A tesónak szüksége van az erejére, az meg nem csak a mértéktelen ivászatban van, abban nem is tudom, mi a jó...vagyis de, mert én is voltam már matt részeg...mindenesetre ennie kell. Az edzést nem tudom mennyire hanyagolja el, de az kevésbé érdekel, mint a laktatás. Szerinte erős a gyomra, szerintem meg pont nem az...de nem itt és most fogok vitába szállni pont vele. A séta józanító hatású néhányunknál, a pár kinyögött bocsra és a nekem oldalazást nem veszem fel, néha rápillantok, aggódva nézek rá, ha kell kisegítem. A hot-dogosnál leülünk, enni kezd...legalább eszik, egy jó jel. A kérdésre, hogy mi kell neki, hát nem azonnali válaszra számítottam, de nem is erre. Fogalma sincs, hogy mi folyik körülötte. Ha a múltban élnék, már rég kiröhögtem volna a segítségnyújtás mellett, ám most csak szúrósan figyelem kussolva. De végre kibök valamit. Takaró, párna. - Jó. Az meglesz... - ezek szerint pénze van...piára. Úgy megverném... - Kifoglak ezért ütni a divatból egy józanabb pillanatodban... - aztán harapok bele a kajába, figyelem őt, majd a távolt is. Fogalmam sincs mi tenne jót neki, próbálkozok, minden eszközt bevetek. Hamar befalom a kutyát, majd kényelembe dőlve őt figyelem. Nem akarok többet kérdezni, nem akarok fájdalmat okozni. Csak azt akarom, hogy tudja, itt vagyok és számíthat rám. Bármikor. A telefontéma kimerül abban, hogy nem tudja hol van. Talán lemerült, a lényeg, hogy az agya se tudja, hogy mi merre és hány méter. - Chhh...jó. Akkor holnap hozok egy telefont... - nem is biztos, hogy meg van a mobilja. Így pót telefonnak jó lesz. Nem új telefon, 2 éves, az enyém volt, a telefonszámok megvannak benne, anyáé, az enyém, belepötyögöm majd Aegirét is, meg a saját számot is. De kell neki egy elérhető készülék, hogy tudjam, jól van. Ezt legalább majd nem kell kikapcsolgatnia. Akár benne van, akár nem, úgyis elhozom neki. Új sim kártya van benne, nem kell aggódnia. - És mond csak...felveszel testőrt magad mellé? - hajolok közelebb, a tekintetét fixirozom, apró, sunyi mosoly ül meg a szám szegletében. Igen, szívesen szétverek pár pofát, aki rá mer szállni a bátyámra, bár tudom, hogy remekül boldogul...mégis. Az aggódás Aaron módra bekapcsolt. Felkelek, majd visszatérek az árushoz, veszek még négy hot-dogot különféle szósszal, majd visszatérek Axelhez, intek a fejemmel felé, hogy menjünk, segítek felkelni, aztán visszakísérem. Tekintetem fürkészi a távolt, hol pedig a bátyámat figyelem. - Nem fogom hagyni, hogy ezt műveld magaddal hosszú távon, ha kell, akkor beleépítelek a falba...de nem teszed ezt magaddal... - nem fogom hagyni úgysem, hogy ezen a szinten maradjon, visszafogom rugdalni ahhoz az Axelhez, akit csakis én ismerek. Nem azért, mert szükségem van rá, hanem éppen azért, mert neki van szüksége rám.
Szerencsére nem akarja rám erőltetni, hogy menjek haza. Tudom, és értem, hogy miért hozta fel, minden más esetben logikus lenne, hogy oda menjek, de az emlékek a kabintól is épp oly távol tartanak mint a lakásomtól, vagy az otthonomtól. Gyorsan túl is lépünk a témán, én pedig igyekszem nem a megkeseredett, szomorúvá vált boldog emlékek fullasztó tengerében elmerülni. Felhozza, hogy ennem kell, és eleinte nem akaródzik belemenni, de végül is... igaza van. Ennem kell, mert azt sem tudnám megmondani, mikor étkeztem utoljára normálisan. A hotdog jó ötlet, a kiosk amit említ, sokáig nyitva van, így ha elsétálnánk oda, akkor is bőven oda érnénk. Azért rá kérdezek, hogy akarja-e buszozni azt a pár megállót, mire kiakad, hogy ő biztos nem száll buszra velem, mert telibe fogom hányni. - Annál erősebb a gyomrom, de a séta is jó. - válaszolom, miután leporoltam magam. Az érintése a hátamon kedves, és örülök annak, hogy velem van, pedig mocskosul szarul érzem magam. Séta közben igyekszem egyenesen menni, de azért néha akaratlanul is neki megyek oldalról az öcsémnek, ilyenkor halkan mormolva egy egy "bocs"-t. Közben arról kérdez, mi kell nekem, ami esszenciális, és én... nem tudom. Mintha üres lenne nem csak a lényem, de az egész fejem. - Pff. Öhm... - vakargatom meg megint a tarkómat. Még van pénzem - inni -, és egyelőre van egy raktárhelyiség, ahol elalszom... Alvás. - Egy párna meg egy takaró lehet jól jönne. - mormogom végül. A hot dogoshoz érve csak egy-két lépéssel lemaradva állok és várok, aztán amikor megveszi és a kezembe nyomja őket, leülök, mielőtt eldőlök a kajával. Leteszem az egyiket az asztalra, aztán lassan enni kezdek. Kicsit erőltetett az evés, nem érzem magam éhesnek, és úgy kell letuszkolnom a saját torkomon a falatokat, de azért haladok. Ha lassan is, de haladok. A mobillal kapcsolatos kérdésére kerülöm egy kicsit a pillantását. Az jut eszembe, hogy harcoltunk azért a kurva telefonért, mert szólni akartam anyának, hogy menjen Aaronnal Aegirhez. Talán a kelleténél több ideig hallgatok a félig megevett hot dogomat bámulva. - Asszem' lemerült. - mormogom halkan. Igazából arra sem emlékszel, hol a picsában van. A kabinban? A raktárban? Nálam? Fél kézzel elkezdem lassan végig tapogatni a zsebeimet, de egyikben sem érzem. - Nem tudom, hol van. Lehet ott maradt. - hogy a kabinra, vagy az átmeneti szállásomra gondolok-e, szerintem én sem tudom. De ha tippelnem kellene, akkor a raktárban van.
