- EDD MEG AMIT FŐZTÉL!! - hallom még Dora Gunn utolsó kívánságát irányomba, halom a lövést, de akkor már mindegy volt. Úgy tartják, a halál után már nem fáj semmi. Ezt nyilvánvalóan azok híresztelik, akik még sosem haltak meg. Úgy érzem, mintha a lelkem atomjaira akarna robbanni. Bárhová is kerültem, bármilyen békét és megnyugvást is kéne éreznem, a fájdalom, a magány, a kétségbeesés és a düh kísérget, mintha a lelkemre, vagy testemre ragadtak volna és magammal rántottam volna őket a sötét semmibe, amelybe belezuhantam. Még érzem a többiek halványodó jelenlétét. Érzem őket, de már csak tompa emlékként, egy másik élet kopottas maradványaiként. A fájdalom viszont valós, és darabokra akar tépni. Mégis a magány a legrosszabb. Mindig is féltem a magánytól, főleg hogy sorra veszítettem el a szeretteimet és barátaimat; ennyire egyedül azonban soha életemben nem voltam még. Elveszettség. Kétségbeesés. Fájdalom. Kudarc. Veszteség. Magány. És egytől egyig mind be akar kebelezni. Utáltam ezt az egész helyzetet, a tényt pedig pláne, hogy miattam alakult ki, pedig én semmi ilyesmit nem akartam. Felidézni sem tudnám pontosan, hogy mégis mi történt... Elhangzottak azok a bizonyos szavak, beették magukat a bensőmbe és ott ragadtak! Bocsássatok meg. Ez megint az én hibám volt. Dora elkapott minket. Megint megcsináltam. Tény és való hogy egész életemben csak zuhantam és zuhantam. Átvertek és elveszítettem a barátaimat. Majd ismét átvertek. Totál szánalmasnak és jelentéktelennek tűnök, mi? Kerestem önmagamat, kóboroltam...Olyan barátokkal lettem megáldva, akiket magam elé helyezhettem. Jobb életet nem is kérhettem volna. Dögölj meg Dora! Miért neked kellett úgy dönteni, hogy balszerencsés legyek? Eleget küzdöttem és eleget szenvedtem már, hagyom, hogy a kellemes, lágy valami egyre mélyebbre húzzon; így egyre kevésbé fáj, egyre kevésbé érzek és egyre távolabb sodródok mindentől, amit szeretek. Egyre közelebb viszont mindenhez, amiket már elvesztettem. Várok valamit. Egy jelet várok, egy kattanást, egy pillanatot, amikor átkapcsol a tudatom. Amikor kénytelen leszek levegőért kapni, úgy kapni levegőért, mint fulladozó, mint rémálomból ébredő, hiszen ez, ez tulajdonképpen nem is más. Ez egy rémálom, a fejünkben történik, ott kell történnie, de vajon mikor jön egy kattanás, az a bizonyos jel, mikor kapcsol át végül tudat? Megtörténik? Ütést érzek a mellkasomon, dühös, kétségbeesett nyomást. Minden olyan valódi, az ismétlődő nyomás a mellkason, mely fuldoklásra késztet, és az ismerős hang a fülemben? Apa? Körbe nézek és ismeretlen falakat látok, ismeretlen szobát, ismeretlen berendezésekkel; az egyetlen ismerős alak Apám és saját testem. Elég bizarr látvány holtan szemlélni, Aegir hogyan próbál életet lehelni belém. Minden egyes nyomással azonban visszatér a fájdalom is, ami elől menekülni próbáltam. A fejem zsong, mindenem lángol, és a kompresszió a mellkasomon egyre elviselhetetlenebb. Messzire sodor a békétől, és közelebb a fájdalomhoz. Mikor a fájdalom és a zsivaj már elviselhetetlennek látszik, hirtelen ismét enyhülést érzek. Mintha hűvös ujjak cirógatnák hátamat, enyhülést és békét hoznak. Végre. A nyugalom, melybe olyan élvezettel simultam bele, hívogatón cirógatja a hátamat, de immár képtelen újra bekebelezni. Ahol fény van, ott az árnyék is mindig megjelenik. Ezek mind olyan dolgok, amik egymással elválaszthatatlanul összefüggnek. Ha tiltakozok is követni fog! Nem félek. Össze vagyok zavarodva, az igaz, és stresszeli is a helyzetemet, de nem félek. Nem érzem, hogy veszélyes vagy rossz helyen lennék, hát már meghaltam - mitől tarthatnék a halál után? Valószínűleg páran tudnának ezernyi dolgot mondani, mely még a halálnál is rosszabb lehet számomra e világban, de a naivitásom, az önzőségem és az egyszerű gondolkodásmódom legalább abban meggátol, hogy féljek. Haza - térek vissza korábbi gondolatmenetemhez, és ahogy ismét kiejtem a szót, homlokom ráncba szalad. Mintha kezdene felszakadozni a valóság - kezdek rájönni, hogy mit is jelent valójában a haza, és mit is jelent pontosan e két világ, melynek határán álldogálok. Kezem ismét szegycsontomra téved, ahol újból érzem a nyomások súlyát. Ismét körbe nézek, s most már kezdem teljes valójában látni a Szellemvilágot. Kezdem tényleg felfogni, hol vagyok. Valaki hív magához. Foszlányokban hallhatom csak Apa üvöltését, mély baritonjának távolodását. Minden való és élő elmosódik. Akár egy üres, bolyongó tér közepén lennék. Húz lefele a mély nyugalom. Lassan, nagyon lassan jutottak el a tudatomig a hangok, amelyek mellettem hangzottak el. Mintha az is annak az álomképnek a része lenne, amelyet nemrég éltem át, és amelynek nyomai még élénken élnek bennem. Fogalmam sincs, hogy hova visznek, hogy mit fognak tenni velem. Valahol nem is érdekel. Mély nyomott hagyott az, hogy kudarcot vallottam, hogy most amiért küzdeni akartam, kudarcba fulladt. Olyan sok minden zajlik le bennem, noha egyetlen pozitív érzelem sincs közöttük. Morajlásokat hallgatok. Beszédet. Érzem, ahogy a hideg tappancsok rám kerülnek, hallom a sipoló gépet. Érzékelem, ahogy kiütnek, ahogy újra sípol a gép. Ahogy újra megmozdul az egész testem. Hallom az orvosok hangját, ahogy egyre csak azt ecsetelik, hogy összetett a probléma. Vérveszteség, összeomló vérkeringés, golyó van a fejében. Egyre csak az összeomlásról hadakoztak. Apa hangja elér, ám a sötétség újra rám telepedett. Fájdalomcsillapítókat adtak, kiszedték a sípcsontba szorult golyót. A fejben lévőhöz nem nyúltak hozzá még, hiszen olyan helyre jutott, ahol egy kicsit odébb jut és több kárt tesznek bennem, mint hasznot. A szívemet is feltárták, hiszen a probléma ott kezdődött. Talán vérrögöt találtak, ami elakadt útközben és az okozta a panaszokat. De a probléma mégis a fejemben volt. Amihez majd Apám engedélye is kell, nélküle nem nyithatják fel a koponyát... engedély és jelenlét kell hozzá...no meg több óra, mire eljutnak oda. Ráadásul fel kell ébreszteniük, ami azzal jár, hogy abba hagyják a fájdalomcsillapítást is. Beszélniük kell Mr Wikerrel... a probléma súlyos, de kezelhető. Végül három és fél órán át műtöttek a fejben lévő golyó kiszedéséhez...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 446 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 432 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Jan. 24, 2023 9:32 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron& Kat& Aegir
