“I need to make sure you know that you are the only one I'll ever love, yeah, you, if it's not you, it's not anyone
 

Axel && Aviva

Egy részem azt kívánja, bárcsak most is úgy lennénk, mint amikor Indonézia után tért vissza hozzám; akkor is voltak nehézségeink, akkor fel kellett forgatnunk Axel életét, be kellett lépnie miattam abba a világba, amitől meg akartam óvni, de mindemellett... nem voltak gátjaink. Jó hatással voltam a rohamaira, nekem eleve nem voltak feldolgozatlan traumáim, és egyszerűen minden ment a maga útján, míg most mindkettőnknek erősen küzdenie is kell amellett, hogy igyekszünk kiélvezni azt a csodát, amit az jelent, hogy újra egymásra találtunk. Ez nem jó érzés. Nem vagyok bizonytalan a jövőt vagy az érzéseinket illetően, de zavar, hogy képtelen vagyok átlépni a saját árnyékomon és aggaszt, hogy Axelre sem vagyok már elég erős hatással, sem tudatos  sem tudatalatti szinten. Nem mutatja ki nekem egyértelműen, és azt is tudom, hogy sokat jelentenek neki az együtt töltött pillanataink - soha nem vonnám kétségbe a szavait és az irántam táplált érzéseit -, de ismerem már. Látom az árnyékokat a szemeiben reggelente, vagy amikor épp bejön a verandáról, és minden alkalommal, amikor megkérdezem, hogy jól van-e, be kell érnem egy biccentéssel. Miközben egyértelműen nincs jól. Ettől pedig tehetetlennek és haszontalannak is érzem magam amellett, hogy nem értem, miért nem beszél velem...
De egyszer megfogadtam, hogy semmit nem fogok erőltetni, ezért néhány nap elteltével is másik módszerrel próbálkozom meg. Felajánlom, hogy mozduljunk ki kicsit tartalmasabban is a bevásárlásnál - igazság szerint már az a gondolat is megfogalmazódik bennem, hogy talán a kabintól érzi magát olyan rosszul, és meg akarom próbálni, segít-e, ha nem ott vagyunk. Ezért is jut eszembe az edzőterem, ahová nem kötik rossz emlékek, és bár eleinte nem rajong az ötletért, végül belemegy, úgyhogy összepakolunk, kocsiba ülünk, és elindulunk a városba. Vezetés közben felidézem a kellemes szokásomat, a kezét keresem, amikor csak tudom, míg meg nem állunk az első ponton, ami még nem az edzőterem, hanem egy ruhabolt.
Axel kérdésére egyértelmű válaszom van, és amikor meghallom a nevetése hangját, az beragyogja a lelkemet. Ezt szeretem hallani, ettől mindig egy kicsit azt érzem, hogy mégsem vagyok annyira tehetetlen.
– A világért sem okoznék neked csalódást – replikázok egy huncut kis mosollyal és hasonlóan megcsillanó szemekkel, mielőtt kiszállnánk a kocsiból. Ugyan Skyggével kapcsolatban bizonytalan vagyok, ő magabiztosan kezeli a kérdést, nekem pedig nincs is ennél többre szükségem. Mosolyogva bólintok, megvárom, míg Skygge megkapja a felszerelést magára, aztán bezárom a kocsit és Axel másik oldalára szegődök.
– Így legalább lesz, aki megvédjen tőlem, ha be akarnék szabadulni a próbafülkébe – osztom meg vele a gondolataimat kuncogva, hátha elő tudok belőle csalni egy újabb nevetést. Átölelem a derekát, úgy simulok hozzá, míg átkarol, mintha csak egy tökéletesen illeszkedő kirakós-darab lennék mellette, és igazság szerint kicsit úgy is érzem magam. Lopva pillantok fel rá a szemem sarkából, kis mosollyal, mert ez megint egy olyan igazán jó pillanat, még ha nincs is benne semmi különleges.
