Mindenkiben rejlik egy történet

•
Hajnali harmat

Miért kívánkozol, te esztelen,
idő előtt a sírba?
A halál eljön úgyis, ha akarod, ha nem,
Kár imádkozni érte!

Mereven nézte az ujjait, ahogy lassan mozgatva ellenőrizte, hogy valóban tiszták voltak-e. A bőrét nem szennyezte sem sár, sem moha, de a vérpettyek sem rajzoltak rá amorf mintákat. Mégis érezte, hogy van ott valami: a halál árnyéka mételyezte a lelkét és mártotta bűnbe a testét. Elveszett pillantással, kongó ürességgel figyelt, de az érzékei nem voltak élesek, nem vette ki tisztán az árnyakat, nem látott valójában alakokat, nem tudta, hogy kik üvöltöztek vele, hogy kinek a keze csattant az arcán, hogy ki rángatta meg korábban. Arra sem emlékezett tisztán, hogy miért érzi úgy, hogy menekülnie kell; elmenni innen és minden élőtől és létezőtől bocsánatot kérnie, vezekelni olyanért, amire nem tudott magyarázatot. Az addig érzett nyugalma, a biztonsága és boldogsága olyanná tette őt, akit senki nem akart és mindenki megvetett és kivetett. Fogalma sem volt, hogy mikor rántották fel a nedves faágról, amin órák óta kuporoghatott. Nem vette észre, hogy a könnyeket az arcáról száraz ruhával felitatták és az sem izgatta, hogy az anyja puha haja ölelte óvón körbe az arcát, ahogy az anyukája vállgödrének melegébe nyomta az arcát.

Órákkal később már a verandán ülve bámulta a csillagokat és próbálta kitalálni, hogy Ulla melyik fényes apró, távoli pötty lehet azon a sötét vásznon, amit nem világított meg most fény. Vajon a Valhallába került, vagy Helheim szörnyévé vált? Hallott meséket, hallott olyan történeteket, amiktől kirázta a hideg és álmatlanul teltek az éjjelei. Hallott olyan ódákat és históriákat, amelyekben Odin olyan volt, akit mindenhonnan látni és érezni lehetett. Mindig is elképzelte és érdekelte, milyen is lehetett Valhalla roppant csarnoka.. olyan színes-e, mint amilyennek gondolta, vagy a holtak a szürke árnyalatba burkolták azt. Ha lehunyta a szemeit minden pillanatot újraélt, minden érzés feléledt benne, amit Ulla mellett töltött, mióta csak megismerte.
A mai nap különleges volt, mert már nem volt elég kettejüknek a gyermeki veszekedés, éles, erőteljes gyermeki tenyér csattant az arcán a vita hevében, melyikük is vigye a kukoricacsuhéból készült babát, hogy aztán annyira meglökjék, hogy meginogva egy kiálló faágban hanyatt essen, lehorzsolva a bőrét és felkarcolva a hámréteget. Égő és vérző bőrrel állt fel, épp, hogy csak végignézett volna a ruházatán, azon aggódva, hogy az édesanyjának mit mondjon, miért lett már megint koszos a ruhája, amikor a semmiből markoltak a hajába és annál fogva rántották le a földre újból, az arcába dörgöltek némi sarat, ázott falevelet és bogaraktól hemzsegő mohadarabokat. Az erő hirtelen, mégis erőteljesen száguldott végig az ereiben, s ahogy megfogta Ulla kezeit a rókahajú lány,  csak azért, hogy leállítsa, úgy csobogott át belé az a soha nem tapasztalt mágia, amit most egy az egyben a lányra szabadított. Ismeretlenül, tapasztalatlanul és erőteljes félelembe burkolt idegességgel. Nem csak Ulla tüdejéből, de az ereinek hálójából is szinte úgy robbantotta ki az oxigéntől dús levegőt, hogy aztán a nála alig két évvel idősebb kislány élettelenül rogyjon össze.
Percekig szólongatta Ullát, próbálta felébreszteni őt, de ahelyett, hogy visszaszaladt volna az édesapjáért, hogy azt kiabálta volna, hogy baj van, egyszerűen csak a holttesttől nem messze leült a vizes avarba. Ölébe húzta a kukoricacsuhés babát, hagyva, hogy annak széle a bőrébe mélyedve kettéválassza a bőrét.
Nem szólt senkinek, mégis rájuk találtak akkor, amikor hiányolták a két hangosan nevetgélve beszélő és civakodó kislányt a faluból. Lisbet hat éves volt csupán, amikor nem csak szemtanúja volt egy halálesetnek, hanem annak okozója is.


