Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

A nap már lemenőben volt, a lövedékek csak úgy süvítettek, a robbanásoktól már fájt a fülem. Az árokban fekve azon gondolkodtam, mikor lesz vége ennek az egésznek. Már három éve tart a háború, és mi, a görögök épp most gondoltuk úgy, hogy jó lesz belépni. Lett volna jobb dolgom is, például a bányákban dolgozni, ahogy generációnkon minden férfi a családunkban. Nehéz volt megállapítani, hogy a nevünket a szén és a mindig mocskos bőrünk miatt, vagy a sötét hajunk miatt kaptuk. Bárhogy is, inkább dolgoztam volna 14 órát a pokoli hőmérsékletű, omlás veszélyes bányában, mint harcoltam volna a fronton. Azonban választásom nem volt: fiatal, 20 éves harcképes férfiként besoroztak, ha akartam, ha nem.
Miután az első sokkon túl estem, és túl tettem magamat azon, hogy a fegyverek másik oldalán emberek halnak meg, könnyebb lett a dolog. Igyekeztem kitartani, bár a folyamatos ösztön a farkasomtól, hogy meneküljek nem sokat segített rajtam. A bajtársak és a falkaösztön tartott a helyemen, az, hogy nem hagyhatom hátra a csapatomat. Bátran harcoltunk, egymásnak vetett háttal. Voltak veszteségek, rengeteg, és én se úsztam meg sérülés nélkül, de egy év kitartó harc után véget ért a háború, és mindenki fellélegezhetett.

Talán ezekben az időkben jöttem rá, hogy mennyit ér az életem. Az 1900-as évek elején a szüleim már ki is választották nekem, hogy kit jegyezzek el, hogy a csodálatos vérvonalunk folytatódjon, de én rájöttem, hogy nem ilyen életet akarok élni. Elegem van a bányászatból, egyébként is túl okos vagyok ehhez. A legviccesebb ebben az, hogy erre pont a leendő jegyesem ébresztett rá. Sose voltam még ilyen hálás senkinek, és valószínűleg ő sem, hogy nem kell hozzám jönnie: ugyan is a családom szava ellenére elindultam világot látni. Persze, nem volt egyszerű, kétkezi munkával kerestem a kenyerem, míg utaztam, de rájöttem, hogy nyelvet eltanulni remekül tudok. Mindig az első pár hónap, egy év volt a nehéz, de amint sikerült elsajátítanom a helyi nyelvjárást és szokásokat, minden ajtó kinyílt számomra. Az alatt a harminc év alatt, amíg nyugalomban utazhattam és tanulhattam, olyan lexikális tudásra tettem szert, amelyet egy kisebb könyvtár is megirigyelhetne. Egyébként is ezeknek rajongói voltam, az első hely volt, ahová beültem, ha megérkeztem valahová. Persze Európát kezdtem elsőnek felfedezni, a Görögország melletti helyeket, azokat fedeztem fel először... aztán ismét beütött a krach 1939-ben.

Már amikor paprikásodott a helyzet, akkor tudtam, hogy tovább kéne állni. El is indultam, de a nem értem ki időben Lengyelországból. A második világháború kezdetén a lehető legrosszabb helyen voltam, és emlékezve az elsőre, nem igazán voltam hajlandó még egy fegyveres konfliktusban részt venni. Ezúttal hallgattam a Farkasra, és gyakorlatilag a természetbe költöztem, és hagytam, hogy a ő irányítson. A hat évig tartó világháború alatt apró falvakban emberi formában, és elhagyatott vidékeken bujkáltam farkasként. Oroszország felé tendáltam ez idő alatt, bár lehet csak a harcok tereltek arra. A határt négylábon léptem át, hogy kevésbé legyek feltűnő, és ekkor még csak félúton jártunk a háborúban.
Az ottani élet egyáltalán nem volt könnyű. A tanulás nehéz volt, az oroszok vagy zárkózottak, vagy részegek voltak, és ami a falkákat illeti... nagyon nem voltak barátságosak. Egy idő után már előlük is bujkálnom kellett, de ez se tartott vissza attól, hogy megtanuljam amit akartam. Végül a háború végetért, és habár az azt követő feszültség miatt még mindig gyanús pillantásokat kaptam, legalább megnyíltak a lehetőségek előttem.

Az ezt követő békeidők maga volt a paradicsom. Megindult a fejlődés sok téren, egyre jobban elterjedt az internet, modernebb lett a telefonhálózat, fejlődött a technika és én mind csodálója voltam ennek. Rajongója vagyok a world wide webnek, és a mai napig rengeteget használom ezt a csodát. A háború óta rengeteg országba sikerült eljutnom, és Közép-Európa után elindultam keletre. Bejártam Japánt, Kínát, Vietnámot, visszakacsintottam Oroszországba, átmentem Indiába, majd átutaztam a földet, hogy Amerikába menjek. Fel nem sorolnék azért mindent, mert az utóbbi 60 évet csak kutatással, olvasással és tanulással töltöttem. Hogy belefáradtam-e? Nem. Visszatudnék idézni bármit? Kis gondolkodással szinte akármit.Az egyetlen, amelyet nem sajátítottam el eddig, az a zene művészete. Hallgatom, ismerem a hangjegyeket, kulcsokat, de játszani semmin sem tudok.

A következő évek pedig északra vezettek. Ha már bejártam nyugatot, keletet, és Európa szívét, itt volt az ideje, hogy elinduljak északra is. Dánia után megjártam Svédországot, és most épp Norvégiában tengetem napjaim, olyan világba tenyerelve bele, amikről nem is tudom, hogy később mekkora veszélyt rejtenek magukban.