Az üzletben megvárom, míg Axel lerendezi a kutya-kérdést a pultnál ülő sráccal, halvány mosollyal figyelve, hogyan méri fel utóbbi Skyggét, aki nyilván bociszemekkel figyelhet közben, szálfaegyenesen ülve. Szerencsére nem csinálnak belőle gondot, így maradhatunk, én pedig át is veszem a nagyfiút a gazdájától, amikor válogatni kezd, hogy mindkét keze szabad legyen. Nem szólok bele a választásokba, inkább csak tanácsokat adok - amiket meg is fogad -, aztán a farmerekkel felszerelkezve a próbafülkékhez megyünk. Leülök a fülkék folyosóján, Skyggét pedig magam mellé ültetem, és míg Axelt várjuk, a fülét vakargatom, hogy neki is meglegyen az élvezeti faktor. Megmosolygom, amikor az ölembe is hajtja a fejét, azt hiszem, az éjszakai küzdelmek egy kicsit közelebb hoztak minket egymáshoz.
Természetesen minden nadrágot alaposan megmustrálhatok rajta, és nem szalasztom el a lehetőségeket arra sem, hogy meg is tapogassam itt-ott, nyilván igazítás vagy méretellenőrzés címszóval. Skygge közben elkezdi maga is élvezni a dolgot, játéknak fogja fel, hogy Axel hol eltűnik a függöny mögött, hol felbukkan, de levadászni éppen nem akarja. Miután mindent felpróbált, megmosolyogtat a kérdésével.
– Kétlem, hogy az apám azt figyelné, milyen farmer lesz rajtad – jegyzem meg szelíden, de mivel látom, hogy tényleg elgondolkoztatta a kérdés, folytatom is. – A fekete nagyon hivatalos, szóval ha nem tervezel túl... sarkos látogatást, én inkább a kéket venném fel. A drapp egy kicsit katonás, az meg olyan, mintha harcolni mennél, ami talán szintén nem a legjobb taktika. A kék mindig jó választás, az olyan átlagos. Hétköznapi. – Azt nem mondom ki hangosan, hogy szeretném, ha a találkozásuk is hétköznapi lenne majd. Nem akarok feszengést, túl hivatalos jeleneteket, pláne nem harcot, bár ez utóbbinál azért mindketten intelligensebbek.
– Szerintem egyébként elég lesz ennyi. Esetleg a kékből vehetünk még egyet, ha szeretnél tartalékot – vetem fel. Ha egyetért, és nem is jut eszébe más, elindulhatunk a fülkéktől a kassza felé. Persze megvárjuk, ha tényleg elugrik még egy kékért, aztán kicsit hátrébb megállok Skyggével, míg ő fizetni megy, hogy addig se legyünk útban senkinek. Amint megvan, csatlakozunk hozzá, kifelé menet vissza is adom neki Skyggét, és ha kell átveszem tőle a zacskót, hogy maradjon szabad keze nekem is.
– Akkor jó lesz az a terem, ahová jártunk, vagy fedezzünk fel egy másikat? – pillantok fel rá kis mosollyal a kocsi felé menet. Mostanában nehéz eldöntenem, mi van rá jobb vagy rosszabb hatással, ezért inkább rákérdezek; ha hanyagolná a "régi dolgokat", nekem az is jó, akkor keresünk mást.

