“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Ahogy sejtettem, nem mond semmit arról, hogy neki esetleg melege lenne, egyszerűen csak örül annak, hogy én jól érzem magam takaróba bugyolálva, a karjai között. Mint mindig, most is melegséggel - extra melegséggel - tölti meg a mellkasom a törődése, bár a kérdése miatt nincs lehetőségem ennek hangot is adni. Azonnal megijeszt a gondolat, hogy vajon mit álmodhat velem, amire még emlékszik is, a válasza viszont valamennyire megnyugtat, még ha nem is teljesen. Legalább az ő álmainak nincs értelme. Nem mintha ettől jobban örülnék, hogy rémálmai vannak velem kapcsolatban...
– Sajnálom, hogy ilyeneket álmodsz – mondom halkan. Nem veszem annyira magamra, mintha azzal a bizonyos nappal álmodna folyamatosan, de azért részben felelősnek érzem magam érte, hiszen mégis csak én vagyok bennük, és a tetteim következményei, még ha nem is mindig értelmesen.
Ezután viszont felveti, hogy hogy ez lehet az oka a nehezebb ébresztésnek - ami logikusnak tűnik -, és azt is, hogy ez alapján megpróbálkozhatnék más ébresztési módszerekkel. A gyengécske viccemmel sikerül megmosolyogtatnom, aminek örülök, mert egyébként nem villanyoz fel túlságosan a módszer, amivel nagyon mély epizódokból ki tudtam már rángatni. Nem akarok emelt hangon beszélni vele és megütni őt reggelente, még ha nyilván nem is a maximális szinten kezdeném... de tudom, hogy most nem is ez számít. Nem azt kell néznem, nekem mi a jó, hanem hogy mivel tudom őt hatékonyabban a valóság peremén átbillenteni. Ráadásul már magától attól, hogy elkezd ötletelni, hirtelen felvillanyozódik, még feljebb is ül, teljesen átszellemülve az előző nehéz pillanatokhoz képest, és ezen aprón mosolyognom kell. Ettől persze figyelek rá, az ötletei egyébként is nagyon jók, szóval már készítem is a mentális jegyzeteimet. Nem szalasztom el viszont a pillanatot, amikor kirázza a hideg a kivételek említésekor, én pedig ösztönösen kezdem el simogatni a hátát, hogy elűzzem belőle a rossz érzéseket.
– Mm, ennyit a teli torokból üvöltésről és az istenes pofonról. Pedig fogadni mernék, hogy egy jó kis alapkiképzéshez méltó ébresztő még téged is ösztönösen kiugrasztana az ágyból – jegyzem meg egy kis mosollyal, aztán puhán megfogom az engem simogató kezét, hogy belecsókolhassak a tenyerébe, mielőtt újra útjára engedném.
– Rendben. Semmi emlékeztető, nyilván, de azon kívül mindenfélével próbálkozom majd. Esküszöm, még jegyzetelni is fogok, és addig súlyozom az eszközöket, míg megtalálom a tökéletes kombináció tökéletes erősségét – ígérem meg neki ezúttal már komolyabban, bár továbbra is mosolyogva. Közelebb hajolok hozzá és őt is finoman magam felé húzom.
– Bármit azért, hogy minél hamarabb újra velem legyél – mormolom halkan, aztán magamhoz ölelve invitálom egy puha csókra, hogy azzal pecsételjem meg ezeket az ígéreteket. Esküszöm, még hülyét is csinálok magamból, ha arra ébred fel a leghamarabb.
Miután elengedjük egymást, még nem húzódok el sokkal távolabb, egy kicsit még gyönyörködöm szemei csodás kékjében, miközben a hátát simogatom, de aztán mosolyogva adok neki még egy puszit, mielőtt még betegesnek titulálhatná az imádatomat.
– Nem vagy éhes vagy szomjas? – kérdezem újra megsimítva a hátát. – Én megveszek egy pohár vízért. Addig elindíthatnál valami filmet... vagy fordítva, ahogy tetszik – teszem hozzá mosolyogva, hátha kell neki a tudat, hogy ő gondoskodik rólam. Ha mégis a filmet választja, akkor én az üres tányérral együtt a konyhába megyek, azt beteszem a mosogatóba, aztán töltök egy pohár vizet magamnak, és persze ha kért valamit, arról sem feledkezem meg. Ha viszont fordított a felállás, akkor nekiállok filmet válogatni, bár a szempontjaim egyszerűek: legyen elég alapzajnak is, ha kell, és semmiképp ne triggerelhessen egyikünknél sem olyasmit, amit nem akarunk. Az nem igazán számít, hogy mi az, mert én úgyis csak azt a pillanatot várom, amikor visszaköltözhetek a kuckómba, de talán jól esne mindkettőnek kikapcsolni egy kicsit.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Még ha borzasztóan nehéz is ez az egész, még ha én magam is olyan szörnyű napot tudhatok magam mögött, hogy kimerültnek érzem magam minden értelemben, semmi nem állíthat akadályt az elé, hogy vigaszt nyújtsak Neki. Tényleg ő számomra a legfontosabb, és még ha meg is ígértette velem egyszer, hogy nem fog körülötte forogni az életem, azzal már akkor is elkéstünk és ez azóta sem változott. Érte élek. Most már mindig érte is akarok élni. Ahogy most is szeretném megnyugtatni, vigasztalni, és amikor végre meglátom azt az apró mosolyt, akkor azt fenn is akarom tartani - és boldog vagyok, amikor ez sikerül. Aztán közelebb hajol, és én is elébe megyek a mozdulatnak, félúton találkozva puha ajkaival, és amiért engedi, hosszabban élvezem azok lágy, érzelmekkel telt érintését az enyémeken, miközben finoman simogatom az arcát.
Remélem, én is tudok neki annyi megnyugvást adni, amennyit ő nekem, ugyanis ahogy visszahúz az ölelésébe, újra szinte szabályosan érezni vélem magamon a gyógyulást. Ezt bizonyos módon el is mondom neki, a válasza azonban megmosolyogtat, és még egy halk nevetést is előcsalogat belőlem.
– Nekem jó. Itt most számomra is kedvező a klíma – fűzöm még hozzá, belemosolyogva a mellkasába. El is gondolkozom rajta, hogy ha én ilyen jól érzem magam, akkor neki hogy nincs melege hosszúnadrágban és pólóban, de aztán rájövök, hogy valószínűleg melege van, csak épp eszében sincs ezt közölni velem, pláne nem fog emiatt kevésbé komfortos helyet teremteni nekem. Ez olyannyira rá vallana, hogy szinte belesajdul a mellkasom a hirtelen rám törő heves érzésekre, de aztán a kérdése teljesen eltereli a figyelmemet.
