Nem vagyok papagáj hogy ismételjek, Birk egy alattomos rágcsáló. Amióta velünk van, sokszor rosszabb Iannél is. De ezt teszi a rossz társaság, főleg a miénk. Az övék mostmár, én léptem, annak ellenére hogy tudtam mire számíthatok, mik a következmények. Rosszabb voltam ennél, de még mindig bennem bugyog a káosz, a rossz, a mindenre kész kölyök. Kérdésére azonban nem válaszolok, csak hűvösen hideg lenéző íriszekkel meredek rá. Még van pofája visszakérdezni? Komolyan? Hitetlen kis dög. Mindegy, amúgy maga a társaság hiányzik, a beszélgetés csak a randalírozás nélküli fejük, a baráti traccs parti, a mókázás, az éjszakai város nézés. Az, hogy szétverjük egymást, iszunk, egymás torkának ugrunk...vagy fegyvert szegezünk a másikra...abból lett elegem. - Nem akarok tenni ellene, pontot tettem a végére Birk! Tudom, hogy mi jár majd érte, de leszarom... - vonok vállat, majd megoldom azt a részt is, meg azt is, hogy Dora kezeit leszedjem róluk, hogy az árnyékától se kelljen félniük. Bár semmi ötletem, hiszen kis hal vagyok én a nagy tengerben. De segíteni akarok mindnek. Az meg hogy melyiknek hiányzok, hát eltudom képzelni azokat a pofákat és eszközöket amiket bevetnének. Ezért sem járok már arra a környékre...meg az útvonalainkra sem. Ezért sem futunk össze. Félek? Nem! Óvatos vagyok. Belépünk a pubba, letesszük magunkat, Birk persze a nyakamon marad, mert miért ne? Ő állja az első kört, mondjuk ő az akit ki is szolgálnak erősebbel, hisz túl van a 20 éven is. Újabb szavak, felröhögnék rajta, de nem teszem, csak a számat húzom el. - Whiskeyt kérek... – előbb ez, aztán a többi, ránézek, a szemeibe, majd fejét ingatok. Még hogy bántani. Ha úgy volt is semmi köze nincs hozzá. Ő is ott volt, mikor kijelentettem, Dora is, látta, hogy beakart drogoztatni, csak nem jött össze neki. Nem elég ok ez a kilépésre? Meg a dílerünk hisztije? - Próbáljon meg bárki is bántani...nem ússza meg épp bőrrel! De nem Birk. Két évem veszett oda veletek, elég volt, sok mindenről lecsúsztam miattatok... - dőlök én is hátra, nem nézek rá, csak fülelek magam köré. Miattuk veszekedtem folyton Axelel, anyámmal. Távol kerültem a családomtól hogy a tagokkal lehessek. Az én jó kedvem az övükéért cserébe. Változtatni akarok, úgy néz ki, hogy bevállt a dolog, a jegyeim jók, a magatartásommal még gondok vannak, de több időt töltök a saláddal. És ez tetszik. - Te nem akarsz lelépni? - pillantok a srácra felvont szemöldökkel, végig nézve rajta kicsit, hiszen nem ártana neki is a visszalépés.
