen hümmögök, mintha a legfinomabb dolgot kóstolnám a világon, aztán erről eszembe jut valami, amitől huncutul megcsillan a szemem. - Hozd a hálóba a mézet. - mondom ki hangosan az ítéletet, aztán elengedem őt. Míg ő a konyhába, addig én az emlegetett szoba felé megyek. Szerencsére Skygge már az előbb ott horpasztott a lábunknál, szóval nem kell kirugdosnom a seggét. Leveszem a felsőm, felkészülve arra, hogy mindenem ragacsos lesz, aztán ha megjelenik Viva a szobában, becsukom utána az ajtót. Elveszem tőle az üveget, apró csókot nyomok az ajkára, aztán az éjjeli szekrényre teszem a mézet. - Csak engedd, hogy egy kicsit te legyél a középpontban, oké? Utána revansot vehetsz... ha marad rá erőd. - mondom sunyin mosolyogva, miközben elé lépek. Oda hajolva hosszan, hevesen csókolok az ajkára. Kezeit a testemre vezetem, és én magam is végig simítok rajta. Vállaitól a lapockáin át lefelé a hátán a csípőjéig, majd visszafelé, be a felsői alá, hogy ujjaim a bőrét érjék. Az ujjaim olyan gyors, egyszerű mozdulattal kapcsolják ki a melltartóját, hogy talán észre se veszi, csak amikor a következő mozdulattal lehúzom róla a felsőket, és az is jön velük. Forró, meztelen felsőtestét egy-két másodpercig iszom magamba olyan pillantással, mintha egy főpap az istennőjét figyelné éppen. Ádáz és határozott a pillantásom, ajkaim a nyakát csókolják, tenyereim a fenekét markolják, míg egy-két lépéssel az ágyhoz terelem. Amint eléri a lába az ágyat, leültetem, aztán letérdelve elkezdem róla lehúzni a nadrágot is.
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Tudom, hogy sürget minket az idő, épp ezért gondolkozom én is a holnapban, amit így vagy úgy, de el is fogok érni. Axelnek azért egy kicsit szerényebb becslést mondok, beleveszem a holnaputánt is, de feleslegesen: az agyunk már megint egy rugóra jár és ő is a holnapot akarja. Azon azért mosolygok egy kicsit, hogy erre több ezer koronát is áldozna, mert annyira azért nem lesz vészes a dolog, de értem és értékelem az emögött rejlő szándékot. – Lesz időpontunk holnapra – jelentem ki egy megnyugtató mosollyal. – Ha kell, bekönyörgöm magunkat a rendelés utánra, de megoldjuk – csúsztatom egyik tenyeremet az övére, egy izgatottabb kis mosollyal az ajkaimon. Azért mégis csak az lesz a hivatalos megállapítása annak, hogy... akaratlanul is teremtettünk egy új életet. Azt inkább meg sem kérdezem, miért zárja ki a repülőút lehetőségét, egyszerűen csak elfogadom az érveit - bár anélkül is a holnapot céloztam volna meg -, részben azért is, mert egyszer már kifejtette, hogyan viszonyul a hamis papírjaimhoz. Mással pedig egyelőre aligha tudok szolgálni. Ezután sikerül közösen belelépnünk egy kisebb hullámvölgybe, miután kölcsönösen félreértjük egymást, de elég látnom rajta a megbánást, a szégyent, azt, ahogy a kezeibe temeti az arcát, hogy meg is feledkezzek erről. Tudom, mire gondolhatott, és nem neheztelek érte, mert értem. Nem is szeretném így látni, ezért igyekszem megnyugtatni, és amikor bólint egyet, magamhoz is ölelem. – Tudom – súgom neki megnyugtatóan, fejemet ragaszkodóan simítva az övéhez, ujjaimmal finoman simogatva a fejét. – Nem haragszom rád, érthető, hogy féltesz minket. Megígérem, hogy vigyázni fogok magunkra – csókolom meg az arcát, továbbra is ölelve és simogatva őt. Furcsa érzés többes számban beszélni magamról, magunkról, de valahogy mégis... jó. Éppen ezért gondolom nagyon komolyan ezt az ígéretet. A bálna-hasonlattal már sikerül mosolyt csalnom az arcára, úgyhogy ezt egy kicsit tovább is húzom, amivel végre egy még szélesebb mosolyban gyönyörködhetek. Ettől én is sokkal jobban érzem magam, és ezt nem is titkolom. – A bálna-lábaim lehet, hogy egyébként is csak olyanokban férnek majd el – teszem még hozzá egy játékos kis mosollyal. Nem mintha tényleg aggódnék a cipőfűzőm miatt; ismerem már annyira a leendő férjemet, hogy tudjam, még majdnem megtisztelve is érezné magát, ha segíthetne nekem bekötni a cipőmet, amiért a nagy hasamtól már nem férek oda. Azért egy sor aggodalomnak még hangot ad, de ez az aggodalom valami olyasmiből ered, ami nálam a legkevésbé sem kétségek forrása. Ezt először meg sem próbálom elrejteni, de aztán mégis küzdök egy kicsit ellene, csakhogy ő akarata ellenére is fokozza a fejembe toluló fantáziaképeket. És - épp, amikor már úgy vagyok vele, hogy képes leszek megnyugodni - aztán már szándékosan kezdi fokozni a dolgokat. Nem is sejtem, mire készül, de ettől még könnyedén eléri, hogy újra és újra megborzongjak, a vérem pedig felforrjon, és ehhez még csak nem is kell többet tennie annál, mint hogy a fülembe dörmög. A felajánlott szolgálata persze önmagában is olyasmi, amitől nehezebbnek érződik a légzés, de amikor erre figyelmeztetem is, egyáltalán nem hiszi el, hogy ez csak most kezdődött volna. Mert nem is, de most lesz visszafordíthatatlan, főleg, ahogy a tenyere elindul felfelé a combomon, miközben tovább mormogja a fülembe az igazságot. – Biztosan a hormonok... – mormolom egyre inkább elkalandozó hangon. A gondolataim persze már egészen máshol járnak, így könnyedén ejtem ki ezt az égbekiáltó hazugságot; mintha hormonok nélkül nem lennék képes megkívánni őt egyetlen elejtett szó vagy kósza pillantás hatására. Elködösülő szemekkel hagyom, hogy a hátamat a támlához döntse, tekintetemmel lepillantok a tenyerére, ami mindjárt eléri a célját. Érzem, hogy az ajkaim újra kiszáradnak, de aztán a szemeim visszatérnek az övéihez, hagyva, hogy a bennük kialakuló mély sötétség beszippantson. Halk, elhaló nyögés csúszik ki az ajkaim közül, ahogy tenyerét alám csúsztatja, ujjait a nadrágot keresztül szorítva rám kínzóan, izgatóan. A légzésem elmélyül, de hogy ez még ne legyen elég, az ajkait is az enyémekre szorítja, még ha kínzóan rövid időre is. Aztán újra a fülembe dörmög, én pedig szinte alig fogom fel, amit mond, mert az elmém már csak azon a tűzön dolgozik, amit egyre hevesebbre gyújt a bőröm alatt. Halványan megfogalmazódik bennem a szavai nyomán, hogy önmaga visszafogása még egy ok a holnapi időpont mellett, de nem akarok most nőgyógyászokra gondolni... meg igazából nem is tudok, mert az ujjai már a kigombolt nadrágom anyaga alatt tűnnek el. – Axel... – nyögök fel rekedt hangon, ahogy megérzem az érintését magamon. Nyilvánvalóan én is érzem, hogy csak a saját igazának bizonyítékát érezheti ott, de nincs lélekjelenlétem szavakkal is megadni neki a győzelmet, mert a tudatom beszűkül ujjai érintésére és arra, hogy a vágy most már szinte lüktetve áramlik az ereimben. Öntudatlanul is lejjebb csúszok egy kicsit, hogy könnyebben hozzám férjen, aztán mélyeket szuszogva emelem fel a tőle távolabb eső kezem, hogy a tarkójánál fogva magamhoz húzzam, ajkaimat vágyakozva forrasztva az övéire, hogy rendesen is kiélvezhessem csókja édes ízét, ha már az előbb is megkívántam - ahogy arra rá is világított.
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Napokon belül fel kell költöznünk északabbra. Emiatt nem kérdés, hogyha osloi az orvos, akkor még ezen időpont előtt kell megjárnunk a rendelőt. Tudom, hogy sok dolgot kell vele letisztáznunk, mármint azon túl is, hogy mikor fogant a gyerek, és hogy mikorra datálják a szülés időpontját. Például hogy mit szabad és miket nem, van-e követelmény, hogy miket egyen, miket ne, mi a menete ennek, kellenek-e más vizsgálatok és még sorolhatnám. Amikor az órára néz, követem a tekintetemmel a pillantását, majd visszanézek rá, és amikor azt mondja, hogy megpróbál napokon belül időpontot kérni halkan szusszantok. - Tudom, hogy ez a te szemszögedből is így van, de mondd meg neki, hogy nem pénzkérdés, és ne hagyd magad lerázni. Ha kell rá fizetek több ezer koronával, de holnap be kell jutnunk a nőgyógyászhoz. - rohadt nagy összegekről beszélek, tudom, de nem érdekel, ha kell a havi fizetésemet is oda adom, hogy időben eljussunk odáig. - Nagyon fontos, hogy ezt azelőtt letudjuk, hogy Ramsundba elindulnánk, a holnap után pedig már eléggé lécrezgős. Amíg nincsenek irataid repülőre nem igazán tudunk felszállni még velem se, az autó út pedig majdnem egy nap. Így is meg kell majd állnunk néhányszor. - tudom, hogy vannak hamis iratai, de nem azért güriztem egy hónapot és rúgtam szét egy mappányi segget, mostam tisztára a nevét, hogy még mindig rohadt álnévvel csücsüljön be mellém egy repülő ülésére. Aviva Ben-Haimet akarom, ha pedig addig nem tudunk repülni, amíg nincs papírja, akkor nem fogunk. Ami a seggeket, és az ő csodás, formás hátsóját illeti, ülnie kell rajta. Akkor is, ha nem szereti az ötletet. Sajnos a szavait elsőre félre értelmezem ezzel kapcsolatban, pillanatnyi feszültséget keltve magunk közé, amit aztán meg is bánok. Azt is bánom, hogy úgy rámordultam, mikor egyszerűen csak bíznom kellene benne. Félni még is félek, és ezt megvallva rejtem el szégyenteljes arcomat előle. Nem mintha hagyná, leveszi a kezeimet az arcomról, én pedig bűntudattal tekintek rá, amiért kételkedtem benne. Halkan sóhajtok a szavaira, bólintok egyet és magamhoz ölelem őt. - Ne haragudj. Nem is tudom, mit gondoltam. Nagyon fontos vagy nekem. Most már mindketten. - morgom halkan miközben végig simítom a hátát újra és újra. A bálnázással ugyan sikerül kicsit megmosolyogtatnia, de azért tudom, hogy belőle sose lesz igazán bálna. Amikor azt mondja, hogy nem fogja tudni bekötni a cipőjét, akkor szélesedik a mosolyom. - Akkor vagy én kötöm meg neked, vagy előre megkötjük, vagy csak belebújós cipőt veszünk neked. - mondjuk, ha már itt tartunk, ez azt jelenti majd, hogy a teljes ruhatárát frissítenie kell majd. Már, nem csak azért, mert sokkal hidegebb helyre költözünk, hanem azért is, mert a mostani nadrágjai és ruhái nem lesznek jó neki. Ezután felmerülnek olyan problémák is, hogy a ramsundi ház felavatásához is - kvázi - orvosi engedélyt akarok, de ha már a kívánósságról és a szexről beszélgetünk, látom, hogyan kezdem felajzani Avivát. Amikor erre rá kérdezek és felajánlom szolgálataim, azt állítja, hogy csak most kezdem el felhúzni, mire nyugodtan megemelem a szemöldökeim, mint aki egy percig sem hiszi el azt, amit a másik mond. Ezt el is kezdem kényelmesen, lassan levezetni neki. - Ugyan már. Minden rezdülésedet ismerem... Már egy perce is úgy megfeszült a hátad, mintha épp édesen gyötörtelek volna. Árulkodik a ködös szemed, a szusszanásaidról nem is beszélve, vagy arról a csábító pillantásról, amivel közel hajoltál hozzám. Ha most a nadrágodba nyúlnék, biztosan érezhetném, hogy mennyire nedves vagy már. - simítok a belső combjára, majd onnan felfelé olyan halálos nyugalommal, és lassúsággal, mintha csak a holnapi időjárásról beszélnék. Persze tudom, hogy ezzel csak olajat öntök a tűzre, de szerintem nem árulok zsákba macskát azzal, ha egy kicsit ki is akarom őt engesztelni, amiért egy címeres faszkalap voltam az előbb. A karommal amivel eddig átkaroltam és a vállát cirógattam, most hátra is húzom, hogy hátra dőljön, én pedig kicsit oldalt helyezkedve hajolok közel hozzá. - A tenyeremen akarlak hordozni, amíg melletted vagyok, és megtehetem. - mondom, miközben ez a tenyér izgatóan nyúl alá, ujjaim pedig erővel szorulnak puha húsába a nadrágon át, édesen kínozva őt, ajkaimmal finoman marok az övéire, hogy aztán ismét rá nézzek. - Ha a megerősítésig inkább vissza is fogom magam, rólad akkor se feledkezek meg. - dörmögöm halkan a füléhez hajolva ismét, ujjaim felkúsznak alóla, hogy a nadrágját gombolják ki, majd utat találva a fehérnemű alá ismét megtalálják a helyüket oda lent.
