You know that an end signals a new beginning, right?

Talán, a szerelmesebbik énem jobban ismeri ezt az új és sokkal édesebb Dimitriyt, mint én, sőt biztos, hogy így van, de nekem lövésem sincs arról, hogy sikerült-e tényleg megnyugtatni azzal, hogy a kialvatlanság számlájára írtam a viselkedésemet és azt, hogy felhoztam egy nyilvánvalóan közösen lezárt témát. Egyébként is abban reménykedtem, hogy egyáltalán semmi nem fog feltűnni neki, hogy jól játszom a szerepet, ami egykor az enyém volt, de talán túl magabiztosan álltam az egészhez, Ő pedig túl jól ismer már.
Végül a féligazság, amivel próbálom elaltatni a gyanakvását, hatásosnak látszik, mert a gyengéd érintése mellé, még egy pimasz viccel is próbálja elhessegetni az állítólagos rossz kedvemet, amitől szégyenlős mosoly jelenik meg arcomon a hozzá illő pírfoltokkal együtt. Ahogy eszembe jut az a pár őrült éjszaka a nászút végének közeledtével, az a mohó vágy, amivel közeledett felém és, amiből jócskán akadt még így is bennem is, akaratlanul is felhevül a bőröm, de a legutolsó alkalom, már inkább keserűséget ébreszt bennem. Nem azért, mert ne lett volna tökéletes és mámorító az együttlétünk, mert már az én emlékeimben is él, milyen vad volt már a szerelmünk előtt is az a pár együtt töltött, forró éjszaka, hanem mert, amikor végül összebújtunk pihegve és megizzadva, Ő pedig szerelmes vagy épp kedves szavakat súgott a fülembe, könnyek mardosták a torkomat, amiért én nem éreztem ugyanazt. Nem tudtam volna őszintén a bőrére lehelni halkan, hogy "szeretlek" és egyáltalán nem járt át az a boldogság, mint amiről írtam, ettől pedig borzalmasan nagy hazug rohadéknak éreztem magam. Tényleg igaz a mondás, hogy a Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, mert én folyamatosan hazudok neki és félrevezetem, bármennyire is próbálom Őt vagy Minket óvni. Csak ámítás az egész.
Szerencsére Kirill most is időben érkezik, hogy kimentsen ebből a fullasztó helyzetből, pedig szegény, még csak nem is sejti, hogy mekkora segítséget nyújt nekem épp, mert alkalmam nyílik arra, hogy megszökjek és inkább a kávéval kezdjek foglalkozni, de mielőtt még túlságosan megnyugodnék, jön az újabb aggasztó információ.  Igyekszem finoman megtudakolni miről van szó, Dimitriy pedig készségesen súg, akaratlanul is elősegíti, hogy most is megússzam a lebukást, így valamivel határozottabban sétálok vissza hozzá a kávéval és magamhoz véve a saját csészémet és helyet foglalok.-Ja, igen. Az a party...- bólintok, mintha épp megvilágosodtam volna, ami részben talán igaz is, mert így legalább már tudom, hogy miről van szó, majd a kávémba kortyolok, de újabb meglepetés ér, ahogy felajánlja, hogy akár ki is hagyhatom az egészet, ha akarom.
Egy pillanatra kellemesen átjár a megkönnyebbülés, szinte már látom is, miként fogok agonizálni a szobámban, hogyan fogom végre kibőgni magamból a felgyülemlett érzelmeket, amiket napok óta visszatartok, de megpaskolja maga mellett a karfát és ez kellőképpen kizökkent, valamint a frászt hozza rám. Az én emlékeim szerint, eddig nem nagyon ücsörögtünk egymás mellett a kanapén, az pedig, hogy a fotelban foglaltam helyet, szinte reflexből jött, de talán újra gyanakvásra adtam ezzel okot.-Nem szeretném rád borítani a kávét.- válaszolom végül a csésze felett vigyorogva, próbálom elviccelni a dolgot, mintha csupán tényleg csak emiatt nem akarnék olyan közel kerülni hozzá, pedig valójában, csak próbálom a lehető legkevésbé feltűnően távol tartani magamtól. Minden gyengéd érintésétől egyre jobban gyűlölöm magam, amiért ezt csinálom ahelyett, hogy bevallanám végre neki, hogy fogalmam sincs miként, de egyszerűen eltűnt mindaz, amit Ő ébresztett valahogy bennem. Nem kiábrándultam, nem kiszerettem belőle. Egyszerűen, csak köddé vált.
