Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Sohasem volt hősöm. Még háromévesen elvették tőlem, apámat képeltem mindenek urának. Róla hittem azt, hogy bármire képes lenne értem, hogy soha nem kell félnem, ha ő van nekem. Aztán megtörtént a katasztrófa. A képzelet a valóság elemeiből építkezik. Tehát csak olyat tudok kitalálni, ami létezik! Mindenkinek vannak álmai, minden gyerek arra vágyik, hogy valami különlegesnek legyen a része. Azt akarja, hogy amit elképzel, amit megálmodik, valóság legyen. Ez velem se volt másként. Amióta az eszemet tudom mindig kitalált világokban játszottam. A szó visszhangot ver a fejében, mint félrekonduló harang, és az ujjai rászorulnak a térdkalácsára, ahol eddig nyugtatta őket, puhán szétterpesztve mind az ötöt. A bütykök, sápadt hegyvonulatok még fehérebbé merevülnek, az arca kifejezéstelen, a szeme mélykék, talán kékebb, mint valaha. A homloka vihar előtti, felhős égbolt. Ezek voltak apámról a legutolsó emlékeim, ezek még a szebbik fajtából valóak. A szavai és a tettei, amikor a hajammal játszott, hogy felkontyolja, hogy az anyajegyem a tarkómon tisztán látni lehessen. Egy félhold alakú anyjegy. Akkora csupán, mint apám hüvelykujján a köröm. S ő büszke rám. Neki is van egy a jobb alkarján. Ám apám hamar elment dolgozni, így nem lehetett a részese a vészhelyzetnek. Anyám, Kiana, sikolya. Ez keltett fel. Nem tudom mi volt mindez, lehet, csak egy álom volt, de valahogy valóságos.  Sötét van, csend és ez zavar. Ilyen valaki mindig elő szokott bújni, hogy miért vagyok még fent. De most senki. Remegek, mint a nyárfalevél, botorkálok tovább a sötét folyosón. Látásom elhomályosul, könnyeim szabad útra találtak, csorognak a szemem sarkából, hajam az arcomba hull. Kezdem azt hinni, soha nem fog véget érni az éjszaka. Minden egyes lélegzetvételem sípolva, akadozva szökik a fülembe, de nem ez az egyetlen hang. Egy akadozó sóhaj, egy félbeszakadt zihálás, egy néma segélykérés. A nappali. Igen, az emeleten. Oldalra fordítom a fejem, tágra nyílt szemekkel, eltátott szájjal veszem szemügyre az anyám alakját, ahogy felemelt kezekkel áll egy idegen előtt. Fegyver volt nála. Csak azután hangzik fel éles sikolyom, miután rájövök, a mellette lévő fekete víztócsa valójában vér. Visszarohantam az emeletre, hogy aztán az ablakon bemászó idegen kezeibe fussak. Kezeit a számra tapasztotta, majd felemelt a földről. Nem emlékszem már semmi másra. Ezek voltak az utolsó emlékeim.    

5 évvel később
Öt évvel ezelőtt egy idegen férfi megmentett a gonoszok karmai közül, ám rettenetesen távolra keveredtem a családomtól. Ráadásul egy nyelvet sem beszéltünk. Hónapokon át nem szóltam hozzá. Az ő lakásán laktam, próbálta felderíteni a kilétemet...nem sok sikerrel. De aztán megtört a jég és tanítani kezdett. Az anyanyelvére, önvédelemre. Olvasni és írni. Mikor aztán kitudtam végre nyögni a nevemet neki, akkor utána járt és annak is hogy hol laktam. Igen, laktam. Az otthonom lakatlan volt. Senki sem lakta. Se anyám, de még az apám sem.

