“there's no more stars to find and I'm too far behind, and I'd love to let you go, I'd love to let you go
Axel&& Aviva
Nem értem, miért kér tőlem ilyesmit, fogalmam sincs, mi bújik meg a háttérben, de egyáltalán nem tetszik, amit a szavai sugallnak. Rögtön Aaronra gondolok, hiszen nem vagyok hülye, emlékszem, hogy problémái voltak - és valószínűleg vannak is -, emlékszem Dorára, és egyből erre asszociálok, amikor pedig azt mondja, ebben nem tudok neki segíteni, értetlenül nézek rá. Szerencsére kérdés nélkül is elkezdi kifejteni a dolgot, és kiderül, hogy az egész visszavezet a nevéhez. Ahhoz, hogy feladta magát. Fogalmam sincs, mivel jár az ilyesmi - mivel engem nem a halálommal töröltek ki a létezésből annak idején, hanem konkrétan megsemmisítették a születési anyakönyvi kivonatomat és eltüntettek minden bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy egyáltalán valaha is megszülettem, soha még csak el sem játszottam a gondolattal, hogy ilyen módon adjam fel magam. Éppen ezért örülök neki, hogy kifejti nekem azt is, milyen kilátásai vannak, ahogy azt is, mivel fognak próbálkozni és mit a problémás rész. A távolléte, a fegyverek és a gyógyulása. Ez pont olyasminek hangzik, amit az apám befolyása megoldhat. Azt nem tudtam, hogy ennyire éles és sürgős a dolog, de máris megszületik bennem egy elhatározás: mindegy, mit éreztem az előbb, mindegy, mit érzek most is, mindegy, rájön-e végül, hogy jobb neki nélkülem, még ma beszélnem kell az apámmal. Miattam került egyáltalán ebbe a helyzetbe... az a minimum, hogy ezt megteszem érte, hogy tisztára mosom a nevét, ha már bemocskoltam a létezésemmel. Ezt az elhatározást mégsem hagyom kiülni az arcomra, hiszen azt sem tudja, hogy mi a helyzet az apámmal, és most már nem is akarok ebbe belemenni... és egyébként is, ilyen alapon akár megkönnyebbülten ki is nevethetném, hogy ha csak ezen múlik, valószínűleg már egy hét múlva újra találkozhatunk, ezt viszont nem tudnám megtenni, mert érzem, hogy nem csak ez van ott, de nem akarom tudni. Így is éppen eléggé fáj, ahogyan néz rám, ahogyan viselkedik... nem akarom, hogy ki is mondja. Ezzel a tudattal akarok elmenni innen, mert ez már egy jó kiindulópont. Tudni fogom, amikor az apám pontot tett az ügye végére... És azt is tudni fogom, ha ő ennek ellenére nem tér vissza hozzám. Érteni fogom. Valószínűleg belehalok, de érteni fogom. – Várni foglak, ha ennek vége – fogadkozom. A hangom kevésbé magabiztos, mint szeretném, de nem azért, mert bizonytalan vagyok az ígéretemben, hanem azért, mert rettegek, hogy hiába fogom várni őt. Ez viszont az ő döntése lesz. Én megteszem, amit kér, még azt is elmondom neki, hogy valószínűleg hol talál majd, még ha abba is bele fogok pusztulni, és nem is tudok ránézni, miközben ezt mondom. Bólintok egyet arra, amikor felvázolja a keresési tervet, még akkor is, ha csak egy nagyon kis részem mer reménykedni abban, hogy tényleg megteszi majd. Látom, hogy felvonja a szemöldökét, amikor azt mondom, eddig sem csináltam butaságot, amit nem igazán értek, hiszen itt állok előtte, én néhány ferde estén kívül még Módinak sem okoztam különösebb fejfájást, amióta hazahoztak, szóval... tényleg nem csináltam semmit. És ha azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, ő mégis tudja fokozni. Nem elég, hogy már így is sajog a szívem, a homlokomra csókol, én pedig - bár ki kellene bújnom az érintés alól - gyenge vagyok és még magamhoz is ölelem közben. Megöl ezzel a kettősséggel, érzem, hogy olyan belső feszültség lesz rajtam úrrá, amin nagyon nehéz uralkodnom, mégis képtelen vagyok őt elengedni, és amikor csak annyira húzódik el, hogy utána egy újabb érintéshez kérje az engedélyemet némán, én ismét behódolok. Nem szabadna engednem neki. Nem szabadna hagynom, hogy ezt tegye velem, mert már most érzem, hogy megszakad a szívem, mégsem lépek el tőle, hanem elébe megyek a csóknak. Képtelen vagyok megszabadulni a búcsú-érzéstől, de egyszerűen csak elfogadom a kínzó fájdalmat és átadom magam neki. Elraktározok magamban minden érzést: arcát a tenyerem, az ujjaim alatt, az érintését a tarkómon és a derekamon, az enyémnek simuló testét, a csókját, az ízét, az illatát. Mélyen magamba temetem ezt az emléket, hogy soha ne feledhessem el, miközben összeszoruló mellkassal és gyomorral hagyom, hogy addig csókoljon, ameddig csak szeretne. Megélek közben minden érzést, ami hozzáköt, a szerelmet, a ragaszkodást, a hiányérzetet, a kétségbeesést, a fájdalmat, a rettegést; hagyom, hogy mindez átjárja a szívemet és szétszaggasson mindent odabent a mellkasomban. A légzésem nem válik érezhetően szaggatottá, mert előbb elenged; míg ő csukva tartja a szemeit, addig én kinyitom őket, hogy az arcát és annak minden vonását is elraktározhassam, míg el nem mosódik a kép a szemeim előtt egy kissé. Amikor ő is kinyitja a szemeit, igyekszem eltüntetni az enyémekből a könnyeket, de a torkom olyannyira elszorul, mintha valaki most is épp fojtogatna. Én nem tudom elengedni őt. Képtelen vagyok megmozdulni, míg ő nem teszi meg, amikor pedig érzem lazulni a fogását az arcomon és a derekamon, érzem, hogy újra kezdek megrepedezni belülről. Addig tartom rajta a kezeimet, míg hátra nem lép, csak akkor hagyom őket lassan lecsúszni, szinte visszaejtve őket a testem mellé, miközben próbálok levegőhöz jutni, de sem a torkom, sem a mellkasom nem akarja engedni. Szeretném, ha mondana valamit, bármit, amibe kapaszkodhatok, de nem szólal meg, csak néz rám azzal a kiismerhetetlen tekintettel, miközben elhátrál. Mozdulatlanul állok, szemeim sarkából kipislogom az első - vagy inkább utolsó? - könnycseppeket, próbálok keresni valami értelmes gondolatot, ami azt mondaná, hogy ez nem búcsú volt, de nem tudok hinni az elméleteknek. Skyggét szólítja csupán magához, ezúttal már a pillantását is elfordítva rólam, a kutyája javára. Nagyot nyelve sütöm le a tekintetemet egy pillanatra, érezve a pusztítást és a pusztulást a bensőmben, aztán ismét felpillantok. Nézem a távolodó hátát, azt, hogy vissza sem néz, és olyan borzasztóan fájdalmas déja vúm támad, hogy kis híján felnyögök a kíntól. Ezúttal mégsem kiabálok utána. Egyszer már megpróbáltam, és nem jött vissza hozzám. Talán ha ma nem jövök el ide, soha nem is tért volna vissza, semmilyen értelemben... hiszen most is épp elsétál. A könnyek forrón égetik végig az arcom, az ujjaim remegni kezdenek, de ezúttal nem sírok olyan keservesen, mint a kórházban. Most már csendesen is bele tudok halni az érzésbe. – Segíthetek valamiben? – hallok meg egy kedves, bizonytalan hangot. Rájövök, hogy a hotdog árusról teljesen megfeledkeztem, pedig végignézett... mindent. Reszkető ujjakkal törlöm meg gyorsan az arcomat, aztán megrázom a fejem. – Nem, köszönöm. Legyen szép napja – búcsúzom el halkan a foghíjas férfitől, és ez engem is rábír arra, hogy megmozduljak. Elindulok, de néhány lépés után mégis megállok, hogy hátrapillantsak a vállam felett... Axel és Skygge alakja azonban csak egyre távolabb kerülnek tőlem. Reszketegen szívom be a levegőt az orromon. Próbálom egyszerűen csak egyik lábam elé helyezni a másikat. Próbálok az ígéretébe kapaszkodni, de nem igazán hiszek már semmiben.
Az imént még alig tudtunk egymáshoz szólni pár mondatnál többet, nehézzé téve a levegőt egymás között. Most bezzeg túl sokat jár a pofám. Az eddigi keserves tekintete eltűnik ugyan, de lesz helyette aggodalmas, és fürkésző, ettől pedig ismét érzem, hogy görcsbe ugrik a gyomrom. Megijesztem őt, és még találgatni is elkezd, felhozza az öcsémet - ebben egyébként is van valami -, meg hogy szívesen segítene, bár ezt inkább átfogalmazza. Halkan sóhajtok, de azt hiszem, jobb ha a féligazságot mondom el. Attól úgy is nagyban függnek azok a dolgok, amiket utána tervezek. - Kedves tőled, hogy segíteni akarsz, de ez nem olyasmi, amiben tudsz. Ahogy mondtam, feladtam magam, Aviva. - mondom, arcát, szemeit fürkészve. Itt befejezhetném a mondatot, de az előbbiek alapján nem igazán tudja, hogy ez mit jelent, szóval jobb, ha közlöm vele a kilátásokat, amelyek azért hullák nélkül is elég kétesélyesek. - Ha nem tetszik az arcom a bírónak, kettőtől öt évig terjedő börtönbüntetést kaphatok. Hogy ennek az esélyét redukáljuk, holnap orvoshoz és pszichológushoz megyek. Teleaggatnak minden szarral és el kell mondanom, mennyire rohadt szarul érzem magam, és ha elég ramatyok lesznek az eredmények, kiderül, hogy nem vagyok beszámítható, és ha elég jó az ügyvéd, akkor talán megúszom annyival, hogy csak kirúgnak. Nem tudom igazolni több havi hollétemet, és fegyverekkel mászkáltam ki az országból, amire szintén nem tudok magyarázatot adni - azt már meg sem említem, hogy a csodával határos gyógyulásom a balomon szintén megemel néhány szemöldököt. Szóval... igen... lehet, hogy sokára fogunk találkozni. - mondom, de azt sem teszem hozzá, hogy mennyire szeretik a börtön töltelékek a zsarukat, katonákat, satöbbiket odabent... Ha bekerülök, figyelnem kell majd a hátamat, bár a rohamokkal gyilkos kombináció ez az eshetőség. Nem tudom megmondani, hogy évekre, vagy hónapokra leszek távol, de azt tudom, hogy nem akarok arra visszatérni, hogy Aviva csinált magával valamit - megint. Úgy hogy megkérem - szépen-, hogy lehetőleg maradjon a fenekén és rejtőzzön el. Amikor azt mondja, nincs hová mennie, kicsit ráncolni kezdem a homlokom, a kabin emlegetésére egy kicsit megrebben a szemem, mert már az említése is kellemetlen emlékeket csal a megannyi édes mellé, de igyekszem leküzdeni az ingert. - Akkor Módinál kereslek először. Ha ott nem talállak, a kabinhoz megyek. - ennek már egészen terv szaga van, csak azt is ki kéne találnom előtte, hogy hogyan fejtsem vissza a szálakat. Ha nem sittelnek le, akkor a kapcsolataimat újra meg tudom szerintem pengetni, még ha nem is leszek tengerészgyalogos, azért ismertem pár magas rangú alakot. Kicsit felvonom a szemöldököm, amikor azt mondja, hogy nem csinált butaságot. Azt hiszem, kettőnk közül én ragadtam csak a kabinban. Még ott hever valahol a szívem, összetörve. Talán ezért nem tudok csak úgy tovább lépni, pedig ő már megtette. De vajon mi a normális? Másfél hónap alatt túl lehet esni azon, hogy életed szerelme leszedált, csak hogy ellene menjen mindannak, amit bizonyítani akart? Vagy csak én reagálom túl? Talán túl érzékeny vagyok. Voltam. Most már egy érzéketlen paraszt vagyok, legalább is tudom, hogy úgy viselkedek, de azt hiszem, ez egy fajta védelmi mechanizmus, mint az is, hogy a tettei után a szívszaggató fájdalomra hűvös üresség költözött. Ez az üresség és az érdektelenség álcája is kevés ahhoz, hogy megakadályozzon abban, hogy hozzá érjek, és közel akarjam érezni magamhoz. Tudom, hogy ahhoz képest, amilyen voltam, ez egy csalódás neki, de a magam keresztjével elég nehéz támogatónak lenni. Minden nehéz, negatív érzésem ellenére is rohadtul nehéz elszakadni tőle, pedig tudom, hogy muszáj. Eleinte csak a homlokára adok csókot, élvezem az ölelését és a közelségét pár másodpercig, és azt gondolom, hogy ezzel le is zárom a dolgokat. Azonban amikor elhúzódok tőle, és rá nézek, már tudom, hogy nem tudom csak ezzel lezárni a dolgot. A pillantásom az elnyíló, telt ajkakra kúszik amelyeket épp most nedvesít meg a nyelve, én pedig érzem, hogy már ez az egy mozdulat is olyan feszültséget generál bennem, mint semmi más. Akarom a csókját, még is megadom neki a lehetőséget, hogy elutasítson. De nem teszi. Szinte megkönnyebbülten, halkan sóhajtva hajolok közelebb hozzá, ahogy keze arcomra simul és felpipiskedik, szabad kezemmel a derekára simítva csókolom meg ismét. Kiélvezem a pillanatot. Ajkát, nyelvét, apró testének simulását, illatát az orromban, ízét a nyelvemen. Jobban magamévá teszem ezeket az érzéseket mint korábban, mert nem tudom, hogy mikor fogom tudni megismételni ezt - ha valaha is meg fogom tudni. Így hát igyekszem visszafogni a kétségbeesett ragaszkodást, és csak lassan élvezni, hogy még itt vagyunk, míg engedi. Ő pedig sokáig engedi. Nem tudom, mikor engedem el ismét, talán amikor már tényleg érzem a fáradtságot a tagjaimban, mintha csak a csókkal adnám át neki az erőt ahhoz, hogy kitartson addig, míg vissza nem tudok térni. A hosszas csók után még nem nyitom ki a szemeim, csak magamba szívom az illatát, és az orromon kiengedett sóhajtással eresztem ki a levegőt. Amikor végre kinyitom a szemeim, ismét fürkészni kezdem az arcát, és minden erőmet össze kell szednem, hogy a köré font karomat és kezemet meglazítsam. Szinte fizikailag fáj, és tudom, hogy ez most az a perc, amit ha nem használok ki, nem csak ő, de én is összetörök. Ha rendbe tettem mindent, újra láthatom. Ha tisztára mosom a nevét, sokkal jobb jövő vár ránk, mint most. Ezzel győzködve magam engedem le lassan a kezemet a derekáról és arcáról, mindkét részről lopva magamnak egy utolsó simítást. Mély lélegzetekkel hátrálok el, mintha csak attól tartanék, hogyha ezt most nem teszem meg, akkor túl gyenge leszek ahhoz, hogy véghez vigyem, amit kell. Összeszorítom az állkapcsomat, és igyekszem elszakítani tőle a pillantásomat, de ez olyan nehezen megy, mintha a múltat kérnék tőlem, hogy szakítsam le magamról. Elbúcsúzni még sem akarok. Akarom hinni, hogy nem ez volt az utolsó, hogy láttam, hogy nem zárnak börtönbe és visszafogok térni a küldetésemről. - Skygge. - szólok halkan a még mindig parancsot teljesítő, és fekvő ebnek, és sikerül rá terelnem a pillantásom. Mintha ez lenne a határ, sikerül el is fordulnom, és elindulni vele haza. Habár hátra akarok nézni, félek attól, hogyha megteszem, akkor visszafordulok, úgy hogy szinte sebet vágok a körmömmel a tenyerembe, csak hogy eltereljem a figyelmem róla. Nem zavar, hogy ott maradt a sör, nem zavar, hogy a hotdogos valószínűleg végig nézett mindent, nem zavar semmi, csak könyörgök az isteneknek, hogy ne kiáltson utánam megint, mert akkor nem fogok tudni elmenni.
