Astrid & Anja

A családok istennőjeként és anyaként is tudtam, hogy mennyire fontosak nekünk a gyermekeink, így hát természetes volt, hogy én soha nem szakítanék el egyetlen gyereket sem az anyjától, legyen szó politikáról, háborúról, vagy bármiről. Njörd ráadásul ugyanannak az békeszerződésnek volt a része, mint aminek az én házasságom is Odinnal, így éreztem felé némi bajtársiasságot. Abba pedig már nem gondoltunk bele, hogy bár elméletileg mi nyertünk, gyakorlatilag mégis a vánok húzták a rövidebbet a Mindenek Atyjának ügyes alkuival. Örültem, hogy Astrid azóta is értékelte, hogy láthatta az ikreket, pedig ez nem volt kegy a részemről, csupán természetes velejárója annak, amik végső soron a lelkünk mélyén voltunk: Nők és Anyák. Ugyancsak a sors különös finotra volt, hogy Gullveig, ugyanennek a háborúnak a kirobbantója most is, ha nem is töltött be központi szerepet az átok megoldásában, de felbukkant, hogy segítsen. Abban igaza volt Astridnak, hogy a fájdalmas emlékeink tettek minket azokká, akik voltunk, ám mikor belekóstoltam, milyen voltam azok nélkül csak Anjaként már nem fűllött annyira a fogam ahhoz, hogy újraéljem őket. Ha nem lettek volna a fiaim… De nem. Megígértem a férjemnek, hogy küzdeni fogok, és ő sem volt hajlandó lemondani rólam, pedig megkértem rá, és már csak a kéréssel is hatalmas fájdalmat okoztam neki.
- Jól van. Keressetek fel, amikor készen álltok, vagy amikor Gullveig készen áll, és veletek tartok. – egyeztem végül bele. Reméltem, hogy segíteni fog. Nem lehettünk benne biztosak, de ezen a ponton már hajlandó voltam mindent megpróbálni.
Ám Astrid valójában nem ezért volt itt. Ezért is, persze, de terapeuta minőségemben is felkeresett, mert bajban volt a házassága. Igazából az istenek házassága mindig bajban volt, kezdtem úgy gondolni, hogy ez részben az idő velejárója is. Njördnek és Skadinak pedig különösen nehéz dolga volt, eleve nagyon mások voltak, más vágyakkal és más igényekkel, ez pedig kikezdte idővel a legstabilabb házasságokat is.
Felsóhajtottam.
- Beszéltél már vele erről? A házasságok nagy része a kommunikáción csúszik el, mert azt hiszik, pontosan tudják mit gondol a másik és már eleve aszerint cselekednek. Te most úgy gondolod, hogy ő talán lemondott rólatok, de mit gondol Njörd?
Gyanítottam, hogy ahogyan az Átkot sem osztotta meg vele, úgy erről sem beszéltek nyíltan. Vagy nem eléggé nyíltan.
- Mi volt az, ami miatt régen beleszerettél? Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de amikor elmúlik a kezdeti lángolás, már inkább a közös pontokat érdemes keresni.
Ha mind a ketten akarták, akkor pedig tovább lehetett menni, először közös randevúkkal, kommunikációs tréningekkel, hogy hogyan osszák meg egymással a gondolataikat, esetleg lehetett dolgozni a szex minőségén és mennyiségén… De ezek már következő lépései voltak a terápiának, először mindig a feltárással kellett kezdeni.

Astrid & Anja

Nem akarja, hogy aggódjon. Tipikus válasz volt, ám ez a gondolat hazugságspirálba taszíthatta Astridot, ami csak még jobban ártott volna a kapcsolatuknak. Még az emberek is megérezték, hogyha valami nem stimmelt, ha valahol titok lappangott és az elme ilyenkor mindig automatikusan a lehető legrosszabbra gondolt, rosszabbra, mint ami az igazság lett volna, ráadásul ilyenkor még a bizonytalanság is csak tovább gyötörte az egyébként is megtépázott lelkeket.