Nem akartam, hogy Axel szarul érezze maát, de mégis felhoztam ezzel valamit, amivel újabb sebeket nyitottam fel benne. Pedig csak biztonságban akarom tudni, a kényelemben, bizonyára ő is tudja ezt. De lehet itt valami a levegőben, szóval hagyom a témát. - Jó rendben. Akkor ezt hagyjuk is... - emelem fel megadóan a kezem, nem hozom fel az otthon témát többé, úgy tűnik elég érzékeny pont. Nem akarom kellemetlenebbé, fájdalmasabbá tenni az eddigieket, így témát terelek, mondjuk a kajára. Az is nehezen tuszakolható belé, de mindenképp megpróbálom. Ez egy olyan pokol amiből nem tudom kisegíteni, de átvészeljük együtt, itt leszek mellette. Ha másban nem is, de ebben igenis segítségére leszek. Elhúzza a száját a kaja szóra, már pont mondanám tovább, hogy nincs más lehetősége, szóval csak egyfélére szavazhat. Az evészetre, addig úgysem hagyom békén. De neki mindegy. - Helyes! - a hotdogos említése jó ötlet volt, kedvet kap egy arasznyit, majd felül, látom rajta, hogy nem tesz neki jót mindez, majd felkel a földről. A tenyeremet a hátára teszem, segítségnem, bátoritásnak, vagy akárminek, figyelem ahogy lesöpri magát. Kérdésére felszöknek szemöldökeim. - Busszal? Busszal nem. Gyalog. Ha busszal mennénk és a gyomortartalmaddal találkoznék szembe...az enyém sem maradna sokáig a helyén... - nevetek keserűen ezen az egészen, persze nincs bajom Axellal, egyszerűen a hányadékkal és az azzal járó bűzzel van. Ég és föld vagyunk, de összetartó testvérek. Meg amíg sétál, addig sem figyelnek fel rá, mondjuk a buszon, ami általában ismerős fejekkel van tele. Nem tudom ez mennyire számít még. Ha meg belénk kötnek? Hát istenem. Majd lerendezzük, kívül tágasabb. Figyelem ahogy megindul, egy nagyjából megkönnyebbültnek mondható sóhajjal indulok meg végül én is. - És mit szólnál, ha ellátnálak minden földi jóval az itt léted során? Mit szerezzek be ami fontos lenne? - figyelem őt, kissé keserű pillantással nézem az arcát, teljesen más ez a kinézete, mint amivel általában találkozok a részéről. Egyáltalán meddig hajlandó elmenni? Meddig hajlandó itt lenni? Éjjel nappal itt nyüzsög? Nem vagyok hajlandó lemondani róla. Időközben figyelem a körülöttünk elhelyezkedő vizet, aszfaltot, hogy figyelnek-e minket... Axel hátát védem, jó tudom, hogy képes magát megvédeni, mondjuk ellenem sem volt épp akaszkodós kedve, szóval ilyen állapotban nem tudom mire képes. Mennyire hagyja el magát, ha épp nem akar valamit... Mindenesetre a hot dogosnál veszek 3 db-ot egyből, meg egy kis üveg vizet is, amit a telefonomon lévő aplikációval fizetek is ki. Legalább ez nem ázott el. Hogy Axel távolabb megvárt, vagy a közelben volt, mindezt rá bíztam. De visszatértem mellé, egyből kettőt nyomtam is a kezébe ellenkezést nem tűrően. - Egyél! - paskoltam meg a hátát, majd az enyémnek láttam hozzá. Ugyanolyan remek, mint eddig. Nincs panasz. - A mobilod milyen állapotban van? Hívható? - teszek fel egy újabb kérdést, csakhogy átlássam ezt a részt is, mert eddig vagy kétszer hívtam és tuti nem csörgött ki. Bár lehet ezzel is újabb csapást mérek rá, de tudnom kell, hogyha bármiért elakarom érni. Nem az én szarjaimért, hanem az ő hogyléte miatt.
Sóhajtok, amikor továbbra is titkolózik azon, hogy kihez akar fordulni, de rá hagyom. Amíg nem szólja el magát olyannak, akinek nem kéne, addig azt csinál, amit csak szeretne. Azt kérdez meg, akit akar, bár nem hiszem, hogy bárki releváns tanácsot tudna adni anélkül, hogy megismerné a szituációt. Amikor azt mondom neki, hogy itt megtalál, felhozza az otthont, nekem pedig elszorul a mellkasom, és a torkom. Gyakorlatilag otthon jöttem össze Vivával. Az ágyamban háltunk. A fürdőben látta el a sérülésem. A nappaliban enyelegtünk. A kert felett harcoltunk. Gyakorlatilag nincs olyan része, amely ne emlékeztetne rá, de persze ezt Aaron nem tudja, mert azt se tudja, hogy amikor Aviva elment hozzájuk bejelenteni a halálom, akkor nem az volt az első alkalom, hogy ott járt. - Nem... - suttogom röviden. - Nem tudnék otthon lenni. - mondom halkan motyogva. Amikor a kaját emlegeti, elhúzom a számat és sóhajtok egyet, mert semmi kedvem enni, de tudom, hogy nem lesz más választásom. - Nem t'om. Nekem mindegy. - vonom meg a vállam a csillagokat nézve, aztán amikor felhozza a hotdogost, felé fordítom a fejemet. - Jó. Annyira nem rossz ötlet. Veled megyek. - ülök fel lassan, de már erről a mozdulattól is megszédülök egy kicsit, az alkohol erősen dolgozik bennem. Lassan felkelek a térdeimre támaszkodva, aztán lesöpröm magamat. - Busszal menjünk, vagy gyalog? - utóbbi is lehet, nincs messze a hely, de azért lényegesebben lassabb lábon - főleg, hogy nem tudok egyenes vonalban közlekedni.
