Az, hogy Vár nem ismerte el a saját érdemeit, sőt a dicséretemet is eldobta magáról, az azt jelezte, hogy tényleg elég nagy volt a baj. Az istenek többnyire tisztában voltak önmagukkal és a saját értékeikkel, képesek voltak autoritásként eljárni a világokban, ám ha még egy ilyen apró dologban sem örültek maguknak, amikor egyikünk elismeri a másik érdemeit, az egyáltalán nem volt jó irány. Valamiért úgy éreztem, hogy nem lesz egyszerű dolgom most, de ezért voltam jó szakember, mert a nehezebb esetekkel is elboldogultam. - Igazad van. – bólintottam a szavaira. - Én mégis úgy gondolom a tapasztalataim alapján, hogy az első lépés megtétele a legnehezebb. Megteheted, hogy nem fogadod meg a tanácsot, természetesen, hiszen ezek csak tanácsok. De aki valóban javítani akar az életén, az idővel belátja, hogy a makacssággal csak önmagának árt. Az, hogy az emberek már nem hisznek bennünk úgy, ahogyan régen egy tény volt, ezt nem tudtam megcáfolni, nem is akartam. Elég nagy rákfenéje volt ez a magi világnak, bár sokunknak megmaradt legalább az eszménye, a magja még ha nem is szálltak már úgy sem az imák, sem az áldozatok. Kellett még reménynek lennie… Még ha jelenleg nem is voltam olyan állapotban, hogy ezt kifejezzem, hogy másoknak is reményt tudjak adni. Valahol viszont el kellett kezdenünk a lélek feltárását, így rezzenéstelen arccal hallgattam végig, hogy Vár hol találta meg a helyét az emberi világban. Abban igaza volt, hogy az objektivitás a szakmám követelménye volt, ahogyan az is, hogy ne ítélkezzek, de egyébként sem voltam soha prűd. A prostitúció mindig is a világ része volt, a szexet és az erotikát pénzzé lehetett tenni, mert volt rá kereslet. Nagyon régen még nekem is áldoztak rituális szex formájában, az erotikus tánc betudható volt, mint ennek a tovább élése. Inkább az utolsó mondata volt érdekes, hogy nem tudott az lenni, aki volt. - Ezt úgy érted, hogy nem tudod megbüntetni azt, akit egyébként minőséged szerint meg kéne? Megsajnálod őket ilyenkor? A könyörület erénynek számított, főleg a keresztényeknél, de ez tőlem sem állt annyira messze. Midgard akaratlanul is befolyásolt minket, Vár pedig alapvetően nem volt gonosz, csak betartatta az esküket és megtorolta, akik megszegték ezt. Ám ha fellobbant a lelkében a könyörület, az akadályozhatta a munkáját. Nehéz dolog volt ez, a változás mindig nehéz volt, ám nem volt feltétlenül rossz dolog. A kérdés az volt, hogyha tényleg ez volt a gond, akkor vajon az lett volna a jó irány, ha a könyörületet próbáljuk meg kiölni a lelkéből, vagy az, ha rávezetem, hogy fogadja el magában a változásokat.
