“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Végre kiszabadulunk az edzőteremből. Eszembe sem jut, hogy ezzel végleg eldőlt: soha többé nem fogjuk ide betenni a lábunkat, pedig így van, még akkor is, ha ennek a fő oka már mozdulatlanul fekszik az autók között. Nem tudnék még egyszer bemenni oda; igazából újra kell értékelnem, egyáltalán miben korlátozzam még magam. Félre kell tennem a büszkeségemet, mert odabent egyszerűen leblokkoltam, és ha Axel nem bukkan fel, akkor...
Ezt a gondolatot szerencsére be sem tudom fejezni, ami jó, mert a pánik már kis híján kezdett felszökni a torkomon. Az akaratlan figyelemelterelése hatásos, de azért ahogy elindulunk, úgy kapaszkodok a kezébe, mintha attól félnék, hogy kieshetek a kocsiból. Amikor elmeséli, hogyan végzett azzal a faszkalappal, lenyűgözve hallgatom, mi mindenre képes már, és el is határozom, hogy egyszer mindenképp el kell mennünk a tengerpart egy eldugott részére, hogy láthassam is ezeket - hacsak nincs még vize otthon. Ezt mégsem vetem el egyelőre, mert megüti a fülem a megint, és ezt nem tudom szó és tettek nélkül hagyni. Amikor ő is  megsimítja a hajam és az arcom, finoman dőlök az érintésekbe, még a szememet is lehunyom ismét, aztán egy pillanatra rátekintek. Azt is meg kellene köszönnöm, amit Uzival tett, hogy egyáltalán eljött értem, de úgy érzem, jobb nem feltépni azokat a sebeket.
Megállunk egy kisboltnál, és ez a tény zsigeri félelemmel tölt el - bemenni sem lennék képes, de azt sem szeretném, hogy Axel magamra hagyjon. Próbálom megerőltetni magam, mert tudom, hogy igaza van, be kell mennie, viszont azt gyanítom, az érzéseim kiültek az arcomra is, mert nyugtatni kezd.
– Jó – motyogom halkan, de azért ahogy ajkai az enyémekhez érnek, még röviden az arcára simítok, hogy el tudjam raktározni az érzést. Elengedem, követem őt a tekintetemmel, és kis híján máris pánikba taszítom magam, de Skygge megakadályoz ebben. Hálásan dugom össze vele az orromat, a simogatásával nyugtatom magam és azzal, hogy magunkra zárom az autót, de csak amíg meg nem érzem Axel közeledését. Ellenállok a késztetésnek, hogy azon nyomban érte kapjak, amikor beül, inkább arra kérdezek rá, sikerült-e mindent megvennie.
– Biztosan nagyon finom lesz – mosolyodom el valamennyivel már élettel telibben a puszta gondolattól is, hogy szeretne és fog is kedveskedni nekem egy kicsit. Látom, hogy valamin elgondolkozva maga elé mosolyog, de nem mond semmit, csak elindulunk, én pedig az első adandó alkalommal magaménak tudom a kezét is. Éreznem kell. Amikor pedig egy újabb sztorit akar megosztani velem, várakozásteljesen, kis mosollyal fordulok egészen felé. Még rá is kérdezek, hogy ez is a tojásoshoz hasonló lesz-e, de azt mondja, ez inkább undi, amitől csak még kíváncsibb leszek.
A történet elejét hallva még mosolygok is, magam elé képzelem a kis Aaront, meg úgy az egész kis családot az állatkertben, a majmos résznél sem sejtem még, mi lesz a baj, de aztán a sztori tényleg kissé váratlan fordulatot vesz. Megilletődve pislogok rá, amikor azt mondja, hogy a csimpánz szó szerint szarral kezdett dobálózni, aztán én is vele együtt nevetek, ahogy magam elé képzelem a jelenetet.
– Te jó ég. És aztán mi lett? – kérdezem már tényleg vidámabban. Aztán felveti az állatkert ötletét, és bár a mozi izgalmára tett célzását nagyon is értem, az állatkert miatt, nos... egy kicsit elfordítom róla a tekintetem, majd a vállamat finoman feljebb húzva nézek vissza rá.
– Hát... hogy úgy mondjam, voltam már állatkertben, de nem az attrakciók miatt – vallom be végül. Ez mások fülében úgy hathatna, mintha mondjuk rosszalkodni mentem volna oda, de azt hiszem, Axelnek nem kell megmagyaráznom, milyen jellegű rosszalkodást művelhettem én ott is.
– Egyszer szívesen elmennék veled oda normális keretek között is – teszem aztán hozzá egy kis mosollyal, értve ez alatt mind az ürülék dobálásának, mind a régi munkámnak az elkerülését. Viszont talán éppen az állatkertes sztori miatt, és mert szóba került Aaron, miközben elhagyjuk a várost a hegyi utakért, Axel kézfejét észrevétlenül is simogatva újra megszólalok.
– Egyébként Aaron eljött hozzám egyszer a kabinba. Nem sokkal azután, hogy elmentél a városból – fordulok felé újra, félig kérdőn, mert nem tudom, tud-e erről. Elvileg három napig együtt voltak az apjukkal, vagy valami ilyesmi volt, mielőtt eljött volna hozzám, lehet, hogy Aaron már elmesélte neki.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Örülök annak, hogy - bár minden esély meglenne az ellenkezőjére - úgy tűnik, Axel örökre megmarad az én gyógyíremnek. Az ő közelsége és az ő érintései nem töltenek el félelemmel vagy kellemetlenséggel, bármi történt is, sőt, mindent úgy érzékelek, mintha gyógyítana velük. Az ölelése biztonságérzetet ad, mert tudom, hogy rábízhatom magam, hogy összetart, amíg szétesőben vagyok, és utána is addig óv majd, amíg csak rászorulok - aztán még utána is. Az apró csókok pedig arról biztosítanak, hogy nem változott semmi, hogy nem tekint rám másképp, hogy nem érez engem... szennyezettnek. Persze az elmúlt napokban bőven bizonyította, hogy semmi nem változott abban, ahogyan lát engem, de ez akkor is nagyon fontos számomra. Ugyanígy nem nézek én sem máshogyan, csak hálával és szerelemmel, amikor ígéretet tesz, még akkor is, ha egyelőre nem értem a pontos jelentését a szavainak.
Néhány perccel később, amikor biztosan állok a lábaimon, már úton vagyunk az öltözőszekrény felé, hogy minél hamarabb eltűnhessünk innen. Én sem vesződök sokat sem a törölközéssel, sem az öltözéssel, csak annyira foglalkozom ezekkel, hogy ne fagyjak majd át odakint. Közben az ajtó előtt egyre hangosabban szűkölő Skygge is bebocsátást nyer, és bár igyekszem őt is biztosítani arról, hogy rendben vagyok, egy halvány mosollyal az arcomon hagyom, hogy erről ő maga is megbizonyosodhasson. Az öltözést is igyekszem minél hamarabb véghez vinni, aztán csak bedobálok mindent a táskámba, hogy indulhassunk végre. Kifelé olyan kíséretem van, hogy nagyobb biztonságban érzem magam, mint az angol királynő, ami a kíséretem mindkét tagja irányába melegséggel tölti el a szívemet.
Szeretném, ha minél gyorsabban hazaérnénk, de az utcára érve nem tudom nem észrevenni a rendőrautót, és hamarosan azt is megpillantom - nagyjából -, hogy miért ácsoroghatnak ott. És aztán egyszerűen csak tudom. Nem is azzal foglalkozom, ami abból a faszkalapból maradhatott, hanem Vele; tenyerem az arcára simítom, és amikor rám néz, csak annyit mondok neki, hogy szeretem, mert ez kifejez mindent, amit most érzek. Nem változott semmi ahhoz képest, ahogy az ígéretét a zuhanyzóban fogadtam. Ugyanazt tette meg értem, amit egyszer én is megtennék érte, és amit akárhányszor megtennék újra, bárkivel, aki ártani mer neki. Az újabb ígéret határozott és komoly, én pedig érzem, hogy egy kicsit elgyengülök, lehet, hogy a szemeim is gyanúsan csillannak meg, de nem hagyom, hogy újra az érzelmeim uralkodjanak rajtam. Abban fejezem ki ezeket a kimondatlan érzéseket, hogy amikor az ajkaimra hajol, kezeim közé fogom az arcát, puhán tartva közel magamnál, az apró csókot épp csak néhány pillanattal nyújtva el. Mindig is úgy hittem, egyfajta sértésnek fogom megélni, ha valaha, valaki a védelméről biztosít, mert tökéletesen képes vagyok önmagam védelmére is, de most már tudom, hogy ezt nem innen kell néznem, és nem csak azért, mert az imént bizonyosodott be, hogy van olyan helyzet, amikor ez nem igaz. Az, hogy mindig fedezzük egymás hátát, nem jelenti, hogy alkalmatlannak találnánk a másikat. Egyszerűen csak szeretjük és óvjuk egymást.