Először nem is nagyon tudom, mit mondjak, hiszen én magam sem értem az egészet, és arra nincs válaszom, miért nem beszéltem erről. Egyrészt még próbáltam rájönni az okokra, másrészt azt hiszem, féltem is felhozni ezeket a dolgokat, mert... bezárkózott. Most, hogy már legalább egy kicsit megnyílt nekem ezzel kapcsolatban, én sem félek beszélni róla, bár leginkább hangos gondolkodásnak tűnik az egész. Így is érzem, amikor megfeszül egy kicsit, ezért is csókolom meg puhán az állát, majd fordítom magam felé finoman az arcát, hogy aztán a szemeit fürkészve biztosítsam arról: még ha tudom is, hogy sokkal többet akarna adni nekem, már a puszta jelenléte is olyan gyógyír éjszakánként, ami nagyon sokat segít. Örülök, hogy ezt érti és elhiszi nekem, újra végigsimítok az arcán, amikor viszont megszólal, a szavai hatására a mozdulat kissé megakad. Jeges félelem mar a szívembe, amikor azt mondja, minden éjjel velem álmodik, mert az első gondolatom olyasmi, amitől kedvem támadna elmenni a Glockért és magam ellen fordítani a csövet.
– Velem? Ugye nem...? Ugye nem azt, hogy... – kérdezem akadozó hangon, de ki sem tudom mondani, ami eszembe jut. Ha most kiderül, hogy minden éjjel, újra és újra megálmodja, amit tettem vele, és hogy utána magára hagytam itt a kabinban, akkor én... Bele sem merek gondolni ebbe, már csak a gondolattól is sípolni kezd a fülem, különösen, mert emlékszem, hogy azt mondta, általában nem emlékszik az álmaira, szóval ha erre mégis, akkor az nem jelent semmi jót.
Amikor viszont azt mondja, ez lehet a magyarázat arra, hogy kevésbé vagyok hatásos, komoran gondolkozom el, mert ez egyszerre logikus és kiábrándító. Hogyan gyógyítsam meg, ha az álmai miatt pont hogy én vagyok a valóság ellensége? Legalábbis azokban a pillanatokban, amikor a rohamok kínozzák, hiszen utána már ő is érzi, hogy valóban itt vagyok. Erre egyetlen megoldás jut eszembe, de a gondolattól is rosszul vagyok, pedig amikor ismét megszólal, a szavai azt sugallják, hasonlóra gondolhatunk. Egy kicsit kétkedve nézek vissza rá.
– Arra gondolsz, hogy a reggeleidet kiabálással és ütlegeléssel indítsuk? Ez még az én ízlésemnél is extrémebb – mosolygok halványan, kényszeredetten, mert bár próbálom elviccelni a dolgot, nem igazán megy. Mélyen felsóhajtok.
– Tudod, hogy bármit megtennék érted, szóval ha kell, ezt is meg tudom, de utána nagyon sok ilyen kuckó kell majd nekem, mert nem fogom szeretni magam érte – ingatom meg a fejem, viszont mielőtt még azt hinné, túl sokat kér tőlem ezzel, komolyabban nézek rá. – Nem szeretném, hogy akár csak egy másodperccel is tovább legyél ott a szükségesnél. Ha azt mondod, próbáljuk meg így, akkor megpróbáljuk – nézek a szemeibe figyelmesen. Persze nem teli torokból üvöltéssel és csonttörő jobb horoggal fogok indítani, szépen kitapasztalom, mennyi az elég, és annál egy kicsit sem vagyok hajlandó tovább menni. Sokkal egyszerűbb lenne lespriccelni némi hideg vízzel, de ha egyszer a rohamai közben is hideg vízben fuldoklik, akkor el tudom képzelni, az mennyit segítene.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Borzalmas érzés az egész. Örülök annak, hogy ha az okokról nem is képes beszélni, ha nem is tudja elmondani, mi az, ami igazán nem hagyja békére lelni a szívét, legalább azt megosztja velem, ami zajlik benne emiatt. Még akkor is, ha el sem tudnék képzelni szörnyűbbet annál, mint hogy ő szenvedjen. Összetörik a szívem a szavaitól, a tudattól, hogy min megy keresztül nap mint nap, és hasztalannak érzem magam, mert semmit nem tehetek érte. Az egyetlen, amim van, az én magam vagyok, és még ha tudom is, hogy most már mintha az is kevés lenne, megteszek mindent, amit tudok: próbálom az ölelésemmel gyógyítani, a szavaimmal vigasztalni, a simogatásaimmal és a csókjaimmal nyugtatni. Nem tudom, ez mire lesz elég, de valahogy érzem, hogy most nem szabad belekeserednem ebbe. Csak a reakcióira figyelek, fáradt, elgyötört, de értőn figyelő szemeire, a bólintására, a mozdulatra, ahogy viszonozza az ölelésemet, ahogy ragaszkodón hozzám simítja a fejét, amikor megcsókolom. Ha apró lépésekben kell haladnunk, akkor azokkal fogom meggyógyítani a szívét... vagy legalábbis mindent megtenni ennek érdekében. Egyetlen dologra kérem: hogy ha tudja, fogadja el, hogy én nem haragszom rá semmiért. Ő is megbocsátott nekem egy szörnyűséget, éppen azt, ami végső soron idetaszított minket, és én elfogadtam, akármilyen nehéz volt is. Érzem, hogy megfeszül, halványan megremeg, de aztán ott egy apró bólintás, és nekem ez már elég. Visszaterelem a szót a mosolyomra, amit célként emlegetett, és örömmel látom az arcán megjelenő halvány mosolyt, ahogy felemeli a fejét.
– Remélem, ezt mondod majd néhány hétnyi folyamatos bárgyú mosolygást követően is – ugratom még egy kicsit, hogy fenntartsam azt a mosolyt, majd magam is gyengéden elmosolyodva simítom végig az arcát.
– Amíg te itt vagy, csak őszinte lesz – ígérem meg neki halkan, de már sokkal komolyabban. Amikor hozzám hajol, hüvelykujjammal még mindig az arcát simogatva viszonzom és nyújtom el egy kicsit azt a finom csókot. Nem állítom meg a helyezkedésben, és ahogy újra a karjaiba invitál, eszemben sincs ellenkezni. Mosollyal a szám sarkában teljesítem a kérését, amit igazából kérnie sem kellene; visszafészkelem magam az ölelésébe, szorosan hozzá simulok, ujjaimmal finoman kapaszkodok meg a pólójában a mellkasán. Lehunyom a szemeimet és szusszanok egyet.