Sosem volt igazán ahhoz türelmem, hogy másokat megfigyeljek - legalábbis azokat nem, akiket nem akartam közelebb engedni magamhoz, vagy akik nem tűntek igazán érdekesnek számomra. S habár mégis csak beszéltem, érdeklődtem, de a távolságtartásom által mindenkivel szemben olyan magas és átugorhatatlan falakat állítottam, ami nekem volt jó és legfőképpen biztonságos. Az, hogy sehol nem volt meg az otthon fogalma, a totális és teljes nyugalomé, más nem tehetett róla, mert ez a kételyekkel teli időszak csakis az én kontómra volt írható. Itt, ebben a helyiségben mégis úgy éreztem, hogy Frigg elől nem bújhatok el, még akkor sem, ha kényelmi szempontból (elsődlegesen) helyeztem az ölembe a párnát, hogy végül meg is válaszoljam neki a feltett kérdéseit, de természetesen.. az egyenes és konkrét válasz ideje csak nem érkezett el, így a szavaim sokkal zagvyábbnak tűntek, mint amire valójában vetemedtem volna, vagy mint amekkora bajt én megéltem vagy átéltem. Ezért is siklott a pillantásom rá, ahogy beszélni és elemezni kezdett, mintha mindent tudott volna rólam, mintha nyitott könyv lennék számára (is). Holott nem voltam senkinek sem, mert máig emlékszem, mennyire céltalanná és reményvesztetté is váltam az évszázadok során. Hogy az emberi világ mennyire magával ragadó és beszippantó volt, és be kellett vallanom magamnak is, hatással voltak rám az itteni események, érzelmi hullámok. Befolyásolhatóvá váltam - részben. Talán ezért is villant fel reflexszerűen a STOP gomb, talán ezért ellenkeztem az ellen már most, ami még csak meg sem történt. - Azzal, hogy idejöttem, még semmi sem történt, Frigg. Persze, mesélhetek, tehetek azért, hogy valóban valakinek elmondjak mindent, amit eddig magamban tartottam, de a tanácsok ellenére is válhatnék makaccsá, ellenkezhetnék és mondhatok mindenre is nemet, már csak amiatt is, mert egészen eddig mindenkitől elhatároltam magam. A változást nekünk is akarnunk kell és sajnos senkinek nincs akkora hatalma, hogy csettint egyet és újra lesz életkedve a haldoklónak, vagy akár újra képes lesz hinni abban, amiről már teljesen letett - sóhajtottam fel halkan. - Bennünk sem hisznek már úgy és annyian sem, mint egykor... - csendesen tettem hozzá ezt, habár a szavaim nem panaszról árulkodtak, egyszerűen csak megtelt a hangom lemondással, mintha már előre tudnám az elkerülhetetlen sorsunkat. Tudom, hogy mire vállalkoztunk, hogy miért kellett itt lennünk, s mégis, talán a legnagyobb csapás az volt, hogy talán én sem hittem: jelentőséggel bírt a létezésem - legalábbis egy évszázaddal ezelőtt mély nyomot hagyott bennem ez a gondolat. Mára azért sikerült pozitívabb szemléletmódot kialakítani, amelyben segített a ma embere is. A felvezető után kapott kérdésre nem akarattal, de enyhe fintor csúszott arcomra. Ahelyett, hogy először megválaszoltam volna, Ava mozdulatait követtem végig onnantól kezdve, hogy bejött, letette a gyógyteát, aminek illata megtöltötte a helyiséget. Egy mosolyba öltöztetett köszönömmel adtam hálát neki azért én is, amihez egyébként nem túl sok közöm volt. - Tudom, hogy az objektivitás hozzátartozik ehhez a szakmához - sóhajtottam fel, amikor ismét magunk maradtunk. - Egy night clubban vagyok erotikus táncos, de elég sokan kurváznak le és nem kevesebben próbálkoznak be annak is nézni akár az utcán, mikor munkába megyek. Könnyű abból élni, amivel rendelkezem, miközben könnyedén ki tudom ismerni, melyik vendég milyen ember is valójában. Látom, hogy kik bontják fel az esküjüket, azt is, hogy kinek nem kellene felesküdnie sosem, hogy ki mennyire romlott és kit lehet bűnbe taszítani - révetegen mosolyodtam el, felszívva magam vezettem el Friggről a pillantásom. - Anélkül végezhetném a munkámat, hogy tudják, kivel is állnak szemben. És mégsem tudom megtenni, nem tudok az lenni, aki vagyok, Frigg - bár korábban Anjának szólítottam, egy szerep volt. Az igazi valója mindig is az istennő volt. Minden más csak egy újabb szerep, egy újabb álca, egy újabb hamis ígéret. Mégis visszavezettem rá a pillantásom. Nem meghunyászkodva, nem bocsánatot kérve azért, ami voltam.
