Mads & Anja

Amint Odin elküldte az sms-t valami pittyegett a szobában, egészen olyan hangon, mint amilyenen Frigg telefonja szokott. A fürdőszobából jött, a gazdája letette a szögletes mosdókagyló mellé és ott felejtette…


Miután Odin elment, úgy döntöttem először a szálloda uszodáját vettem célba. A testmozgás mindig örömet okozott, ráadásul így, hogy elmaradtak az edzések is, amiket tartottam hiányzott is a mozgás. A wellness részleg gyönyörű volt, egyszerű, letisztult minden más is. A fekete gránit, mivel körbevették a medencét makulátlan volt a hatalmas ablakokból pedig innen is látszott a város. Egyedül voltam, a többi vendégnek akadhatott jobb dolga is, de amúgy sem terveztem hirtelen barátságokat kötni a nemzetközi elittel. Egyéb szolgáltatásra nem jelentkeztem be, a masszázs, vagy a fodrász és a manikűrös sosem mozgatott igazán, annál jobbat úgysem tudtak csinálni, mint amilyen természetes állapotomban voltam, és hajszínt váltani sem terveztem.
Utána visszamentem a szobába, lezuhanyoztam és bár gondoltam rá, hogy bekapcsolom a TV-t valahogy nem volt hozzá kedvem. Itt volt a világ egyik legnagyobb városa a lábaim előtt, vétek lett volna nem megnézni. Estig, amikor a férjem ígérte, hogy visszatér még egyébként is rengeteg idő volt, a tárgyalások pedig el szoktak húzódni. Felöltöztem utcai ruhába, hogy mindjárt elindulok, csak előtte még sziesztázok kicsit, hogy ha még megyünk valahova később, akkor ne legyek hozzá túl fáradt. Akár az éjszakázást is jól bírjam egy kávéval. Nem mintha a kávé hatott volna ránk úgy igazán, de jól esett elhinni, hogy igen. Elnyúltam az ágyamon és lehunytam a szemem…
Amikor felébredtem, valahogy minden idegen volt körülöttem. Nem emlékeztem rá, hogy bejelentkeztem volna egy szállodába, pedig más nem lehetett a fehér ágyneműből ítélve, és hogy bár nagynak tűnt, egyenesen egy lakosztálynak, lakáshoz túl kicsi volt és túl... személytelen. Összehúzott szemekkel néztem körbe, de egyedül voltam. Megvolt a táskám is, benne a bankkártyámmal és az irataimmal. A ruháim is rajtam voltak, nem sajgott semmim, így a legrosszabbat, hogy valaki bedrogozott, felvitt egy szállodai szobába és megerőszakolt azonnal kizárhattam. Legalábbis a megerőszakolást biztos, ám az emlékeim homályosak voltak, és fogalmam sem volt hogyan kerültem ide. Gina. A lányokat mindig próbáltam figyelmeztetni a veszélyeire, ne fogadjanak el italt senkitől, és használják az eszközöket, mint a színváltós körömlakk vagy a hasonló alapon működő szívószál, hogy kizárják még a lehetőségét is. Nem értettem, hogyan lehettem pont én az, aki hibázott.
A szívem a torkomban dobogott. El kellett tűnnöm innen. Felkaptam a táskámat és belebújtam a cipőmbe, majd amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát. Tényleg egy szálloda volt, a folyosóból ez már egyértelmű volt. Megtaláltam a liftet és megnyomtam a földszint gombját, majd sietős léptekkel átvágtam a lobbin. Bárki is vitt fel a szobába nagyon gazdag lehetett, mert ennél fényűzőbb helyet még nem láttam, de nem volt időm nézelődni. Legalábbis itt nem.
Senki sem állított meg, még csak rám sem néztek, sem a hallban, sem az utcán. Kint azonnal megcsapott a meleg levegő. Áprilisban még nem szokott ilyen jó idő lenni Osloban, de hát globális felmelegedés volt, már nem volt szabad meglepődni az ilyesmin. Elindultam egy irányba, de a környék sem volt ismerős. Reméltem, hogy meglátok majd egy buszmegállót, ami bevitt a városba, és szerencsém is volt, hamarosan találtam egyet. Rövid várakozás után a modern, vadonatúj busz megállt mellettem, a sofőr pedig megszólalt… Japánul.
Nem beszéltem japánul, de a nyelvet könnyű volt felismerni. Értetlenül néztem a férfira, aki a haja és vágott szeme alapján nem csak japánul beszélt, hanem valószínűleg az is volt, és fogalmam sem volt, mit akarhatott tőlem. Újra megismételte a szavakat, majd rosszalló pillantással angolra váltott.
Tickets, please.
Angolul tudtam. Nem nagyon használtam, így rozsdás volt a tudásom, de azért azt még felfogtam, hogy a jegyemet kérte. Nem volt, de felmutattam a bankkártyámat, amit hozzáérintettem egy terminálhoz, amiről azonnal le is húzta azt a néhány yent, bár csak sejtettem a számok mellett megjelenő jelből, hogy yen lehetett. Ez után a buszajtó becsukódott engem pedig nem szállítottak le, így hitetlenkedve ültem le az ablak mellé.
Japán. Japánban voltam, de ötletem sem volt, hogyan keveredtem ide. Létezhetett drog, ami legalább két, de inkább három napot kitörölt az emlékezetemből? Benyúltam a táskámba a telefonomért, hogy felhívjam Mildrit, ha elutaztam nyilván megkértem, hogy jöjjön velem, nem hiszem, hogy ennyire messzire eljöttem volna egyedül… De a telefonom nem volt a táskámban, sem a zsebemben. Otthagyhattam a szállodában, de… Nem mehettem vissza oda. Vagy mégis? Az én szobám lett volna, csak nem emlékeztem rá? Nem, a drog miatt ez teljesen kizárt volt.
Nem eshettem pánikba. Valamit ki kellett találnom. A fákat új felhőkarcolók váltották fel, majd beértünk a belvárosba. A neonreklámok nappali világosságot csináltak, pedig a nap még éppen csak lement, bár így telefon nélkül azt sem tudtam megállapítani mennyi volt az idő. Az emberek, mint siettek valahova, még csak most kezdődött el az éjszakai élet, most ért véget a munkaidő, ami után mindenki igyekezett beülni valahova. Találomra leszálltam egy megállónál és körbenéztem, de azt sem tudtam merre induljak el.
A gyomrom megkordult. Talán ha kerítek valamit enni, az jó kezdet volt, így hát csatlakoztam a sietőkhöz, hátha szembe jön egy kellemesnek tűnő levesező, vagy ha már japánban voltam, akkor sushi bár. A pénzem végülis megvolt, legrosszabb esetben holnap veszek egy jegyet haza Norvégiába. Vagy lehet a rendőrségre kellett volna mennem előbb? Vagy inkább kórházba megnézetni magam.
Előbb a vacsora.