Az autóban aztán akaratlanul is előcsal belőlem még egy halk nevetést is, amikor szó szerint nem fér be a kormány mögé. Nekem legalább csak olyan érzés volt beszállni utána, mintha a hátsó ülésről próbáltam volna vezetni, de neki szó szerint nem férnek be a lábai, míg hátra nem tolja az ülést, és ezt valahogy imádnivalóan viccesnek találom, akármi is történt is nemrég. Aztán elindulunk, letolom a fejemről a kapucnit a fűtésnek hála, ő pedig éppen úgy kezd el engem kérdezgetni, mint én tettem az első fényes nappal bekövetkező rohama után. A törődése apró mosolyt csal az arcomra, igyekszem őt megnyugtatni, hogy ha beszél, az nekem csak jó, mert a hangja olyasmi, amibe bele tudok kapaszkodni. Kezemmel az övét keresem, míg lényegében elfogadom a javaslatait - és Skygge közbenjárása miatt helyesbítek azon, mire van szükségem -, aztán rákérdezek arra, amire odakint nem akartam időt pazarolni. Felé fordulok, az arcát, és amikor felém fordul, a tekintetét figyelve hallgatom, ahogy belekezd. Bólogatok az első mondatokra, hiszen ezt tényleg tudom, és az az igazság, hogy részben azt is, amit ezután mond, de csak részben. A hőfok, a forma, a térfogat-változás az mind újdonság nekem is, és meg sem próbálok úgy tenni, mint akit nem nyűgöz le, mi mindenre képes. Az üvegnyi tengervíz gondolatára elmosolyodom, mert kezdem érteni, miért volt nála két üveg víz az edzőteremen - bár azt hiszem, nem ebből a célból hozta magával, de nem számít. A hangszíne aztán megváltozik, kiérzem belőle a dühöt és a feszültséget, ezért a másik kezemet is felemelve az arcához érintem a kézfejem hátulját, finoman simítva végig rajta, hogy egy kicsit megnyugtassam. A mozdulat csak akkor akad meg egy kicsit, amikor azzal fejezi be, hogy megint ezzel kellett beérnie. Nem kell megkérdeznem, mire gondol, mert Módi elmondta. Halkan felsóhajtva emelem magamhoz a kezét, hosszú csókot adva a kézfejére, egy pillanatra lehunyva a szemeimet is. Izrael sok szempontból olyan emlék, amire nem szívesen gondolok vissza, de tökéletesen megértem, miért mondja ezt - mindketten megérdemeltek volna egy alapos kínzást a haláluk előtt, ahogy én is nagyon sajnáltam annak idején, hogy csak néhány csontot törhettem el abban a ribancban, mivel hitelesnek kellett tűnnie az autóbalesetnek.
– Az a legfontosabb, hogy már nem árthatnak senkinek – szólalok meg végül halkan, ráemelve a tekintetem. Hüvelykujjammal a kezét simogatom, és egészen addig nem is engedem el, míg félre nem húzódik egy kisebb boltnál. A mellkasom akaratlanul is összeszorul, legszívesebben zsigerből rávágnám, hogy nem, és megkérném, hogy ne hagyjon magamra, de tudom, hogy igaza van. Szükségünk van alapvető dolgokra a kabinban. Azzal nyugtatom magam, hogy Skygge egyébként is itt marad velem, és egyrészt ő sem engedné, hogy bántsanak, másrészt ha ugatni kezdene, azzal rögtön riasztaná Axelt is. Szörnyen gyámoltalannak érzem magam ezek miatt a gondolatok miatt, de nem tudok segíteni rajta. Bólogatni kezdek, hogy menjen nyugodtan, bár egy kicsit szorosabban fogom a kezét, mintha mégsem akarnám elengedni.
– Megvárunk itt – öntöm aztán szavakba is a dolgot. Viszonzom a csókot, aztán csak-csak elengedem, de a tekintetemmel addig kapaszkodok az alakjába, míg el nem tűnik a bolt ajtaja mögött. Reszketeg sóhajjal fújom ki a levegőt, a visszapillantóba tekintek, aztán a bolt ajtajára, aztán a járda másik végét kezdem kutatni a szemeimmel...
Aztán egy nedves orr érintése a nyakamnál kizökkent. Hálásan pillantok Skyggére, aztán a műszerfal gombjával belülről bezárom az autót, biztos, ami biztos. Felé fordulok az ülésen, kicsit lejjebb is csúszok, és míg ő a fejét leteszi a kartámaszra - kihasználva a gazdájához méltó testalkatát, ezt könnyedén meg tudja tenni a hátsó ülésről -, az orrát szinte az enyémhez dugva, én simogatni kezdem a fejét, ezzel vezetve le a feszültségemet. Érzem, hogy az előbb felszökő pulzusom ismét nyugodni kezd, pont, mint amikor éjszakánként van mellettem. Csak akkor szakítom meg ezeket a pillanatokat, amikor elfog egy régről ismerős érzés; felemelve a fejem látom is, hogy Axel éppen kilép a bolt ajtaján. Megkönnyebbülten szusszanok egyet, részben azért, mert végzett, részben pedig azért, mert úgy tűnik, lassan az ösztönöm is elkezd újra nyitni felé, különösen, amikor nagy szükségem van rá. Kinyitom az autót, hogy be tudjon pakolni, aztán ülni, és amint mellettem van, eltűnik belőlem minden maradék feszültség is.
– Találtál mindent? – kérdezek azért rá, mert kicsit lelkiismeret-furdalásom van, hogy a gyengeségem miatt majdnem semmit nem vettünk, és végül egy kisboltban kellett feltalálnia magát. Szokás szerint amint lehet, keresem a kezét, hogy érezzem is a jelenlétét, aztán a kérdésére rápillantok és megjelenik az arcomon egy halvány mosoly.
– Ajjaj... nem, nem hiszem. Ez is olyan lesz, mint a szexi tojások? – kérdezem, és érzem, hogy a figyelemelterelés máris működésbe lép. Egy kicsit felé fordulok az ülésen, ráfüggesztem a tekintetem. – Hallgatlak – mondom kíváncsian, némi vidámsággal a szemeimben.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Talán egyesek szemében nem lenne megfelelő a reakcióm. Lehet, hogy a szemeinek tükröződő sötétségtől meg kellene rettennem, vagy épp rosszul kellene éreznem magam miatta, de képtelen vagyok rá, mert tudom, hogy ez, és mindaz, amit mond, értem vannak. Még nem rakom össze a teljes képet a fejemben, egyelőre tényleg csak jövőbeli ígéretnek hiszem, de abban azt látom, amit egyszer én ígértem meg neki azzal a szőke ribanccal kapcsolatban. És ahogy ő elfogadta a döntésemet, úgy én is elfogadom az övét, és még hálás is vagyok neki ezért. Hogy erre is képes lenne értem. Ahogy a homlokunk összeér, érzem és a sóhajából kihallom a feszültséget, de mivel nem ismerem a valódi okokat, azt hiszem, ő is csak a most történtek miatt érzi rosszul magát. Lehunyom a szemem, míg egy kicsit így maradunk, ujjam az arcát cirógatja, míg én csak elmerülök az érzésben, hogy itt van velem, közel hozzám. Ahogy lassan teljesen megnyugszom, elkezdem érezni a víz hidegét is, és amikor újra felnézek rá, arra kérem, haza menjünk. Most képtelen lennék mást elviselni, csendre és nyugalomra van szükségem, amibe csak őt és Skyggét tudom és vagyok hajlandó beengedni.
Nagyot nyelve bólogatok a megnyugtatására, egy kicsit újra hosszabban hunyom le a szemem, ahogy végigsimít a fejemen, aztán a homlokomra csókol. Hálásan bújok az újabb ölelésbe és nem csak a teste melege miatt, arcomat egy kicsit elrejtem a nyakánál, miközben szorosan bújok hozzá, és akkor is nehezen engedem el, amikor elzárja a vizet felettünk. Megannyi érzelemtől csillogó tekintettel pillantok fel rá, hálával, szerelemmel, megkönnyebbüléssel fogadom a törődő, szeretetteljes csókokat a homlokomon, az arcomon. Ujjaimat az állához simítom, nem azért, hogy megállítsam, csak hogy így is érezhessem. Átölelem a nyakát, amikor megkapaszkodva feláll velem együtt, egy kicsit még kapaszkodok belé, de amikor érzem, hogy biztosan állok a lábamon, lesimítom a kezeimet a vállaira és egy apró bólintással jelzem, hogy rendben vagyok. Nem rohanok előre, most szükségem van az érzésre, hogy itt van szorosan mellettem, míg újra elkezdem az öltözési procedúrát. A vizes pólót leveszem, alatta alaposan áttörlöm magam a törölközővel, nem feledkezve meg a hajamról sem. Kicsit riadtan pillantok utána, amikor elindul az ajtó felé, de amikor meghallom a csempén kopogó és elcsúszó karmok hangját, rögtön megnyugszom. Amint Skygge megérkezik mellém, leguggolok hozzá, megsimogatom a fejét, és hagyom, hogy az orrával megbökje az arcomat, mintha csak azt vizsgálná, könnyes-e.
– Minden oké, nagyfiú. Jól vagyok – nyugtatom meg halkan. Újra felegyenesedem, aztán odanyújtom a törölközőt Axelnek is, hogy legalább valamennyire át tudja törölni magát, vagy leginkább a karjait, mert a pólója így is nedves marad majd. Gyorsan felöltözök - felülre csak a pulóvert veszem fel, hogy ne legyek újra vizes -, aztán egyszerűen csak behajigálok mindent a táskába, hogy minél hamarabb elmehessünk innen. Ketten épp akkor merészkednek be az edzőterem felől, amikor megragadom Axel kezét, de aztán mindkét lány tanácstalanul torpan meg, a tekintetük zavartan jár az összetört öltöző és a mi hármasunk között, de nem szolgálok nekik magyarázattal, csak elfordítom a tekintetem és elindulok kifelé. Hálás vagyok azért, hogy Axel szorosan a nyomomban van, nem is beszélve Skyggéről, és amikor az előtérbe érve átkarol, szorosan az oldalához bújok. Felhúzom a fejemre a kapucnit, a vizes hajamra való tekintettel, a recepciós lánynak csak a hangját hallom, de nem nézek felé. Hálásan érintem és simítom meg Skygge fejét is a másik oldalamon, míg kiérünk az utcára, és odakint is épp csak egy pillanatra torpanok meg a jellegzetes fényjelzések látványára. Először megijedek, hogy a lány talán kihívta őket és vallomást kell tennem, vagy ilyesmi, de aztán felfogom, hogy nem mozog az autó, az egyenruhások pedig... egy test felett állnak?