Vendég —
“there's no more stars to find and I'm too far behind, and I'd love to let you go, I'd love to let you go
Axel&& Aviva
Nehéz lenne megmondani, pontosan hol siklik félre minden. Vagy talán eleve ez volt elrendelve ennek a találkozásnak, talán soha nem is volt igazán lehetőség arra, hogy... jól sikerüljön, még ha a "jó" kifejezést nagyvonalúan értelmezzük is. Nem tudom, mit reméltem, amikor idejöttem, de az biztosan nem volt az elképzeléseim között, hogy Axel majd átölel, megcsókol, és nem is akar elengedni utána. Talán okkal nem gondoltam ilyesmire. Talán eleve erre kellett volna koncentrálnom, és akkor eszembe sem jutott volna, hogy olyasmibe éljem bele magam, amibe nem szabadna... pedig még csak bele sem éltem magam. Épp csak a remény szikrájának hagytam helyet, belekapaszkodva a szavaiba, az ígéretébe, de a szívem már olyan sötéten és üresen tátong jó ideje, hogy ez az apró szikra is túl sokat világított meg odabent. Elragadtattam magam. Hagytam, hogy magukkal ragadjanak a rég eltemetett érzések, karjainak biztonságot adó ölelése, az illata, a hangja, ajkainak íze és puhasága, szemeinek fájdalmas, de érző kékje. És miután hagytam magam egyre mélyebben elveszni ezekben a gondolatokban és érzésekben, a pillanatok varázsa lassan odalett, helyet adva a kijózanítóan üres és hűvös valóságnak. Nem tudom, hogy jutottunk odáig, hogy ne legyen egymásnak mondanivalónk - vagy inkább csak féljünk és ne akarjuk kimondani mindent, ami a fejünkben van. A hosszúra nyúló csendek nem békések és kellemesek, hanem kínosak és kényelmetlenek, és amikor mindehhez hozzáadódik az is, hogy akárhányszor Axelre nézek, üres, komor tekintetével találom csak szemben magam, elkezdem újra elveszíteni a kontrollt a saját lelkem összetartása felett. Nem tudok többé kiigazodni rajta, nem enged be a falai mögé, nincs a szemeiben semmi, ami reményt adhatna, ami azt mondaná: szeretlek, Aviva, és egyszer visszatalálunk egymáshoz úgy, mint régen. Nincs a szemeiben... semmi. Mégis belekapaszkodnék egyetlen utolsó mentőövbe, ami eszembe jut, de a válasza kategorikusan utasítja el a lehetőségét is annak, hogy több időt töltsünk egymás közelében. Persze nem szabadna ezt magamra vennem, hiszen megmondta, hogy időre van szüksége. Mégis azon kapom, hogy szinte levegőért kapkodni támad kedvem a mellkasomba hasító kíntól, és amikor mindezt még azzal is tetézi, hogy közli, milyen régóta van ébren, miközben én még mindig nem hagyom hazamenni innen, akkor már nem csak úgy érzem, mintha tőrt döfött volna a szívembe és azt forgatná, hanem mintha egyenesen nekiállt volna kimetszeni azt onnan. Úgy érzem, megfulladok a felismeréstől, hogy nem tudok többé hinni. Nem tudok hinni abban, amit mondott. Nem tudom hinni, hogy engem akar, hogy vissza fog jönni hozzám. Akkor nem, ha ilyen kifejezéstelen arccal néz rám, ha meg sem próbál megállítani a mozdulatban, amikor kiszállok az öléből, ha nem mond még annyit sem, hogy "nem tartasz fel, csak fáradt vagyok". Még az is jobb lenne mint egy a pusztító, monoton hallgatás. És én mégsem tudok elsétálni. Búcsút kellene intenem neki, megköszönni, hogy meghallgatott, aztán elsétálni, én mégis visszafordulok hozzá, és olyan elkeseredett reménykedéssel kérdezem meg, hogy keresni fog-e, hogy szinte az én gyomrom is felfordul ettől a nyilvánvaló gyengeségtől. Az ő arca mégis kifejezéstelen marad, és amikor tenyerét az arcomra simítja, megrebbennek a szemeim. Nem húzódom el az érintés elől, mert amennyire fáj, annyira élteti is azt a szánalmas, reménytelenül is remélni akaró oldalamat, amelyik valószínűleg akkor is kétségbeesetten kapaszkodna belé, ha a szó szoros értelmében a földön feküdnék és rugdosna. Nyelek egy nagyot, a légzésem egyenletesen tartására koncentrálok, így el tudom terelni a figyelmemet arról a testi kényszerről, amely könnyeket akar csalni a szemeimbe. Meglep a kérdése, nem értem, mit akarhatna kérni tőlem, mégis vakon bólintok, mert ezen a ponton ha azt kérné, hogy mégis vessem magam a tengerbe, azt is megtenném. Aztán beszélni kezd, és a szavai nyomán érzem, hogy háttérbe szorul egy kicsit az előbbi elkeseredettségem, átadva a helyét az értetlenségnek és az aggodalomnak. Homlokráncolva figyelem, szemeim az övéit kutatják, még ha tudom is, hogy hiába, mert nem fogok bennük válaszokra lelni. – Megijesztesz – szólalok meg halkan, de rögtön folytatom is. – Mi történt? Hová kell menned? Valami baj van Aaronnal? Tudok segí... szóljak Cameronnak? – helyesbítek gyorsan a kérdésemen, hiszen gondolom az én segítségemből nem nagyon kérne, de ha bármi olyan probléma van, tudom, hogy Módi segítene, ha megkérném. Az eszembe sem jut, amit valójában tervez, hiszen elhittem, amikor azt mondta, a családjával kapcsolatban kell elsimítania a dolgokat. – Nincs hová mennem – teszem aztán hozzá, hogy a kérésére ténylegesen is reagáljak, de nem panaszként mondom ezt, hanem egyszerű tényként. – Nem maradhatok örökké Módi nyakán, de utána valószínűleg úgyis... a kabinba mennék – fejezem be halkan, elfordítva róla a pillantásomat. Fogalmam sincs, hogyan tudnék ott élni. Egyetlen porcikám sem kívánkozik erre, de tudom, hogy lassan muszáj lesz rávennem magam a költözésre, és Módi sem engedne annál kevésbé biztonságos helyre, szóval... nem igazán van választásom. – Nem fogok butaságot csinálni. Eddig sem csináltam – fordulok végül vissza hozzá. Megannyi okom lett volna rá, mégsem tettem semmit, és nem is értem, miért feltételezi, hogy most tennék. Mégis mire készül? Mégis mennyi időre megy el? Szeretném megkérdezni tőle ezeket, de szinte érzem, hogy nem válaszolna rájuk. Amikor halkan sóhajtva a tarkómra simítja a kezét, aztán hosszan homlokom csókol, lehunyt szemekkel veszek egy mély, reszketeg lélegzetet. Nem szabad azt csinálnom, mint az előbb, nem szabadna megint túlságosan átélnem a pillanatot, mert tudom, hogy ugyanúgy fog fájni utána a valóság... mégis felemelem a kezeimet, az oldalára, majd onnan a hátára csúsztatom puhán a tenyereimet, egy kicsit magamhoz ölelve őt, míg ajkai a homlokomat érintik. Mélyen magamba szívom az illatát, és csak akkor nyitom ki a szemeimet, amikor elenged, és érzem, hogy rám néz. Nem mozdulok, nem engedem el, akkor sem, amikor látom, hogy az ajkaimra siklik a pillantása. Ismét nyelek egy nagyot, önkéntelenül is megnedvesítem ajkaimat a nyelvemmel, hogy aztán szemei találkozzanak az enyémekkel, mintha csak engedélyt kérne. Tudom, hogy ez sem szabadna. Nem szabadna hagynom, mert hatalmasat fogok esni és nem tudom, kibírnám-e még egyszer, de gyenge vagyok. Hiába int óva a józan eszem, ha a szívem kétségbeesve húz hozzá és kapaszkodik belé. Egyik kezemet elhúzom a hátáról, hogy az arcára simíthassak vele, a másik oldalon ahhoz képest, ahol ő tartja még mindig a tarkómon az ujjait. Hüvelykujjammal megsimítom arca puha bőrét, miközben lábujjhegyre állok és őt is közelebb kezdem vonni magamhoz, hogy ne csak engedélyt adjak neki, de egyben én is elébe tudjak menni annak, hogy ajkaink mielőbb újra találkozzanak. Az érzés egyszerre emel fel és taszít a mélybe, de úgy tekintek rá, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy csókolhatom őt. Talán ez maga a búcsút, mielőtt dűlőre jutna magában és azt mondaná, nem kér többet belőlem. Talán most utoljára érezhetem ajkai puhaságát és ízét, azt, ahogy a nyelve lassú szenvedéllyel az enyémet simítja. Nem akarok tőle elbúcsúzni, de nem tudom többé eldönteni, hogy mit akar, nem látom, hová tartunk, és ez a egyetlen dolog, amibe biztosan kapaszkodni tudok. Az érzések és az emlékek. Ezért sem szakítom meg az érintést addig, ameddig ő nem teszi, ameddig a szó minden lehetséges értelmében el nem enged.
Nehéz úgy beszélgetnünk, hogy, hogy nem igazán akarunk mondani semmit a másiknak. Legalább is Aviva kerüli a válaszadást, nálam meg a feltett kérdésekre elég egyszerűek a válaszok ahhoz, hogy ne foglaljam ódába. Nem mintha sokkal több újdonságot tudnék mondani neki, hiszen láthatóan kinyomozta, hol dolgozok és meddig, lehet, hogy a hirtelen ellenőrzés is miatta van. Nem tudom, de akkor arra számítok, hogy másról is tud, legalább is gondolnám, aztán mint kiderül, nem tudja, hogy miért használom a valódi nevemet. Erre se mondott különösebben semmit, amiről nem tudom, hogy jó-e, vagy rossz, de vissza már nem vonhatom. Már megindult az exhumálási eljárás, meg minden kutyafasza ahhoz, hogy visszakapjam az életemet. Arra legalább sikerül rá vennem, hogy egy kicsit egyen, ha már arra nem, hogy beszéljen velem a hogylétéről. Azonban a szavak gyorsabban elapadnak, mint gondoltam, és a hosszú szünetek ebben kényelmetlen szájízt hoznak magukkal. Vívódok, mert hiába a vágy, hogy velem maradjon, épp annyira nehéz is megemészteni, hogy most itt van. Lesz rá időm. A kérdésére adott válaszom tudom, hogy nem a legszebb és részben elutasító, de ha most engedek annak a vágynak, hogy elkísérjen, és felhívjam magamhoz - valahogy kétlem, hogy elutasítaná -, akkor biztosan több dolog is történne, mint aminek kellene. Nem akarom sem magamat, sem őt érzelmileg olyasmibe sodorni, amiről nem tudom, hogy mikor lesz beteljesíthető. Amikor azt mondja, hogy nem akar feltartani, kicsit összébb szorítom az állkapcsomat, hogy visszafogjam az ellenkezést, bár a kezem hirtelen, automatikus szorításán csak másodpercekkel később lazítok, amikor már érzem, hogy kiszáll az ölemből. Borzalmas érzés elengedni őt, ezúttal szándékosan, de az a cél lebeg a szemem előtt, hogy amíg meg nem oldom a problémát, addig ez lesz a legjobb neki. Azt sem tudom, hogy sikerül-e végrehajtani, amit szeretnék. Azt se, hogy nem maradok ott. Felkelek a székről és az asztalon hagyva a szemetet figyelem őt, ahogy keservesen rám néz. Majd széttép a látvány, de megacélozom magamat, és nem engedem, hogy meglássa rajtam, csupán tenyeremmel simítok az arcára, és úgy iszom magamba a látványát, hogy talán sokáig, talán utoljára látom. Jobban örülnék, ha mosolyogna, de legalább ezt is a céljaim közé tűzhetem. - Igen. Lehet egy kérésem? - kérdezem arcát kutatva, és azt hiszem, ez a bizalom első lépése, legalább is felkínálom neki a lehetőséget. Ha szóban, vagy bólintással jelzi, hogy teljesíti, akkor halkan sóhajtok egyet. - Nem tudom, mennyi ideig leszek el. Lehet, hogy több időbe telik, lehet, hogy kevesebbe, amíg mindent rendezek, amit szeretnék. Szeretném, ha nem csinálnál butaságot. Oké? Bármit hallasz, bármit érzel, az a célom, hogy eljussak hozzád, oké? És szeretném, ha elbújnál... A Reidarsen fivéreken keresztül úgy is megtalállak, bárhová mész... - ha már a kabint nem használja, és nem is akarja, legalább olyan helyen legyen, ami tényleg biztonságos, és nem csak immel ámmal, amikor együtt voltunk. Azt nem mondom, hogy meddig, vagy meddig ne várjon rám. A rossz hírek úgy is eljutnának hozzá... Mindent a lehető legkomolyabban mondok neki, tudom, hogy ez amolyan nesze semmi fogd meg jól, hiszen nincs egy pontos idő, egy pontos dátum, amire azt tudnám mondani, hogy ekkor biztos. Halkan sóhajtva csúsztatom a kezem a tarkójára és annál fogva emelem meg kissé a fejét, hogy a homlokára tudjak adni egy valamennyire elnyújtott csókot, kiélvezve az utolsó pillanatokat is, amíg érezhetem a közelségét, bőrét, illatát. Kicsit elhúzódva pillantok még le rá egyszer, mély lassú lélegzetekkel küzdve magammal, az ajkára kúszó pillantással. Talán csak pár másodpercig gondolkodom, aztán az ajkáról a szemeibe tekintek, mintha csak amolyan engedélyt kérnék arra, hogy most utoljára megízlelhessem az ajkát, amíg még megtehetem. Ha nem akarja, nyilván nem zárom be a távolságot és elengedem őt, de lehet, hogy később megbánnám, hogy rá kérdeztem, ha elutasít.