Szinte olvasok a tekintetéből, szinte ott vannak a szavak, hogy mennyire nem akar a közelében tudni, hogy mennyire viszolyog és irritálom. Hogy mennyire nyomja meg ez azt, ahogy viselkedem vele. Persze, velük már sosem voltam egy csendes, sarokban ülő típus, a távolságtartó, a szent. Ó nem, eltört bennem minden, apróra zúzódott, mint az üveg, amelyet folyamatosan csiszol az idő és a mozgás. Bármi. Már nem. Ledobtam minden gátlást, gátat és belekapaszkodok szinte, húzom magammal, terelem, mintha már most oda, arra akarnám vinni, amerre kellene. És ez megszokott, megszokta, ismeri, mégis menekülne tőle. Kiélezem, harsányabb és tenyérbemászó. Tekintetét követem, majd vissza arcára, szinte várom, hogy megüssön. Ó, ha megtenné, az megint más fejezetet adna a játéknak, minden könnyebb lenne, de… nem teszi meg, nem mozdul. Én megütném magam, ellökném őt, ha olyankor találna meg, amikor nem kell senki. Nem akarom. Most viszont akarom, még meg is paskolom a vállát, hogy milyen ügyesen bír engem. Kekszet? A jófiúknak az is jár. - Túl? Én túl? - pillázok, mintha éppen a világ titkait árulná el, nem azt, hogy a… semmiért ment el. Hogy micsoda? Egy kissé meg is torpanok, szabad kezemmel vakargatom meg az állam. - Most akkor azt akarod nekem beadni, hogy csak úgy, a szép, boldog élet reményében tetted? - engedem le a kezem és figyelem. Minden apróságot, mintha radarom lenne a hazugságra. - Ezt akarod nekem beadni? Ugyan mááááár – trillázom szinte, hogy ezt annak mesélje, aki most mászott le a falvédőről, ne nekem. Persze. Csak mert rájött, hogy az élet szebb a naposabb oldalon, akkor ment is. Hogyne. Birk meg hülye és elhiszi. Ja, nem… Megcsóválom a fejem, amolyan csalódott arccal, pedig semmit se érzek. Semmit, azon kívül, hogy röhögnék egy jót. Jaj, Aaron, ez egy csodás nap lesz. - Na, mondtam én. Hiányzok, hiányzunk. Az ellen pedig könnyen lehet tenni – kúszik vissza arcomra a vigyor, hogy tessék, örülhet, mert én itt vagyok, ha más nem is. Azt mondjuk lehet nem akarná, nem lenne a legjobb, mert mások nem ennyire kedvesek. Sőt, senki se kedves, nem egy ötletet hallottam arról, hogy mit tennének vele, ha csak húsz percre is, de kettesben maradnának vele és el lehet hinni, semmi erotika nincs abban. - Mindig örömmel állok az utadba. Hát te is hiányzol nekünk. Erre nem gondoltál? A mi lelkünkre? - mintha ezzel akarnám megtörni, hatni rá. Ahogy a vállaimra fog, úgy tol odébb és indul meg, én pedig pördülve sorolok be mellé és akkor valami ihatót keresek. Itt van elég, nem kell sokat menni, az utca végén van egy pub, ami nem éppen a lecsúszottak helye, de inni adnak, jó lesz. Arrafelé terelem. - Leszek olyan jó fej és állom az első kört – huppanok le, ahogy odaérünk és persze, nem eresztem messzire. A széken hátradőlve figyelem és sóhajtok egy színpadiasat. - Annyira ellenkezel. Valaki bántott a csapaton belül? Nekem mindent elmondhatsz – mintha hirtelen a bizalmasa akarnék lenni. A barátja. Ó, lehet így van?