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Sikerül megnevettetnie a feketén szervezett orvosról alkotott képzelgéseivel, de miután megnyugtattam, hogy nincs mitől tartania, már sokkal komolyabban kérdezek rá arra, hogy mikor menjünk oda. A válasz az, amit sejtettem is; eltűnődve pillantok az órára, de a mai napot már sikerült annyira elcsesznem, hogy már hiába hívnám a rendelőt. Az egyetlen szerencse, hogy ha elég meggyőző tudok lenni, akkor könnyen előfordulhat, hogy még beszorítanak holnapra, vagy holnaputánra. Akár rendelési idő után, plusz egynek, némi honoráriumért cserébe, de az nem zavar. Ezért megéri. – Holnap reggel felhívom őket, amint lehet, és megpróbálok szerezni magunknak egy időpontot két napon belülre – fordulok vissza hozzá egy kis mosollyal. Azt hiszem, még izgatottságot is érzek. Úgy értem, láttam annak idején az unokaöcsémről is ultrahang-képeket, és tudom, hogy nem sokat mutat, de azért... Eltűnődöm rajta, hogy vajon lesz-e már szívhang, és ettől még jobban izgulni kezdek. Ahogy azt kezdjük fejtegetni, hogy mikor eshettem teherbe, gyorsan eljutunk addig a következtetésig, hogy Aaron kiszabadításával olyan kockázatot vállaltunk, amit valószínűleg nem tettünk volna meg, ha tudunk erről. Sőt, biztos. Azért nem könnyű arra gondolnom, hogy nekem itthon kellett volna ülni a hátsó felemen, tétlenül várakozni, míg velük ki tudja, mi történik, de amikor ezt a gondolatot megosztom vele, szándékolatlanul is félreértjük egymást. Ő is azt, amit én akartam mondani, és - mint kiderül - én is azt, ami miatt ő így reagált. Nem kell emlékeztetnie, magamtól is eszembe jut az, amit egyszer majdnem pont ugyanitt csináltam, amit azóta sem tudtam megbocsátani magamnak, a gyomrom pedig kellemetlen görcsbe rándul. Nem hibáztatom, amiért eszébe jutott, de szeretném, ha tényleg hinne bennem. Figyelem, ahogy a kezeibe temeti az arcát, bocsánatot kérve, és nagyot sóhajtok. – Axel... – súgom lágyan, kezeimet az övéire simítva, gyengéden fejtve le az ujjai az arcáról, hogy aztán az álla alá nyúlva finoman magam felé fordítsam a fejét. Megkeresem a tekintetét, aztán megsimítom az arcát. – Én sajnálom. Tudom, mire gondolsz és értelek. Csak bízz bennem, jó? – kérem halkan, újra megsimítva az arcát, mielőtt a homlokomat az övének támasztanám. – Vigyázni fogok rá. Rá is. Nem sodrom magunkat veszélybe, megígérem – suttogom magunk közé komolyan, és ha érzem rajta, hogy egy kicsit felenged - magával szemben is -, akkor egy kicsit magamhoz ölelem. Nem szeretném, hogy rosszul érezze magát. Ezután viszont ő nehezíti meg az én helyzetemet; egészen más szempontból, de akkor is. Értem az aggodalmát, de ahogy részletesen ecsetelni kezdi a szokásainkat, én egyáltalán nem aggódni kezdek, hanem valami egészen mást érzek, ami miatt a végén már figyelmeztetnem is kell őt. Próbálom elterelni inkább a szót arra, hogy ráérünk a szex miatt akkor aggódni, ha majd nem fér hozzám. A bálna-hasonlattal legalább sikerült mosolyt csalnom az arcára. – Nem fogom tudni bekötni a saját cipőfűzőmet sem! – vetem ellen, csak azért, hogy hátha ettől tovább mosolyog majd. Azért megpróbálom azzal megnyugtatni, hogy ha szeretné, erről is beszélhetünk majd a nőgyógyásszal, és erre bólogatni is kezd... csak aztán sajnos meghallom, mit motyog az orra alatt. Halkan szusszanok egyet, de aztán megint úgy járok, mint az előbb: nyugalomért hunynám le a szemeimet, ehelyett magam elé képzelem, hogy úgy avatunk fel egy nagy házat, mint annak idején a yacht valamennyi helyiségét, és ettől inkább gyorsan ki is nyitom a szemem. Inkább nem is mondok semmit, arra számítok, hogy így majd megúszom további nehézségek nélkül. Ahogy magához karol, mit sem sejtve simulok oda hozzá, fejemet a vállára hajtva szusszanok hosszan, jólesően a közelségétől és a finom cirógatástól a vállamon. Tőle távolabb eső kezem felemelem, végigsimítok vele a haján, a kérdését pedig először rosszul is értelmezem; azt hiszem, az előző félreértésre gondol, és talán úgy hiszi, neheztelek rá. Már éppen megráznám a fejem - csak előbb megvárom azt a finom puszit -, de mielőtt még megtehetném, meghallom a kérdés folytatását. Már a mormogásától is jólesőn borzongok meg, de ahogy ajkai a fülemhez érnek, látványosan fut végig a libabőr a nyakamon, a levegő pedig egy pillanatra bennem reked. Nem is kellene folytatnia, már látom lecsukódó szemeim előtt, mi mindenre gondolhat, de ahogy a fülembe dörmögi az ajánlatát, halkan felnyögök. Az elkínzott hangocska mellé kénytelen vagyok fészkelődni is egy kicsit, mert ha eddig csak a gondolataim terelődtek bizonyos irányba, most a hangja, a szavai, és a felrémlő képek újabb adag kellemes borzongást küldenek lefelé a gerincemen, egyenesen a combjaim közé. – Axel... – szuszogom, a nyakán felejtett kezem ujjai belemélyednek a bőrébe. – Most húzol fel nagyon – figyelmeztetem, kissé elfelhősödött szemekkel pillantva fel rá, megnyalva az ajkaimat is, mert egyszeriben nagyon száraznak érződnek. Pedig volt még a fejemben néhány fontos kérdés, de most már nem nagyon emlékszem rájuk.
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Annyira váratlan ez az egész, még is van benne valami szép. Akkor is, ha soha nem gondoltam volna, hogy valaha apa leszek. Aviva viszont mindent át ír az életemben, ezt megtanultam már ideje korán róla. Emlékszem még az első pillanatra, amikor igazán megkísértett. És nem a bárkára gondolok, hanem arra, amikor az első együttlétünk után meg akartam csókolni. Akkor még nem tudtam, hogy az az egy gondolat hová vezet majd. Hogy nem csak elrabolja a szívemet, lelkemet. Ide vezetett, a jelenbe, ahol már gyereket vár tőlem. Az orvosról beszélve megnyugtat, hogy ez csak egy átlagos magán rendelő, de azért elmondom neki, hogy én mire gondoltam, hogy lássam őt újra nevetni. Amikor ez megtörténik, elmosolyodom. - Minél hamarabb. Holnap megkapom a visszajelzést, es utana gyakorlatilag fel kell költöznünk Ramsundba. - adom meg neki a választ elmerengve. Ez napokat jelent. Kettőt, hármat. Ezután kiderül, hogy Aviva már a mentőakció alatt is állapotos volt, és meg is mondom neki, hogy nincs választása, mint maradni legközelebb. A megfogalmazása a válaszának viszont olyan, mintha nekem erről majd győzködnöm kéne őt, és ez feldühít. A szavaimra látom meghőkölni, de aztán kifejti, hogy mire gondolt, mire felsóhajtok és elszégyellem magamat. Tudom, hogy harcos, és nehéz lesz neki, innen is indult ki az egész gondolat menetem. Ismét a térdeimre könyökölve temetem kezeimbe arcomat. - Sajnálom. Ne haragudj. Én csak azt hittem... mindegy. Most már kettőtökért aggódok. Nem gondolkodom tisztán. - motyogom a tenyereimbe, aztán leengedve a kezeimet bűntudattal nézek rájuk. Mikor lettem ennyire ingerlékeny..? Ennyire rossz lenne már az.. állapotom..? Hogy fogom Aviva nélkül kibírni a következő időszakot? Mély levegőt veszek és lehunyva a szememet kifújom, hogy el tudjam engedni ezt az egész hülyeséget. A jó dolgokra kell most koncentrálnom. Azért még annyi kétség felmerül bennem, hogy a szexuális szokásaink nem feltétlenül terhes nőknek valóak. Egy figyelmeztetés után - amivel rájövök, hogy most épp az indoklásommal húzom szegény agyát - Aviva igyekszik ebben is megnyugtatni, és amikor bálnaként emlegeti magát, elmosolyodom halványan. - Te nem tudsz bálna lenni nagy pocakkal sem. - mondom kis mosollyal, aztán amikor azt mondja, hogy majd megkérdezzük erről is q nagytudásút, akkor sűrűn bólogatni kezdek. - Ismerve a felavatási szokásainkat...igen, jó lenne ezt megbeszélni vele. - mormogom inkább magamnak az elejét, és magam elé képzelem, ahogy a nagyobbik ház minden szegletét felszenteljük. Mély levegőt veszek és magamhoz karolva őt cirógatni kezdem a vállát. - Nagyon felhúztalak..? - dörmögöm a halántékára, és adok is rá egy puszit. - Ha a biztonságra akarok játszani, akkor is tudok könnyíteni rajtad. - mormogom és a füléhez hajolva finoman rá csókolok. - Nagyon szívesen kinyallak, ha kéred. - dörmögöm mély hangon a fülébe, továbbra is vállát cirógatva a másik oldalon.
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Szinte szó szerint érzem, ahogy Axel ölelése elűzi belőlem a kétségeket. Ismét az történik, mint régen: én nem tudok hinni magamban, de ő olyan erősen hisz bennem, hogy belekapaszkodok ebbe a hitbe, és egyszerűen csak hagyom, hogy lassan átszivárogjon belém is. Azt remélem, idővel én is bízni tudok majd abban, hogy nem azért vagyunk most itt, mert sorsszerűen meg kell mérgeznem egy újabb életet. A saját gyerekünkét... Miután befejezte a telefonálást, arról kezdünk beszélni, hogy minden valószínűséggel el kellene mennünk egy nőgyógyászhoz, épp csak arról nincsenek sejtéseink, hogyan kell számolni az idővel. Mosolyogva bólintok arra, hogy majd a nagytudású megmondja, aztán felvetem az orvost, akihez egyébként is jártam. Axel persze valami Mikkel laborjához hasonlatos alagsori kínzókamrát képzelhet maga elé, azt hiszem, mert pont úgy bólint rá a dologra, mintha a fogát húznák éppen. Felvilágosítom, hogy ez is egy magánrendelő, csak ha kellő összeg kerül az asztalra, nem lesz nyoma, hogy ott voltál, és nem kérdeznek semmit. Ez láthatóan megnyugtatja, aztán még azt is elárulja, mire gondolt egyébként, én pedig - bár megsértődhetnék azon, hogy ilyen bánásmódot néz ki belőlem a gyermekünkkel kapcsolatban - újra elnevetem magam, ahogy ezt elképzelem. – Annál egy fokkal jobb lesz, igen – értek egyet somolyogva. – Mikor menjünk oda? – kérdezem aztán, ezt már egy kicsit komolyabban, mert nincs olyan sok időnk már Oslóban, és még időpontot is kell kérnem. Ez persze felveti azt a kérdést is, amin már az előbb is gondolkoztam: hogy mikor estem teherbe. Akárhogy is számolok, lehet, hogy akár már az első napon megtörténhetett valamikor, épp csak... hát, igen, azon a napon nem is emlékszem, pontosan hányszor voltunk együtt. Ezt ő is aláírja a szavaival, én pedig egy kicsit az ajkamba harapok a visszafogott megfogalmazás hallatán. – Így is mondhatjuk, igen – értek egyet vidáman megcsillanó szemekkel. Igen szép megfogalmazása volt ez annak, hogy aznap már csak a legelső alkalommal is kétszer élvezett a testembe, ha jól emlékszem, és utána még jött a fürdő, a kocsi... Ééés itt meg is állítom a gondolatmenetet, mielőtt még melegem lesz az emlékektől. Inkább arra koncentrálok, hogy ez a felfedezés egyben azt jelenti, hogy már Aaronért is ebben az állapotban mentem, ami egy kicsit azért ijesztő. Ott is nagyon sok minden történhetett volna, és még csak nem is tudtuk, hogy nem csak magamra kell vigyáznom. Axel is hasonló következtetésekre juthat, közli is velem, hogy innentől felejtsek el minden ilyesmit, amivel egyet is értek - nyilván -, csak épp tudom, hogy szörnyen fogom viselni. Amikor viszont ezt vele is megosztom, olyan élesen reagál, hogy az őszintén váratlanul ér; az a szívmelengető pillanat, ahogy a kezeink a hasamon nyugszanak puhán, meg is szakad. A szemei dühösen villannak rám, akaratlanul is kihúzom magam én is, és egy kicsit hátra is hőkölök, mert nem értem, honnan jön ez. – Mi...? – kérdezek vissza értetlenül, nagyobbra nyílt szemekkel nézve rá. Nem tudom hová tenni, miért néz rám ennyire mérgesem, ráadásul félbehagy egy mondatot, aminek ott lóg a levegőben a befejezése... Akkor inkább ne csináljuk? Akkor inkább vosszaszívok mindent, amit eddig mondtam? Szólásra nyitom a számat, de aztán inkább becsukom és nyelek egyet. Ha nem tudsz biztonsággal vigyázni rá... Hiszen éppen erről papoltam neki az előbb! Hogy mi van, ha nem csak rajtam múlik majd?! Vagy arra gondol, hogy... – Remélem, nem arra célzol, hogy szándékosan veszélybe sodrom majd az életét – szólalok meg halkabban. Még a feltételezés is fáj, hiszen azt hittem, ismer. Ha az ő élete is akkora kincs számomra, hogyan állhatnék máshogy egy olyan élethez, ami kettőnkből fogant? Lenézek a kezeimre az ölemben és inkább a saját ujjaimat kezdem piszkálni. – Nem azt mondtam, hogy nem fogok nyugton maradni, vagy hogy le kell majd kötöznöd ehhez a pincében, csak azt, hogy nem fogom jól viselni – magyarázom el neki. Ezt a részét márpedig nem szégyellem a dolognak; ezt neki is meg kell értenie, nem hiszem, hogy fordított esetben neki könnyebb lenne. – Harcos vagyok, Axel, nem vagyok hozzászokva, hogy tétlenül üljek a hátsómon, ha valahol szükség lenne rám, szóval igen, ne haragudj, de nem fogom jól érezni magam attól, hogy én itthon kötögetek, míg te lehet, hogy épp kockára teszed valahol az életedet. Ez nem azt jelenti, hogy nem leszek képes nyugton maradni, csak azt, hogy nem fogom jól viselni a tehetetlenséget. – Nem emelem fel a hangomat, még csak dühös sem vagyok. Azt hiszem, inkább fáj, hogy ezt külön el kell neki magyaráznom, mert ez volt az első dolog, amit megismerhetett rólam, ugyanakkor reméltem, hogy ennél kevésbé tart felelőtlennek. Talán mégis inkább én hiszek erősebben magamban, mint ő bennem, bár akkor rohadt hosszú hónapoknak nézek elébe. Később azért el tudja terelni a figyelmem azzal, hogy akkor meg önmaga és a szokásaink miatt aggódik. Én mondjuk ettől megint bajban vagyok, mert nekem kétségek helyett valami egész mást ültet el a fejemben az emlékképekkel, de nem tudom kizökkenteni. Sőt. Még fokozza is. Elkezdi ecsetelni, milyen mélyen tud járni a testemben, és hogy milyen hevesen szeretjük mindketten... Jézusom. Egy pillanatra becsukom a szemem, de aztán gyorsan kinyitom, mert megnyugvás helyett megint csak emlékképek ugranak be. – Ha tovább ecseteled a szokásainkat, nem vállalok felelősséget a következményekért – figyelmeztetem - most még - viszonylag tárgyilagosan. Oké, hogy őt az előbb is hidegen hagytam, de ettől még kísérthetem komolyabban is, ha nem hagyja abba. – Továbbra sem hiszem, hogy ilyesmitől kellene tartanunk. Szerintem legfeljebb akkor lesz akadály, amikor már elkezdek majd bálna-méreteket ölteni... – nézek le a hasamra összevont szemöldökkel. Határozottan nem tudom elképzelni magamat úgy, világ életemben lapos hasam volt, most meg majd nem tudom bekötni a saját cipőfűzőmet. – De ha az megnyugtat, erről is megkérdezhetjük a nagytudásút. Valószínűleg erről is többet tud, mint mi – vonok vállat. Engem ez most kevésbé aggaszt, de ha neki megnyugvást hozna, akkor rákérdezünk.