Vár, vagy Dina, amilyen néven néven bejelentkezett hozzám egy ideig állt, majd mégis leült. Már csak ez, ahogyan helyet foglalt nagyon sok mindent elárult. Bizonytalan volt és nem érezte magát biztonságban, vagyis inkább komfortosan és a párnában keresett kapaszkodót, ami a földön tartja, behúzta közénk, akár egy pajzsot, a puhaságától pedig talán remélte, hogy megnyugtatja. Nem tudtam elképzelni sem, mi történhetett, ami egy hatalmas és bölcs istennőből – mert az volt már csak a korából kifolyólag is – ilyesmit válthatott ki. Az is árulkodó volt, hogy Anjának szólított Frigg helyett, tehát valóban terapeutai minőségemben volt most szüksége rám és a tanácsaimra. Nem két isten, csak két nő voltunk tele emberi problémákkal, amelyek emberi megoldást követeltek. Türelmesen hallgattam a szavait, amik csak megerősítették a feltételezéseimet, hogy az egész látogatás meglehetősen személyes természetű volt. Legutóbb Astrid járt nálam – ha akkor tudtam volna, amit most tudok bizonyára kihajítottam volna – de ő is inkább istennői minőségében jött el, hogy az Átokról beszéljen. Ha mélyen magamba néztem, örültem, hogy most nem ez volt a helyzet. Más problémájával könnyebben boldogultam, mint a sajátommal. - Azért, mert a magunkfajták ritkán jutnak el odáig, hogy beismerjék, hogy nem tudják egyedül megoldani a problémáikat és segítséget kérjenek. Ez nagyon nagy dolog. És jó dolog. Sokan azt hisszük, már nincs hova fejlődnünk, már nem kell, ahogyan változnunk sem kell, de ez nem igaz, ám ha valaki felismeri, megfogalmazza, majd lép is az ügyben az képes volt túllépni önnön büszkeségén. Még emberek között is ritkább dolog ez, mint kellene. – engedtem meg végül magamnak egy halovány mosolyt. Az én problémáim többsége is abból adódott, hogy egy helyben toporogtunk, elkövettük ugyanazokat a hibákat újra és újra, mert képtelenek voltunk változtatni. Vagy talán inkább nem volt meg bennünk hozzá a kellő akarat és alázat. És akkor, amikor már elindultak volna a dolgok egy jó irányba, olyan nagy változások felé, amiket korokon át képtelenek voltunk meglépni, akkor hirtelen minden összeomlani látszott. De most nem én voltam a fontos, hanem a páciensem. - Megtisztelsz azzal, hogy hozzám fordultál. – folytattam. - És nem baj, ha elsőre nem tudod megfogalmazni mi a probléma, majd együtt a végére járunk. Mesélnél egy kicsit az itteni életedről? Valahol el kellett kezdeni, és remélhetőleg a célzott kérdésekkel el is fogunk jutni először a tünetekig, majd a probléma gyökeréig is. Közben bejött az asszisztensem egy kancsóval és két bögrével. Udvariasan megköszöntem neki, de még nem nyúltam hozzá. A gyógynövényeknek idő kellett, hogy rendesen kiázzanak és érjenek is valamit, de addig is volt mit hallgatnom. Semmit nem tudtam ugyanis arról, hogy az után, hogy a Mindenek Atyja Midgardra parancsolta az isteneket és lezárta az átjárókat Vár milyen életet épített fel itt magának.
Nem értettem magam, hogy egy ilyen viszontlátás miért is borított meg ennyire igazán. Az emberi világban ma Evelynként voltam jelen, olyan alakok közt szívva a földi oxigént, mint a Smolensky-család. Tudtam róluk, hogy hatalmuk van ebben a közegben és egyikőjüket sem tüntetnék ki mintapolgár címmel a nem korrupt világban, de ma már minden a pénzről és a hatalomról szólt, a befolyásolásról és az elvételről. Hogyan lettem volna más, jobb náluk, különlegesebb, ha egyszer a munkámért való fizetés az ő zsebükből az enyémbe vándorolt át? Nem volt tisztem belelátni az életükbe, abba a világba, melyet ők képviseltek, ahogy a lányokkal bántak, ahogy a lányokat felkínálták, ahogy azok a lányok, akik egykor valakinek a kislányaik voltak, most nem viselkedtek másként, mint egy tündérmesében megfogalmazott, cukormázba forgatott szajhák... a különbség csak az volt, hogy ameddig nekik ez volt a megélhetés, ez volt az egyetlen út, a kiút, a szórakozás, nekem csak egy olyan szerep volt, amibe bele kellett illeszkednem. Ahol igazán nem én voltam. A pár távozása nem