With great power comes

great irresponsibility

Egyetlen pillanatig sem hazudtam Friggnek, az üzleti beszélgetés rettenetesen unalmas volt. Jelentéktelen számokról ment a visszafogott, passzív-agresszív vita órákon át, próbálva kisajtolni a lehető legtöbb visszaforgó hasznot mindenből, amiből csak lehetett. Hiszen a halat nem csak kifogni kellett, de szállítani is, tárolni, feldolgozni, reklámozni és eladni. Pénz. Minden pénz volt, az idő, az ember, az élet és senki nem akart önként többet adni, mint muszáj volt. Kicsinyes dolgok voltak, olyan apróságok, amiket az istenek királyaként nem csak megvetettem, de valójában fel sem fogtam teljesen. Csakis Mímir ajándéka volt a vezérfonalam, a misztikus erő, ami miatt akkor is jó döntéseket hoztam, ha fogalmam sem volt a végkifejletekről. Hiszen a bölcsesség ennyi volt csak, ha valaki lecsupaszította. Mindig a jó utat választani ahhoz a célhoz, amit éppen kitűztem magam elé.
Két adag kávé és rengeteg hajlongás után végül odakerült a nevem egy papírra, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Nem volt érdemi előrelépés, vagy olyasmi, ami hatalmas vagyonokat hozott volna a norvég királynak, de panasza sem lehetett. Ezek a japánok tudtak alkudozni, és kellően kérlelhetetlenek voltak, még egy isten előtt is. De nem hagytam, hogy ez az ostoba emberi affér befolyásolja a hangulatom, inkább elmerültem a nyugodt mámorban, hogy legalább ez is mögöttem volt már. Őfelsége elégedett lehetett, a japánok udvariasan ujjongtak - már amennyire tudtak -, én pedig foglalkozhattam fontosabb dolgokkal. Például hogy hogyan lehettem megint az istenek királya.
A felvonóban szóló, csilingelő zene eleinte bájosnak hatott, de harmadjára már inkább zavart. Ahogy az a nyávogó hang is, ami bemondta az emeletet, mintha bárki valaha kérte volna. A folyosón szembetalálkoztam néhány vendéggel, akik ugyanúgy a legmagasabb emeletet választották, de egyikük sem köszönt rám, szóval én is figyelmen kívül hagytam őket. Ebben volt gyakorlatom.
A szobánk frissen volt takarítva, ez azonnal látszott az ágyneműn és a párnán hagyott aprósüteményen is. Az erkélyre vezető ajtó makulátlan volt, a levegő tiszta, és úgy az egész szoba gyanúsan üres volt.
- Kedvesem?
A felszólításra senki nem felelt. Körbejártam a szobát, benéztem a fürdőszobába, de Frigg nem volt sehol. Még egy üzenet sem várt az éjjeliszekrényen, sem a szekrényben. Igazából én javasoltam neki, hogy nézzen várost, de nem gondoltam, hogy hamarabb végzek, mint ő. Kimentem az erkélyre és nekidőltem a korlátnak, mintha kiszúrhattam volna az embertömegben odalent, a felhőkarcolók tövében, aztán eszembe jutott, hogy volt telefonom. Nem akartam eredetileg, de Hermod kérlelhetetlen volt. Szerinte a mai világban nélkülözhetetlen kelléknek számított, és mivel az üzenetek az ő birodalmát képezték, hittem neki. Ennek ellenére nem sok szám volt eltárolva benne, épp csak annyi, amennyire tényleg szükségem volt.


Ennyi volt csupán az üzenet, amit Friggnek küldtem. Lehettem volna pontosabb is a mai programmal kapcsolatban, ez sajnos az én saram volt most. De ha talált valami érdekeset, semmiképp nem akartam kimaradni belőle.