A szavak, a mozgás, a szavainak éle, mind mind olyan, amitől borsódzik a hátamon az összes létező érzékem. De a tarkóm most békés...holott én magam sem vagyok az, szóval nem azért lehet itt, hogy ártson. Akkor csak tényleg beszéln akar? Legyen, egy esély... de neki? Nem félek tőle, egyszerűen csak nem akarok ide visszatérni. Sok energiámba tellett, hogy megtegyem a lépéseket, hogy meglépjem, hogy kilépjek. Hogy az össze tag szavait, ócsárolásait a lelkemre és szívemre vegyem. S most Birk az, aki jött, hogy még egy utolsót rúgjon belém, hogy majd talán az ő hatására talán engedek. Karja a vállamon landol, közel kerül, túl közel ami azt illeti, mint régen, felidézi az emléket, tekintetem a kézfejére siklik, de nem teszek mást. Apró mosoly, ennyit engedek meg csupán, az emlékek jók, kár hogy kevés adatott meg belőle. De ő visszaránt, visszatart, azt akarja, hogy újra köztük legyek. De már ígéretet tettem, nem vonhatom vissza. Akkor hatalmas csalódás lenne és egy újabb hátba szúrás. A bandát a homályba kell taszítanom, viszont Dora utasításainak eleget kell hogy tegyek. Már csak azért is, hogy mások ne sérüljenek. Elég ha rajtam csattan minden szar! Micsoda önfeláldozás...ezt januárban még nem gondoltam volna magamról. Ha meg is halok, úgy akarom, hogy tudom, hogy a bátyám és köztem minden rendben -béke- volt. Kérdéseire rideg tekintettel meredek rá és el sem eresztem a pillantással. Mintha ölni akarnék vele. Ne merészeljen ilyenekkel előhozakodni. Utálom, mikor mindeggyik ezzel jön, mintha nekik nem lennének fontos szereplői az életükben. - Chh. Túl gondolod a helyzetet Birk! Se nő, se faszkalap nincs a túlfűtött gondolataim között! Az életem lebeg a szemem előtt, hogy jobb legyek annál, mint aki itt lépked mellettem! - köpöm a szavakat mérgesen, a hangom is kicsit megemelkedik már ennyitől. Se Cassie-t se anyámat ne vegye csak a szájára, a bátyám emlékével még csak vagdalózni se akarjon, mert kicsapja a biztosítékot vele. Na nem mintha őt annyira ez érdekelné. Tudom jól, hogy annyira nem szokta. Ám ő mégis csak engem akart látni, ám úgy gondolta, hogy egy csatornában rohadok épp. Kedvessége megint csak határtalan. Ha még egy oldalon állnék vele, igazán kiröhögném, majd leköpném és bezúznám a képét. Ám most nem tehetek semmit se, egy órán belül a banda több tagja esne nekem és dobnák bele valamely konténerekbe a végtagjaimat. Minden városrészbe egy ujjam kerülne...nem kockáztatok. - De...ami azt illeti, maga a társaság igenis hiányzik...- apró mosoly, halk szavak, eltekintek róla, ám hirtelen elém kerül, így megakaszt a tovább sétállásban. Igen, megállok, hiszen szinte az arcomba hajol, ahogy tovább beszél. Inni... rendben, ma úgysem terveztem mást, hacsak a bátyám meglátogatása nem számít...de őt este is megtudom nézni magamnak. - Visszaterelni? A legjobb úton vagyok és ne akarj az utamba állni... - megragadom a vállánál fogva, majd odébb tessékelem, nem kerülöm ki, az túl unalmas volna, így megindulok, ha hagyja. - De az ivászatnak nem leszek az elrontója. - kacsintok rá, ám mégsem jókedvből teszem, meg hogy időt töltsek vele...kopjon le rólam hamar. Higgyjen amit akar, teszek már rá. Hagyni úgysem hagyom magam!
Átlát rajtam, tudom, hogy át, de nem érdekel. Ó nem, azt akarom, hogy pontosan tudja, hiába a kedves szavak, a küllem, ami éppen mosolyog, semmi sem igaz belőle. Ha lenne nálam egy kiskanál vízzel, abba is bele tudnám fojtani, csakhogy, nyilvánosan elviekben ilyen nem szabad, gyakorlatilag mégis Dora létezése tart vissza. A végső az övé lesz, ez már bizonyos, azonban az nem tilos, hogy eljátszadozzak vele. - Én egy percig sem aggódtam, tudtam, hogy eljössz – dehogy tudtam, még magamról se, nemhogy róla. De ismerem. Tudom, hogy a hiúság nem enged ebből, hiszen akkor boldog boldogtalannak elmondhatnám, mennyire gyáva lett. Az is, puha és unalmas, de ezen felül még egy-egy sértés, azt nem nyelné le. Bár pontosan nem tudom mivel foglalja el magát, hallottam ezt-azt, normális életet, olyat, ahol nekünk nincs helyünk. A magunkfajtáknak a társadalomban nincs és most ő mégis visszakönyörögte magát oda, úgy tesz, mintha soha, semmit sem tett volna. Hazug kis dög, sorolhatnám én estig, mikben volt benne a keze és tudom, talán egyszer újra benne lenne. De akkor