földöntúli boldogságot jelzett, és a fagyos hangulat, amely eluralta a teret, talán az én kedvemet is le akarta lohasztani, de az izgatottság, a gyomorgörcs nem engedte, hogy észrevegyem a jeleket. Az ajtón túl megjelenő nő kék szemeibe fűzve a pillantásomat szólaltam meg, csak hogy végre a kis hülye énemet levetkőzve valamit adjak is magamból. Egyetlen pillanat volt csupán, hogy az igazságot véljem felfedezni az istennő vonásain, amikor ismételten képes volt uralkodni magán és nem árulta el a felismerést annak a kívülállónak, aki Frigg asszisztenseként volt jelen. Kettejük párbeszédét csendben hallgattam végig, és ha azt mondom, meglepett a köztük húzódó távolságtartás a magázódással, akkor nem hazudok. Úgy tűnt, hogy számomra a közvetlenség a tegezéssel kezdődött és eszem ágában sem volt ezen változtatni. Úgyis tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben nálam. Vagyis hát.. csak legyen elég ideje és energiája meghallgatni engem bárkinek is, mire a problémáim végére érek.. Ugye. Belépve Anja irodájába az ajtó becsukódott mögöttünk, de nem néztem végig azt az egyszerű mozdulatot. Helyette szavak és kérdések nélkül a tekintetem körbejárta az iroda színvilágát, a bútorok formáit, az összhatást, amely minden bizonnyal minden terapeutánál azonos volt. A harmóniára a megnyugtatásra törekedtek, hiszen nem lett volna értelme felizgatni egyetlen pácienst sem. A légzésem habár lassulni látszott, a szívdobbanásaim még elárultak volna engem, de kényszerített nyugalommal és ha hallottam is, hogy hellyel kínált, ha a tekintetem át is siklott azon a helyen, ahova le kellett volna ülnöm, egyelőre nem tettem. Pedig kényelmesebb lett volna. Pedig nyugalmasabb lett volna. Talán nem feszélyezett volna a közeg, hogy segítséget akartam volna kérni. Mert azzal, hogy itt vagyok, a színe előtt, elismertem magam előtt is tán, hogy gyengébb voltam. Hogy már megkopott az az erőm, ami egykor Várrá tett. Az eskük őrzője olybá tűnt, mintha csak ovis aranyhal-képzetek lettek volna. Ha Huginn látta volna, hogy most itt vagyok, biztosan epésen az arcomba vágja, hogy "Tudtam!" Régóta kívánta, hogy Mindenek Atyját büntetéssel sújtsam, ám az én igazam Frigget és Odint elkerülte. A házasságuk nem tartozott másra, csak rájuk, ahogy az esküből kimaradt hűtlenség vádja és beismerése is csak az ő sorsuk volt. Nem volt tisztem ítélkezni és nem volt tisztem érdeklődni sem - még ha istennőként egy istennővel mélyebben is elmerülhettünk volna egymás életében segítő szándékkal. Anja újabb szavaira ismételten rá pillantottam, és valahogy a hangjával párhuzamosan végül helyet foglaltam a nekem szánt helyen. Ülhettem volna kecsesen, ám mégis úgy döntöttem, hogy a cipőimtől megválva a lábaimat magam alá húzva helyezkedem el, ölembe húzva egy puha párnát is, amelyet átölelhettem. Nem csak kényelmi szempontok miatt, hanem mert az, hogy az ujjaim érhettek valami textíliát, végigsimíthattak rajta és egy picit talán meg is gyűrhették, segítettek. - Nem szeretnék más lenni, mint bárki, aki ide betéved, Anja - ízlelgettem a nevet. Könnyen gördülő, kedves hangzású volt. Kedvelhető. - Otthon annyiszor elgyakorolja az ember, olyan könnyedén mennek ezek a vallomások, aztán ha ott vagy, hogy na tessék, beszélned illenék, egyetlen szóval sem tudod kifejezni azt, ami odabent van.. és ami kikívánkozna így vagy úgy - vezettem fel a szavaim, amikkel bevallottam tulajdonképpen - nem lesz egyszerű menet. - Azt hiszem, hogy eljutottam arra a pontra, ahol be kell vallanom, hogy egyedül kevés vagyok a saját problémámhoz.. És ha tudnám, hogyan is kellene változtatnom, vagy miben, akkor természetesen nem lennék itt nálad. Akkor nem kellett volna meglepődnöd azon, hogy szembe kerülök veled - a kékjeim az övéit keresték, igazságot, őszinteséget remélve. - Miért lepett meg, hogy látsz? - tettem fel a kérdésem, ami érdekelt. Frigg számomra mindig is a meglephetetlen, az örök istennőt jelentette. Olyan nőt, akinek mindig és mindenre volt válasza.