Mads & Anja

Nem tudtam, hogy nem voltak-e már olyan harcosok a világban, akik méltók lettek volna, hogy csatlakozzanak a Valhalla seregéhez, vagy csak azért nem vitték már őket el a valkűrök, mert egy sem halt meg ajkán Odin nevével többé. Mintha Midgard elszakadt volna a nyolc másik világtól, önálló buborékként létezett az Yggdrasil törzsén, lakói pedig becsukták a szemüket és elzárták előlünk a szívüket. Talán békésebb kor volt ez az emberek számára, mint eddig bármelyik, de elfeledtek olyan dolgokat is, mint a becsület, vagy az, hogy nem kell félni a haláltól, mert ha emelt fővel várják, kezükben fegyverrel, ha küzdenek körömszakadtáig, akkor el fogják nyerni a jutalmukat. Ha büszkén éltek, emelt fővel, és dicsőséggel halnak meg, akkor a haláluk után se várt más rájuk. Ehelyett térdet és fejet hajtottak, buzgón könyörögtek egy Istennek, mert féltek, hogy haláluk után pokolra kerülnek. Nem tudtam, hogy ez volt-e a jobb, vagy azok, akik már egyáltalán nem is hittek semmiben.
- Az érdekes lenne. Nem csak káprázatos lenne, de megmutatná mindegyik birodalomnak, hogy Asgard továbbra is épül és gyarapodik. Az Einhejar meg biztosan unja már a sört, meg a sok csatát. – néztem Odinra vidáman. Tudtam, hogy a Valhalla harcosai valahogy sosem tudtak ráunni a vedelésre és egymás legyilkolására, csak hogy a következő nap kezdhessék előlről, de legalább minden alkalommal jobbak lettek benne. Amikor pedig eljön a Ragnarok, akkor a legjobbakra lesz szükségünk.
Valójában hiányzott. Honvágyam volt, szerettem volna inni az isteni mézserből, hallgatni a skaldokat, olyan tiszta levegőt szívni, ami már csak nagyon kevés helyen volt Midgardon. Hiányoztak Fensalír csarnokai is, a fák és a madarak, akik ismerősként üdvözöltek és fejet hajtottak az úrnőjük előtt. Egész Asgard hiányzott. Haza akartam menni, csak egy kicsit pihenni, de az Átok miatt mostmár egy hét is lehetetlen volt. Nem kockáztathattunk, ameddig nem tudtuk, hogyan terjedt. Felsóhajtottam.
- Újjáépítünk mindent. Látni fogja még a kilenc birodalom Asgard dicsőségét. – szorítottam meg Odin kezét. Szerettem volna azt mondani, hogy a végzet megmutatta ezt nekem, hogy a seidr, ami néha bepillantást engedett a jövőbe ezt a képet tárta elém, de azzal hazudtam volna. Nem mutatott semmit, nem is pazaroltam volna a kevés megmaradt erőm ilyesmire. Most csak a remény szólt belőlem.
- Lezuhanyzok, hosszú volt a repülőút.

With great power comes

great irresponsibility

- Óh, a válaszuk meglenne. - feleltem a viharokra. - De a megoldásra már nem futja a tudományukból. Érthetik, hogy mi csinálja a viharokat, de ha meglátnak egy rejtélyes nőalakot a hullámok partján, a vihar pedig véletlenül megkíméli az egyik hajót, amin bőszen imádkoznak, ott már nem lesznek sem tektonikus mozgások, sem globális felmelegedés. Csak a rejtély és az ősi ösztönök.
Az emberek szerették azt hinni, hogy kinőtték a babonákat, ahogy a gyerekek is kinövik a meséket. De elég volt egy apró hiba, egy érthetetlen zökkenés a világképük tengelyén, és azonnal szaladtak vissza ahhoz, ami évezredekig nyugtatta a lelküket. Hogy a legsötétebb, legérthetetlenebb óráikban van valaki, aki kiveszi a kezükből az irányítást, nekik pedig elég csak kérni.
Azt még a végtelen bölcsességem sem mondta meg, mégis miért akart beszélni Frigg Ránnal. Nem sok közös volt bennük, ráadásul Rán azon kevés istennő egyike volt, akivel bennünk sem volt semmi közös. Mindig is túlságosan tapadósnak tűnt, jobb volt nekem nélküle.
- Ötleteim nekem is vannak. Például utánozhatnánk azt, ami már működött a keresztényeknek, a buddhistáknak, vagy a muszlimoknak. Elég keresnünk egy... kulcsfigurát. Egy messiást, egy Joseph Smith-t, akit aztán követhetnek. De remélem ennek az útnak a végére megvilágosodunk, hogy pontosan hogyan kellene ezt csinálni.
Valójában ezért jöttünk ide. Inspirálódni. Istennek lenni a modern korban egy művészet volt, csak más festők művei helyett mi az emberek félreértelmezett más vallásait néztük, hátha kiderül valami titok. Amit ők jól csináltak, mi viszont nem.
A hotel olyannyira Japán volt, amennyire lehetett, kiegészítve a fekete, komor négyszögletes cserepekbe ültetett zöld bonsai fákkal, virágzó cseresznyefákat ábrázoló festményekkel és egy szem por nélkül, mintha minden most lett volna ideteremtve a semmiből. Az itt dolgozók fel voltak készülve a nyugati vendégek fogadására, így nem jött elő a híres rasszizmusuk. Sőt, meglehetősen szívélyesen igazítottak a szoba felé.
A lelkesedés, amivel Frigg mellém szegődött egy pillanatra meglepett, de csak egy egészen röpke pillanatra. Utána csak élveztem, magabiztos mosollyal szlalomozva végig a folyosókon, fel a liftekkel, míg el nem értük azt a bizonyos lakosztályt. A kilátás valóban érdekes volt, nem olyasmi, amihez szokva voltam, bár nekem kissé műnek tűnt.
- Asgardba évszázadok óta nem jött új harcos, az Einherjar pedig biztosan megrökönyödne egy ilyen város látványától. - feleltem az erkélyen kikönyökölve. - Bár az emberek gyorsan alkalmazkodnak bármihez, akár éltükben, akár holtan. Talán megkérhetnék néhány törpét, hogy csináljanak ennél is pazarabb üvegpalotát. Hogy az egész birodalom ragyogjon, ne csak a Bifröst.