már késő lesz, az árulásnak nem az a jutalma, hogy azt tehet, amit akar. Nem, nem. Mégis olyan szavakat használok, amelyek részben igazak. Az, akit ismertem, akivel megannyi órát töltöttünk el és ittuk az életet, mulattunk, hiányzik. Aki itt van, az csak annak az arcát, bőrét viseli, hangját használja, semmi több. Nem tagadom hát meg szavaim, de szinte élvezettel csillan a szemem, ahogy ő fintorog. Most ezt teszi, most ez a helyes út és megoldás, tudom én, ennek kell látszania. Nem tudom melyikünk a képmutatóbb jelenleg, viszont erős tippem akad rá. - Pedig még be se indultam. Hova sietsz? Van időnk mindenre – lépkedem mellette, közelebb húzódva hozzá. Sőt, ráteszek egy lapáttal, még át is dobom a vállán a karomat, mint a világi barátok. Nem fáj neki, nem markolom sem haját, sem bőrét, csak lazán, mint annak idején, mikor még önmaga volt. Sóhajtok egy nagyot, mint akinek fáj az, hogy ennyire le akar rázni. Én is ezt tenném, olyan messzire szaladnék, hogy én sem tudnám hova érek oda. Viszont sosem teszem meg, az én szavam adott, szent és az lesz, ami eddig. - Milyen elfoglalt lettél hirtelen. Mondd csak, ki után futsz manapság, hogy így elveszi az idődet? - pillantok felé, közben ügyesen navigálva előre. Nincs célom, nem tudom hova és merre visz a lábam, de visz. - Biztos egy jó nő van a dologban. Bemutathatnál neki, az se baj, ha mégse nő, hanem férfi. Talán nekem is kedvem lenne hozzá, játszadozni egy kicsit – vigyorodom el, ahogy húzom az agyát. Akarom látni, ahogy beissza a mérget és lobban. Csak egy kicsit. - Mondtam már mit akarok. Téged látni. Olyan hirtelen tűntél el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy aggódtam, mert reméltem egy csatornában rohadsz el éppen, de… azért örülök. Nem hiányoztam neked? Olyan jókat mulattunk – lépek elébe, az arcába bámulva, mintha éppen muszáj lenne. - Igyál meg velem valamit és beszélgessünk. Talán hátha vissza tudnálak terelni...
A srác lelkesen üdvözöl szavaival, ám mindketten tudjuk, totál felesleges. Utál, kár a színdarabért, tökéletesen tudom, hogy mindenki pikkel rám a bandából. Azért mert otthagytam őket, azért mert nem ugrok azonnal őfelsége minden szarjára. Pedig hibásan cselekszem, hiszen ennek tudjuk a következményét. Áshatom a sírom, Dora sosem tréfálkozik ilyennel. - Jah. Magamat is megleptem, ne aggódj ezen. - nem akartam eljönni, van ennél ezerszer jobb dolgom is, mint itt hallgatni a seggdugaszt. Nem mintha félnék tőle, egyedül van, simán elintézném, ám nem ezzel van a probléma. Az már eleve ott leledzik, hogy a szavaival tönkre tesz, olyan mélyre bele ássa a szavait az agyamba, hogy ott dübörög minden nap. Rosszabb sokszor, mint őfelsége. Kinyögi, hogy hiányoztam, figyelem a vigyorát, sajátomra fintor kerül. Egyszerűen undorodom ettől a hangvételtől, a megjátszástól. Magamra emlékeztet, a régi önmagamra. Hiányzik? Egy kicsit. Rajtuk kívül senkim se volt, ha Cassiet nem vesszük figyelembe. Axel akkoriban sokat volt távol, így nem is tudta hogy mi folyik körülöttem. Csak mikor otthon volt és hívták a rendőrségről. Akkor aztán a híres fejmosása sem segített. Talán csak nem akartam megérteni. Mert ha kikerülök innen, nem lesz semmim. Sokszor még a mai napig így gondolom. Mikor tele van a tököm mindennel. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet így? Semennyire, tudom jól. - Kidobom a taccsot tőled... - szúrom oda neki, hiszen tudom, hogy minden szava csak azért van, hogy elterelje valamiről a figyelmem. Nem dőlök be neki, nincs az a pénz amiért hinnék a dumájának. Mondjuk sokszor nehéz, de mivel ismerem már, mint a rossz pénzt, így nem agyalom túl a dolgokat. Megindulok mellette, itt nem épp a kettesben beszélés lenne jelen pillanatban. Vagyunk páran, így jobb ha odébb tesszük magunkat. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy mi a szar van kettőnk között. Az 5 méter távolságon kívül. - Nyomasd mit akarsz, van egyéb dolgom, mint hogy itt nézem azt az üres fejed mitugrász. - bűzlik a seggnyalástól. Azóta pikkel rám, hogy megléptem a lehetetlennek tűnő akadályt. Kiléptem. Dora is csak a búcsú ajándékkal jött. Nem tudom mi az, de nem is nagyon akarom megtudni. De ha veszélyezteti a családomat, akkor elé megyek a dolgoknak, engem válasszon, őket hagyja ki ebből.