Erősnek kellett lennem. Pont ahogy azt Kat mondta. Nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget. De azt nem tudtam garantálni a számára, hogy nem fogok dühből cselekedni. Minden esetre magamhoz öleltem, csókot hintettem homlokára, majd tàvolabb léptem tőle. -Visszahozom neked! A szavamat adom!-megsimítottam az arcát, aztán elléptem tőle. Mivel Axel, és Viva is végeztek az erőkiterjesztéssel, és valóban a kikötő közelében találták meg Aaront, így nem bírtam tovább várni. Akadt némi veszekedés, és persze kiabálás a kocsiban. Axel engem hibáztatott én meg őt. Végül pedig Aviva tett rendet közöttünk, s hiába tudtam mennyire temperamentumos egy teremtés, még is a meglepettség volt az, ami legyőzte a haragot. A kikötőig csendben telt az út. Leszámítva a mormolást a fejemben. Nem tehettem semmit. Nem akadályozhattam meg, hogy elvigye a fiam. Haragom egyre nagyobb méreteket öltött, akár csak a türelmetlenségem. A komp indulásáig türelmetlenül mászkáltam fel s alá, miközben azon morogtam, ennek mindnek meg kellett történnie, és nem igaz, hogy ilyen lassúnak kell lennie ennek az átkozott szerkezetnek. Kicsit segítettem rajta, hogy gyorsabban haladhassunk, ám még is úgy éreztem minden belassúlt. Nem tudtam megtenni, hogy nem gondolok arra, az egész az én hibámból történt. Miattam rabolták el a fiam, s lőtték meg, mert nem voltam jelen. Miattam tudták elvinni. Bezzeg, ha otthon lettem volna, az egész meg sem történik. Vagy csak minden elodázódott volna? Hosszú órák teltek várakozással, még úgy is, hogy segítettem a komp haladását, s mire partot értünk, nem éreztem Aaron jelenlétét. Talán hármunk közül Viva volt a legnyugodtabb, s az, aki megfontoltan, hidegfejjel tudott gondolkodni, s aki visszaterelt minket minduntalan a helyes ösvényre. Kellett néhány nap mire közelebb jutottunk a megoldáshoz, s megtaláltuk Aaron pontos helyét. Onnantól már nem volt teketóriázás. Vissza kellett szereznünk élve. A "bevetés" előtt, felruhàztam őket 1-1 rúnàval, hogy ne tudják őket megölni, s kezdetét vehette a küldetés. Megmenteni a testvért, a fiút, a gyermeket. Megmenteni azt, aki a 8 hónap alatt sokkal közelebb került hozzám mint bárki ezen a világon. A tengervizes palackoknak hasznukat vettük Axellel, s nem kellett csalódnom fiam tudásában. Tudta, miképpen használhatja fegyverként is akár, ahogy a tanácsaim is megfogadta. Összefogtunk, majd egyszerre torpantunk meg egy szoba előtt, ahol Aaron volt bezárva. Egy laza mozdulattal rúgtam be az ajtót, mi hatalmas dörrenéssel szakadt be, majd àgyazódott be a falba. És persze ott állt ő... Mindennek okozója. Ott volt a fickó. A fickó, akinek sosem fogom elfelejteni az arcát. Az ördögi mosolyt az arcán, mikor fegyvert fogott a fiam fejéhez, majd húzta meg a ravaszt, s nem maradt más csak a döbbenet, és a harag. Utána akartam menni. Utánamenni, hogy végezhessek vele. Utánamenni, hogy hasonló kegyetlenséggel álljak rajta bosszút. Megakartam menteni a fiam, de elkéstem. Későn érkeztem. A mai napig nem tudom miként történt minden. Nem tudom miképpen alakult úgy ahogy, csak arra emlékszem tisztán, mikor leroskadtam Aaron teste mellé, karjaimban tartva őt, lelkemben mérhetetlen bánattal kiálltva fel, miközben próbáltam a tőlem telhető legtöbbet megmenteni érte. Nem veszíthettem el. Nem hagyhattam, hogy eképpen végezze! Szükségem volt rá! A hülye viselkedésére, a haragvó kitöréseire, s arra, hogy szembeszàlljon velem. Arra, hogy leüljünk játszani, és hogy bevallhassam neki, hogy belógtam olykor a szobájába a konzoljával játszani. -Aaron...-szakadt ki belőlem végül, miközben igyekeztem megtartani az életfunkcióit. Sajnos nem voltam olyan mindenható mint hittem. Küzdöttem érte mellkasát pumpálva, lélegeztetve. -Nem teheted ezt velem! Évekig vártam, hogy az életem része lehess, és erre most beadod a kulcsot... Nem teheted ezt Aaron! Nem halhatsz meg! Szükségem van rád fiam!- szemeimbe könycseppek gyűltek, s fájdalmas kiáltás hasadt fel torkomból. Magamhoz öleltem egy pillanatra. Még sosem kellett átélnem gyermekem elcesztését ennek előtt egy alkalommal sem. Nincs kegyetlenebb érzés, mint mikor saját gyermekét kénytelen temetni az ember. De mindezt hogyan mondjam el Kat-nek? Hogyan közölhetném vele a rémes dolgokat?! Nem tudtam pontosan mikor kerültünk ki onnan, csak azt tudtam, hogy egy pillanatra sem hagytam magára a fiam, attól tartva, ha hagyom, akkor majd csendesen távozik, s esélyem sem adatik meg, egy esetleges hosszabb életre a szàmára. Akartam, hogy gyerekei legyenek. Akartam, hogy megismerhe milyen az élet napos oldala. Milyen az, mikor nem kell tartania semmitől, és senkitől. Annyi mindent akartam neki tanítani, mit Axel esetében nem tehettem meg. A része akartam lenni életének, és erre... Míg a kórházban vizsgálták, eszembe jutott mennyi életet vettünk el az ő életéért cserében, s mennyi haragot, s pusztító dühöt láttam fiam arcán tükröződni, s mennyi kegyetlenséget hajtottam végre magam is, ám Dora halálát még sem én okoztam. Axel állt bosszút, míg én... Rászorítottam fiam kezére, csókot nyomtam homlokára elszorúlt torokkal, miközben megálltunk egy pillanatra a műtő bejárata előtt, s füléhez hajoltam, miközben az orvosok nem engedtek tovább menni. -Itt leszek... Nem engedem hogy meghalj... Élned kell fiam! Sok dolog vár még... Én... Itt leszek...- a rúna kitartott, s reméltem a műtét végéig megmarad a hatása, miközben fel s alá sétáltam a váróban, hol felültem, hol letettem magam az egyik székre, miközben egyre az járt a fejemben, hogy miattam történt. Minden az én hibám volt! Nem voltam ott! Nem akadályoztam meg. Álltam a váróban, kezemben a telefonnal, összeszorúlt torokkal, miközben vagy hússzor töröltem, majd írtam be újra Kat számát. Megdörgöltem arcom, majd a következő lendülettel a falhoz akartam vágni a készüléket, hosszú órák várakozása után, mikor nyílt az ajtó, és az orvos lépett oda hozzám. A műtét jól sikerűlt... Azonban még közel sem volt vége. Telefonálnom kellett. Tárcsáztam Kat számát, majd vártam, mikor veszi fel...