anyone || coded by eirik

Igyekszem leplezni a legtöbb kényelmetlenséget, amelyet az álmok és az általános közérzet okoz, de kétségtelen, hogy vannak, amiket nem tudok elrejteni Aviva elől. Fogalmam sincs, hogy még mindig képes-e arra velem szemben, amire régebben is, tudja-e ha jövök - bár pár napja még fegyvert fogott a fejemre, amikor ide értem -, vagy úgy olvas belőlem, mint egy könyvből, de kétségtelen, hogy látja rajtam, hogy nincs minden rendben. Voltam ennél rosszabb állapotban is, így nem kerítek neki nagy feneket, látom rajta, hogy ő viszont aggódik. Minden reggel, amikor ázott arccal, mély levegőt véve visszatérek hozzá a jelenbe, és minden alkalommal, amikor röviden biccentek arra, hogy jól vagyok-e látom benne azt a bizonytalanságot, amelyet soha nem akarnék bele ültetni, és még is sikerül. Még egy dolog, amelyben lassan úgy érzem, hogy kudarcot vallok. Továbbra sem érzem úgy, hogy beszélni tudnék erről, és nem azért, mert nem bízok benne, hanem azért, mert tudom, hogy megtörnék a szavak súlya alatt. Egyszerűen csak várok, hogy majd elmúljon. Hogy meggyógyítson, ahogy régen is tette. Tudom, hogy ő a kulcs ehhez, csak azt nem tudom még, hogy mennyi idő kell hozzá, és milyen módszer kell hozzá.
Persze ezek a keserű gondolatok inkább az egyedül töltött időkben erősödnek meg ennyire. Amikor kint cigarettázom, vagy épp Skygget etetem, a mosdón, vagy ha fát vágok a kandallóhoz. Minden más perc, amelyben Viva jelenléte beragyogja a lelkemet, örömmel és meleg, feszítő érzettel tölti meg a mellkasomat. Élvezem, hogy az esküvő helyét böngésszük - még egy kicsit abszurdnak tűnik, hogy megházasodjak, de ez minden vágyam -, hogy közösen szívjuk egymás vérét, hogy a szenvedély nem hűlt ki, talán csak forróbb lett, és azt is szeretem, hogy a kanapén elnyúlva a mellkasomon szundikál, míg én a fejét és hátát simogatom, hogy kipihenje az éjszakát. Azt is szeretem, hogy ugyan úgy gondoskodik rólam, és igyekszik kimozdítani ebből az állapotból azzal, hogy kimozdulunk egy kicsit hosszabban is, mint kellene. Eleinte nem akaródzik emberek közé menni, inkább bújnék csak karjai közé, a kebleire, de végül úgy vagyok vele, hogy igaza van. Ha nem akarom, hogy elhatalmasadjon rajtam ez a sötét felleg, amit meg se akarok nevesíteni, akkor jobb, ha hallgatok rá. Úgy hogy el is indulunk, hagyom vezetni, hiszen eleve rá van beállítva az ülés, meg hát az ő kölcsönautója, szóval csak összeszedem magamnak egy táskába a váltásruhát, az igazolványokat és pénzt, az elmaradhatatlan pórázt, szájkosarat és jutalom falatkát, meg a végén Skygget, aki a szedelőzködésből már előre tudja, hogy hamarosan indulás, és épp ezért lelkesen vár már minket az autónál. Látom Viva kérdő arcán, hogy talán nem tartja olyan jó ötletnek, hogy Skygge jöjjön, de ha bizonytalan a mentális állapotom annyira, hogy bármikor rohamom lehessen, magam mellett akarom tudni a kutyát, hogy jelezzen.
Oda érve a bolthoz felteszem a legfontosabb kérdést Vivának, a válaszára pedig halkan elnevetem magamat.
- Csalódtam volna, ha nem ezt mondod! - somolygok halványan az orrom alatt, aztán magam is kiszállok. Előveszem a pórázt és a szájkosarat, a kérdésre pedig felpillantok Vivára.
- Megoldom. Még mindig off-duty katona vagyok. - kacsintok rá.
