Felhozom, hogy a halandókból is lehetne hasznot húzni a beszélgetés terén, de Sif szinte gondolkodás nélkül utasítja el a lehetőségét is a dolognak. Amikor kifejti az ezzel kapcsolatos gondolatait, csak részben értem meg. Értem, hogy az isteneket nem tudják pótolni a halandók, de nem is feltétlenül kell ugyan arra használni őket, mint az isteneket tenné. De lehet, csak én gondolkodok így. Talán azért, mert nekem Sifen kívül elég kevés lehetőségem van istenekkel találkozni, a halandók világában. Lejárkálnak néha ide rendet bontani, és élvezkedni, de ezen alkalmakkor sem érzem az ingert, hogy találkozzak velük. Ha pedig még is találkoznék, annak sem pozitív kimenetele van. Amikor azt mondja, hogy szívesebben találkozik velem, kicsit elmerengek. - Rosszabbnak tartod, hogy kinevetnek a halandók miatt, mint azt, hogy kirekesztenek, ha rájönnek, velem találkozgatsz. - furcsa ellentmondás, de valahol még is egyfajta örömmel tölt el, hogy inkább kockáztat mindent, minthogy porszemekkel csevegjen a szélben. Sok témán haladunk keresztül, mire kilyukadunk annál, hogy milyen íze van neki. Meglepődik, hogy én finomnak írom le, pedig kevés dolgot tudnék alapesetben mondani a kilenc világban, amelyet én ne tartanék ízletesnek, és evésre alkalmasnak. Az óriások egy némelyike ízre bizonyosan jó lenne, de megülnék a gyomromat. Eleinte azt hiszem, hogy a zavara miatt hallgat, de aztán meglátom őt mosolyogni, amit furcsának tartok, és végül nem is kérdez semmit. Nem tudom, mi jár a fejében, de nem firtatom, egyszerűen hagyom, hogy az orromba kúszó illatot tova vigye a szél a témával együtt. Inkább arra térünk rá, hogy hogyan változtathatnánk a sorsunkon, vagy a történéseken. Arra jutok, hogy talán először magunk kellene megváltoznunk. Ha nem követjük el újra és újra ugyan azokat a hibákat, lesz esélyünk változást vinni a világba, a történésekbe. Ebben hiszek, ezért próbálok mindig másképp cselekedni a Ragnarök előtt a különböző ciklusokban, de vannak dolgok, amelyek sosem változnak. A kilenc csapás, a mérgezés, és halálunk. Csendben filozofálok magamban ezen, mikor Sif végül megszólal, hogy ne töprengjünk ezen tovább. Kérdésére, hogy maradok-e még mellette, pár másodpercig némán fekszek tovább, mintha csak meg kellene fontolnom a dolgot, pedig valójában csak meglep a kérése. - Persze. - mondom végül nyugodtan. A fa tüze lassan ropog mellettünk. A lángok elemésztik, nem hagyva maguk után mást, csak hamut és szenes csonkokat. Amikor az utolsó láng is parázzsá zsugorodik, megmoccanok. Itt az ideje, hogy visszatérjek a tengerbe. - Még találkozunk. - mondom egyszerűen. Mivel körbe tekertem magamat, ezért körbe indulok el, csupán a fejemen helyezem testem külső részére. Saját magamon csúszok át, míg haladok a szirt felé, ahol aztán úgy csúszok le a mélybe, mint mikor követtem Sifet. A habzó hullámok egyből lehűtik az imént felmelegített testemet, majd lassan elnyelik azt, elrejtve engem minden szem elől.