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Igyekszem meggyőzni magamat is, majd utána őt is arról, hogy ez nem egy vállalhatatlan küldetés, és hogy annak ellenére, hogy mi minden történt velünk, mi mindent tettünk amely bizonyos szempontból rossz emberré tesz minket, nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz szülők is lennénk. Csupán azokra a dolgokra kell figyelnünk, amiken mi keresztül mentünk, és ezektől kell majd távol tartani. Jó tanácsokkal kell ellátni, jól kell iskoláztatni, és ott kell lenni mellette. Aviva és az én problémáim gyökere is mind-mind abból származik, hogy nem volt az egyik, vagy mindkét szülő. Nálam csak a felelőtlenség okán, Vivánál sokkal rosszabb dolgok miatt. Én persze emiatt rohadt szar helyzetbe leszek, de igyekszem majd minél többször ott lenni Vivának is, és a csemetének is. Azon halkan elneveti magát, hogy remélhetőleg az orvos többet tud majd. - Szerintem ezt nem lehet napra pontosan meghatározni. De majd a nagytudású megmondja. - amúgy ennek is mekkora esélye van? Hogy pont akkor jövök vissza, amikor termékeny, és még csak nem is tudjuk. Ha később jövök, akkor meg már vérezne, és rájöhetett volna, hogy elfelejtette azt az orvosos izét. Ha már orvos, megint feketéskedni akar, amihez nagyon nem füllik a fogam, de végül morogva rábólintok, őt pedig annyira szórakoztatja ez, hogy el is neveti magát. Figyelem, ahogy elmagyarázza, hogy ez nem egy sikátorvégi lepusztult patkánytanya, hanem egy orvosi rendelő, ahol csak szükség esetén elfelejtik elkérni a papírokat. - Jó... ez határozottan jobban hangzik, mint a sötét sikátorvégi lepusztult koszos patkánylyuk Dr.Frankensteinnel. - kúszik egy mosoly a szám sarkába, kifejtve korábbi gondolataim, mert szeretném látni, ahogy megint nevet. A kérdésén elmerengve nézek rá, aztán a térdeimre könyökölve kezdek játszani a kezemmel, míg megvonom a vállam. Gondolkodok, hogy fogalmazzam meg. - Legkorábban akkor. Már akkor is... elég jó alapot teremtettem annak, hogy meg tudjon foganni. - fú de kellett csavarnom, hogy körbe tudjam fogalmazni azt, hogy általában - mindig - szabadon és mélyen élvezek Avivába, nem válogatva a behatolás réseit. Bár nyilván, megfoganni csak egy helyről tud. Ha viszont már az első napon megfogant, akkor Aviva már Aaront kiszabadítani is terhesen jött, és emiatt egy utólagos aggodalom lesz rajtam úrrá. El is mondom neki, hogy innentől kezdve bármi jön, ő soha nem lehet majd ott. A válasza elsőnek jó, de amit rá mond, már mérgessé tesz. Rávillanó szemekkel húzom ki magam ültőmben. - Mi az, hogy nem lesz könnyű dolgom?! Ez már nem rólunk szól. ŐT sodrod veszélybe. Ha nem tudsz biztonsággal vigyázni rá... - akkor inkább ne legyen - de ezt már nem mondom ki, még ha mérges is vagyok. Éppen csak a kapujában vagyunk ennek, meglepetésként érkezett, éppen bele élem magam, hogy minden rendben lesz, erre azzal a veszéllyel kell számolnom, hogy nem bír a seggén maradni, mikor egy második szív ver a szíve alatt? A vérem is fel tudna forrni a méregtől, hogy még gondolni is képes erre. Még én győzködjem, hogy maradjon itt! Eszem faszom megáll. Mikor pont őt szúrták hasba, meg lőtték is meg arrafelé azt hiszem egyszer, de a Joe által összevarrt seb hege még mindig rajta van. Fel nem foghatom, hogy akarja így a gyereket, ha inkább kockára tenné. A legrosszabb, hogy hiába fektetem bele minden bizalmam, még is félek, hogy egy rossz helyzetben nem fog hallgatni rám: ugyan is nem tette, amikor kellett. Épp ezen a helyen mutatta be, hogy mennyire is érdekli őt minden amit mondok, legyen az bármennyire is logikus és megalapozott. Nem akarom elveszteni a bizalmat. Nem akarok attól félni, hogy ostobaságot csinál, de ha ilyeneket mond, az alapjaiban renget meg mindent. Nem tudom, megtudnám-e bocsátani, ha veszélybe sodorja a gyerekünket. Utána már másféle aggódás is éket ver belém, ez pedig az, hogy én jelentenék veszélyt a gyerekre. Amikor ezt elmondom, kezeimre fog, megcáfol, meg a sógornője tapasztalatait hozza fel, ráadásul rá kezd erre a csábítós mormogásra az ajkamon, mire szusszanok, de nem indulok be, ahhoz most túlságosan máshol jár a fejem. Leginkább az, hogy árthatok, ez pedig zavar annyira, hogy ez a billenőkapcsoló most "ukåt" módon maradjon. - Nem arról van szó, hogy ne tudnám, hogy másik helyet használok. Inkább arról beszélek, hogy ... ehrm, bizonyos pozíciókban azért... elég mélyre érek. És a hevességet szeretjük emellé. Arról nem is beszélve, hogy azért szeretlek szinte ájultra dugni, szóval.... én ezeket nem igazán érzem gyerek kompatibilisnek... - motyogom halkan, és ahogy elképzelem, hogy eddig is kifacsart, és ez az állapot csak "rontani" tud ezen.... Istenek, nem fogom tudni kielégíteni Vivát. Talán, ha továbbra is ilyen érzékeny marad, mint amilyen most. Akkor még van esélyem.
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Rövid és velős összefoglalására egyetértően bólintok egyet, mert igaza is van. Én lennék az utolsó, aki bármilyen fegyveres szervezet mögöttes szándékait, a parancsaik mögött rejlő politikai indíttatásokat megkérdőjelezné, de ettől még látom a különbségeket. Tudom, mit tettem a Moszadnál töltött évek alatt, és hogy nézett ki ahhoz képest, amikor még csak az izraeli hadseregben szolgáltam. A kettő egyáltalán nem volt ugyanaz, de nem akarom feszegetni a témát, mert inkább arra koncentrálok, amit Axel mondott, és amit a szavai alapján már tisztábban látok: nem kell hagynom, hogy ez határozzon meg. Ez nem olyasmi, amit át tudnék örökíteni, és ha a gyerekünket is ugyanúgy fogom szeretni, mint Axelt magát, akkor... akkor talán még jól is csinálhatom. Nem múlnak el teljesen a félelmeim, elvégre ez a helyzet túlságosan új és nagyon felkészületlenül ért minket, de már nem azért félek, hogy én rontok majd el valamit, csak az ismeretlen ijeszt meg. Hagyom beférkőzni a szívembe a reményt, a hitet, a gondolatot, hogy ha ez az apróság legalább félig Axel lesz, akkor egyébként is csak tökéletes lehet majd. Axel karjaiba bújok, lehunyt szemekkel engedem át magam annak, hogy az ő érzéseit és ígéreteit is beengedjem a szívembe, erősítve ezzel mindent. A mosolya megdobbantja a szívemet, csakúgy, mint az egész lénye, a szerelme, a belém és belénk fektetett hite. Tényleg nem tudom, mi lenne velem nélküle, de szerencsére már soha nem is kell megtudnom. Nem tudom nem észrevenni, hogy mintha az illatába most sokkal erősebben vegyülne a cigaretta szaga, amitől furdalni kezd a lelkiismeret, mert eszembe jut, hogy megint nagyon ostobán kezeltem ezt a helyzetet. Szeretnék tőle bocsánatot kérni, de ő előbb teszi fel a kérdéseit, amik elterelik a figyelmemet... de mire a zavaros gondolataim végére érek, ő már a nagyobb háznál jár - én még lemaradtam a mikor és hova kellene menni résznél -, és fel is pattan, hogy azonnal intézkedjen. Elnevetem magam, de jelzem neki, hogy menjen csak, és míg telefonál, én újra elveszek a gondolataimban. Egy kis fáziskéséssel figyelek fel arra, hogy visszajött, zavartan kapom el az ujjam a hasamról, mert látom, hogy ő is azt figyeli, mit csinálok. Egy pillanatra félelem támad bennem, mert olyan... furcsán néz, de aztán megemberelem magam, és azt látom, ami előttem is van: nem furcsán néz, csak elgondolkodott. A hangom visszatéríti a jelenbe, a mosolya és a válasza pedig engem is mosolyra fakaszt. Bólintok egyet, aztán én is megválaszolom a kérdéseit korábbról... már amennyit meg tudok magyarázni. Amikor elmondom, hogy azt sem tudom, mikor sikerült összehoznunk a gyereket, egy kicsit elgondolkozik, aztán a fürdőszobába lép, és az egyik használati utasítással tér vissza onnan. Ahogy leül mellém, közelebb húzódok hozzá, a vállára döntött fejjel pillantok bele én is a papírba, de ennél valóban nem leszünk okosabbak. – Hát, ez még mindig elég tág – vonom fel a szemöldököm, de amikor azt mondja, a nőgyógyász biztos meg tudja majd mondani a mikort és meddiget, megvonom a vállam. – Gondolom. Remélem. Ő biztosan jobban ért hozzá, mint mi – nevetem el magam halkan. Elmondom neki azt is, hogy ismerek egy diszkrét orvost, és bár némi gondolkozás és sóhajtozás után rábólint, olyan fejet vág mellé és olyan megjegyzést fűz hozzá, hogy nem tudok nem újra felnevetni. Most sok mindent megadnék a gondolatolvasás képességéért, csak hogy lássam, miféle kuruzslót képzelhetett maga elé az imént. – Ő is hivatalos orvos, Axel – mondom a feltételezésein somolyogva. – Egy magánrendelő, tulajdonképpen, csak ha az orvos úgy dönt, nem kerülnek be az adataid a rendszerbe, és nem is ellenőrzi le azok valóságtartalmát, ha érted, mire gondolok – magyarázom el neki, csak hogy tudja, nincs mitől tartania. Én sem bíznék egy ilyen kérdést semmilyen kétes hírű alakra, de egyelőre a biztonságra kell játszanunk, és ha ennek része az orvosom lefizetése, akkor le fogom fizetni az orvosomat. Nem akarok kockáztatni. Többé már nem; most már végképp nem. – Szerinted lehet, hogy sikerült mindjárt az első napon...? – pillantok le a hasamra. Ha a teszt 3-4 hét után mutatja ki a terhességet, akkor akárhogy is számolok, ennek valamikor nagyon korán kellett bekövetkeznie. Ami egyben azt is jelenti, hogy amikor Aaronért mentünk, én már nem egyedül voltam. Hirtelen villan be az ikrek megjegyzése arról, hogy mintha nem csak velem osztották volna meg az erejüket, és a felfedezés szinte arcul csap. Ők is érezték, csak épp fogalmunk sem volt róla, mi az, ezért ráfogtuk az Axellel való kapcsolatomra. De akkor ez egyben azt is jelenti, hogy...? Axel szavai szakítják meg a gondolatmenetet, amelyekből kiderül, hogy ő is épp hasonló következtetésekre jutott. A szavai egyszerre töltenek el feszültséggel és érzem őket jogosnak, de ahogy egy végtelenül óvatos, puha, szinte félő mozdulattal a hasamra simítja a tenyerét, érzem, hogy átjárja a mellkasomat a melegség. Akaratlanul is elmosolyodom, kezemet az ő kézfejére simítom, és bólintok egy aprót. – Tudom – mondom halkan, aztán sóhajtok egy nagyot. Nagyon nagyot. – De nem ígérem, hogy könnyű dolgod lesz velem, jó? Ha csak arra gondolok, hogy itthon kellett volna malmoznom, míg ti Aaront keresitek... – Görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól, hogy hagyjam Axelt bárhova is egyedül menni, mikor én is vele tarthatnék és a saját szemeimmel győződhetnék meg arról minden egyes pillanatban, hogy jól van. Borzasztó nehéz lesz megbirkózni ezzel, pedig... pedig azt is tudom, hogy igaza van. Oké, most sem lett semmi bajom, de lehetett volna. Megborzongok egy kicsit, amikor eszembe jut, hogy másnak is sikerült már pengét vagy épp törött üveget vezetni a hasamba, és most még csak fogalmunk sem lett volna arról, hogy ez milyen következményekkel járhat. Axel gondolatai azonban valami egészen más irányba terelődnek ennek kapcsán, némileg meglepve figyelem, ahogyan azon kezd aggodalmaskodni, hogy mennyire volt vad és heves mostanában. Nekem az emlékektől egészen másfajta gondolataim támadnak... de gyorsan megrázom magam gondolatban, mielőtt fantáziálni kezdenék. Halkan, de nem bántóan nevetek egy kicsit, amikor azt kérdezi, mi lesz, ha tőle lesz valami baja. – Nem hiszem, hogy ez így működik, Axel – szólalok meg mosolyogva, kezemet az övéire helyezve, puhán lesimítva azokat a fejéről. – Én sem értek jobban ezekhez a dolgokhoz, de az biztos, hogy ő nem azon a helyen van, ahol te szoktál... ténykedni, szóval igen, nagyon is szabad ilyenkor szexelni. Sőt, majdnem biztos vagyok benne, hogy a sógornőm mintha extra kívánósságról számolt volna be annak idején. Egy terhes nő ráadásul igencsak akaratos tud lenni, ha igaz a szóbeszéd, úgyhogy... – Megvonom a vállam, a mosolyom és a pillantásom pedig huncuttá válik, ahogy kicsit közelebb hajolok hozzá. – Én a helyedben inkább azon aggódnék, hogy alaposan fel kell majd kötni a nadrágodat, ha tényleg mindent meg akarsz majd tenni értem – mormolom egy kicsit halkabban, pillantásomat az ajkaira vezetve, mintha most is azon gondolkoznék, hogy szívesen megkóstolnám őket. Mondjuk ez tényleg így van. Vajon az, hogy nemrég még a fürdőben pánikoltam, most pedig képes lennék megkívánni, már a hangulatingadozások része?