Mindenkiben rejlik egy történet

•
Own what you love

Az első sorban ülve várakozón figyelte az előtte nem sokkal helyet foglaló emberek szabálykövető, feszült figyelmet kimutató arcvonásait, miközben jobbról egy hagymaszagú férfi alig elnyílt ajkain át vette a levegőt hangosan beszívva az oxigént és Else illatát is ezáltal. Szinte szürcsölte a tárgyalóterem levegőjét, ami a nőt kifejezetten idegesítette, többször a férfi felé is fordította a fejét, hogy csak úgy, végignézzen rajta, jól volt-e a pacák, mert képtelenségnek tartotta, hogy egy egészséges, ötvenes férfi ilyen tüdőbeteg-módra vegye a levegőt. Amaz ezekben a pillanatokban hol szégyellősen elfordította a fejét, hol pedig állta  a férj nélküli nő pillantását. A felhangzó, ügyvédi szavakra fordította vissza a felszólaló felé Lisbet a pillantását.
- A virtuális valóság olyan környezet, amelyet úgy tapasztalunk meg, hogy fizikailag nem tartózkodunk benne. A színház, az opera, a mozi és a televízió mind a virtuális valóság primitív előfutárai. A televízió az egyik agressziógerjesztő. Amerikai kutatások szerint egy gyermek tizennégy éves koráig huszonkilencezer gyilkosságot lát a képernyőn, és soha békés halált* - Else meg akarta jegyezni mindazt, amit Magnussen mondott nem csak a bírónak, hanem a helyet foglaló esküdtszék tagjainak is, akik egytől egyig középkorú férfiak és nők voltak. A bőrszínt illetően a demokráciának élve igyekeztek a diverzitásra, ami ugyancsak azt jelezte volna a mai világban, hogy az esküdtek nem lehettek részrehajlóak, elfogulatlan ítéletet kellett meghozniuk a bírói döntés előtt, s azt ismertetni Bergmannal, aki úgy festett, mint egy megöregedő Benjamin Button baba. Ugyanolyan kis mazsola volt, de a megjelenésére az emberben még a szar is megállt.
Az illusztrátor nő nem azért volt jelen a tárgyaláson, mert bármelyik áldozathoz vagy sérülthöz köze lett volna, vagy azért, mert egy egyszerű járókelő volt, akit amúgy sem engedtek volna be ebbe a terembe és ha a sajtó nem is lehetett bent, hogy képi anyagot felvegyen rendelet értelmében, a tárgyalótermi rajzolók részt vehettek ezeken. A nő keményfa tábláján a rajztömbje feküdt, a vázlatok pedig hűen követték a bíró, az esküdtek arcvonásait, testtartását is, viszont a vádlott tizenöt éves fiút lehagyta a rajzairól. Nem akarta legalább ő meghurcolni azért, amit tett. A tíz halott és tizenhárom sérült élete végéig kísérteni fogja majd a gyereket, bármikor is haljon meg. Akár a tizedik napján a börtönben, akár a magánzárkájában, vagy ha éppen megfutamodna a bűntudatától, vagy éppen azáltal is akassza fel magát.
Else próbált elhatárolódni ezektől a tárgyalásoktól és objektív megfigyelő lenni csak amellett hogy titoktartási kötelezettsége is volt, minden egyes alkalommal újra és újra aláírva, hogy az egyes folyó bírósági ügyek részletei általa ne kerüljenek a média hasábjaira.
- A mai számítógépes játékokhoz nagyon hasonlít az a módszer, ahogy a katonákat megtanítják ölni különböző szimulációs technikák segítségével. A játékosok hajlamosak igen nagy részletességgel visszaadni az erőszakos cselekményeket, ezekből alakulnak ki a másolásos, úgynevezett „copycat” bűncselekmények.* - a védőügyvéd nagyon is erőteljes beszéde megrengethette volna Lisbet alapelgondolását, hogy fejet hajtson annak, kit is tart bűnösnek és kit nem. Már-már megbocsájtó jelleget öltött ez a beszéd benne, de elég volt csak ránéznie a pattanásos arcra, a megfakult, üveges tekintetre és tudta, hogy a gyerek egyáltalán nem bánta meg azt, hogy rengeteg családtól tagadta meg azt, hogy a szülők lássák a gyerekeik sikereit. Hogy boldog, büszke nagyszülőkké váljanak, vagy hogy elmondhassák, mindent megtettek a gyerekükért, azért, hogy az élet minden területén helyt álljanak.
Nehéz dolog volt az ártatlanságát meglátni, főleg azok után, hogy a vád oldalon álló Beryl Skagge sorra mutatta be azokat a fegyvereket és eszközöket, amelyeket a kölyök felsorakoztatott. Lisbet szeretett volna zenét hallgatni a tárgyalás közben. Szerette volna, hogy mindez csak álom legyen, de maga a mészárlás (a nőnek a három halott is annak számított) már korábban megtörtént, a holtak már rég a földben pihentek, elfeledve, összeaszott testtel, ő pedig már csak a hónapokkal későbbi állapotokra érkezett ide, erre az aligha mondható isten háta mögötti településre; Narvik városába. Rendben, kimondhatjuk, hogy Odin háta mögött voltak, mert még térerőért is úgy kellett imára kulcsolnia a kezeit - nem képletesen.
Legszívesebben ráüvöltött volna Hagymácskára, hogy húzzon el mellőle, mert a virsli ujjai állandó jelleggel ott kajtattak a zongorabillentyű mintázatú nyakkendőjén, a koszos szürke zakójának hajtókáján, a pecsétgyűrűje pedig csak hat mérföld távolságról is látszott. Igen, Jim Carrey filmje jutott róla eszébe Elsenek, amikor az állati magánnyomozó rájött arra, hogy Einhorn az Finkle, és hogy Einhorn férfi - volt, egyszer régen. Aztán azt ugye követte egy jókora hányás, amit most a rókahajú nő nem akart volna leutánozni, mert akkor Mr. Fánkos Hagyma egy az egyben ölbe kapta volna azt a szeretetcsomagot.
Nem egészen nyolcvankilenc perccel és három majdbepisilek gondolattal később a nő végre felállhatott, végigropogtatva a gerincét is indult meg a jegyzeteivel a folyosó felé, ahogy az ajtóban álló őrök kitárták azt a két nagy fa szárnyat, Lisbet tűsarkain sietős léptekkel igyekezett kifelé.