- De egyébként egyszerű a képlet. Ha nem jöhet be, akkor megyünk máshová. Vannak már állatbarát helyek is, de ez a legközelebbi bolt. - emelem fel a pillantásom az épületre, és elindulok, egyik kezemmel magamhoz karolva Vivát, a másikkal a laza pórázt fogva, Skygge ugyan is jól nevelt ebként mellettem halad, nem siet előre. Persze, picit néha lemarad, ahogy megáll szagolgatni, de amikor felzárkózik, sose rohan elém. A bolthoz lépve előre engedem Vivát, belépve pedig egyből a pulthoz megyek. Előveszem a varázs ID-t, amin azért rajta van, hogy mifiaborja vagyok, és visszafogottan megkérdezem, hogy a stresszkutyám is bejöhet-e az üzletbe. A szemüveges srác kikukucskál oldalra dőlve, hogy ránézzen a nagyon szépen, nagyon egyenesen ülő kutyára, aki elő is veszi a baszott-nagy barna szemeket, de kosár is van rajta, meg póráz is, tiszta is...
- Miért ne. - mondja végül az Elton John-t megszégyenítően meleg srác, mire megköszönöm, és már fordulok is tovább a kutyával Vivához.
Igyekszem a tanácsait megfogadni és követni, kerül a kosárba fekete, kék és drapp színű farmer is, mindegyiket felpróbálom őfelségének, és hagyom, hogy kedvére végig mustráljon, igazítson rajtam. Szerencsére bebújni nem tud most a fülkébe, Skygget kell fognia, akinek kifejezetten tetszik a "eltűntem/megjelenek" játék a függöny mögött, és olyan hevesen csóválja tőle a farkát, hogy pénzt kérhetnék a koszos padló feltakarításáért.
- Ennyi elég szerinted? Melyiket vegyem fel, ha találkozod apáddal, a feketét? - kérdezem elmerengve, mielőtt a fizetés útjára tévednék.

“I need to make sure you know that you are the only one I'll ever love, yeah, you, if it's not you, it's not anyone
 

Axel && Aviva

Keserédes. Főleg édes, de néha mindenképpen kesernyés ízt is hagy; ezzel lehetne leginkább jellemezni a napjainkat, de mindezt úgy, hogy egyikünknek sem róható fel mindez hibaként. Én a magam részéről azért meg kell küzdjek egy jelentős mértékű bűntudattal, magamnak tulajdonítom az ide vezető út köveinek jó részét, még ha nem is teljesen közvetlenül. Tudom, megígértem Axelnek, hogy nem teszek így, hogy nem fogom magamat vádolni, de nem könnyű tartani magam hozzá, miközben akarva-akaratlanul végig kell néznem, milyen erőteljessé vált a küzdelme a rohamokkal szemben. Ott van az a tény is, hogy még mindig nem nyílt meg előttem, továbbra sem engedett be bizonyos falak mögé, és ez egyáltalán nem segít abban, hogy ne keressem magamban a hibát. Úgy érzem, még mindig van egy része, amelyik nem bízik meg bennem eléggé, és ezért kizárólag magamat tehetem felelőssé, elvégre én fordítottam neki hátat, én árultam el.
Mindezt persze nem engedem kiülni magamra. Nem akarom, hogy lássa, inkább az ígéretemhez híven igyekszem megküzdeni ezzel, nem a felszínre engedni, hanem inkább legyűrni próbálom ezeket az érzéseket, még ha nem is egyszerű. Szerencsére bőven ellensúlyoznak az édes pillanatok, amelyekből nagyon sok akad, még mindig ezek vannak túlerőben, ez pedig - azt hiszem - mindkettőnknek erőt ad. Nem számít egy verejtékkel, könnyekkel és borzalmas emlékekkel átitatott éjszaka, nem számít, ha nagyon nehezen tudom kihozni őt az epizódból reggelente - dehogynem számít, mert rémültnek és tehetetlennek érzem magam, amikor nem reagál -, nem számít, ha látszólag ok nélkül is rohamot kap egy alkalommal - dehogynem számít, mert borzasztó végignézni és küzdeni a visszatéréséért -, ha utána ott lehetek neki és erős lehetek helyette is, ha kell. Furcsa, hogy miközben a saját démonaimmal képtelen vagyok megküzdeni, érte olyan erős tudok lenni, hogy az egész világot el tudnám egyensúlyozni a kisujjamon, de örülök neki. Örülök, hogy legalább ezzel tudok... kompenzálni, bár inkább odaadnám a fél életemet azért, hogy elmúljanak a rohamai.