– Ugye tudod, hogy ez a legjobb hely a világon? – mormolom halkan, élvezve a simogatásait, az ölelését, az enyémre hajtott fejét. Csak akkor nyitom ki a szemeimet, amikor meghallom a halk kérdését. Felsóhajtok és aprón megrázom a fejem.
– Még én sem értettem pontosan, mi történik. Azt hittem, hogy csak... hogy nem vagyok elég. Hogy túl sok idő telt el. Nem is tudom... – Csak annyira biccentem fel a fejem, hogy rá tudjak nézni. – Felébredsz, csak nehezebben reagálsz rám. Inkább Skygge ugatása szokott hatásos lenni, ha nagyon mélyről kell feljönnöd. Aznap, amikor visszajöttél és nem aludtál túl mélyen, elég voltam csak én is. – Felsóhajtok, mert valójában csak hangosan gondolkozom, és fogalmam sincs, ez segít-e valamit, vagy inkább csak rontok vele a helyzeten. Egyik kezemet feljebb csúsztatom a mellkasáról, hogy az arcát tudjam simítani vele ismét.
– De sosem adom fel és nem is fogom. Talán csak kell egy kis idő, hogy abban az állapotban is elhidd, hogy itt vagyok, de itt vagyok és nem megyek sehová – ígérem meg neki halkan. Feljebb nyújtva a nyakam csókolom meg az állát, és erről eszembe jut még valami, ami talán könnyíthetne a lelkén egy kicsit, visszaemlékezve arra, amit mondott.
– És szeretném, ha tudnád, mennyit jelent, hogy te is itt vagy. Értem, mire gondoltál az éjszakáimmal kapcsolatban, de el sem tudod képzelni, mennyit segít már az is, hogy amikor felébredek, ott vagy mellettem. Tudom, hogy ennél többet szeretnél adni, de kérlek, értsd meg ennek a jelentőségét is. Abban a pillanatban, hogy meglátlak, hogy érezlek magam mellett, már tudom, hogy nem ott vagyok. Hogy biztonságban vagyok. Mint melletted mindig. Elhiszed ezt nekem, ugye? – kérdezem halkan, komolyan, szavaim közben finoman magam felé fordítva az arcát, hogy mindenképp rám nézzen közben.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Nem tudok csendben maradni. Egyszerűen nem tudom elengedni a dolgot, mert minden egyes alkalommal, amikor ilyeneket mond, úgy érzem, fogalma sincs, mit jelent ő nekem pontosan, és nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogyan értessem meg vele. Tényleg nem akarom és nem is fogom erőltetni, hogy beszéljen, de az én saját oldalamat hosszan és türelmesen megvilágítom neki, csak hogy lássa: ugyanazért élünk. Egymásért. Ahogy ő értem, úgy én érte, és éppen azért fontos nekem is a jóléte, amiért őt az én jólétem motiválja. Ha ezt megérti, akkor már tudnia kell, miért kötöm az ebet karóhoz.
Látom, hogy figyel rám, és azt is látom - vagy érzem? -, hogy egy ponton még feszültebbé válik, de legalább ezúttal nem marad csendben. Még ha nem is azt osztja meg velem, ami miatt újra és újra a mélybe taszítja magát, elmagyarázza, miért nem beszél, és én is figyelek rá. Összeszorul a szívem, a gyomrom is fájdalmas görcsbe húzódik, mert látom a szemein a szenvedést és azt a végtelen fáradtságot, amiről beszél.
– Tudom – suttogom halkan, szinte vele együtt gyötrődve, és ahogy lejjebb csúszva hátra dönti a fejét, én kicsit feljebb helyezkedek. – Tudom, hogy nagyon nehéz... – kezdem lassan, megnyugtatóan simogatni a fejét. Nagyot nyelve figyelem tovább, ahogy folytatja, szemeim aggódva fürkészik őt, de a simogatást nem hagyom abba, akkor sem, ha összetörik a szívem mindattól, amit mond. Nem akarom, hogy szenvedjen. Azt szeretném, hogy jobban legyen, megtennék érte bármit, ha kell, a pokol tüzén égnék el érte, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Nem erőltethetem, hogy beszéljen, hiszen nem tud. Nincs semmi a kezemben, csak én magam, és bár elkeserít, hogy korábban ez elmondása szerint nagyon sok mindenre volt elég, most úgy tűnik, nem az. Vagy talán csak túl mélyről indultunk. Talán csak türelmesnek kell lennünk. Nem tudom; csak azt tudom biztosan, hogy bármit is tudok tenni érte épp az adott pillanatban, azt meg fogom tenni. Így teszek akkor is, amikor újra rám néz, tenyereimet újra az arcára simítom, puhán és gyengéden.
– Nekem pedig te. Szeretlek és bármit megtennék érted. Ha ezt tudod és elhiszed, akkor az nekem egyelőre elég, rendben? – nézek a szemeibe, hüvelykujjammal megsimogatva az arcát. Ha akár csak bólint, azzal már megelégszem, odahúzom magamhoz, és ezúttal én vonom szoros ölelésbe. Nem zavar, hogy egy kicsit megcserélődött az eredeti felállás; szeretnék én is ott lenni neki, és ha az most csak ennyit jelent, akkor ennyit jelent.
– Mindig itt leszek neked. Addig fogunk harcolni a rohamaiddal, ameddig csak kell, és ha úgy érzed, képtelen vagy beszélni, akkor nem is kell. Azt az egyet vésd csak a fejedbe, hogy én megbocsátok. Bármi is nyomja a szíved, az enyémben nincs semmi, ami haragot őrizne veled kapcsolatban. Ha soha nem is mondod el, mi aggaszt, ezt az egyet hidd el nekem. Én is elfogadtam, hogy megbocsátottad nekem, amit ellened elkövettem, csak arra kérlek, hogy amikor képes leszel rá, tedd meg ugyanezt, jó? – Megcsókolom a halántékát, majd a tarkójára simított tenyeremmel lassan, megnyugtatóan simogatni kezdem.
