Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Tekintetem egy pillanatra sem eresztette a bátyám nyugodt, békés tekintetét, miközben előredőltem, ujjaim pedig megmozdították a fekete futót a táblán. Órákkal ezelőtt még tombolt, mint egy mindent letarolni készülő hurrikán, pedig kettőnk közül mindig Ő volt a békésebb természet. Mint ég és föld, ezt még a szüleink sütötték ránk a haláluk előtt, bár ezzel kevésbé értettem egyet. Ugyanúgy meg tudtam őrizni a hidegvéremet, mint a testvérem, és legalább annyira megfontolt és türelmes voltam, mint Elof, de a céljaink mindig más útra tereltek minket. Volt, hogy kontinensnyi távolság választott el kettőnket, hogy évtizedekig csak a megérzéseimre hagyatkozhattam, de ha valamiben, legalább a bátyámban nem kellett kételkednem soha. Mondhatni, az egyetlen biztos üzlet volt az életemben.
Farkasszemet nézett velem,  majd egy sóhajt követően hátradőlt. - Megszánhatnál azzal, hogy legalább most hagysz győzni - törte meg először a már percek óta beállt csendet keserédes mosollyal, ezzel némileg kibillentve a koncentrációból, de ezt az arcom nem tükrözte vissza. Megropogtattam ujjaimat, majd a sakktáblára szegeztem tekintetemet. Egyszerű elmepróba volt, mint mindig, de a jelenlegi helyzete ellenére sem készültem könnyen adni azt a győzelmet. Meg kellett küzdenie érte, ezt még Ő tanította, mikor gyerekek voltunk, és úgy tűnt, erre most kivételesen nekem kell emlékeztetnem.
Szemügyre vettem a bábukat, majd újra megkerestem a tekintetét. - Még legyőzhetsz. Igaz, talán be kell áldoznod hozzá a királynődet - jegyeztem meg, miközben felegyenesedtem a fájó görnyedésből, figyelve, hogyan tolja arrébb jó pár másodperc elteltével az egyik bástyáját. Megforgattam a szemeimet, mert ezzel szinte rögtön aláírta a saját vesztét, de továbbra is nyugodt maradt, annak ellenére, hogy tudtam, mennyire utál veszíteni. Nála jobban csak én utáltam. Mégis megadtam neki az esélyt, legalábbis a látszatot, hogy még nincs veszve semmi, Ő pedig nem élt vele.
Újra a tábla fölé hajoltam, ezúttal a bástyát mozdítva el, majd egy könnyed sóhajjal én is hátradőltem, kezemben a félig töltött bourbon-nel, majd keresztbe vetettem lábaimat. - Sakk-matt - közöltem az egyértelműt. - Bár ez olyan, mintha éppen te hagytál volna győzni engem - tettem hozzá, a pohár pereme mentén pillantva rá, mire Ő csak megcsóválta a fejét.
- Az élet alapvető szabályai. A királynőnket nem áldozzuk be, hanem harcolunk érte - nyúlt Ő is a pohara után, mire egy szemforgatás mellett elhúztam a számat. - Érdekes metafora. Már el is felejtettem, milyen bölcsességeket tud kihozni belőled némi alkohol - sóhajtottam kelletlenül, színtelenül beszélve, de egy pillanatra sem billentett ki a büszkeség álarca mögül. Az Ő harca egészen más volt, tőle elvették a szerelmét, a gyász pedig évtizedekig nyomta rá bélyegét a munkásságára. Tudtam a bosszúvágyáról, arról, hogy életében először képes volt félredobni minden erkölcsöt, ezzel együtt mindazt, ami megkülönböztette tőlem, csak hogy egyszer méltó revansot vegyen a lány haláláért, de közben pontosan tudta, hogy engem mi marcangolt legbelül, ezer réteg alatt, még ha soha nem is beszéltem róla. Thrúd nem halt meg, egyszerűen becsapott és elszökött. Ezen pedig ennyi idő elteltével sem tudtam csak úgy átlendülni, inkább nem gondoltam rá, az emlékeim legmélyebb sarkába száműztem, de még így is ott élt bennem fájó emlékeztetőként, mindahányszor egy-egy nő karjába menekültem, akik a magány oldásán túl semmit nem jelentettek.