Mads & Anja

Én is tudtam, mi volt a gond a csodákkal. Meg volt az oka, amiért még nem próbálkoztunk vele, nagyon sok energiába került, mondhatni egy dobásunk volt, és annak olyannak kellett lennie, ami tényleg megrengette a világot, és nem lehetett mással magyarázni. Ugyanakkor az olyan események, mint a kilenc világ együttállása a második Thor filmben – ami ugyan nem létezett így kifejezetten, de nem is volt megoldhatatlan – az a létünket ténnyé tette volna, és hála a mozifilmeknek elkönyveltek volna minket egy másik, talán az embereknél erősebb fajnak, de nem olyan isteneknek, akikhez imádkozni kell és akiknek áldozatot kellett bemutatni. Sehogy sem volt jó, de annyit megért, hogy egymásra dobáljuk az őrültebbnél őrültebb ötleteket, hátha az egyik végül megoldást volt szülni. Az őrültség pedig a férjem asztala volt. Rán említésére megráztam a fejem.
- Tektonikus mozgások és globális felmelegedés. Ez lenne az emberek válasza a csodatételeire, ha pedig vásári majmot csinál magából, akkor meg tisztelni nem fogják eléggé. De felvetem neki, a babonás halászok is több lenne, mint a semmi. Egyébként is kell beszélnem vele.
Bár teljesen más ügyben, hátha nem akarja megölni az unokám kedvesét. Reménykedtem benne, hogy mivel etéren mondhatni sorstársak voltunk, és volt tapasztalatom a férjem fattyú gyermekeinek kezelésében, hátha képes leszek jobb belátásra bírni. Lehetett volna azt mondani, hogy semmi közöm nem volt az egészhez, de én voltam a családok védelmezője időtlen idők óta. A saját véreim pedig még ezen a téren is előnyt élveztek, akkor is, ha soha nem találkoztam velük.
Amikor Odin szabadkozni kezdett megráztam a fejem.
- Semmi baj. Én is sokat gondolkozok ezen. Ha kisebb szektákban gondolkodsz, vannak rá ötleteim, vannak még háborús övezetek, ha kinézel egy osztagot, vagy sereget akiket folyamatosan lehetetlen győzelmekbe vezetsz, és mellé teszel még néhány látványosabb isteni csodát, az működhet. – bólintottam neki afféle megerősítésképp, hogy jó nyomon járt. Nekem más nehezebb dolgom volt. A családok és a házasság teljesen kikerült az irányításunk alól, a reményem pont az a női önvédelmi kör volt, akiknek edzéseket tartottam, bár még messze jártam attól, hogy ebből kultuszt formáljak. Nem volt hatékony, talán rosszul is álltam neki az egésznek.
De igaza volt Odinnak, hogy itt most nem feltétlenül kell ezen gondolkoznunk. Volt még két napunk, ameddig egyáltalán ellátogattunk a szentélyekig, addig nem sokat tehettünk Tokió fém és neon világában.
- Meglátjuk, hogy lesz-e kedvem veled menni. Azért az üzletet tényleg nem akarom szabotálni, sem pedig neked túl fájdalmassá tenni. – mondtam, miközben én is kiittam a maradék pezsgőmet.
Mindig is elnézte a szeszélyeimet, így nem lesz meglepő, ha az indulás előtti tíz percben fogom eldönteni, hogy mégis menni akarok, majd előtte egy perccel meggondolom magam, hogy inkább mégis várost néznék.
Amikor beértünk a szállodába, akkor pedig rögtön felkerült a listára az épületkomplexum felfedezése is, biztos hogy volt benne legalább két bár, wellness részleg, éttermek, még edzőterem is, ahol elfoglalhattam magam néhány órára, ha nem volt kedvem nagyon kimenni. A távolból villámló tekintettel ajándékoztam meg a pult mögött ülő hölgyet, aki édesen mosolygott a férjemre, és a megjátszás lassan leolvadt róla. Talán a bugyija is. Elvégre ki tudna ellenállni egy magas, kék szemű, világos hajú, délceg termetű norvégnak, akiből még így is áradt a felséges, isteni kisugárzás. Elég lett volna néhány percig flörtölnie, valamit suttognia a nő fülébe, én meg kereshettem volna más most valami elfoglaltságot a szobánkon kívül. Kevésen múlt, hogy ne átkozzam el, éppen csak az, hogy Odin már ott legyen előttem és a szobánk elhelyezkedését ecsetelje.
- Jól van, a magasság és az erkély tetszik. Néha sajnálom, hogy Osloban nincsenek felhőkarcolók. – szakítottam el a szemem a recepciós lánytól, és mosolyogtam rá a férjemre, majd látványosan belekaroltam, ameddig a lifthez mentünk. Kibírtam, hogy ne tegyek epés megjegyzést az egészre, erről most nem a férjem tehetett, ráadásul éppen erkélyeket meg nosztalgiát emlegetett, amit nem akartam elrontani. Bár meg sem közelíthette a kilátás azt, ami a Valhalla legmagasabb erkélyéről tárult a szem elé, azért igyekezni még lehetett, ráadásul sejtettem, hogy Odin inkább azért választotta ezt, mert még ő is emlékezett, hány éjszakát beszélgettünk végig azon az erkélyen a csillagok alatt a házasságunk jobb időszakaiban.
A szoba ajtaja mágneskártyával nyílt, újabb furcsaság, amivel ritkán találkoztam és nem is egészen tudtam hozzászokni. Ilyen vívmányok mellett nem volt mit csodálkozni azon, hogy már a mágiát is próbálták megmagyarázni minden félével, és nagyon nehéz volt lenyűgözni az embereket, elhitetni velük, hogy létezett még az „isteni”. A lakosztály pazar volt. Az egész szállodára jellemzőek voltak a letisztult, szögletes formák, mindezt elegáns anyagokkal ötvözték, de minimalista stílusban, felesleges díszek nélkül. A japánok megtestesítettek mindent, amire a kor embere azt mondta, hogy modern. A bőröndjeink már ott vártak minket, nem tudtam, hogyan hozták fel ennyire gyorsan, de minden olajozott gépezetként működött, hogy a vendégeknek egy szavuk ne lehessen.
Az ajtóban levettem a tűsarkúmat, itt úgysem illett cipőben bemenni a szobába, majd ez után mezítláb kiléptem az erkélyre és végignéztem Tokio városán. Hatalmas volt, nagyobb, mint amilyennek elképzeltem.
- Ha egyszer még hazajutunk Asgardba… Építtethetnénk valami ilyet. Ki gondolta volna, hogy a fém és az üveg tud gyönyörű lenni. – néztem Odinra, ha kijött mellém az erkélyre. - Sokat változott a világ, és talán nekünk is változnunk kéne kicsit vele együtt.