– Addig is annyit fogok neked mosolyogni, hogy elzsibbadjon az arcom. Minden nap, amíg meg nem unod, és a végére már könyörögni fogsz nekem, hogy hagyjam végre abba, mert biztosan elment az eszem – duruzsolom neki, hátha fel tudom ezzel egy kicsit villanyozni.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Egy kicsit számomra is hihetetlen, hogy tényleg beszélek, még ha nem is sok mindenről és nem is részletesen, de azért mégis. Nem tudnám megmondani, mi érte el az áttörést, de talán nem is számít. Talán csak sok volt már magamban őrizgetni mindent, talán csak mondani akartam végre valamit, talán az segített, hogy elmondta, feleslegesen aggódom a képzelete miatt. Hiába nyílok viszont meg egy kicsit, az egész valami olyasmibe fullad, amit először csak nem értek, de aztán egyre inkább aggasztani kezd.
Látok rajta mindent, mégsem mond el nekem semmit, és ez aggaszt, kétségbe ejt és frusztrál. Haszontalannak érzem magam tőle, mintha csak tétlenül nézném valakinek a fuldoklását úgy, hogy tudok úszni. De hiába minden, hiába a győzködésem, hiába a kérlelésem, hiába a simogatás, minden úgy pereg le róla, mint az első próbálkozásaim reggelente, és akkor még azt mondja nekem, hogy nem fontos. Már-már hitetlenkedve hallgatom, amit mond, még akkor is, ha tudom, érzem minden szaván és a puha érintésén, hogy komolyan beszél. Vagy talán éppen az a baj, hogy elhiszi, amit mond.
– És mi lesz veled, Axel? – kérdezek vissza komolyan. Nem vagyok dühös, feszültséget érzek, igen, de ez inkább kétségbeesés. Én nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. – Boldog vagyok. Jobban vagyok. Ami ma történt, nem segített ugyan, de megvédtél. Folyamatosan felderítesz. A puszta létezéseddel boldoggá teszel, azzal, hogy itt vagy mellettem, hogy szeretsz, hogy törődsz velem, hogy ma is mindent értem tettél... Miattad tudok gyógyulni. – Tenyeremet a kézfejére fektetem, az arcomhoz simítom a kezét, aztán szinte beledörgölőzöm, hogy a szavak mellett ezzel is próbáljam neki mutatni, milyen sokat jelent nekem egy puszta érintés is. Viszont közel sem fejeztem be, mert a lényeget attól tartok nem érti.
– És ha érted, ha igazán érted, miről beszélek, akkor tudod, hogy nem mondhatsz ilyet. Nem mondhatod, hogy nem fontos. Te vagy nekem a legfontosabb. Soha nem leszek igazán jól, ameddig te nem vagy jól, érted? Mindkettőnket ugyanaz motivál. Nem kérheted tőlem, hogy engedjem és legyek boldog, ha valamit egyértelműen magadba fojtasz és lassan felőrölöd magad. Látom, Axel. Szerinted mit érzek, amikor reggelente alig tudlak visszahozni a rohamokból? Amikor mindent látok a szemeidben, de nem mondasz semmit? Amikor fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajtad, pedig látom, hogy szükség lenne rá? Rohadtul tehetetlen vagyok. Nekem is az a fontos, hogy te boldog legyél, de fogalmam sincs, mit tegyek ennek érdekében, ha besöpröd az egészet a szőnyeg alá és nem hagyod, hogy segítsek – rázom meg a fejem lassan. Hosszan, mélyen felsóhajtok, aztán finoman a kezeim közé fogom az arcát.
– Nem fogom erőltetni, hogy beszélj róla, csak kérlek, ha egyszer készen állsz majd rá, tudd, hogy itt vagyok, jó? – suttogom a szemeit fürkészve. Nem mondom el neki még egyszer, hogy nekem mi a fontos, hogy mikor leszek teljesen jól. Hiszen pontosan érti, mert épp az előbb mondta el ugyanezt velem kapcsolatban.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Már kezdettől fogva bennem volt az akarás, hogy egyszer majd megnyíljak neki valamennyire, mert ahogy semmi másból, úgy ebből sem volt célom kizárni őt, de fogalmam sem volt, eljön-e majd valaha ez a pillanat, vagy ha igen, mikor. Ez olyasmi, amiről senkinek nem beszéltem még, ezzel kapcsolatban nem voltam képes megosztani semmit Módival sem, mert egyszerűen... nem. Attól is rettegtem, hogy Axelnek beszéljek róla, de ahogy ott ülök az ölelése és a takaró biztonságot adó melegében, szó szerint elrejtve minden és mindenki elől, egy kicsit megtörik ez a görcsös ellenállás. Legalább azt már ki tudom mondani, hogy miért félek annyira beszélni róla, és őszintén szólva egyszerre lesz jobb és rosszabb, amikor rávilágít: ha beszélek, ha nem, így is tud már dolgokat. Konkrétumokat is. Amikor pedig elmondom neki, hogy sajnálom mindezt, azt is be kell látnom, hogy valóban, konkrétumok nélkül is lennének sejtései.
– Tudom – sóhajtok fel gondterhelten. Hiszen én magam meséltem neki Uzi beteges vágyairól, még Indonéziában, amikor először ismerte meg a nevét. Aztán mégis sikerül neki még többet mondanom, és nem baj, hogy nem mond semmit, mert erre nem is lehet, és egyébként is csak az számít, hogy itt van velem. Egészen addig, míg meg nem ütik a fülem az alig hallható, bocsánatkérő szavak. Feljebb ülök, de késztetnem kell arra, hogy nézzen rám, ami már önmagában is feszültté tesz, mert egyszerűen továbbra sem értem, mi ez az egész. Nem látok bele a fejébe. Csak a saját sejtéseimet tudom követni, ezek vezérelnek, amikor halkan és gyengéden, de komolyan elkezdem neki magyarázni, hogy miért nincs ok a bocsánatomat kérni... a kérdésemre viszont nem válaszol, és sokáig egyáltalán meg sem szólal. Hiába vesz mély levegőt, mint aki mondani készül valamit, csak a szemei beszélnek hozzám, szinte kétségbeesetten, de én most először nem értem, mit akarnak mondani. Ez egyszerre ijeszt meg és ejt kétségbe, különösen, amikor úgy préseli össze az ajkait, mint aki nem akar kimondani valamit, és amikor végül annyit mond, hogy ért engem, végképp nem tudom, mi tévő legyek.