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
A reggeli titkolózása és pánikja most olyan távolinak tűnik, mintha csak tegnap lett volna. Az egész világ fordult velem egyet, ahogy végre rávettem magam, hogy rátörjem az ajtót: noha annak jobban örültem volna, ha erre nincs szükség. Olyan dolgokon kell gondolkodnom, amelyre nem számítottam, és ez teljes mértékben kizökkentett a haragomból. Nyilván meg is értem, hogy Aviva miért volt ennyire kiakadva, habár az még is kicsit aggodalomra ad okot, hogy a bajban még mindig nem én vagyok az első, akinek szól... és nem tudom, miért. Túl reagáltam egyszer valamit..? Most is rajtam a sor, hogy megnyugtassam, és a kétségeit szertefoszlassam. Akkora szakadékot lát közöttünk, pedig nem több az egy átléphető ároknál. A munkánk közel sem annyira különböző, mint gondolja, és mikor ezt kifejtem, még a szóhasználatomat javítja ki. Megcsóválom a fejem, mert a kettő nem zárja ki egymást. Lehet valaki nagyon elhivatott és közben hiszékeny is. Az egy dolog, hogy ő bennem inkább csak az előbbit látta - ami nem is baj. A finom simítást a szakállam finom sercegése követi, figyelem a szemeit, ahogy olyan lágyan beszél rólam és a bárkán a fiúkról. - Az, hogy csapatban, családként dolgozunk, még nem változtat a háborúk miértjein. - fogom rövidre a dolgot a romantizálásról a seregnek. Lehet, hogy őt pont ez fogta meg, de csak azért, mert jók voltunk egymással és egymáshoz, még nem jelenti, hogy ne lettünk volna egy olyan gépezet részei, amely nem áll közel az ő gépezetéhez. Egyszerűen csak a számokban, megnevezésekben és titkosságban van különbség a kettő között. De a legrosszabb, hogy még mindig olyan ostobaságokat gondol magáról a munkáján felül, amelyet nem hagyhatok szó nélkül. Nehéz elhinni, hogy még mindig itt tartunk azok után, amik történtek velünk, és amennyit bizonyított már. Habár nem felel hosszan arra, ahogy ezen gondolataimat kifejtem, nem is szükséges, amíg tényleg érti, hogy mennyire nincs igaza ebben, és hogy a félelme teljesen alaptalan. Hozzá simítom a homlokom, orrom, és csak reménykedem, hogy amikor azt mondja tudom, akkor nem csak elhessegeti ezt az egészet, hanem tényleg megérti. Utána megígérek neki - megint - mindent, a csillagokat is lehoznám nekik, ha kellene, vagy azt kérné tőlem. Téli 2 méteres hó és fagyott utak, de a -lassan- asszony görögdinnyét akar? Több se kell, addig megyek, amíg nem lesz teljesítve a kérése. Amikor azt mondja, hogy bízik magunkban akkor szélesen elmosolyodom, és adok a homlokára egy hosszú csókot, ahogy hozzám bújik ölelésem közben. Hirtelen annyi minden jut eszembe. Annyi mindent kéne megtanulni és kideríteni ezzel kapcsolatban. Mi a menet? Nőgyógyászat? Ultrahang? Labor? Mikor? De ha többen leszünk, nagyobb kecó kell. Erről eszembe jut, hogy jobb lenne már MOST szólni az ezredesnek arról, hogy még is nagyobb ház fog kelleni. Szinte felpattanok, ahogy ez eszembe jut, okozva Avivának egy kis meglepetést, de a cél szentesíti az eszközt. Amint legyint, már sietek is kifelé és közben kapom elő a telefonomat, hogy oda kint elkezdjem nagyon hevesen elmagyarázni és rábeszélni a főnökömet, hogy a választásnál elbasztam, mert... még is a nagyobb házra van szükségünk. Meg se kérdezi az okokat, mondván, először rákérdez, és ha senki más nem tett rá igényt, akkor cserélhetünk. Besétálva figyelem, ahogy felhúzott pólóval, a - még - lapos pocakját simogatja, én pedig elképzelem, hogy ez hónapokon belül nagyobb és nagyobb lesz. Kicsit elmerengek azon, hogy a félisten létünk mennyiben befolyásolja ezt az egészet. Ugyan annyi a terhesség ideje? És a képességei a gyereknek? UGYE EGY GYEREK LESZ? A gondolatra, hogy apámnak TIZENEGY lánya született EGY GÓLRA kicsit idegessé tesz, mert a gének... amelyeket láthatóan örököltem tőle ott vannak bennem. Az aggodalmas gondolkodásomból Aviva ránt vissza. Felemelem rá a pillantásom, és reményteljesen elmosolyodom. - Utána néz. Majd holnap felkeres, hogy mire jutott. - mondom, és felé lépek, de amikor azt mondja, hogy fogalma sincs mióta terhes, megállok, és elgondolkodok. Hátat fordítva indulok a fürdőbe, ott felkapom az egyik terhességi tesztes papírt és azt olvasva indulok vissza. - Hát... elvileg ez 3-4 héttől mutatja meg..? - mormogom, miközben oda sétálva leülök mellé a kanapéra. Semmi biztosat nem ír ez a szar. - De a méretéből biztos meg tudja állapítani egy nőgyógyász, hogy kb mikor estél teherbe, nem? Valahogy ki szokták számolni, hogy mikor szülnek az emberek... - gondolkodom hangosan, aztán amikor felhozza, hogy van egy nőgyógyász ismerőse aki természetesen feketén dolgozik, akkor már nagyot sóhajtok, mert nagyon nem szívesen fordulok ismét vissza ehhez az egészhez, a törvénytelen dolgokhoz. Viszont tény, hogy amíg Avivának nincsenek meg a hivatalos papírjai, addig nehéz még nekem is kimagyaráznom a dolgokat. - Na jó... - adom meg magamat sóhajtva. - De ha valami hentes lesz, valami sötét sikátorban, akkor nem érdekel, és hivatalos orvoshoz megyünk. - én biztosan nem fogom Avivát és a gyereket kockáztatni valami shady alaknál, arra is mérget vehet. Maximum magán orvoshoz megyünk. Amíg elmerengek azon, hogy egyébként mióta állapotos, eszembe jut, hogy ezek szerint már akkor is az volt, amikor Aaronért mentünk. - Innentől kezdve bármi történik családon belül, vagy kívül, te maradsz a fenekeden, ugye tudod? Most már nem csak magadra, hanem rá is vigyáznod kell. - mondom, lenézve a hasára. Olyan.. fura bele gondolni, hogy ott van, hogy apa leszek. Olyan óvatosan simítok rá a kezemmel a hasára, mintha csak félnék, hogy ennyitől is összetöröm, vagy hogy megmozdul, mint a kis-alien. Ha már összetörés... - Jesszusom, a napokban meg úgy estem neked, mintha a világ vége lett volna. - dörzsölöm meg tenyereimmel az arcomat és simítok hátra a fejem tetejére, és aggodalmasan magam elé meredek. - Szabad egyáltalán ilyenkor szexelni?! Mi van, ha tőlem lesz valami baja... - rohadtul hülyének érzem magam. És tudatlannak. Bárki kérdezhetne földrajzból, politikából, vagy egyéb ilyen földhöz ragadt dolgokból, de ez egy kibaszott rejtély nekem. Fel kell csapni az internetet...
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Érzelmi hullámvasút a javából. És nem is akármilyen. Már megint felfoghatatlan mélységekben jártam a mai napon, azonban most, a kanapén ülve, már nem egyedül emésztve magam a saját balgaságom miatt, hanem Axellel együtt átbeszélve a dolgokat... minden egészen más megközelítést nyer. Kiderül, hogy nekem is végig kell gondolnom ezt az egészet. Hogy nem fogom tudni egyszerűen csak lesöpörni és áthárítani rá a döntést. Kiderül, hogy szeretné ezt a gyereket. Aztán azt is kiderül, hogy én is. Fogalmam sincs, hogy mindazok után, amin mi ketten átmentünk, hogy juthattunk éppen ide, de talán felesleges is lenne az okokat vagy a magyarázatot keresni. Eddig sem volt magyarázatunk nagyon sok mindenre. Talán ennek is csak így kellett lennie; még egy ok, hogy ne adjuk csak úgy fel. Amikor a világ fegyveres erői, vagy inkább az azokat irányító politika mocskát kezdi fejtegetni, figyelmesen hallgatom, és néha egyetértően bólintok is, vagy szusszanok egyet. Nem tudnék fogást találni a szavain, de nem is akarok, mert igaza van. Legfőképp nem is erre gondoltam, bár néhány kivétel igenis létezik - ott van például mindjárt az első találkozásunk. Még ha Izrael kezei mocskosak voltak is, Axel és a csapata mégis megmentette az életemet. Ennél is sokkal fontosabb viszont az, hogy ők mindig ott voltak egymásnak. Ha nem is volt mindig szent a cél - sőt -, ők egymásért is küzdöttek; ez az az erény, ami őt, őket jellemezte, de engem soha. – Elhivatott voltál – javítom ki finoman, ujjaimmal rászorítva az azokat megfogó kezére, míg másik kezem felemelve mutatóujjammal puhán végigrajzolom az arca ívét, végigkövetve a szememmel is a mozdulatot. – És sokkal inkább jellemzett titeket az, hogy összetartoztatok a fiúkkal. Nem abban rejlik a romantizálásotok, hogy vakon követitek a parancsot, vagy hogy mindennel egyetértetek, hanem abban, hogy egymásnak az egyet nem értésben is mindig ott vagytok. Abban a kapocsban, amit én is megláttam köztetek a fiúkkal – mondom lágyan, szeretettel a hangomban. – Azzal ébresztettek fel engem is – teszem hozzá a szemeibe pillantva, apró mosollyal az arcomon. Ugyanolyan komolyan folytatja, szemei tisztán és őszintén figyelnek engem szavai közben, bár enélkül is tudnám, hogy mindent komolyan is gondol. Tudom, hogy nem hazudna nekem, és hogy amit mond, azt a szívéből mondja. A tudatom kizárja magából az ő említését, még ha abban is igaza van; egyszerűen nem akarom most beengedni ide, ebbe a pillanatba. Csak Axelre figyelek, csak az ő szemeit látom és csak az ő hangját hallom most. El kell hinnem, amit mond, nekem is hinnem kell mindebben. Hinni akarok ebben, mert akkor... Végigsimítok az arcán, és ahogy őt figyelem, magam elé képzelek egy apró kis csodát, aki belőle és belőlem van, aki olyan, mint az ő kicsinyített mása. Aki tökéletes, miatta. Ez pedig olyan érzéseket ébreszt bennem, amilyet még nem tapasztaltam; valamit, ami az Axel iránt érzett szerelmemhez fogható, de egy kicsit mégis más. Ebben a pillanatban pedig már kristálytisztán tudom a döntésemet. A kérdésem és a szavaim halkak, de már ott van bennük a remény, és amikor Axel elmosolyodik, ez az apró szikra lassan lángra gyúl. Beledöntöm az arcom a finom érintésbe, még mindig őt figyelve, és ahogy a gyereket a halállal való küzdelem nehézségéhez méri, halkan elnevetem magam. Amikor homlokát az enyémhez simítja és az orrát is az enyémhez dörgöli, mosolyogva hunyom le a szemeimet, ujjaimat arcáról a tarkójára vezetve, finoman tartva őt közel magamnál. – Tudom – suttogom határozottan, hittel a hangomban. Viszonzom az ölelését, szorosan karolom magamhoz, arcomat a nyakához hajtva, magamba szívva megnyugvást adó illatát. Ha van valami, amiben soha nem kételkednék, az az, hogy mindent meg fog tenni értünk. – Bízom benned. Bízom magunkban – emelem aztán fel a fejem a szemeibe pillantva, hogy aztán puha csókot leheljek az ajkaira. A következő kérdésére őszinte tanácstalansággal pillantok rá, elgondolkozva a lehetséges logikán, de mielőtt még válaszolhatnék, hirtelen felpattan, mondván fel kell hívnia az ezredest. Meglepve pislogok fel rá, de ő már a nagyobb házról beszél, meg arról, hogy kell majd hely az anyjának is, én pedig halkan elnevetem magam. Úgy tűnik, ő már jócskán előrébb jár a gondolatmenetben, mint én. – Menj csak – hessegetem el mosolyogva. Amíg ő kimegy telefonálni, én visszamerülök a gondolataimba. Abban majdnem biztos vagyok, hogy egy nőgyógyásznál kellene kezdeni, mert gondolom... neki kell megnézni, hogy minden rendben van-e. Ilyenkor szokott lenni ultrahang felvétel is, ez biztos, de... mikor? Egyáltalán mióta...? Na, itt kezdődnek a problémák. Szusszanva dőlök hátra a kanapén, és ahogy Skygge felteszi a fejét a párnára - most már csak figyelemre vágyva, nem szükségből -, egyik kezemmel odanyúlok, hogy újra simogatni kezdjem. Először őt figyelem, de a tekintetem aztán a hasam felé táncol. Szabad kezemmel elgondolkozva húzom egy kicsit feljebb a pólómat, úgy méregetem az alhasamat, mint aki nem tudja, mit várjon tőle - mondjuk, ez igaz is. Megérintem a nadrágom pereme feletti bőrfelületet, mutatóujjamat úgy húzom ott végig, mintha csak ismerkedni akarnék vele. Na, nem magammal, hanem... vele. Elképesztően furcsa, hogy a gondolata egyszerre tölt egy rettegéssel és izgalommal. Amikor Axel visszajön, kíváncsian pillantok fel rá. – Na? – kérdezem felvont szemöldökkel, bár fogalmam sincs, teljesen utol tudom-e érni a gondolatmenetében. – Egyébként... igen, azt hiszem, el kéne menni egy nőgyógyászhoz – osztom meg vele aztán a gondolataimat, miután megbeszéltük a ház-kérdést. – Bár fogalmam sincs, hogy mikor. Nem tudom, pontosan mióta... – mutatok bénán a hasamra. Úgy értem, rengetegszer voltunk együtt, mióta visszajött hozzám, mégis honnan a francból tudjam, mikor estem teherbe? Egyáltalán hogyan számolják ezt? – Ismerek egy orvost, aki diszkrét. Nem kér papírokat, ameddig megkapja a vizit díját. Talán... most még az lenne a legjobb ötlet – teszem hozzá. Félig-igazi papírjaim nem lesznek addig, amíg össze nem házasodunk, addig pedig necces lenne illegálisan bekerülni bármilyen rendszerbe a terhességgel.