** Tóth Mihály (szerk.) - Híres magyar párbeszédek / A közelmúlt nevezetes vád- és védőbeszédei c. könyvből / Herke Csongor védőbeszéde"

Mindenkiben rejlik egy történet

•
Who am I really?

Mindenkinek volt egy elképzelése arról, kinek is kellene lennie Else Kleppnek. Egyetlen élethelyzetben, egyetlen környezetben sem tudott láthatatlanná válni, kötelességektől mentessé. Mindenhol kellett valakinek lennie. Munkatársnak, diáknak, felettesnek, szakértőnek, csak egy ostoba ceruzával rajzolónak, szeretőnek, nővérnek, legidősebb lánynak, akinek egyetlen dolga volt csupán, az a küldetés, melyre a szülei szánták. Méhet szolgáltatni, élve az ősi szokásoknak; az utódnemzés az ő kezében volt, mert tudta, hogy a húga még csak hallani sem akart arról, hogy családot alapítson. Neki címeztek minden olyan elképzelést, ahol továbbvihette a család nevét, a genetikát, amellyel rendelkezett. Olyan nyomás nehezedett a vállára, amelyről a húgának még csak elképzelése sem volt. Olykor úgy érezte, hogy az apja egészen a Taigetosz széléig tolta erőszakkal s akarattal, hogy ő legalább feleljen meg az elvárásoknak és vagy azt választotta, hogy meghal, elhalványul, hogy semmivé válik, vagy pedig beáll abba a sorba, amelyből nincs menekvés.
A zűrzavarral teli pillanatok ellen igyekezett mindent megtenni, hogy lecsitítsa a gondolatait, hogy ne csak a menekülés legyen az egyetlen fegyver a kezében, ha épp megszabadult volna valamilyen érzelmi katyvasztól. Tudta, hogy képes lenne a mértéktelen pusztításra. Tudta, hogy ki volt - olyan elementáris mágiával bíró személy, aki bárkiből képes lett volna az életet kiszippantani csak azzal az egyetlen tettel, hogy az oxigént kirobbantja a testekből. Tudta, hogy mire képes, mert kísérletezett vele, folyamatosan tologatta kifelé a határait évekkel ezelőtt. Mégsem akart mértéktelen pusztításba kezdeni, mert nem vágyott a hírnévre. Nem volt szüksége arra, hogy a reflektorfény rá irányuljon és könnyebb volt a szektában betöltött szerepét is tökéletesíteni úgy, hogy csakis a tetoválásai hívták fel rá a figyelmet. Megkapta azt a címet, amelyet az apja vágyott neki adatni. Megkapta azt a szerepet, ahol neki is lett volna szerepe döntéshozónak lenni és mégsem kért belőle. Támogat, tűr, véleményt formál és ellenszegül, ha kell, de a tisztelet minden szavában ott rejlik, ha kiérdemlik azt nála.
Talán túlságosan is megtűr. Talán tetszik neki az a pozíció, amibe kényszerült. Talán hagyja, hogy csak ússzon az árral és engedjen annak, ami körülveszi. Freyr kardja immár az élete része és mint Freya nyakéke marad is. Nem mond nemet - csak ha arra kérik. És nemet mond, ha éppen dacolva el akarja érni azt, amit akar. Mert amíg hagyják, addig megteheti, és talán mert már nem kényszer neki az, hogy nyakék legyen, hanem kiváltság. Érdem, ami büszkeséggel tölti el és amit soha nem mondana ki hangosan. Képes szeretni, és talán.. egy kicsit szeret is.