– Akkor miért érzem úgy, hogy nem mondasz el valamit? – kérdezem halkan, kérlelőn, értetlenül figyelve a szemeit, amelyek most ismét távolinak tűnnek. Végigsimítok a fején, keresem a válaszokat, de nem lelem őket. – Miért nem mondod el, hogy mi a baj? Tudod, hogy meghallgatlak. Tudod, hogy itt vagyok. Tudod, hogy bármit elmondhatsz. Nem kell magadba fojtanod. Így csak felemészted magad... – halkulok el a végére, újra és újra megsimítva az arcát, a haját. Aggódom érte és féltem őt, mint mindig, amikor ezt látom a szemeiben. Ha viszont megmakacsolja magát és továbbra sem mond semmit, vagy egyenesen elfordul, jelezve, hogy túl sok, akkor sóhajtva leengedem a kezeimet.
– Sajnálom. Nem akarom erőltetni – kérek bocsánatot is, ha túlságosan is erőszakosan próbáltam kinyerni belőle a válaszokat. Megfogadtam, hogy nem teszem.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Eszembe sem jutnak olyan irányú gondolatok, hogy mondjuk ez már kicsit megkésett vigasztalás, vagy hogy eddig is így kellett volna. Nekem csak az számít, hogy Axel itt van, hogy mellettem áll, hogy törődik velem, hogy kész bármit megtenni azért, hogy jobban legyek, még ha az a valami, amire szükségem van, akár csak egy ölelés, vagy az ő puszta jelenléte. Nem gondolok ilyen értelemben az elmúlt dolgokra, mert gyógyulok, és én úgy érzem, csak ez számít. Ez, és az, hogy most már soha többé nem engedem őt el. Persze ez is egyfajta kettősséggel tölt el, mert közben próbálom őt is megnyugtatni, meggyőzni arról, hogy jól vagyok; sajnos nagyon jól tudom, nekem milyen érzés szokott őt szenvedni látni, és nem szeretném, ha az állapotom nagyon megviselné őt. Ugyanakkor nem akarom kizárni sem, nem akarok neki hazug valóságot mutatni az állapotomról.
Ahogy odakucorodunk a kanapé elé, már önmagában az a tökéletes kis búvóhely is olyasmi, amitől szinte fizikailag érzem a gyógyulást magamon. Nagyon finom a leves, melegséggel tölti el a mellkasom, hogy ő csinálta nekem, és miután megettem, a világ legjobb és legbiztonságosabb helyére fészkelhetem be magam: a karjaiba. Nem is létezhetne most ennél tökéletesebb érzés számomra, bár félek, nincs tisztában önmaga jelentőségével, mert én sem tudom értelmesen szavakba önteni általában. Pedig szinte érzem, hogy a pillanat beragyogja és melegíteni kezdi a lelkemet, és ehhez még csak meg sem kellene szólalnia: ahogy hallgatom a szíve dobbanásait, a szuszogását, érzem magam körül a szoros ölelését, a teste melegét, ajkait a hajamon, az orromban az illatát, ami a takaró menedékének köszönhetően nem is tud kiszökni innen. Erre csak rátesz a megnyugtató szavaival, és meglehet, hogy végül ez az, ami szóra bír. Még ha nehezen is, még ha nem is mondok sokat... már az, hogy a félelmemet elárulom neki, több, mint amire eddig képes voltam. Szorosodik körülöttem az ölelése, én pedig ujjaimmal a mellkasánál kapaszkodok meg a pólójában finoman. Következő szavai hallatán lehunyom a szemem és veszek néhány szabálytalan lélegzetet, mert tudom, hogy igaza van, de ez is olyasmi, amivel legszívesebben nem néznék szembe.
– Sajnálom, hogy látnod kellett mindezeket... – suttogom. Arra gondolok, hogy ha akkor okosabb vagyok, ha nem dőlök be Uzi mesterkedésének, nem kellett volna megtörténnie mindennek, de nem kérek bocsánatot, mert megígértem neki, hogy nem fogok. Ettől viszont még tényleg sajnálom, hogy ki volt téve ennek. Akkor is sajnálnám, ha nem én tehetnék róla.
Aztán valamiért még többet tudok mondani. Nem pont arról, amit csinált, nem azt részletezem, csak egy dolgot mondok el, ami miatt talán egyébként is erősebbé vált bennem az a félelem, hogy Axel így vagy úgy, de látni fogja, ami történt. Hálás vagyok azért, hogy nem kényszeríti magára a tekintetem, mert nem tudnék eközben a szemébe nézni, és ugyanúgy hálával tölt el a simogatása, a még mindig szoros ölelése. Az sem baj, hogy nem mond semmit - nem is tudom, erre mit lehetne mondani. Egy kicsit kiráz a hideg a feltörő emlékektől, összeszorítom a szemem, nyelek néhányat, Axel ölelésére koncentrálva, hogy ne nyelhessenek el a gondolatok.
Talán ezért is hallom meg, amikor szabálytalanná válik a szívverése. Talán csak az ösztönöm által lassan újra megnyíló láthatatlan kapocs engedi át nekem az érzéseit, nem tudom. Az biztos, hogy elkezdem érezni, hogy valami nem stimmel, és ahogy kinyitom a szemem, meghallom az alig kivehető szavakat. Talán meg sem hallanám a hangját, ha nem indulna szinte minden reggelünk ezzel: a bocsánatkérésével. Összeráncolom egy kicsit a homlokom, ekkor már felnézek rá, és ha kell, egy kicsit ki is húzom magam, hogy meg tudjam keresni a tekintetét.
– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezem halkan, nem vádlón és nem haragosan, csak őszinte értetlenséggel. A bocsánatkéréseit eddig mindig annak tituláltam, hogy a kórházban magamra hagyott, hiszen sosem titkolta, hogy bánja ezt a döntését, de ehhez most semmi köze annak, amiről beszélünk. Ha még mindig nem néz rám, egyik kezem felemelem, tenyeremet az arcára simítva késztetem finoman, hogy forduljon felém, hüvelykujjammal az arccsontját simogatva.