A tetteinknek következménye van, még akkor is, ha sokszor nem is rajtunk múlik a dolgok végkimenetele. Ezért aztán a legrosszabb lehetőséget is számba kell venni cselekvés előtt. Segíteni akarok neki, hogy ne legyen egy névtelen senki, aki csak létezik, aki csak azért van a világban, hogy szenvedést kapjon. Eleget kapott, megérdemli hogy forduljon jobb irányba a sorsa, ezért pedig bármire képes vagyok! Kérdésére csak pimaszul elmosolyodom. - Sokkal jobb annál. - csak ennyit mondok az illetőről, hiszen a személy akihez érkezni fogok a napokban, tényleg sokkal jobb egy tanárnál. Meg különben is... a tanáraimnak semmi köze ehhez, ők semmit sem tudnak arról, hogy Axel életben volna. A tetteim majd valamit eredményeznek, vagy érzéseket, vagy újabb cselekedeteket, esetleg mindkettőt. Ha már megtettem, utána már nem lesz hatalmam felette. Képes vagyok arra, hogy segítsek rajta, ez a "képesség" megszűnik pusztán képesség lenni, és felelősséggé válik. Ezt pontosan tudom. Itt kell lennem, mert szeretem Axelt, ne hagyhatom magára, sosem tudnám. A múltkori hibáimat helyre hozni nem tudom, de nem fogom cserben hagyni. Már nem élek a múltamban. Csak figyelem, ahogy hátradől, ahogy a magasságba kezdi legeltetni szemeit. Csak végig nézek rajta, tetőtől talpig az óriás testén, majd újra az arcán csillapodnak szemeim. Megfordulok, hasamra fekszem, fejem a fejéhez van közel, fejem alá dugom be karjaimat és ráhajtom a buksim. Így figyelem és hallgatom őt. A kabinba már nem tér vissza, de itt bármikor megtalálhatom. Remek. Itt akarja a napjait elvesztegetni? Komolyan gondolja? Miért? Hátha így hamarabb fog felejteni? Mégis milyen állat lenne képes arra, hogy önmarcangoljon? - És nem akarsz inkább haza jönni? Otthon, mindig otthon leszel, hiába repültél már ki ezer éve. - kérdezem, nem erőszakoskodom, de otthon mégis csak tisztább helyen lenne, békésebb körülmények között, ismerős közegben és még csak az utcára sem kellene kitennie a lábát. De mégis csak kellemesebb lenne ennél itt. - Kényelmesebb lenne, mint itt... - fejezem be a gondolatot, miközben felemelem a fejem, hogy az épület felé pillantsak hosszasan. Ha már otthon édes otthon és az ismerős környezet. - A kajával hogyan állsz? Mit fogadna be a gyomrod? Nehogy azt mond, hogy semmit, csak a piát, mert keresztbe lenyellek! - pillantok kissé morcosan a bátyámra, ám a hangomban semmi haragos él nincs. Ennie kell, nem hagyhatja el így magát. Se neki nem tenne jót, sem...hát inkább csak neki. De ha nem akar enni, az nem fogja sokáig talpon tartani, márpedig nekünk félisteneknek kell az energia. - Emlékszel még Syver Kiosken hot dogjára? Még mindig ugyanolyan istenieket csinálnak... hozni fogok és te megfogod enni! - osló egyik kisbüféje tényleg a legjobb forrókutyáit csinálja, hire ment mindenfelé, több mint 2 éve már hogy jelen van. Elég sűrűn kapok ott be kaját, mostanában nem járok arra...a banda tanyájának közelében van. De ha kell, hát elmegyek oda is, sőt! Tuti hogy elmegyek oda és megetetem Axelt is.
Habár úgy érzem, össze vagyok törve, és padlót fogtam teljesen, Aaron és az, hogy itt van, egy kis fényt hoz a napba. Örülök, hogy nem néz le, hogy nem ítél el, hogy nem undorodik tőlem, sőt, magához húz, annak ellenére, hogy alkoholtól és cigarettától bűzlök, ez pedig könnyen összetörhetne még jobban, mert úgy érzem, nem érdemlem meg ezt a figyelmet tőle. Nem érdemlek meg semmit, mert életem egyetlen és legnagyobb lehetőségét elbasztam a haragomat a felszínre engedve. Még sem húzódok el, hagyom, hogy az öcsém fénye és a szavai felhúzzanak egy kicsit ebből a lelki mocsárból, és esküszöm, még a tanácsát is kikérem, mert most sokkal érettebben viselkedik, mint valaha. Végül is... szinte felnőtt már, nem? Ilyennek kellene mindig lennie. Némán hallgatom, ahogy azt mondja, nélküle is lehet élni, és tudom, hogy igaza van, de egyszerűen nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Még is, amikor ezt elkezdem alá támasztani azzal, hogy két szék között ülök valahol a jéghideg földön, azt mondja, hogy megkérdez valakit, és hogy valami gehennába is eljönne értem, bármi is legyen az. - Remélem nem az egyik tanárod akarok megkérdezni... - nevetek halkan és keserűen, aztán rá pillantok, amikor azt mondja, nem engedi, hogy sittre kerüljek, vagy hogy álnéven lézengjek. Egy szomorú, hálás pillantással, halványan megmosolygom a szavait. Aranyos, hogy azt hiszi, ezt ő képes lenne csak "nem megengedni", mikor a világ nem így működik, de esküszöm, nagyon jól esik az öcsém naivitása és lelkessége. - Köszönöm... - suttogom halkan, elszorult torokkal, egy kicsit még könnyektől csillogó szemekkel. Mindent köszönök, nem csak azt, hogy nem adna fel. Azt is, hogy bármit megtenne ezért, hogy támogat és próbál segíteni minden erejével, még ha az ellenség olyan is, amelyen nem könnyű fogást találni. - Köszönöm, hogy itt vagy, öcsi. - suttogom, és megszívva az orromat megtörlöm a könnyedtől nedves arcomat és szemeimet, aztán eldobom az időközben csonkig égett rigaterracsikket. Nem tudom, mit mondjak még. Mély levegőt veszek, és habár tudom, hogy koszos a föld, de ha már rajta ülünk akkor tök mindegy - nekem meg egyébként is. Hátra dőlök, és miközben forog velem a világ, a csillagokat kezdem bámulni. Legalább ezek nem emlékeztetnek olyan élesen Avivára. - Egy ideig itt maradok a kikötőben, nem megyek vissza a ka...a kabinhoz... Jó... jó rejtekhely ez is. - mondom halkan magam elé motyogva, a fájdalmas emlékektől megakadva kicsit. Csak hogy mindig tudja, hol keressen, és az ne a hegy legyen.