Fel fogom varratni a homlokomra, hogy „miért?”. Annyiszor esik ki a számon ez a rövid kérdés, a nevemet nem ismételgetem ennyit. Ezerszer és egyszer, ami történik velem, velünk, mindenkivel. De főleg velünk. Aztán, miután a vodka leért a gyomromba és dolgozni kezdett, elküldtem egy üzenetet, nincs visszaút. Nincs. Mégis, eldőltem aludni. Jóval a találka előtt ébredtem, amit először majdnem elfelejtettem, de végül, szerencsére, mert megnyitva hagytam, ott pihent. Hogy mit is akarok? Nem tudom. Kérdőre vonni, beverni a képét, addig rázni, ameddig az agya a helyére kerül… bármit, bármit, amivel kicsalhatom Dora-ból az elégedettséget. Vele nem fog találkozni, de velem? Velem biztos. Nem fél, nem, mert gyengének lát ő is, mint mindenki ezen a kicseszett világon. A démonok a fejemben, ahogy nevezik az okosok, de nekem nem beszél ott senki, csakis én. A tükör elé érve eltüntetem a nyúzott arcom, lehet én magam vagyok a démon. Illene hozzám, de nem formálok kócos tincseimből ördögszarvat, csupán elrendezem azokat. Miért? Kattog bennem a kérdés, a választ azonban nem lelem; egyszerűen bátor voltam és untam magam, hát megtettem. Mint mindent. A szabadság olyasmi dolog, amivel nem tudok és nem is akarok betelni. Sosem fogok. Apám már rég nem keres, anyámtól és az egyik öcsémtől vannak nem fogadott hívásaim, de előbb fekszek be egy skorpiókkal feltöltött verembe, mintsem visszahívjam őket. Anyám sírna, az a görény vihogna, én pedig… Megremeg a kezem, de végül csak fogat mosok és befejezem a „rituálét”. Más néz vissza a tükörből, tudom, de nem foglalkozok vele. Nem az a mosolygós, pufók arcú akárki, ő már meghalt. Vajon hány halált láthatok még? (…) Késik. Egy erős kávét toltam magamba, annak a poharát hajítom a kukába, így nézek az órára. Vagy én sietek. Nyilván, talán el sem jön, talán gyáva lett és nem mer a szemünkbe nézni. Azok után… AZ után… talán ő járna jobban. Fogalmam sincs, a szavak buknak fel bennem, mint átmulatott éjjel után a sav: lenyelem és elfelejtem. Még van mersze késni is. - Áááááh – fordulok oda, amikor megjelenik végül és meghallom hangját. Az enyém kedélyes, mintha mentem meg is akarnám ölelni, keblemre, mint a rég látott barátot és már vinném is tovább mulatni. Feltolom fejem tetejére a napszemüveget, tekintetem pedig ráfüggesztem, mintha keresnél valamit. Puhányságot, félelmet, az árulás színét és bűzét… de nem, a képe ugyan olyan, az illata is. Rohadnia kellene pedig. - Már azt hittem nem jössz el. De igen. Megleptél – duruzsolom felé. Szórakozott vagyok, mint akinek az alvás sem segített és még mindig lenne bennem minden. Nem tudom mi ez, de a kezem viszket. - Csak látni akartalak és dumálni. Hiányoztál – a tipikus „rohadék vigyor”-t tűzöm mellé, abból talán sejthető, hogy ezt inkább ne vegye bóknak. - Sétálj velem – mert itt amúgy útban vagyunk, de pár méter és még le is ülhetünk.