– Semmi, ami történt, nem a te hibád, Axel. Annak, amit tett velem, semmi köze hozzád. Nem tehetsz róla sem közvetve, sem közvetlenül. Miattad tudtam kitartani, tudod? Mindig odaképzeltelek magam mellé és ez tartott életben, amíg végül tényleg ott voltál és kihoztál onnan. Megölted azt a mocskot és megmentettél engem, most pedig itt vagy és gyógyítasz engem. Nincs miért bocsánatot kérned, értesz engem? – rázom meg a fejem lassan, de határozottan. Halkan, gyengéden, ám annál komolyabban beszélek neki, miközben némi aggodalommal figyelem őt, mert nem tudom hová tenni a viselkedését. A késztetést, hogy bocsánatot kérjen valamiért, amiről nem tehet.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

A hazautunk a történtek ellenére is megtelik vidámsággal, köszönhetően Axelnek, na meg persze a történetnek, amit elmesél. A végén még abban is megegyezünk, hogy Aaron alapvetően nem is lett volna annyira elveszett és kívülálló a csimpánz ketrecében, de azért értőn somolygok, amikor azt mondja, hogy egy délutánnál tovább nem hagyta volna ott az öccsét. Aztán a vidámság az út végén megtörik egy kicsit, mert én mesélem el Aaron látogatását nem sokkal ezelőttről, Axel pedig láthatóan nem igazán örül a körülményeknek, de épp ezért nem is firtatom.
Már azzal, hogy beérünk a kabinba és bezáródik mögöttünk az ajtó, sokkal jobban érzem magam, de azért még igénylek néhány hosszú percnyi szoros ölelést Axeltől is. Szó nélkül meg is adja ezt nekem, pontosan tudva, mire van szükségem, mígnem hálával és szerelemmel telve engedem el, amikor már úgy érzem, jobban vagyok. Szükségem is van erre a löketre, mert a zuhanyzás bár valóban felmelegít, részben azokra a tusolásokra emlékeztet, amit még Módinál vezettem be a gyakorlatba. Ami ma történt, közel sem volt annyira szörnyű, de azért jócskán felhozta az emlékeket is, és ezzel eddig nem kellett fényes nappal megküzdenem, szóval... Valószínűleg ezért is van most még nagyobb szükségem Axelre is. Még a pólóját is felveszem, pedig most nem kell beérnem semmivel az ölelése helyett, mégis jól esik, hogy még ilyen értelemben is magamon tudhatom. Miután felöltöztem, csatlakozom hozzá a konyhában, ugyanazzal a mosollyal figyelem a mozdulatot, ahogy a kezemre csókol, amivel eddig is néztem az ügyködését messzebbről. Szerelmes tekintettel pillantok fel rá, de ahogy rám néz, szinte tudom, hogy a szemeim mást is elárulnak neki. Nem ellenkezek, amikor odahúz magához, oldalról bújok hozzá és ölelem át a derekánál, hogy útban ne legyek, de érezhessem őt.
– Jól vagyok – mormolom halkan, míg a mellkasára döntöm a fejem, még ha egyelőre nem is valószínű, hogy elhiszi. Jó, lehet, hogy a jól leszek hihetőbb lett volna, de tényleg nagyon sokat segít már az is, hogy itt van.
Ez akkor tetőzik csak igazán, amikor - miután ő is átöltözött - előkészíti a helyemet, ami nem is lehetne ennél tökéletesebb. Meleg, kényelmes, és a karjai között van. Még arra is figyel, hogy kényelmesen tudjam enni a levest, bár amikor megkínálom, nem él a lehetőséggel. Elfogadom a döntést, én örömmel eszek tovább, míg az utolsó cseppig be nem lapátolom a finom levest, és amikor eltüntettem, hagyom, hogy elvegye és félretegye a tálat. Örömmel fészkelődök még közelebb hozzá, most, hogy a levesre már nem kell figyelni, sokkal kényelmesen tudok egészen odakucorodni hozzá, szinte elveszve az ölében, de nem is tudnék elképzelni ennél tökéletesebb helyet most. Egy kicsit még a szememet is becsukom, a nyakához fúrom az arcom, az illatát magamba szívva élvezem a szoros ölelést, a finom simogatásokat, hallgatom a szívverését, a tűz ropogását. Amikor megszólal, ujjaim finoman, ragaszkodóan kapaszkodnak a vállába, puha csókot nyomok a nyakára.
– Nem tudom elmondani, mennyit jelent ez most nekem – súgom, még közelebb bújva hozzá, mintha csak eggyé akarnék válni vele. A kérdése az, amitől összeugrik a gyomrom és nyelek egy nagyot, a szemeimet pedig összeszorítom egy kicsit, mielőtt kinyitnám őket, magam elé bámulva.
– Nem akarlak kizárni – szólalok meg halkan, aztán veszek egy mély lélegzetet. – Tudom, hogy meghallgatnál, csak... félek. Nem akarom, hogy tudd, mert nem akarom, hogy elképzeld. Nem akarom, hogy... hogy akár csak... hogy ha egyszer becsukod a szemed, akár egy pillanatra is azt lásd magad előtt, hogy... – Többet mondok, mint eddig valaha, de így sem tudom befejezni a mondatot. A hangom bár eleve halk, előbb rekedtté válik, aztán el is hal, míg veszek egy szabálytalan, reszketeg lélegzetet.
– Szinte mindig rólad beszélt közben – árulom el alig hallható hangon. – Azt akarta, hogy rád gondoljak, és olyanokról beszélt, hogy fel kellene vennie videóra az egészet és elküldeni neked. Azt hiszem, volt egy pont, amikor azt is mondta, hogy megtette, és én talán el is hittem, de nem tudom... sok minden csak zavarosan van a fejemben... – folytatom halkan motyogva, szigorúan nem nézve rá közben.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Örülök annak, hogy nem kell helyt adnom egy korábbi félelmemnek, nem kell beszámolnom a részletekről és így nem is megyünk bele abba, mit, hogyan és mennyit is csináltam régen. Még mindig félek egy kicsit attól, hogy mi lenne, ha a részleteket is tudná, mert hiába beszélt a lelkemre Módi és rángatott ki abból a beteges körforgásból, ő és Axel nem egyformák, és a világot sem ugyanúgy látják. Inkább nem kockáztatnám, hogy meglássam, hogyan néz rám utána, és ebben ő maga van a segítségemre, mert inkább elvicceli a dolgot, amiben partner is vagyok. A megjegyzésére rámosolygok, és mind a mosolyomba, mind a pillantásomba költözik egy kis huncutság. Bár alig néhány órával ezelőtt erre még biztosan valami olyan választ adtam volna, amitől utána le kellett volna húznia az ablakot, most ehhez még nem érzem elég komfortosan magam, beérem azzal, hogy a tekintetem és a mosolyom üzenjen neki.