Újra a party felől kérdez, hogy szeretném-e kihagyni inkább, mint Vele tartani, én pedig alaposan át is rágom a kérdést, fontolóra véve azt is, vajon mi lenne részemről igazán gyanús, de végül arra jutok, hogy ha még mindig olyan őrülten szeretném, valószínűleg Vele mennék, bármennyire is rühellem ezeket a nevetséges majomkodásokat. Én pedig, még a szerelmes énemnél is jobban emlékszem arra, amikor megígértem neki, hogy teszem a kötelességemet, így aztán pláne nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam az estét.-Kedves tőled az ajánlat, de Veled tartok. Melletted a helyem.- válaszolom végül szelíd mosollyal ajkaimon, miközben a maradék kávét is eltüntetem és, hogy az esetleges gyanakvást eloszlassam, felállok a fotelből és a korábban felkínált helyre ülök inkább, finoman vállára simítva tenyeremet. -Maximum, majd jelzek valahogy, ha már nem bírom tovább.- fűzöm hozzá egy vállvonás és egy gyenge mosoly kíséretében, majd a fali órára sandítok, onnan pedig vissza Dimitriyre. -Talán, jobb lenne, ha készülődnék. Vagy, mikorra kell ott lennünk?- kérdezem kíváncsian, reménykedve abban, hogy a készülődéssel némi lélegzethez jutok, egy kevés időre nem kell azon törnöm magam, hogy tökéletesen játszam el...magamat.

You know that an end signals a new beginning, right?

Azt hittem, hogy a munkába menéssel, csak egy egyszerű laza témát hozok fel a fojtogatóan csendes autóban, de már nyilvánvalóvá vált, hogy olyasmibe sikerült beletenyerelnem, amibe talán nem kellett volna. Főleg úgy nem, hogy nem ismerem a részleteket, hogy miért tárgyaltunk meg ilyesmit és, hogy miért egyeztem egyáltalán bele abba, hogy még ezt a kicsi szabadságomat is feláldozzam. Kirill egyébként is mindenhol a sarkamban liheg, bárhová is megyek épp, de ezek szerint, már még az irodába se mehetek be nyugodtan.
Dimitriy persze hozza a maffiózó stílust, aki egyszerűen csak kijelenti, hogy nem nyitja újra a témát, mintha valami bírósági ügy miatt akarnék fellebbezni, de meglepő módon, valahogy mégis sikerül lenyugtatnia magát és egy nagy sóhaj kíséretében odébb tuszkolni a főnököt. Még akkor is, ha én már felkészültem egy újabb harcra Vele szemben, bár ahogy újra megszólal, majd valami perverz állatot emleget, el is száll belőlem a hév és helyét az értetlenség veszi át. Perverz állat? Mégis, mi a fenéről lehet szó?
Inkább el is engedem a témát, pedig szívem szerint rákérdeznék, hogy mi történt, de azzal egyértelműen elárulnám magam, hiszen ki az az őrült, aki megfeledkezik valami munkahelyi zaklatásról? Már, ha ilyesmiről volt szó, de félek, ezt már sose fogom megtudni, mert ahogy közelebb lép hozzám és megérzem arcomon gyengéd érintését, már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem leszek képes most elmondani, hogy mi zajlik bennem.
Igyekszem összeszedni magam a feszültséget pedig, ami az itthonról való dolgozás kapcsán éledt bennem, egyszerűen a kialvatlanságra fogom, ami látszólag gyorsan meg is nyugtatja, keserédes mosolyára pedig én is hasonlóan reagálok.-Az út fel is töltött volna, ha rendesen tudok aludni.- lesek fel rá gyengéd mosollyal, ahogy próbálom megnyugtatni picit, hogy az úttal semmi gond nem volt, hiszen csodálatos volt minden nap még így is, de még csodálatosabb lett volna, ha én közben nem érzem úgy magam, mintha valaki folyamatosan kiszívná belőlem az emlékeimet. Tényleg kitett magáért és most is, csak a szeretetet látom a tekintetében, miközben én még mindig inkább, csak szabadulnék a helyzetből, így inkább lesimítom magamról kezeit és a konyha felé indulok, de nem jutok túl messzire, mert szinte rögtön visszahúz magához.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hirtelen közelsége, a pimasz mosolya vagy épp az elsuttogott szavai nincsenek rám semmilyen hatással, mert mosolyt csal ajkaimra az, amilyen édesen próbál feldobni, de egyben a sírás is fojtogat, úgyhogy most az egyszer igazán hálás vagyok Kirill időzítésének, mert így megúszom, hogy bármit is reagálnom kelljen és el tudok slisszolni a konyhába.