Soha nem rettegtem még ennyire. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. Ekkor Ő a földre nyom, a fejem a padlón robban darabokra - már képletesen - és a torkomnál tart fogva. Mélyen a szemébe nézek, de könyörtelenül szembesülnöm kell a valósággal, hogy nem viccel. Mire készülhet? Vészjósló csend telepszik körénk. Komolyan, ennek mennyi a valószínűsége? Szerintem nem túlzok azzal, ha azt mondom, látni az őrületet a szemében. Bár az egész megjelenése ezt tükrözi. Pszichopata őrült... kényszerzubbony kéne neki, és azzal együtt be kéne vágni egy fehér szobába, hogy szépen csendben sorvadjon el minden idegszála. Vagy tán ez túl kemény lenne a számára? Áh, nem, megérdemli.
- Megint nem figyeltél! - szólal meg, majd elenged, felkel rólam és felhúz.
Elég egy pillantása és már tudom. Meneküljek újra. Nincsenek hangok, sem gyilkos gondolatok, csak az ősi, elemi túlélési ösztön, az ismeretlen eredetű tűz, a vészjósló villogás az elmém mélyén, a figyelmeztető jelzőrakéták, és az adrenalin. Merre? Ezek a kérdések vertek szöget agyamba. De választ nem kaptam rájuk. Még akkor is, ha csak gyakorlás volt mindez. Egészen addig, míg valaki rám nem támadt. És az nem a mentorom volt. Az események felpörögni látszottak.
- Pince! – nézett rám Ő jéghidegen, hangja mint a nyugalom szigete, mégis oly csontig hatoló, mint a jeges, téli szél, ami átszáguld a hólepte mezőn egy csillagtalan, ködös decemberi éjszakán. A szemem „kipattan” és a pince felé vettem a célt és lementem a mélybe. Az volt az egyik legbiztonságosabb hely az egész lakásban. És csak a falnál álltam meg. Nem tudom meddig voltam oda lent némán, de léptek zaja ütötte meg a fülem. Jön. Valaki. De ki? A Hősöm, vagy az idegen? Szemeim tányérméretűek lesznek, ez a zavart, kicsit ijedt, hatalmasra tágult tekintetem csak fokozódik, mikor megindul felém. Hirtelen eszmélni is alig tudok, automatikusan kezdek hátrálni, hogy a távolságot megtartsam, miközben nagyon sűrűn pislogok a két szép szemébe. Két kezem előre nyújtom, tenyereim felé néznek, mintha meg akarnám állítani, és közben a falhoz tolatok, az állít meg. Mintha most tértem volna vissza egy másik dimenzióból, alig fogom fel mit kérdezett, de aztán sikerül. A hangja mégis úgy hasít belém, mint az ostor, pedig nincs benne megvetés, sem elutasítás, csak őszinte érdeklődés. Megmerevedek, egy pillanatra megdermedten állok. Tudom, mire vonatkozik a kérdése. És itt a lehetőség, hogy végre...nagyot nyelek, nehézzé válik a légzés, a létezés. A szívembe ismerős fájdalom hasít, a fejemben az a hang újra felnevet, kegyetlenül, kíméletlenül emlékeztetve arra, hogy még itt van, csak figyel.
Azt hiszem, most, hogy már nem érzem magam elveszettnek, és annyira zavarodottnak, kicsit megkönnyebbülök. Minden kusza és zavaros, a hangok, a fények, az érzések. Félelem. Sosem féltem igazán semmitől. Most mégis rettegek attól, hogy egyedül kell maradnom, hogy Ő is elviszi a fényt magával, én pedig újra ott maradok a sötétségben.
Az első átváltozásomra tizenöt éves koromban került sor. Szerelmi dolog. Akit én szerettem, az egy másik csajt szeret és csak játszott. Mint minden fiú ebben a korban. Mégis szarul esett. Mert hazudott. Nem szeretem, mert ha én nem hazudok, nekem se…ez így lenne fair. Otthon tört rám az érzés…
Kiszaladtam a házból, összeszűkül a látásom, egyre szűkebb és keskenyebb lesz, mígnem egyre forróbb nem leszek. Alig lépek ki a friss levegőre testem máris rázkódni kezd, minden idegszálam remeg, testem szemvillanás alatt megnyúlik, bőrömet vastag fekete bunda takarja be. Immáron négy lábra ereszkedve rázom meg magam, körülöttem por száll fel, de mire leereszkedne én már sehol nem vagyok. Sebesen sprintelek el, mancsaim szilárdan érintik és mély nyomokat hagynak a talajban. Nem kell tovább elfojtanom az indulatokat, a fejemben zakatolnak a kimondott szavak, tettekre sarkallnak. Az erdő mélyébe vetem magam. Madarak, kisebb állatcsapatok rezzennek szét, menekülnek, amerre a lábuk viszik őket. Én is úgy teszek. Visznek a lábaim, ki tudja merre, csak neki a nagyvilágnak. Hangosan vakkantok fel, egy pillanatra lefékezek, hirtelen kicsap elém egy megtermett vaddisznó és elvesztem az irányítást, de alig egy másodperc kell, hogy az agyam eljuttassa a bestiámnak a parancsot és újabb sebességre kapcsoljak. Vicsorítva iramodok az állat nyomába, nagyon közel vagyok hozzá, mégis az utolsó pillanatban kicsapja magát oldalra és irányt változtat. Adrenalin. Minden dühöm a szerencsétlen disznóra vetül, már látom, mire készül, nem látok bele a fejébe, de logikus, hogy megint irányt fog változtatni. Egyszerre mozdulok vele oldalra, nagy lendülettel vetem rá magam. A földbe döngölöm, hallom, hogy kétségbeesetten felvisít, de mancsaim máris a bőre alá döfnek. Fújtatva magasodom az állat fölé, fáradtan szuszogok, még egy ásítást is elnyomok újfent megrázva magam, fogjuk rá, hogy valamivel jobban érzem magam. Elengedem a dögöt, képtelen vagyok megölni, nem ártott nekem.

Egyéb:
- Folyékonyan beszélt nyelvek: spanyol, angol, telugu (dél india), norvég, lapp
- Tanulmányai: Mexikói magán iskola, Riverstone Gimnázium, Norvég rendőr egyetemi főiskola
- Harci tudás: Capoeira, Pencak Silat