Táj épül omlik

jellemrajz

Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít
a tücskös éjbe, fátyolbimbait
bontja bodor füst, s hold, ezüst virág,
nyíl a felhők közt, arc, más arcon át,
jön, itt van, már nincs, erdők, városok
örvénye forgat: én magam vagyok
a kép s a keret, s évek, negyvenöt,
lobognak körűl, s mindegyik mögött
ott a többi, ott cirpel, ami csak
enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat,
minden elérhetetlen messzeség,
minden kétségbeejtő veszteség,
mind, ami voltam, pénz és szerelem
és halálvágy, és ami sohasem,
az is, kétely, játék és képzelet,
a zűrzavar, amit most rendezek,
hogy értsem magam, s hogy megértsetek:
örök véget és örök kezdetet.

Hol volt, hol nem volt, élt az Óperenciás tengeren túl egy magas, ébenfekete hajú kisfiú. A szemei barnák voltak, mint a fákon ringatózó gesztenyék, és amikor nevetett, tejszínű fogai mind kilátszottak. Szerette a természetet, ahogyan körülötte mindenki más, és ez végigkísérte az ő egész gyerekkorát. Felfoghatatlan sokszor érte sérelem, ha valakit szemetelni látott, vagy túra közben a fákon vésett nyomokat talált. Egy világ dőlt össze benne ilyenkor, és mind a mai napig fátyolos tekintettel érinti meg a természeten hagyott hegeket.
Mégsem olyan ártatlan, mint amilyennek láttatja magát. Nem tehet róla, de sokszor bedühödik így felnőttként, ha a természetről van szó. Érzi, hogy bomlik az egység, hogy egyre kevesebb a megoldás. Klímavészhelyzet, olajszennyezettség, tengerek telis-tele szeméttel, mértéktelen pazarlás, amit a felső elit rétegek az aljanépre hárítanak felelősségként. De az istenek megtalálják a megfelelő büntetést azoknak, akik elsőkként és éllovasként művelik a folyamatos pusztítást. Addig pedig az Inge-hez hasonló átlagos embereknek mindent meg kell tenniük, hogy az alsóbb körökben tisztogassanak, és ezzel még az istenek emlékét is szívükben és emlékeikben őrizzék szertartásaikon és a közös programok során.
Ugye, milyen visszásnak tűnik mostmár a fent látható Kis herceg idézet? Pedig Inge gyermeki lelkesedése a fajának és az ehhez tartozó életmódnak a mitológiájához ugyanolyan gyermeki maradt, mint amikor még szülei helyett nevelője olvasta fel neki a történeteket. Amikor nagy lelkesen mondta fel azokat a legkisebb részletig apjának. Mert a hit nem kopik olyan könnyen, a lelkesedés tud csak alábbhagyni, az viszont a bialom hiánya miatt. Márpedig miféle bizodalma lenne egy efféle álfnak az őt körülölelő világban?

 A gyerekkor bűvöletében

Néha megálltam a híd közepén.
Lent vágányok, tolatás. Feketén
dübörgött messziről a gyorsvonat,
affölé álltam. Hősi pillanat
volt ez, csábított a képzelt veszély!
Kis agyamat feszítette a vér.
És a gép jött. Ismertem savanyú,
fojtó füstjét; de valami iszonyú
parancs lökött, hogy ott maradjak és
ne győzzön rajtam undor, reszketés:
éreztem: korlát, vashíd megremeg,
villámló kráter fölött lebegek,
füst, korom burkol, vízgőz, kattogás,
ég-föld egyetlen omlás, csattogás -
de kibírtam!... Hálisten, semmi baj,
tovaszáguldott a vonat, a zaj,
s én, bár szívem rémülten dobogott,
büszkén megvártam még egy vonatot.