- Vannak párok, akiket a baj közelebb hoz egymáshoz. Átértékelik, mi a fontos, a korábbi különbségek pedig eltörpülnek. – jegyeztem meg. Velünk ez történt. Még bőven volt min dolgoznunk mind a kettőnknek, de ott volt az akarat, hogy dolgozzunk rajta, és hogy felismerjük, az Átok mindent megváltoztat, a régi minták, szokások már nem működnek, és változnunk kell nekünk magunknak is. Ha volt tanulsága ennek a csapásnak, akkor az ez volt, és a megértése talán segíthetett az emberek hitének visszaszerzésében is.
Freya megtalálta azt, ahonnan még erőt szerezhetett, ez az új kor neki kedvezett és Hermodnak is. A fiaim közül legalább egy megtalálta a maga helyét az új világban, talán erősebb is volt mint valaha, ez pedig nyújtott némi vigaszt. Talán reményt is.
- Büszke lehetsz a lányodra, Skadi, és magadra is, hogy ilyen gyermeket neveltél. – ezt valóban elismerően mondtam. Mi anyák tudtuk, hogy a gyermekek mennyi örömmel és bánattal jártak, mennyi szeretet született irántuk a szívünkben, olyan érzések, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek, egészen addig a pillanatig, ameddig nem tartottuk őket a karunkban. Boldogságuk a mi boldogságunk is volt, az elveszítésük pedig mindennél fájdalmasabb, noha ezt szerencsére a másik istennőnek sosem kellett megtapasztalnia.
Különös volt hát, hogy helyettük most inkább magunkért kellett volna aggódnunk, vagy legalább magunkért is. Astrid ezek szerint hasonlóan élte meg az Átkot mint én, bár nála még messze nem volt annyira súlyos. Nem akartam részletezni, hogy ez milyen dolgokhoz vezethetett, amikor az emberi énje teljesen elhatalmasodik, és elfelejtünk istennők lenni. El tudta képzelni.
Odin őrületére kicsit felkuncogtam, igen, valóban az volt, kicsit őrült, még inkább kiszámíthatatlan, ez utóbbit ráadásul még erénynek is tartotta. Az őrülete pedig a ciklusok alatt súlyosbodott, még nagyobb, méginkább megmagyarázhatatlan lépésekre szánta el magát, de az idő többnyire őt igazolta. Zsákbamacskát pedig sosem árult, amikor hozzámentem akkor már tudtam, hogy kilenc napig lógott az Yggdrasilon a rúnák megfejtéséért, és kitépte a saját szemét, hogy megkapja Mimír kútjának bölcsességét. Nem én választottam ugyan férjemül őt, ez csupán egy alku része volt két nép között – ahogyan Njörd Asgardba költözése is ugyanezen békeszerződésnek volt a következménye – de megtanultam jól szórakozni a rengeteg képtelen történeten. Többnyire. Amikor ennek nem az volt a következménye, hogy újabb fattyút hozott a házhoz.
És ha már vánok… Gullveig említése meg is lepett és nem is. Rég nem beszéltem már vele, nem azért, mert történt valami, egyszerűen úgy alakult az élet. Az azért megnyugtató volt, hogy ennyien keresték a megoldást, hátha jutnak valamire, de csak a sorsfonók tudták, hogy nem valóban ezt szánták-e a végünknek. Ezt a sötét gondolatot viszont általában megtartottam magamnak.
- Úgy érted azért, hogy újraéljük a már elveszett régi emlékeinket, és ezáltal… hm… hogy is mondjam, frissüljenek?
Nem gondoltam, hogy az egész ennyire egyszerű lett volna. Talán lelassíthatta kicsit az Átkot, de annál alattomosabb volt ez a kórság, hogy ennyivel meg lehessen szüntetni.