Nem tudom kivenni a részleteket, de aztán rájövök, hogy nem is kell. Felnézek Axelre, visszaidézem az odabent elhangzott ígéreteit, és egyszerűen csak tudom. Egy részem szeretné megkérdezni, hogyan, egy másik viszont inkább elnapolja ezt a kérdést későbbre, mert sokkal fontosabbnak látok valami mást. Nem indulok el abba az irányba, de egy kicsit megállok, hogy szabad kezemmel újra Axel arcára simíthassak, és ha rám néz, mindent értve, hálásan, szerelmesen nézzek a szemeibe.
– Szeretlek – szólalok meg halkan, megsimítva az arcát a hüvelykujjammal. A megkönnyebbülés tovább javít a feszültségemen, de ettől még szeretnék eltűnni innen, és amikor kijelenti, hogy ő vezet, nem ellenkezek, csak bólogatok. Beszállok a kinyitott ajtón, és míg Skygge is bekerül hátra, bekötöm magam. A szemeim végig követik Axelt, míg megkerüli az autót, mintha csak félnék őt szem elől téveszteni, ezért is nézhetem végig premier plánból, amikor egyszerűen nem tud beszállni. A történtek és minden rossz érzésem ellenére is halkan elnevetem magam, mert a tény, hogy annyival hosszabbak a lábai, hogy kívülről kell hátratolnia az ülést, hogy beférjen, jelen helyzetben ugyanannyira vicces, mint amennyire imádom ezt vele kapcsolatban. Ez is enyhít egy kicsit a mellkasomat nyomó súlyokon, és az is, amikor rögtön felcsavarja miattam a fűtést az autóban. A kérdései egy apró mosolyt csalnak az arcomra, felé fordítom a fejem, aztán lassan megrázom, amikor azt kérdezi, maradjon-e csendben.
– Azt semmiképp. Szeretem hallgatni a hangod. Megnyugtat – árulom el halkan, közben a felém eső karjára simítva, és amint lehet, keresve a kézfejét is, hogy szorosan összefonhassam az ujjainkat. Ezektől érzem, hogy lassan újra erőre kapok. – A leves és a kandalló is jól hangzik, ha utána te is csatlakozol hozzám – folytatom, szinte le sem véve róla a szemeimet, hogy a látványa és a tudat, hogy mellettem van és gondoskodik rólam, tovább gyógyítson. – Megnézhetünk egy filmet, de nem vágyom semmi más konkrétumra. Most csak rád van szükségem – vallom be halkan. Már a nyelvemen van, hogy mondjak valamit arról, hogy ott is ő tartotta bennem a lelket, vagy legalábbis az, amikor odaképzeltem a közelembe, de még mindig nem tudom rávenni magam, hogy beszéljek róla. Szerencsémre Skygge el is tereli erről a figyelmemet, mert ahogy kimondom, hogy csak a gazdája kell nekem, már fel is bukkan az orra az üléseink között, mintha csak jelezni akarná, hogy van itt még valaki.
– És persze Skyggére. Elnézést – igazítom ki magam, halvány mosollyal pillantva a kutyára. Szeretném, ha másképp lenne, de érzem, hogy a gondolataim nem igazán hajlandóak elterelődni a történtekről. Nem akarok viszont túl mélyre süllyedni a letargiában, nem akarok újra átélni semmit, ezért inkább egy másik aspektusból próbálom megközelíteni a dolgokat.
– Elmondod, hogyan csináltad? – fordulok Axelhez újra. Nem muszáj belemennie a részletekbe, de még ha nem is emlékszem tisztán mindenre, azt tudom, hogy nem lett volna ideje kimenni a fickó után, aztán visszajönni hozzám.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Soha nem akartam átélni ezt az érzést. Ha egy dolog volt, amire tényleg egész életemben számíthattam, az én magam voltam; a képességem, hogy megvédjem magam, hogy ne szoruljak rá másokra, hogy ne hagyjak senkinek olyat, amit nem akarok. Váratlanul ér, hogy megfosztottak ettől a képességemtől, egy bizonyos helyzetben legalábbis, bár sokáig nem jut el hozzám a tudat, hogy mi is történik. Az Ő hangja tud csak áttörni a ködön, amit az elmém önvédelemből eresztett a tudatomra, bár sokáig azt is csak káprázatnak hiszem. Ott is gyakran képzeltem Őt oda; néha csak a helyiség távolabbi sarkában ült, máskor mellém térdelt, a karjaiba vett és vigasztalt. Most a második eshetőség történik... vagy legalábbis ezt hiszem, mígnem a hideg víz elkezd ráébreszteni, hogy ez a valóság. A megkönnyebbülés, miszerint vége van, elmarad, helyette csak egy pánikrohamnak marad hely, de amikor ösztönösen elmenekülnék, nem hagyja - szerencsére. Szorosan tart a karjaiban, én pedig úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta, és talán így is van. Már nehéz eldönteni, hogy a sírás vagy a pánik fojtogat-e jobban, de nem is ez számít, hanem az, hogy lassan megnyugszom. Az ölelése biztonságot ad, a hangja nyugalmat ébreszt bennem, az illata jótékonyan bódítja a feszültségemet.
Amikor már képes vagyok rá, rekedt hangon, összefüggéstelenül próbálom elmondani neki, hogy mi történt, de nem mondja azt, hogy hibáztam, hogy rosszul csináltam valamit, hogy rám sem bír nézni. Csak még szorosabban magához von, én pedig elhúzom a kezeimet a hátáról, hogy összébb tudjam húzni magam az ölében, az ölelésében. Lehunyom a szemem, arcomat a mellkasához szorítom, a szívverése hangját és megnyugtató hangját hallgatom, ujjaim finoman kapaszkodnak a mellkasába. Érzek valami furcsa változást, de nincs erőm most másra figyelni, csak hagyom, hogy újra megmentsen.
Csak akkor nyitom ki a szemeimet és emelem fel a fejem, amikor azt mondja, nem bánthat többé. Felnézek az arcára, de nem kell ennél többet mondania ahhoz, hogy elhiggyem. Aztán ő is rám néz, a tekintetünk találkozik, és elhangzik még egy ígéret, amit egyszerűen csak elhiszek. A zuhanyzó félhomályában csendesen, elapadt könnyekkel figyelem őt, felfedezek a tekintetében valamit, egyfajta sötétséget, de nem azt a fajtát, ami gyötörni szokta. Erről a sötétségről furcsamód a hátán lévő tetoválás jut eszembe.
– Tudom – felelem egyszerűen, halkan, tisztábban beszélve, mint ezelőtt. Felemelem a kezem, tenyerem az arcára simítom, hüvelykujjammal nedves, hideg bőrét simítva figyelem őt, aztán kicsit közelebb vonom magamhoz, hogy a homlokunk összeérhessen. Mély, nagyon mély lélegzetet veszek, de ezt már tisztán, mintha csak fellélegeznék.
– Köszönöm – suttogom magunk közé. Egy kicsit még így maradok vele, hagyom, hogy a puszta jelenléte gyógyítani kezdje a lelkem és az elmém, de aztán sajnos a köd teljesen eltűnik a fejemből. Ennek pedig egyenes következménye, hogy reszketni kezdek, de ezúttal attól, hogy megérzem a zuhany hidegét. Csak ezért engedem el, legalábbis az arcát, a teste melegétől nem szívesen veszek búcsút. Felnézek rá és nyelek egy nagyot.
– Menjünk haza – kérem halkan. Tudom, hogy még lett volna egy napirendi pontunk, de én ma már nem akarok emberek közé menni, embereket látni. Csak Axelre van szükségem.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Édes és izgalmas gondolatok kísérnek az öltözőbe, már azon jár az agyam, hogy minél hamarabb hazaérjünk, meg persze az is eszembe jut, hogy Axelt ismerve örülhetek, ha hazáig vár azzal, hogy kikészítsen... de aztán ennek nem sokkal azután, hogy végeztem a zuhanyzással, egyáltalán nem olyan vége szakad, amire valaha is számítottam volna. Semmilyen szempontból.
Nem ejt kétségbe a faszkalap felbukkanása - miért ejtene? Kettőből kétszer elláttam a baját, ott az ösztönöm is, arra készülök, hogy most majd több mindent török el, biztos, ami biztos. Még a kloroform szaga sem ejt kétségbe, mert ösztönösen visszatartom a lélegzetem, és már készülnék is, hogy lefegyverezzem. A trauma az, amivel nem számolok. Egyszerűen eszembe sem jut a lehetőség, hogy leblokkoljak, addig a pillanatig, míg ez ténylegesen meg nem történik.
Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy lefagyva álljak, és csak úgy hagyjam megtörténni a dolgokat, de most képtelen vagyok bármit is tenni. Az elmém felhúzza a védőfalakat, elzsibbadok, remegni kezdek, aztán már nem is igazán látok, csak nézek. Zavarossá válnak a gondolataim, összekeveredik benne a múlt és a jelen, megint ott vagyok, hallom a fülemben az átkos szavakat, érzem magamon a lihegését, a kezeit. A hideg beton dörzsölése összekeveredik azzal, ahogy most a szekrény élei vágnak bele a hátamba, de amikor megérzem a tolakodó érintéseket a pólóm alatt, csak egy erőtlen, szánalmasan gyenge hang hagyja el a torkomat. Az elmémben élő Uzi ettől csak bátrabb lesz, az ujjai feljebb kúsznak és még van ideje a fülembe mormolni valami undorító dolgot, mielőtt egyszer csak eltűnne rólam.