- szó // zene: zene //Mentsük ami menthető - - ℤ -
//Dora Gunn-t átvettem mint NJK (saját keresett karakterem), illetve Dora 2 (saját és Betianak) user beleegyezésével megölhető//
Dora mögött sétálva a tekintetem a többi fickóra is átvándorolt. Mindnél volt valamilyen fegyver, nagyobb, kisebb, mindenféle. A tekintetük mindent elárult, így egy rossz mozdulatom sem volt, csupán a rideg pillantásommal nyugtáztam a nemtetszésemet feléjük. A folyosó hosszú volt, kissé hűvös, de kegyetlenül csendes. Bántotta a fülemet. Hátra is pillantottam, de útközben a vért is elcsepegtettem. A golyó ütötte seb nem alvadt be, szivárgott az elkötés mellett is. Jó, csak hánya vetett kötés volt, ideiglenesen, míg el nem jön a halálom - legalább addig ne vérezzek el -. Azt hiszem ez hamar be fog következni... mindenesetre ahogy kezd elmúlni az adrenalin úgy kezd el őrülten fájni. A sántítás erősödik, láthatóbbá válik, majd meg is állunk egy vaskosabb már nyitott vasajtónál. Dora gúnyos mosolyát ezer közül is felismerem és sosem jelentett jót. Most is ez az érzésem. És a nézése sem tetszik. - Befelé! - ragad meg a karomnál fogva és ránt közelebb, hogy beljebb lökjön. A lábam megadja magát, összecsuklanak az ajtóban, térdre esek, tenyereim épp időben fognak talajt. Nagyokat fújtatva szorítok el egy fájdalmas nyögést, ám sok időm erre nincs, Dora megragadja a hajamat a fejem tetején, ránt rajta egyet, szinte hátra ránt és az arcomba hajol. Érzem a színtiszta gyűlöletet és a Fenrirtől korábban megismert vérszomj érzést. A tekintete... újra ránt egyet rajtam, ezúttal már talpra kerülök, majd beljebb lök. Egy asztalnak esek. Tekintetem elidőzik a rajta lévő tárgyakon. Injekciós tűk tömkelege, pár fiola, néhány ismeretlen kínzóeszköz féle... különböző méretű és formájú kések... a falakon pár lőfegyver volt felakasztva mint holmi dísz. Egyetlen egy ablak nem volt, de lógott egy nagyobb lámpa a plafonról, ami bevilágította az egész helyet. Szekrények is voltak, kétajtósok, polcos talán egy volt. Ott is akadtak fiolák. De ennél több időm nem volt, hogy körül nézzek, hiszen közelebb jött, mozdulatlanul figyeltem a lépéseit, a mozdulatait. - Tudod miért mentettelek meg? - tette fel az aprócska kérdést, s én balga egyből bele is sétáltattam a csapdájába, megingattam a fejemet. Ez is egy válasz volt, és lecsapott rá. - Nem kertelek Aaron, egy gyilkos vagy. Te okoztad a haverjaid vesztét, te okoztad a testvéred halálát... - közben az asztalon molyolt, a fecskendőbe betöltött valamit. Majd megrázta azt, aztán felém pillantott, levegőért kapkodtam, ahogy hátrálni kezdtem tőle. Hallgattam a szavait, hogy az emberek miként haltak meg általa a háborúban, hogy őt miként kapták el...hogy mennyi vér folyt az ő élvezetéért. Hogy mennyien könyörögtek az életükért. A célpontjává váltam...fel hizlalt és vágósúlyba kerültem. Ha nem léptem volna ki, akkor is ezt a sorsot szánja nekem. Figyeltem azt, ami épp a kezében volt. De aztán nekiütköztem valami keménynek, majd a hátam mögött csörögni kezdett néhány lánc. Fogalmam sem volt, hogy a saját gyilkosságait vetítette az elmémbe a kérdése által, de megerősített benne; elvégeztem azokat is. A fegyvere ismét a kezébe került, célzás nélkül lőtt a fejem mellé, a bal fülemhez, alig egy méterre álltam Dorától. A fülem vészesen csengett ahogy hallotta az éles durranást, fájni kezdett a hallójáratom. Mint mikor gyerekkoromban felszúrták...csak rosszabb volt. Melegség érzése áradt belőle, így odanyúltam, kár volt. Vér volt. Hamar letöröltem, Dora pedig megragadott, a fejemhez tartotta a fegyvert, így moccanni sem mertem. Még levegőt sem mertem venni. Nem sűrűn tették még ezt velem, így eléggé rémisztő helyzet volt. Megdermedtem tőle. - Emlékszel, mikor ellenezted a dolgot? Hát most nincs hátráltató tényező és visszaút. Csak te és én... kiút nélkül. - letette a fegyvert, megpaskolta a bal kézhajlatomat, majd bökött, de nem jó helyen szúrta, így újabbat keresett, aztán végül a teljes adagot belém lőtte. Aggódó tekintettel bámultam már- már teljesen mozdulatlanul, ahogy végre sikeres akciót hajtott végre. Hát megtette. Eleresztett, magához vette a fegyverét, a használt tűt pedig a földre dobta, jómagam pedig vakarni kezdtem a hajlatot, hátha tudok vele valamit elérni. De csak vörösre vakartam. Hiába mantráztam, hogy nem lesz ez így jó... hatása nem volt. Csak még jobban bepánikoltam tőle. Bezzeg Dora csak figyelt azzal az örömittas fejével. Közben belépett két embere és a közelembe sétáltak, de azért hogy megvédjem magam még tőlük is, igenis eljárt az öklöm. De felesleges volt. Gyomorszájon vágtak és a következő pillanatban már a földön feküdtem. Elsötétült kis időre minden, de jeges zuhanyt kaptam szó szerint. Egy nagy vödör jéghideg vizet zúditottak a nyakamba, levegőért kapkodva térdeltem fel, éreztem ahogy az orromból kezd folyni valami... nem csepegett, hanem folyni kezdett a vér. A pólómat színesítette be. A kezemmel próbáltam meg letörölni, de nem állt el. Túlságosan is felszökött a vérnyomásom. A jeges víz is rásegített erre. Felrántottak a földről, hogy a csuklóimat vasbilincsbe fogják, majd felhúzzanak, hogy lógjak a levegőben. Fázni kezdtem a jeges ébresztőtől, pedig csak pár perc erejéig üthettek ki... megnyaltam a kiszáradt ajkaimat, majd újra körbe néztem. Dora beszélgetett az egyikükkel, nem nagyon értettem őket. Vajon a halálom beszélik meg? Itt ölnek meg? Milyen eszközhöz folyamodnak? Fájni fog? Napokig hagynak majd kínlódni? Vagy gyors és fájdalom mentes lesz? De akkor azt már otthon is elvégezhette volna... érzem ahogy a szívem hevesen kalimpál, nagy levegőt veszek, érzem a felszökő pulzusomat, a vérnyomásom is kezd megemelkedni. Reszketek és közben a forróság érzése is elönt. A kettő egyszerre. Vajon mennyi ideje lehetek itt? Vajon feltűnt az otthoniaknak, hogy nem vagyok otthon? Vajon szükségük van rám? Rengeteg olyan furcsa gondolat ütött szöget a fejemben, ami normál esetben sohasem jutna eszembe. Dora ismét elém sétált és magyarázni kezdett, hogy pár óra múlva jobb lesz, a kokain központi idegrendszert támadja meg. Lehet, hogy az első alkalommal halott leszek, lehet, hogy két adag kell majd hozzá, ez majd tőlem függ, de nem hagy életben. Kokain. Hát megtette... nem álom volt. Felpillantottam a kézhajlatomra, lila folt éktelenkedett rajta és a vörös csík, ahogy megvakartam. A fogvatartott csuklóimra pillantottam, majd valami megmagyarázhatatlan mozgásra figyeltem fel, ami a bőröm alatt mászott. Riadtan rúgkapáltam, megfeszültem, majd felordítottam. - SZEDJÉTEK KI BELŐLEM! - ordítottam és állandóan ezt ismételgettem egyre magasabb hangerőn, miközben a mozgás útvonalát figyeltem, ami hol a kezemben, hol pedig a hasamban éreztem... bár elég sűrűn mozgolódott a bicepszem környékén. Riadtan bámultam azt az akármicsodát, eszembe sem jutott, hogy csak hallucinálok. Honnan is tudtam volna, nem igaz? Az orromból hol elállt a vérzés, hol pedig megindult, a pólóm tisztaságát beszennyezte, ahogy az alattam elterülő betont is. Bár az lehet a lábamból csöpögött...már nem tudtam felismerni a fájdalom sokszor honnan nyilallt belém. Az agyam játszadozott velem, nem tudtam eldönteni perceken át, hogy valós-e a fájdalom, vagy csak képzelem. Mikor másfél óra után elhalkultam, elcsendesedtem és mozdulatlanná váltam, újabb vizes zuhany érkezett a nyakamba. Szomjas voltam. Ez miatt agresszív is. Elküldtem a picsába a fazont, aki a nyakamba borította az ébredésem okozóját. De az csak bele rúgott a meglőtt lábamba, majd magamra hagyott. Megráztam a fejem, hogy a hajam nagyjából kiseperve legyen a szemeimből, majd felemeltem a fejem. Egyedül voltam, de mégsem. Szembe velem egy tükör volt, az egész alakomat láttam benne. Tekintetem lassan vált rémültté ahogy észleltem az állapotomat, majd újra ficánkolni kezdtem, hogy szabaddá válljak. Nem akartam az állapotomat bámulni. Minden más jobb lett volna helyette... a csend is irritáló volt. A szívem hevesen kalimpált, nem tudott nyugton maradni, szúrt a mellkasom, a bent tartott levegő sem segített ezen. Mintha ülnének a mellkasomon... a fájdalom miatt legalább az eszméletemnél maradok! A tekintetem elkanyarodott, Dora állt mellettem rideg tekintettel bámult rám. Mégis mikor jött vissza? Vagy itt volt végig? Újra beszélni kezdett hozzám. Hogy ennek az egésznek én magam vagyok az okozója, ha nem születek meg, akkor a bátyám is még mindig élne, az anyámmal élne az apám, a barátaim pedig élnének. - Hát nem érted?! Minden pillanatban veled leszek! Én leszek a nappalod! Az éjjeled! Észre sem fogod venni, hogy a sarkadban lihegek! Mindenhez amihez csak hozzáérsz a szeretteid arca fog visszatükröződni! Az őrületbe kergetlek! Nem érted? Az ilyenek, mint te nem érdemelnek boldog befejezést! Csupán pár másodpercre lankadt a figyelmem, ameddig újra a tükörben senyvedő énemet figyeltem. Pedig nem voltam soha ilyen figyelmetlen, most mégis kudarcot vallottam. Azt hiszem, talán megérdemlem, amit kapok, ami rám vár, és amit el nem kerülhetek. Olyan közel érzem