Vendég —
“there's no more stars to find and I'm too far behind, and I'd love to let you go, I'd love to let you go
Axel&& Aviva
Valamennyire kikerülöm a válaszadást; nem teljesen, de a lelki hogylétemet egyáltalán nem taglalva vagy egyáltalán említve meg. Tudom, hogy Axel nem ostoba, nyilvánvalóan tudja, hogy ilyenek is vannak, de nem kérdez rá, ami miatt egyszerre érzek hálás megkönnyebbülést és valamennyi bizonytalanságot. Nem tudom, azért fogadja-e el ezt, mert nem is kíváncsi rá, vagy azért, mert tudja, mi állhat a hallgatásom hátterében és nem akarja erőltetni. Talán ez az első pillanat, amikor felfogom, mennyire súlyosan nem tudok már olvasni benne. A nővére említésére egy kicsit furcsán reagál, kissé megfeszülve, bizonytalanul pillantok rá a szemem sarkából, mert nem tudom eldönteni, hogy ezt most jó szándékkal mondta-e, vagy célozni akart valamire... Hüvelykujja enyhítőn simítja meg a hátamat, de nem igazán tudok kiolvasni a szemeiből semmit. Azt hiszem, a mellkasom ezen a ponton kezd el ismét szorítani. Talán nem is olyan meglepő, hogy a hotdogból sem tudok többet enni egy kisebb falatnál. Persze a 12 órás műszakkal kapcsolatban is ellenkezik egy kicsit, de szerencsére nem vitatkozik azzal, amit mondtam. Eltereli ugyan egy kicsit a figyelmem a látvány, amikor megnyalja az ajkait, de végül ez a pillanat is csak csúfos felismeréshez vezet azzal kapcsolatban, hogy mennyi minden változott meg - a rossz irányba. Csoda, hogy az az egy falat lemegy, de megerőltetem magam, és örülök, hogy nem akar többet rám tukmálni. Érzem magamon figyelő tekintetét, de nem történik semmit és nem is mond semmit, amitől az egésznek olyan érzete van, mintha megfigyelne, elemezne, értékelne. Ettől én csak szorongani kezdek, mert nem vagyok hozzászokva, hogy tőle... csak ezt kapjam. Míg eszik, én inkább Skyggét figyelem, ahogy próbálja kinézni a szájából a hotdogot, aztán meg engedelmesen leteszi a hasát is a földre. Legalább ő egyáltalán nem velem foglalkozik. Legalább nála egyértelmű, mit akar. Érzem, hogy a gyomrom lassan ismét tűhegynyire szűkül össze, mert most, hogy lassan elmúlik az előző percek varázsa, a felismerés, miszerint ez az egész valahogy... annyira távoli, teljesen kitaszít a saját világomból. Mintha nem ugyanaz lenne, aki nem is olyan régen még előttem guggolva beengedett az érzéseibe, aztán a karjaiban tartott, míg mindkettőnkből kitört a fájdalom, aki olyan kétségbeesett ragaszkodással csókolt meg, aztán ígérte meg, hogy vissza fog térni hozzám. Elkeseredettség szorítja össze a torkom és préseli össze a mellkasom, mikor világossá válik, hogy teljesen bezárta a falait és ettől hirtelen már azt sem értem, miért ülök az ölében. Talán ő maga sem. A kérdésem, miszerint tervez-e még valamit, egyfajta utolsó kapaszkodó arra vonatkozóan, hogy talán kiigazodjak rajta, de ez a kétségbeesett próbálkozás is kudarcba fullad a válasza hallatán. Kis híján összerezzenek a kemény "nem"-től, aztán attól, hogy "mi" - amibe én többé egyértelműen nem tartozom bele -, és amikor még az órájára is ránéz eközben, mintha épp feltartanám valami nagyon fontosban, a mellkasom nyomása elviselhetetlenné válik. Csak azért nem mozdulok meg azonnal, mert minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ne szaggatottan szívjam be a levegőt, hogy ne törjek össze újra, még ne. Ne itt, ne most, ne előtte. Aztán ez is majdnem kudarcba fullad, amikor még azt is hozzáteszi, hogy milyen régóta van ébren. Ha nem lennék edzett önmagam összetartásában, most biztosan felcsuklottam volna a kíntól, de szerencsére gyakorlott vagyok már az ilyesmi eltolásában. Több-kevésbé. – Nem szeretnélek feltartani – szólalok meg csendesen, kerülve a tekintetét, és ha nem állít meg, felállok az öléből. Egyébként is elveszett már az érzés, hogy oda való lennék, pedig annak a természetességével ültem oda és bújtam hozzá. Talán csak túlságosan elragadtattam magam az előtte való pillanatokkal. Nem szabadott volna ilyen könnyedén beleringatnom magam ebbe a hitbe. Talán már most rájött, hogy mégsem vágyik rám újra. Lehet, hogy eddig vágyódott utánam, és most, hogy újra találkoztunk, mindez elhamarkodott tettekhez és ígéretekhez vezetett, míg rá nem jött, hogy... Talán van az a pont, amikor már nem elég szeretni a másikat. Hiába szeret engem még mindig, ha egyik kezével sem akar belém kapaszkodni, különösen ha néha a másikkal még el is lök egy kicsit magától. Ha nem akarja ezt... ha nem akar engem, akkor az kevés, ha szeret. Erre neki is rá kell jönnie. Nyelek egy nagyot, de végre ráveszem magam, hogy rápillantsak, csak épp fogalmam sincs, mit mondjak. – Akkor... majd... keresel? – kérdezem bizonytalanul, és gyűlölöm, hogy ez mennyire rohadtul elkeseredetten és kétségbeesetten hangzik.
Halkan szusszanok, amikor elkezdi mondani, hogy milyen állapotban van fizikailag, mert ezek szerint nem akar beszélni a lelki dolgairól, ami jelzi számomra, hogy még azzal egyáltalán nem lett semmi kezdve. Tudom, hogy Uzi mit művelt vele. Olvastam az orvosi ambuláns lapokat, minden egyet sérülését fejből visszatudnám mondani, ahogy azt is, hogy milyen gyógyszereket kapott, vagy hogy milyen laborértékei voltak, hogy mikkel mosták ki a drogokat, amivel telepumpálták őt. Nem kell felvilágosítást adnia ezzel kapcsolatban, de ostoba nem vagyok, és tudom jól - főleg a korábbi kitörése után -, hogy lelkileg akkora nyomás volt rajta, amin nem lett segítve. Kétlem, hogy csupán miattam sírt volna így, valószínűleg senkivel sem beszélte át a történteket. Ha arra gondolok, hogy mindig is magányos farkas volt, valahogy nem lep meg a dolog. De egyébként az se, hogy talán erről nem nekem, nem most, és nem itt akar kitálalni. Ha egyáltalán ki akar. Az persze érdekes, hogy találkozott a nővéremmel, és hogy meggyógyította őt. Ez olyan információ, amely később nekem is jól fog jönni, és nem csak a tanulás miatt. Ha ő képes rá, talán én is képes lehetek, nem csak magamat, de mást is gyógyítani. - Ennek örülök, legalább hozzá is bármikor fordulhatsz. - mondom bólintva, bár csak azután jut eszembe, hogy ez rosszul is hangozhat, miután már kimondtam. Nem akarom, hogy szarkasztikusnak gondolja a szavaimat, úgyhogy egy picit megsimítom hüvelykujjammal a hátát. A hotdogot nem vagyok hajlandó egyedül elfogyasztani, nem akarom, hogy miattam éhezzen, vagy ilyesmi. Persze, ahogy számítottam rá, nem hagyja a cserét, de miféle "úriember" lennék, ha ne próbáltam volna meg? Mondjuk a 12 órás műszakot említve szusszanok egyet. - Nem mintha a hajón ne ettem volna, nem abból áll a munka, hogy leeresztem a hálót és őrt állok mellette. - mondom, és átnyúlok az asztalon, hogy ide húzzam a hotdogot. A következő pillanatban már csak azt veszem észre, hogy az ajkamat bámulja, és ezzel egy kis időt nyerek magamnak arra, hogy a szemeit, és az arcát nézzem meg magamnak. Jobban megnézve látom rajta a nyomait mindennek, amelyet magamon is észreveszek, ha a tükörbe nézek, még is, kialvatlanul, sápadtan is szépnek tartom. Amikor elkapja a tekintetét, és inkább a hotdogra kezd koncentrálni, mintha egy hipnotizőr csettintene a fülem mellett, szinte magamhoz térve pillantok le Skyggere, aki hatalmasra nyílt szemekkel bámulja, hogyan harap Viva egy elfogadható méretűt a hotdogból. Figyelem őt, de nem azért, mert kétségeim lennének azzal kapcsolatban, hogy megeszi, amit meg kell, hanem mert... egyszerűen akkor is szeretem figyelni, ha vegyes érzéseim vannak. Bárcsak egyértelműbb lenne ez az egész. Idegesít. Dühít, hogy itt van velem, és nem tudom úgy élvezni a társaságát, mint régen. Pusztító érzés, hogy nincsenek már meg a játékok, hogy hiába lesz mustáros az ajka, nem érzem helyesnek, hogy oda hajolva segítsek a letakarításában, még ha kívánom is a csókját. Olyan, mintha láncra vertek volna, és több hónapos éhezés után kiraknának elém egy terülj asztalkát, de csak is úgy, hogy ne érjem el. Itt van tőlem egy karnyújtásnyira, amit akarok, és még se tudom elvenni. Mocsok szar érzés, főleg, hogy mivel egyikünk se akar neki állni csacsogni, a csendek meghosszabbodnak, és nem a kellemesebb, együtt lévős érzéssel töltenek meg, hanem valami kínossal, amit rettentően sajnálok. Amikor átadja a hotdog maradékát, megköszönve azt veszem el és kényelmesen elfogyasztom, ignorálva Skygge szájnyalogatását. - Fekszik. - szólok rá szigorúan, amikor már közelebb teszi a fenekét, mert láthatóan nem bír magával. Persze, a parancsot teljesíti, de jutalmat később kap, mert most mindkét kezem tele van. Az egyik hotdoggal, a másik Vivával. Miután megettem az ételt, és megtörültem a kezem, adok neki egy jutalom falatot a zsebemből, mielőtt még azt hiszi, hogy nem értékelem a szófogadóságát. Utána elfogadom a vizet Vivától, de látom rajta, hogy zavarba jön valami miatt, amit aztán nem is akar megmagyarázni. Halványan ráncolva a szemöldökömet fürkészem őt, mintha ettől okosabb lehetnék, és kitalálhatnám, hogy épp mi lelte, de aztán a kérdése elér, én pedig nem tudom, mit mondjak. Nem akarom még elengedni, mert nem tudom, mikor látom viszont, de láthatóan nincs mit mondanunk egymásnak, amitől az egész kellemetlenné teszi az egészet. A kérdése is inkább olyan, mint aki azért teszi fel azt, mert ha nem akar semmit a másik, akkor ő menne is. Nyelek egyet, hátha az feloldja az összeszorult torkomat. Most megint jól jönne az a nyomorult üresség. Lepillantok Skyggere és szinte sajnálom, hogy lefektettem, mert így nem érem el a fejét, hogy simogassam, úgy hogy csak figyelem a lábain pihenő kezemet. - Nem. Mi innen már csak haza megyünk. - mondom, és rápillantok az órámra a balomon, és szándékosan fogalmazok úgy, hogy ez Skyggere és rám vonatkozik. Bármennyire is szeretem Vivát, nem szeretném, ha haza kísérne. Nem azért, mert nem akarom, hogy tudja, hol lakom - valószínűleg ezt is tudja egyébként is.. -, hanem mert nem akarom, hogy utána még ott kelljen vívódnom azzal, hogy felvigyem-e, vagy se. Mert egyébként bármi is van most köztünk, ugyan úgy vonzódom hozzá, és nem tudnám megállni. Ismerem már magamat. - Lassan 24 órája ébren vagyok megint. - talán ezért sem vagyok annyira aktív, vagy jó partner a beszélgetésben. Legalább is szeretném erre fogni, de azt is tudom, hogy azért ennél többről van szó, és ez elkeserít. Nem tudom, mikor leszek képes rendesen, újra megnyílni Avivának. Idő kell majd hozzá, hogy megnyugodjak, hogy ismét bízzak abban, hogyha kitárom neki a szívemet és a lelkemet, akkor nem talpal bele két lábbal.