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Soha nem fordult meg a fejemben az eshetősége annak, hogy gyereket vállaljunk. De ezt ki nem értené meg? Az utóbbi egy évben olyan sok dolgon mentünk keresztül, hogy már annak is örültünk, hogy együtt vagyunk, és - nagyjából - nyugtunk van. Nem gondoltuk tovább, nem gondoltunk felelősségekre, mert már az is csodának éreztem, hogy Viváért időben értünk oda. Aztán azt, hogy igent mondott nekem. Egyszerűen csak örülni akartam annak, hogy békében, nyugalomban lehetünk. Még ha az utóbbi időben ezt nem is sikerült kivitelezni, külső tényezők miatt... megint. De nem gondoltam azt, hogy ezzel majd összehozunk egy gyereket. A legfurább a dologban az, hogy tudom, hogy szörnyű ötlet, mert egyikünk sem kész egy gyerekre, és én két évig nem is fogom olyan sokszor látni Vivát, mint szeretném. Ha szerencsém van, akkor haza járhatok bizonyos időközönként, és nem csak kiszökve. Ha már itt tartunk, meg kell beszélnem anyámmal, hogy kis időre költözzön fel, segítsen neki, mert nincs más, aki megtehetné. Mármint.. az ő részéről nem bővelkedik a család túl sok női tagban, akiknek gyereke is van és elérhető közelségben is. Az isteneket pedig - hiába rokonai - lévén nem ismerjük, inkább bele se keverném. Halk sóhajtással fogadom a gondolatot. Nem hagyhatom egyedül a gyerekkel, még akkor is, ha rólam azt hiszi, hogy jó apa lennék. Hiába, ha nem tudok ott lenni. A szavaira felmordulok. - A katonaság túl van romantizálva, Aviva. Bele gondoltál valaha, hogy egy katona miért harcol? Persze, személyekre lebontva a saját, magasztos céljaink megvannak, amelyek átvisznek minket a poklon, de áruld el nekem, hogy az Egyesült Államok még is milyen veszélytől védték meg hősiesen a polgáraikat Koreában? Vagy közel-keleten? A háború csak egy része szól önvédelemről, és csak akkor, ha téged támadnak. A másik fele pedig sose napfény és gyönyör. A pénz, a hatalom, a politikai ellentétek, az érdekek irányítják a sereget, pont ugyan az, mint nálatok. Csak nálunk tíztől több százezer főig nyúlhat egy csapat, amely készenlétben áll ezekhez az érdekekhez. - mondom, és sóhajtva hátra dőlve kezdem figyelni a kezeimet. - Én is egy naiv, idióta patrióta voltam. Mióta a bárka elsüllyedt és eltussolták a dolgot, azért jobban átgondolom a miérteket. Azért is utálom ilyen hevesen a politikusokat. Elkanyarodtunk a témától. A lényeg, hogy - mint ahogy azt már rengetegszer mondtam neked, és még mindig így gondolom - nem a múltad határoz meg. - nyúlok oda és fogom meg a kezét, amivel eddig Skygget simogatta. Ha rám tekint, akkor továbbra is csak a komoly, őszinteségemet láthatja. - Nem kell úgy tenned, mintha nem történt volna meg. Csak ne engedd, hogy emiatt úgy érezd, hogy nem lehetsz elég. Ne ismételgesd, hogy nem lehetsz jobb. Hogy nem lehetsz méltó. Hogy szörnyeteg vagy. Ezek az Ő szavai, és már bizonyítottuk, hogy hazugságok. Arra vagy képes, amire képes akarsz lenni. Ha én jó apa tudok lenni, mert elhatároztam, hogy az akarok lenni - annak ellenére, hogy civilt ölök fényes nappal - akkor te is jó anya tudsz lenni. - azt hiszem, a gondolat végére értem. Figyelem az arcát, ahogy valami melegség tölti meg, ahogy az arcomra simít. A kérdése olyan halk, hogy Skygge szuszogása is majdnem el tudná nyomni, ha nem figyelnék erősen, de azért nem határozatlan. Elmosolyodok a következő szavakra, és végig simítok az arcán. - Olyan sok dolgon vagyunk túl. Sok jón, még több rosszon. Álltunk már a halál ajtajában mindketten és élve távoztunk. Ha megbirkóztunk mindezekkel, hiszem, hogy egy gyerek is menni fog. - döntöm neki a homlokom az övének, és még az orromat is hozzá dörgölöm az övéhez. - Még ha nem is leszek végig melletted... mindent megteszek majd, hogy semmiben ne szenvedjetek hiányt, és biztonságban legyetek. - teszem neki a sokadik ígéretemet, miközben szorosan a karjaimba zárom. - Hol kéne... kezdeni ezt..? Gondolom egy nőgyógyásszal..? Ah, fel kell hívnom az ezredest! - állok fel hirtelen, ahogy eszembe jut egy lehetőség, amelytől remélem, még nem estünk el. - Lehet még is inkább a nagyobbat házat kérem majd, hogy legyen hely anyáénak is, ha fellátogat. - magyarázom, miközben izgatottan előkapom a telefonomat a zsebemből. - Egy perc! Oké? Mindjárt jövök, csak megpróbálom, hátha! - mondom, miközben keresem a számot, és gyorsan kilépek az ajtó elé.
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
A napunk megint olyan, mint egy meredeken emelkedő és süllyedő érzelmi hullámvasút. Amikor reggel felkeltünk, még egyikünk sem gondolta volna, hogy ez lesz, és igazság szerint amikor a kismilliomodik teszt után elkezdtem elfogadni a tényt, hogy terhes vagyok, azt sem gondoltam volna, hogy később arról fogunk beszélgetni, hogy talán... meg is tartsuk. Egyszerűen csak biztos voltam benne, hogy Axel haragudni fog rám a felelőtlenségemért - jogosan -, ahogy abban is, hogy egyértelműen el fogja utasítani a lehetőséget is - jogosan -, de mindkettőben tévednem kell. Azt látom rajta, hogy nagyon is fontolgatja a lehetőséget, és ezt a szavaival is igazolni kezdi, ráadásul úgy, hogy ezek a szavak engem is megérintenek. Nem értek egyet vele a saját képességeinek megkérdőjelezését illetően, de annál inkább az én érzéseimet is fogalmazza meg kettőnk kapcsolatáról és útjáról. Épp csak a saját hibáim felett nem tudok szemet hunyni. Nem tudok nem egy sötét, fenyegető árnyékként gondolni magam, aki majd rossz ómenként lebeg ennek a gyereknek a feje felett ahelyett, hogy jó anyja lenne. És bár amikor kijavítom, hogy a gyerek nem az én vérem, hanem a miénk, még kapok tőle egy kis mosolyt, az utána következő válaszom, azt hiszem, nem épp örömmel tölti el. Legalábbis erre enged következtetni a határozott fogása az államon, amivel felemeli a fejem, és a szigorú, már-már mérges pillantása. Nem szakítom el róla a tekintetem, úgy kapaszkodom a szemeibe, mint minden különösen nehéz pillanatban, és miközben hallgatom őt, ujjaim öntudatlanul is simogatni kezdik Skygge nehéz, tenyerembe fektetett fejét. Ismét arra próbál rávilágítani, hogy ő sem jobb nálam, ha innen nézem a dolgokat, de ezzel még mindig nem tudok teljesen azonosulni. Amikor arra is kitér, hogy mi lesz, ha valaki valóban mégis felismer, csak nézem a sötét, határozott pillantását, ami ugyanolyan, mint azon az átkos napon az edzőterem öltözőjében - és egyszerűen csak bólintok egyet, mert ez így van jól. Egyikünk sem ismer korlátokat, ha a másikról van szó. Én sem. – Sosem kérdőjelezném meg azt, amit egymásért tettünk, mert nem várnék el kevesebbet magunktól akkor sem, ha a... gyerekünkről van szó – ejtem ki ezt a szót először így, a sajátunkként beszélve róla. – De a többi... Te katona vagy, Axel. Én legalizált bérgyilkos voltam. Ez nem... ez nem ugyanaz. Én soha nem szükségből öltem, soha nem azért, hogy ezzel valamilyen módon másokat védelmezzek. Egyik mögött sem volt semmilyen mögöttes indok azon kívül, hogy valakinek útban voltak. Tudom, hogy sokat változtam azóta, mert te magad tettél engem egy jobb emberré, de... ez egy olyan billog, amit nem tudok levakarni magamról. Nem tudom meg nem történtté tenni – rázom meg a fejem lassan. Azt is be kell viszont látnom, hogy ez nem jelenti azt, hogy a billogot tovább is örökítem. Ha belőlem jobb embert tudott faragni Axel a puszta szerelmével, mindazzal, amit megtanított nekem, akkor... akkor erre a gyerekre is csak ezt szabadna vetítenem, nem igaz? Attól, mert én szörnyűségeket követtem el, ő nem fog. Nem fog, mert nem kell majd neki; ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy egyikünk sem hagyná őt ilyesmire kényszerülni. Egyébként is félistenek és istenek fogják vigyázni minden lépését, miért az én életutam határozná meg az ő életét? Nyelek egyet, még mindig Axel szemeit figyelve, mintha onnan olvasnám ki a válaszokat, és lehet, hogy egy kicsit így is van. Felemelem a másik kezem, az arcára simítok vele, és ahogy magamba iszom arcának szeretett vonásait, magam elé képzelem a kicsinyített mását, egy apró Axelt, olyan kék szemekkel, mint a tenger; a mellkasomat pedig szinte fájó mértékben önti el a melegség. – Szerinted tényleg meg tudjuk csinálni? – kérdezem halkan, de már sokkal kevesebb kétséggel és annál több finom, óvatos reménnyel a hangomban. – Mert ha igen, akkor én... én szeretném ezt. Tudom, hogy egyáltalán nem terveztük, de... ő a miénk, Axel. Egy rész belőled is. És én nem hiszem, hogy tudnék neki ártani – válaszolom meg végül azt a kérdést, amit először feltett. Mert még ha félünk is az ismeretlentől, valahogy ez tűnik az egyetlen logikus lépésnek.