Elmúlt idő vállán, elszállt idő tetején, amikor a tó csak tócsa volt, a hegy csak vakondtúrás, akkor találkozott először Mr. Renouf és a későbbi Mrs. Renouf. Mesébeillő nap volt, és a súlyos betegségből – aminek vonzalom a neve -, hamar szerelem lett. Mondhatnám ezt is, de semmi értelme nem volna hazudnom Nektek. A szüleim borzalmasak voltak már akkor, és manapság sem javult sokat az egymással illetve velem kialakított kapcsolatuk. Lételemük, hogy uralkodjanak, ezért hát az oslói szekta vezetői székében - ami románcuk kezdetének helyét is jelenti -, tökéletesen összeillettek. Az ő szerelmük a hatalmon, uralkodáson és a parancsolgatáson alapul. Nem is értem, hogyan viselik el egymást, mert számomra egyre nagyobb terhet jelentett már ötven éves koromban is, hogy velük éljek. Még szerencse, hogy nem kötöttek magukhoz.
Sőt, szinte löktek saját utam felé, amit rendkívül meglepő módon szintén ők szerettek volna megírni. Mégis, ha két hatalommániás őrülttel él az ember egy fedél alatt, eltanul tőlük egyet s mást. Így első önálló intézkedésem az volt, hogy új lakásomból kitiltottam a szüleimet, és minden egyes adandó alkalommal tudatosítottam bennük, hogy a szektán kívüli életemről nem tudhatnak semmit, és nem is szólhatnak bele. Mondanom sem kell, hogy borzalmasan tudnak „alkalmazkodni” de néha azért látom, hogy talán igyekeznek egy kicsit megfelelni az igényeimnek.
Na de most nem is erről kéne beszélnem, hanem a gyerekkoromról, igaz? Akkor az első, utolsó, egyben persze a legfontosabb állomás számomra az Oslo Sentralstasjon. Mai napig imádom a vonatokat, és rendszeresen utazok vonattal, ha messzebbre kell mennem akár munka, akár valamiféle oktatás, de még a szekta miatt is. Utóbbit sajnos nehezebb megoldani, praktikusabb az esetek nagy részében, ha inkább vezetek. De hogy honnan ered ez a borzasztó nagy szerelem a vasúti közlekedés iránt? Ugyebár a Sentralstasjon nem arról híres, hogy kevés ott a vonat. Oslo főpályaudvarához híven folyamatos a nyüzsgés, elképzelhetetlen a csend, és minden egyes pillanatban annyi minden történik, mint amennyi otthon egy év alatt.
Talán ezt jelentette számomra ez a hely. Az otthoni rendezettségből való sikeres kitörést, amikor végre pezseg a vérem. Sokszor blicceltem pár megállókat, és abban az időben még nem mentek olyan gyorsan a vonatok. Akkor még nem volt bajom abból, hogy út közben az ellenőr láttán kiugrottam. A föld minden egyes alkalommal puha karjaival magához ölelt, és semmi bajom nem esett. A nadrágom persze kiszakadt, a cipőm is tiszta kosz lett, de megérte. Megérte még akkor is, ha apám pofonjainak eredményeként a franciaágy másik oldalán landoltam. Mindig vigasztalt a tény, hogy egy hét kihagyással megint kilátogathatok. Megint leugorhatok a vonatról, és megint végre történik valami, ami a szabályokon kívül áll. Mindig máshogy, mindig eltérő szereposztással, mégis mindig ugyanolyan csodálatosan.

 Természetesen, egységben

hisz máris az vagy, csupa suhogás
a föld s az ég, álomtánc, tűzvarázs,
s szemed lehúnyod, szél csókol megint,
egymásba szédűl a bent és a kint
és zeng a hang és zsongva ring a rét,
s ahogy szíved átveszi ütemét,
mintha egy gömb fénytág felületén
robbanna rólad, úgy hagy el az Én,
úgy rohan, úgy nő az egeken át,
és csak mikor már benne a világ,
csak amikor már ő a burka, csak
akkor látod meg újra magadat,
az eltűnt parányt, mikor kerete
vagy már mindennek s minden csak a te
belsőséged... egyszerre isteni
biztonságba hal földi tudatod,
s a nagy, kék réten kezdik mennyei
tücsökzenéjüket a csillagok.

Az ember, így az álf is múlandó. Legyen az fény vagy sötétség szülöttje. Szüleim hamar a fejembe verték, hogy nem a színünk különböztet meg bennünket egymástól, elvégre ezt emberi alakban csak a kisugárzásunkból lehet valamelyest leszűrni. Szüleim szerint a perfekcionizmus miatt vagyunk mi, sötét álfok sokkal különbek társainknál. Valamiért nem értek ezzel egyet, mégis jónak tartom a tanulást.
Nem véletlen, hogy főiskolát egyetem követ az életemben, és már ott is oktatok. Nem véletlen az sem, hogy alig ötven év alatt tökéletesítettem a levegő elementálhoz kapcsolódó rezdüléseket az elmélettel együtt. Nem véletlen, hogy igen jól állok a föld elementál elsajátításával is, holott kifejezetten idős korban kezdtem el foglalkozni vele.
A tanulás hozza meg számomra a nyugalmat. Olyankor tudok kikapcsolni, egyesülni a környezetemmel. A levegőben elsuhanó gondolatokat ilyenkor vagyok csak képes magamévá tenni. A földön mezítláb szeretek csak igazán járni. Mégsem látom, hogy hatalmas tudásom igazán előrébb vitt volna a többiekhez képest. De igazuk lehet a szüleimnek: a tudás a különbség. A fényálfok ugyanis már rájöttek, hogy más is számít a lexikális tudásnál - szólt bölcsen a tanársegéd. Tudom, ezt nem hiteles tőlem hallani.
Mégis tartom a véleményemet. Ezzel a fene nagy tudásommal ugyanis csak azt értem el, hogy évekkel ezelőtt betoltak a szüleim által vezetett szektába, ahol elnézték az állítólagos tanulmányi útjaimat - amiket rendszerint csak azért ejtettem meg, hogy kicsit kiszakadhassak a hétköznapi elvárások szarkupaca alól, és a konferenciák mellett eljárjak kicsit kikapcsolódni is.
A hatalmas nagy tudásom csak arra volt jó, hogy aztán rövidesen rám tolják a szekta vezetését, majd még ezt követően is elvárásokkal halmozzanak el: társ, feleség, gyerek, harmadik elementál, esetleg negyedik. Mintha a kettőre is olyan sok embernek lenne ideje és ereje...
Sokáig nem is kedveltek a társaim. Meg tudom érteni, mindig én voltam az, aki szabadón lóghatott, nem voltak kötelességei a szektán belül, elvégre tanultam. Már be volt biztosítva a helyem.
Arra viszont senki nem számított, hogy az előző generáció kikopásával új rendet szervezgetek az oslói szektán belül. Egy kevésbé elnyomó, sokkal emberibb társaságot. Furcsa ezt hallani, igaz? Meglátjuk, mennyire sikerül a gyakorlati megvalósítás.