Kiadja magából a sírást, erőt vesz felette a reszketés, a fájó lélek, a magány, hogy hátba taposta egy olyan személy, akitől nem várta. Nem vártuk volna. Többre, jobbra számítottam Avivától, hogy ő a bátyámmal marad, hogy vigyáznak egymásra. Hogy nem gázol bele. Hogy nem tapossa el, mint a bogarat. Csendben várom, hogy kiadja magából, hogy nagyjából fellélegezhessen, meg akkor is, ha ennek nem mostanában lesz ideje. Keserű nevetésére és tanácstalan tekintete belőlem is kivált valami szomorúságot. Tulajdonképpen fogalmam sincs hogy mit csináljon most, hogy feladta mindenét érte. Talán nem kellett volna, de a szerelem vak ugye.. - De nélküle is lehet élni. Nem így...de majd biztos leülnek a dolgok és jön valami jó is. Tudod... Élhetnél ezer életet, mégis mindegyikben nála kötnél ki. Csak idő kell... - szólalok meg csendesen kis idő múltán, ugyanúgy a tengert figyelem magam is, Axelt el sem eresztettem azóta. Ha nem bújt ki az ölelésből, nem volt okom elereszteni. Ami pedig a folytatást illeti, a börtön, a pénz, jelentkezés. Nem hagyhat el. Mindketten tudjuk. De mi lenne a megfelelő cselekvés? Tulajdonképpen lehet hülyeség volna egy istentől segítséget kérni? Tele vagyunk velük, mi van ha akad egy, aki jó volna egy kis hamisságra? Erre csak egy isten fog tudni válaszolni. - Bármiben segítek! Nem kell egyedül végig csinálnod! Engem nem érdekel a pénz, engem te érdekelsz! Majd megoldjuk, hogy jól jöjjünk ki belőle. Talán tudok tanácsért fordulni valakihez... Nem adlak fel semmi pénzért sem! Többet jelentesz nekem, mint azt eltudnád képzelni! Akár *Gehennába is elmegyek! - komoly szavak egy komoly fiatalembertől, de a szándékaim is igaziak, mert igenis tenni fogok azért, hogy Axel ne kapjon börtönítéletet. Azt nem élnénk túl. Ráadásul semmi olyat nem tett hogy ezt érdemelné! - Nem engedem hogy sitten rohadj vagy álnéven lézengj! Ennél többet érdemelsz! - gombóc gyűlik a torkomban, félelem fog el hogy elveszítem, hogy nem tudom kisegíteni, hogy egyedül maradok, de aztán elég csak rá gondolnom, a közös edzésekre, az együtt töltött időre és el is feledteti velem a keserűség érzését.
*Egy Japán videojátékból származó pokol megnevezése Öltözet
_________________
Aaron Bergström
Vendég —
Aegir <<>> Axel
So let it hurt Let it bleed Feel it all Lose everything
Tudom, hogy nem mondok sokat. Hogy a szavak nehezen jönnek belőlem, de egyszerűen nehéz úgy beszélni, hogyha azokkal nem csak a hang, hanem az érzelmek is távozni akarnak belőlem. Úgy, ahogy egy férfitől ez nem illik. Nem egy olyan katonától, mint tőlem. Sose gondoltam volna, hogy bármi meg tud törni majd ennyire. Persze, a bárka és a többiek halála is megviselt, de nem ébresztett bennem szuicid gondolatokat, csupán önpusztítottam, mint a legtöbb ember, ha gyászol. A veszteséget meg tudtam volna emészteni, de az igazán nagy arconbaszás a PTSD az egész történetben, amely minden reggel emlékeztet arra az éjszakára. Ezért süllyedtem mélyre, és ezért sem tudtam könnyen tovább lépni. Vivával ez is ment. Mióta együtt voltunk, a gondolataim elterelődtek a bárkáról, a barátaimról, Leonról, a gondokról. Ismét boldognak éreztem magam, akkor is, ha tudtam, hogy amire vállalkozok, a legjobb esetben is olyasmi, ami örökké megváltoztatja az életem, és nem feltétlenül a jó irányba. Vállaltam a kockázatot, vállaltam a veszélyt, vállaltam a terheket, mert hittem abban, hogy majd elfogy az ellenség, ha elég kitartóak vagyunk, vagy feladják, vagy lehetőségünk akad arra, hogy elébe lépjünk. És amikor ez a pillanat eljött, hogy végre az asztalra csapjunk és megragadjuk a faszkalap tökeit, feladtuk valódi harc nélkül. - Egy isten gyerekeként... - kezdem, majd megszívom az orrom, és a csikket beledobom a tengerbe. - ...igen... lett volna olyan forgatókönyv. - mondom, aztán mély levegőt veszek, és igyekszem a torkomból a gombócot nyeléssel lenyomni, de amikor Aaron nem csak átkarol, hanem oda húz magához, és a fejét az enyémnek dönti, akkor már nem tudom visszatartani, hogy a testemet rázza a sírás. Még ha nem is hevesen, csak néha-néha, amikor hajlandó vagyok levegőt venni a visszafojtás miatt. A fejem majd szét hasad, és a mellkasom majd beszakad, de egy hangot sem engedek ki magamból, csak a reszketeg levegőt, amit remegve szívok be újra, míg kezembe temetem az arcomat. Kell pár perc, hogy megnyugodjak, de a testvérem jelenléte sokat segít ebben egyébként. Mély levegőt veszek, amikor azt mondja, hogy fel kell állnom. Keserűen és halkan nevetem el magam, minden öröm nélkül. - És mit csináljak? Mindenemet feladtam érte... Már nem lehetek Axel Bergström, mert eljárás indulna ellenem, titeket pedig nem tehetlek ki ennek... Nélküle pedig nem vagyok Robin Svarstad se. Ki a fasz vagyok én most akkor? Kinek kéne lennem? Mit kellene csinálnom? - nézek rá tanácstalanul, a szemeimben még a könnyek maradékával, de letörlöm őket onnan, ahogy a tekintetem inkább a tengerre szegezem, és megdörzsölöm az arcom. Nem várok választ Aarontól, mert nem neki kell ezeket megválaszolnia. Nekem kéne kitalálnom, hogy mit akarok kezdeni magammal, de ha őszinte akarok lenni, akkor egyszerűen csak leakarnék menni a tenger mélyére és ott maradni örökre. Amikor ismét, határozottan rám szól, hogy nem adhatom fel, akkor rá emelem a pillantásom. Fürkészem pár másodpercig, aztán halkan sóhajtok. A fájdalom nem szűnik meg ettől, de igaza van. - Tudom... Nem lenne fair veletek szemben... egyszerűen... csak... - nem találok a szavakat a fájdalomra. Nem tudom, hogyan meséljek el egy körbeírhatatlan érzést. Lehunyom a szemem és mély levegőt veszek. - Én nem vagyok alvilágba való. Szóval még is mit kellene tennem? Kockáztassam a börtönt, a ti meghurcoltatásotokat, és jelentkezzek, hogy életben vagyok, hm? Elfogják venni azt a pénzt is, amit anya neked tett el. - mondom megcsóválva a fejemet. Nem akarom ezt választani. Rendkívül csábít, hogy ismét újra önmagam legyek, mintha azzal eltörölhetném a múltat, hol ott tudom, hogy nem lesz így. Csábít, de nem fogom a családom kellemetlen helyzetbe hozni. Annak sincs értelme, hogy lecsukassam magam, hiszen épp most sikerült az életükbe visszaintegrálódnom. Aaron nem veszthet el engem megint - még ha kurvára úgy is érzem, hogy megérdemelném azt a kitudjahányév börtön büntetést.