Dolgoznom kellett. Ez volt az egyetlen jelenleg, amiben biztos voltam, hogy nem akartam lemondani az ügyfeleimet, akiknek még szükségük volt rám. Arra nem számítottam, hogy képes lettem volna elbújni, a világ bármelyik pontján rám talált volna Odin, vagy ha ő nem akkor Einar, hiszen ez volt a dolga, viszont itt nem voltak saját palotáim, ahova elvonulhattam néhány évre, ameddig a haragom elcsitult, ameddig képes voltam újra megbocsájtani, újra közel engedni magamhoz a férjemet. Venni a fáradtságot, hogy megismerjek egy új istent és meggyőzzem magamat arról, hogy a gyermek nem tehet arról, hogy kik voltak a szülei. Annyiszor eljátszottuk már ezt a korok alatt, de most először történt meg, hogy ráadásképp egy barátot is elveszítettem. Astrid árulása talán még jobban fájt, mint Odiné, de csak azért mert rá nem számítottam. El akartam tűnni a szemük elől évekre, bezárkózni Fensalír palotáiba a szolgálóimmal, mintha özvegy volnék, csak hogy idővel történjen valami magától, hogy a férjem eljöjjön meglátogatni valami kifogással, hogy újra belenézzek azokba a világító kék szemekbe, megint eljárjuk a szokásos násztáncot, amikor egyszerre veszekszünk és flörtölünk, majd néhány szenvedélyes éjszaka után visszatér minden a régi kerékvágásba néhány évtizedig vagy századig. A gond csak az volt, hogy most nem voltak éveink, hogy lenyugodjak. Annyi biztos nem, amennyi kellett volna. Az Átok lassan, de biztosan mérgezett meg mindannyiunkat, és mire megint körbeérne a mi kis személyes ciklusunk Frigg már nem fog létezni, sőt talán már Anja sem leszek, és még az is lehet, hogy Odin sem lesz már. Mindezek mellett alig tudtam figyelni a kanapémon ülő párra. Már harmadszorra voltak nálam, ugyan azokat a köröket futották le újra meg újra. Éppen a feleség magyarázta, hogy a férj milyen sokat dolgozik és nem törődik vele, mire a férj vágta a fejéhez, hogy valamiből finanszírozni kell az ajándékokat és a luxus utakat, amikor elfogyott a türelmem. Letettem a tollam és a jegyzetfüzetem, ami mindig az öltemben volt, hátha bele akarok írni valamit. - Elég lesz, Mrs. Langseth. Már jártak nálam párszor, de nem érzem úgy, hogy tartanánk valahova, pedig az esetük teljesen hétköznapi. Mr. Langseth, vegyen ki szabadságot és menjen el horgászni. Mrs. Langseth, maga meg keressen egy hobbit, hogy ne csak a férjétől várja az összes törődést és megerősítést, úgy gondolom túlságosan bezárta magát a házasságába, Mr. Langseth pedig emiatt több frontos háborút vív. Jöjjenek vissza a jövőhéten, addig pedig tegyék amit mondtam és bízzanak bennem. A pár egy rövid ideig csak tátogott, majd egymásra néztek, aztán újra rám, mintha meggondolnám magamat. Az volt a helyzet, hogy sokszor a felet azt hitték, hogy majd elregélik nekem a fájdalmukat és a sérelmeiket, azután én majd jól igazat adok nekik, és majd a másiknak kell változtatnia, de ez nem így volt. Mindkettejüknek dolgozni kellett, és sokszor tanácsoltam olyasmit, ami elsőre nem tetszett az ügyfeleimnek, de mindig bevált. Ezért voltam én a legjobb. Bárcsak lenne valaki, aki nekem is ilyen durván a fejemhez vágja, hogy mit rontottam el ennyire, hogy miért kellett megint azzal szembesülnöm, hogy a férjem nemzett a barátnőmnek egy fiatal istent, aki olyan volt, akárcsak az apja, és mindezt huszonhat évig titokban tartották előlem. Mert valamit biztosan. Kikísértem Langsethéket, majd behívtam a következőt. Tudtam, hogy egy hölgy fog jönni egyedül, a neve nem volt ismerős, így hát első alkalomra kellett számítani, az mindig állapotfelméréssel kezdődött és utána úgyis foglaltattam velük időpontot a páros alkalomra. Amikor felnéztem a nőre, aki Dinaként mutatkozott be azonnal