magamhoz a hűvös halált, oly valós, hogy beleremegek, és nem a félelemtől, habár soha nem akartam meghalni, soha nem akartam ezeket a pillanatokat. Mert az egyet jelentene azzal, hogy én is legyőzhető vagyok. Hiszen az vagyok. Mert nem vagyok képes megtalálni a kiskaput, mert önző vagyok, mert nem uralom a testem és az erőmet sem. Ezt megmondtam Aegirnek is. Nem akartam, hogy Ő felforgassa a világom, csak nyugalmat akartam, mégis engedtem neki, mert tudtam, hogy úgysem száll le rólam. Így ette be magát napról napra az életembe, az elmémbe, és így lett Ő az én két lábon járó lelkiismeretem, vagy megváltóm, de mind a mai napig nem tudtam vele megértetni, hogy egyikre sincs szükségem. Napról napra ette be magát az elmémbe, és kezdett kialakítani magának ott egy helyet, ahonnan nem akart távozni, és nem tudtam elűzni. Hiába minden tettem, hiába minden próbálkozásom, kudarcot vallottam. Ahogyan most is... hiszen nem szóltam Dora tervéről. Akkor megúsztam volna? Kizárt. - Jobb lett volna az öngyilkosság...soha nem találkoztunk volna.... - jelentem ki feszülten. Valami ijesztő élt kap hangom, túlvilágit, mintha már nem ragaszkodnék az életemhez semennyire sem. Talán így van. Magam sem tudom biztosan, hiszen nem találtam kiutat. Nagyot nyeltem, majd hangosan kifújtam a levegőt. A fájdalmon kívül az idegesség is megjelent az arcomon. Csupán mereven bámultam magam elé, de fel sem fogtam azt, ami előttem zajlott, annyira a saját gondolataimba voltam merülve. Kétségbeesve, nehezen véve levegőt. Elég volt... Hagyj békén... Vajon csak a fejemben szólt a hangom? Vajon csak néma ordításommal próbáltam elűzni? Nem megy, nem tudok szabadulni...Dora felé irányul pár beszédfoszlány. A férfi bólint és újabb fecskendőt vesz elő, tölt fel újra és beszélni kezd. Hirtelen a világ megindult körülöttem, érzem ahogy a sebeim felnyílnak, a lelki és testi egyaránt, elnehezedik a mellkasom. Nem kapok levegőt. Elégedett nevetését hallom, és őrült vigyora élénken beleégett az elmémbe. - A felmentősereg már csak a hulládat találja meg... Újra nyelnem kell. Fel sem fogom a környezetemben zajló eseményeket, nem jutnak el a tudatomig a zajok. Vészjóslóan a fejembe ékelődik a feszültség. Dora leszedi a csuklómra erősített bilincseket, melynek köszönhetően a földre esek, majd újra a kezemet ragadja meg, hogy újabb adag drogot adjon be. Megteszi. Az üres injectiós tű a földön köt ki újfent. Segítője is akad, kettő is, ami azt illeti. Nevetve kihátrál a személyes teremből vissza az asztalhoz a kihelyezett fegyvereihez. Helyzeti előnyben érzi magát és jóval többen vannak, mint az érkező... És milyen felmentőseregről beszélt? Nem jutott el az agyamig, hogy időközben többen lettünk. Fájt a fejem, szédültem, csengett a fülem, nyomott az agyam. Fájt mindenem és egyre inkább kevesebb levegőt engedett be a tüdőm. Dora az asztalról felemelte az egyik fegyverét és felém szegezte... a tekintete bosszus volt. A földön térdepelek, a kezeimen támaszkodok, kapkodva veszem a levegőt, a tekintetem a padlót fixirozza, vizes vagyok, izzadok, fázok...hánynom kell.
Az anyjával kapcsolatos dolog szarul érint, a sajátommal meg még jobban betalál. Fájdalmas lehet az anyámnak lenni, értem én. Mindig is tudtam, hogy anyám békére vágyik, egy olyan napra csak, amikor minden csendes, mindent ő tud irányitani. És sosem kell hallania és aggódnia értem. A bátyámmal miért nem volt ennyi gondja? Róla miért nem hallottam soha panaszt? Talán ez a nyugodtság most eljöhet számukra. Mert igaza van Doranak. Nem lehet betörni és akik ilyenek, mint mondjuk a vadlovak, vagy bármely más vadállat, ha nem sikerül betörniük...meghalnak. Ezt a sorsot szánták nekem az Istenek? Kurva gáz. A menekülésemet el sem tudom kezdeni, nincs értelme, a szavaival maga mellett tart, a lábam sem adja meg a kezdőlökést a menekülésre...maradunk az ágyon ketten....elcseverészünk. Vajon meddig? Nem vagyok hajlandó enni, főleg olyanból nem amit ő kínál fel nekem. Nem azért mert mérgező lenne. Nem dacból...egyszerűen csak undorodom magamtól meg magától a helyzettől is és nem érdemlem meg a Jószívűségét. Még akkor sem ha nem kedvességből teszi, hanem mert kínozni akar és ez kell hozzá. Rá sem nézek, ahogy felemeli a seggét az ágyról, ahogy bezárja maga mögött az ajtót. Egyből mozdulok, hogy a pólóm széléből tépjek egy hosszas csíkot erőszakkal, majd feltűrve a nadrágom szárát és ránézve a sebbre, háát ahogy kinéz körülötte minden, felszisszenek....hamar rákötöm a pólóm darabját, elég erősen, hogy ne akarjak később elvérezni és legalább tartson is... nem piszkálom meg, fogalmam sincs hol a golyó és mit tennék ha magamnak akarnám kiszedni. De baj lehet belőle. Elvérzés asszem. Bár már mindegy. A nadrágom szára csupa vér, hamarosan halott leszek és nem az elvérzésben murdelek meg majd úgysem. Ami meg a kaját illeti...az autóbalesetem óta sokat fogytam, nem eszek azóta normálisan, egyszerűen nem vagyok éhes. Szóval most se kívánom a kaját. Jó, persze, enni szoktam, a látszata megvan otthon a kajálásomnak napi egyszer, de legtöbbször a hányinger marad utána. Akármennyire is finom anyám főztje. Pont időben ülök fel rendesen, Dora benyit egy pohárral. Szavai megdöbbentenek ám az illatok kicsit megijesztenek, a szívem máris hevesebben kezd dobogni. - Kávé? – fejet ingatok, tudom hogyan hat rám az erős koffein, volt már dolgom vele élesben is és hát...túlzottan felpörgetett a pár korty rendes adag. De ez? Ez több mint egy rendes adag éhgyomorra. Persze hogy nem fogom lehúzni a kávét, de nagyobb erőszak hatására, lefogással, mozdulatlanná tevéssel, Dora igenis leküldi a gyomromba a keserű kávét. Ezek után ha szabadulok a kezei közül csak köpök egyet a földre kettőnk közé, végül megtörlöm a számat. - Túl sokat tudsz rólam! - vágom oda egy fintor kíséretében, lassan talpra kecmergeg, ridegen figyelek a szemeibe, majd ahogy megindul a nyitot ajtón, szavaira fejet csóválok. Ping pong? Nyaralni hozott, vagy megkínozni, vagy a kettőt összekeverte? Nyelek egyet, ahogy megindul, lassan lépek el az ajtóig, onnan figyelve az útját, ám onnan nem igen akarok megmozdulni. Esélyem sincs sem ellene, azt sem tudom hova hozott, de ő egész jól eltájékozódik itt, szóval ez az ő műve. Alapból. A másik irányba elnézek, de aztán visszatekintek a fickóra, ha azt vesszük semmit sem tudok róla és ha már egyszer megfog ölni...szavai után lépek utána csak, mögötte haladok, a hátát figyelem. Tartom a távolságot, a bizalom már akkor elmúlt irányába mikor megfenyegetett az ajándékkal. - Közös munka...jah. Az volt. Élveztem a csapvízben leengedni a szarjaid! - vallottam be a dolgot, apró csínyes mosollyal a szám sarkában. A valóságot tártam elé, nem sokat adtam el a cuccból, amit rám sózott. De hát már olyan késő bármit is tenni ez ellen nem? Felesleges kiosztania érte, a jó ügy érdekében tettem, ahogy azt Axel kérte tőlem. Egy pont ide tesó! - Említetted anyudat...mikor halt meg? - tettem fel egy kérdést, miközben a fickó elé figyelek, kilépve az árnyékából. Páran vannak erre, nem értem a nyelvüket, nem angol és nem is norvég. A többi nyelvet nem ismerem, így hablatyolhatnak bármit. Civilnek néznek ki, nem látok fegyvert náluk, a tekintetük égető, így nem nagyon lesem őket tovább. Párukból ismerős érzés érkezik, mivel otthon is félistenekkel vagyok többnyire körbe véve, így ez valóban olyan érzés most, mint odahaza. De biztos, hogy nem az én megmentésemre szolgálnak, hanem pont ellenkezőleg, így inkább tartom csak a lépést a dílerrel. - Komolyan?! Ennyi embert idecsődítettél? Egy tinédzser miatt?! - Ember! 17 éves harcképzetlen nagypofájú vagyok...egy kés a hasba, egy lövés a fejbe...ennyi lenne. És temethetne a családom. Mert igaza volt. Anyámnak átok voltam csupán, ahogy a bátyámnak is és valószínűleg már Aegir is megtanulta feladni. Mert nem tudok megváltozni, és nagy a valószínűsége hogy soha nem is akartam. Mert mindenki csak elhagy. Ezt elég hamar megtanultam az élettől. Lenézek a kézfejem szétnyitott ujjakra, közben megtorpanok és remeg a kezem. A stressz, a kávé, a félelem jele. Ahogyan a nehéz mellkas és heves szívdobogás is. Nem viccelt. Szusszanva lépek tovább, de aztán a lábam miatt kissé megrogyok, de talpon maradok és visszapillantok a figyelőkre. Nem eshetek nekik...sokan vannak ellenem, kitudja mit szívtak, milyen a technikájuk...esélyem sem lenne. Hiába csak emberek, vagy csak 1-2 félisten van a társaságban. Mire kettőt ütök az egyikükre, halálos ütést...addigra leis terítettek hárman és szét is verik a képem. Nem érné meg. A kínzást sem díjjazom, de legalább megmozgatom a lábam az új cellámig. Utána meg úgysem hagyom annyiban a dolgot. Esélytelen minden ellenkezésem, de legalább küzdöttem. Nagy levegőt vettem, majd haladtam tovább. A fájdalom idegesítő volt, próbáltam egész végig kevés sikerrel kizárni az elmémből, de ott sajgott mindvégig...de Bergström vagyok, kétszer szúrtak hasba, majdnem letépték a karomat, szétverték több ízben az egész testem és fejem, volt egy autóbalesetem, de még élek.