Aviva lett választás elé állítva. Ő vagy pedig mi! Elég egyértelmű a döntés, hiszen ő nincs sehol...saját maga ment el, hogy ne Essen bajunk...de Axel meg hagyta? Kicsit zavaros a történet, próbálom összerakni, mi is történt, hiszen fél és negyedszavakból a kutya se érti enni vagy sétálni hívják. Úgy tűnik Axelt ez kikészítette, csak rá kell nézni, teljesen el van veszve. De miért nem ment utána? Miért hagyta, hogy a lány elmenjen? Csak egy valamire tudok gondolni...veszekedtek. De Aviva hogy lépett le, hiszen Axel tuti nem hagyta volna lelépni. Ebben biztos vagyok! Talált volna más megoldást. Kellett volna lennie más megoldásnak is nem? Nem adta volna fel sem Avivát sem minket. - Valahogy megtörtént volna biztos, amiben nem így végzed ... - halk a hangom, hiszen Axel épp most törött össze legbelül, úgy igazán teljesen. Magamhoz vonom, úgy fél kézzel jó erősen. A fejemet az övének döntöm. - Semmi baj... Nem lesz semmi baj. - próbálok nyugtatólag hatni rá, mondjuk ebben nem igazán vagyok jó. Sosem kellett ehhez folyamodni, anyámat is kerültem, mikor Axelról közölték a híreket. Az meg rendesen taccsra tett. De visszatérve ide... Még mindig nem értem mi készítette ki így? Szakítottak? Vagy Axel hátba lett szúrva mert nem engedett a tervéből? Biztos volt 1-2 terve ezt illetően, de Aviva gondolom egyikbe sem ment bele. Nem gondolkodott. Igen, valószínűleg ez a probléma forrása. Magától ment el úgy, hogy Axelt valamilyen mód hátráltatta. Ami pedig ezt eredményeztette. Nyelek egyet ezen gondolatokra, aztán a hozzám döntött fej felé pillantok. Keserűség fog el, hogy ezt látnom kellett, ám nem megyek el. Perzselő, hosszan tartó dolog lesz ez számára. De mikor a szerettei hátba szúrják az embert, átértékeli a dolgait, nem? - Néha az ember nem kap levegőt, de ezt jelenti embernek lenni. Ha elveszítünk valakit, szenvedünk, de muszáj tovább lélegeznünk! Fel kell állni Axel! - szólalok meg csendesen, közel a füléhez nem is kell nagyon hangoskodnom. Csak megvakult, hallani még hall. Újabb szorítást mérek a vállára, hosszasan. - Nem adhatod itt fel! Nem hagyom, hogy feladd! - erőteljesen jönnek a szavak, tekintetem nem mutat haragot, ahogy a szavaimban sincsenek dühös élek. Komoly szándékok vezérelnek.
Most kezdtük beérni egymást. Amikor ő megszületett, én már fiatal felnőtt voltam. Amikor ő fiatal felnőtt lett, én már közelebb vagyok a negyvenhez. Nem mintha nem imádtam volna régen is az öcsémet, de tény, hogy amíg kisebb volt, sokkal könnyebben kezeltem őt. Akkoriban elég volt egy szép ajándék, vagy megmutatni neki a katonai terepjárót, elvinni a haditengerészeti kikötőbe. Ezekkel a dolgokkal könnyen boldoggá lehetett tenni, de mióta nagyobb, és más az érdeklődési köre, és már nem lehet könnyen lenyűgözni ilyen dolgokkal, egyszerűen megcsömörlöttem vele kapcsolatban. Mert több időt nem tudtam se rá, se anyánkra szánni, de a bárka süllyedése óta még ez a rövid idő is csak csökkent. Most viszont változtak a dolgok, és nem csak Osloban vagyok huzamosan is, hanem jobb lelkiállapotban is voltam, mint régen. Voltam. Már eleve azt szégyellem, hogy ittasan talál rám, de nem tudok válogatni, mert már itt van. Tiszta víz, és amikor rá kérdezek, csak annyit mond, hogy tudta, hogy errefelé talál meg, és így egyszerűbb volt. Ha olyan hangulatban lennék, jóízűt nevetnék azon, hogy lassan nem csak szükségből, vagy kényszerből ugrunk a vízbe, hanem a közlekedés elkerülése miatt is. Most azonban nem futja többre egy gyenge mosolynál. - Kiszámítható lettem. - vonom le a következtetést, nem mintha nem tudnám magamról. Elég egyszerű a napi és heti tevékenységem, még egy óvodás is megtudja három nap alatt állítani, hogy hol mikor és hol leszek a negyedik, vagy ötödik, vagy az összes többi napon. Elindulunk, de beszélni csak akkor kezdek, amikor leülünk végre. Igyekszem összeszedni magam, de már az, hogy erről kell beszélnem, teljesen visszalök abba a letargikus állapotba, amilyen akkor voltam, mint mikor felébredtem. Elkezdem neki a dolgokat, az elejétől. Amikor rá kérdez arra, hogy a biztonság csak átmeneti volt, biccentek egyet. Összeszorítom az állkapcsom, amikor a választásról beszél, és jobb is, hogy a cigiért nyúl, mert ökölbe kell szorítanom a kezem. Oda adom neki a szálat, aztán mély levegőt veszek. - Nem engem. ... Őt. - mondom, miközben próbálom a hangomból kiűzni a remegést, és elvéve a szálat ismét szünetet tartok, hogy összeszedjem magam egy újabb mondat erejéig. A parazsat figyelem a sötétben, két kezem ujjai között forgatom a szálat, aztán lehunyom a szemem, mielőtt egyébként is elhomályosodna minden. - Megfenyegették. Vagy ő, vagy ti. - mondom, aztán ahogy megérzem magamon Aaron kezét, mintha csak az utolsó csepp lenne, vagy épp kinyitná az ajtót. A bal kezem felemelem az arcomhoz, hüvelyk és mutató ujjammal szorítom le a szemem. - Nem gondolkodott. - suttogom, mert másképp már nem tudnék hangot kiadni magamból. Megszívom az orrom, mély levegőt veszek és nyelve egyet hajtom hátra a fejem. - Elbasztam, Aaron. Mert ha akkor nem haragból cselekszem, ez az egész nem történik meg... - emelem rá végül a megtört pillantásom, és talán ezzel el is hintem, hogy több van a dolog mögött, mint amennyinek tűnik. Elnézek a tengerre. Ismét érzem azt a fáradtságot, mintha már ezer ilyen évet éltem volna, és amelytől azt kívánom, bárcsak lehunyhatnám a szemem. Pihenni. Mondjuk úgy örökre.