Egyszerűen nem jut el hozzám a külvilág, még mindig nem. Hallom a hangzavart, de az elmém nem meri leengedni a gátakat. A lábaim nem tartanak meg tovább, remegve csúszok le lassan a padlóra, aztán felhúzom a térdeimet és átkarolom őket, próbálom minél kisebbre összehúzni magam, hogy ne láthasson meg, amikor visszajön. A körmeim mélyen a sajt bőrömbe vájnak, olyan erősen kapaszkodom, és amikor valaki az arcomhoz ér, összerezzenek. Csak ahogy meghallom az Ő hangját kezd egy kicsit megszakadni a jótékony köd vastagsága, de még mindig szinte vakon bámulok magam elé. Visszajátszom magamban a hangját, a szavait, érzékelem a mozgást, de azt még nem, hogy Ő az, úgyhogy csak kapaszkodom a hangjába...
A hideg víz érintésére erőteljesebben rezzenek össze. Újra meghallom a hangját, érzem az ölelését, az érintését, az illatát... menekülök ezekbe, legalábbis egy kis ideig, de aztán a hideg víz lassan elkezd kijózanítani, és rájövök, hogy ez a valóság. A lélegzetem hirtelen, erőteljesen távozik a mellkasomból, hogy aztán rögtön szűkölve szívjak be egy újabbat. A pánik olyan erőteljesen uralkodik el rajtam, hogy ha nem ülnénk, most újra összeroskadnék, remegni kezdek, hevesen kapkodok levegőért, a könnyeim elkeverednek a hideg vízzel. Menekülnék, megpróbálok felállni - bár az úgysem menne - elmászni, de ha nem hagyja, egyszerűen csak belé kapaszkodok, a pólójába markolok, bár szinte képtelen vagyok kontrollálni a légzésem. A hangjába kapaszkodva próbálok kikecmeregni a fojtogató pánikból, és ha percek múlva sikerül is viszonylag normálisabban vennem a levegőt, a szívverésem nem nyugszik és a könnyeim sem apadnak.
– Nem tudtam... Nem tudtam... Azt hittem, hogy majd... Nem tudtam megmozdulni... – próbálom összefüggéstelenül a tudtára adni, hogy én megpróbáltam, de már képtelen vagyok önmagamat is megvédeni. Újra elkezd eluralkodni rajtam a pánik, amikor rájövök, hogy mit láthatott, hogy most mibe keveredtünk, hogy ott vagyunk, abban az állapotban, amitől mindig is rettegtem. Amikor átfedésbe kerül az emlékeimmel és mindazzal, amit okoztak.
– Axel... – Szinte nyüszítem a nevét, megint menekülni akarok, de az ökleim csak még erősebben markolják a felsőjét, mert a lelkem mélyén tudom, hogy itt kell maradnom még akkor is, ha szinte belehalok a gondolatba, hogy ezt lássa.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Nem vádolhatnak ártatlansággal, miközben elkezdek húzódzkodni, az ő segítségével, azzal a biztos tudattal, hogy ott áll mögöttem és a fenekemet nézi. Igen, igaza van, bár nézhetnénk onnan is a dolgot, hogy megadom neki a lehetőséget a nézelődésre... Az incselkedő megjegyzésemre mindenesetre nagyon is tetszetős választ ad, elégedetten mosolygok magam elé; nekem csak az a szerencsém, hogy lefoglalom magamat és a gondolataimat is a gyakorlatokkal, így nem tud megszaladni a fantáziám. Persze kihasználja a lehetőséget, hogy közben valamennyire fogdoshasson is, aztán miután végeztem, bepótolja azt a markolást is, amit azt hiszem, jócskán kivívtam magamnak, de meg sem próbálok úgy tenni, mintha ellenemre lenne.
Ezután én segítek neki a láncoknál, mérem az időt, és neki meg az lesz végül a szerencséje, hogy felmarkoltam azt a stoppert. Na meg hogy be is kapcsoltam. Én a magam gondolatait jócskán lekötöm azzal, hogy őt figyeljem gátlástalanul, így aztán az egy perc csak a stoppernek köszönhetően lesz tényleg egy perc, de legalább a csipogása engem is kizökkent. Részben, legalábbis, ugyanis miután azt mondja, neki is elég volt, nem teszek féket a nyelvemre, miközben ujjaim elkalandoznak a karján. Szinte látom a szemein a pillanatot, amikor elveszik a gondolataiban, az arcomra lassú, elégedett, gonosz kis mosoly kúszik, de mire pislogva próbál magához térni, már eltávolítom magam a közeléből, legalábbis abból a körből, ami neki karnyújtásnyira van, nehogy már most meg kelljen fizetnem a következményekért - mert később meg fogok, ebben biztos vagyok. A mosolyom azért végig ott marad az arcomon, miközben nyújtok, és igen, úgy, hogy lássa, és igen, ő néz, és igen, rá is játszok direkt olyan pózokat választva, amivel még egy kis olajat önthetek a tűzre. Látom, hogy meg sem mozdul, nem áll fel a padról, és hazudnék, ha azt mondanám, az én fantáziámban nem sejlik fel, mennyire szereti kihasználni a hajlékonyságomat, nekem azért kicsit könnyebb a helyzetem.
Amikor végzek, jobbnak látom továbbra sem a közelébe menni, de levakarhatatlan mosollyal figyelem, hogy egy kicsit még marad, ahol volt. Miközben ő is lenyújt, én leülök, megtörölközök egy kicsit, megiszom a vizemet, aztán berakom őket a táskába és felkelve a padról megvárom őt is. Élénken csillogó szemekkel figyelem, ahogy felém közelít, és szinte már előre megborzongok, amikor a fülemhez hajol, de a fenyegetésére egyenesen ki is ráz a hideg. Beharapom az alsóajkam, ellenállok a késztetésnek, hogy valami yes, daddy típusú választ mondjak.
– Nem tudom, miről beszélsz – bazsalygok fel rá inkább, majd ahogy a fenekemre üt, halk kuncogással veszem én is az öltöző felé az irányt. Még hátrapillantok rá a vállam felett egy játékos mosollyal, de aztán bevetem magam a női részleghez, mert most kifejezetten várom, hogy hamar hazaérjünk.
Viszonylag gyorsan lezuhanyozok és megtörölközök; ugyan van bent két lány, de ők most készülnek edzeni, szóval nem kell zavartatnom magam a hegek miatt. Az ajtók hangjára már csak emiatt sem figyelek fel. Mire kezemben a törölközővel, fehérneműben visszamegyek az öltözőszekrényhez, már nincsenek ott, én pedig nyugodtan szárítom át magam még egyszer, mielőtt felvenném a pólómat.
Ekkor hallom meg magam mögött a motoszkálást.
Megállok a mozdulatban, hogy a póló alját már lassan és hangtalanul húzzam le teljesen, mert bár nem lenne okom rosszat sejteni, az ösztönöm erőteljesen jelezni kezd. A helyzet kétszeresen ismerős, egyelőre mégsem teszek semmit, csak hallgatom a lassú lépteket a hátam mögött, miközben szemeim a szekrényem tartalmát és állapotát fürkészik. Nálam van a Glock, de a táskára van dobva a törölköző is, szóval túl sok időbe telne kivenni... mondjuk nem is esek kétségbe. Kettőből kétszer is nevetséges ellenfél volt az a faszkalap - ha megint ő az egyáltalán -, de azért titkon reméltem, hogy a legutóbbi alkalommal végleges takarításra gondolt az az isten-féleség. Mindegy.
Megvárom, hogy ő mozduljon először, hagyom, hogy az ösztönöm irányítson, mint mindig, bár az meg sem fordul a fejemben, hogy baj lehet abból, ha nem támadok rögtön. Nem akarom felhívni magunkra a figyelmet, ezért csak lebukok a keze elől, majd ugyanezzel a mozdulattal meg is fordulok, hogy szembe kerüljünk egymással - hogy aztán megcsapja az orromat valami fura és nagyon jellegzetes szag. Mielőtt még az agyam beazonosíthatná, cselekednem kell, két kézzel kapom el a nyakam felé kapó kart, viszont így megadom neki a lehetőséget, hogy bemutassa nekem azt a bizonyos jellegzetes szagot. Ahogy a textilkendő a számra és az orromra simul, ösztönösen tartom vissza a lélegzetem, bár érzem, hogy egy kicsit így is jut belőle...
- Fogalmad sincs, mióta várok erre a pillanatra.
És kész.
Ahogy pontosan ugyanazt mondja, ami egy másik hangon rendszeresen kísért éjszakánként, az agyam egyszerűen leblokkol. Még érzem, ahogy a végtagjaim zsibbadni kezdenek, a látásom beszűkül, a lélegzetemet pedig már nem is erővel kell visszatartanom. Jeges pánik kúszik fel a gerincemen, mégis képtelen vagyok megmozdulni, még az ösztönöm sem tud áttörni azon a vastag falon, amit az elmém ösztönösen maga köré emel. Zsibbadtan, mozdulatlanul, üveges tekintettel állok, még ha a pulzusom hirtelen az egekbe szökik is.
- Már nem is ellenkezel, hm? Nem is kell ez a szar... - Nem érzékelem, hogy a földre dobja a kendőt, a fejemben összekeveredik a valóság az emlékekkel, főleg, ahogy a nyakamra fonja az ujjait és közelebb hajol. - Tudtam, hogy csak kéreted magad. Már a múltkor sem volt veled az a fasz. Fogadni mernék, hogy már most rohadtul kész vagy rám...
A szívem olyan hevesen ver, hogy a látóterem csak tovább szűkül miatta, hideg veríték ül ki a testemre, de a remegésemet bátorításnak veszi, vagy egyszerűen csak nem érdekli. A szavai Uzi hangján visszhangzanak a fejemben, megint ott vagyok, megint a hideg padlón fekszem, megint nem kapok levegőt. A lihegés a fülemnél az övé, a torkomra fonódó ujjak az övék, a pólóm alá nyúló tapogató kéz az övé, és én megint csak meg akarok szűnni létezni...