Kezdem azt érezni, hogy ez a kis rohadék nem érzi a helyzete súlyát. Nem holmi kis piti halála lesz, hanem magasztos, hosszan elnyújtott. Olyan, ami alatt képes vagyok élvezni a szenvedését. Elsődleges cél a szórakoztatás, csak másodlagos az ő likvidálása. Ugyanakkor szerencsétlen helyzet, hogy a kettő jelen esetben együtt jár. - Anyám már egy ideje nem él. De hidd el, hogy hálásabb volt az én anyámnak lenni, mint a tiédnek. Téged betörni sem lehet, nemhogy megnevelni. - utalok vissza életünk első beszélgetésére. Márpedig én abszolút hiszem, hogy mindenkit be lehet törni. Csak megfelelően kell kihasználni az emberi gyengeségeket. - Igazán lenyugodhatnál, mert csak a saját sorsodat rontod el folyamatosan. Lófaszt nem fogsz enni talán hetekig, de a te döntésed, ha előtte nem akarod megtölteni a tartályt. - elengedem a lábát, és szinte eldobom magamtól. Leszarom, hogy fáj-e neki, az állókamra úgyis rosszabb lesz majd élelem nélkül, naponta folyamatos, bivalyerős kávéadagokkal. De ő ugye nem éhes. Meg majd biztos egy olyan kis szar módszerrel ölném meg, hogy mérget keverek a kajájába. Ha akartam volna, már rég halott lenne. De szerencsére van időnk bőven. - Ostoba vagy, Aaron Bergström. Remélem, hogy életed utolsó pár napján rájössz erre te is. - felállok mellőle, és ahogy kilépek az ajtón, rögtön rá is zárom. Mégis csak pár percre hagyom magára, és egy nagy pohár kávéval térek vissza. Nem a Starbucksos hígított fajtával, hanem igazi magyaros, erős feketével. Nagyjából két-három deci lehet így első körben. - Ha már enni nem kérsz, legalább ezt idd meg, aztán jöhet is a mai program. - várakozón pillantok rá, ahogy leteszem elé a kávét, ha pedig nem issza meg magától, akkor igenis addig birkózok vele, ameddig le nem bírom nyeletni vele az utolsó cseppet is. Kis rohadék megérdemli a sorsát. És csak a végén jön a kokain adta élmény. Biztosan jó érzés, hogyha bogarak mászkálnak a bőröd alatt. Legalábbis ezt szoktam hallani mellékhatásnak legtöbbször. De ez még csak kávé, az alvás csak a gyengéknek való. - Nos, a mai program a ping-pong lesz. - ő szenved, én meg lecsapom. Vagy ezt nem így hívják? Kinyitom neki az ajtót, és már meg is indulok, hogy mutassam az irányt. Nem sok választása van, remélem erre hamar rájön. - Egyébként, szerintem a közös munkánk tiszteletére kicsit lehetnél együttműködőbb. Nem bánok veled olyan rosszul.
Még hogy jóbarát...azok az idők már akkor elmúltak, mikor megfenyegetett a búcsúajándékkal. Ő nem több számomra, mint egy börtönbe szánt csóringer... az meg hogy azok után voltak együtt töltött napjaink az meg... megóvtam tőle a barátaimat és családomat, hogy csak én járjak abban a rusnya fejében. De amit ő nem tud, az nem is fáj neki... A gúnyos mosolyától kiráz a hideg, a tekintetem az ajtóra és a menekülő útra siklik. Megérné? Vagy egyből még több vérem veszne oda? Dora nadrágjára és testének minden pontját végig mérem fegyver után kémlelek, ám mivel előzőleg is volt nála, hát most is nála lehet. A fickó látja hogy járnak a fogaskerekeim, kiút után, az ő legyőzésén, na meg a hollétemen kattogok...de felesleges, s ő is átlát rajtam. Igazából félek tőle, szívem vadul kalimpál, izzadság verejtékezik a homlokomon, görcsbe áll a gyomrom. Megragad, majd odébb visz, hogy ledobjon az ágyra, ridegen nézek rá, s hallgatom őt. Szavaira felhorkanok, a cég ajándéka ez a nyaralás. Hát hurrá. - Anyád... - szitkozódom röviden, egy fintor kíséretében, miközben azt figyelem hogyan is ül mellém. Végül a kajával jön, fejet ingatok, hiába jön a csirkével, meg a bacönnel...elmehet vele a francba. Hiába nem ettem már kitudja mióta, elment az étvágyam a jelenlétével. Kösz bazdmeg. - Akadjon meg a torkodon az összes! Inkább éhen veszek, de nem kell egyik nyavajás kínálatod se! - figyelem, ahogy a lábamat kezelésbe veszi, szemmel tartja, az én mellkasom egyre szaporábban kezd le fel mozogni. Fáj? Nem kicsit. Problémázok a vér miatt? Eléggé kivagyok a vér látványától, igen. Főleg most... A szavaival csak felhergel? Minden bizonnyal. És még csak rejtegetnem sem kell. - Egyszerűbb lett volna egy fejlövés. Kevesebb munka... - ciccenek fel, majd elhúzom tőle a sebzett lábam, odébb csúsztatom tőle a seggem, tekintetem ismét a nyitott ajtót figyeli. Megmerném kockáztatni, hogy meglépjek? Úgy hogy itt ül mellettem, simán megállítana...kell egy terv. - Nem akarsz megölni, Jó....akkor minek hoztál ide? - egyszerűbb lett volna az a fejlövés. Mindenkinek könnyebb életet teremtett volna azzal. Se anyámnak, se apámnak, se a bátyámnak nem lenne onnantól kezdve több gondja. Élhetnék az életüket anélkül, hogy fájna a fejük bármi miatt is ami velem kapcsolatos. Talán meg is érdemlem ezt az egészet. Talán az önzőségem mókuskereke itt bevégződni látszik. Érzem a feszülést a mellkasomban, a kezem ökölbe szorul. A szabadságomat akarom, mindez attól függ, melyik irányból nézzük. Mert azt már értem, hogy egy nagy nulla vagyok. Egy nulla, egy apró és felesleges pont ebben a kibaszott világban. Éreztem a csontjaimban, az izmaimban és a vénáimban is, ahogy megfeszül a testem minden apró porcikája és a vér is felforr az ereimben. A fülemben hallottam a szívem egyre hevesebb dobogását. - Jó! Azt akarom, hogy fájjon! - ha túléled a tűzpróbát, csak megerősödsz! Egy pillanat műve volt csupán, egy pislogás eredménye, egy meggondolatlan döntés, de mégis úgy voltam vele, nem adom könnyen magam. Még a végén Axel elneveti magát -HA- eljön kiszabadítani, hogy nem tettem meg a tőlem telhetőt, nem akartam vagy tudtam kiszabadulni. A nevetség tárgya leszek, amit nem akartam... Felpattantam, felé fordultam, elé léptem, két vállára fogtam, próbáltam az ágyra dönteni, majd ha valamelyest hátra dőlt és elvolt foglalva hogy egyenesben maradjon, csak a jobb öklömet emeltem fel, hogy jól képen mossam. A lábam fájdalmasan lüktetet, nem nagyon bírtam kizárni a fájdalmat az elmémből. Ha ezzel megvoltam és lefoglalta ez kicsit, hát megiramodtam a nyitott ajtó felé. Kellemetlen volt mindez. A fájdalom ott volt, ott türemkedett a felszínre, de nem hagytam magam, sántikálva, bicegve, sietve kifele kifele.... Óh édes szabadság...bár ennyire biztos nem lesz egyszerű dolgom... Az ajtón kivágódtam, szerintem alig hagytam el a fogdát 2-3 méternél távolabb, de már akadályba ütköztem. A tekintetem a hideg falakon figyelt végig. Fegyvert hallottam, amit felhúztak...igen, elég erőteljes akadály volt mindez. Elég ahhoz, hogy felemeljem rá a karjaimat a magasba, hevesen szedtem a levegőt, tekintetem rémült volt... Bár mivel idősebb és tapasztaltabb - melyet honnan is tudnék - lehet el sem jutok a leteperésig....