With great power comes

great irresponsibility

A csodák szépen hangzó választ nyújtottak minden problémára, de sajnos ez a kor ár nem a csodáknak kedvezett. Voltak persze, akik nem kérdőjelezték meg a pirítósban megjelenő arcok igazságát, vagy a semmiből felgyógyuló bénák szerencséjét, de ők voltak kevesebben. A tudomány, Vili eszének elfajzása mindent tönkretett. Mindenben okot kerestek, mindenhol módokat láttak a természet meghajlítására. Sehol nem az istenek akaratát olvasták már.
- A csodák... trükkösek. - feleltem elmélázva, miközben a limuzin ablakán át a mellettünk elszáguldó épületeket néztem. - Megfelelő közönség kell hozzá, és megfelelő tét. Japán talán éppen Rán terepe lehetne. Az egész ország a viharok kegyelmének van kitéve. Nem kellene sok szerintem a babonás halászaiknak, hogy elkezdjenek imádkozni a jó időért.
Végső soron ezen múlt csak a dolog. Az ember, a törékeny, múlandó ember szembetalálkozott valamivel, ami túlmutatott a saját erején és kontrollján, ezért térdre esve valami nagyobb segítségét kérte. Könnyű volt akkor, mikor még minden túlmutatott a csökevényes ismereteiken. Manapság már jóval kevesebb lenyűgöző vagy félelmetes dolog létezett.
- Meg kellene találnunk azt a szeletét az emberek társadalmának, akik a mi erőnk ellen küzdve élnek. Akiknek az élete függ attól, amire a legnagyobb befolyásunk van. Sajnos a háború megváltozott, a tudás pedig nem rejtély előttük. A családjuk egységéért pedig még kevesebben imádkoznak, még ha rossz helyre is. De talán ha alakítanánk néhány kultuszt...
Hirtelen elszakítottam a tekintetem Tokió elmosódott látképétől és belekortyoltam a pezsgőbe.
- Bocsáss meg, kedvesem, kicsit túl hamar kezdem a munkát. Pedig épp egy limuzinban ülünk, drága pezsgővel. Az ilyen dolgokon gondolkoznom ráér holnap is, mikor az üzletfeleim untatnak rengeteg számadattal. Egyébként elkísérhetsz, ha erre vágysz, de csak ha valóban szórakoztat fontoskodó japánok bosszantása. Máskülönben lehet jobban jársz a városnézéssel.
Az autó lassan megállt, az ajtó pedig kisvártatva kinyílt, utat engedve nekünk egy szőnyeggel borított rövid lépcsőn át egy hatalmas ajtóhoz. Az Aman Tokyo egy kivételesen drága hotel volt, mindenféle felesleges luxus szolgáltatással, de Valhalla csarnokaihoz képest ez is csupán halovány utánzat volt, így ennél alább nem voltam hajlandó ereszkedni. Kiittam a pezsgő maradékát, aztán segítettem Friggnek is kiszállni a limuzinból. A díszes főajtó egy hatalmas előtérbe vezetett, ahol néhány apró termetű szolga már készen várta, hogy elvehesse a bőröndjeinket azelőtt, hogy egyáltalán bejelentkeztünk volna. Az egyértelmű jeleket követve a recepcióhoz sétáltam és elnyomtam egy vigyort, ahogy a pultok mögött ülő nő műmosolya egyszerre elolvadt a tökéletes Japánom hallatán. Persze, ki vártva volna Mads Karlsen kamarástól, hogy akcentus nélkül beszél bármilyen nyelvet? Néhány perc alatt elintéztem a foglalást, aztán a kulcsokat magamhoz véve sétáltam vissza Frigghez.
- Mehetünk. A legmagasabb emeletet választottam, egy kis nosztalgiázás kedvéért. Erkéllyel. - tettem hozzá egy mosollyal. Jó emlékeim voltak a magas erkélyekről.

Mads & Anja

Úgy tűnt tényleg eltervezte ezt az utat.
- Nagano jól hangzik. – nyugtáztam a tervet. Két napot elleszünk Tokióban, ameddig férjem teljesíti a kötelességeit. Nem mintha valóban kötelező lett volna a királyt szolgálnia, de így közel érezhette magát a tűzhöz, munka pedig kellett mindannyiunknak. Egyszerűen unatkoztunk volna nélküle így, hogy már nem kellett az imákat fogadnunk, és nem fárasztottak minket a halandók csip-csup kívánságai. Az udvari intrika pedig minden korban érdekes volt, Odinnak főleg. Én is kereshettem volna magamnak feladatot a királyi család körül, de valahogy jobban esett megmaradnom az attribútumaim mellett, legalább ennyire.
Az emlékre, amikor eljött az első Ragnarök összeszorult a torkon. Akkor veszítettem el Baldr-t, majd nem sokkal utána Odint marcangolta szét Fenrir, a hatalmas farkas. A sagát úgy mondják, ezek voltak Frigg első és második gyásza, amikor már nem maradt bennem királynői méltóság, hogy elrejtsem a fájdalmamat. Amikor visszatértek hozzám, megkönnyebbültem, csak hogy egy ciklussal később újra elveszítsem őket. Ezért döntöttem úgy, hogy a következő Ragnarok során harcolni fogok. Nem fogom még egyszer végignézni a szeretteim halálát úgy, hogy nem teszek semmit. A seidr magában eddig sem volt elég, hát tetézzük még fegyverekkel is.
- Nem válunk hallá. – jelentettem ki végül határozottan. - Viszont a csodát meg kéne gondolnod. Ha összekaparunk elég erőt, takarékoskodunk, esetleg többen összefogunk, talán lesz még bennünk elég valami igazán látványosra, ami visszaadja az emberek hitét.
Meg kellett próbálnunk, még mielőtt túl késő lesz. Sosem csináltunk ilyet, eddig nem is volt rá szükség. Valójában ezer évvel ezelőtt kellett volna, amikor a dánok még erejük teljében voltak, és mi is, valami látványosat alkotni, amitől a keresztények is Thor kalapácsát aggatnák inkább a nyakukba. Hibáztunk, és most drágán megfizetjük az árát.
A borús gondolatok közül már a pezsgő rángatott ki, amit Odin a limuzin hűtőládájából vett elő. Mosolyogva vettem át a poharat és koccintottam az övéhez.
- Úgy legyen. És igazad is van, ha nincs elég alkohol, és elegendő kényelem, úgy nem lehet dolgozni. Szeretnéd, hogy elkísérjelek a tárgyalásra, vagy a japánok tényleg annyira soviniszták, mint mondják róluk? Mókás lenne megbotránkoztatni őket, de nem akarok ártani az üzletnek. Még a végén a korona nem fizetné többé az én utamat is.
Amennyire megismertem a keleti embereket az olvasmányaim és minimális tapasztalataim alapján, nem becsülték a nőket semmire. Nagyon kevés asszony tudta kivívni a férfiak tiszteletét, még kevesebben váltak harcosokká. Hiába voltam az otthon és a család patrónusa, ahova a nőket száműzték, nem tetszett az egyenlőtlen bánásmód, ami még akkor is fennmaradt, amikor a nyugati világban már nagyrészt gyökeret vert az egyenjogúság.
Közben beértünk a kocsival Tokió szívébe, felhőkarcolók és árnyas fák mellett haladtunk el. Azért azt be kellett vallanom, soviniszták vagy sem, technikailag hatalmasat alkottak, Vili a világát élné Midgard ezen szegletében. A limuzin lassított, majd megállt egy hatalmas épület előtt, ami bizonyára a szállodánk lehetett.