hold me now || coded by eirik

“I need to make sure you know that you are the only one I'll ever love, yeah, you, if it's not you, it's not anyone
 

Axel && Aviva

A nadrágok beszerzése után eljutunk az edzőterembe, ahol bár nem lopja be magam a szívembe Miss Csoroganyála, legalább a korábbi, szerepjátszással kapcsolatos aggodalmaink alaptalannak bizonyulnak. A lényeg, hogy Axel az enyém Skygge is helyet kap, mi pedig mehetünk öltözni. Átöltözés után a teremben még megbeszéljük a stratégiát, de aztán olyasmivel fenyeget, hogy miközben már elindulok az egyik pad felé, halkan kuncogni kezdek, és hátrapillantok rá a vállam felett.
– Akkor lehet, hogy mégis megkockáztatom – somolygok rá. Nem mintha megfordulna ilyesmi komolyan is a fejemben, egyetlen idegen férfi közelségét, pláne nem érintését nem tudnám elviselni a történtek után, de ő is tudja, hogy sosincs ellenemre semmi, amit a fenekemmel csinál. De ennyire azért nem megyek bele mélyen az értelmezésbe, különben nem fogunk edzeni...
Erre mondjuk megint emlékeztetni kell magamat, amikor rajtam van a sor, hogy bámészkodjak, mert bár tudom, hogy nem direkt csinálja, én nem tudom nem meglátni a párhuzamot és a hasonlóságokat. Azért sikerül megfékeznem a famtáziámat, de szerez nekem néhány kellemetlenül forró pillanatot, az biztos. Szándékosság ide vagy oda, ez némiképp viszonzásra is talál, miután végzett a padon, ugyanis odamegyek hozzá segítséget kérni, és amikor meglátom élénk pillantását és a kis mosolyát, nem is kérdőjelezem meg ezt a döntésemet. Eszembe jut, hogy most azt látom rajta, amit akartam: elterelődött a figyelme. A húzódzkodó rúdhoz lépve pedig mindez csak fokozódik; mondjuk amikor a vállam felett hátrapillantva látom, hogy majdnem kinevet, miközben nyújtózkodom, először én vonom fel jelentőségteljesen a szemöldököm. Aztán megérzem meleg tenyereit a csípőmön, és ahogy felemel, meg is ragadom a rudat, majd - amint megvan a biztos fogásom -, nekikezdek a gyakorlatnak. Nem lep meg, hogy ugyanott marad, ahol volt, és az sem, amikor meghallom halk, sóhajjal átszőtt mormogását.
– Azt hittem, szereted a termetemet – mosolygok magam elé, a szavak erejéig leengedve tartva magam, csak utána húzva fel újra a testem. Kis híján kuncogni kezdek, amikor megérzem az ujjait a fenekem alatt, mert nem segít rá a mozdulatokra - nem is kellene, de ha kellene sem az lenne a megfelelő fogás -, csak a saját kedvtelése vezérli. Egészen addig ott is marad a keze, míg a harmadik sorozat végén hosszan ki nem fújom a levegőt, majd a bokáim szétkulcsolásával jelzem is, hogy elég volt. Elengedi a fenekemet, aztán hagy lehuppanni a földre, de nem is baj, mert a fogdosás elmaradását bepótolja egy kis csókkal a fejemen... aztán halkan kuncogni kezdek, amikor megérzem ujjait a fenekembe markolni. Szóval mégsem marad el a fogdosás.
– Oké – bólintok mosolyogva, miután követtem a pillantását a láncok irányába. Elindulok vele, út közben megállok a táskámnál inni néhány kortyot, meg megtörölni magam egy kicsit, de aztán már ott is vagyok. A fekvenyomás tapasztalataiból kiindulva felmarkolok egy stoppert a polcokról - tudok én fejben számolni, de Axel mellett néha a gondolkodás is nehéz -, aztán megállok mellette, kicsit előtte, elég távol a lánctól ahhoz, hogy útban ne legyek.
– Egy perc – biccentek, beállítom az időt a stopperen, majd egy kis mosollyal újra felnézek rá.
– Mehet – mondom, és az első mozdulatával le is nyomom a stopperen a gombot, hogy elkezdjen visszaszámolni. Így legalább szabadon legeltethetem a szemeimet - ismét -, és Axelnek is szerencséje van, mert bizony el is bambulok, én is csak a stopper pittyegésére figyelek fel, szóval enélkül garantáltan több lett volna mint egy perc. Cseppnyj bűntudat sincs viszont a mosolyomban, miközben nullázom az eszközt, majd kérdőn rápillantok, hogy szeretne-e még egy kört. Ha igen, ugyanúgy segítek neki, és amikor úgy érzi, hogy készen van, felpillantok a nagy órára a terem falán. Máris eltelt majdnem egy óra.
– Te szeretnél még valamit? Én szerintem már csak lenyújtok – vezetem vissza a pillantásom Axelre. Ha kell még valamihez segítség, természetesen állok rendelkezésre, de ha nem, akkor csak közelebb lépek hozzá, egy kis elégedett mosollyal, ujjaimat végigsimítva a karján feszülő izmokat fedő nedves bőrén.
– Akkor ideje, hogy én hajtogassam magam lehetetlen jógapózokba helyetted – jegyzem meg huncut hanglejtéssel, egyértelműen arra utalva, amikor az ágyban - vagy lényegében bármelyik másik felületen - velem szokott origamizni. Ezután viszont tényleg hozzálátok a nyújtáshoz, megiszom a maradék vizemet is, megtörölközök, és természetesen megvárom Axelt is. Az sem zavar, ha kell egy kicsit ücsörögnöm, mert a szemeimet bármikor le tudom foglalni a látványával.