- Kétélű fegyver ez. Lehet, hogy tényleg lassítja az átkot, ám azt is észrevettem, hogy a fájdalom, a sebek a lelkünkön csak súlyosbítják, főleg ha tudat alatt arra a következtetésre jutunk, hogy jobb lenne inkább elfelejteni a rossz dolgokat. Ha az emlékek túlzottan fájdalmasak, ha nem azt hitetik el velünk, hogy akarunk emlékezni, akkor még ronthat is az állapotunkon. Ám ha szerintetek működne, természetesen mellettetek állok.
Kooperálnom kellett. Muszáj volt, hogy ne vethessék a szememre se a férjem, sem pedig a fiaim, hogy nem tettem meg mindent, hogy önző mód inkább felejtettem volna, minthogy bár fájdalmas emlékekkel tele, de együtt legyek velük. Már ha akarták még. Sokszor ebben sem voltam biztos. Ehhez képest az elromlott házasságok terepe már ismerős volt számomra. A feltételezésére, hogy tudtam róla és Njördről bólintottam.
- És szeretnéd, hogy legyen? – kérdeztem. - Van, ahonnan nincs visszaút, de nem hiszem, hogy a ti esetetek olyan lenne, ha mind a ketten akarjátok, és mind a ketten hajlandók vagytok valamennyit változtatni is érte az életeteken.
Minden ezen múlt. A kompromisszumokban sokszor senki se volt elégedett, de szükség volt rájuk, legalább bizonyos dolgokban. Tudtam, hogy Njröd és Skadi nagyon mások voltak, más habitus más igények, hegység vagy tengerpart, de ezek olyan dolgok voltak, amiket le lehetett győzni… Ám csak ha mind a ketten akarták.

Skadi & Frigg

Akik jártasak voltak a seidr-ben képesek voltak olvasni a jövőben, fürkészni a végzetet, és mindegyikünk közül Gullveig értett ehhez a legjobban. A képességei néha áldás voltak, néha átok, leginkább neki magának. Lehet, hogy nekem is meg kellett volna látogatnom már sokkal korábban, hátha látott valamit, ami segíthetett a végére járni ennek az egésznek. Bármilyen apró morzsa közelebb vihetett minket a megoldáshoz, sok elejtett információból hátha összeállt volna egy nagyobb kép. Ám mint ahogy Skadi látogatásából is látszott, Gullveig magától is szólt, hogyha a tudomására jutott valami. Az, hogy engem nem hívott fel, annyit jelenthetett csak, hogy nem látott semmit.
- Noha úgy érezhetjük, terhelünk vele másokat, nekem is és Tyrnek is jobb, hogy tudjuk, hogy osztozunk ebben a sorsban, megérjük egymást, nem kell egyedül lennünk a kételyeinkkel és a félelmeinkkel. Lehet, hogy Njördnek is jót tenne, ha tudná, hogy valóban megérted min megy keresztül nem csak úgy mondod.
Ez csupán egy óvatos javaslat volt. Mi istennők szerettük magunkba fojtani a bánatunkat, és mint anyák inkább mi voltunk azok, akik másoknak segítették cipelni a terheinket. Nem volt könnyű megosztani másokkal a problémáinkat, még ezt az átkot sem, de muszáj volt. Különben ebbe most tényleg beleroppanunk mindannyian. Ám legalább nekem és a lányának elmondta, már Gullveigen kívül aki a rossz hír hozója volt. Ez is több volt, mint a semmi. A titka velem biztonságban volt, mert végső soron neki kellett eldöntenie, hogy kivel osztja meg a baját. És természetesen ő sem tudta, hogy történhetett. Ez volt a legfrusztrálóbb az egészben, hogy nem tudtuk mi volt a közös az esetekben, nem voltak válszaink, és így nem is lehetett megoldásunk.