Vendég —
Megrázom a fejemet a felvetésére. - Ez számomra nem opció. Számomra az emberek soha nem voltak olyan… érdekesek. A titkaik megszerzése az egyetlen igazán szórakoztató bennük – magyarázom elgondolkodva. Tulajdonképpen nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi az, ami miatt nem sűrűn fordítottam feléjük a tekintetemet, nem úgy, mint társaim. Mégsem vonzottak annyira és ez egyik ciklusban sem változott, akármennyit is fejlődtek. – Akármilyen mesés helyzetet is vázolsz fel, az soha nem lenne elég, mert csak egy illúzió lenne, amivel az eredetit próbálom meg pótolni. Még talán ki is nevetnének… - teszem hozzá kicsit elcsigázottan. – Emiatt – és más dolgok miatt – sokkal szívesebben találkozom veled. Ígéretem hallatán szinte látom pofáját megváltozni… persze, ez lehetetlen. Mégis szemeinek csillogása egészen más hatást kelt, mint eddig és talán merhetem azt gondolni, hogy tetszett neki, amit mondtam. Amikor ezt aláírja szavaival finoman elmosolyodom – még annak ellenére is, hogy megpróbál feloldozni alóla. Én magam viszont ezt nem veszem komolyan saját szavaimmal ellentétben. Sőt, gondolatban kiegészítem azzal, hogy ha ez is lesz az utolsó dolog a világon, akkor is megadom neki ezt az élvezetet. Már ott van a nyelvem hegyén, hogy jelentkezzek a feladatra, amikor elmereng arról, hogy mégis hogyan lehetne változtatni a sorsán, amit én vetek fel neki. Azt hittem, hogy majd bosszantani fogja a megjegyzésem, de örülök neki, hogy el is gondolkodik rajta. Ám érzem a hangszínén, hogy tényleg nem tartja jó ötletnek a dolgot és valójában én magam is tudom, hogy ha segítenék is, sem tudna olyan jól működni. Nem mondhatnám, hogy feltétlenül Thor bizalmasa lennék, szerintem még a hosszú évek alatt egyszer sem nézett rám, hogy egyáltalán észrevegye, hogy ott vagyok. Ám lehet lenne lehetőségem, hogy megakadályozzam abban, hogy máshogyan alakuljanak a dolgok. Csak ötletem nincs rá, hogy hogyan, de ezt a gondolatot elraktározom mélyen magamban és végül csendben maradok. - Oh – hagyja el ajkamat a meglepett hang, amikor megjegyzést tesz „ízemre”. Tudom, hogy neki ez egy fontos dolog… más, mint nekünk emberformájúaknak. Mégis kicsit zavarba hoz, ahogy hirtelen kipörgeti mellém a nyelvét, mert tudom, hogy éppen ízlelget. El fog a kíváncsiság, rá akarok kérdezni, hogy én is tudjam mit tapasztal, mégsem teszem. Visszatart a gondolat, hogy valójában tetszik, hogy tud rólam valami olyat, amit senki más – még én sem. Aztán elnevetem magam röviden, amikor egyetért velem, hogy nem lennék túlságosan hasznos, ami az éhségét illeti. – Látod, nincs miért aggódnom. Hallgatom szavait, miközben a tüzet nézem. Hagyom, hogy hangja szétterjedjen elmémben. Közben tovább erősödik bennem az a kicsírázó gondolat, amit vele is megosztottam. Bár hangja színtelen, továbbra is olyan őszintének tűnik, mint bármikor máskor, amikor véleményét osztotta meg velem. Azt gondolja, hogy van esélyem. Megszerezhetem azt, amire vágyom, szimplán csak a hozzáállásomat kell megváltoztatnom. Hiába várom, hogy esetleg ők változzanak meg, hogy kinyíljon a szemük és máshogy tekintsenek rám, mint eddig… ez nem következett el. Ideje, hogy én magam cselekedjek és ha kell kikényszerítsem belőlük ezt a változást. Az elhatározás mélyen letelepszik bennem, mint a kő, amit még megérkezésemkor hajítottam a tengerbe. - Ne töprengjünk tovább azon, hogy mi lehetne – mondom neki végül, felé fordítva arcomat. – Inkább élvezzük ezt a szikrázóan friss napot! – ajánlom fel, majd félredöntöm a fejem. - Még maradsz egy kicsit velem, mielőtt visszamész? Amennyiben beleegyezik a dologba, akkor odakucorodom hosszú testének egyik hajlatába, és hátradöntve fejemet hűvös pikkelyeinek élvezem, ahogy a lángok tovább mardossák recsegve-ropogva a fenyő ágait előttünk. Lehunyom a szememet és azt képzelem csak egy kis ideig, hogy nincs senki és semmi más a világon csak én… egy egyszerű lány és a kígyó.