With great power comes

great irresponsibility

- Két nap. Két nap Tokió, csak hogy őfelsége is elégedett legyen. Holnap találkozom néhány nagy vállalat képviselőivel és rettentő unalmas dolgokról fogok velük beszélni néhány óráig, miközben azt kívánom bár maradtunk volna inkább az ágyban. - Ami nagy szó volt, mert a japánok valahogy sosem tudták elsajátítani a fortélyt, hogy hogyan lehet rendes ágyakat gyártani. De egyébként sosem a paplan minősége számított, hanem az, ki más volt még a takaró alatt. - Utána, két nap múlva átvonatozunk néhány prefektúrával odébb, Nagano-ba. Részben a hegyek között fekszik, biztosan találunk néhány régimódi kis falut vagy szentélyt.
Persze nem voltam ostoba, pontosan tudtam, hogy Frigg legalább annyira akart kikapcsolódni, mint az emberek, mint amennyire én megoldást kerestem az Átokra. De ha már ez volt a vágya, nem csak emberként lehetett szórakozni. Kikapcsolódhatott úgy is, mint egy istennő.
A javaslatra halkan felnevettem.
- Az első Ragnarök előtt Loki lazaccá változott, hogy meneküljön, emlékszel? Akkor kifogtuk és utána egy barlangban töltötte a következő ki tudja hány évet. Rossz előjel isteneknek hallá válnia, még ha gazdaságilag gyümölcsöző is. Vagy ikrázó.
Ráadásul bár biztosan csodájára jártak volna a varázslatos folyónak, ahol a különleges hal tenyészik, már nem emlékeztek volna, kinek kell szentélyt állítaniuk hálából. Nem ismerték Frigg nevét, hamarabb hódoltak volna egy erdei szellemnek, aki a folyót tápláló forrásban lakott. Ennél sajnos nehezebb volt visszaszerezni a hatalmunkat.
Csak hogy tovább erősítsük az isteni bánásmódot, az elénk küldött autó a fedőnevem megcsonkításától eltekintve makulátlan volt. Az ezüst lakkozáson egyetlen porszem sem látszott, a sofőr elegáns volt és hallgatag - szerencsére -, és készségesen nyitott ajtót, ahogy megbeszéltem vele, ki és mi voltam. Mármint kinek kellett hinnie most jelenleg.
- Természetesen a korona jótáll minden költségért, ami a virágzó üzlet megköttetéséért nélkülözhetetlen. Az én mércémmel pedig a tágas belterű limuzin és a hűtött pezsgő igenis kötelező elem. - feleltem, miután mindketten elhelyezkedtünk, miközben lehajtottam a két ülés közé rejtett, beépített jégvermet - vagy minek is hívták manapság -, és kiemeltem belőle egy üveg francia pezsgőt. Úgy tűnt igyekeztek a nyugati vendégek igényéhez igazodni. A pezsgő mögött rekeszekben fél tucat pohár várakozott, így kettőt félig töltöttem a gyöngyöző pezsgővel, aztán Frigg felé nyújtottam.
- Nos, legyen hasznos és kellemes utazásunk Japánban. - mondtam köszöntő gyanánt, miközben előre nyújtottam a poharat egy koccintásra.