Vendég —
“your lips like poison, our hearts so broken, we've made bad choices, our souls were frozen, now we are here once again
Axel&& Aviva
Egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy már majdnem megszokta a rohamokat, de mit mondhatnék? Tenni nem tehetek ellenük, nem tudok neki segíteni többé, nem akadályozhatom meg őket és nem is szedhetem ki belőlük minél hamarabb... akkor meg már örülnöm kéne, nem? Hiszen ha ez van és ezzel kell együtt élnie, akkor inkább a megszokás, mint a megszökés, ugye. Ettől viszont még rohadtul nincs ínyemre az egész - nem mintha közöm lenn hozzá már. Vagy még. Vagy valami ilyesmi. Az ő kérdése már sokkal inkább hirtelen ér. Érzem, hogy feszültté válok, elfordítom róla a tekintetem, mert egyrészt az Izrael óta kifejezés nálam nem összeegyeztethető a "jobban" kifejezéssel, hiszen Izrael óta ment csak tönkre igazán az életem, de sejtem, hogy ő nem erre gondol. Tekintve, hogy látott fél lábbal a sírban, valószínűleg inkább a fizikai állapotom és jólétem érdekelheti, amire tudok és hajlandó is vagyok válaszolni. Más dolgokról egyébként sem hiszem, hogy szeretne beszélgetni. Vagy hogy én tudnék róluk beszélni. – Már nem sok minden látszik – bólintok egy aprót végül, óvatosan fogalmazva meg a helyzetet, hogy ne kelljen hazudnom sem, és közben vissza is fordulok felé. – Találkoztam a nővéreddel... az egyikkel. Hrǫnnal. Módi ismeri valahonnan, igazából az ő segítségével tudott kihozni a kórházból is, és kicsit később segített helyrehozni a bordáimat. – Oké, lehet, hogy egy kicsit alamuszi húzás, hogy a nővére említéséve elterelem a figyelmet arról, hogy mi mást lehetne még válaszolni erre a kérdésre, de azt hiszem, jobb így mindkettőnknek. A lényeget ezzel megválaszoltam: életben vagyok, megmaradok, nem sok maradandó sérülésem van. Külsőleg, legalábbis. Az evésre terelve a szót már megint nem hajlandó csak úgy elfogyasztani azt a szerencsétlen hotdogot, visszadobja a kérdést, hogy én ettem-e már - mintha érdekelne -, amikor pedig rávilágítok, hogy neki nagyobb szüksége van ételre, mint nekem, és ajánlok mellé egy kompromisszumot, még azt is kiforgatja. Hát én meg a szememet forgatom meg. – Na persze. Hány órát is voltál a tengeren? Tizenkettőt? Én nem vagyok olyan régóta ébren, szóval felejtsd el ezt a felosztást – rázom meg a fejem határozottan. Ezzel talán azt is elmondom, hogy sok mindent megtudtam, míg próbáltam őt felkutatni, de azért ez talán nem lehet akkora meglepetés. Nem tudtam volna itt és most felbukkanni, ha nem mozgattam volna meg minden követ ezért a találkozásért. Érzem, hogy szabályosan hiányérzetem támad, amikor elengedi a hátamat, de csak arra az időre teszi ezt, míg átnyúl az asztalon a hotdogért, aztán már vissza is helyezi rám nagy, meleg tenyerét, amitől mintha ismét helyére billenne a világegyetem egyensúlya. Felajánlja nekem, hogy először harapjak belőle én, ami már csak azért is jó ötlet, mert így én fogom tudni meghatározni az arányokat, de mielőtt még gyorsan nekiláthatnék a megvalósításnak, eltereli a figyelmem a mozzanat, amit még éppen elkapok, mielőtt elfordítanám róla a tekintetem: ahogy megnyalja az ajkait. Az előző csókunk bár hosszúra nyúlt, a szenvedélyét inkább a kétségbeesés táplálta, de ez az apró kis mozzanat most arra sarkallna, hogy ne a kétségbeesés motiváljon az ismétlésre, hanem az, hogy én is újra megtapasztaljam az ajkai puhaságát, a nyelve simogatását, az ízét, amit ki tudja, mennyi időre kell még elraktároznom magamban. Tekintetemet az ajkain felejtem, aztán szinte erővel választom le róluk a szemeimet, és megpróbálok belefeledkezni a hotdogba, hogy száműzzem a helytelen gondolataimat. Egyáltalán ne tartunk még olyan fázisban, hogy puszta kedvtelésből megcsókoljam. A hotdogért nyúlok, felveszem azt az asztalról, lefejtem egy kissé a papírcsomagolást az elejéről, hogy bele tudjak harapni. Ugyan hotdogról van szó, és volt idő, amikor ebből nyilvánvaló játékokat űztem volna, most nem teszek semmi ilyesmit - igazság szerint eszembe sem jut, nem vagyok olyan érzelmi állapotban. Egyszerűen csak harapok egyet - nem túl kicsit, hogy ne köthessen bele, de nem is túl nagyot, hogy több maradjon neki -, és amikor egy kis mustár kenődik a szám szélére sem jut eszembe a játszadozást, egyszerűen csak letakarítom onnan a nyelvem hegyével, miközben átadom neki a hotdogot. – A többi igazából a tiéd – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Jól esett ugyan az étel íze, de a gyomrom nem kívánta meg jobban az evés gondolatát, ahhoz túl sok mindenen pörög az agyam. Mint például a neve használatán is, amire rá is kérdezek, ő pedig elmondja nekem, mi vezetett idáig. Nem kérdezek ugyan rá a részletekre, nekem ez is elég információ volt; azt tudom, hogy ezek szerint valami folyamatban van, és ez nekem elég ahhoz, hogy elhatározzam, beszélni fogok az apámmal. Ő biztosan tudna még segíteni is neki, talán jobban is kijöhetne ebből, bár nem tudom, mik a pontos kilátásai jelenleg. Persze emlékszem, hogy annak idején azért alakítottunk ki Robint és Flaviát, mert a valódi élete nem összeegyeztethető az enyémmel, de ebből nem vonok le messzemenő következtetéseket. Hiszen ígéretet tett, el kell rendezni a dolgait, és utána vissza fog jönni hozzám. Legalábbis én ezt mantrázom magamban, mert minél több idő telik el, annál biztosabban ringatom magam ismét kétségekbe. A jó szándék vezérel, amikor megkínálom vízzel, és bár el is fogadja, nekem végigfut az agyamon a gondolat, hogy ez is lehetne akár olyasmi, mintha... irányítani akarnám. Hirtelen élesedik ki előttem a helyzetünk néhány kellemetlenebb részlete; a tény, hogy bár az ölébe ültetett és most is rajtam tartja az egyik kezét, szinte üvölt az egész kisugárzásából a távolságtartás. Mintha fizikailag közel lenne hozzám, de lelkileg nem is lehetne ennél messzebb. Egyszer sem mosolygott, a szemei ismét nem közvetítenek felém érzéseket, csak néz, figyel, rezzenéstelen arccal beszél mindenről. Bezárkózott előttem, és ez akkor is borzalmasan fáj, ha rászolgáltam a bizalma megingására. Bizonytalanná tesz, felerősíti az összes kételyemet és félelmemet velünk, magammal kapcsolatban. – Semmi – rázom meg a fejem, visszavéve az üveget és a kupak visszacsavarásával kötve le a kezeimet és a szemeimet egyaránt. Talán mégsem szabadott volna ennyire erős reménykedést éreznem a második esély kapcsán. Nem vonom kétségbe, amit mondott, mert ha nem szeretne, alighanem rögtön elzavart volna, de legalábbis biztosan nem ülnék most az ölében, az érzelmei elkendőzése viszont nem olyasmi, amivel tudnék mit kezdeni. Hiszen azzal ébresztette fel az én szívemet, hogy mindent olyan egyértelműen kimondott és kimutatott... ha bezárkózik előttem, nem fogok tudni bizonyítani neki, mert én sem fogok hinni annak, hogy akar engem, hogy szüksége van rám. Nagy levegőt veszek és visszateszem a vizet az asztalra, bár így, hogy mindketten elmerülünk a saját kis világunkban - én a bizonytalanságomban, ő ki tudja, miben -, kezdem kényelmetlenül érezni magam. Az ölelés, a csók és az ígéretének a varázsa mintha elillant volna a tengeri szélben, és nem maradt hely másnak, csak a rideg valóságnak. – Szeretnél valamit csinálni? – pillantok rá bizonytalanul. Most már tényleg fogalmam sincs, hová szeretné kifuttatni ezt az egészet. Nem akarta, hogy elmenjek, de miért nem, ha nyilvánvalóan arra sem vágyik igazán, hogy itt legyek?
Csak bólintok egyet, hogy Skygge is szerencsés. Egymásra találtunk, és segítjük egymás életét, de azt hiszem ezért is szokták az ember legjobb barátjának mondani őket nem? Persze, az felmerül, hogy Skygge a rohamok miatt van, és segít ebben, másrészről arról mélyen hallgatok, hogy mi volt az eredeti indok, ami miatt kutyát akartam. Nem hiszem, hogy a történtek után Aviva boldog lenne, ha kiderülne számára, hogy engem már automatikusan hozzá kötnek, aztán mivel őt - szerencsére - jól rejtegetik, én meg premier planban helikopterezek a szélben, természetesen engem keresnek meg elsőnek. Nem bánom egyébként, mert minden alkalommal, amikor őt keresné fel valaki, teszek arról, hogy soha ne tudjon a közelébe férkőzni. Olyan vagyok, mint egy nyomorult tűzfal egy számítógépen, egy filter, amin fennakad a szemét. A baj csak az, hogy a sűrűbb rohamok miatt sokkal egyszerűbb meglepni, szóval kellett valaki, aki védi a hátam, amíg magamhoz nem térek. Ez Skygge. Persze, ha ezt elmondanám Avivának, nyilvánvalóan tartanom kéne attól, hogy tenne valamit ez ellen - is -, erre viszont a legkevésbé sincs szükségem. Amikor azt mondja, sajnálja, legszívesebben megvonnám a vállamat, mert nincs mit tenni. - Ez ilyen. Már majdnem megszoktam. - majd visszamegyek az orvosomhoz, ha a holnapi vizsgálatok, tesztek és tárgyalás után legalább egy ideiglenes személyit kapok. - Te jobban vagy Izrael óta? - kérdezem és most ismét rá pillantok. Tudom, rohadtul nem tűnik úgy, mintha érdekelne, de egyébként nagyon is érdekel a jóléte, és hogy minden rendben legyen vele. Habár azt már elhatároztam magamban, hogy tenni fogok azért, hogy újra együtt lehessünk, attól még a sebek nem gyógyulnak be percek alatt, nem leszek egyből jó kedélyű és vidám, nem leszek már olyan, mint régen. Vannak olyan dolgok, amelyeket továbbra sem leszek képes elfogadni - hogy bedrogozott. Legalább is ez ugyan annyira mély tüske bennem, mint akkor volt, még úgy is, hogy tudom, hogy saját magának kompenzált és valójában nem akart bántani. De ahogy mondtam, szeretni ugyan úgy szeretem, és amikor a hotdogot említi és rákérdezek, hogy ő egyáltalán evett-e már, akkor természetesen kiderül, hogy nem. A gondoskodásra való hajlam még mindig bennem van, szóval fel is ajánlom neki a felét, ő pedig ezt lefelé alkudja, de nem volt elég pontos. - Oké, tiéd a kétharmad. - tudom, hogy úgy se hagyná, hogy a kisebbik felét egyem a hotdognak, de még mindig arra apellálok, hogyha rájön, hogy azért még is csak éhes, akkor akar majd egy kicsit többet is enni. Kicsit oldalra dőlve nyúlok át az asztal másik oldalára, ahol hagytam a kaját, aztán áthúzom magunkhoz. Igazából szépen törni nem lehet ezt, úgy hogy felé tolom. - Harapj belőle nyugodtan. - bökök fejemmel a hotdog felé, ha valamit, azt biztos nem lehet rám fogni, hogy finnyás lennék, főleg, hogy az előbb csókolóztunk néhány percen át. A gondolatra egy kicsit meg is nedvesítem az ajkamat a nyelvemmel, bár lehet csak az ízét idézem fel magamban. Amikor rákérdez, hogy miért a valódi nevemet használom, elmesélem neki, hogy kvázi visszatérek a holtak közül. Kicsit tartok attól, hogy ezt aként fogná fel, hogy nem akarok többé vele élni - noha amikor ezt a döntést meghoztam, tényleg nem volt ilyesmi kilátásban. Még sem akarom belé ültetni a gondolatot, hogy nem szándékozok visszatérni hozzá, mert erre egyébként is ígéretet tettem. Nem fogom megszegni. Azt persze nem tudom, hogy mikor tudom ezt az ígéretet beteljesíteni, rohadt sok dolgon múlik minden, de megpróbálok mindent, ami tőlem telik. Ha sokáig tart majd, akkor legalább vágyakozással térek majd vissza hozzá, nem pedig kettős érzelmekkel, mint most. Röviden zárja le a témát, nincs hozzáfűznivalója, úgy hogy most ismét csendben ülünk egy kicsit. Az én gondolataim mind akörül forognak, ami történt közöttünk, és ami történt Izraelben. Akaratlanul is eszembe jut haldokló alakja, és mélyet sóhajtok egyet az orromon át. Megkérdezném tőle, hogyha újra együtt leszünk, akkor fog-e végül hallgatni rám, ha már legutóbb a halál szélére sodorta magát, de úgy érzem, hogy ha válaszolna se bíznék abban, amit mond. A gondolataimból felrévedve nézek rá, ahogy megkínál a vízzel. Mivel nem akarok - és nem fogok - előtte alkoholt inni, biccentve elveszem tőle, és iszok pár kortyot. Még ha ez csak a munkautáni nyugisör, akkor se bontom most fel. Nem is gondolok arra, hogy szándékában állna leszoktatni bármiről is. Miért tenném, mikor pont ő volt az, aki a fájdalmam idején az üveg vodkát és cigarettát a szobába hozta? Épp ezért értetlenül nézem a zavarát, miközben visszanyújtom neki az üveget. - Mi az? - kérdezem halkan, az arcát fürkészve. Mármint, leszámítva azt, hogy kevésbé vagyok nyitott és ragaszkodó. Ezzel tisztában vagyok, bár az szerintem sokat elárulhat számára, hogy a hátát továbbra sem voltam hajlandó elengedni, csak amikor a hotdogért nyúltam, és hogy ha lecsúszna az ölemből, hát feljebb húzom a másikkal a lábainál fogva. Talán nem mutatom ki annyira, mint korábban, de még mindig jól esik beszívni az illatát. Még mindig gyönyörűnek tartom őt, még ha nem is figyelem olyan áhítattal, mint korábban. Továbbra sem akarnám, hogy elmenjen, mert rettentően hiányzik nekem de mondanivalóm sincs, hiszen tudja, hogy mit gondolok, és a döntésemet is, miszerint ha nem is most, de később még újra együtt leszünk, ha tényleg türelmesen vár rám.
Vendég —
“your lips like poison, our hearts so broken, we've made bad choices, our souls were frozen, now we are here once again
Axel&& Aviva
Talán nem lenne szabad ilyen mélyen a szívembe engedni ezeket a pillanatok. Talán nem lenne szabad reménykednem - úgy igazán. Talán meg kellene elégednem azzal, hogy végre láthattam őt, hogy normális, felnőtt emberek módjára beszélni is tudtunk. Felfoghatnám bónuszként az ölelését, azt, hogy megadta nekem a lehetőséget a fájdalmam kiadására. Beérhetnénk ennyivel, de összezavar és reményt táplál bennem azzal a csókkal, aminek az elutasításához túlságosan gyenge vagyok. Hogyan is lökhetném el magamtól, ha egyszer ő az, aki után még akkor is epekedve vágyódtam, amikor éppen haragudtam rá? Mégis, még így is nehéz lenne hinnem abban, hogy ez nem a búcsú, de ő ígéretet tesz, és még ezt követően sem él a lehetőségével, hogy elküldjön innen. A karjaiban tart, aztán még a székre is úgy ül le, hogy az ölébe ültetve ölel magához továbbra is, mintha nem akarna elengedni. Én pedig - talán naivan, de - belekapaszkodom ebbe a gondolatba. Ezen a ponton persze már Skygge is felhívja magára a figyelmet, amit mindkettőnktől meg is kap, miközben róla kezdünk beszélgetni. Elmosolyodom a jutalomfalatok és csirkecsontok említésére, úgy érzem, helyesbítenem kell az előző gondolatmenetemen. – Ez esetben ő is nagyon szerencsés – mondom egy kis mosollyal, hiszen eddig főleg azt emeltem ki, mennyire örülök annak, hogy ő van Axelnek, nem pedig fordítva. Persze rövid úton eljutunk a rohamokig is, én pedig úgy kérdezek rá, mintha nem tudnám pontosan a választ, és nem csak a sejtéseim alapján. Annak örülök, hogy nem tagadja meg tőlem a választ, de azt egy cseppet sem könnyű végighallgatni, ahogy ő mondja el, amit már egyébként is tudok - meg egy kicsit többet is. Nap közben jobban tudok figyelni az ösztönöm kordában tartására, olyankor nem kapcsolódok rá kényszeresen, amikor pedig a hajón van, már egyébként is kiesik a hatászónából, így ezekről nem tudhattam. – Sajnálom – felelem csendesen. Nem osztom meg vele, hogy nekem sem jobb. Nem mondom el neki azt sem, hogy az ösztönöm úgy rá van kattanva, mintha feltétlenül szükséges lenne, ezért reggelente, ha ő is épp akkor ébred, tulajdonképpen átélem ugyanazt, amit ő, kiegészítve a saját kínjaimmal. A kérdés szempontjából nem releváns információk, és amúgy sem változtatnának semmin. Inkább újra rákérdezek az evésre, amikor elfordítom róla a tekintetem és az megakad az asztalon pihenő - valószínűleg már rég kihűlt - hotdogon. – Nem volt valami sok étvágyam, de én nem is munkából érkeztem vissza – ismerem el a feltételezését, de toldom is meg egy nem túl elhanyagolható részlettel. – Egyharmad-kétharmad? – alkudozok egy kicsit, ha már az előbb rávilágítottam, hogy nem vagyunk teljesen ugyanabban a helyzetben. A gyomrom igazából még mindig körülbelül borsószem nagyságúnak érződik csak, de mivel másodszorra is kikerülte az egyenes válaszadást a reggelivel kapcsolatban, ha ebbe belemegy, hajlandó vagyok elvenni a hotdog egyharmadát, és le is erőltetem a gyomromba, ha azt látom, hogy végre ő is hajlandó enni. Még valamire muszáj viszont rákérdeznem, ami már akkor szöget ütött a fejemben, amikor elkezdtem felkutatni, ezért rá is kérdezek a nevére, miután rábólintott, hogy kérdezhetek. Egy kicsit mintha elgondolkozna, de végül megadja a választ, ami jobb annál, mint a lehető legrosszabb verzió - amiben egyszerűen csak magasról tett volna a következményekre -, de nem elég jó ahhoz, amit én kezdettől fogva reméltem. Volt egy időszak, amikor le is tettem erről, nem azért, mert ne szerettem volna tisztázni a nevét, hanem azért, mert az egyetlen ember, aki erre képes lehetne, akkor épp... olyan stádiumban volt, aminél nem lehettünk biztosak semmiben. A helyzet most sem sokkal jobb olyan szempontból, hogy az apám lényegében semmire nem emlékszik, de legalább magánál van, a befolyása pedig aligha veszett el. Tudom, hogy ha megkérem rá, segíteni fog. – Értem – felelem végül viszonylag szűkszavúan. Nem nagyon kell mást kérdeznem, mert amit mondott, az jogos - márpedig a Cég mindig feltakarít maga után, így semmi terhelő bizonyíték nem lesz ellene sem -, épp csak rá kellene segíteni egy kicsit. És ki tisztázhatná egyszerűbben a nevét olyasvalakinek, mint Axel, ha nem az apám? Mindenképp beszélnem kell vele, ehhez még azt sem kell megvárnom, hogy Axel készen álljon visszatérni hozzám, mert nem magam miatt akarom. A vízért nyúlok, hogy igyak egy kicsit, már csak azért is, mert az előző sírással alaposan sikerült kiszárítanom magamat, és utána megkínálom Axelt is... bár a mozdulat közben rájövök, hogy ő is vett magának innivalót, és ez most egészen olyan lehet, mintha nem akarnám, hogy sört igyon. Ettől egy kicsit zavarba jövök, mert nem akarnék ilyen szinten - sem - beleszólni az életébe, de inkább nem mondok semmit, mert nem hiszem, hogy jól ki tudnék belőle jönni. Egyébként is úgy érzem, hogy egy kicsit... kínosak ezek a percek. Mintha csak elragadtatta volna magát azzal a csókkal, aztán azzal, hogy marasztalt, és most nem lenne biztos abban, hogy még mindig szeretné-e, hogy maradjak. Talán inkább csöndben kellett volna maradnom, vagy csak Skyggéről kérdeznem és beszélnem.