- Na de kérlek! Illik ilyen modortalanul üdvözölni egy régi barátot? - gúnyos mosoly ül az arcomra. Itt most nem mint főnök-és beosztott kommunikálunk, hanem a néhai Kovács elvtárs megmozgatott minden követ, hogy befolyásos ismerőseitől tökéletes nyaralást rittyenthessen egy hű barátjának, aki soha nem árulta el. Vagy valami hasonló, mindegy igazából, hogy miért vagyunk itt. A fő az, hogy biztonságban vagyunk mind a ketten, és amekkora esélyt látok a szabadulására, az alapján halálos nyugalom honol a lelkemen. Minden a terv szerint halad. Esküszöm, még a reakciója is olyan, mint ahogy azt elterveztem, pedig akármilyen jó emberismerő vagyok, ennyire pontosan nem szoktam beletrafálni senkibe. Maximum pisztollyal, amiből most kapott egy kis ízelítőt ő is. Mindig mondom, hogy nem elég ebbe a világba a pusztán elméleti oktatás. Tönkreteszi a helyes kissrácok lelkét, amikor a való életben először kell súlyos döntést hozniuk. Szegénykém, inkább a szárnyaim alá vettem, hogy ne történjen meg mindez, erre ez a hála... A kétségbeesett reakcióját és kiútkeresési szándékát elnézve ellépek a tárva nyitott ajtótól, és Aaronhoz lépek, hogy a válla alá nyúlhassak. Így hamarabb meg fog halni, mint kellene. Ne a lába miatt dobja már fel a... jah, ha így folytatja, akkor csak egy talpát. Lassabban is kigondolhatja a szökési tervét, aminek az első mozzanatában még úgyis csak figyelmeztető lövést kap, de ha van annyira rafinált, hogy eljusson a külső védvonalig, akkor golyó a fejbe, gyomorba, szívbe. Sok odakint a fegyver, még ha bent elzáratlanul egy sincs. - Elhoztalak nyaralni. A cég ajándéka, igazán megérdemelted már. - lelököm az ágyra, hogy ne ugráljon itt nekem feleslegesen a béna lábacskájával. Ahhoz még nincs elég tökös, hogy a karate kölyköt utánozza a látörése után. Ép lábbal sem ment az a köríves rúgás olyan jól és hatékonyan. - Mit szeretnél enni? Van csirke meg disznó. Az itteni bacon valami isteni tud lenni, holott az ittenit is importálják. - leülök mellé az ágyra, és ha hagyja, akkor a lábához nyúlok. Ölembe veszem az alvadt vértől díszes lábát, és vizsgálni kezdem. Talán a zoknija meg a nagyrágja túlságosan benne van a sebben, de nem vészes. Levágni is teljesen fölösleges lenne, a golyót meg majd reggeli után kiszedetem valakivel. Úgyis azt mondták, hogy nyugodtan hívhatok bárki, ha kell valami. Nos, egy sebész azért nem árthat. Ennyiért talán megdolgozott anno ez a kis szarcsimbók. - Legközelebb ne tegyél ilyen hirtelen mozdulatokat. Rosszabb helyre is kerülhetett volna ez a golyó. Megölni azért mégsem akarlak. - még. Talán. Jah, de! Csak türelmes vagyok.
Az SMS lekötötte a figyelmem, annyira, hogy már csak Dora hangjára kaptam fel a fejem. Leeresztettem a kezem, a lábairól egyenesen felfelé siklott a tekintetem egyenesen az arcába. Rég találkoztunk...lassan fejet csóváltam hitetlenül. - Ez nem igaz... - minden tök klasszul alakul, erre most kell beleköpnie ebbe az egészbe? - Azt hittem már rég a világ másik oldalán rágod a kurva küszöböt... - gúnyosan köptem felé a szavakat, majd hátrébb léptem, ahogy ő megindult felém. Hiszen autókázásra invitált, csak nem épp az autósülésre gondolt most jelen pillanatban. Ismerem a durvábbik énjét, már látásból és tapasztalatból is. Köszönöm ezúttal nem kérnék beleőle. A szavaival hergelni próbál, méghogy feladtam a vezetést ... meg az anyja picsáját. Nem adtam fel! Nem álltam rá készen! És akkor sem, mikor elkötöttem apa kocsiját... nem az én világom egyelőre. Ne hagyd hogy felhergeljen! Ne hagyd! Ne hagyd! Hiába mantrázom mindezt magamban, a szívem heves ütemre kapcsol, majd kapcsolok. Egy köríves fejre mért rúgással próbálom őt távol tartani, ám mindez nem oda talál, ahova akarom. Nem az arcélét találom el, hogy kábává varázsoljam. De a meglepetés az meglepetés, még számomra is. Ám ennek is megvolt a maga jussa...dörrenés hallatszott, amire összerezzentem, fájdalom nyilalt a sípcsontomba. Felnyögtem a fájdalomra, összeszorítottam a fogaimat, hogy ennél több ne szabaduljon fel, ám az összerogyás elmaradt, pedig már rogytam volna térdre, de a fiú jelent meg előttem, elszedett tőlem mindent. Elkapott! Riadtan figyeltem a táskámon elhelyezkedő csillagot, melyet Axeltől kaptam már elég régen. A mai napig hurcolászom mindenhova. Szerencsét hoz és nyugalmat. Legalábbis az utóbbi biztos igaz! Igazi kis dög vagyok...egy kibasszott áruló is egyben, nem igaz? Nem tudom levenni a figyelmem az egyre messzebb kerülő csillagéremről a tekintetem, a szívem ismét megugrik, lefos a víz, majd ellenkezni kezdek, tettekkel, szavakkal. Próbálok szabadulni a kezei közül, de a fájdalom a lábamban elviselhetetlen és az kezd kiterjedni. - NE! NEEE! NE CSINÁLD! ÁLLJ! - ám minden hiába, a kezem és a lábam gúzsba kötve, az autó csomagtartójába kerülök. Milyen ismerős a helyzet, apám is behelyezett már a sajátjába, de mindkettő más okkal. Ez ijesztőbb annál. Apa finomabban csinálta. Összekötött kézzel ütögetni kezdem erőszakkal a csomatartó plafonját. - HÉÉ! SEGÍTSÉG! VALAKII!! APA!! - üvöltözök hadarva, sietve, pánikolva, ám mindhiába, már elindultunk, szaporán kezdem venni a levegőt, újabb ütéseket mérek, ám már feleslegesen. A lábamat már meg sem merem mozdítani, rettenetes fájdalom ül rajta, vérzik is. - Rohadék! Dögölj meg! - vagyis hát én fogok, ez biztos, Dora nem az a fajta, aki poénból mondana bármit is. A búcsúajándék igérete nem csak egy üres fenyegetés volt. Be fogja váltani! Bassza meg! Tudtam hogy elfog jönni ez a nap, de azt nem hogy ilyen hirtelen és pont most. Az már biztos, hogy nem sokra emlékszem a csomagtartói kalandomra, a fájdalom és a stressz, a pánik, az ájulásig üldözött. Szerencsére vagy nem szerencse ez inkább, hanem mázli talán, a dühroham elkerült. Talán Bob Marley egyik dala dúdolgatva segített itt maradni, ám nem sokáig. Egyszer, talán kétszer álltunk meg különböző okok miatt, ám egyiket sem én akartam ez biztos, vagy csak nem emlékszem. Mindegy. Fájdalom nyilal a lábamba, amire azonnal reagálok, felpattannak szemeim, fel is ülök, majd Dora jelenléte kicsapja a biztosítékot, megint. - Madárszart a képedre! - álltam fel, ám a fájdalom miatt majdnem összerogytam, így a sérült végtagomat nem igen tudtam a földre helyezni. Tekintetem kiútat keresett, ám itt az pont nem volt. Még a teli vasajtó is felejtős út volt. Riadtan hátráltam sántikálva, ám tök felesleges mindez. - Mi ez a hely!? Hova hoztál tetü?! - sziszegtem a fogaim között, miközben végig mértem a srácot tetőtől talpig. Szívem szaporán vert a bordáim között, eszembe sem jutott jelenleg neki esni...előbb fel kellene mérni a saját helyzetemet...esélytelen. De nem adom magam olyan könnyen. Büszkén halok meg, aki legalább elverte az ellen pofáját.