Az ő állatkerti történetük aztán jócskán eltereli a figyelmem mindenről, a szerencsétlenül járt tolószékes nyugdíjasnál már a számat kell fognom, hogy ne nevessem ki túl ízléstelenül. Aztán Axel azt mondja, még a végén Aaront is betették volna a csimpánz mellé, én pedig nem tudom megállni, hogy ne csapjam le a labdát.
– Végül is, elmondásod szerint könnyen beilleszkedett volna, nem? – kérdezem nevetve. Na nem mintha ilyesmit kívánnék Aaronnak, de azért tény, hogy elképzelem a jelenetet. Így legalább vidám tudok maradni. Ezen az is segít, hogy megbeszéljük, a következő állatkerti látogatásom vele lesz, és szórakoztatási célból, a randi szóra pedig pont úgy mosolyog rám, ahogy én is érzem magam. Amikor azt mondja, szeret velem randizni, a pillantásomba a boldogság mellé újra beköltözik a szerelem is, mosolyogva hajolok oda hozzá, hogy meg tudjam csókolni a vállát, miközben hüvelykujjammal a kezét is megsimogatom, amit épp szorongatok. Eddig minden randink varázslatos volt, nem hiszem, hogy valaha is lesz kivétel ez alól.
Ezután viszont beszámolok neki Aaron látogatásáról, de utólag már nem vagyok benne biztos, hogy jól tettem-e. Hiába mondom el, milyen pozitív meglepetés volt a viselkedése és minden más is, igazából nem mond semmit, sőt, amikor a látogatás célját is elmondom, látom megfeszülni az állkapcsát is és hallom azt a halk sóhajt. Inkább nem kérdezek rá, mi a baj, mert ha nem akar semmit hozzáfűzni, akkor nem akar... Én mindenesetre nem látom olyan sötéten a helyzetet. Egyszerűen csak bízom abban, hogy bármit is tesz, olyan okosan fogja csinálni, mint ahogy hozzám is eljött, és hasonlóan nem fér majd segítséget sem kérni. Értem, ha aggódik, de hiszek abban, hogy ha ésszel indítja el ezt a dominót, előbb kapják el azokat a faszkalapokat, mint hogy ők lépni tudnának.
Mivel perceken belül oda is érünk a kabinhoz, már én is inkább ezzel foglalkozok. Kiengedem hátulról Skyggét, aztán bevisszük a cuccokat is a házba, én pedig nem is igazán várok, mielőtt újra teremtenék magamnak néhány megnyugtató percet. Axel nem is kérdez semmit, egyszerűen csak szorosan a karjába zár, én pedig lehunyt szemekkel bújok az ölelésébe, köré fonva a kezeimet, megkapaszkodva a pólója hátuljában. Mélyeket lélegzek, magamba szívom az illatát, és csak hagyom, hogy átjárjanak azok a gyógyító érzések, amiket egy ilyen egyszerű pillanat is elő tud idézni bennem. Percekig nem is mozdulok ebből a helyzetből, csak akkor mozdítom meg a fejem és nyomok egy csókot a mellkasára, amikor már úgy érzem, egy kicsit rendben leszek. A hajamra mormolt szavakra aprót bólintok.
– Az jól fog esni – nézek fel rá a hajamra adott csók után. Azt már nem teszem hozzá, hogy egyébként is túl mocskosnak érezném magam zuhanyzás nélkül, inkább csak puhán az arcára simítok, ahogy hozzám hajol egy finom csókra. Halványan mosolyogva simogatom meg az arcát, míg szemeinek megnyugtató kékjét figyelem, aztán még egy apró puszit nyomok az ajkaira, mielőtt teljesen elengedném. A fürdő felé veszem az irányt, és ekkor már kitérek a táskák felé is, kiveszem belőle a ruhákat és törölközőket, hogy aztán a fürdőszobában bedobjam őket a mosógépbe. A saját magamról lehúzott ruhákat is melléjük teszem, de még nem indítom be a gépet, hogy Axel ruhái is bekerülhessenek majd.
Viszonylag hosszú ideig vagyok a zuhany alatt. Forró vízben fürdök, mintha csak fertőtleníteni akarnék, és mindenhol, ahol az a faszkalap hozzám ért, ugyanúgy dörzsölöm át magam, ahogy a régi szép időkben: míg a végén már nem tudom eldönteni, hogy a dörzsöléstől, vagy a víz forróságától vált-e vörössé a bőröm. Amikor közben megérkeznek a csendes, beletörődő elkeseredettség könnyei, csak hagyom őket lefolyni az arcomon és elkeveredni a vízzel, mielőtt még egyszer alaposan megmosnám magam mindenhol, a hajamat sem hagyva ki. Csak akkor zárom el a vizet, amikor már nagyjából tisztának érzem magam, de a tükörbe nem nézek bele még úgy sem, hogy a pára egyébként is eltakarná a tükörképemet. Megtörölközök, áttörlöm a hajamat, aztán a törölközőt magam köré tekerve megyek ki a fürdőből. A kandallóból addigra már érzem az éledő, kellemes meleget, és nem tudom nem megmosolyogni a konyhában serénykedő Axel látványát, amitől felmelegszik a mellkasom is. Skyggét nem látom, amiből úgy sejtem, kapott némi nyalánkságot, amin épp odakint nyammog. A hálószobába megyek, felöltözök, egy kényelmes otthoni leggingset veszek fel, és nem állok ellen a kísértésnek, hogy a sajátom helyett most Axel egyik pólójába bújjak bele. A hajam megszárításával nem is vesződök, már úgyis kellemes idő van idebent, inkább csatlakozom Axelhez a konyhában. Odalépek mögé, átölelem, megcsókolom a hátát, aztán csak azért engedem el, hogy ne akadályozzam semmiben, inkább apró mosollyal az ajkamon, hálás, szerelmes pillantással figyelem. Persze ha tudok neki segíteni valamiben, akkor rendelkezésre állok, de ha nem engedi, nekem az is elég, ha nézhetem őt.
Ez akkor sem változik, amikor a leves kész, és ő már a helyszínt készíti elő serényen; nem tudok nem mosolyogni, látva, milyen gondosan helyezi el a párnákat, a takarót, majd saját magát is. A mellkasomat szinte szétvetik az érzéseim, amelyeket a törődése ébreszt bennem, és ismét eltűnődöm azon, vajon mivel érdemeltem ki őt. Amikor kész a kuckóm, nem is vesztegetem az időt, hogy elfoglaljam benne méltó helyem. Jól esik a kandalló melege, a takaró, de a legjobb az egészben mégis a vőlegényem. Elhelyezkedek az ölében, és mielőtt a levesért nyúlnék, egy kicsit újra hozzábújok, kiélvezve a pillanatot.