- Tehát Atla tudja, legalább ő. Sajnálom szegényt, hogy mind a két szülője, a bátyja, kérdés őt mikor éri el az ami titeket. Vagy… Őt vajon miért nem. – ha összetartó család lettek volna, akik mindent együtt csináltak, talán egy nyom lehetett volna, hogy mi volt az, amit csak Freya nem csinált, ahol csak ő nem járt… Ám féltem ez is csak zsákutca lett volna. - Azt viszont megértem, hogy nem akarsz kíváncsi tekinteteket. Előbb utóbb lesznek, amikor már nem lehet tovább elrejteni az állapotodat, és hidd el, én tudom mennyire idegesítő, hogy mindenki azt figyeli, hogy mennyire hatalmasodott el már az átok. Nem lesz egyetlen beszélgetés sem, ami valahogy nem ide lyukadna ki.
Próbáltam tárgyilagos maradni, de hallhatta a hangomon, hogy ez mennyire zavart. Még ő is azért jött, hogy erről beszéljen, előtte azért nem voltak túl gyakoriak a barátnős csevejek, mióta itt voltunk Midgardon. Ha nem vallotta volna be, hogy már őt is elérte a kórság, azt hittem volna, hogy ő is csak azért jött, hogy megbámuljon, mint egy látványosságot.
- Én hullámzóan. Tyr… Nem tudom biztosan. Őt jobban idegesíti már, mint engem, hogy folyton mindenki erről kérdezgeti, így legalább én próbálom kerülni. De látom, hogy feledékeny, kiesnek neki időszakok az emlékezetéből, a közelmúltból csak percek, ám a régmúlt, ami nem ebben a ciklusban történt, az lassan teljesen elhalványodott. Nálam máshogy jött ki. Én néha csak… elfelejtek Frigg lenni, mintha sosem lettem volna istennő, és csak élem Anja életét. Nagyon régi, főleg gyerekkori emlékeim már nekem sem nagyon vannak, de még sokkal jobb a helyzet mint Tyrnél.
Ezt csak azért mondtam el neki ilyen részletesen, hogy tudja, nem feltétlenül azonosak a tünetek mindenkinél. Mind a felejtéssel kapcsolatos, de az én esetem alattomosabb. Sokszor észre sem veszem a mindennapokban, élem az emberi életemet, amit én választottam álcámul ebben a világban, és ha nem találkozom a férjemmel, nem telefonálnak a fiaim, akkor egyáltalán nem is jut eszembe, hogy volna egy másik életem is, hogy az otthonom egy másik világban van, és hogy valaha istennő voltam.
- Odin meg… Bár ő letagadná, ha valaki megkérdezné, de kétségbeesett. Megszállottan kutatja a megoldást, de nem jutott egyről a kettőre, frusztrálja, hogy megrekedt. Próbál törődő lenni, kedves, sok időt tölteni velem és a fiúkkal, de látom, ahogy a szeme sarkából folyton vizslat, folyton a jeleket kutatja. Azt mondanám, tartok tőle, hogy bele fog őrülni ebbe, és valami őrült lépésre szánja el magát, de ez végülis nem lenne nagyon más, mint amilyen eddig is volt.
Nem tudtam, mi mást mondhattam volna el neki. Azt nem akartam ecsetelni, hogy az átok közelebb hozott minket egymáshoz, hogy a szenvedély nem csak Frigg és Odin, hanem Anja és Mads között is fellobbant újra… Noha mi már csak ilyenek voltunk, egyszer a gödör alján, mint olyan huszonöt-harminc évvel ezelőtt, máskor meg a csúcson, mint mostanában, vagy mint a házasságunk első néhány évtizedében. De ettől függetlenül, amit mondtam igaz volt. Ez egy új helyzet volt, és még vártunk az áttörésre, csakhogy a Mindenek Atyja sosem volt igazán türelmes.

Skadi & Frigg

Gullveig. Amennyire tiszteltem őt, valahol épp annyira tartottam is tőle, de ezt sosem vallottam volna be. Nem tudtam, hogy jóban voltak Skadival, de nem is bántam kifejezetten. Királynőjükként mindig is kicsit talán távolabb álltam a többi istennőtől, és ezen nem segített az sem, hogy nagyrészük legalább egyszer lefeküdt a férjemmel, néhányan többször is. Aki pedig nem – például Rán, legalábbis tudtommal – azokban pedig volt valami, ami miatt Odin nem akart velük kikezdeni… és az pedig már jelentett valamit, nem a jó értelemben.