Mindig is haszontalan egy kölyök volt. Ezt fel kellett volna ismernem akkor, amikor a szó legszorosabb értelmében belebotlottam Oslo utcáinak egyikén. A lépcsőn ülve depizni korántsem egy tökös dílerhez méltó viselkedés. Mégis elnéztem neki, és ezért maximálisan egyetértek azokkal, akik azt mondják, csak egy ember hibája lehet az az ormótlan baklövés. Aaroné... nem, természetesen az én saram, hogy hagytam magam elbizonytalanítani az érzelmeim által, és hagytam magam rávenni egy olyan toxikus kapcsolatra, aminek levéből bár mindketten iszunk, mégsem az ideális leosztásban sikerült kimérni a fonnyadt lócitrom-limonádét. De nem kell aggódnod emiatt, kedves Aaron, elmúltak már azok az idők, hogy az én kis tökim legyél, akit mindig kihúzok a bajból, mert érzek irántad egy kis szimpátiát. Vége a dalnak, nem iszom meg helyetted a szart. Remélem, már szomjazol egy ideje... Július 14-én mégis úgy érzem, hogy eljött az én időm. Mindent leszerveztem már előzetesen. Beizzítottam a porlepte telefonvonalakat, felkerestem minden befolyásos vevőmet, és végül összeállt a kép. Topográfiailag tökéletes bunkert sikerült szereznem, amiért kifejezetten hálás lehetek a politikusoknak. Kár, hogy anno térden állva esküt tettem, hogy soha nem térek vissza ebbe az istenverte lebujba, amit sokan csak Mária országának hívnak. Persze, biztosan ezért szállja meg minden adandó alkalommal egy újabb kártékony nemzet és vallás. Mégis a szükség törvényt bont, én pedig ezzel együtt az eskümet. Talán túl sokáig vártam a bosszúval, de így lesz igazán ütős. Már biztosan lenyugodtak a kedélyek. Aaron elfelejtette, hogy mit is ígértem neki, ha kiszáll. A családja meg valószínűleg büszke a pici fiúra, hogy végre a jó útra tért. De biztosan jó út lenne az, ami a halálodat okozza? Okosabb lett volna maradni, igaz Aaron? Velem maradni, vagy ma éppen az iskolában. Kár, hogy ott olyat tesznek az emberrel, amit én soha: kihajítják. Alig pár háznyira parkolok a kölcsönzött fekete terepjárómmal, így tökéletes rálátásom van arra az útszakaszra, ahonnan a srác hazasétál, és amint megpillantom, már el is lököm neki az előre beállított SMS-t. Úgy van, jól nézd meg az otthonodat, a még égő lámpafényt, mert soha többé nem láthatod már a házad szeretetteljes pillantásait. - Helló töki, rég találkoztunk. - sétálok mellé. Szerencsére közel állt meg az autóhoz, és az SMS is kellően lekötötte, ameddig ideértem. A sötétben más nem láthatja, de számára pontosan kirajzolódhat a kezemben lévő fegyver alakja. Ne most baszakodjunk, ha lehet. - Úgy hallottam, szeretnél egy kicsit autókázni. Na nem pont úgy, mint amikor punci módjára feladtad, hogy megtanulj vezetni. - gúnyosan elvigyorodok. Akkor ott igazán, de tényleg haláli béna volt. Meg is értem, hogy a nulla akaraterejével inkább visszaadta a kormányt. Most viszont szeretném neki bemutatni az autó egy teljesen másik arcát. Egy lépésemre megszűnik köztünk a távolság, és már majdnem meg is ragadom a kölyök kezét, amikor a cipőjét bemutatja az arcomnak. Egy pillanatra meglepődök, és egy kicsit bevallom, még fáj is, amivel megkínált, mégsem hagyom magam eltántorítani. Ha te így... Az imént agresszívan mozduló lábára célzok, és már meg is húzom a ravaszt. Sötét van, rajtam baseball sapka, senki nem fog felismerni. Az anyja meg - aki pont kinéz az ablakon -, legalább elbúcsúzhat a fiától. Anyuci pici fia végre felnőtt a halálhoz. - Igazi kis dög vagy, Aaron Bergström! - fintorgok egy sort, hogy az arcom valamennyire a helyén legyen, de most nem ez a legfontosabb. Megragadom a srácot, és mielőtt a fegyverdörrenést követve bárki tehetne óvintézkedést, vagy kihívhatná a rendőröket, megragadom a srácot két kezénél. Mostmár nincs kegyelem, töki. Az a vonat elment, és vitte magával József Attilával együtt az utolsó esélyed is az életbenmaradásra. Kicsavarom a kezéből a telefont, és messzire hajítom azt a táskájával egyetemben. Az kéne csak, hogy valami gyerekfigyelő gps miatt megtaláljanak minket. De enélkül már nyugodt szívvel taszigálom és rugdosom az autó felé, ahol egy pillanat alatt kötöm össze kötegelővel két kezét és két lábát, majd rá is zárom az ajtót. Nem lesz olyan hosszú az út, de majd néha talán megállunk pisiszünetre. Na meg a frászt! Bepattanok a volán mögé, és gázt adok. Indulhat a móka, csak érjünk minél előbb Magyarországra. Ott már a kibaszott Interpole se találja meg, ha végre bejutunk a Gellért-hegy belsejébe. Sponsored by Szájer elvtárs, ajándékozza meg őt a politikai elit, majd későbbiekben az ő istene. Ha egyáltalán hisz bárkiben, annyira azért nem érdekel.
---
Röpke huszonnégy óra vezetés után, amit csak kettő megállás szakított félbe, végre megérkezünk álmaim bunkerébe. Nagyon csodálkoztam, hogy sikerült megszerezni, de mit is mondhatnék? Ez az elégedett kuncsaft varázsa, ha úgy vesszük. Ahogy felnyitom a csomagtartót, megcsap a mérhetetlen izzadságszag. Összetéveszthetetlen, ilyet csak egy kamaszfiú képes kitermelni. De legalább alszik az áldozatom, mint egy kisded, így egy fokkal könnyebb őt kipakolnom egy ágyra. Elvágom a kötegelőket, hadd nyújtózzon egy kicsit ki, és magára hagyom. Pihenjen csak. Ráfér, mielőtt igazán nekiállnánk a munkának. Amúgy sem vagyok barbár. - Pihenj kicsi kincsem, a mami vigyáz rád. - elvékonyított hangomat követően magára hagyom a meglepően kulturáltan kialakított fogdájában, és én is ledőlök egy kicsit. A fiúk még amúgy sem most jönnek, pár napig csak engem fog szórakoztatni. - Madárcsicsergős szép jó reggelt, töki! - nyitok be másnap reggel nagy elánnal, miután kizártam az ajtaját. Pár nap múlva már fogalma sem lesz térről és időről, ezt garantálhatom. - Hogy érzed magad?