– Úgy érzem magam, mintha valami hercegnő lennék – vallom be egy kis mosollyal, fejemet nekidöntve az állának, magamba szívva az illatát és a közelségét.
– Köszönöm. Te vagy a legjobb dolog az életemben – suttogom aztán neki halkabban, de annál komolyabban. Kevésnek érződik egy köszönöm mindazért, amit tesz értem, azért, amiért így törődik velem és szeret engem, de talán a következő szavak már jobban kifejezik mindazt, amit most érzek. Most különösen fényes csillagként ragyog a sötét égbolton az életemben, és ezért nem tudnék elég hálás lenni neki. Egy kicsit még kiélvezem ezeket a pillanatokat, de aztán nem váratom tovább a levest sem, kis helyezkedés után óvatosan magamhoz veszem a tálkát. Kíváncsian kóstolom meg, és már az első falat után felcsillanó szemekkel nézek fel rá.
– Mmm, ez nagyon finom – mosolyodom el. Nem is emlékszem, hogy ettem-e már itt kifejezetten tradicionális ételeket, de akármilyen leves legyen is ez, az biztos, hogy finom. Az pedig, hogy Axel készítette el nekem, az érzelmi értékén is bőven dob.
– Te nem kérsz? – kérdezem néhány falat után, és ha kér, akkor nagyon szívesen adok neki, óvatosan, megfújva, hogy ne legyen túl forró, és igyekezve úgy adni a szájába a falatot, hogy aztán ne a szakállán csorogjon le a fele.

hold me now || coded by eirik

“hold me now 'til the fear is leaving, I am barely breathing. Crying out, these tired wings are falling, I need you to catch me
 

Axel && Aviva

Újra és újra bebizonyosodik, hogy nekem nem terápia kell, nem gyógyszer, sem semmilyen csodakezelés, csak... Ő. Nem gondolok arra, hogy emiatt valószínűleg könnyebb lett volna kikecmeregnem a gödörből Izrael után is, mert nem akarok a múlton keseregni, különösen nem most. Már nem számít. Az a fontos, ami most történik, és ahova tartunk, de a történtek után egyébként is be van még szűkülve kissé a tudatom, ezért csak arra koncentrálok, hogy minél hamarabb a kabinba érjünk, ahol újra nyugodtnak érezhetem majd magam, és hogy Axelt végig a közelemben tudjam, mert attól biztonságban érzem magam. Megérinti a szívem a törődése, hogy tényleg siet a boltban is, mert ő is érzi, hogy mire van szükségem. Aztán ahogy elindulunk, még arra is figyel, hogy igyekezzen elterelni a figyelmem - sikeresen. Amikor a tolószékes nyugdíjasról mesél, szabad kezemet a számra szorítom, a szemeim nagyobbra nyílnak, de a hangokból ítélve egyértelmű, hogy a nevetésemet próbálom elnyomni.
– Részesedést kellett volna kérnetek a videó miatt – jegyzem meg még mindig a nevetésemmel küszködve, pedig igazán nem lenne szabad kinevetnem szegény nyugdíjast. Aztán ő kérdez engem az állatkertekről, és azt hiszem, nem kell neki nagyon magyaráznom a válaszomat, de újra apró mosolyt csal az arcomra, hogy igyekszik ezt elviccelni. Aztán tényleg elvicceli a zsiráfos példával. Játszhatnám a sértődöttet, de a nevetése hangja beragyogja a szívemet és feltölt élettel, ezért eszemben sincs megállítani őt ebben. Inkább beszállok a játékba magam is.
– Láttál te már párducot zsiráf nyakára mászni? – kérdezek vissza egy kis mosollyal. Ha jól emlékszem, egyszer a vadmacskákhoz hasonlított, szóval a párduc helytálló lesz. Végül azért megválaszolom az eredeti felvetését is, nem feledkezem meg róla, a válaszára pedig visszamosolygok rá.
– Akkor ez egy randi – jelentem ki. Már ettől a gondolattól is jobban érzem magam egy kicsit, hiszen az eddigi randevúink is mind maradandó, szívhez szóló emlékek maradtak. Aztán a hegyi útra érve a kezdeti sztori miatt a gondolataim visszakanyarodnak Aaronhoz, és megemlítem Axelnek a látogatását, ami végül meglepetésként éri. Először be sem fejezi a kérdést, aztán mindjárt arra kérdez rá, hogyan viselkedett, én pedig igyekszem gyorsan biztosítani erről.
– Abszolút. Meg is lepett, hogy mennyire az volt, de tényleg, nem vitatnám ezt el tőle. Egyszer sem vesztette el a kontrollt, nem volt hozzám rossz szava, nagyon jól tudott már uralkodni az érzelmein ahhoz képest, amire emlékeztem. Még enni is hozott nekem – magyarázom neki hosszan, mosolyogva, hadd legyen csak büszke az öccsére.
– A segítségemet kérte, egyébként, de ne gondolj semmi rosszra. Azt hiszem, elkezdte használni a fejét, azt tervezte, hogy fel fogja jelenteni a régi bandája egy részét, azokat, akik neki is ártani akartak. Bizonyítékokat gyűjtött ellenük, én pedig próbáltam tanácsokkal ellátni, és segítettem neki megszerezni egy felvételt – osztom meg vele a továbbiakat is, és újra az arcomra költözik egy kis mosoly.
– Nem tudom, azóta hogy halad ezzel, de nagyon érettnek és megfontoltnak tűnt. Remélem, sikerrel jár – teszem még hozzá. Mire a kis mese végére érek, jóformán ott is vagyunk a kabinnál. Megvárom, míg Axel beáll a pajtába, aztán kiszállok, és mivel Skygge az én oldalamon van éppen hátul, kiengedem őt is. Összeszedem a cuccait az ülés elől, aztán ha kell Axelnek segítség hátul, segítek neki, ha nem, akkor csak előre  megyek nyitni az ajtót. Amint az bezáródik hármunk mögött szinte fellélegzem, nincs is erőm most a táskákhoz lépni, pedig ki kéne szedni belőlük a vizes cuccokat, de... inkább megvárom, hogy Axel letegye a boltból szerzett zacskót a konyhában, aztán odalépve hozzá magamhoz vonom egy ölelésre. El akarok egy kicsit bújni az illatában, a karjaiban, itt, végre az otthon nyugalmában és biztonságában.

hold me now || coded by eirik