A könnyeimet nyeldesve neki látok kávét készíteni, de a kezeim úgy remegnek, hogy csoda, hogy nem török közben össze semmit és ezen nem segít a hozzám intézett kérdése sem, amitől még jobban görcsbe rándul a gyomrom. Kutakodni kezdek az elmémben, mintha bármi haszna lenne, próbálom félidézni, vajon írtam-e bármiről is a naplómban, de már megint szorul a hurok a nyakam körül. -Hova is szeretnél menni?- kérdezem végül nagyot nyelve, mintha csak valami kósza feledékenység miatt kérném, hogy idézze fel bennem a programot, ami alól nem igazán lenne jó ötlet kibújni, ha nem akarok gyanússá válni. Még akkor is elkísértem mindenhova, mikor még semmit nem éreztem iránta, nem még majd most, hogy elvileg őrülten szerelmes vagyok belé.
Végül töltök két csészébe kávét, de miután a sajátomba teszek cukrot és tejet, a Dimitriynek szánt csésze láttán megmerevedek. Fogalmam sincs, hogy issza a kávét. Azelőtt egyáltalán nem is érdekelt és, ha valaha készítettem is neki, arra már nem emlékszem, de igyekszem nem bepánikolni. Inkább egy tálcára pakolom az egészet a kávémmal és két üres csészével karöltve, majd mindezzel a kezemben sétálok vissza az előtérbe. -Gondoltam, talán te is innál egyet.- jegyzem meg, ahogy Kirillre pillantok, majd az egyik fotelban elhelyezkedek és rögtön magamhoz is veszem a koffein bombámat. Nem, mintha az segíthetne rajtam.

You know that an end signals a new beginning, right?

Nehéz úgy vélekedni bármiről is, hogy folyamatosan azt érzem, hogy nincs a kezemben a megfelelő információ, szinte már semmihez. Nem tudom, hogy mi történt köztünk, velünk az elmúlt hetekben vagy, hogy mi miatt reagál ilyen feszülten egy olyan egyszerű dologra, hogy másnap dolgozni akarok menni és ez, csak még jobban összezavar. Az idegeim egyébként is kezdenek kikészülni a színjátéktól, amit próbálok fenntartani annak érdekében, hogy ne omoljon össze se Ő, se Én, se mindaz, ami még a napló bejegyzéseim alapján is egyértelműen hosszú, lassú folyamattal épült fel. Mélyen legbelül abban reménykedek, hogy ez az egész, csak egy rossz álom, aztán holnap majd ott ébredek mellette még mindig Spanyolországban azzal az őszinte, mérhetetlen szerelemmel a szívemben, amiről olvastam, amit pár napja még biztosan éreztem és, ami még a leírt soraimból is tisztán érződik.
De a bennem rejlő feszültség, zavarodottság, értetlenség és félelem, végül mégis győzedelmeskedik, amikor az előtérbe érve számon kérem, amire épp úgy reagál, mint ahogy azt a jelenlegi emlékeim szerint vártam Tőle, ahogy azt az általam ismert Dimitriy tenné, bár az, ahogy a biztonságomat és az életemet említi, végképp teljesen összezavar. Ráncolom is a homlokom értetlenül, talán el is árulva ezzel, hogy igazából fogalmam sincs, hogy miről beszél, de gyorsan rendezem vonásaimat és inkább előveszem a dacos tekintetemet. Azt, amivel mindig is felálltam ellene, mert tudtam, hogy másképp Ő uralkodna életem minden pillanata felett, mint ahogy most is tenné, mikor egyszerűen csak közli, hogy nem nyitja újra a témát. -Szóval, esélyt sem adsz, hogy újratárgyaljuk? - kérdezem őszinte meghökkenéssel, de egyre inkább azon jár az agyam, hogy mégis mi történhetett, ami miatt ilyen keményen kitart amellett, hogy itthon kell maradnom. Bármit megadnék azért, hogy emlékezzek, mert így olyan, mintha vakon ültem volna le egy póker asztalhoz játszani és anélkül, hogy tudnám, milyen lapok vannak a kezemben, emelgetem a tétet.