Mikor megláttam, nem tudtam, hogy akarom-e ezt az egészet, vagy hogy jó ötlet-e. Utána se voltam magabiztos semmiben. Egyszerre szúr és simogat a jelenléte, ez a kettősség pedig lassan elkezdett felőrölni. Végül talán az érintés törte meg a jeget, mert ahogy arcához nyúltam, már nem tudtam tőle távol tartani magamat. Egyre jobban vonzott, egyre jobban fájt a szívem az összetört látványától. Nem tudom, mennyi időbe telt, míg kisírtuk magunkat, bár Vivának egyébként is több idő kellett, ő több dolgon is átment, mint én. Lehet, hogy ott kellett volna megállni. Lehet, hogy a csók egy hamari, felelőtlen döntés volt azok után, ami történt, de hiába is a bizalmatlanság, ugyan úgy szeretem őt, mint korábban. Nem tudnék még vele élni, nem néznék rá egy bögrére se ugyan azzal a kedvességgel, ha ő helyezi elém, de még is rettentően vágyom az érintését, hangját, illatát. Nem akarom, hogy elmenjen még, úgy hogy leülve ölembe húzom, ő pedig olyan lelkességgel jön és bújik hozzám, meg a nyakamhoz, mintha csak ezen múlna az élete. Átkarolom, élvezem a szuszogást a nyakamon, aztán megjelenik az árnyékom is. - Fél éves koruktól már taníthatóak. Igazából ekkor a legfogékonyabbak, és valamit már eleve tudott, amikor elhoztam. Azért van még mit tanulnia, azért van tele a zsebem jutalom falatkával ... meg csirkecsonttal. - válaszolom, miközben Skygge élvezkedő fejét nézem, ahogy élvezi a kétoldalú simogatást és vakargatást. Aztán jön egy újabb kérdés, és nekem mély levegőt kell vennem. Szerintem elég egyértelmű a válasz. Már akkor is megingott alattam a talaj, amikor még csak az apám tűnt fel a színen és Rán tudata borította meg az egyensúlyom... és az közel sem volt akkora megterhelés, mint ami Aviva és köztem történt. - Erre azért számítani lehetett. - mondom végül Skygget figyelve, mintha benne találnék komfortot, és az ujjaim figyelem, ahogy a bundáját járja. - Már a hajóra is fel kell vinnem, mert megérzi, a többiek meg segítenek, ha úgy van. - nem tudom, hogy ez megnyugtatja-e, valószínűleg nem, de kár szépíteni a dolgon. Egy ideje már az aktív ébrenlét alatt is rám tud jönni, mondhatni a nappalaim része lett, de már kezdek hozzászokni. Még is több, mint egy hónap eltelt azóta, szóval... volt már pár napom, amikor gyakorolhattam a hozzászokást. Amikor rákérdez a hotdogra, szemem sarkából rá pillantok. - Miért érzem úgy, hogy te se ettél ma még semmit? - kérdezek inkább vissza, jelezve, hogy azért a jelenlévő érzelmek rám ugyan úgy befolyással vannak, mint rá. Persze, ha a megérzésem helytáll, akkor elkezdek üzletelni. - Elfelezzük? - nem mintha ennyitől bármelyikünk is jól lakhatna, ráadásul már inkább colddog, mint hotdog, de hátha megjön tőle az étvágyunk, és eszünk egy normális adagot is. Amikor rákérdez, hogy lehet-e egy kérdése, ha nagyon vicces hangulatban lennék, mondanám, hogy megvolt, de inkább csak elengedem. Nem érzem helyén sem a mosolyokat, sem a vicceket, egyszerűen csak.. talán egy kicsit elzárkózom. - Kérdezz. - biccentek egyet, aztán amikor meg is kapom, mire kíváncsi, elmerengek pár másodpercig, hogy hogyan is tálaljam, de aztán rájövök, hogy nincs már türelmem ahhoz, hogy finom legyek. - Felesleges rejtegetnem. Mondjuk úgy, hogy feladtam magam. - mondom, aztán rápillantok. - Kaptam egy jó tippet arra vonatkozóan, hogy nehéz lenne bármit is rám bizonyítani hullák, vagy Thea nélkül, szóval éltem a lehetőségemmel, hogy visszakapjam az életem - már ami megmarad majd belőle. - még mindig kicsit laza a talaj alattam, ami a dezertálást illeti, de az ügyvéd szerint könnyen meggyőzhető lesz a bíró, ha csinálnak egy pszichológiai tesztet és kiderül, hogy - tényleg - milyen vacak állapotban vagyok. Erre, meg a plecsnikre hivatkozva valószínűleg nem lesz belőle börtön büntetés. Igaz, nem leszek már tengerészgyalogos - úgy se tudnék kimenni hajóra -, de legalább önmagam lehetnék. Ez az alvilágosdi úgy se nekem való... nem igazán.
Vendég —
“your lips like poison, our hearts so broken, we've made bad choices, our souls were frozen, now we are here once again
Axel&& Aviva
Már csak azért is örülök annak, hogy nem vágyja a távozásomat, mert a csókunk és az azóta elhangzott ígéretek után nem tudom, képes lennék-e máris hátat fordítani és elsétálni innen. Nem akarom őt elengedni, amikor pedig egyértelműsíti, hogy ő sem engem, óvatos, de erőteljes boldogság járja át a szívem. Átölelve tartom, olyan szorosan simulva hozzá, amennyire csak a karjai megkívánják tőlem, ujjaim finoman, megnyugtatóan simogatják, míg én csak élvezem az érzést, a tudatot, hogy itt van. Aztán megmozdul, de csak hogy leüljön, engem pedig az ölébe húzzon. Hevesen, de reménnyel telve dobbanó szívvel bújok oda hozzá szorosan, arcomat egészen addig a nyakánál pihentetve, míg meg nem érzem az ölemben azt, akiről egy kicsit megfeledkeztünk. Skygge okos szemei némi értetlenséget tükröznek, ami nem csoda, hiszen ismét valóságos érzelmi hullámvasutat rendeztünk mi ketten, de amint simogatni kezdem a fejét, Axel pedig oldalról csatlakozik ehhez, máris jobban érzi magát. – Kölyökhöz képest nagyon okos – jegyzem meg, míg egy kis mosollyal az arcomon Skyggét figyelem. Érzem, hogy rám is megnyugtató hatással van, ezért rákérdezek a rohamokra, de nem válaszol azonnal, csak a tekintetét érzem magamon. Én csak akkor nézek fel, amikor megszólal, szemeimmel az arcát tanulmányozom, aztán finoman összeráncolom a szemöldököm, a Skygge előtt zajló roham említésére. Szemeimbe aggodalom költözik, figyelem egy kicsit a tekintetét, de aztán újra Skyggére néz, én pedig követem a tekintetét, hálásan pillantva a kutyára. – Örülök, hogy van neked. Hogy nem vagy teljesen egyedül – sóhajtok egy aprót, ujjaimmal hálásan simítva végig Skygge fején, mielőtt újra Axelre néznék. – Rosszabbodtak...? – kérdezem halkan, óvatosan. Szeretném éreztetni vele, hogy ha akar beszélni erről valakivel, én itt vagyok, de közben azt is, hogy ha nem akar, nem fogom erőltetni. Ha válaszol, meghallgatom őt, addig nem fordítom el a tekintetem, de ha jelzi, hogy nem szeretne ebbe belemenni, elfogadom a választ és máris visszanézek Skyggére. Visszanéznék, de tekintetem átsiklik az asztalon felejtett hotdogon. – Tényleg nem szeretnél enni? Rosszul érzem magam, hogy elrontottam a reggelidet... – próbálkozom meg ismét azzal, hogy rávegyem az evésre, remélve, hogy ezúttal sikerrel járok. Ha ezúttal már hajlandó enni, kis megkönnyebbüléssel, örömmel nézem, figyelem egy kicsit és hagyom enni, mielőtt megszólalnék, de ha most sem kér, azért lenyomni nem fogom a torkán. – Kérdezhetek valamit?– pillantok rá aztán óvatos kívancsisággal. Ha valamilyen módon jelzi, hogy igen, érdeklődve fürkészem kicsit a szemeit, mialatt megszólalok. – Hogyhogy nyíltan vállalod a neved? – kérdezek rá. Nem vártam volna én el, hogy még mindig Robinként éljen, vagy bármi ilyesmi, csak szeretném tudni, van-e ennek valami jelentős oka, vagy egyszerűen csak így volt neki kényelmes.
Talán a saját ítéletemet írom mindezekkel alá, de akkor sem vagyok már képes úgy tenni, mint aki távol tud tőle maradni. Tudom, hogy a mai nap el kell, hogy váljanak az útjaink - ki tudja mennyi időre -, és lehet, hogy a csók és az ölelés után ez csak még nehezebbé válik mindkettőnknek, még sem tudom megtagadni magamtól a keserédes érzést, amelyet nyújt nekem. Kezének érintései, ajkának csókja és testének nyomása olyan dolog, amelyet egyszerre vágytam és kívántam a pokolba sokáig, és most, hogy itt van, és az enyém lehet, azon kapom magam, hogy olyan, mint a drog. Nem bírok elszakadni tőle, és amikor már zihálni kezdenék ajkai ostroma után, még akkor se érzem úgy, hogy elég volt. Nem vonja meg sokáig azonban magát tőlem, csak egy ígéretet akar, amit meg is adok neki, és élvezve a simítását utasítom el nagyon határozottan, hogy most elmenjen. Látom, hogy majdnem elneveti magát, a vidám tekintetét fürkészve döntöm neki a fejem, aztán hunyom le a szemeim, és élvezem a borzongató simogatást a tarkómon, és az arcomon, míg én a derekánál fogva tartom közel magamnál. Nem sokáig tudok azonban ilyen félig lehajolt pozícióban maradni, főleg mindenféle mozgatás nélkül, így inkább leülök, és nem is kell sokat noszogatni, hogy az ölembe helyezkedve hozzám bújjon. A súlyát érezve, és élvezve magamon karolom át, helyezem fejem az övére, és behunyva a szemem próbálom bepótolni az elmúlt 5 hét hiányát. Akkor emelem el a fejem róla és nyitom ki a szemeim, amikor megemeli a fejét, de kiderül, hogy csak Skygge miatt. Lepillantok a kutyára, és a nőtől távolabbik, szabad kezemmel én is simogatni kezdem a kutya fejét, csak én oldalt, hogy ne gabalyodjunk össze. Persze, az állat egyből átmegy relaxálásba, élvezi a figyelmet. - Az állatorvos kettő és három év közöttre tippelte. Szinte még kölyök. - válaszolom az ebet nézve, majd amikor a rohamokra kérdez rá, a tekintetem a kutyáról átköltözik Aviva arcára. Fürkészem egy kis ideig, mielőtt válaszolnék. - Hol jobban, hol kevésbé. Az elején még átaludta. Akkor kezdett jobban figyelni, amikor... előtte lett rohamom. - azt inkább nem hozom fel, hogy mikor, vagy hol, sem azt, hogy a rohamok egy ideje már nem csak a reggeleimben látszódtak meg, hanem néha megjelentek nappal is, például egyszer a munkában. Ezért engedik meg, hogy Skygge feljöjjön velem a hajóra. - Azért próbálkozik. - mondom ismét a kutyára nézve, és megvakarva a füle tövét oldalt.
