Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

- Kegyelmes uram, bocsásson meg nekem, kegyelem... - a könnyek hada egyre utat kíván törni önmagának arcom csontos vonalainak egyikén, és hamarosan ez sikerül is neki. Még szép, ennek így kell lennie, így van elrendelve. Sírnom kell, mert a sorsom sírással lett megírva, ezen pedig nem változtathat holmi átszellemületlenség. Egy színész mindig tud sírni. Egy színésznek mindig tudnia kell sírni. - Azt hitte, hogy majd együtt táncolunk a feleségem sírján! - bömbölöm a nézők arcába fájdalmamat, és semmiképp sem érdekel, hányan borzadnak el torz arcom látványától. Így van megírva, ilyen vagyok. Mert ez már nem a szerep. Én nem szerepet játszok, hanem önmagamat. Ez vagyok én, aki képes ilyen lelki állapotba kerülni. Ez vagyok én, aki képes akár a semmiből is könnyeket csikarni önnön könnycsatornáiból. Mert ez nem a dramaturg által megírt Proctor. Proctor én vagyok, és csak én tudom éppen ebben a pillanatban, hogy mi jó, mi rossz, és legfőképpen mi kell neki. Mert most nem Leaf áll a színpadon. Nem Leaf hullajtja könnyeit egy szajha tettei miatt. Nem Leaf panaszkodik a főbírónak. Ez nem Leaf... Leaf ül egy kanapén, és várja, hogy a test, mely Leaf-léleknek otthona, hazatérjen, s visszaköltözhessen a testbe a lélek.
Hangos, végeláthatatlannak ígérkező tapsvihar hallatszik a monológ végén leginkább a hátsó sorból, valamint hallani vélek egy szeretlek Leaf sikolyt is, de akármennyire megrendít rajongóim jelenléte, tudom, hogy nem eshetek ki a szerepemből. Nem eshetek ki, mert nincs mibe áthajlanom. Én most nem Leaf vagyok. Most nem bosszankodhatok azon, hogy itt vannak. Most nem utasíthatom őket rendre. Most nem köszönhetem meg a kedvességüket. Most nem tehetek semmit az ujjongásuk ellen, holnap pedig... Holnap már nem fog érdekelni, hogy itt jártak. Holnap a mai nap már csak a múlté lesz, a múlton pedig nem érdemes rágódnia senkinek, ám a jövő érdekében talán egy mosolyt megengedek magamnak. Egy mosolyt az éles, áradozó hang tulajdonosának, de semmi többet. Ennyit is csak azért, hogy a jövőben legyen miben hinnie. Hogy reménykedhessen. Hogy azt gondolja, én is kedvelem őt úgy, ahogyan ő engem. De ő nem tudja, hogy kit is kedvel. Nem tudja, hogy egy írót, Proctort, Mercutiot, egy grófot, vagy Leaf-et kedveli. Nem tudja, mikor melyik szerepembe bújva lépek be az színház vagy a könyvesbolt ajtaján, és nem tudja, hogy melyik pillanatban váltok át Hamletből Horatioba. Nem tudja, mert nem tudhatja. Csak néhányunk élete van tudással körbefuttatva. Csak néhány ember él úgy, ahogy az meg van számára komponálva. Minden más színjáték. Mert színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében. De vajon melyik az a szerep, mely valóban nekünk rendeltetett? Mikor írják meg a valódi Leaf-et? Mikor adják a rendezők legjobbjának a kezébe, s mikor játszhatom el én azt, aki valóban vagyok? Majd ha eljön az eljövendő, a Ragnarök, hol apám sorsa miatt enyém is bevégeztetik.
Addig is talán meg kellene hagyni életemet a balladák homályában. Hagyni, hogy a néző csak figyeljen, de észre ne vegye az egyértelműt: én nem is Én vagyok. Hisz én csak játszok ebben a világban, és hasonló játékokat írok. Játszok az emberekkel, az érzelmeikkel a könyveimen keresztül, a színpadon. De leginkább magammal játszok.
Mikor szomorú vagyok, Romeonak képzelem magam, kinek soha nem teljesedett be igaz szerelme. Kinek csak a halál jutott, Shakespeare kegyetlen tolla fejére lesújtott. Vagy ilyenkor lehetek akár egy nincstelen paraszt, ki elvesztette utolsó örömét is ebben a világban.
Ám, ha boldog vagyok, játszhatok udvari bolondot csörgősipkával, hatalmas cipővel, és annál nagyobb szájjal. Ha boldog vagyok, idézhetek bármit, s még az iróniának is elvehetem élét, szóljak bárki ékes szavairól, melyek hatalmas bölcsességet írtak le egyszer a múltban. Sajnálom, de ez már nem a múlt. Egy mondatot kiragadok a Tartuffe-ből, s az Moliére-nek már a jövő. Mert más nem számít, csakis a jövő.
Én pedig mit teszek nap mint nap, hogy szép legyen a jövőm? Semmit sem. Játszok a tollammal, játszok a színpadon, játszok otthon egymagamban, s hagyom, hadd forduljon groteszk, olykor komikus életmódom tragikus sorsba. Majd a távoli jövőben, ha egyszer kiégek... Ha egyszer elveszek a magányban, mely nem egyedüllét. Ha egyszer találok valakit, majd elhagy, mert nem adom neki önmagamat. Hisz most még jó nekem ebben a vígjátékban átverni az embereket, átverni mindenkit, aki egy kicsit is rajong értem, aki írónak hisz, aki szinésznek lát. De vajon jó lesz pár nap múlva egy rosszul megírt balladában, ahol két barát faképnél hagyja a harmadikat? Ahol a kettőből az egyik a harmadiknak a jövendőbelije ráadásul. És marad az, ami a világ sajátja: nyomor, csend, szomorúság és lehetőség az újrakezdésre.