A lázadó tinédzser szoba mára már egy fiatal felnőtt szobájává alakult át. A rendetlenségnek már hűlt helye. Illatosító rúd van kihelyezve a szekrény mellé. Mindent átrendeztem, új ágynemű van fent, új függöny, új poszterek, közös családi fotók, Cassievel közös baromkodós képek. Emlékek Axel múltjából, igen amik eddig a szekrény mélyén porosodtak, mára kikerültek a falra. Büszke vagyok mindre. Az ajtó folyosói részéről eltűnt a belépni tilos tábla is. A laptopom azonban megvan, ám a sorozat amit megkezdtem, az van benyomva rajta. Sosem kapcsolom ki a gépet. A szoba négy sarkában a mennyezethez közel, hangfalak telepednek, az erősítő az ágyam alatt. Még Axel vette nekem, mikor 15 lettem, szóval azóta is megvan, tiszta, mindig letakarítom. Fontos számomra, hiszen egy olyan embertől kaptam, aki nagyon fontos számomra. Azóta sem vettem, vagy kaptam másikat, teljesen jók ezek. A célnak megfelelnek. A konzolos játék napok óta inaktív, az asztalomon pedig a tanuláshoz szükséges irományok vannak. A célfal az iróasztalom felett helyezkedik el a falon, elég hosszú, elég sok minden van már rajta. Axel egy fotója is kivan tűzve, régi talán másfél évvel ezelőtti. A szavai is mind mind, amit adtak egy löketet számomra előre. "Normális életet élni nem gyávaság, hanem józan ész!" Akadnak még barátokkal való fotók, edzeni is járok, onnan is kerültek fotók ki, hiszen lett pár jó haveri dolog kötve. Jogosítvány megszerzés, a kinézett szuper autó is mellékelve, beadandók, szorgalmik hada feltűzve, mind mind dátumozva hogy meddig kellett beadni. Mind kipipálva, rendesen megírtam és beadtam. Minden alkalommal. Járt is a buksi simi érte. Van egy papír hatalmas kérdőjellel, csak annyi, hogy mi a 10 parancsolata a tengerészgyalogosoknak...Axelt kérdezd. Már rég lejárt a határidő rá, de sosem kérdeztem meg tőle. Akad itt új telefonvétele, munkakeresői hirdetés is ki van tűzve, telefonszámok nevekkel ellátva. Az egyetemi órák is felvannak tüntetve, mikor melyik tanteremben leszek majd, előre megkaptam, hogyha megkezdem a sulit, ne kelljen ez miatt aggódnom. Augusztus közepén kezdek ezt tudom már. A tanévzárás megvolt Június végén. A banda fotója is felvan tűzve egy felszabadítás címszóval. Cassie friss fotója is felkerült. Rengeteg minden van a fejemben, amik ide is felkerültek, mert felejteni kezdtem. Így egyszerűbb észben tartani. Mindent. A bocsánatkérések hada a fejemben van, sok mindenkitől kell bocsánatot kérnem az önző viselkedéseimért, ami az életem folyamán végig kísért. A colt, amit a bátyám a visszatérésekor ígért, a mai napig nem kaptam meg, már nem is fogom. Nincs szükség rá. Holott akartam! Minden szívem vágya az a fegyver volt, de jómagam és az ismeretségi köröm nem tudott olyat szerezni sosem. És eleve elcsesztem azt, hogy egyáltalán megkapjam. Talán Axel már el is felejtette. Sajnos én nem, ami azt illeti. Olyan lelkes voltam, hogy kapok egy coltot, még lövedék nélkül is megelégednék vele. De felkell nőnöm úgy néz ki. Az íróasztalom végében egy közös fotó két legjobb baráttal, előtte egy-egy led mécses ég, elverték őket úgy igazán, emiatt haltak meg. Cikk is volt róluk az újságban. Úgy két és fél hónapja történt. A suliban minden rendben zajlott, évzáró jegyeinket beszéltük, hogy min és mennyit kellett volna fejlesztenünk. A tanárom megdicsért, a tavalyi évtől és az év eleje óta nagyot feljöttem mind tanulásilag, mind magatartásilag. Már nem úgy álltam hozzá, hogy ahogy sikerül. Nem lógtam, hanem szorgalmasan és izgatottan készültem rá. A ballagásomon a legjobb volt mind közül, ugyan Axel lekéste, de nem haragszom miatta. Számára akadt fontosabb dolga is, így azt a részét meg is értettem. A szüleim ott voltak, készültek fotók, kaptam ajándékot, pedig nem is akartam. Boldog voltam, sikeres tovább lépésnek számított mindez. Tovább léptem a bandán, Dorán, már nincs hátráltató tényező. Nincs drog, se fegyver, se veszekedések. Edzeni járok, súlyokat emelek, ezen kívül harcművészeti oktatásra járok pár hete. Minden téren találtam barátokat. Fényképeket is tűztemfel ezen téren is. Akarom a jót magamnak, mennem kell az orvosira, ha kell akkor ilyen jellemmel, de nem adom alább. Majd lesz valahogy, amíg oda tudok figyelni, addig menni fog. Aegir is büszke rám, azt hiszem már megbékéltem vele is, ugyan még nem mutattam ki felé teljesen, de igenis szükségem van rá. Fontos pontja az életemnek. Anyától bocsánatot kértem minden szarságomért, azért, amiért úgy beszéltem vele sokszor. Elkezdtem kommunikálni vele, segítettem párszor főzni, bár az abban kimerült, hogy összeszeltem egy hagymát, vagy megtisztitottam a zöldségeket. Már nem tárolom a szennyesemet a szobámban, a helyére viszem ki mindig a ruhákat. Sőt! Már mosást is elinditok, ha összegyűlik az adag. Igaz, hogy kiteregetni nah, az nem megy, anyám alsóneműit nem igazán akarom megfogdosni... Tisztelem anyámat, tisztelem apát, tisztelem a bátyámat és Avivát. Felfogtam hogy Axel ezt akarta elérni, hogy ezt az utat kövessem, hogy ne téritsenek le és ott lesz nekem, ha szükséges. Hogy nem hagy el. Ha úgy van és nincs a városban, vagy az országban, akkor mobilon tartom vele a kapcsolatot, mint az elmúlt időkben többször is. De mindketten jobb szeretjük, ha személyesen találkozunk. Így meg már, hogy hivatalosan is az élők között van, bárhol megtehetjük. Ja, hogy milyen meglepetések vannak? Mióta nem vagyok bunkó állat, azóta nem fordulnak el tőlem az emberek, lehet velem beszélgetni, lehet ökörködni velem, csak mértékkel. A haragom az még mindig enyhén szólva a régi. De elszámolok tízig, mielőtt bármit is visszaszólnék, vagy eljárna az öklöm bárki képébe. És ez megy is, ahogy Hröön tanította. Bevezettem még több szabályt az életembe és ezek működnek is. Feszültséglevezetésem ha itthon kap el a harag szikrája, akkor csak nyugizenét kapcsolok. A mai napon (július 14) felhívtuk egymást az osztállyal, hogy találkozzunk az Elvebakken udvarán egy hatalmas közös fotózás miatt. Összenőttünk, így össze is tartozunk akármi van. Nem akarjuk elfelejteni hogy hova is jártunk suliba, kikkel és mikor. Egyikünk fotómasinát hozott és órákig elfoglaltuk magunkat azzal, hogy lőttünk párat. Üditő és nasi is akadt, nem éheztünk. Cassie is kivette a részét belőle, vele is külön kértem egy fotót, a karjaimba vettem, a nyakamba kapta a karjait és a kamerába vigyorogtunk. Anya is tudta, hogy hova megyek, már megbeszéltük, hogy a nyári szünet alatt valami diákmelót keresek, hogy lekössem magam. Benne volt a dologban, csak valami normális legyen és ne illegális. Azt hiszem megoldható lehet a gondolata. A fotókészítés nagyon sokáig eltartott, ám ez mellett el is ökörködtük az időt, már este 8 is elmúlt, mikor véget ért a móka. Cassievel gyalog indultunk sétára, jó idő volt, így ezt választottuk haza felé. Beszélgettünk kicsit a munkáról, a jogositvány szerzésről, apámról, Axelről, meg majdnem minden másról, de aztán az utca elején ő előre sietett nevetve, elköszönt, hiszen az apja nem volt otthon. Kiakarta használni a dolgokat, hogy egymaga lehessen. Szívesen mentem volna utána, hogy kijátszuk magunkat a konzolon, de visszatartottam magam. Ma már nem lehet. Inkább csak a házunkat veszem szemügyre hosszasan, elmosolyodtam, hogy a külseje sosem fog megváltozni. Az autófeljárón már nem csak anya autója szokott álni, hanem apáé is. Ám az övé hiányzott. Úgy tűnik nincs itthon, dolgozhat, vagy dolga akadt. A konyhában égett a villany még, anya engem várhat még. A táskámat megigazítottam a hátamon, majd rezegni kezdett a telefonom. Ki kereshet? Mondjuk nem zenélt, szóval csak üzenet lehetett. De miért rezeg folyamatosan? Kivettem a zsebemből, közben megálltam a ház előtt és feloldottam a képernyőt is. Valóban egy üzenet villogott rajta vészesen, sokkolóan, irritálóan. A tekintetem riadtan figyelte a szöveget.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (94 fő) Pént. Nov. 26, 2021 11:34 am-kor volt itt.
Kezdőlap