Talán a neveltetésünk számlájára írható ez a végeredmény: gyermekként a viszonylag nagy korkülönbség tett róla, hogy ne kerüljünk közel egymáshoz - míg Ő már szinte férfinak számított, és ehhez mért feladatok vártak rá, én még csak kisfiú voltam, arra ítéltetve, hogy javarészt anyánk szoknyája mellett ücsörögjek. Én nem tudtam, mivel tölti napjait, valószínűleg fordítva is így volt később, viszont - ezt a széles szakadékot évek alatt sem voltunk képesek átugrani, hogy közeledhessünk egymás felé. Úgy tűnik ennek vége szakadt akkor, mikor bevalottam neki Dora kilétét. A bátyám oldalára álltam, mindketten úgy gondoltuk, hogy jól tettem. A család az család. Ezért is vagyok itt, mert számít nekem a kapcsolatunk, ő maga. Az érzései, a teste épsége. Figyelem a lépteit, az alkohol adta másabb lépéseit, majd felé fordulok ám a saját haladásomban megakaszt a kérdése. Miért vagy vizes? Most aggassam rá az én bajomat is? Hogy Dora és a banda felszántja az ismert járataimat, hogy megtaláljanak? Van így is ezer meg egy gondja..az enyémet nem kapja meg. Igaz, hogy egyedül ellenük semmire sem megyek, de nem rángatok bele többé senkit. - Sejtettem, hogy vízközelben leszel, talán ez volt a legegyszerűbb módja a megtalálásodnak. A tömegközlekedéssel utálok bajlódni... - vontam vállat, majd megindultam, hogy mellé érjek, hogy a cigit látva csak egy apró fintort vágjak, már nem dohányzom, nem szoktam rá, kipróbáltam. Elengedtem, egyszer kétszer szívtam rendeset, füveset, mikor még Axel sehol sem volt, de ennyi. Nem gyere be...jó a füves cigiről nem mondtam le, de nem is állandó társam. Letelepszik, így mellé teszem le magam, nem közvetlen, hanem hagyok mellettünk egy kávéspohárnyi helyet. Csak figyelem a vizet, hallgatom a halk spodrodását, majd a bátyámra pillantok, ahogy próbálja összerakni nekem a mondandóját. Fáj, hogy így látom, fáj hallani a hangját, hiszen ez nem ő...tényleg soha az életben nem láttam még ennyire összzuhanva. Kiakarom rántani ebből a mocsárból, amibe belsüllyedt homlokig. A tenger közvetiti felém az Axelben merülő érzelmi hullámvasutat, ami egyre lefelé száguld. Testvérek vagyunk, talán ez az egy átok van, mióta többet vagyok én is a víz közelében, érzem Axel érzelmihullámát. Már ha azt nem eltakarja mással, vagy elnyeli... most tisztán érzem. nagy dolog van itt, nagyobb, mint gondoltam. - Az a biztonság, csak átmenetileg volt oltalom? - teszem fel az elhangzottakra a kérdésem, hiszen ha igen, akkor valahogy befutott a fejük fölé a baj és választaniuk kellett. Ez pedig nagyon nagy gáz. - Választás elé kényszerített? - óvatosan nyúlok a cigerettájáért, kivége az ujjai közül a számho emelem, jól megszívom, letüdözöm, majd kifujom a levegőt. Köhögés kap el, de nem foglalkozom különösebben vele, visszanyújtom felé az elszedett szálat. Néma csendben várom a folytatást, a tekintetem a megtört arcán pihen, elidőzök rajta sokáig, majd közelebb csusszanok hozzá. A felé eső kezzemmel átkarolom és a másik vállába szoritok bele. És közelebb is húzom. Ha nem undorodik a közelségemtől, akkor ezzel próbálok mellette maradni, támogatni, itt vagyok mellette, számíthat rám. Másban nem tudom hogyan tudnék... de mint a testvére, örökkön örökké ott leszek vele.