Vendég —
“your lips like poison, our hearts so broken, we've made bad choices, our souls were frozen, now we are here once again
Axel&& Aviva
Amilyen bizonytalan voltam, amikor idejöttem, amilyen elemi erővel csapott le rám, hogy újra látom, amilyen intenzitással megéltem hosszú hetek fájdalmát nem sokkal ezelőtt, most olyan sóvárogva csókolom őt. A szívem hevesen dobog, a lélegzetem is felgyorsul, újra belé kapaszkodom, szorosan ölelem magamhoz, míg ő is hol a derekamra, hol a hátamra simítva kezét húz közelebb, még közelebb, mintha csak magába akarna olvasztani engem. Én pedig egyáltalán nem bánnám, ha megtörténne. Simítom az arcát, a haját, addig csókolom ajkait és élvezem azok puhaságát és ízét, a csókja ragaszkodását, ameddig csak bírjuk szusszal. Nem tudtam, hogyan fog végződni ez a nap. Még mindig nem tudom, ez mit jelent. Abban viszont biztos vagyok, hogy ugyanolyan hatalmas lánggal, soha nem múló szenvedéllyel égek iránta, mint ahogy mindig. Tudom, hogy bárhogyan is köszönünk ma el egymástól, ha ez egy búcsúcsók volt is a részéről, az én szívemben másnak nem lenne hely... és a szívem meg is szűnik dobogni, ha ő nincs mellettem. Mintha eddig csak félig éltem volna. Újra megvallom neki az érzéseimet, és amikor válaszul csak időt kér tőlem, hogy elsimítson néhány dolgot a családjával kapcsolatban, a szívem szárnyalni kezd. Tudom, hogy önzőség ígéretet kérni tőle, mégis megteszem... és ő megígéri nekem, hogy vissza fog térni hozzám. Hogy kapok tőle még egy esélyt. Ajkunk újra találkozik, még ha rövidebb időre is, puhán, mégsem kellő ideig, de nem akarok telhetetlen lenni. Ezért kérdezem meg azt is, hogy szeretné-e, ha elmennék, mert bár semmi kedvem elszakadni tőle - legszívesebben már most nem tenném soha többé -, meg kell értenem, ha neki térre és időre van szüksége. Mégis, alig mondom ki a kérdést, még nem is válaszol, de karjai mintha máris szorosabban fognának, ezzel mutatva, hogy nem akar elengedni. Érzem, hogy a szívem ismét nagyot dobban, apró, de annál őszintébb mosollyal pillantok rá és bólintok a kívánságára. Keze a derekamra simít le a hátamon, és amikor azt mondja, ha nem baj, majdnem elnevetem magam még a feltételezésen is, hogy ez esetleg baj lenne. – Addig maradok veled, amíg csak szeretnéd – fogadkozom halkan, őszintén. Nyakát ölelő kezem ujjaival finoman cirógatom a tarkóját, míg másik tenyerem továbbra is az arcán nyugszik, hüvelykujjam néha meg-megsimítja az arcát. Lehunyom a szemeimet, fejemet finoman támasztom az övének, és nem gondolok semmire, egyszerűen csak hagyom, hogy átjárjon az érzés, ami után oly' nagyon régótá sóvárogtam már. Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor megmozdul, de kár attól tartanom, hogy most már el kell engednem, mert nem történik más, mint hogy a székhez hátrál, amin az előbb ültem. Az ölébe ültet, nekem pedig eszemben sincs ellenkezni, elhelyezkedem ott, karjaiban. Tenyereimet lesimítom a mellkasán, hogy kényelmesen át tudjam fonni azokat a karjai alatt átbújtatva a derekán, magamhoz ölelem, fejemet pedig a vállára hajtom. Halkan szusszanok fel, átjár a nyugalom, a béke érzése, újra lehunyom a szemem, ahogy állát a fejemre támasztja. Közelebb fészkelem arcom a nyakához, hogy érezzem az illatát is, hüvelykujjam finoman simogatni kezdi a pólón keresztül a hátát... egészen addig, míg még valaki be nem jön a képbe. Meglepve emelem fel a fejem, de nem hirtelen, nehogy lefejeljem Axel állát, aztán meglátva Skygge fejét az ölemben, elmosolyodom. – Szia nagyfiú – pillantok az okos, kissé értetlenül figyelő szemeibe. A kívül lévő kezem elhúzom Axel hátáról, hogy ujjaimmal végig tudjak simítani a fényes, fekete bundán Skygge fején. – Elloptam tőled egy kicsit a gazdádat, igaz? – kérdezem egy kis mosollyal. Visszahajtom a fejem Axel vállára, de tekintetemmel a kutyáját figyelem, és hacsak nem látom jelét, hogy bánná, tovább simogatom a fejét, nehogy azt higgye, hogy vele nem foglalkozik senki. – Hány éves? – kérdezem közben Axelt, mert eddig csak azt kérdeztem, mióta van mellette. Érzem, hogy Skygge simogatása is ugyanúgy békítő, nyugalmat adó hatással van rám, mint a gazdája jelenléte, ez pedig eszembe juttat valamit. – Tud neked segíteni a rohamoknál? – mondom ki a kérdést hangosan is, bár csak csendesen érdeklődök. Újra feltámad bennem a lelkiismeret-furdalás, mert tudom, hogy minden reggel én nyújtottam számára gyorsabb kiutat az epizódoknál, de... mostanában, ugye, ez is elmaradt.
Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt találkoztunk volna utoljára. Az ölelés után a csók olyan, akár egy csepp víz a szárazságban. Egyszerre örülök annak, hogy végre enyém, vagyok telhetetlen és akarok még többet, majd keserít el, hogy ebből is csak korlátozottan kaphatok. Habár szinte fulladásig csókoljuk egymást azzal a szenvedéllyel, ami mindig is köztünk égett, mikor elenged, nem érzem elégnek. Még sem keresem ajkait újra, csak halkan szusszanok és hallgatom őt, ahogy a ki nem hunyt szerelméről beszél. Tudom, hogy ha más nem is volt az, ez legalább igaz, úgy hogy megmondom neki, hogy miután mindent elsimítottam, újra az övé leszek. Ujjának simítása melegíti a bőrömet az arcomon és a fejemen, ahogy a rövid hajamon végig szánt a keze. Amikor rákérdez arra, hogy megígérem-e, magamban felhúznám a szemöldököm egy szurkálódós mosollyal, de most csak komolyan figyelem őt és aprót bólintok. - Megígérem. - mondom halkan, továbbra is szorosan a karjaimban tartva, és amikor ő azt mondja köszönöm, olyan, mintha mindenre értené. Arra, hogy megígérem neki, mert be akarom tartani, és arra, hogy egyáltalán visszatérek hozzá, megadva az új esélyt a kapcsolatunknak. Amikor finoman ismét felém hajol, visszafogom a telhetetlen, izgatott mély lélegzetet, és a hamari mozdulatot. Inkább lassan, de segítek neki bezárni a távolságot, újra érezve ajkai puhaságát az enyémen. Nem akarom elengedni semmilyen tekintetben, egyszerűen olyan, mint a drog. Kipróbáltam, rá szoktam, megpróbáltam róla leszokni, de nem sikerült, és most megint itt van, kapok belőle egy adagot és én nem bírom abba hagyni, nem bírom elengedni, nem elég belőle a kevés, nekem egyre több és több kell. Szinte fáj a hiánya, amikor ismét kicsit elhúzódik, hogy félve rám nézzen, lepillantok rá, a kérdésére pedig zsigerből szorulnak össze rajta a karjaim, még ha arcomon palástolom is - nagyjából -, hogy mennyire nem akarom, hogy most elmenjen. - Nem. - mondom határozottan, hátán, lapockái között fekvő tenyeremmel kissé megsimítom hátát, ahogy azzal a kezemmel is a derekára vándorlok, hogy úgy öleljem őt tovább. - Egy kicsit inkább így maradnék. Ha nem baj. - mormogom halkan, és ha nem bánja, akkor csak csendben ölelem, a fejemet az övének döntve, behunyva a szemem élvezem azt az érzést, amely olyan sok időn át kimaradt nekem. Talán egy-két percig álldogálok még vele, aztán úgy vagyok, hogy ülve csak kényelmesebb lenne, szóval ahhoz a székhez hátrálok oda, amiben ő ült eddig, és a kezénél fogva húzom magamhoz, az ölembe, hogy tovább élvezhessem egy sokkal tovább bírható pozícióban. Átkarolom, és egyáltalán nem zavar, ha netán nem engem néz, hanem inkább a vállamra hajtja a fejét, ebben az esetben az övére téve az állam hunyom le egy kicsit a szemem. Én csak örülök annak, ha minél közelebb érezhetem, legalább addig, amíg el nem válnak ma az útjaink. Persze a szokatlan viselkedésemre azért felfigyelnek... Skygge értetlenül teszi a fejét - ha az ölembe ült - Aviva ölébe és bámul minket úgy, mint akinek fogalma sincs, hogy ami történik az jó, vagy rossz, de azért jelez, hogy itt van.
Vendég —
“your lips like poison, our hearts so broken, we've made bad choices, our souls were frozen, now we are here once again
Axel&& Aviva
Szégyellem, hogy ennyire intenzíven török össze a karjai között, de nem tudok mit tenni ez ellen. Mindig is ő volt a menedékem, a stabil pontom, a békém biztonságos szigete, az felnyitotta a szemem, megnyitotta a szívem, és miközben bármit megtett volna értem, mindig tudtam, hogy ő ott van és ott is lesz nekem. Elrontottam. Őt is a történtek irányították, amikor magamra hagyott, és bár tényleg borzalmasan fájt, hogy nem volt ott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rám, most itt van, és ez az érzés szó szerint letaglóz. Kitör belőlem minden fájdalmam, összekeveredik az övével, és míg kétségbeesetten kapaszkodom belé, ő ismét megtart engem. Érzem, hogy neki is fáj ez az egész, mégis elengedem, mégsem tudom, hova tegyem ezeket a pillanatokat, bizonytalan vagyok, össze vagyok zavarodva... De amikor a karomnál fogva visszafordít maga felé és kétségbeesett ragaszkodással megcsókol, akkor nem kérdés, hogy mi a válaszom. Az iránta érzett szerelmem még mindig hevesen ég a szívemben, és hiába fertőzi meg most a fájdalom, az elkeseredettség és a bizonytalanság is, tudom, hogy egyikünk sem hazudik, mert ez nem lehetne megjátszani. Úgy szorít magához, amilyen szorosan én ölelem őt, a csók egyszerre szomorú és keserű, de valahol reménykedő is, érződik benne a ragaszkodás, a sóvárgás, minden, ami most a lelkünkben háborog. Az ajkainak cigaretta-íze van, ami az első csókjainkra emlékeztet, és szeretném hinni, hogy ez valahol egy új kezdetet is jelenthet, még ha hosszabb és rögösebb úton jutunk is el majd oda. Egyszer már elrontottam, de most szeretnék bizonyítani, harcolni érte, ha megengedi. Ezért is vallom meg neki az érzéseimet, szinte megesküdve arra, hogy bár voltak ígéretek, amiket botor módon megszegtem, az, hogy szeretem őt, nem változott és soha nem is fog megváltozni. Ragaszkodó mozdulatától még hevesen dobban a szívem, és bár a szavai, hogy időt kér, valahol fájnak, mert legszívesebben már most újrakezdeném, tudom, hogy már ezért is hálásnak kell lennem. Nagyon nyelve bólintok, de csak aprót, hogy érezze: megértettem, de közben ne kelljen tőle elhúzódnom. Egyik kezemmel végigsimítok a haján, a halántékától a tarkójáig, újra lehunyom a szemeimet, és csak hagyom, hogy átjárjon az érzés, amit a közelsége, a teste melege, a karjai óvó ölelése nyújtanak. Érzem, hogy a testem és a lelkem, amelyek alaposan kimerültek az elmúlt hetekben, szinte már ettől újra élettel kezdenek feltöltődni. Csak akkor nyitom ki a szemeimet, amikor újra megszólal. Tekintetem találkozik az övével, szemeinek kékje őszintén csillog rám, és eszemben sincs megkérdőjelezni azt, amit mond. Ismét bólintok egy aprót, még mindig arcán pihenő kezem hüvelykujja megsimítja a bőrt a járomcsontja felett. – Megígéred? – kérdezek vissza halkan. Nem bizonytalan vagyok, látom rajta, hogy őszinte hozzám, csak szeretnék magamnak egy kapaszkodót, hogy kibírjam, bármennyi időre is van szüksége még a családjával és önmagával kapcsolatban... akármit jelentsen is ez. Önző vagyok, mert én magam szegtem meg neki tett ígéreteket, mégis... tudom, hiszem, hogy ő nem tenne ilyet. Ha akár csak egy bólintás is a válasza, nekem az már elég ahhoz, hogy el is fogadjam ígéretnek. – Köszönöm – suttogom magunk közé, bár nem az ígéretre gondolok, hanem arra, hogy készen áll adni nekem egy második esélyt, egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsak. Hogy megmutassam, tudom ezt jól is csinálni. Óvatosan mozdulok felé ismét, ajkaimat puhán, ragaszkodón simítom az övéire, mintegy megpecsételve magamban ezt az ígéretet; hogy bizonyítani fogok neki és soha többé nem engedem majd el. Ezután nyelek egy nagyot és ismét rápillantok. – Szeretnéd... ha most elmennék? – kérdezem halkan. Még nem engedem el, mert borzasztó nehéz rávenni magam, de nem akarom, hogy úgy érezze, siettetem és ráerőszakolom magam. Nagyon szívesen maradnék még vele, akár csak azért is, hogy beszélgessünk, hogy meséljen a halászhajóról, még többet Skyggéről, arról, hogy hogyhogy a saját nevét használja... mindent tudni szeretnék, de ha neki időre és térre van szüksége, el kell fogadnom. És ha ennek megfelelően válaszol, nem is akadékoskodom, hanem elfogadom a döntését és elengedem őt, akármilyen nehéz is. Ha viszont azt mondja, nem bánja, ha még maradok egy kicsit, vagy rám bízza a választást, akkor egy apró, de annál hálásabb mosollyal nézek rá, ami önmagában is elárulja, hogy szívesen maradok még velük.
'Cause trying not to love you, only goes so far Trying not to need you, is tearing me apart Can't see the silver lining, from down here on the floor And I just keep on trying, but I don't know what for 'Cause trying not to love you Only makes me love you more
Halkan sóhajtok, amikor ismét ostobázza magát, mert nem gondolom annak, csupán egy nagyon nagyon nagyon meggondolatlan döntést hozott, és iszonyatosan makacs volt, amiért nem hallgatott rám. Olyan sok dologra derül fény és mondjuk el egymásnak, mintha soha többé nem lenne rá alkalmunk. Úgy is szorít magához, amikor végül vigasztalóan megölelem. Szinte összetörik a karjaimban és keservesen sírni kezd, de tudom, hogy ez most sokkal rosszabb, mint mikor legutóbb a kikötőben a karjaim között ugyan ezt tette. Tartom őt, mikor érzem, hogy a súlyát rám engedi, hajára mormogom a bocsánatkérésem, és halkan, a magam néma könnyeit ejtve ölelem őt, nem csak miatta, de magam miatt is. Utána rendkívül nehéz elengednem, mintha ismét csak a szívem tépázná ez az érzés, de elengedem, mert nem akarom arra kényszeríteni, hogy a karjaimban legyen, ha nem akarja. Míg ismét bocsátott kér és hárítom, keserű pillantással néz hátra rám, én pedig türelmesen fürkészem őt, amíg ismét el nem fordult. Megfogan bennem a gondolat, hogy ennek nem szabad, hogy így legyen vége. Nem engedhetem csak úgy el, tennem kell valamit. Ha azt akarom, hogy ne legyen okom aggódni senki miatt, akkor azért tennem kell. Viszont így, hogy elfordul tőlem, csak bizonytalanná tesz, mintha csak elfogadná, hogy ennyi volt, és többé nem látjuk majd egymást. Nem akarom így elengedni, tudnom kell, hogy ha megteszem a lépéseket, akkor ott lesz mikor visszatérek, és szeretni fog még. Nem akarok rá kérdezni, mert mondani sem akarok róla semmit. Egyszerűen csak magam felé fordítom és megcsókolom. Olyan lendülettel viszonozza, szomorú és ragaszkodó szenvedéllyel, mint amilyennel magam is adom. Megérezve karjait nyakam körül nem kell több, hogy szorosan átölelve derekát magamhoz szorítsam testét, hogy minél többet érezzek belőle, minél többet eltehessek magamnak, hogy amikor lefekszem éjjel, erre az érzésre emlékezhessek. Ajkai ízét és érintését is elraktározom, hogy a napjaimban motiváljon, míg távol vagyok tőle. Kezem felsimít határa, még több felületen szorítva magamhoz. Az érzelmektől átitatott, heves csókot csak egy idő után szakítjuk meg, de a szoros kontaktust még akkor sem. Most érzem igazán kezét a hajamban, mert eddig másra koncentráltan és kissé meg is borzongok a kellemes, még is újfajta érzéstől. Amikor rám tekint, homlokát az enyémek támasztva, akkor magam is rá pillantok, és ha a csók nem lett volna elég egyértelmű, hogy van még miért harcolnom, akkor most a szavai azok. Halkan szusszanok egyet, és a fejemet ragaszkodó mozdulattal dörzsölöm egy kicsit az övéhez. - Adj nekem egy kis időt. El kell rendeznem magam, és a családom körül is a dolgokat. - mondom halkan kettőnk közé, behunyt szemmel élvezve a közelségét, amit már jó régóta vágytam elkeseredetten. - Szeretlek, és nem tudok nélküled élni... Vissza fogok térni hozzád. - suttogom rá emelve a pillantásom, a szemeibe nézve, hogy lássa, tényleg így fogok tenni... Csak azt nem tudom még, mikor.
