Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Az első gyászommal egy időben kezdődött az istenek közötti háború, a Vánok és az Ázok harcba szálltak egymással. Gullveig ván istennőt háromszor ölték meg és támadt fel, temérdek lándzsa állt ki testéből. Ez megtorlást követelt, így a Vánok aranyat kértek, amit az Ázok megtagadtak. A gyász közepette, arany ruhát öltöttem, lóra pattantam és gyilkoltam a nővéremet bosszulva. Patakokban folyt a vér körülöttünk, míg nem egyességre jutott a két istencsoport. Njörd és jómagam csatlakoztunk az Ázokhoz és megkötetett valhalla csarnokaiban a hetedhét világra szóló lakodalom. Fjörgyun, az apám a kezemet adta Odinnak béke zálogként, míg belőlem Asgard királynője vált. Hamar megtanultam miként kell viselkednie egy királynőnek, láttam miként lóg napokon keresztül a Ygrassil egyik ágán, majd vágta ki saját szemét, hogy bölcsebbé váljon. Őrült. Kettőnk szerelméből négy fiú fogant; Tyr, a háború istene, Baldr, akit a nornák megáldottak minden jóval és az ikrek, Hermod, az elhanyagolt és Hödr, akit vaksággal sújtottak. Baldr álmot látott melyben halálát leli, azért útnak indultam és megeskettem minden élőt, hogy nem bántja a fiam. Hibát vétettem és a gyenge, apró kis fagyöngy nem fogadott hűséget, mely súlyos következményekkel járt. Ekkor jött el az ideje a második gyászomnak, könnyeim patakokban folytak, ahogy fiamat sirattam. Egy fagyöngyből készült nyílvessző döfte szíven, méghozzá tulajdon öccse, Hödr által, kinek kezébe Loki adta a vesszőt. Nem okoltam a gyermeket, hiszen senki se sejthette, mégis a szívem akkor darabokra tört. Eltávolodtam a családomtól, visszahúzódtam Fensalirba és magamra zártam csarnokom ajtaját. Egyedül négy szolgám jöhetett be, akiket különböző feladatokkal láttam el. Fulla hordozta hamvas ládámat, lábbelimet és fésülte aranyozott hajam, miközben apránként a titkaim tudójává vált. Gna hírvivőként intézi az ügyeket helyettem a kilenc birodalomban, míg Lofn a férfiak és nők közötti egységet rendezi, tartja egyben. Hlin pedig őrzi a bajtól mindazokat, akiket érdekesnek ítélek. Hosszú éveken át gyászoltam, hogy aztán újult erővel térjek vissza a fényes birodalomba, Asgard trónusára a férjem mellé.

Otthon ülök a kényelmes fotelemben egy nagyon hosszú és fárasztó nap után és másra se vágyom, mint az jó forró fürdőre és a puha ágyamra. Mégis szög egyenes a tartásom, kezeim a karfákon pihennek, míg lábaim ikszet formálnak. Várok. Őt várom, hogy végre hazatérjen és számot adjon mindarról, amit egészen eddig eltitkolt elölem, éveken keresztül. Forr bennem a harag, mégis rezzenéstelen arccal ülök és várok. Az ajtó nyílik, majd hangosan csukódik, hogy aztán mosollyal az arcán megérkezzen. A vihar előtti csend fogadja, az a fajta, amit évszázadok során elégszer tapasztalt már ahhoz, hogy tudja baj van. Fejem az ablak irányába néz, mintha itt se lenne, majd mielőtt bármit mondhatna kinyitom szépen ívelt ajkaimat.
- Mióta tudod, hogy Skadi fattya a te fiad? - nem azt kérdezem, hogy tényleg az övé-e, hiszen ahhoz kétség sem fér. Az a kérdés, hogy mióta tartja titokban előttem a fia létét, de ezt jól tudja. Ismerjük már annyira egymást, hogy fél szavak vagy egy-egy tekintet elég legyen a ki nem mondott kérdésekhez. Végre rá emelem kék szemeim, melyekben ki nem mondott feszültség csillog. A házasságunk sosem volt egyszerűnek mondható, kívülről tökéletesnek és szeretetteljesnek tűnt, míg belül sokszor maga volt a pokol. Szeretem, ehhez kétség sem fér, de a mende-mondákkal ellentétben sosem viseltem némán az afférjait, ahogy a fattyait sem, amikor a házunkba hozta. Belül tomboltam, míg arcomról hűvösséget lehetett csak leolvasni, hogy egy pillanattal később ha kellett neki essek. Többször fajultak a veszekedéseink verekedésbe, hogy aztán a kibékülést az ágyban tegyük szentté. Végtelen kettősség uralkodik közöttünk, szeretjük és gyűlöljük egymást egyszerre.

Szeretem csinálni a munkám, segíteni a midgardiaknak, hogy újra visszataláljanak egymáshoz. Hiszen a családnál nincs is fontosabb dolog a világon, bár ezzel sokan nem értenének egyet, de nem is állnak vitába velem. Nem mernek. Mégis rendre úgy érzem, mintha nem az istennő beszélne belőlem, hanem a pszichológus, egy egyszerű halandó. Néha azon kapom magam, hogy elfelejtek fontos dolgokat, mint például, hogy hányadik ciklust tapossuk éppen, mik azok a ciklusok. Előfordul, hogy nem Odinhoz, csak Madshez térek haza munka végeztével. Máskor azon töröm a fejem miként tudnék segíteni Tyren, aki lassan egyáltalán nem emlékszik a közös múltunkra.  Az ő állapota a legrosszabb, egyre többen vagyunk, akiket megfertőzött ez az átok. Mély levegőt veszek és próbálok az előttem lévő papírhalomra koncentrálni a következő páciensek érkezése előtt. Látom magam előtt a probléma forrását az eddigiek alapján. A kommunikáció hiánya és az akarat érvényesítése. A férfi úgy érzi, hogy a nő megfujtja, míg a nő nehezményezi azt, hogy  a férje mindent elfelejt és úgy érzi nem figyel rá. Mindketten túlságosan sokat dolgoznak és nem töltenek együtt minőségi időt. Megmondhatnám nekik ezt száraz tényként, de nekik kell rájönniük, hogy hol van a hiba, én csak vezetem őket az úton. Vajon Mads és én jó úton járunk? Nem egyszerű a királyi kamarás feleségének lenni, hatalmas felelősség nehezedik a vállamon. Néha azt kívánom bárcsak könnyebb munkát vállalna, hogy többet lehessünk együtt. A csuklómon lévő karkötőre pillantok, melyet nemrég ajándékba kaptam tőle, de sehogy se értem a jelentését. Egy nagyobb madár talán sólyom és egy rokka alakú medál lóg a finom láncon. Nincs időm tovább elmélkedni, mert léptek zaját hallom kintről. Mosollyal az arcomon fogalom az érkező párt és kezdődhet a mai utolsó ülés.