anyone || coded by eirik

“I need to make sure you know that you are the only one I'll ever love, yeah, you, if it's not you, it's not anyone
 

Axel && Aviva

Örülök annak, hogy meg tudom nevettetni, mert ez a hang olyasmi, amit imádok tőle hallani, és egyébként is mindig plusz örömmel tölt el a tudat, ha mindezt ráadásul én tudom elérni nála. A válasza ráadásul más okokból is az arcomra csal egy kis mosolyt, meg némi huncut, de annál boldogabb csillogást a szemeimbe.
– Ó, igen, ezt már bizonyítottad, amikor hazajöttél – pillantok fel rá, nyilvánvalóan a lánykérésre célozva. Ez még mindig olyasmi, ami kicsit hihetetlennek tűnik - azt hiszem, mindkettőnknek -, ugyanakkor a gyűrű már most olyan természetesen illeszkedik az ujjamra, mintha mindig is ott kellett volna lennie.
Ha már gyűrű, ezzel viccesen előhozakodok akkor is, amikor szóba hozza a meggyőző erejét és annak eszközeit, a játékos fenyegetőzésre pedig olyan választ kapok, amire szívből felnevetek.
– Helyes válasz, Prince Charming – kacsintok rá egy vidám mosollyal, jobb híján a herceg eredeti megnevezését használva, mert őszintén szólva fogalmam sincs, a Hamupipőke norvég verziójában milyen megnevezést kapott, ha kapott egyáltalán.
Az edzőterembe lépve szerencsére nem a régi recepcióssal találjuk szembe magunkat, de ezt a szerencsét számomra bőven kompenzálja, hogy épp a nyála nem csordul ki a szája sarkán a lánynak, miközben Axelt nézi leplezetlen lelkesedéssel, még akkor sem zavartatva magát, amikor mindketten egyértelművé tesszük, hogy hozzám tartozik. Csak azért nem tolom túl a dolgot, mert legalább Skygge kérdésében megértő, de azért a kutyának mentálisan megüzenem, hogy felőlem nyugodtan a seggébe haraphat, én meg fogom dicsérni miatta. Az öltözők előtt már sokkal nyugodtabban tudunk búcsút venni egymástól, még egy kis játszadozás is belefér, és persze, hogy érzem még magamon egy kicsit a tekintetét, amikor én már elindulok.
Mire átöltözök, ő már odabent van, de szokás szerint úgy indulunk egymás felé, mintha mágnesek lennének belénk építve, amik megállíthatatlanul, állandóan vonzzák egymást.
– Valami olyasmi. Azért ha segítség kell, ígérem, neked szólok – somolygok fel rá, mielőtt magamhoz húznám még egy rövid csókra.
Nekikezdünk az edzésnek, átfedésekkel futunk a padokon, majd térünk át a súlyokra. Teljes lelki nyugalommal legeltetem rajta a szemem, persze figyelek a szabályos légzésre és mozdulatokra, elkerülendő a sérüléseket, de azért nő legyen a talpán, aki nem csodálja meg a nedvességtől finoman csillogó bőr alatt domborodó feszes izmokat, vagy akár az arcát, amikor épp koncentrál. Egy ilyen alkalommal mondjuk el is kalandozok, mert eszembe jutnak hasonló, de mégis nagyon más pillanatok, aminek hatására szabálytalanul ugrik meg a pulzusom, de ezután igyekszek féket tenni magamra és a fantáziámra. Főleg a fantáziámra. Egy kicsit segít ezen egy furcsa érzés, ami elkap egy ponton, és ami miatt a tekintetem akaratlanul is az üvegfal túloldalára téved, de nem látok semmi és senki gyanúsat az utcán, szóval elkönyvelem a dolgot paranoiának. Inkább én is adózok azért az ő örömének, tudatosan, élvezve magamon a tekintetét, hogy aztán ismét helyet cseréljünk, mert amikor nekikezd a fekve nyomásnak, nekem kell megtörölnöm a szám szélét. Nem zavarom meg közben, de örömmel nézem végig a sorozatokat, közben úgy téve, mintha csak ivó- és törölközőszünetet tartanék. Megvárom, hogy végezzen, csak azután lépek oda hozzá, majd egy kis mosollyal az arcomon hajolok közelebb.
– Helló, szépfiú. Kéne egy kis segítség a húzódzkodásban, ha ráérsz egy percre – csillannak meg a szemeim játékosan, pedig még csak nem is viccelek. Megvannak az előnyei, ha az ember vőlegénye félóriás, különösen, ha olyan alacsony vagy, hogy magadtól csak ugorva éred fel a rudat. Amit persze megtehetnék, de mennyivel jobb így? Ha benne van a kis játékban, oda is lépek vele a nyomomban a rudak egyikéhez, felnyújtom a kezeimet, majd azzal a kis mosollyal a szám sarkában nézek rá hátra a vállam felett, rábízva az emelési módszert... és ha megkapaszkodtam, azt is, hogy ott marad-e még egy kicsit segíteni, amin nem lepődnék meg, tekintve, hogy ha most otthon lennénk, valószínűleg még bele is harapna a fenekembe. Nem is baj, ha így kezdek neki a húzódzkodásnak, mert azzal egyébként is fel tudom hívni magamra a kéretlen figyelmet, hiszen a fizikai erőm és a képzettségem miatt sem igazán férek bele a "gyengébbik nem" sztereotípiába.

anyone || coded by eirik

“I need to make sure you know that you are the only one I'll ever love, yeah, you, if it's not you, it's not anyone
 