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Rengeteg kétségem van magamat illetően, de főleg arra irányul ez, hogy nem tudok majd itt lenni... hogy a gyerek úgy fog majd felnőni, mint Aaron, hogy csak vár, reménykedik, a végén pedig egyszerűen megunja ezt a várakozást és ellenem fordul. Félek, hogy a történelem megismétli önmagát, félek, hogy túl nagy fába fogom vágni a fejszém, de közben meg rossznak érződik, ha nem próbálom meg... ha neki sem állunk, mert félünk olyan dolgoktól, amelyeken csak ő és én változtathatunk. El is mondom neki a gondolataimat ezzel kapcsolatban, és a félelmeimet. Tudom, hogy neki is vannak, hiszen ismerem őt, és az egész szituáció ebből - is - fakad. Amikor kijavít, halványan elmosolyodom, és megcsókolnám hálásan, de most inkább visszafogom magam, mert elkezdi kifejteni a gondolatait. Megerősít abban, hogy jó apa lennék a tulajdonságaim miatt, de aztán leszegi a pillantását, és amikor a saját oldalát kezdi mondani, értetlenül nézem őt, és a tenyerét - amibe egyébként Skygge kényelmesen bele teszi a fejét, mintha azt hinné, neki tartotta volna. Értetlenségem nem csökken, amikor arról kezd beszélni, hogy mi van, ha ő nem elég? Hogy vér tapad a kezéhez, hogy mi van, ha valaki felismeri őt? Amikor pedig azt mondja, hogy nem kárhoztatna senkit arra, hogy őt nevezze anyának, összeráncolom a homlokom. Határozottan fogom meg az állát és emelem fel, szinte mérgesen nézek rá. - Hogy mondhatsz ilyet magadról? Ez a legnagyobb butaság, amit azóta hallottam tőled, hogy együtt vagyunk. Nagyobb ostobaság annál is, hogy nem akartál segítséget elfogadni anno. - mondom szigorúan, aztán halkan sóhajtok, de nem engedem el a pillantását. - Nálad erősebb nőt, aki megérdemelné a szeretet, nem ismerek. Rohadt sok szaron vagy túl, Aviva, de nem vagy ezzel egyedül. Vér tapad a kezedhez? Mert az enyémhez nem? Korábban is kezdtem, mint te, és tovább is fogom csinálni, mint te. A háborúban mindig ártatlanok harcolnak. Valahányszor megöltem valakit a fronton, azt feltételezhetően várta valaki. Érted több életet ontottam ki, mint a karrierem alatt feltételezhetően. Törvénytelen módon. Egy gyilkos vagyok, semmiben sem jobb, vagy több nálad. Most meg egy titkos katonai projektbe fogok bele kerülni, és tudja franc, hogy mit kell majd csinálnom, de abban biztos lehetsz, hogy nem lyukas nadrágokat varrok majd egy szobában. Szóval ha magadat a volt munkád miatt nem tartod alkalmasnak, akkor engem se kellene, hogy annak tarts. - mondom, majd rátérek egy másik nagyon fontos kérdésre is, amit felhozott. - Felismerni meg senki nem fog. Az a rohadék magát is úgy védte, hogy utánad eltüntetett mindent, és kétlem, hogy Ramsundi körökben bárki lenne, akihez közöd van. De ha netán még is felismerne valaki... akkor szólsz. - mondom ezt olyan sötéten és komolyan, hogy tudja, hogy akkor intézkedek és nem kérésként ejtem a mondatot. Ez egy rohadt parancs. Elintézek bárkit, aki fenyegetést jelent rá, és ezt tudhatja is abból a mappából, amit haza hoztam neki, amikor visszatértem hozzá. - A lényeg, hogy ezektől a tényezőktől feleslegesen félsz. Az a gyerek nagyobb biztonságban nem is lehetne, mint melletted. Arról pedig nem kell tudnia, hogy mi volt pontosan a munkád. Te is seregben szolgáltál, te is sok dolgot átéltél. Pont, ezt nem kell senkinek se túl magyarázni, bárki kérdezné tőled, bármikor. - nyugtatgatom egy kicsit, mert ezek a kérdések akkor is relevánsak lesznek, ha netán közösségbe megy, és ott kérdezgetik. Nem kell hazudnia, csak nem kell mindent elárulnia. Ennyi az egész.
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Ott, a fürdőszobában, a megannyi teszt között a földön ülve csak azt érzem, hogy összeomlik a világom egy kicsit, mert már megint tönkretettem valamit, ami jól indult, nagyon jól. Úgy értem, persze, az élet mindig rávilágított eddig, hogy ne kényelmesedjünk el nagyon, főleg Aaronnal, de... de mi már kezdtünk jól lenni. Világosak voltak a terveink, erre most azzal kell szembesülnöm, hogy a saját hülyeségem, az én felelőtlenségem miatt most újra kinőtt előttünk egy fal a semmiből. Azokban a percekben nem is gondolok arra, hogy ez csak egy akadály lehet, amit majd megint kézen fogva fogunk átugrani, együtt; ténylegesen falnak látom, amit megkerülni sem lehet, amit le kell rombolnunk, ha tovább akarunk menni. Még akkor is, ha a lerombolását valahogy egyáltalán nem érzem helyesnek. Nem is tudnám elmagyarázni, miért, egyszerűen csak görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól, pedig egy gyerek olyasmi, amivel egyáltalán nem terveztünk, amit egyáltalán nem akartunk, én sem. Az határozottan megnyugtat, amikor a földről felhúzva magához ölel, de ebben nincs is semmi meglepő. Mindig is ő volt a támaszom, és még a félelmeim között is jó érzés tudni, érezni, hogy már nem haragszik rám. Igazából ennek könyvelem el az egészet: már nem haragszik, mert érti, mi a baj, és ezen egyszerűen túl fogunk lépni, mert a döntés egyszerű és egyértelmű. Ettől pedig valahogy nekem is sokkal könnyebb. Kényelmes ráfogni az egészet, nagyon egyszerű azt mondani, hogy ő nem akarja, szóval nem lesz, így még véletlenül sem gondolok bele abba, hogy ez hogy érint engem, hogy mit mondanék én. Nem kell belegondolnom, mert megspórolja ezt nekem. Nos, legalábbis ezt hiszem, míg a kanapén ülve gépiesen simogatom Skygge fejét. Pedig még így sem egyszerű ezt kimondanom, sőt - igazából nem is sikerül teljesen kimondanom, amikor felteszi a kérdését. Hangot adok a bizonytalanságomnak, mert bár tényleg nem erőltetném ezt rá soha, megígértem, hogy nem lesznek többé titkaink, és ha már eddig nem sikerült ezt teljesítenem a mai nap folyamán, most próbálok őszinte lenni, amennyire tudok. A meglepetés akkor jön, amikor ránézve nem azt látom, amire számítottam. A szemei komolyak, de nem határozottak vagy elítélőek, hanem gondolkodóak. Amikor pedig meglepve visszakérdezek, bár nem válaszol szavakkal, a szemöldökét úgy vonja fel és úgy tekint rám közben, hogy tudom: ő tényleg, komolyan fontolóra vette ezt az egészet. Ez pedig valahogy egyszerre nyugtat és rémiszt meg még jobban. Mert amennyire megnyugtatja a belső szorongásomat az abortusszal kapcsolatban, annyira fel is ébreszti egy másik irányból, ugyanis most már nincs más választásom, mint nekem is szembenézni a gondolatokkal. A döntéssel. Bizonytalanul szólalok meg és kérdezek újra, épp ezért, amikor odahúz magához, szorosan köré fonom a kezeimet, fejemet a vállára hajtva, rá támaszkodva, miközben egyszerre hallgatom őt és a saját kavargó gondolataimat. Amikor beszélni kezd, mintha ugyanazt mondaná ki hangosan, ami az én fejemben is végigfut először: lényegében amióta belépett az életembe, felülírt mindent, ami mellett addig határozottan kitartottam. Szabályokat rúgtam fel érte, szerelembe estem, beengedtem az életembe, aztán a falaim mögé is, megtanított érezni, szeretni, jobb emberré tett engem. A részemmé vált. Egy olyan elemi részemmé, ami nélkül nem is igazán tudok élni, ez többször is bizonyítást nyert már. Itt vagyok a küszöbén egy új, normális életnek, itt az ujjamon a gyűrű, és alig várom a napot, amikor a felesége lehetek. Egy normális életben ez mind abba az irányba mutatna és folytatódna tovább, ahol most éppen vagyunk, hogy ne csak mi ketten legyünk, de elég normális ehhez az életünk? Elég normális vagyok ehhez én? Hosszú, kissé reszketeg sóhajjal fúrom az arcomat még jobban a vállához, szorosabban ölelve őt, ahogy fejét az enyémre hajtva bevallja, hogy ő is fél - mintha úgy érezné, amit én érzek, ahogy én szoktam érezni őt. Amikor azzal folytatja, hogy a saját értékeiben keresi a hibát, a kivetnivalót, akkor a zsigereimben érzem, hogy ezek alaptalan félelmek, de nem vágok közbe. Egyszerűen csak tudom, hogy jó apa lenne, az én kétségeim nem is innen fakadnak. Annyi mindenre megtanított engem, felemelt, törődött és törődik velem, szeret, ott van nekem mindig, amikor kell, hisz bennem, és tudom, hogy nem adna kevesebbet a saját vérének sem. Tudom, hogy soha nem hagyna cserben, soha nem hagyna el, soha nem lenne gyáva, és nem csak azért, hogy jobb legyen a saját apjánál, hanem azért, mert az nem ő lenne. Amikor felemeli a fejét is finoman arra késztet, hogy nézzek rá, nem ellenkezek. Felemelem a tekintetem, elmerülök szemeinek megnyugtató, megfontolt kékségében, és hagyom, hogy a pillantása ugyanúgy átjárjon, mint a szavai. Tenyeremet arra a karjára simítom, amivel az arcomat érinti, finoman fogom magamhoz, hüvelykujjammal lassan simogatva, és amikor azt mondja, hogy szeretne jobb apa lenni, akkor érzem, hogy a mellkasom ezúttal nem rossz érzések miatt érződik szűknek egy kicsit. Nevetségesnek tűnik az eddigi életem árnyékából, de amikor elképzelem őt apaként, a mi gyerekünk apjaként, akkor valahogy átkozottul tökéletesnek érződik az egész. Még akkor is, ha a kétségeim továbbra sem hagynak nyugodni. Különösen akkor, amikor ő kimondja a maga álláspontját, aztán a kezembe helyezi a döntést. – A mi vérünk – helyesbítek halkan, de határozottan, a szemeit figyelve mondva ki azt, ami miatt egyáltalán itt vagyunk és erről beszélünk. Ez a gyerek nem csak az enyém. Nem csak én vagyok. Ő is ott van benne. Akár egy csoda is lehetne, amit közösen teremtettünk meg, de az én életemben a csodák mindig arról híresek, hogy akaratomon kívül állandóan megkísérlem tönkretenni őket. Ezért is rettegek most. Ő is tanulásról beszél, de mi van azzal, amit nem tudok csak úgy megváltoztatni? – Tudom, hogy jó apa lennél, pont azért, mert jól akarod csinálni. Nem hiszem, hogy létezik tökéletes szülő, aki mindig mindent jól csinál, de azt tudom, hogy mennyire tudsz szeretni. Tudom, hogy soha nem hagynál cserben valakit, aki fontos neked, és nem vagy gyáva sem. Soha nem voltál az. – Határozottan, hittel és szerelemmel beszélek róla, de ez nem elfogultság, egyszerűen csak ismerem. Tenyeremet az arcomon nyugvó kézfejére simítom és belecsókolok a tenyerébe, aztán újra ránézek. – Kedves vagy, gyengéd és törődő, ott vagy, amikor szükség van rád, de ha kell, nem félsz határozott sem lenni. Bármeddig elmennél a szeretteidért, miért pont a saját gyerekeddel tennél másképp? Én nem ebben látom a probléma gyökerét. Én csak... – Elakadok egy kicsit, a szívem hevesebben kezd verni, ahogy végigveszem magamban a saját félelmeimet. – Én nem hiszem, hogy jó anya tudnék lenni – vallom be halkan, elfordítva róla a tekintetem. – Az anyám csodálatos példa volt, de hogyan nőhetnék fel hozzá az én életemmel? Engem csak te tanítottál meg nagyon sok mindenre, amit most tudok. Mi van, ha ez nem elég? Mi van, ha nem vagyok elég? – Nagyot nyelve ejtem le a kezem az ölembe, és ahogy ránézek, a kétségek és a félelmek csak még fojtogatóbbá válnak. Elképzelek az ujjaim között egy apró, puha kezecskét, amitől a mellkasomban egy ismerős melegség árad szét, de ugyanebben a pillanatban szinte látom mindazt a mocskot, ami a kezeimhez tapad. Hogyan érinthetnék egy ártatlan, apró kis életet éppen én, aki annyit vettem el? – Nagyon sok vér tapad a kezemhez, Axel – suttogom nagyon halkan, úgy méregetve a felfelé fordított tenyeremet, mintha ezt most is látnám rajta. – Nem akarok átok lenni egy gyerek feje felett. Mi lesz, ha nem megy? Mi lesz, ha... tudom, hogy te mindent megtettél, de mi lesz ha jön valami, amire nem számítottunk? Mi lesz, ha valaki felismer? Nem kárhoztathatom erre... nem kárhoztathatok senkit arra, hogy engem kelljen az anyjának neveznie... – vallom be neki a félelmeimet egyre erősebb kétségbeeséssel. Még akkor is, ha a szavaim mögött ott van az igazság: nem lennék képes elvetetni ezt a gyermeket, és igazából nem is akarom, csak tele vagyok bizonytalansággal és kétségekkel.