Nem tudom nem észrevenni, hogy még a vihar is hatással van rá. Nem annyira, hogy előidézzen egy rohamot, de érezhetően feszültté teszi, nyúzottabbnak, fáradtabbnak tűnik, és ez nem tetszik. Nehéz bevallanom magamnak, de be kell látnom, hogy egyedül nem leszek elég ahhoz, hogy egyenesbe hozzam; hiába a békesség, amikor egymás ölelésében veszünk el, hiába az esküvő tervezgetése, hiába a szenvedélyes figyelemelterelések sokasága, amikor másképp veszünk el egymás ölelésében, valamivel muszáj kizökkentenem, mert nem érzem biztosan, hogy felfelé ívelő ágon vagyunk. Ezért is hozakodok elő azzal, hogy talán kimozdulhatnánk egy kicsit hosszabban is. Vásárolnunk mindenképpen kellene, de felvetem, hogy talán csinálhatnánk mást is, ha nem is többet, mint hogy elmegyünk a régi edzőterembe. Oda nem kötik felemás emlékek, talán egy kis nosztalgiázás még jót is tenne neki. Ez az ötlet sem talál felhőtlen fogadtatásra, bár én nem is erőltetem - erőszakoskodni semmiképp nem akarok ezzel, ha nem akar kimozdulni, jobb is,ha inkább itthon maradunk -, hagyom, hogy átgondolja, de amikor a verandáról azzal az elhatározással jön be, hogy rendben, menjünk, mosolyogva fogadom a beleegyezését. Egy hátizsákba összepakolok mindent, ami kellhet: iratokat, pénzt, ruhát és cipőt az edzéshez; utóbbi pakkba szigorúan egy laza, de hosszabb ujjú póló is bekerül. Nem azért, mert hirtelen szemérmes lennék, de a felsőtestemet már jócskán gazdagabban tarkítják olyan hegek, amelyek kérdéseket vethetnének fel, és bár nem érdekelne, ha megbámulnak, még mindig ösztönösen bennem van a feltűnés kerülése.
Mire eljutunk a kocsihoz, már az is körvonalazódik, hogy Axelnek egyébként is szüksége lenne néhány farmerre, így máris háromra bővült a megállók száma. Skyggét is beültetjük a kocsiba, bár őszintén fogalmam sincs, mit tudunk majd kezdeni vele; a bevásárlás még oké, megoldottuk a múltkor is, de ruhaboltban nem szokták szívesen látni az állatokat, az edzőterem pedig...? Hát, majd meglátjuk. Hagyom Axelt vezetni, ha szeretne, de szívesen vezetek én is, a lényegen nem változtat: amikor csak lehetőség van rá, a kezét keresem a középső kartámaszon. A városba érve az első út a farmerekért vezet, és amikor leparkolva Axel felteszi a millió dolláros kérdést, huncutul pillantok rá és vonom fel a szemöldökömet.
– Úgy ismersz, mint aki kihagyna egy ilyen lehetőséget? – kérdezek vissza, nem is titkolva, hogy bár választani nyilván egyedül is tudna, én azért szívesen legeltetem a szemeimet a farmerba bújtatott hosszú, izmos lábakon és a formás fenekén. Ennek megfelelően ki is szállok az autóból, kissé bizonytalanul pillantva Skyggére a hátsó ülésen.