Axel && Aviva

Látom az arckifejezésén, hogy sikerült meglepnem a válaszommal. Nem feltétlenül értem, pontosan mi lepi meg ennyire, azt hittem, számára is egyértelmű, hogy ő ezeknek a gondolatoknak a központja, de hát ha eddig nem volt az, akkor legalább most azzá tettem. Nem is kérdezek rá, inkább csak mosolyogva közelebb hajolok hozzá, arcomat ragaszkodón simítva a vállához, majd el is nyújtva egy kicsit a pillanatot, amikor megérzem ajkait a hajamon.
Az üzletben megnyerem magamnak a négylábú nagyfiút, de cseppet se bánom. Igyekszem azért Axel segítségére is lenni, ha már bejöttem vele - és nem, nem azzal, hogy ismét megkísérlem leteperni a próbafülkében -, és ez végül nem is csak a farmerek kiválasztásában mutatkozik meg. Szóba kerül a látogatása az apámnál, és nem tudom nem észrevenni, hogy a gondolat továbbra is némi feszültséggel tölti el, de igyekszem megakadályozni, hogy túl mélyre merüljön ebben az érzésben. A kezét megfogva vonom magamra a figyelmét, és amikor tenyere a arcomra simul, tekintete pedig találkozik az enyémmel, egyiket sem eresztem. Megnyugtatóan mosolygok rá és figyelem a kék íriszeket, a finom simítás pedig a szemeivel együtt üzeni meg nekem, hogy szavak nélkül is értjük egymást ebben a pillanatban (is). Amikor egy kis mosollyal hozzám hajol, ugyanezzel a megnyugtató üzenettel viszonzom hálás csókját, kezemmel végigsimítva a fején, majd még egy pillanatra elmerülök szemeinek kékjében, mielőtt megszakítanánk a pillanatot. És én ezért tudom, hogy nem lehet baj, a találkozójukon sem. Axel nélkül nem vagyok kerek egész, és ha ő hajlandó volt megbocsátani nekem a hibás döntésemet és annak minden következményét, akkor az apám sem tagadhatja meg tőle ugyanezt.
Miután megvan minden, amire szüksége volt, visszasétálunk az autóhoz, Skygge pedig marad nálam, de továbbra sem zavar, még akkor sem, ha egyelőre hibásan méri fel a karom hosszát Axeléhez képest. Az edzőterem kapcsán felmerülnek bizonyos érthető kétségek, de igyekszem megnyugtatni Axelt, hogy én sem kívánok visszatérni Flaviához, még a terem kedvéért sem. A kis mosolya és a kiegészítése hatására megforgatom a szemeimet, de somolyogva pillantok rá.
– Pedig azt hittem, heti kétszer átutazunk az országon egy edzés kedvéért – ironizálok egy kicsit. – A nagyon közeli és a lényegesen távoli jövőre céloztam – igazítom ki aztán az előző szavaimat felvont szemöldökkel, vidám pillantással.
A lényeg viszont így is egyértelmű: szerencsét próbálunk a szokásos helyen, ezért arra veszem az irányt a kocsival, és a közelben parkolok le. Mielőtt kiszállnánk, még mosolyogva rákérdezek Skygge sejthető sorsára, de Axel célzatos kiegészítésén halkan elnevetem magam.
– Ha a meggyőzés érdekében bárki más ujjára is gyűrűt akarsz húzni, nem állok jót magamért! – fenyegetem meg játékosan, még a mutatóujjamat is feltartva; csípőre csak azért nem teszem a kezem, mert a kocsiban ülve hülyén nézne ki.
Kiszállunk a kocsiból, és indulás előtt magunkhoz vesszük a táskákat és Skyggét is. Utóbbi ismét hozzám kerül, és nem is baj, mert amikor meglátom a fiatal lányt odabent a pult mögött, már el is könyvelem magamban a következő perceket, és eljátszok a gondolattal, hogy az első ferde pillantására megtanítsam Skyggének a harapj a seggébe parancsot. Na jó, bent azért jól nevelten viselkedek, még akkor is, ha a sejtéseim már az első pillanatokban nyilvánvalóan beigazolódnak, tekintve a lány kocsányon csüngő szemeit, amikkel nem engem, de még csak nem is a kutyát bámulja. A mosolya sem kevésbé lelkes, de ellenállok a késztetésnek, hogy felcsapjam a bal kezem a pultra, hogy aztán dobolni kezdjek rajta az ujjaimmal. Főleg a gyűrűsujjammal. Nincs értelme féltékenynek lennem, mert tudom hogy semmi okom aggodalomra, de akkor is idegesít, ha valaki ilyen nyíltan lelkesedik az iránt, ami az enyém. Megelégszem azzal, hogy amint Axel ismét magához karol, szorosabban simulok az oldalához, és lehet, hogy a bal kezemet előtte is átvezetem. Aminek nyilván semmi köze ahhoz, hogy amikor összekulcsolom az ujjaimat az oldalnál, a bal kézfejem épp felé mutat.
Axel ügyesen lerázza rólunk a bérlet kérdését, kérdő pillantására pedig megrázom a fejem, nekem is ott egy üveg víz a hátizsákomban. Míg Axel fizet, én megsimogatom Skyggét, a tekintetemmel valami olyasmit üzenve neki, hogy nyugodtan harapd meg, ha nem szimpi, és esküszöm, olyan értelmesen néz vissza rám, hogy megesküdnék rá: érti. Átadom a pórázt Axelnek, megvárom, míg a pult mögé vezeti, és amint Skygge ügyesen felveszi a várakozó pozíciót, az öltözők felé indulhatunk, megszabadulva a lánytól is. Mielőtt szétválnánk az öltözők előtt, még kapok egy kis csókot, ami után mosolyogva nézek fel rá, ez a mosoly pedig kiszélesedik a szavai és a lefelé révedő tekintete hatására.
– Ne legyél türelmetlen – felelem játékosan. Ha otthon lennénk, fordulás közben ráütnék a saját fenekemre, csak hogy játszadozzak vele egy kicsit, de most beérem azzal, hogy feltűnőbben ringó csípővel fordítok neki hátat és indulok el a női öltöző felé, mert tudom, hogy még nézni fog egy kicsit.
Az öltözőben nincs más rajtam kívül, így nyugodtan át tudok vedleni az edzős cuccaimba. Az egyszerű, fekete leggings fölé felveszek egy fekete sportmelltartót, de ezúttal nem érem be ennyivel, fölé még odakerül a vékony és laza, háromnegyedes ujjú felső is. Nem tapad rám, nem akadályoz a mozgásban, a hasam egy részét szabadon is hagyja, de jelentős mértékű heget takar el a felsőtestemről. Felhúzom a cipőmet is, majd a táskát a vállamra kanyarítva - vannak szokások, amiket nem fogok egyhamar levetkőzni - az edzőterem felé veszem az irányt. Ahogy kilépek az öltözőből, már látom is az egyetlen említésre érdemes szempárt, mosolyogva teszek felé én is néhány lépést, ahogy felém indul. És igen, közben alaposan be is lakmározok a látványából, ahogy a szemeim alaposan végigjárják az alakját, tetőtől talpig, majd visszafelé is.
– Nem merlek huzamosabb ideig szem elől téveszteni – válaszolom játékos hangon, de azért csak félig komolytalanul. Emlékszem még a múltkori nyögdécselő primadonnára is. Szerencsére az én sokszorosan rámenős haveromnak nyomát sem látom, ahogy körbepillantok a termen; talán a legutóbbi alkalommal megtanulta a leckét.
– Azért nem kötlek röghöz, ne aggódj. Én szerintem kezdek némi futással, aztán átmegyek a súlyokhoz. Válaszd, amit jónak látsz, de rajtad tartom a szemem – nézek fel rá huncut mosollyal, miközben közelebb lépek hozzá. Finoman markolok a felsője elejére, annál fogva húzom magamhoz, aztán lábujjhegyre emelkedve bezsebelek egy kis csókot tőle.
– Szólj, ha kell valamihez extra súly – teszem még hozzá célzatosan, mielőtt somolyogva elengedném.
Csak ezután látok munkához ténylegesen. Leteszem a táskámat az egyik közeli padra, aztán nekiállok bemelegíteni, és amint elegendően bejárattam az izmaimat és az ízületeimet, a terveimnek megfelelően a futópadokhoz megyek. Azt az ígéretemet is betartom, hogy szemmel tartom a vőlegényemet, sőt, ha esetleg ő is fut egy kicsit, akkor a mellette levő gépet veszem birtokba. Ezúttal beérem egy jó negyed óra, húsz perces, intenzívebb futással, aztán áttérek a súlyokra - ismét Axel közelében, nyilván. Szerencsére én ezúttal megúszom különösebben nyomulós alakok nélkül; a nézelődést sajnos nem tiltja törvény, és lehet, hogy egy kicsit kellemetlenebbül érzem magam emiatt, mint korábban, ez legyen a legnagyobb bajom. Inkább lekötöm a figyelmem az edzéssel és Axellel - ha ő kap a hülye libákból, nem félek kinyilvánítani a hovatartozását, de ha nem szükséges ilyesmi, beérem lopott pillantásokkal és mosolyokkal. Nyilván szeretek adózni a látványának, és nyilván én sem sajnálom tőle a sajátomat, alapos rálátást engedek neki, különösen a felhúzásoknál és a guggolásoknál, ha már alig várta az öltöző előtt is.
Csak az a baj, hogy mivel ő köti le a figyelmem nagy részét és nyugalomba ringattam magam a többi férfi vendéget illetően, azt már nem veszem észre, ami az utcán leselkedik rám - szó szerint, az edzőterem üvegén keresztül.