Mads & Anja

Ezek szerint Odin éppen logikusan gondolkozott és ugyanarra jutott, mint én, hogy hagyjuk el a nagyváros hivalkodó fényeit, ahol az emberek a hétköznapi problémáikkal és földhözragadt dolgaikkal voltak elfoglalva. Egyébként se érdekelt különösebben a mindig nyüzsgő Shinjuku negyed, sem Tokio lüktetése, ahol a modern oly módon keveredett a régivel, hogy már egyik sem volt tisztán felismerhető. Vagy csak a férjem is úgy gondolta, hogy nyugodtabban pihenhetünk, hogyha a vidéki szentélyek meglátogatása mellett gyönyörködünk a táj szépségében, ami – mint minden más is – az ő keze munkáját dicsérte. Már ha Odin tudott volna pihenni. Már ha létezett volna ez a szó a szótárában. Pedig a keresztények azt mondják „Az Úr a hetedik napon megpihent” és jelenleg ő a népszerűbb nálunk, még úgy is, hogy nem létezik, tehát valamit nyilván jobban csinált, mint mi. Már azon kívül, hogy a hívei erőszakosabban térítettek, mi pedig sosem hírdettünk háborúkat a vallás nevében, és sosem buzdítottuk erre az embereket. Elbíztuk magunkat, mert évezredeken át minden jól működött, és belenyugodtunk abba, hogy más kultúrák más neveken hívtak minket, de a hitük ereje ugyanolyan erős volt. Mostanáig.
- Jól van. Akkor néhány nap Tokio, ameddig elintézed amiért a király fizet, és utána vonattal vidékre? – nekem így volt logikus, de Odin mellett a logikát sokszor sutba vághattuk, így inkább rákérdeztem, mielőtt túl nagy meglepetések értek volna. Végülis ebben a városban is volt néhány érdekesség, amit megnézhettünk, ameddig Mads Karlsen kamarás az üzletfeleire várt.
A taxiállomáshoz nem kellett hosszan sétálni, miután kiadták a csomagjainkat, rögtön belefutottunk a fontoskodó emberekbe, akik táblákat feltartva várták a cégeik meghívottjait, a külföldi – sok esetben fehér – üzleti partnereiket. Elsétáltunk mellettük, ezek szerint itt még nem várt minket senki, pedig úgy illett volna, hacsak Odin nem akart titokban érkezni. Ha így volt, se bántam volna. Az álcánk, a kamarás és a terapeuta második bőrként nőtt ránk, az Átok pedig volt annyira alattomos, hogy rajtam pont ezt a kettősséget használja ki. Ha még az utazásainkon is folyamatosan tettetni kellett volna, féltem, hogy az csak tovább rontott volna a helyzeten. Persze így is tettettünk. Repülővel érkeztünk ahelyett, hogy madár formáját öltve repültünk volna, vagy egyenesen Asgardból egy kapun keresztül léptünk volna a Felkelő Nap földjére.
- Ezt még nem hallottam. Mármint azt a részét igen, hogy tőlünk importálja az egész világ hatalmas mennyiségben, csak az összeesküvés részét nem. – a kirakatok apró műanyag dísz-sushijaiból és a plakátokból kiindulva pedig még itt is a lazacos verzió volt a legnépszerűbb, de szerintem is az volt a legfinomabb. Azt nem tudtam, hogy Japán más részein mennyire tartották autentikusnak, az ki fog derülni, ha elhagytuk a fővárost. - Ölthetnél lazac alakot. Ha elárasztanánk rengeteg a norvég változatnál is finomabb húsú lazaccal az egyik folyót, biztos építenének neked néhány szentélyt. Vagy nekem, ha szaporítani akarják őket. – félig meddig vicceltem, de kétségbeesett idők kétségbeesett megoldásokat szültek, Odin pedig csinált már ennél meghökkentőbbet is.
Ahogy elhaladtunk az éttermek mellett már megláttam én is az ezüst limuzint egy japán férfival, és kezében egy táblával, amire a mi nevünket igyekeztel felírni amennyire ez sikerült nekik. Az „L” hanggal akadtak gondjaik, az ő nyelvükben nem létezett és ki se tudták rendesen ejteni, így mindenféle helyettesítést használtak. A kuncogásom a kiírásra egy mosollyá szelídült, mert nem akartam kinevetni a kisembert. Japánul köszöntöttem, majd készségesen odaadtam neki a bőröndjeimet.
- Igazán királyi módja ez az utazásnak. Őfelsége számlájáról megy? – kérdeztem a férjemet arcomon egy huncut mosollyal. Nem szűkölködtünk a pénzben, az a minimális jövőbe látás, ami még megvolt elég sokat segített, hogy mibe fektessünk be, így gyorsan megsokszoroztuk Vili kölcsönadott millióját, de az sem volt utolsó szempont, hogy Mads Karlsen kamarás szinte mindent el tudott számoltatni a királyi palotával, mintha élete minden percében őfelsége megbízását teljesítette volna.
A kocsi lassan elindult. A repterekre vezető utak mindenhol egyformák voltak, sok sávos aszfalt futott a végtelenségbe, vagyis jelenleg a távolban kéklő felhőkarcolók felé. Mellette egy ideig pusztaság volt – senki sem szeretett közvetlenül a repülőtér tőszomszédságában lakni -, utána pedig jöttek az alacsony, két, legfeljebb háromemeletes házak. A klíma itt valamivel melegebb volt, mint Norvégiában, de nem sokkal.
- Pezsgő járt a kocsihoz? – kérdeztem. Ha már nyaraltunk.