Össze kellett volna tartanunk, de nem voltunk rá képesek. Dora ismét éket vert közénk, ráadásul élvezettel tette. Csalódtam? Piszkosul. Újra és újra csalódtam benne. Én is észrevettem magamon azokat az apró jeleket, melyek ilyen reményeket váltottak ki a többiekből. Mégis úgy gondolom, hogy túl sok mindenen kellett már keresztülmennem ahhoz, hogy egy száznyolcvan fokos fordulatot vegyek. A szemétségem, akkor is ott van bennem, ha némi törődést mutatok mások irányába, és mindig ő lesz az erősebb fél. Azt is észrevettem már, hogy akárhogy próbálok jól cselekedni, az mindig visszafelé sül el. Vagy épp meg kell bántanom valakit ahhoz, hogy a tervem tökéletesen sikerüljön. Nem tudok megmenteni mindenkit, és el tudom dönteni, kik a fontosabbak számomra - ilyenből pedig nincs sok. Az önzőségem az egyetlen tulajdonság, ami látványosan fejlődött, hiszen az utóbbi időben nem csak magammal foglalkoztam, de ez lehet, hogy hiba volt. Elkezdtem ragaszkodni másokhoz, aminek nem biztos, hogy jó vége lesz, mert így csak még rosszabb lesz, ha végül ismét egyedül kell maradnom. A suliból kifelé menet kaptam meg az üzenetet. S nem, kivételesen nem Dora volt, lassan 2 napja nem láttam. Nem hitegetem magam azzal, hogy most már leszállt rólam és béke honol. De az utolsó találkozás miatt már nem reménykedem, hogy végleg vége. Sosem lesz vége! Azok után amit mondott! Mondjuk akad jobb dolgom is, de azért Birk üzenetét sem hagyom figyelmen kívül. Találkozni akar St. Hanshaugenben a Olavs Plass 3 környékén. De jó. Nem siettem el a dolgokat, haza mentem, lecuccoltam, majd a telefonomat zsebre téve lementem a konyhába. A hütőre kicetliztem anyának a hollétemet és hogy mikor érkezem haza úgy nagyjából. Nem akartam sokáig el lenni, de tekintve, hogy majd csak este 6 körül ér haza, illetve ha minden igaz, akkor Aegir mellett lesz, ő hozza haza remélem. A veszélyforrás még mindig ugyanaz, akitől a bátyám olyan nagyon védene, így nyitott szemmel és füllel járok. Ezúttal nem kerülöm el a forgalmasabb helyeket, hamar elakarok jutni Hanshaugenbe, a megadott helyszínre. Ha összetalálkozok Dorával? Majd addigra kitalálok valamit. Nem ezen akarom jártatni jelenleg a gondolataimat. A tömegközlekedés unalmas a mai napon is, szóval leszállva a járműről a megadott helyre megyek. A kipakolt térképtábláknak hála hamar eljutok a megadott helyre, körülnézve alig ismerem fel az SMS küldőt. De nagyjából behatároltam a haja stílusáról, így megindultam felé zsebre vágott kezekkel. Elé lépve pedig csak elhúztam a számat, tekintve, hogy azért pikkel rám őfelsége, mert kiléptem a bandából. Még mindig és ez örök! Még az egyezség mellett is dühös... Mindegy. De a seggdugasza miért keresett? - Csá Birk...mi a szitu?
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