tudtam, hogy egy istennővel volt dolgom, és nem is akárkivel. Az arcomon meglepettség tükröződött elsőre, de utána visszahúztam magamra Anja kedves álcáját. - Üdvözlön, Anja Lindqvist vagyok, jöjjön csak beljebb. Ava, csinálna nekünk egy teát? – kértem meg az asszisztensnőmet aki mélyet, sőt egyenesen egyetértőt bólintott. - Miss Ravnefjaer küldött valeriana teát, csináljak esetleg abból? - Igen, köszönöm. Mildri még mindig ragaszkodott a gyógynövény alapú nyugtatókhoz, bár néha napján mostmár felírt nekem rendes emberi gyógyszereket is. Nem hatottak rám akkor dózisban, mint kellett volna nekik, de a kétszeres, háromszoros adagokat azért már én is megéreztem. Becsuktam az ajtót magunk mögött. - Foglalj helyet. Minek köszönhetem a látogatásod? Leültem a kanapéval szembeni fotelre, ahonnan a pácienseimmel szoktam beszélni. Kíváncsi voltam, hogy a hölgy Vár istennő minőségében, vagy mint magánember – vagyis magánisten, lényeg, hogy civilben érkezett hozzám. Abban biztos voltam, hogy nem Odin és Astrid miatt jött, a férjem ügyesen fogalmazta meg az esküjét annak idején, elég szabadságot hagyott mind a kettőnknek, hogyha esetleg nem működne a házasságunk, és Várnak már Thor születésénél el kellett volna jönnie, hogyha ezzel bármi isteni probléma lett volna. Így hát kíváncsivá tett, gyanítottam, hogy talán maga miatt volt itt, nem is miattam. - Megígérem, hogyha olyan az ügy, amely inkább az emberi életem szakértelmét kívánja, akkor nem fogok veled másképp bánni, mint bármelyik páciensemmel. Kivéve, ha szeretnéd, hogy másképp kezeljelek, Vár. – úgy éreztem, ezt még hozzá kellett tennem. Az egész tartása, a nézelődése, a járása is szorongásról árulkodott, de nem értettem miért.
Ha bárki is azt mondja, hogy sokat várt egy találkozóra, akkor az hazudik. Legalábbis az én mércémhez képest, mert nagyjából egy évszázada halogatom azt, hogy találkozzak vele. A kifogások persze egyre csak terebélyesedtek, kezdve azzal, hogy nem értem rá, nehezebben tudom megközelíteni őt, azon át, hogy most nincs időm, kedvem, más dolgom van... Mindeközben pedig tudtam, hogy egyre távolabb kerülök ahhoz, hogy megoldást találjak arra, miért szemlélem magam ennyire kívülállóként. Mások életébe könnyedén beleszóltam, könnyebben adtam tanácsot, hallgattam végig a házasságtörést, megcsalást, mint hogy eljussak addig, miért kanyarodott el ennyire a sorsom. Nem voltam magányos, de sok istennel szemben az én sorsom a gyermektelenség volt és az, hogy a kapcsolati sajátosságokat mások életéből ismerjem csak meg. Talán, és csak talán, a night clubban való jártasságom könnyített ezeken az érzéseken és nem lehettem elég hálás a Smolensky családnak, hogy ennyire beleláthattam az életükbe, a működésükbe, természetesen a tudtukon kívül. Egyikőjük sem tudta, hogy ki vagy mi voltam az Evelyn név mögött. Hogy nem csupán egy rúdon pörgő betépett mókusként funkcionáltam, akinek az volt a meggazdagodási terve, hogy pénzt emelt ki férfiak zsebéből. Nem sok esetben voltam tanácstalan, de itt és most, Anja Lindqvist névtáblával az ajtón, elbizonytalanodtam. Valóban ide kell ahhoz jönnöm, hogy változni tudjak? Hogy lemossam magamról a mai nők nagyon is élő elbizonytalanodási hullámát? Miért lenne szükségem egy másik istennő tudására ahhoz, hogy visszataláljak önmagamhoz? Vagy hogy egyáltalán ténylegesen át tudjak lépni olyan korlátokat, ami másik isteneket és embereket már bekebelezett? Meg kellett volna várnom, ameddig ajtót nyitnak nekem. Bájos csevegéssel, nonszensz udvariassággal kellett volna az íróasztal mögött ülő nővel beszélgetnem, ameddig Anja ajtót nem nyit nekem és nem képes a fogadásomra. Fogalmam sem volt, hogy