- Még egy kört?  


Trehány mozdulatokkal lapozgattam egy vaskos könyvet a dolgozószobám kényelmes székén nyújtózkodva. Nem is olvastam, csak kellett valami az ujjaim alá, hogy a kényszeredett mozdulatokat levezethessem, mert évtizedek óta nem éreztem ennyire zakatolni a szívemet, ez pedig a nyugtalanság egy eddig ismeretlen szintjéhez vezetett. Ha valamire, hát a hidegvéremre és higgadtságomra mindig büszkén tekintettem, nehezen is tudtak kizökkenteni, mert minden eshetőségre volt egy B és egy C tervem is, a végkimenetel pedig általában attól függött, hogy ki volt a szerencsés vagy épp szerencsétlen üzletfél. A haragom pedig ennyi idő elteltével sem csillapodott sem Thor, sem Thrúd irányába.
A lapok tartalma helyett emlékképek vetültek lelki szemeim elé, még tisztán élt bennem a pillanat, mikor Thor közölte velem a lánya elszökését. Újra az akkori érzések kezdtek kavarogni bennem, főleg azután, hogy Rasmussen nyomozó tiszteletét tette az üzletemben. A viszontlátásra, ha előbb-utóbb számítottam is, de nem ilyen körülmények között, és ahogy újra és újra lezajlott a fejemben kettőnk beszélgetése, be kellett látnom, hogy úgy álltam a sarat, ahogy azt magamtól is elvártam volna. Dolgozott bennem a sértettség, a büszkeségemen ejtett csorba, amit hűvösséggel és tárgyilagossággal hoztam a tudtára, azzal viszont nem tudtam mit kezdeni, hogy úgy tett, mintha neki legalább ugyanennyi oka lenne sértettnek lenni.
Egy lassú, mégis határozott mozdulattal csuktam be a könyvet, majd tettem le magam elé az asztalra, csak hogy ujjaimat összefűzve hátra dőljek a székben. El kellett vonatkoztatnom Thrúd jelenlététől, mert a tárgy, ami eltűnt, valamelyest nagyobb jelentőséggel bírt, mint amit megosztottam a lánnyal. Éppen ezért akartam részt venni a nyomozás minden fázisában, szükségem volt az ékszerre, magam és a bátyám érdekében is.
Felálltam, egy kisebb sóhaj után pedig kézbe vettem az előbb ledobott könyvet, hogy visszahelyezzem a többi közé a könyvespolcra. Gondolataim ekkor már tovább kalandoztak, és a tárgy körül forogtak, amit Ő rendelt tőlem. Ujjam végigsimított a bőrkötésen, és magam sem tudtam volna megmondani, hogy a csökönyösség köntösén keresztül hogyan tört utat az a halvány mosoly, ami a szám sarkába telepedett, de pár másodpercig nem is próbáltam meg eltüntetni. - Még hogy gyűrűt - csóváltam meg a fejemet, újra visszabújva a gőg maszkja mögé. A helyében nem feltétlenül bíztam volna meg a nagy Alvis-ban a történtek után, de nyilván Ő is belátta, hogy ebben a helyzetben akaratlanul is, de egymásra lettünk utalva. Még ha nem is fűlött hozzá a fogam. Már elmúltam tizenöt éves, és nem gyermeteg daccal akartam tekinteni a sors furcsa fintorgására. Nekem kellett az eltűnt ékszerem, neki pedig kellett egy mágikus tárgy. Ez pedig már egészen üzletszagú volt. És ha valamiben, hát üzletben soha nem ismertem tréfát.