Letelepedtem én is a fotelbe, amiben hallgatni szoktam a pácienseimet. Szándékosan nem ültem ilyenkor az asztal mögé, mert nem akartam, hogy bárki is úgy érezze magát velem, mintha ügyvédnél lenne, vagy még rosszabb, kihallgatáson, de velük szembe helyezkedve pont elég távolságtartó tudtam maradni. Persze Skadi más volt. Őt korok óta ismertem, így nem is kezelhettem teljesen úgy, mint a többi páciensemet.
Még így is kellett néhány pillanat, hogy megértsem a szavai jelentését, és főleg a súlyukat. Az, hogy Gullveig beszélt neki arról, hogy az Átok engem is utólért nem lepett meg. Nem titkoltam, hisz mindig is kirakatban éltem az életemet, előbb utóbb minden Isten, óriás, vagy bármilyen más faj képviselője tudni fog róla, hogy az Átok első sorban a mi családunkat célozta meg, és csak után terjedt tovább a többi istenre. Ám az, hogy osztozik velem ebben a teherben… Lehetett volna csupán egy udvarias frázis is, hogy együttérez, de azért nem jött volna el személyesen, elég lett volna egy telefon, vagy üzenet, esetleg küldethetett volna egy csokor virágot, vagy más apró ajándékot, amit a betegeknek szoktak. De nem…
– Már te is? – kérdeztem döbbenten. - Mióta? És… Njörd?
Hallottam pletykákat, hogy talán Njördöt is elérte az átok, de nem tudtam róla megbizonyosodni, Skadiról viszont semmit. Ha őt is elérte a kórság kiválóan titokban tudta tartani, hogy még Einar se figyelhesse ki.
- A titkod biztonságban van nálam, ha csak nem kéred, hogy szóljak valakinek. Emlékszem nekem mennyire fárasztó volt olyan sokszor elismételni ugyanazt. Gondolom… neked sincs ötleted sem, hogy hogyan kaptad meg?
Senkinek sem volt. Sem nekem, sem Tyrnek, de még Forsetinek sem, hogy mi lehetett az a közös pont, főleg nem az után, hogy megtudtuk, hogy Freyr, és utána még annál is többen elkezdték mutatni a jeleket. Nem tudtuk összekötni a pontok, legalábbis puszta logikával semmiképp, még az is eszembe jutott, hogy szándékosan intézték úgy, hogy ne emlékezhessünk a pillanatra, amikor megtörtént. Ha a régi emlékeinket, és önmagunkat el tudtuk felejteni, ezt is megoldhatták.
Mielőtt Skadi válaszolt volna, kiszóltam az asszisztensemnek, hogy csináljon nekünk kamilla teát. Úgy éreztem ehhez a beszélgetéshez kelleni fog a forró gyógynövényes tea áldásos nyugtató hatása.

Astrid & Anja

Többnyire emberek jártak hozzám, noha mióta pszichológiát hallgattam az egyetemen egyre határozottan úgy gondoltam, hogy az isteneknek is nagy szükségük lett volna terápiára, akár egyenként, akár párosan. Én ugyan a párokra szakosodtam, de sokat gondolkoztam rajta, hogy megszerzem a képesítést, hogy tarthassak egyéni elbeszélgetéseket is, egyéni problémákról. Nem mintha az isteneknek számított volna a papír.