A falnak szegezve álltam. Nem bírtam az öcsémre nézni, mert borzalmasan szégyellem előtte azt, hogy ilyen állapotban lát. Régen is összezuhantam a bárka süllyedése után, de ez... Ez mintha sokkal nagyobb és mélyebb seb lenne, mint az akkori. A bárka után elég volt csak kicsaponganom, kiélni a vágyakat, görbe estéket tartani, de most.. a nappalokat sem bírom ki úgy, hogy józan vagyok. Elenged engem, én pedig bocsánatot kérek tőle, amiért nem hívtam. Aggódott, én meg elfeledkeztem róla a fájdalmak miatt. Mély levegőt veszek, reszketegen fújom ki, és ő még is azt mondja, hogy nem számít. Ne foglalkozzak vele. Felpillantok rá, valamiféle hitetlen hálával a szemeimben. Nem érdemlem meg ezt a bánásmódot. Nem érdemlem meg, hogy ilyen kedves legyen velem. Újra próbálom visszanyelni az érzéseket, igyekszem uralkodni magamon, de az alkohol nem csak az érzéseimet ködösíti, hanem megnehezíti, hogy irányítsam azokat. Amikor rá kérdez, hogy tudok-e úgy beszélni róla, hogy közben nem török össze, csak egy fél fokkal veszem sűrűbben a levegőt, mint az indokolt volna. Az arcom egy villanásnyi időre keserű fintorba torzul, de aztán azt is letörlöm magamról. - Megpróbálom. - mondom végül nagy nehezen, és mivel elengedett már, ellökve magam indulok el. Nem itt, a kocsma előtt akarom megbeszélni ezeket vele... Most, hogy elindulunk, ugyan nem tudok egyenes vonalban menni túl sokáig, de nem dőlöngélek úgy, mint egy részeges karatemester. Csupán sétálok egy egyenetlen vonalon a szédülés miatt. Még is, ekkor tudom egy kicsit végig mérni őt. - Miért vagy vizes..? - kérdezem, remélve, hogy egy kis tématerelés könnyít a lelkemen, amíg olyan helyre nem érünk, ahol tudok vele beszélni arról, ami történt. Előveszem a cigisdobozom meg a vihar gyújtót, amit Avivával együtt vettünk, és rágyújtok. Tudom, hogy nem kéne, de azt is tudom, hogy Aaron is cigizik. Legalábbis, pár hónappal ezelőtt még éreztem rajta a dohány szagát, szóval bunkó lennék, ha nem kínálnám meg. Most egyébként sem úgy jött hozzám, mint egy gyerek. Meglepően felnőttesen viselkedik. Amint arrébb sétáltunk a víz partján pár száz métert, leülök a betonmólóra és nagyot sóhajtok. Honnan kezdjek bele? - Az volt a cél, hogy te és anya kimaradjatok mindenből, a saját biztonságotok érdekében. De... nem olyan egyszerűek a dolgok, mint szeretnénk. - mondom, a kezeim között parázsló cigaretta véget figyelve, halk szavakkal. Úgy is érteni fogja minden szavamat, a kérdés, hogy megérti-e őket.
Kicsit lefagytam, mikor a falhoz nyomtam. Rettenetesen bűzlött...alkohol és cigi szaga volt. Olyan dolgok...amiket soha nem láttam és nem éreztem tőle. S mindez nem hogy nem nyugtat meg, inkább még több aggodalomra ad okot, hogy valami nagyobb szar van itt, mint kellene. Nem jött, nem hívott és ilyen állapotban tengődik itt... olyan érzésem van, mintha nem lenne fontos számára semmi és senki. Mintha beleesett volna egy szakadékba és nem találná onnan a kiutat, nem találja a pókfonalát, hogy azon keresztül kimásszon rajta. Végre szemtől szembe kerültem vele, fájdalmai vannak ez biztos, de most mintha láthatóvá válna a köztünk lévő szakadék. A fájdalma teljes mértékben elérhetetlen számomra. És attól tartok, segíteni sem fogok tudni számára. Pedig itt vagyok neki, itt akarok lenni. Nem akarok a múlt béli tévedéseimben maradni, a bátyámat választottam! Axelt választottam a banda helyett! Még akkor is, amikor mindez beütött. De legalább felismer, szóval annyit nem ivott, hogy az agya és a gondolkodása is tropára menjen. Eleresztem lassan, óvatosan, figyelve rá, a mozdulataira, majd hátrébb lépek kicsit, hogy jól rálássak. Az egész lényére. Össze van esve lelkileg. - Ne foglalkoz vele...nem számít. - feleltem csendesen, miközben az asztal felé pillantottam, a hamutálat figyeltem, hogy mennyi csikk van összenyomva. Valószínűleg a nemhivás óta itt lézeng... fogalmam sincs mit kellene most kezdenem vele...szánalmasnak érzem magam, hogy segíteni jöttem ide, az érzéseimet követve, de végül talán még értékelni sem fogja tudni a tetteimet. Újra a meggyötört arckifejezésére pillantok, hangja alapján már megtudom itélni, hogy a sírás szélére kerül. Teljesen kifordult magából, fel sem ismerem a bátyámat benne...hiányzik a dühöngése, inkább az, azt előbb eltudnám viselni, mint ezt az ábrázatát. Axel önpusztitásától forog a gyomrom, de az Ő élete fontosabb, mint a felesleges veszekedés, és hogy Axel életben maradjon, ahhoz akarnia kell életben maradni. Ez mindennél fontosabb, jelenlegi állapotánál is. Mi van ha úgy gondolja, hogy igazából semmi sem köti ide? Gyökértelen, otthontalan, ami egyszerre áldás és átok. Nem hagyhatom, hogy megölje magát! Nem engedem! Teste és lelke épp eleget kapott már! Nem jutok sokáig szavakhoz, pár pillanatig, talán egy teljes percig csak levegővétel nélkül figyelem, (nem azért mert büdös volna, ugyan - már a feltételezés is rossz) meredek arra az emberre, aki a példakép volt hosszú éveken át, védelmezőm, fivérem. Azon kapom magam, hogy jelen pillanatban letaszítanám a piedesztálról azt, aki ezt tette Axellal! Valószínúleg az ő keze van ebben az egészben, hibáztathatom a végtelenségig, de mire jutok vele? Semmire. Nincs is itt! Miért? Miért nincs itt Aviva, hogy foglalkozzon a bátyámmal? Miért hagyta, hogy idáig fajuljon? Nincs is itt igaz? Nem...nincs itt, akkor Axel sem taszítaná ide magát... - Tudsz róla beszélni, anélkül, hogy... - akadok el egy pillanatra, nyelek egyet. -... némileg kívül maradtam az eseményeken. Segíteni akarok...