Ahogy sóhajt egy nagyot és szemmel láthatóan próbálja magát lenyugtatni, egy pillanatra ismét meghökkenek, mert ez valahogy teljesen ismeretlen és új reakció tőle. Soha, egyetlen vitánál sem igyekezett ennyire megőrizni a hideg vérét és most még a gúnyos megjegyzései is elmaradni látszanak, de újfent eszembe jut, hogy mindezt a szerelmünk okozta és mindaz, amit azóta átéltünk. Olyan érzésem van, mintha most hirtelen egy teljesen új Dimitriyt ismernék meg, holott tudom, hogy ismernem kellene, emlékeznem kellene Rá, erre a férfira, aki végül gyengéd pillantással lép közelebb hozzám és arcomra simítja kezeit.
Ha nem áradna tekintetéből őszinte aggodalom, valószínűleg rögtön hátrébb lépnék, engednék az ösztönös mozdulatnak, ami még mindig inkább a maffia főnökre van felkészülve, de az érintése az arcomon és az, ahogy rám néz, amilyen kutakodó, lágy tekintettel fürkész, egyszerűen letaglóz és görcsbe rántja a gyomromat. Az előttem álló férfi egyáltalán nem olyan, mint az, akire én emlékszem, érintéséből gyengédség és aggodalom árad, tekintetében milliónyi érzelem kavarog én pedig nyelek majd sóhajtok egy nagyot és megpróbálom összeszedni magam. Képtelen vagyok megtenni, szíven döfni a tőrrel, ami akaratlanul került a kezembe és, ha nem is érzem azt a forró szerelmet, amit kellene, azt biztosan tudom, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni. Annak, akivel az oltár elé álltam egykor, meg se kottyant volna semmi, de ez a Dimitriy...egészen más. Rám bízta a szívét, megnyitotta előttem, én pedig nem akarom tönkre tenni, bár fogalmam sincs, hogy miként fogom megóvni. -Dehogy haragszok rád, csak...- szólalok meg végül halkan, kezeimet karjaira simítom, tekintetemmel követem is a mozdulatot, ami iszonyúan újnak és idegennek hat, majd magamra erőltetek egy gyenge, fáradt mosolyt.-Nem aludtam túl jól az utóbbi pár napban és pokolian fáradt vagyok. Sajnálom.- pillantok fel rá végül és tekintve, hogy ez egyáltalán nem hazugság, nincs is mit felfedeznie az arcomon, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy semmi nem árulkodik arról, hogy nem mondom el a teljes igazságot. -Inkább csinálok egy kávét, hátha segít.- hozakodok elő végül ezzel az ötlettel, ami annyira nem is rossz gondolat, ha számításba vesszük, hogy tényleg csak pár órát sikerült éjjel aludnom. -Te is kérsz?- érdeklődöm egy újabb erőltetett mosoly kíséretében, miközben kezeim finoman kezeire simulnak, majd egy gyengéd mozdulattal el is húzom őket az arcomtól.

You know that an end signals a new beginning, right?

Az Én emlékeim alapján nehéz elhinnem, hogy ennyire szeretem szerettem, még annak fényében is, ami az osztálytalálkozón vagy az után történt, amikor válaszút elé állítottam, amikor azt kértem, hogy döntsön végre velünk kapcsolatban és ne játszadozzon velem. Ő pedig tartotta magát ehhez, legalábbis a naplóm bejegyzései alapján tényleg igyekezett komolyabban venni azt a viszonyt, ami kialakult köztünk, bennem mégis csak az a bizonytalanság kavarog, ami az akkori éjszakánk után maradt. Érzem azt a bimbózó valamit, ami próbál bennem stabil talajt fogni, ami reménykedik abban, hogy az az édes oldala tényleg létezik, amiben annyira hiszek, később pedig hagyta is, hogy meglássam, de... őrülten zavaros ez az egész. Eddig a legértelmesebb lehetőségek, amik eszembe jutottak a filmekből szerzett ismereteim alapján, az a tumor vagy az elmeháborodás, épp emiatt tisztában vagyok vele, hogy előbb vagy utóbb -lehetőleg minél előbb- el kell Neki mondanom, hogy mi zajlik éppen bennem. De, ha ránézek, meghasad a szívem, mert egyáltalán nem az a férfi ül mellettem, mint akire Én emlékszek, hiszen olyan gyengédséggel és olyan szeretettel néz rám, amilyenre nem is gondoltam, hogy egyáltalán képes.