Amikor az asszisztensnőm megemlítette az emberi nevet, hogy ki szeretett volna bejelentkezni, először meglepődtem, ám utána határozottan megkértem, hogy csináljon neki helyet a naptáramban, mielőbb. Ez lehetett az első jele a pozitív változásnak, egy fajta önreflexiónak az istenek körében, amire már nagyon nagy szükség volt, hogy fordíthassunk a sorsunkon. Tudtam persze azt is, hogy Skadi és Njörd házassága korántsem volt tökéletes. A tél úrnőjének a kapcsolata is hideg volt a férjével, ami önmagában nem is lett volna meglepő. Sok hosszú házasság üresedett ki az istenek között, akik már korok óta voltak egymás társai, még a sajátomnak is megvoltak a maguk mélypontjai, még ha rajtunk valamennyire segített a tény, hogy az érzelmi mélypontok, árulások és megcsalások közepette Odin hatalmas étvágya biztosította, hogy a hitvesi ágy viszont sose hüljön ki. Magamban sokat elemezgettem, hogy pont ez az étvágy volt minden baj forrása is, ami viszont meg is mentett minket attól, hogy közömbössé váljunk egymás iránt. A férjemnek még Skadival, vagy ahogy most nevezte magát, Astriddal is volt viszonya, noha az már korokkal ezelőtt volt, így semmi okom nem volt a nőre most haragudni. Főleg, ha azért jött, hogy megmentse a házasságát, amit csak becsülni lehetett.
Volt egy fél órás szünet az ő időpontja és az előtte levő között, hogy kávézzak és egyek egy szendvicset. Szerettem, hogyha nem rögtön jött az egyik pár a következő után, volt egy kis időm regenerálódni és kiüríteni a fejemet, hogy ne mosódjanak össze a különböző problémák. din persze nem akarta, hogy dolgozzak, mióta kiderült, hogy az isteneket sújtó átok már engem is elért, de érdekes módon ez Anja életére egyáltalán nem volt hatással. Csak Frigg-életem emlékei fakultak szépen lassan, de a Midgardon töltött éveim pont olyan élénkek voltak mint korábban. Nem volt hát okom arra, hogy ne folytassam Anjaként úgy, ahogyan eddig. A hangulatomnak mindenképp jót tett.
A két koppanásra kidobtam a szendvicsem csomagolását és a papír kávéspohara is. Ittam egy korty vizet és mire Astrid benyitott, már álltam arcomon szívélyes mosollyal léptem oda hozzá, hogy két puszival az arcán üdvözöljem. Fekete nadrágkosztümöt viseltem, mint mindig. A pácienseimtől nem vártam el, hogy kiöltözzenek, de nekem kölcsönzött egy professzionális megjelenést, a külső pedig mindig is nagyban meghatározta, hogy hogyan viszonyultak az emberek a másikhoz, és ez még jobban igaz volt, amikor tanácsadásra jöttek. Az autoritás érzését kellett keltenem bennük. Szerencsére ebben már évezredes gyakorlatom volt, így nem okozott problémát.
- Ez csak természetes. Legalább ennyi előnye legyen még manapság Istennek lenni. – válaszoltam neki. A hűvös pillantása nem zavart, sőt valami furcsa módon még meg is nyugtatott. Jól esett a tudat, hogy volt olyan dolog még a világban, ami nem változott.
- Be kell valljam, meglepett, hogy időpontot kértél, így meg kell kérdeznem, hogy csak diszkréten szerettél volna beszélni velem, hogy más ne tudja meg, vagy tényleg mint párterapeuta van rád szükségem? Szívesen segítek, bármelyik is legyen persze. – ezt még azért hozzá kellett tennem. Sok olyan dolog volt mostanában, amik aggasztóak voltak, így azon se csodálkoztam volna, hogyha nem a házassága miatt volt itt. Bár én nem beszéltem erről senkivel a fiaimon és a férjemen kívül, könnyedén elterjedhetett a hír, hogy Tyr átka már engem is sújtott. Ezzel számoltam, hiszen mindig is nagy nyilvánosság előtt éltem az életemet, és nem gondoltam, hogy bárkinek használ, ha eltitkoljuk, ami történt. Ez volt a legijesztőbb dolog, ami valaha az istenekkel történt, ám valahol a lelkem mélyén reménykedtem benne, hogy ez össze fog minket kovácsolni. Túl sokáig húztunk szét, ami meggyengített minket.