Egy ideig még reménykedtem. Hitelt akartam adni Viva szavainak, miszerint visszajön majd, hogy elintézi Uzit és itt lesz, de minél több idő telt el, annál mélyebb volt a mocsár, amelybe süllyedtem, és annál biztosabb voltam abban, hogy bárhogyan is akarta ezt kivitelezni, nem sikerült. A gondolat, hogy értelmetlenül adta fel magát, hogy végül csak Uzi kezére játszott a saját döntésével félemberré tett engem. Nem bírtam elviselni a hiányát, józanul nem. Az alkohol és a cigaretta "segített". A bódító érzés, a szédülés, amely elnyomta minden gondolatom és fejfájásom. Nem is érdekelt semmi, csak hogy a pultnál ha azt mondom "szokásos", akkor tudják, hogy kétszer duplát kérek. A cigarettafüst kaparta a torkom, de az alkohollal - az utolsó korttyal - leoldottam róla a kellemetlen érzést. Letéve a poharat annak a fenekét bámultam, elnyomtam a cigim végét, amely ebben a láncban már az ötödik volt. Éreztem, hogy figyelnek, de őszintén szólva rohadtul nem érdekelt. Ha belém kötnek, kössenek. Kedvemtől függ, hogy épp védekezek-e, vagy csak hagyom, hogy megpróbáljanak kirabolni. Felkeltem az asztaltól, hogy bemenjek még egy körért, amikor egy erős rántást éreztem a vállamnál. Védekezés nélkül hagytam, hogy hátra rántsanak, majd a mellkasomnál fogva löktek a kocsma falának. Csattantam, de homlokráncoláson kívül mással nem adtam a világ tudtára, hogy nem tetszett a mozdulat. Aztán a tekintetem lesiklott arra, aki ezt tette, és még így, részegen is képes volt a szívem fájdalmasan nagyot félre ütni, amikor megláttam az öcsém kerekre nyílt, aggódó szemeit. Baszd meg... korholtam magamat gondolatban, és szégyenteljesen néztem el róla. Pontosan ettől kíméltem meg régebben is, miután a bárka elsüllyedt. Ezért akartam távol tartani magamtól. - Aaron... - kezdem alkoholtól nyomott hangon, de elhallgatok. Megkérdezhetném, hogy mit keres itt, de ostoba kérdés. Engem. Elküldhetném, hogy ne lásson. De már mindegy. Különben is, megígértem neki, hogy nyitottabb leszek. Hogy ott leszek neki a bajban, és az, hogy ő itt van, azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ő komolyan gondolta ezt. Szégyellem magam. Engedem hát egy kicsit kiülni magamra a keserűséget és a fájdalmat, de mintha csak felakarna törni attól, hogy egy kicsit engedek neki. Mély levegőt veszek és bent tartva próbálom visszatartani a felesleget, hogy ne törjek össze ismét itt és most. - Sajnálom, hogy nem hívtalak. - mondom kissé remegő hangon lehajtva a fejem, és megszívom az orrom, majd hátra túrom a homlokomba omló hajamat. - Sajnos.. nem igazán jutottam el gondolatban addig, hogy ezt megtegyem. - mondom magam elé bámulva, hátamat neki támasztva a falnak.
MARADJ ANYÁVAL ESTE HÍVLAK Az SMS-t olvastam, felkészültem bármi baj érkeztére, szóval óvatosnak kellett lennem. Készenlétben álltam akármire, bármire és bárkire, de semmi nem történt. Csend volt. Az órára pillantottam...hajnali öt óra is elmúlott már...de Axel nem hívott. Pedig még hívtam is...nem csengett ki. Hogy aggódtam-e? Hát eléggé beparáztam a gondolattól, hogy esetleg odaveszett, miközben védte Avivát, na ettől a gondolattól összeszorult a szívem, kiszáradt a torkom...vagy esetleg őt is elvitték... de hova? Minek? Mit kellene tegyek? Tennem kell-e valamit? Tehetetlennek éreztem magam, hiszen ezt nem igazán vettük számításba, hogy ekkor mit kellene tennem? Tegyek-e valamit? Hívjak-e valakit? Rettegés fogott el, hogy semmit sem tudtam. Megint. Bekönnyeztem, legszívesebben üvöltöttem volna, de elnyeltem. Körülnéztem az utcában, a környéken, de semmi gyanús nem volt...túl nyugodt volt minden. Földöntúli nyugalom járt át engem is, a környéket is... de aztán éreztem valamit, ami a szívembe mart. Ez nem az én emócióm. Mégis olyan ellánnal járt körbe, mintha a sajátom volna. Ez Axel érzése? Mi ez? Hol van most? Rengeteg kérdést vetett fel már a gondolat is, hogy hol van, mit csinál, egyedül van-e? Ám arra nem számítottam, hogy a tenger ösztönző hatással lesz rám. Napok kellettek mire elintéztem a sulim körül minden olyat, miért is nem fogok most bejárni egy ideig. Orvosi igazolással megoldottam mindent, két hetem volt összeszedni magam. Ám a tenger csak nem hagyott nyugtot, így ahelyett, hogy a tömegközlekedéssel baszakodtam volna, az egyetlen épeszű megoldást találtam. A tenger és az úszás. Hívott. Tudta hol találom a testvérem, mintha ő maga hívott volna... ígaz, úszva sokkal gyorsabban elértem a célt...nem is volt olyan messze. Távolinak gondoltam, hiszen nem keresett, nem hívott, nem hagyott több üzenetet, így aggódtam. Érte. Aegirrel nem beszéltem, tulajdonképpen senkit sem értem el, aki ismerte volna a halála utáni testvéremet. Fogalmam sem volt, hogy mire is számítsak, de arra, hogy a kikötő egy apró szegletében találom meg...egy kocsma környékén... Mikor megláttam az alkoholos üveget a kezében és azt az arcot... mintha nem is ő lenne. Mintha már nem is az én Axelem lenne, nem az én bátyámat láttam. Elhúztam a számat, próbáltam nagy nehezen rendezni az érzelmeimet, mert ha elkap az a kín, akkor nem tudok segíteni. Valami nagy dolog történhetett, de ha nem teszek semmit, akkor nem is tudok meg semmit. Tudni akartam mit tettek vele, hogy ez az állapot most a feszínen tartja így. Mégis mi a fene történt? És hol van Aviva? Vele történt valami? Hol van? Miért van Axel... igy itt? Elvitték Avivát, vagy megölték a bátyám szeme láttára? Megindultam egy pillanat alatt, hogy a bátyám be ne menjen egy újabb üvegért arra a helyre, megragadtam a vállánál fogva, egy rántással húztam el a bejárattól - ha akarta, ha nem erőszakkal - , majd a felsőjénél megragadva kétkézzel az épületnek nyomtam őt, szembe állítottam magammal. Nem eresztettem el onnan - ha tiltakozott volna, akkor se eresztem. - Végre! Hála Odinnak...élsz! - levegőért kapkodtam, miközben a ruhája állapotáról egyenesen az arcába bámultam. Nem volt semmi benne, már nem mosolygott, ellepte valami keserű érzés, ami lassan átragadt rám is, de leráztam magamról. Soha nem láttam még így.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