With great power comes

great irresponsibility

Tokió. Az északi főváros. Úgy tűnt egy isten bármerre mehetett, az emberek sehol nem lettek kreatívabbak a névadással. Pedig a japánoknak szokásuk volt ide-oda pakolni a birodalmi hatalmuk középpontját, mintha csak egy zászló lett volna, amit kiraktak a megfelelő ablakban.
A legrosszabb az ajtók voltak, skandináv termettel minden homlokgerenda túl alacsonyan volt. Pedig azt hittem ez csak egy sztereotípia volt, de sajnos túlságosan igaznak bizonyult. A boltok polcai is aprók voltak, a kis gyűjtögetni való szuvenír macskadíszeket órákig tudtam volna nézegetni, az egész város olyan volt, mintha műanyag ékszerdoboz lett volna. Ami fénylett. Neonnal.
- A terv? - szakadtam ki a kirakatok látképéből és Frigg felé néztem. - Nos, a terv egyelőre csak informálódás, kedvesem. Hallottam rengeteg mende-mondát vidéki szentélyekről, ahol szent emberek esküdöznek, hogy kapcsolatban vannak az istenekkel. Meg hegyi falvakról, ahol barlangokban élő szellemeknek hagynak áldozati dolgokat még mindig. Gondoltam megnézhetnénk, hátha valahogyan egybe gyűjthetnénk ezt a rengeteg kallódó hívőt.
Nem kellett nagyot csavarni a dolgokon, azt sosem várhattam el Japán konzervatívoktól, hogy Asgard harcos isteneihez imádkozzanak, de elég volt eléjük tárni egy megfelelő alteregót, és így végérvényesen mégis csak azt tették. Lényegtelen volt, hogy azokat a villámokat most épp Susanoo küldte el nekik, vagy Thor. Ráadásul kifejezetten szerették kihangsúlyozni a bölcsességet, az pedig az én védjegyem volt.
A repülőtér és a parkoló között alig három étterem volt, csakis a legautentikusabb sushikkal - a külföldieknek. Soha semelyik ország nem mutatta olyan vehemensen a kincseit, mint ott, ahol mások talán pénzt költhettek.
- Tudtad, hogy külön összeesküvés-elmélet lengi körbe a lazac sushit? - kérdeztem szórakozottan. - Norvégia országimázs építésként próbálta eladni a norvég lazacot a japánoknak, akik ezelőtt nem is ismerték ezt a formáját a nigirinek. Csakhogy ezt eredetileg elfelejtették az emberek, egészen addig, míg drága kormányunk elő nem állt vele, büszkén és mellkasdöngetve. Persze a fél világ pont emiatt nem hitte el.
Ha valaki a norvég királyi palotában dolgozott, elkerülhetetlen volt, hogy magára szedjen némi kultúrát. Még akkor is, ha valójában én magam voltam a kultúra, amit már elfeledtek a hálátlan emberek.
A bőröndök lassan húzni kezdték a karom - mármint ha ember lettem volna, biztosan megtörtént volna -, ezért a turistáskodás előtt jobb volt elfoglalni a szállásunkat. Telefonon már intézkedtem a fuvart illetően, így a rengeteg opportunista taxi mellett ott várakozott egy ezüstfényű limuzin is, egy táblával, amin kibetűzve a "ka-ru-sen" szó állt kanákkal leírva. Hát, legalább próbálkoztak.
- Azt hiszem ez lesz a miénk.

Mads & Anja

Nem tudtam, hogy valóban jó ötletet adtam-e a Mindenek Atyjának a pótcselekvéseimmel, vagy csak talált magának egy ürügyet, hogy lefoglalhassa magát, és mellékesen közben szemmel is tarthasson. Korokon át hittem sokszor, hogy sikerült megfejtenem pontosan mit miért is csinált, de mindig rám cáfolt, mindig volt valami olyan húzása, amivel engem is sikerült meglepnie. Így csak elfogadtam, hogy vagy nem mindig voltam képes felfogni az okokat, és hogy az is megtörténhetett, hogy egyáltalán nem is voltak. Mióta rajtam is megmutatkoztak Tyr után az Átok jelei, Odin kapkodott, nem tudta, merre figyeljen, hova nyúljon, merre keresse a megoldást. Talán tényleg nem kellett volna meglepődnöm, hogy amikor felvette a kanapéról Murakami Haruki egyik könyvét, amit éppen olvasgattam, és ami alapján próbáltam a távolkeleti lelket megérteni, közölte, hogy nem is lenne olyan rossz ötlet Japánba látogatni.
Így hát két nappal később ott álltam a Haneda nemzetközi repülőtéren Tokióban két nagy bőrönddel. A nyelv és az olvasás nem okozott problémát, Istennő voltam, ez afféle velejárója volt, hogy meg tudtam érteni az embereket és magamat is meg tudtam értetni velük. Odin a repülőn valami olyasmit magyarázott, hogy a piacot bővíteni kell, és nem tudjuk nincs-e kereslet arra, amit ajánlani tudunk, nem lehettek-e ezen a távoli, nem is túl nagy, de annál befolyásosabb országban olyanok, akik befektetnének. Még őfelségének a királynak is azt mondta, hogy diplomáciai ügyben akar elutazni, valami megállapodásokat akar kötni lazac ügyben. Muszáj volt ilyen nyakatekerten fogalmaznia, sokan voltak körülöttünk annak ellenére is, hogy a szellősebb első osztályon ültünk.
Nem akartam bevallani neki, de én talán csak pihenni akartam. Látni és tapasztalni dolgokat, a múlt ködbe vesző emlékei helyett újakat szerezni. A férjemmel ellentétben én nem jártam túl sokszor Midgardon, az utazgatás pedig valami olyan volt, amit az emberek örömmel csináltak, és… hát felírtak a bakancslistájukra, amikor már sejtették, hogy közel a végük. Az enyém még nem volt annyira közel, de létezésem alatt először éreztem, hogy van végem, hogy nem fog istennői életem sem örökké tartani. Ha lehettek volna titkaim még le is írtam volna azt a bizonyos bakancslistát, de biztos voltam benne, hogy valaki rátalált volna, ha nem Odin, hát Einar, vagy Mildri szedte volna ki belőlem valahogy a hollétét, így inkább csak a fejemben tartottam. Nem sok konkrétum szerepelt rajta, de az utazás, és hogy minél többet tapasztaljak első kézből a világból, az igen.
- Elárulod végre, mi a pontos terv? Egyáltalán… azon túl, hogy eljöttünk idáig, van terv? – kérdeztem Madstől, miközben a taxiállomás felé sétáltunk. Végülis valamit mondani kellett a sofőrnek, hogy hova tartottunk. Ha tényleg találkozni akart cégvezetőkkel és hivatalnokokkal, akkor egy ideig Tokióban kellett maradnunk, de utána reménykedtem benne, hogy elmehetünk a forróvizes forrásokhoz is, és talán vidékre, az eldugott templomokhoz, ahol még áldoztak a szellemeknek, hátha találtunk olyan hitet, ami minket is energiához juttatott. Az olvasmányaim alapján a japánok jobban tisztelték az erdők, hegyek és folyók szellemeit, akik ott voltak és közvetlenebbül befolyásolhatták az életüket, de hátha. Ha már nem is reménykedtünk, akkor akár egy helyben a fűben fekve is várhattuk volna a véget. Egyébként meg biztosan szép helyen voltak. Talán kicsit romantikusak is.