anyone || coded by eirik

“I need to make sure you know that you are the only one I'll ever love, yeah, you, if it's not you, it's not anyone
 

Axel && Aviva

Örülök annak, hogy bele tudunk vágni a figyelemelterelésbe, még ha nem is ment bele azonnal. Csak remélni tudom, hogy be fog jönni az ötletem, hogy egy kis levegő- és környezetváltozás jót tesz majd neki; nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a kabinnal kapcsolatos emlékek rossz hatással lehetnek rá. Hiszen én is puszta kézzel zúztam össze minden azokkal kapcsolatos berendezési tárgyat, és még azután sem tudtam gondtalanul itt élni, akkor rá miért ne lehetne hatással? Ez az elmélet. A gyakorlatot meg majd meglátjuk.
Beautózunk a városba, első állomásként az útba eső legközelebbi ruhaboltot célozva meg. Nem kérdés, hogy segítek válogatni Axelnek, és az sem, hogy utána egy kicsit még incselkedünk egymással. A szavaira elgondolkozó arcot vágok, hümmögök, még a homlokom is ráncba szalad, ajkaimat pedig erősen koncentrálva csücsörítem kissé, de aztán eltűnik az arcomról ez a kifejezés, és elmosolyodva rázom meg a fejem.
– Nem. Te vagy a vonzalom tárgya – jelentem ki végül a - nyilván nem is olyan rejtélyes - megfejtést. Vidáman, csillogó szemekkel pillantok fel rá, aztán ragaszkodón a vállához simítom az arcomat egy pillanatra, ezzel az egyszerű mozdulattal fejezve ki az incselkedés mögött megbújó egyébként komoly igazságot.
Az üzletben Skygge is megkapja a maradási engedélyt, úgyhogy átveszem a felügyeletét, míg Axel válogat és próbál. Nem okoz egyébként gondot, jól nevelt és nincsenek is olyan ingerek, amik nagyon kizökkenthetnék, így gond nélkül megértjük egymást, még akkor is fegyelmezetten ül mellettem, amikor már játéknak tekinti a gazdája "bújócskázását". Én persze minden adandó alkalmat kihasználok közben mind a nyálcsorgatásra - de tényleg, szerintem törvényellenes, hogy egy férfinek ilyen jó feneke legyen -, mind pedig a taperolásra különböző ürügyekkel, és amikor a próba végeztével a tanácsomat kéri, már csak ezért sem hagyom cserben. Bár tényleg nem hiszem, hogy ennek jelentősége lenne, látom rajta, hogy ez neki fontos, ezért nem intézem el egy "nem számít" jellegű válasszal, hanem végigveszem a lehetőségeket. Látom rajta, hogy erre tényleg szüksége volt, a javaslatára mosolyogva bólintok egyet.
– Tökéletes. Nem is túl hivalkodó és nem is slampos – erősítem meg. Szinte érzem rajta, hogy ettől még feszült a találkozó gondolatától, ezért odanyúlok a kezéért, amivel épp nem a tarkóját vakarta, finoman megszorítom a kézfejét, aztán oda is húzom magamhoz.
– Minden rendben lesz – jelentem ki megnyugtató hangon, aztán a tenyerébe csókolok, és egy pillanatra az arcomra is simítom azt, puhán beledőlve az érintésébe. Fogva tartom a pillantását erre a kis időre, rámosolygok, igyekszem a tekintetemmel is üzenni neki a megnyugvást. Tudom, hogy az apámnak az a fontos, hogy boldog legyek és egyenesbe jöjjek, amihez Axel a kulcs. Ezt ő is be fogja látni, hiszek benne.
A tartalék farmer gondolatát elutasítja, érthető okokból, én pedig igyekszem nem arra koncentrálni, amit a többiről mond; a városról és a kikötőről. Ez engem tesz feszültté, mert még mindig nehéz szabadulni az önvád marcangoló súlya alól, és ezt mind a saját felelősségemnek érzem, de igyekszem elnyomni és legyűrni magamban ezt a rossz érzést. Tudom, hogy nem erre kellene koncentrálnom. Skyggével megvárjuk, míg megveszi a farmerokat, aztán csatlakozunk hozzá kifelé menet, de hiába nyújtom felé a pórázt, egy huncut pillantással rám hagyja azt. Halkan elnevetem magam, mondjuk egyáltalán nem zavar, nem idegeskedek azon, ha Skygge rám van bízva, mert még ha gyakorlási fázisban vagyunk is, egyrészt nem bajkeverő kutya, másrészt azért gond nélkül szokott hallgatni rám, legfeljebb néha még megerősítést kér Axeltől is. Ahogy kimegyünk is szépen sétál mellettem, legfeljebb azért kell megmozdítanom a kezem, mert nekem nem olyan hosszú a karom, mint Axelnek, így út közben nehezebb neki beleszagolnia egy-két bokorba.
A kocsi felé menet rákérdezek, hogy jó-e a régi edzőterem - inkább biztosra mennék a gondolatait és érzéseit illetően -, a válaszán pedig csak egy kicsit gondolkodok el. Utána rögtön el is tereli a figyelmemet Robin és Flavia emlegetésével, mire egy halvány, már-már bocsánatkérő mosollyal aprón megrázom a fejem.
– Én sem akarok szerepet játszani – felelem szelíden. Egyébként is kétlem, hogy megvannak még neki Robin papírjai, nekem is új irataim vannak már - semmivel nem igazibbak, de nekem is meg kellett szabadulnom Flaviától -, a lényeg viszont nem is ez. – Nem is biztos, hogy ugyanazok vannak még ott, vagy hogy egyáltalán felismernének. Ha viszont mégis, elég lesz egyszeri belépőt vennünk, nem bérletet, ahhoz még név sem kell, és legalább tudni fogjuk, hogy mégis célszerű lesz új helyet keresni a jövőre nézve – vonok vállat. Sok idő eltelt már, a hely pedig forgalmas, a viselkedésünk biztosan nem hagyott olyan mély nyomokat, hogy emiatt szerepet kelljen játszanunk. A név gond lehet, ha ugyanaz lesz a pultnál és esetleg jó a memóriája, de egy jegyhez nem kell név, szóval... Én nem aggódom, és ha ezzel őt is sikerül megnyugtatnom, annak kifejezetten örülök.
Először Skyggét terelem vissza a hátsó ülésre, hogy meg lehessen szabadítani a mindenféle ráaggatott dologtól, még ha nem is megyünk olyan messzire; én sem szívesen ülnék idebent szájkosárban. Mi is beszállunk, aztán célbaveszem az edzőtermet, vagy legalábbis a környékét, hogy találjunk parkolót a közelben. Sokat nem is kell keresni, hétköznap délelőtt lévén az emberek nagy része dolgozik, így viszonylag közel le tudom tenni az autót.
– Megint jöhet az off-duty katona faktor? – pillantok mosolyogva a középső tükörben Skyggére, majd oldalra fordulva Axelre. Egy edzőterem talán neccesebb kérdés lehet, de egyáltalán nem kizárt, hogy szívesen tesznek kivételt, vagy talán egyenesen kutyabarát a hely - ezt eddig nem figyeltem meg. Kiszállunk, és amint Skygge teljes díszbe kerül, elindulunk a terem felé. Az ajtón nem látok állatbarát helyre utaló feliratot, viszont tiltó piktogramnak sincs nyoma, szóval ez a próba-szerencse kategóriára utalhat. Ez egyben azt is jelenti, hogy Axelnek meg kellhet mutatnia az igazolványát, ami a korábbi elméletemnek ellent mondana... viszont mielőtt még elkezdhetnék ezen agyalni, az üvegajtón keresztül már látom, hogy egy új alkalmazott áll a pultnál, aki ráadásul egy fiatalabb forma lány.
Előre összeszorítom az állkapcsomat, ez ugyanis nyálcsorgatást és kéretlen bámészkodást ígér, de legalább minden szempontból biztos lehetek benne, hogy Axel nem azért fog benne mély nyomot hagyni, mert esetleg más névre emlékszik vele kapcsolatban.

anyone || coded by eirik