Újabb gyengéd mosoly jelenik meg arcomon, ahogy kijavít és a gyűrű helyett engem nevez gyönyörűnek, tekintetében el is veszek egy rövid pillanatra, az ott látott érzelmeket pedig bőszen keresgélni kezdem magamban, de azon felül, hogy jól esnek szavai, nem sok mindent csalogat elő belőlem. Megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán, ha most így, ez a helyzet fennmaradna, talán újra felélesztené bennem azt a szerelmet, amit csak a papír által tudtam elképzelni, de tekintve, miként fogyatkoznak emlékeim minden egyes nappal, talán...holnap már, talán gyűlölni fogom és ez iszonyúan kétségbeejtő. Nem akarom elfelejteni még ezt a kevés édes pillanatot sem, de az elmém gonosz játékot űz velem és fogalmam sincs, hogy miért, hogy ki vagy mi akarja Őt tőlem elvenni. A legszomorúbb az egészben pedig, hogy ha így haladok, el is fogja.
Próbálom fenntartani a látszatát annak, hogy minden a rendes kerékvágásban halad tovább, így pár újabb csendben eltöltött perc után ismét megszólalok, de a reakciója, valahogy egész más, mint amire számítok. Tekintetébe értetlenség és feszültség költözik, mintha olyan borzalmas dolgot mondtam volna azzal, hogy dolgozni akarok menni, de mielőtt bármit is szólhatnék, az autó megáll, Ő pedig úgy pattan ki az ajtón, mintha egy láthatatlan rugó lökné ki mellőlem. Nagyot nyelek, magam elé bámulok abban a pár pillanatban, míg megkerüli az autót és próbálok valami kapaszkodó után kutatni, valami jegyzetre arról, hogy mi miatt bőszíthette fel az iroda gondolata, de talán az a kihagyott nap, amiről nincs semmilyen feljegyzés, választ adhatna erre. Már, ha leírtam volna, de már akkor sem értettem, miért ugrottam át egy napot, amikor először olvastam végig azt a nyamvadt könyvecskét és most sem értem.
Az ajtó azonban nyílik, én pedig kiszállok az autóból és megállok Vele szemben, igyekezve normális arcot vágni, míg Ő újabb megjegyzést tesz a témával kapcsolatban, kis híján vissza is kérdezek, hogy mégis milyen múltkori után miatt egyeztünk meg ebben, de végül visszatartom a szavakat. Egyébként is, kellőképpen felbőszít a tény, hogy ilyesmibe egyáltalán belementem, mintha önként öltöttem volna magamra a rabruhát és, még ezt a kevéske szabadságomat is eldobtam. Tényleg ennyire hülye az ember, ha szerelmes? Mégis, mi a fene történhetett, ami miatt ezt a döntést én is jónak láttam? -Hát meggondoltam magam.- közlöm végül egy egyszerű vállvonás kíséretében, miután felidézem a középiskolai dráma tanárom tanításait, majd elindulok a bejárat felé, ahogy a ház felé biccent, némi nyugodtsággal véve tudomásul, hogy legalább a hátamon érzett érintése, még ismerős. Ez a mozdulat, szinte az első pillanattól jelen van köztünk, épp emiatt tudom, hogy ez nem a romantikusabb időkből való, csupán csak egy gesztus. Egy mozdulat, amivel a feleségét terelgeti be a házba.-Talán, most már meg akarod szabni azt is, hogy hova mehetek?- kérdezem végül egy fáradt sóhaj kíséretében, ahogy az előtérbe lépünk, hangomból érezhető is némi neheztelés, miközben egész testemmel felé fordulok és csípőre vágom kezeimet. Igyekszem emlékeztetni magam, hogy jelenleg én egy fülig szerelmes nő vagyok, aki épp a nászútjáról tért vissza a szeretett férfival, de nehéz nem idegrohamot kapni ezen az egészen úgy, hogy ez az érzelem egészen elhalványult bennem.

You know that an end signals a new beginning, right?

Kifelé bámulok a kocsi ablakán, ahogy a repülőtérről hazafelé indulunk és, bár igyekszem nyugodtnak és összeszedettnek tűnni, folyamatosan az ujjamon ékeskedő gyűrűt forgatgatom és idegesen a számat harapdálom. Csak olyankor hagyom abba egy kis időre, amikor tudatosul bennem, hogy Dimitriy is ott ül mellettem, amikor épp hozzám ér vagy rám sandít, mert még mindig nem tudom, hogy mégis mi a fenét mondhatnék neki, amikor én magam sem tudom, hogy mi történik velem.