tudja-e rólam, most milyen névvel rendelkezem, és pontosan ezért lett Evelyn Nohrból Dina Sandberg. Nem mintha első pillantásra ne tudná ki voltam, de legalább a névvel egy kicsit elodázhattam mindazt, ami miatt több, mint száz évig húztam a találkozást. Valószínűleg az asszisztensnek már tengeri betegsége volt tőlem, ahogy apró köröket róttam a váróban, ahogy folyton mozgásban voltam, mint egy háborba induló felvértezett katona. - Nem lesz semmi baj - mormogtam az orrom alatt az egyik köröm során. A nő kíváncsian pillantott fel rám a számítógépe képernyője fölül. - Minden rendben lesz, hidd el... Nem fog megölni - a hatodik körömnél is sikerült mindezt a mormogást véghezvinni, mire a nő feladva a küzdelmét türelmesen, unott arccal nézett rám. - Biztosíthatom, hogy a doktornő nem fogja önt bántani. De ha szeretne elmenni, akkor jelzem ezt a bent lévő hölgynek, megbeszélünk egy másik időpontot és visszajön akkor, ha egy kissé nyugodtabb körülmények lesznek... - ajánlotta fel nagylelkűen. Persze, pont az hiányzik, hogy ismét megpróbáljak eljönni. Mi van akkor, ha aznap meg ég a ház hangulatom lesz? - Nem, köszönöm. Esetleg kaphatok egy Xanaxot? - megrázta a fejét. - Frontin? - újabb fejrázás. - Rivotril? - a hangom már könyörgő lett, de mint eddig is, a nő nem tudott tettestárs lenni, nem kaptam nyugtatót. - Hát, jó, akkor maradok. Biztos jó lesz - az egy személyes buzdító hadosztály megérkezett saját magamnak magamtól és csak annyit kellett, hogy lenyugszom a picsába. Három terheslégzéssel később, újabb négy minikörrel a hátam mögött még megtanultam a lábamon is hintázni, ami valljuk be, tűsarkú, combközépig érő csizmában szenzációs látvány lehetett, de ott maradtam, szemezve a még csukott ajtóval. Felgyűrtem könyékig az alkaromról a bíborszín kötött pulcsit, hogy aztán három perccel később lehúzzam ismét a csuklómra az anyagot. Zavart, hogy fogalmam sem volt, Frigg előtt hogy kellene viselkednem. Tulajdonképpen az idejét sem tudnám megmondani, mikor láttam őt utoljára, de annyi bizonyos volt, hogy az ő és a férje házasságához egy percnyi közöm sem volt azon túl, hogy tudtam róla. Az ő életük nem tartozott rám, ahogy az sem, hogy kivel és mit tettek meg egymás háta mögött vagy egymás tudtára adva. Ha kinyílt az ajtó, akkor hatalmas levegőt véve igyekeztem a világ legnyugodtabb emberének tűnni. Hallottam Anja hangját, ám őt magát mégsem láttam, helyette azt a párt, aki épp akkor végzett a terápiás órájával nála. Összefontam a karjaim a mellkasom előtt. Aztán meg leengedtem a csípőm mellé. A modellkedés távol állt tőlem, úgyhogy az, amit műveltem, nem pózerkedés volt, csupán a zavarom jele. Igen, én ilyet is tudok. Pech! - Helló... - köszöntem a kilépő nőnek. - Szia! - aztán meg a férfinek is. Mindkettőtől egységesen kaptam a zavart, meglepett és hagyjál már pillantás egyvelegét. Persze nem köszöntek vissza, amit valljuk be, nem csodáltam. A férfi még az elmenetelük közben hátrapillantott rám, de csak az öltözékemet mérte fel. A nőtől persze egy ideges pillantást kapott csak, ahogy a liftnél álltak meg és várták annak eljövetelét. Én meg ott maradtam, az ajtóban álló nőt bámulva. Most neki mivel köszönjek? Szia? Helló.. hogy ityeg, mizujs veled kérdéseket tegyek fel neki? - Üdv - bénán tettem fel a kezem, mintegy intés gyanánt. Csodás. Egyszerűen csodás. - Eve.. akarom mondani Dina vagyok. Ha minden igaz, akkor most én jövök - nem ám időpontra jöttem.. érkeztem.. Én jövök. Intravénásan lehet kérni nyugtatót?
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 114 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 114 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