Vendég —
“your lips like poison, our hearts so broken, we've made bad choices, our souls were frozen, now we are here once again
Axel&& Aviva
Próbálok összeszedni és szavakba önteni minden érzést és gondolatot, hogy meg tudjam magyarázni neki, mi vett rá arra a borzalmas döntésre. Nem akarom igazolni magam, nem állítom, hogy jó vagy jogos döntést hoztam volna akkor, nem és az a célom, hogy vele ezt láttassam, csak... szeretném, ha megértené, mi dolgozott bennem akkor. Tudnia kell, hogy nem miatta tettem. Nem azért, mert ne ő lett volna nekem a legfontosabb, hiszen pont az vezérelt, hogy ő volt az. És nem csak volt... Ezt eddig is tudtam, de most, hogy újra látom, hallom és érzem őt, most, hogy itt vagyok vele, mindennél erősebb az érzés, hogy az a mély, szűnni nem akaró, letaglózó erejű szerelem, amit felébresztett a szívemben, soha nem szűnt meg létezni, soha nem csökkent, egyszerűen csak átment egy iszonyatos, pusztító fájdalomba, amit a hiánya okozott. Nem tudom nem szeretni, soha nem is fogom tudni, még mindig ő a legfontosabb, akiért bármit megtennék. Ha most azt mondaná, hogy ő jobban érezné magát attól, ha a tengerbe vetném magam és soha nem bukkannék fel többé, az apám nevére esküszöm, hogy megtenném. De tudom, hogy sosem mondana ilyet. Sosem, mert azzal a négy egyszerű szóval, amivel megmagyarázza, mit adtam én neki cserébe, elmond mindent. Ezt pontosan érzem, mert ugyanezt tette ő is velem: értelmet adott az életemnek. Hirtelen nem is tudok mit mondani, ő pedig folytatja, hogy aztán én egyre inkább összeszoruló szívvel és torokkal hallgassam őt. Borzalmas érzés, de nem tudok vitatkozni azzal, amit mond, sőt, csak egyre élesebben világítja meg előttem, hogy pontosan hogyan és miért basztam el mindent azzal az egyetlen ostoba döntéssel, amit akkor hoztam. Most már úgy érzem, hogy érti, mit akartam mondani, de csak megérteni nem tudja, és nekem... nincsenek érveim, amivel meggyőzhetném. Mert igaza van. Kölcsönösen elhoztunk egymás életébe valami olyat, amire egyikünk sem számított, amivel így vagy úgy, de megmentettük a másikat, én pedig tönkretettem mindent. – Sajnálom. Ostoba voltam – felelem halkan, az elkeseredett kék szempárt figyelve, míg el nem szakítja tőlem a pillantását, hogy inkább a tengert kezdje keresni a távolban, még ha innen nem is lát rá. Tovább emésztem a szavait, egészen addig a pontig, míg eszembe nem jut a beszélgetésünk a kórházban, és megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy mennyire basztam el mindent. Hogy vajon tényleg másképp lát-e engem, hogy nem csak egy elhibázott döntést és annak minden borzalmas következményét hagytam a számlámon, hanem azt is, hogy egy önző szörnyetegnek tart. Ő viszont olyan őszintén cáfolja ezt meg, hogy már attól elkezd végigrepedni rajtam az a páncél, ami még úgy-ahogy egyben tartott eddig, hogy aztán amikor magához ölel, végérvényesen összetörjek a karjaiban. Egy darabig küzdök ez ellen a lecsapni készülő vihar ellen, de aztán nem tudok megálljt parancsolni neki. Kitör belőlem a fájdalmam, görcsösen, kétségbeesve kapaszkodok belé, úgy érzem, mintha fuldokolni készülnék, és ő lenne az utolsó létező mentőöv ezen a világon, ami a felszínen tarthat. Elveszítem az irányításomat az ösztönöm felett is, tudtom nélkül is összekapcsolódok vele, az érzéseimbe belekeverednek az övéi, és egy idő után már nehéz megállapítani, hogy hol kezdődik az ő fájdalma és hol ér véget az enyém. Egyszerűen... pusztító érzés. Hosszú hetek elfojtott fájdalma tör fel belőlem, de az hogy mindemellett azt is érzem, mit tettem vele, talán megölni is képes lenne, ha nem tartana olyan szorosan a karjaiban és nem tudnám, hogy nem fog elengedni idő előtt. Sosem tette. Egyetlen egyszer hagyott csak magamra, de annak a döntésének én is alaposan megágyaztam. Érzem, hogy ő is sír, még ha nem is annyira elkeseredetten, mint én. Hallom a bocsánatkérését, érzem az érintését, a közelségét, de nem tudok más hajtogatni, mint a saját esedezésemet az ő bocsánatáért. Hosszú időbe telik megnyugodnom, ő viszont türelmesen ölel magához, és lassan érzem, hogy benne is csillapodni kezdenek a fájdalom erőteljes hullámai. Szeretnék neki hamarabb teret engedni, mert nem vagyok biztos benne, hogy készen állt már erre, hogy... ennyire visszatérjek a személyes terébe is, de nem tudom előbb elengedni, mert félek, hogy szó szerint összeesnék. Csak akkor bontakozom ki a karjaiból, amikor már tudom, hogy a lábaim akkor is megtartanak majd, ha nem kapaszkodok belé, és erővel választom le magam az ő érzéseiről, mert úgy érzem, most egyáltalán nincs jogom ahhoz, hogy ilyen mélyen beleártsam magam az életébe. Elfordulok tőle, ismét a bocsánatát kérem, ezúttal a kitörésem miatt, és ő erre újra olyan megértően válaszol, hogy megszakad a szívem. Elkeseredetten pillantok rá, de képtelen vagyok állni a tekintetét, ezért inkább elfordulok, hogy megpróbáljam összeszedni magam. Megtörlöm az arcom, az orrom, szipogva próbálom megnyugtatni a lelkemet, a szívemet, a légzésemet, és közben azon gondolkozom, hogyan tovább. Most el kellene búcsúznom tőle, igaz? Elmondtam neki, amit akartam, ő is elmondta nekem, amit akart, és még sokkal többet is adott, mint reméltem. Most kellene elengednem? De el tudnám engedni? Végig tudnám nézni még egyszer, ahogy kisétál az életemből? Túlélném még egyszer nélküle? Nem hiszem. Legszívesebben térdre borulnék előtte és az összes létező isten áldását kérném, hogy nyissák meg előttem az utat a szívéhez, hogy elnyerjem a bocsánatát és kapjak tőle még egy esélyt, csak egyetlen egyet, amit soha többé nem szalasztanék el, hanem arra használnám, hogy bebizonyítsam: még mindig méltó vagyok a szerelmére. Aztán, mintha csak ezek a gondolatok találnának értő fülekre, megérzem érintését a karomon, és mielőtt még felocsúdhatnék, már visszafordít maga felé, az ajkai pedig az enyémeket keresik. Nem gondolkozom, meg sem fordul a fejemben a lehetőség, hogy ellökjem őt magamtól, semmilyen értelemben sem. Arcát a kezeim közé fogva szorítom össze a szemeimet, a szívem minden kétségbeesett szerelmével és fájdalmasan ragaszkodásával csókolom az ajkait, mintha csak a szomorúság és az összetört szívünk ellenszerét keresném rajta. A csókunk olyan sós, mint a yacht mellett volt, amikor először vallottuk meg egymásnak az érzéseinket, de most a tengervíz helyett a könnyeink teszik azzá. Egyik kezem a nyaka köré fonom, hogy szorosan magamhoz tudjam ölelni, míg másik tenyerem a tarkójára csúszik, megismerkedve rövid haja érzésével és tapintásával. Úgy csókolom őt, mintha az életem múlna rajta, és most egy kicsit talán úgy is érzem, hogy így van. Nem számolom a perceket, nem érzem az idő múlását, csak akkor engedem el, amikor már úgy érzem, hogy máskülönben szó szerint megfulladnánk, de még akkor sem hagyom őt messzire menni magamtól. Még mindig lehunyt szemekkel simítom tenyereimet újra az arcára, homlokomat az övéhez támasztva szuszogok halkan és nyelek egy nagyot. – Szeretlek – lehelem magunk közé olyan halkan, hogy ha nem lenne ilyen közel, talán meg sem hallhatná. – Tudom, hogy hibáztam. Tudom, hogy talán nem fogsz tudni bízni bennem többé, de kérlek, ezt az egy dolgot soha ne vond kétségbe – suttogom, miközben kinyitom a szemeimet és csak annyira húzódom el tőle, hogy láthassam az övéit. Elmerülök az ismerős kék végtelenben, hüvelykujjammal végigsimítom az arcát mindkét oldalon. – Szeretlek, Axel – ismétlem meg még mindig halkan, őszinte, nyitott szívvel nézve rá. – És ha majd úgy érzed, hogy tudsz nekem adni még egy esélyt, hogy ezt bebizonyítsam, akkor... akkor én itt leszek – ígérem meg.
'Cause trying not to love you, only goes so far Trying not to need you, is tearing me apart Can't see the silver lining, from down here on the floor And I just keep on trying, but I don't know what for 'Cause trying not to love you Only makes me love you more
Amikor rá kérdezek, hogy még is hogy érti ezt az egészet, hogy mi lett volna más, akkor egészen máshogy közelíti meg a dolgot, és azt hiszem, értem, hogy mire gondol, de ez a probléma akkor sokkal mélyebben gyökerezik. Amikor rá kérdez, hogy ő mit adott egyáltalán ebbe a kapcsolatba, nekem már meg van a válaszom. - Értelmet adtál az életemnek. - válaszolok egyszerűen, mintha ez egyértelmű lenne, és a legnagyobb dolog, amit valaha is kaphattam. - Te is tudod, hogy milyen voltam, amikor találkoztunk. Nem voltam más, csak egy lecsúszott alkoholista veterán, akit a munkahelyén zaklattak. Egy kilátástalan, szomorú és céltalan élet várt volna rám... nélküled. De jöttél te, és minden megváltozott... Célt, motivációt, és boldogságot adtál nekem. Szerelmet. Szerelmet! Amit világ életemben kerültem, de miattad jöttem rá, hogy csodálatos dolog. És soha nem vártam el tőled, hogy azért, mert feladtam a régi, rongyos életemet érted, te is feláldozz valamit. Te már eleve eladtad az ördögnek mindened és tőle próbáltál szabadulni, és én megértettem, hogy neked még ennyi se adatott meg, mint nekem... - mondom sóhajtva, aztán mélyen a szemébe nézek, és remélem, hogy megérti, miért nem tudom, tudtam egyszerűen megérteni a döntését. - Csak azért, mert neked már nem volt semmid, amit feláldozz értem, soha nem jelentette, hogy ne lennél méltó hozzám, Aviva. - összegzem az össze-vissza hadart gondolatokat egy kicsit összeszedettebben. Összeszedem magam, csak azért, hogy utána, mikor könnyes szemekkel áll elém, akkor ismét úgy érezzem, hogy nem bírom ki ezt a kettősséget magamban. Érinteni, ölelni és nyugtatni akarom, érezni a karjaimban, és ahogy bocsánatot kérve tőle teszem ezt meg, érzem, hogy elgyengülök, mindenféle értelemben. Hallgatom, ahogy könnyeivel küzdve beszél, szembesít és bocsánatot kér, kezeivel pedig kétségbeesetten kapaszkodik belém, egyre szorosabb ölelésbe vonva. Érzem, hogy én is ismét a törés határára kerülök, főleg, amikor keservesen sírva fakadva fúrja arcát a mellkasomba és szinte érthetetlenül újra és újra bocsánatot kér. Szipogva ölelem szorosabban, fejemet lehajtom az övére és igyekszem csendben átvészelni ezt a szívszaggató érzést, amit a fájdalma kelt bennem. De igaza van, ennek részben én vagyok az oka, és gyűlölöm is magamat miatta. - Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Én is hoztam rossz döntéseket. Bocsáss meg nekem. - mondom hajára halkan, elszorult hangon. Nem siettetek semmit. A magam csendes, lassú könnyeit csak egyszer törlöm le, fél kézzel, utána visszahelyezve a kezem tovább ölelem Avivát és hagyok neki időt arra, hogy megnyugodjon. Lehet, hogy a pólóm elázik, vagy a gyűrű a mellkasomba ékelődik a nyomásra, de nem számít semmi. Még Skygge értetlen nyüszögése sem, ahogy néz fel ránk. Egy kis idő után, mikor kezd megnyugodni, már az én légzésem se olyan kapkodó és a torkom is egy kicsit engedett a szorításából. Most már inkább csak az érzésre koncentrálok, hogy a karjaimban van, és hogy milyen is ez. Olyan, mintha éheztem volna erre, jól esik, és egyben nagyon fáj, mert tudom, hogy minél többet érzem ezt a kellemes bizsergést, a melegét, a szorítását, annál nehezebb elengednem. Így is, amikor ő elhúzódik, már erőszakkal kell rá vennem magamat, hogy egyszerűen csak hagyjam ellépni, hagyjam kicsúszni a kezeim közül. Borzalmas érzés uralkodik el rajtam, mintha már most azon szűkölnék, hogy innen ismét két felé fog ágazni az utunk, pedig még itt áll előttem - még ha háttal is - és megint csak bocsánatot kér. - Ne kérj bocsánatot csak azért, mert érzéseid vannak. Minden rendben. - mondom halkan, miközben igyekszem elnyomni magamban a vágyat, hogy megint megöleljem és soha ne engedjem el, hogy könnyektől sós ajkaira csókot adjak, hogy ismét kezeim közé vegyem gyönyörű arcát. Erőszakkal próbálom normális szinten tartani a légzésszámom, de ettől csak úgy érzem, mintha meg akarnék fulladni. Mi a francot csináljak most? Törődjek bele, hogy ennyi volt? Szeretem őt, vele akarok lenni, de az a veszély, ami miatt eleve ott hagytam, még mindig nem szűnt meg... Még mindig nem tudnám lehunyni a szemem mellette, félve attól, hogy esetleg elmegy-e, mire felébredek. Tanácstalanul, elveszetten állok, és bámulom őt, megtört, gyenge alakját és egyre erősebb az elhatározás, hogy nem hagyhatom ezt ennyiben. Nem fogom veszni hagyni. Sose voltam az, aki feladja, pont most hátrálnék meg egy kihívás elől? Nem. Visszaszerzem magamnak őt, nem engedem, hogy bárki közénk álljon. Ha Uzit nem tudtam időben eltávolítani, majd most akkor mindenki mást. Ha az egész világot fel kell ezért kutatnom és fel kell égetnem, akkor ezt fogom csinálni. Ha halomra kell mészárolnom másokat, akkor tőlem válik vörössé a tenger. Új erőt merítek a gondolatból, ismét át esek a tervezés fázisába, és az elhatározáséba. Nem engedem, hogy közénk ékelődjön bármi, főleg nem én, és az ostoba bizonytalanságom. A karjánál fogva fordítom vissza, és ezzel egy időben már le is hajoltam hozzá. Ragaszkodóan és az elmúlt hónap vágyakozó, szomorú keserűségével csókolom meg őt. Nehéz körbe írni, hogy éppen melyik érzés is erősebb, a megkönnyebbülés, az elmúlt hónapok sóvárgása, vagy a szomorúság, hogy el kell majd engednem. Nem most... Most még nem hagyom, hogy csak úgy elmenjen, muszáj ismét lángra kapnom, felkaparni magamat a földről, de nem megy nélküle, anélkül, hogy érezném. Erőt akarok meríteni belőle, érezni akarom, hogy mindaz, amire készülök, nem hiábavaló.