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Nem tudom, mire számítsak, amikor betöröm az ajtót. Sok dologra próbáltam fejben felkészülni, elképzeltem, hogy megint veszekszünk, de amikor bejutok, a kép annyira arcon csap, hogy minden kiszáll a fejemből., Nem erre számítottam. Persze az első, amit lecsekkolok, az Aviva jóléte. Nincs rajta sérülés, de kerüli a pillantásom, és olyan aprócskára összehúzza magát, mintha a Poklot szabadította volna ránk véletlenül. Nem értek semmit. Mivel nem mond semmit, magam kezdem kinyomozni, mi történt itt. Aztán amikor kiderül, hogy terhes, egyszerre érzek magamban nyugalmat, és erős konfliktusokat. Szarul hangzik, de megnyugtat, hogy csak ennyi a baj. A fejemben sokkal rosszabb dolgok is lefutottak, egy újabb ellenség, egy újabb menekülés, egy újabb harc képében, és azok után, ami történt Avivával korábban, és nem rég az öcsémmel, rohadtul nem tudnék most ép elmével szembe nézni ilyesmivel. Emiatt az, hogy csak egy "nem kívánt" terhességről van szó, olyan felemelő, hogy már el is száll a mérgem, amit Aviva iránt éreztem, amiért megszegve minden ígéretet titkolózott és bezárkózott. Felállítom, és nyugtatgatom, hosszú másodpercekig nem engedem el miután belém kapaszkodott és nekem dönti a fejét. Végül kivezetem, leültetem, adok neki vizet és leülök mellé. Így, hogy nyugodtabb vagyok, Skygge minden figyelmét ráfordíthatja, meg a súlyát is a lábára engedi. Felfogom, hogy ez egy probléma, ami megoldásra vár, de a megoldás valahogy rohadtul rosszul esik... mert a kép, ahogy várnak otthon, épp olyan szeretettel tölti meg a mellkasom, mint a gondolat, hogy Viva a feleségem lesz. És ez az a pont, amikor a probléma kezd átalakulni döntéssé. Eleinte úgy próbálok hozzá állni, hogy pro és kontra érveket hozok, de annak ellenére, hogy a gyerek mellett semmit nem tudok felhozni, még is kezd arra billenni a mérleg, már csak azért is, mert olyan, mintha az öröme, sokkal erősebb lenne bármilyen problémánál, amit magában hordoz. Ha pedig bele gondolok, hogy Leont is mennyire motiválta a családja otthon, és mennyire boldog volt minden alkalommal, amikor csak haza értünk, hogy ő mit érzett... Tudom, hogy nem csak boldogságot adna, de reményt, kitartást és elhatározást is. De ez nem csak az én döntésem. Aviva hordaná a gyereket a szíve alatt, ő hordaná ki, ő nevelné szinte egyedül, hiszen nekem a sereg megköti a kezem. Nem hozhatok meg egy döntést, egy ilyen fontos és nehéz döntést az ő "kárára", nem jelenthetem ki, hogy megtartjuk, mert neki is legalább annyi, ha nem eleve több bele szólása van ebbe, mint nekem. Úgy hogy lassan, de megpróbálom felvezetni ezt a dolgot azzal, hogy kérdezek. A válasza pedig épp olyan, mint az enyém: kételkedő. Ami vicces, mert azt hittem, hogy csak majd rávágja, hogy igen, erre azzal fejezi be a mondatát, hogy Nem tudom. Amikor rám néz - végre -, engedem, hogy rám üljön az, hogy komolyan gondolkodom a dolgon. Amikor visszakérdez, kicsit felvonom a szemöldököm, amolyan "hát nem biztos" arcot vágva mellé. Látom rajta, hogy a pánik helyét kezdik átvenni a gondolatok, és amikor újra kérdez, jobban felé fordulok ültőmben. Átkarolom és magamhoz húzom. - Nagyon sok dolgot felülírtál az életemben. Nem akartam szerelmes lenni, és megjelentél te. Nem akartam hosszútávú kapcsolatot, és összejöttünk. Nem akartam megházasodni, és megkértem a kezedet. Az egész kapcsolatunk egészen egy hónapig magában rejtette a veszélyt és a halált, még is kitartottunk egymás mellett, annak ellenére, hogy "nem volt jó ötlet". - mondom, majd fejemet az övéhez bújtatom és lehunyom a szemem. - Én is félek. - suttogom halkan. - Sose akartam gyereket, mert nem hittem, hogy elég figyelmet tudnék rá fordítani. Mert félek, hogy a véremben van, hogy elhagyom, mint ahogy engem, és az öcsémet is egyedül kellett, hogy neveljen az anyánk. Félek, mert soha nem volt apafigurám, fingom sincs semmiről egy családot, vagy apaságot illetően... - folytatom halkan, majd felemelve a fejemet magam felé fordítom az övét a szabad kezemmel, és megsimítom az arcát, miközben a kétségek között csillogó szemeit figyelem. - De ezek olyan dolgok, amelyeken csak én változtathatok, és nem a gyerek hibája. És ha már ismerem ezeket a problémákat, amelyeket magamban hordozok, akkor tudok is rajtuk változtatni. És.. miért ne akarnék? Szeretnék... szeretnék jobb lenni. Szeretnék jobb... jobb... apa lenni... szeretnék bizonyítani. Szeretném, ha nem lennél egyedül... - próbálom megfogalmazni mindazt, ami bennem van. - De nem dönthetek egyedül, és nem is erőltethetem rád. A te tested. A te véred. A te időd. Én.. hiszem, hogy megtudnánk birkózni egy ilyen nagy feladattal, mert tanulásról szól az egész, de... ha te azt mondod, nem akarod... akkor elfogadom a döntésed. - mondom komolyan, a szemeit fürkészve, ezzel pedig ki is mondtam. Én megtartanám. Szeretnék jobb lenni. Szeretnék normális életet. Vele, velük. Ahhoz pedig ez is hozzá tartozna, nem..? Ha már összeházasodunk...
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Nem tudok megszólalni. Nem tudom kimondani. Tisztában vagyok a tetteim, vagyis pont hogy a nem tevésem következményével, de nem tudom szavakba önteni; inkább csak hagyom, hogy rájöjjön. Amikor pedig rájön, nem tagadom. A második kérdése az, ami felkészületlenül ér, de csak azért, mert teljesen össze vagyok zavarodva, felfokozott lelki állapotban vagyok, és megannyi kétség nyomja a mellkasom, de az, hogy ő-e a gyerek apja, pont nem szerepel ezek között. Élesen reagálok, amit nem érdemel meg, főleg azok után, hogy a hirtelen leszegődő pillantása egyértelművé teszi: félreértettem a kérdést. Arra a rohadékra gondolt... ami valószínűleg még jogos is lenne, de arról rég tudnék. A kórházban rengeteg tesztet elvégeztek az erőszak miatt, ki kellett deríteniük, hogy nem kaptam-e el semmit, és nyilván azt is, hogy nem lett-e... nem várt következménye. Persze ezt nem tudhatja, mert nem volt ott, most pedig már bűnbánónak is tűnik. – Tudom. Nem kellett volna így reagálnom... – suttogom, most már azért is rosszul érezve magam, hogy ezek után még hülyén is viselkedek. Bocsánatot kérek tőle, már nem tudom hanyadszor, aztán magyarázkodásba kezdek, aztán megint bocsánatot kérek, és a végére már könnyek áztatják az arcomat is, csak hogy teljes legyen a kép, és tényleg ne nézzek ki jobban egy totális csődtömegnél. Még mindig nincs a fejemben egyetlen normális, használható gondolat sem, csak átkozom magam és valamiért rettegek a végkimeneteltől. Amikor odalép hozzám, hagyom, hogy felhúzzon a földről, és az, amikor átölel, a világot jelenti számomra ebben a helyzetben. Belé kapaszkodok, szó szerint is, lehunyva könnyes szemeimet, homlokomat a csók után a mellkasának támasztva. Nyugtató szavaira aprót bólintok, bár nem igazán tudok megnyugodni. Hagyom magam kivezetni a fürdőből, leülök a kanapéra, a rögtön odatelepedő Skygge feje pedig már landol is az ölemben. Simogatni kezdem a fejét, hálásan, amiért jó szokásához híven figyel rám, és akkor is csak fél kézzel engedem el, amikor Axel visszaér a vízzel. – Köszönöm – motyogom halkan, elvéve a poharat, és viszonylag gyorsan el is tüntetve a tartalmát. Aztán... csendben ülünk. Nem nézek Axelre, mert még mindig nem merek, a szótlansága pedig csak még kényelmetlenebb érzésekkel tölt el. Igazából nem mondott semmit, emiatt pedig biztosra veszem, hogy minden sejtésem igaz azzal kapcsolatban, hogy mi járhat a fejében. Én tulajdonképpen nem is gondolok semmire, nem veszem fontolóra a lehetőségeket, nem gondolok végig semmit, csak az jár a fejemben, hogy ő ezt nem akarja, meg kell oldanod, ha már így elcseszted. Csakhogy... amikor végiggondolom az egyetlen lehetséges megoldást, akkor még erősebben összeugrik a gyomrom. Még csak nem is tudom, honnan jön ez az érzés, egyszerűen csak nem érződik helyesnek. Hiszen ez... ez egy darab belőle is. Hogyan pusztíthatnék el valamit, ami részben ő? Mégis, ahogy előre dől, a térdére könyököl, és még mindig nem mond semmit, nem is sugall semmi mást. Amikor végül mégis megtöri a csendet, a felhangzó kérdése újra elönt azzal a rossz érzéssel; nem is nézek rá, nehogy meglássa ezt rajtam. Legalább végre kimondta, mit akar. – Tudom, hogy soha nem akartál gyereket, és én soha nem is fogom ezt rád erőltetni. Ennek pedig egyetlen megoldása van, és az... az ez, csak én... én nem tudom... – Fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el neki azt a rossz érzést, azt a helytelen érzést. Bizonytalanul, félve pillantok rá, arra számítva, hogy hitetlenkedést vagy értetlenséget látok majd rajta, de legnagyobb döbbenetemre semmi ilyesmit nem olvasok ki a szemeiből. – Te nem...? – kérdőjelezem meg most először az előző feltevéseimet. Csendesen figyel engem, de a tekintete egyáltalán nem olyan üzenetet hordoz, mint amit sejtettem, és azt hiszem, ez az első pillanat, amikor úgy gondolok erre a helyzetre, mint egy döntésre, és kevésbé, mint egy katasztrófára. Egy döntésre, amiben nekem is állást kellene foglalnom. – Én nem... én nem tudom. Gondolod, hogy... jó ötlet lenne...? – kérdezek újra, ezúttal már egészen más jellegű kétségek között vergődve. Igazából arra voltam a legkevésbé felkészülve, hogy ezen majd komolyan el fogunk gondolkozni.
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Nagyon sok dologra számítok, amikor berúgom az ajtót, de arra még sem, amit hirtelen látok. A papírok, csomagolások és tesztek tömkelege, az üvegbe gyűjtött vizelet, az, hogy a földön ül, magába roskadva. Rohadtul nem értem, mi történik, és nehéz kitalálni, mert nem mondja el. Csak azt szajkózza, hogy sajnálja, én pedig nem értem. A papírok és a tesztek segítenek rájönni, hogy mi is a baj, és amikor megerősít, akkor egy kicsit megzuhan a világom. Fontos - és ostoba kérdés - merül fel bennem, de mentségemre legyen mondva, ezt hallva egy kicsit én is pánikba esek. Rohadtul nem tudom, hogy számolja ez a cucc, vagy hogy két hónaposan mekkorának kellene lennie Aviva hasának, ha ... tőle lenne terhes. Félve kérdezek rá, és a reakcióra megrebben a szemem, mert az előbbi sajnálkozása után inkább összeomlásra számítok, nem támadásra. A felcsattanása utáni költői kérdést nem is válaszolom meg, de azt egyből leszűröm belőle, hogy nem ugyan arra gondolunk. Még sem akarom kimondani, inkább csak figyelem tovább, hátha eljut gondolatban odáig, mert kétségem sincs afelől, hogyha egy kicsit tovább gondolja a dolgot... és elérte. Nem fejezi be a kérdést, nem emlegeti annak a rohadéknak a nevét, de amikor felteszi, úgy kapom el a tekintetem a földre, mint aki megbánta, hogy rákérdezett. Egyébként így is van. Ellátok egy sebet a harctéren addig, amíg nem jön medikus, és ismerem az emberi testet annyira, hogy tudjam hol fáj a legjobban, hogy lehet a legtisztábban, vagy a legmocskosabban ölni, de a terhesség enyhén szólva se volt soha a radaromon, érthető dolgok miatt. Amikor anya Aaronnal is terhes volt, én már akkor az akadémián voltam, szóval... még azt se nagyon láttam, nem tudom, hogy mikor mi és hogyan... A tesztet bámulva hallgatom a magyarázatát, és ettől valahogy... megnyugszom. Félig meddig, legalább is. - Csak biztosra akartam tudni. - motyogom halkan, aztán halkan sóhajtok. Össze vissza járnak a gondolataim. Az jut eszembe, hogy egyikünk se tervezett gyereket. De ha terveztük volna se most lenne ideális, hiszen két évre bevonulok. Még is, a gondolat, hogy egyszerűen csak... elvessük, annyira taszító, hogy... nem is tudom. Nem értem magamat. Nem tudok jobb apa lenni a sajátomnál, ha soha nem lesz gyerekem. Talán innen indul ki a dolog. Meg aztán, ott vannak a nornák is. Mi van, ha ez nem véletlen? Véletlen volt eddig bármi? A gondolataimból Aviva magyarázkodása ránt vissza. Felpillantok rá, és figyelem, ahogy elmondja, hogy hogyan, és miért felejtette el a fogamzásgátlást. És őszintén? Nem hibáztatom. Minden, ami történt... sokkal nagyobb hatással is lehetett volna rá, de erős nő. Akkor is, ha most látom, hogy sír. Ismét sóhajtok, ezúttal azért, mert rossz így látni őt. Ezt meg kell beszélnünk, de nem így. Felkelek a kád mellől, a tesztet visszateszem a többi közé, rádobom a papírt is. - Gyere. - lépek mellé és nyúlok a felkarja alá, majd megfogva finoman talpra emelem. Ha már áll, magamhoz ölelem és a homlokára csókolok. - Ne sírj. Semmi baj. Nyugodj meg. - simítom végig a hátát. Semmi visszavonhatatlan nem történt még, egyszerűen egy borzasztóan fontos kérdés elé álltunk. Kivezetem őt a fürdőből, mert nyomasztó, ahogy kinéz, és nem akarom, hogy vissza és visszarántsa őt. Skygge is segít, ahogy követ minket innen oda. Leültetem a kanapéra, aztán a konyhába lépve töltök neki vizet, amit aztán oda is viszek és a kezébe adom, míg Skygge gyakorlatilag a lábára ül és fejét az ölébe teszi. Viszket a kezem egy újabb cigarettáért, de ha lenne se hagynám most itt őt. Leülök mellé a kanapéra, hátra dőlve pedig megdörzsölöm a tenyeremmel az arcomat, majd kezeimmel hátra simítok a fejemen, a tarkómnál állva meg tartják a fejem kezeim. A szemközti falat kezdem el fürkészni, és közben a gondolataimba merülök. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, de ha ez a gyerek megszületik, az első két évében nem igazán leszek az életében. Utána pedig szintén kérdéses, hogy mennyire leszek jelen. Avivát sem fogom tudni a fizikai jelenlétemmel támogatni, ami szintén egy negatív faktor. Nem tudjuk, hogyan kell ezt csinálni. Aviva főleg nem tudja, márpedig rajta lenne a világ szeme. Anyámat megtudnám kérni, hogy segítsen. És mi a pozitív oldala ennek..? Az, hogy van egy gyerek, aki vár otthon..? Hogy az ajtóba elém szalad egy apró Vivácska, és felfelé nyújtott kezekkel követeli, hogy vegyem fel, amint a kocsibeállóra parkolok? Bármennyire is logikátlan az egész, bármennyire is tudnék érvelni a gyerek ellen, még is olyan, mintha ettől az elképzelt jelenettől megmelegedne a mellkasom, pont mikor Viva érezteti a szeretetét. Ijesztő, hogy mennyire akarom, annak ellenére, hogy tudom, hogy nem ideális. Egyikünknek sem. De kimondani ezt még nehezebb. Ráadásul tudom, hogy hiába akarom, ha Viva nem. Nem szülhet meg egy gyereket, amit nem akar. Nem erőltethetem rá. Mély levegőt véve hajolok előre, térdeimre könyökölve kezdem az ujjaimat idegesen tördelni. Hogy a francba vezessem fel ezt az egészet? "Ha már összejött, tartsuk meg." Vagy mint a piacon a hentes pultban. "Ebből gyerek lett, maradhat?" Miért nem jut eszembe más? Talán először azt kellene kipuhatolni, ő mit gondol. - Szóval... el akarod vetetni..? - kérdezem halkan, bizonytalanul. Ha visszakérdezne, akkor pedig csak csendben figyelem, mint aki nagyon is gondolkodik azon, hogy megtartsa a gyereket.