Napok óta az ujjamon lévő gyűrűt nézegetem, amire nem emlékszek, hogy került oda, viszont azt tudom, hogy nem ugyanaz a gyűrű, mint amit Ő adott az egyik party előtt csak, hogy tökéletes legyen a házasságunk látszata. Azt se tudtam pár napja reggel, hogy egyáltalán, hol a fészkes fenében vagyok és, csak a napközben óvatosan összeszedegetett információ morzsákból jöttem rá, hogy Spanyolországban vagyunk nászúton. De nem tudom, hogy mikor és hogyan mentünk, egyszerűen nem emlékszem, hogy egyáltalán honnan jött ez az egész nászút dolog.
A harmadik reggelen aztán eszembe jutott -mert erre viszont emlékeztem-, hogy mióta rákényszerítettek erre a házasságra és az időm nagy részét duzzogva a nyugati-szárnyban töltöttem, naplót kezdtem vezetni puszta szórakozásból és, hogy nyomorúságos életemről hátra hagyjak valamit az utókornak, hogy milyen is egy maffiózó feleségének lenni, puszta kényszerből. Néha, míg Ő békésen aludt mellettem, olvasgattam, de mindaz, ami abban áll az elmúlt pár hétről, számomra olyannak hatott, mintha egy idegen nő sorait olvasnám. Pedig tudom, hogy az az én kézírásom, felismerem a saját betűimet, mégis, ha a mellettem ülő férfira pillantok...
Magamra erőltetek egy gyengécske mosolyt, ahogy felém sandít, tekintetéből olyan mérhetetlen szerelem árad, hogy a gyomrom görcsbe rándul tőle és, ha felidézem mindazt, amit leírtam Róla, Rólunk, tudom, hogy nekem is ugyanezt kellene érzem. Teljesen el kellene olvadnom attól, ahogy rám néz, ahogy megérint vagy szimplán, csak megszólal, mert abból, ami a naplómban áll, tudom, hogy miféle érzéseknek kellene tobzódnia bennem, mégsem érzem ezeket. Mintha valaki kitépte volna belőlem, a helyén pedig, csak egy gyengécske szimpátiát hagyott meg egy jó adag testi vágyat egy olyan férfi iránt, aki simán átengedett volna valaki másnak az osztálytalálkozómon. Mert arra viszont, még emlékszem, de félek, hogy holnapra talán, már ez is eltűnik. -Gyönyörű ez a gyűrű.- sóhajtom végül halkan, ahogy újra az említett ékszerre pillantok, de míg Ő azt hiheti, hogy ez egy szerelmes sóhaj és épp a bennem kavargó mély érzelmek miatt tört magának utat, valójában inkább a gondterheltség szülte. Olyan kibaszottul szép ez az aprócska ékszer és olyan sokat áradozok róla abban a nyamvadt naplóban, de nem emlékszem rá, hogyan kaptam Tőle, hogy milyen volt az étterem, ahol voltunk vagy, hogy egyáltalán mit ettünk. Zavarodott vagyok és dühös, mert míg a lapokat olvastam, még a könnyem is kicsordult a saját soraimtól és attól a boldogságtól, amiről meséltek és én érezni akarom azt a szerelmet, amiről írtam, mégsem érzek semmit. Nem értem, hogy mi történik velem és kezdek az ijedtség azon szintjére jutni, ami majd arra fog késztetni, hogy beszéljek erről Neki, hogy egyszerűen kirobbanjon belőlem ez az egész és ráömlesszem, bármennyire is félek a reakciójától. -Holnap biztos mindenki megcsodálja majd az irodában.- szólalok meg újra, lágy mosollyal ajkaimon, mielőtt még túlságosan gyanússá válna ez a nagy csend, bár igazából napok óta azon görcsölök, hogy nehogy olyasmit mondjak vagy tegyek, ami túlságosan árulkodó lenne, mert még fenn akarom tartani a látszatot, hogy minden rendben van. Pedig, semmi nincs rendben, mert ha Dimitriyre pillantok, fájdalmat érzek és bűntudatot, amiért napok óta félrevezetem, de mégis hogyan mondhatnám el neki, hogy mindaz, amit iránta éreztem, egyszerűen...elveszett?