Vendég —
“say you're there when I feel helpless, if that's true, why don't you help me? it's my fault, I know I'm selfish, my soul is jealous, it wants love, but I reject it
Axel&& Aviva
Bár kezdettől fogva nagyon igyekeztem azon, hogy összetartsam magam, ezt csak egészen addig sikerül kiviteleznem, míg ő is beszélni nem kezd, ahogy aztán elém guggolva tárja ki nekem a szívét, őszintén, még ha fájdalmasan is - innen tudom biztosan, hogy őszinte. Amikor megérint, ki tudja mennyi idő után először, akkor érzek magamban eltörni valamit, ami miatt többé nem tudom a könnyeimet sem visszatartani, pedig azt hittem, már mindet elsírtam. Türelmesen törli le azokat az arcomról, míg beszél, de aztán a mondandója befejeztével - vagy inkább megszakításával - az érintésnek is vége lesz. Szükségem van néhány másodpercre, hogy megnyugodjak egy kicsit, de nem siettet, nem is szól semmit, így ezúttal én kezdek beszélni, miközben odalépek hozzá. Meghallgat, a homlokát ráncolja, de a szavaiból azt érzem, hogy még mindig nem érti teljesen. – Az, hogy én is hinni tudtam volna saját magamban – válaszolom meg először a kérdését. – Tudom, hogy csak te döntheted el, kit érzel méltónak magadhoz, és azt is tudom, hogy te elégnek láttál engem, de én csak ebben tudtam hinni, Axel – magyarázom halkan, türelmesen. – Nem abban hittem, hogy méltó vagyok, hogy elég vagyok, hogy jó vagyok, hanem abban, hogy te ennek látsz engem, de ez... Mit tettem le én az asztalra? Igen, befogadtalak a szívembe, igen, megtanítottál szeretni, igen, most is tiszta szívemből szeretlek, de ez elég? Te mindent feladtál értem, az egész életedet, a biztonságodat, háttérbe soroltál minden más rajtam kívül, megteremtettél mindent, amire szükségünk volt az elrejtőzéshez, de mit adtam én cserébe? Folyamatos életveszélyt, titkolózást a családod elől, egy olyan életet, amire soha nem vágytál? Szerettem volna, ha azt mondhatom, hogy legalább ennek én tudtam pontot tenni a végére. Nem múlt volna el teljesen a veszély, de a java részétől megszabadíthattam volna magunkat. Uzival jelképesen leszámolhattam volna azzal a részemmel, ami nem engedte, hogy teljesen elhiggyem azt a képet, amit te teremtettél rólam. – Fogalmam sincs, hogy meg tudom-e értetni vele azt, amit éreztem, de próbálok neki átadni mindent, amit szavakba tudok önteni. Tényleg szeretném, ha megértené, feltéve persze, ha... meg tudja. Ha meg akarja. Az általa rólam festett kép ugyanis némiképp megtépázódott a kórházban, és ezt muszáj szóba is hoznom, mert tudnom kell, hogy komolyan gondolta-e, amit mondott, még akkor is, ha nem tudom, mit fogok tenni, ha azt mondja, igen. Nem vagyok benne biztos, hogy túlélném, ha a szemembe mondaná, hogy korábban félreismert, de muszáj tudnom, és vagyok annyira kétségbeesett, hogy még elé is lépek, amikor kezdetben nem nézne rám. Félek, rettegek attól, amit esetleg mondani fog, ezért könnyek égnek a szememben, ő azonban nemcsak rám nézni hajlandó, de a kezei közé veszi az arcomat, újabb érintéssel törve még jobban. A szememből kigördülnek a könnycseppek, ő viszont letörli őket, miközben beszélni kezd. A szavai egyszerre nyugtatnak meg és emelnek fel, és közben taszítanak a mélybe és zúznak össze apró darabokra. Megkönnyebbülés, hogy csak a csalódottsága beszélt belőle, nem igazán gondolta komolyan, megérint, hogy mennyire szeret még mindig, de összetör, hogy mi mindenen kellett keresztülmennie miattam és egyetlen, de annál súlyosabb elhibázott döntés miatt. Egyre hevesebb szívveréssel hallgatom őt, a légzésem is szabálytalanná válik, a könnyeim pedig lassan gördülnek ki a szemeim sarkából, miközben egyre súlyosabban érzem magamra helyeződni azt a bizonyos nyomást. Végigsimít a hajamon tovább fokozva bennem ezt a pusztító érzést, de ez akkor válik csak igazán végzetessé, amikor bocsánatkérését elsuttogva finoman magához ölel. Szeretném, ha egyben tudnék maradni. Tényleg nagyon szeretném. Tényleg nagyon próbálkozom. Alig egy-két pillanat alatt rá kell viszont jönnöm, hogy eleve vesztes csatába indultam, mert amint megérzem magam körül Axel karjait, amint bekerülök abba az óvó ölelésbe, ami mindig biztonságot és békét adott nekem, egyszerűen csak összetörök. Nem úgy, mint amikor a halálból tért vissza hozzám, ez teljesen más, ez annál sokkal súlyosabb, mert most nem egyszerűen a gyászt kell elengednem és a megkönnyebbülést elfogadnom. Ezúttal hosszú hetek traumái akarnak utat törni maguknak azért, hogy végre megkaphassák azt a gyógyírt, amire mindig is szükségem volt, szükségem lett volna, és bár nagyon erősen küzdök az ellen, hogy minden feltörjön belőlem, mint valami megállíthatatlan vulkán, érzem, hogy szinte egész testemben reszketni kezdek. A kezeim automatikusan fonódnak a teste közé, és nem csak átölelem, hanem kapaszkodok belé, szorosan, kétségbeesetten, mintha tényleg épp zuhanni készülnék egy szakadék mélyére és ő lehetne az egyetlen, aki megtarthat. – Borzasztóan fájt, hogy magamra hagytál. Nagyon nagy szükségem lett volna rád – suttogom, vagy inkább nyöszörgöm a mellkasának, miközben azon küzdök, hogy ne hatalmasodjon el rajtam nagyon a sírás, mielőtt még olyan állapotba kerülök, mint amikor elhagyott a kórházban. – De tudom, hogy mindent elrontottam... Soha nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Soha nem akartam ezt tenni veled, nem akartam neked hazudni, nem akartalak hátrahagyni. Annyira sajnálom! – Szorítom magamhoz még jobban, még kétségbeesettebben, lényegében szó szerint elsírva a szavakat. – Nem akartam, hogy csalódnod kelljen bennem, hogy gyűlölnöd kelljen miattam az életed. Nem akartalak beletaszítani ebbe az egészbe... Sajnálom... Soha nem szabadott volna ezt tennem... – folytatom szinte levegőt sem véve. Remegve, sírva ölelem magamhoz, ujjaim szorosan kapaszkodnak a pólójába, és bár szeretnék neki teret adni, nem tudok megmozdulni, mert félek, a lábaim feladnák a szolgálatot, ha most elengedném őt. Újra és újra bocsánatot kérek tőle mindenért, még ha egy idő után össze is folynak vagy összefüggéstelenné válnak a szavaim, de csak akkor merem lefejteni róla a kezeimet, amikor már csak egy-két kósza könnycsepp marad, ami lecsoroghatna az arcomon. Remegnek a kezeim, miközben elengedem, de legalább már a térdeim nem akarják felmondani a szolgálatot. Reszkető ujjakkal törlöm meg az arcom, szégyenkezve fordulok el tőle, véve néhány apró, megnyugtató lélegzetet. – Ne haragudj – suttogom halkan, ezúttal a kirohanásom miatt kérve bocsánatot. – Nem tudtam, hogy ennyire... – Hiányoztál? Dehogynem. Rosszul fogom viselni? Na, ezt már közelebb jár az igazsághoz. Veszek egy mély lélegzetet és lehajtom a fejem. – Nem akartam rád zúdítani. Sajnálom.
'Cause trying not to love you, only goes so far Trying not to need you, is tearing me apart Can't see the silver lining, from down here on the floor And I just keep on trying, but I don't know what for 'Cause trying not to love you Only makes me love you more
Nem tudok összeszedett maradni. Nem tudom már palástolni. Kétségbe esetten nyújtózok az üresség érzéséért, mert miközben kitárom neki a szívem, érzem, hogy annak a törött darabjai kihullanak a mellkasomból. Még is, pont ezek az érzések taszítanak ismét közel hozzá, visznek elé és érintem meg az arcát, mert mióta bevittem a kórházba, nem értem hozzá. Még azokon az átvirrasztott éjszakákon sem, amikor mellette ültem az ágyánál, mert féltem, hogy ennyitől is ismét összetörök. Most már nem tudom megállni, és nem én, hanem ő az, aki összetör. A szavaim közben az arcára fektetett kezemre csurognak a könnyei, hüvelykujjammal törlöm le a következőket, mik elhomályosítják a látását, amíg nem pislog egyet. Csak akkor engedem el, amikor elmondom neki, hogy nem tudok csak úgy visszatérni az életébe. Ez nem így működik. A tetteinknek következményei vannak, akkor is, ha jó szándék vezérel minket. Tudom, hogy Viva nem azért ment el, mert nekem akart rosszat, de a kivitelezése valami Pokolian szar volt. És mindez hová vezetett? Sehová. Így mély levegőt véve szántok bele a rövid hajamba, és gondolkodom egy megoldáson, míg ő mellettem igyekszik összeszedni magát. Meghagyom neki erre az időt, még ha legszívesebben elrejteném a világ elől, csak hogy kiadhassa. Akkor tekintek le rá, kissé felé fordulva, amikor ismét beszélni kezd. Ráncolni kezdem a homlokom, és próbálom nem összeegyeztetni az önzőséget a "magamnak akartam bizonyítani" dologgal, mert nem ugyan az, de egyben azt is látom, hogy Avivának rohadtul nem egyértelmű az, ami nekem mindig is az volt. - Ha hittél volna nekem akkor, akkor tudhattad volna, hogy azzal, hogy kitárulkoztál nekem, és a szívedbe fogadtál, már azzal bebizonyítottad, hogy nem vagy az, akinek Uzi körbe írt. Azt meg felejtsd el, hogy te mit gondolsz arról, hogy mi méltó hozzám, mert arról egyértelműen csak én tudnék nyilatkozni, és nekem tökéletes voltál, Aviva. Úgy, ahogy voltál. De mondd el, csak hogy megértsem, mert jelenleg nem értem: mi változott volna a jövőnket tekintve? Ha sikerül megölnöd Uzit, vagy Cameron öli meg neked... még is mi lett volna a különbség utána? - kérdezem értetlenül. Meg akarom érteni, hogy ez a démon miért olyasmi, amiért mindent fel kellett áldoznia. Miért nem lehetett volna csapatban legyőzni, ha már pont azt akarta bizonyítani, hogy méltó, hogy már nem olyan. Erre még is vissza ment ebbe a magányos gyilkosba, hogy egyedül elintézze a kecskebaszót, miután félre tett engem az útból. Nem érzem logikusnak a gondolatmenetet, de már lehet, ha inkább nem is akarok benne keresni. Vagy csak jobb lenne. Amikor azt mondja, hogy egyszer majdnem sikerült is neki, csak lehunyom a szemeimet, mert igazából nem számít abból a szempontból, hogy elárult. Ha kiszabadul, legalább magától jött volna haza, de a tőrt nem akkor állította a hátamba. Inkább elpillantok, a tenger felé, mintha attól várnék valamiféle megnyugvást, bár most nem látom, mégis érzem, hogy ott van, és próbálkozom egy kicsit megnyugodni. Amikor felhozza a kórházat, ismét mély levegőt veszek, és kifújva feltekintek az égre. Széttárnám a karjaimat, hogy egyszerűen lerázzam magamról a kérdést, de ha ő kifejtette, hogy miért akart egyedül megharcolni a démonaival, az a legegyszerűbb, hogyha én is őszintén beszélek vele. Viszont lehet, hogy túl sokáig várok, mert elém lép, és könnyes szemekkel tekint fel rám, én pedig érzem, hogy újra megtörök a látványa alatt. Halkan sóhajtva fogom kezeim közé arcát, hogy hüvelykeimmel ismét letöröljem és megsimítsam az arcát, és közben halkan, de érthetően elkezdjek neki beszélni. - A legtökéletesebb nőnek gondollak, Aviva... Ezért se értem, hogy miért volt szükség erre az egész bizonygatásra. A kórházban csak egy hülye voltam! És alkoholista, és dühös, és szomorú és végtelenül elkeseredett, és megbántott, és depressziós, és gyűlöltem minden percét a létezésemnek. Gyűlöltem, hogy hiába kerestek fel többen is engem, nem vezetett senki Uzi nyomára, gyűlöltem, hogy egyedül nem értem semmit, gyűlöltem, hogy miután haza hoztunk, nem tudtam közel menni hozzád, gyűlöltem, hogy az én hibámból egyáltalán ilyen állapotba kerültél, gyűlöltem Uzi minden gondolatát, azt, amit tett veled, és hogy majdnem meghaltál. Gyűlöltem, hogy a saját fejed után mentél, nem csak nélkülözve, de konkrétan az én akaratom ellen téve, rád akartam fogni mindent, mintha attól nem csak magamat, de téged is gyűlölni kezdenélek, vagy kiszerethetnék belőled. Beakartam mesélni magamnak, hogy ha ez megtörténik, már nem lesz összetörve a szívem, hogy minden rendben lesz, hogy megjön a kedvem az élethez, hogy talpra tudok állni, de rohadtul tévedtem, mert még az utolsó kiáltásod is bele szőttem a rohamaimba. Gyűlöltem, amit mondtam, és ahogy mondtam, és nem tudom, hogy valaha is fogok-e tudni tükörbe nézni. Nem gondoltam komolyan. Én csak... összeroppantam. Az alatt a két hét alatt, amíg összefolytak a napok, ha nappal kerültem a gondolatokat rólad, akkor az álmaimban jelentél meg, ha pedig ébren gondoltam rád, nem volt másom csak a fájdalmas seb és a vágyakozás keserű elegye, ami lassan, de biztosan taszított az őrület, vagy valamiféle lelki nihil felé. - fejezem be halkan, egy kezemmel végig simítva, hátra a haján. - Sajnálom, amit mondtam. - suttogom, míg - ha engedi egyáltalán - a mellkasomra húzom a fejét, és átkarolom a vállait, hogy kissé megpróbáljam megnyugtatni. Nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet most, de... egyszerűen nem tudom csak úgy nézni ahogy sír. Egyszer már elmenekültem egy ilyen helyzetből, és az is megbántam, most nem teszem meg újra.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