– Megpróbáljuk bevinni, vagy meg tud várni minket? – nézek a kutyáról Axelre. Végülis szolgálati vagy segítő kutya címszóval lehet, hogy beengednék, de ezt Axelre bízom, hiszen ő az egyesszámú gazda, én még csak gyakorlom a falkavezéri szerepet, ugye. Mondjuk nyilván nem okozna gondot vigyázni rá és nyugodtan tartani, míg Axel válogat és próbál... na meg persze kisebb eséllyel kötnénk ki - megint - a próbafülkében, ha Skyggén kell tartani a fél szememet. Tiszta haszon.
Akár ketten, akár hárman megyünk be végül, a válogatás részt meghagyom Axelnek, legfeljebb szóban adok neki tanácsot vagy mondom el a véleményemet a színekkel kapcsolatban - mint hogy jó, ha van sötét színű farmer, ha menni kellene valahova, de mindenképp legyen kék is, minél kékesebb, mert az jól áll a szeméhez -, és ha kell, Skyggét is átveszem addig, hogy használni tudja a kezeit. Én úgyis nyálat csorgatni jöttem első sorban, az pedig a próbafülkénél kezdődik majd, ahová ennek megfelelő lelkesedéssel csillanó szemekkel és a szám sarkában megbúvó kis mosollyal követem.

anyone || coded by eirik

Napokon át ki se mozdultunk a kabinból. Ez persze nem jelentette azt, hogy unatkoztunk, mert azért bőven le tudtuk egymást foglalni, meg néha saját magunkat is, ha bevackoltuk magunkat a gép elé és néztünk valamit - mondjuk néhány esküvői helyszínt két film között-, vagy olvastunk egy könyvet, netán vágtam fát, vagy befoldoztam egy késő esti vihar által okozott lyukat a tetőn. Hangulatos volt az eső és a ropogó tűz, villámok elegye, és bár nem okozott soha gondot, mindig is furcsán álltam hozzá ehhez az időjárás fajtához. Mindig egy fajta rossz érzésem lett tőle, és most is a kellemetlen emlékeknek tudtam be az enyhe, csak mellkasban jelentkező stresszt, még se akart csak úgy elmúlni. Fáradtább voltam, nehezen keltem, és az edzést is szívesebben váltottam le összebújásokra reggel, arról nem is beszélve, hogy az egyik nap főzés közben, a konyhapult mellett váratlanul jött rám egy roham, jelezve, hogy még mindig nem vagyok százszázalékos. Valahogy nem találtam az egyensúlyt, mert amíg Vivának bármit és mindent is megtennék, tükörbe még ugyan úgy nem tudok nézni, ugyan azok a rémálmok és rohamok kergetnek reggelente, és ezen nem segít a tény, hogy a saját nyomorom miatt nem tudok segíteni Vivának, akinek egyértelműen és láthatóan az éjszakákat harcolja végig. Nekem kellene segíteni neki, mégis a kutyámra van szorulva és ez borzalmas érzés. Talán ennek hatására jött az ötlet Vivától, hogy kimozduljunk. Egyébként is  be kell vásárolnunk, de ha már bemegyünk, elmehetnénk edzeni a régi helyünkre, egy utolsót adózva a régi időknek. Eleinte nem tudtam, hogy ki akarok-e mozdulni, valahogy már a gondolat is diszkomfort érzettel és fáradtsággal töltött el,  hogy rajta kívül más emberekkel is találkoznom kell, és el kell viselnem őket, még is egy cigarettányi gondolkodási idő után a verandán arra jutok, hogy igaza van, jót tenne, ha nem az ölében - minden értelemben - tölteném az egész napot, hanem produktívak is lennénk. Úgy hogy bepakoltuk Skygget a "majd megoldjuk" felkiáltással, aztán útnak indultunk a városba. Nekem kellett egy-két új farmer a régiek helyett, amelyektől már a hideg rázott, ha csak rá néztem, így az első út egy ruhabolthoz vezetett.
- Akarsz segíteni választani, vagy rám bízod? - kérdezem még a kocsiban, halványan rámosolyogva, megadva az esélyt neki egy kis "eyecandyre", mielőtt edzeni, majd vásárolni megyünk.