Vendég —
Axel & Aviva
I was with you through the trenches, through the fight How it killed me just to see you hurt inside Sometimes pain is the only way we come to life Introspection liberates and frees the mind
Mintha az a mindennaposnak induló telefonhívás egy olyan lavinát indított volna el, ami lassan kezdődött, de a végére olyannyira beindul, hogy szó szerint elmos magával minden mást. Nekem legalábbis egyre inkább kicsúszik a lábam alól a talaj, a kezemből pedig az irányítás. Egy kicsit összefolynak az események, ezért sem dolgozom fel igazán, hogy ezzel nem csak magamnak ártok, hanem Axelnek is - bár tény, hogy magamnak is sokkal komolyabban árthattam volna, mert úgy vezetek le a városba, majd vissza, hogy igazából nem is nagyon fogom fel. Egyszerűen beszűkül a tudatom, mintha az első pozitív teszt után egy párhuzamos valóságba kerülnék, ahol inkább csak külső szemlélőként vagyok jelen; talán azt remélem, hogy ez nem több egy rossz álomnál. Megint ott tartok, hogy megszegem az ígéreteimet, a szó minden értelmében elzárkózom a gondjaimmal, de egyszerűen nem akarom elfogadni, ami történik... És nagyon sok ideig tart, mire végül megteszem. Én ugyan nem érzem az eltelt idő mennyiségét, ahogy az elvégzett tesztek számát sem tudnám megmondani, csak azt tudom, hogy mire feladom és beletörődök a megmásíthatatlanba, már szinte mindenhol terhességi tesztek vannak. És mindegyik pozitív. Hányingerem támad, ami nevetségesen ironikusnak hat jelen helyzetben, még sincs kedvem nevetni. Pánik, kétségbeesés és zsigeri félelem kezdi szorítani a torkom, mert rájövök, hogy innentől kezdve már muszáj elmondanom Axelnek is... és ezzel a gondolattal nem tudok mit kezdeni. Tudom, hogy nem akart gyereket. Soha. Én sem akartam. Még ha róla továbbra is azt gondolom, hogy nagyon jó apa lenne, én... én nem vagyok anyának való. Senkit nem kárhoztatnék arra, hogy engem kelljen az anyjának neveznie. És mégis én voltam az, aki elbasztam az egészet a felelőtlenségemmel. Amikor Axel hangja újra felhangzik az ajtó másik oldalán, fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Nincs erőm megmozdulni, hogy kinyissam neki az ajtót, mert zsibbadnak a lábaim, és szavak sem jönnek ki a számon; a reakciója viszont pont ezért nem igazán lep meg. Kissé zsibbadtan rezzenek össze a robajra, automatikusan elfordítva a fejem, ha esetleg erre is repülne valami. Még jobban összeszűkül a mellkasom, amikor rögtön hozzám siet, mert már megint értem aggódik, pedig én csak tönkreteszek mindent, amit együtt próbáltunk felépíteni. Megint. Persze nem érti, miért kérek bocsánatot tőle, de egyszerűen nem vesz rá a lélek, hogy kimondjam a szavakat. Amikor visszakérdez, csak nyelek egy nagyot, de a tekintete akkor már a teszteket pásztázza... én pedig egyszerűen csak hagyom, hogy rájöjjön. Keresem a hangomat, de nem találom, így nem igazán van más választásom. Nem nézek rá, még mindig a padlót fixírozom, mert nem akarom látni az arckifejezését. Csak amikor megszólal emelem fel rá lassan a tekintetem, elszoruló torokkal, és mivel még mindig képtelen vagyok hangosan is kimondani, egyszerűen csak lassú bólogatással felelek. Látom, hogyan roskad le a kád szélére, és ettől csak még pocsékabbul érzem magam. – Sajnálom... – suttogom sokadszorra. Elbasztam, már megint elbasztam mindent. A combomra simítom a tenyereimet, letörölve róluk a hideg verítéket, kínomban erőteljesen belevájva a körmeimet a húsomba. Ezer dolgot akarok mondani egyszerre és mégsem tudok megfogalmazni egyetlen értelmes mondatot sem... De aztán megszólal, vagyis kérdez valamit, olyan halkan, hogy alig hallani, nekem mégis mintha a fülembe ordítana. Felkapom a fejem, hirtelen még a zsibbadtság is eltűnik a testemből, mert ebben az érzelmi káoszban, ami a fejemben van, nehéz racionálisan gondolkodni - vagy épp reagálni. Keserűség és düh önt el hirtelen, vegyülve egy kis árulás-érzéssel is. – Mégis kié lenne?! – kérdezek vissza hitetlenkedve, kissé emelt hangon. Azt azért nem feltételezem, hogy azt hinné, megcsaltam, mert hiszem, hogy ennél azért jobban bízik bennem, és egyébként is jóformán össze vagyunk nőve, amióta visszajött, de őszintén? A másik eshetőség sem esik jobban. – Úgy néztem ki az elmúlt hetekben, mint aki Izrael után bárkinek széttette volna a lábát?! – Nem akarom elhinni, hogy ez akár eszébe is juthatott, mikor ő maga volt az, aki nem egyszer végignézte, mit hagyott bennem az egész. Próbálok nyugodt maradni, próbálok arra koncentrálni, hogy nem rá kell haragudnom, hogy ne rajta vezessem le, de egyszerűen túl nagy a káosz a fejemben és ez annyira... A gondolat úgy ér, mint egy arculcsapás. Elég csak Izraelre gondolnom, hogy eszembe jusson egy harmadik eshetőség is, amire gondolhat. – Arra gondoltál, hogy...? – Még véletlenül sem mondom ki hangosan, hogy azé a rohadéké is lehetne, mert már a puszta gondolattól, hogy bármi ilyen maradandót hagyott volna bennem, tényleg hányni támad kedvem. Felfordul a gyomrom, de hevesen rázni kezdem a fejem. – Hónapok teltek el, Axel. Az már nagyon látszana, és egyébként is kiderült volna a kórházban, szóval... –Szóval akkor már rég nem is lenne. Érzem, hogy a hangom még mindig kissé élesen hat, ezért kényszerítem magam, hogy nyugodjak meg egy kicsit, vagy inkább csak térjek vissza az előző szánalmas állapotomba, hogy legalább ne rajta vezessem le a kétségbeesésemet. – Ne haragudj. Nem rád vagyok mérges, csak ez... – Nyelek egy nagyot, tördelni kezdem az ujjaimat az ölemben, és inkább azt kezdem figyelni, hogyan feszülnek meg, majd fehérednek el az ízületeim, miközben minél nagyobb fájdalmat próbálok okozni magamnak, hogy észnél maradjak. – Ez volt az oka az egésznek. A történtek után és azok után, hogy elmentél, nem éreztem úgy, hogy foglalkoznom kellene ezzel. Senki mást nem tudtam volna elviselni a közelemben sem, és nem hittem volna, hogy kapok majd tőled még egy esélyt szóval úgy gondoltam, felesleges. Aztán teltek a hónapok és én egyszerűen csak... elfelejtettem – vallom be neki halkan, rá sem nézve. Érzem, hogy visszatérnek az eredeti érzések, a kétségek és a félelmek, a bizonytalanság, az önvád, egyre erőteljesebb nyomva engem lefelé. – Az én hibám. Sajnálom. Én rontottam el... – Már nem csak a torkom érződik szükösnek, hanem a szemem is szúrni kezd, aztán már érzem is, hogy a kétségek és a félelem könnyei végigcsordulnak az arcomon. – Sajnálom. Felelőtlen voltam. Jóvá teszem, oké? – suttogok reszketeg hangon, ugyancsak remegő ujjakkal törölve meg az arcomat, bár a könnyek helyébe gyorsan újabbak gyűlnek. Fel sem fogom, mit beszélek, hogy a jóvátétel az jelen helyzetben egyetlen dolgot jelenthet, mert csak az lebeg a szemeim előtt, hogy mi van, ha így már nem fog akarni engem?
High up in the clouds I'm always turning Drowning in the sunshine, never burning And I'm feeling fine I feel alive
Néha rohadtul irigylem őt. Irigylem, hogy érez engem. Irigylem, mert neki így nem kell csak a látványra és hangokra támaszkodnia. Bezzeg én! Kurvára idegesítő, hogy meg tud téveszteni, és nem először csinálja ezt. Reggel még úgy tűnt, minden rendben, és délután is, amikor értem jött, és akkor is, amikor elindultunk. Hazafelé kezdte elveszteni a fejét, de ha én is érezném, amit ő, vagy amit akárcsak Skygge, akkor sokkal korábban pontot tehettem volna ennek az egésznek a végére. De nem. Csak a végét kapom el a dolognak, amikor már mintha pánikolna, és bezárkózik. Nagyon mérges vagyok, amiért megint titkolózik, rejtegeti a problémát, és menthetetlenül úgy érzem, hogy bennem van a hiba. Hogy biztosan én csináltam valamit, így amikor elkezdek hozzá beszélni, felhozom ezt is. Bocsánatot kérek bármiért, és mindenért is, csak jöjjön ki és beszéljük meg! Nem. Nem ez a baj, megnyugtat, hogy nem csináltam semmit, de akkor? Ramsundra kérdezek rá, de arra már nem válaszol. Káromkodok, ideges vagyok, úgy hogy cigarettára is rágyújtok. Nem maradt sok, mert amikor elment, majdnem az egész dobozzal elszívtam, de most a maradékot is kivégzem. A nap lassan átbukik az égen, és én elvesztem a türelmemet. Az ajtóhoz lépve megfenyegetem Vivát, hogyha nem enged be, akkor berontok, de nem válaszol. Gyanúsan nagy a csend. Jeges félelem mar belém, mert az elmúlt percekben elég nagy a csend. Csak nem okozott magának valami kárt? Egy lépést teszek hátra, hogy nagyobb legyen a lendület, aztán a kilincs mellé célozva olyan erővel talpalom be az ajtót, hogy a zsanérjai meglazulnak kissé, és a zár darabjai is szerte repülnek. Sietve lépek be, Aviva a földön gubbaszt összehúzva magát. Oda megyek mellé, ismét sérülést, vagy bármit keresve, de nem bántotta magát. Ehelyett folyamatosan bocsánatot kér, mert elbaszta. - Még is miről beszélsz?! - értetlenkedek, és felemelem a pillantásom a káoszra, amely oda bent uralkodik. Egy üveg vizelet, rengeteg bontott doboz és papírok mindenfelé, a mosdón kis ... anyám-se-tudja-mi-a-tökömök, de azzal van tele MINDEN. Felkelek, és megnézem őket. Majdnem mindegyik ugyan úgy néz ki, vannak formai eltérések. Eldobom a kezemben lévőt, hogy lenyúljak inkább az egyik papírért a földre, ami valami használati utasításnak tűnik. A tetején lévő márkanév alatti szöveg szerint ez egy (ezek) terhességi teszt. Végig kapkodom a földön a pillantásom. Az összes terhességi teszt! A papírral a kezemben lépek a csaphoz, amin van vagy tizenöt ilyen teszt. És mindegyik ugyan azt mutatja. Egytől egyig. A kezembe veszem újra az egyiket, a papírra nézek, vissza az eszközre, majd vissza a papírra, és egy pillanatra mintha megfordulna velem a világ. Avivára nézek. - Azt... azt akarod mondani, hogy... - hebegek mint valami retardált, Vivát bámulva. Ha megerősít, a kád szélére ülök, kezeimben tartva a papírt és a tesztet, és azokat bámulom. Az első kérdés, ami elsőre megfordul a fejemben - és nem a hűségében kételkedem - az az, hogy az enyém-e. Most még nem fogom fel, hogy ezt hogyan kell számolni, nem tudom, hogy van ez az egész rohadt szarság. Csak azt tudom, hogy nem is olyan rég az a rohadék napi szinten erőszakolta, Aviva pedig úgy esedezik a bocsánatomért, mintha... nem is tudom. Az egész olyan... ködös. De mielőtt bármit mondanék, vagy gondolnék, vagy kitalálnék, tudnom kell. - A-az... az enyém..? - kérdezem ezt olyan halkan, ahogy tudom, mintha félnék, hogy meghallja, de közben tudom, hogy hallania kell. Nem akarom feltépni a sebeit, nem akarom még nagyobb letargiába hajtani ennél, de tudnom kell. Mert ha nem, akkor azonnal orvoshoz fogunk menni. Ha igen... akkor... akkor nem tudom.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 123 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 123 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.