Amikor nekem ad igazat, rá pillantok, majd a tengerre. Elgondolkodom, mennyit hall ebből a tengerek istene, ha épp saját territoriuma mellett beszéljük ki. Bárhogy is, ez a beszélgetés csak intő lehet számára, hogy amit tesz, azt tehetné másképp is. Talán pont ez fogja okozni benne a változást. Talán pont ezért kérdez majd később Siftől. Talán. Az idő majd kialakítja a jövőt, akár a szél a homokdombokat. Amikor ismét megszólal az istennő, vissza fordítom rá a figyelmemet. - Valamennyi lehetőséged még is van. Engem is itt hagyhatnál, ha akarnál. - világítok arra, hogy még mindig van lehetősége, több, mint amit lát. - Sőt... Akár a halandók közt is lehet találni füleket és hangokat, amelyek akár érdemesek lehetnek rövid ideig a figyelmedre. Nem sok intelligens példánnyal találkoztam, bár én időm nagy részét a vízben töltöm. Oda csak az egyszerű emberek járnak. Te beleillenél a nemességbe, a kastélyokba. Ott talán egy fokkal jobbak a halandók. Lehetnek ott dalnokok, költők, filozófusok... Tőlünk, istenektől kapják az ihletet, de sokkal ártalmatlanabbak, mint az ázok, vánok. Még olyanok is vannak, akik engem imádnak. - mondom elmerengve a végén. A legtöbbször félelmet keltek, de kezdek rájönni, hogy a félelem mellett tudnak csodálatot is érezni, s így egyszerre tisztelnek és akarnak szolgálni. Nem kevés alkalommal használtam fel ezt arra, hogy magam javára intézzek valamit, és úgy érzem, bizonyos tekintetben a halandók a kulcs ahhoz, hogy hosszabb távon nyereséges legyek az istenek ellen odafent. Amikor a szórakozásra jutunk ki, és Asgard tornyaira, olyan ígéretet tesz nekem, amelyet tudom, hogy nem fog tudni betartani. Legalább is nem belátható időn belül. Még is, már maga a lelkessége és az, hogy ennyire határozottan akarja, valamiféle kellemes érzést kelt bennem. Azt hiszem, hálának hívják. - Ne ígérj olyat, amelyet nem tudsz betartani. De sosem feledem el, hogy ezt mondtad. Köszönöm. - válaszolok nyugodtan, s ezzel fel is oldozom az ígérete alól. Nincs szükség arra, hogy ezen rágja magát, miközben tudom, hogy lehetetlen, amit ígér. Aztán ellátja a sebem, én pedig a csatáról beszélek neki, és arról, hogy a Ragnarök mindig milyen sorssal jár kettőnk számára. Amikor azt mondja, talán van rá esély, hogy ne harcoljunk, hogy elkerüljem a halált, elmerengek. - Talán. De ahhoz kellene ismernem olyat, aki jóban van vele, akiben megbízik, és akiben én is megbízok. Még lehetne őt mérgezni, de körülményes. Rá kenni másra innen, Midgardról pedig szinte lehetetlen, szóval lehet csak azt érném el, hogy nem ő, de az egész família levonul a hadakkal. - úgy hogy jobban bele gondolva, ez még sem lehetőség. Persze tudom, hogy meg fog fordulni a fejében, hogy ő akár tehetne ilyet, de ez annyira kiforratlan, ostoba terv, hogy már a gondolatakor halálra ítélt. Amikor a saját maga védelmét fitogtatja, nyammogva hozom fel, hogy akár tőlem is félhetne. A vigyort látva az arcán vidám tekintettel figyelem. - Azt meg tudom cáfolni, hogy nem vagy finom. - mondom, és a nyelvemmel újra a levegőbe kóstolok mellette. Utalhatnék arra is, amikor a fejemre segítettem, de nálam ez több. Valóban érzem mások ízét, szagát a nyelvemen és a szájpadlásomon, S tőlem eredően minden más kígyó is. Sif... Ha körbe akarnám írni, talán a levendula fűszeres, édes ízét tudnám felhozni hozzá. Virágos, illatos. - De tény, nem laknék jól veled. - teszem hozzá kisvártatva. A sorsról beszélve pedig olyan dolgok is eszembe jutnak, amiről nem szoktam beszélgetni. Eddig vele sem. Figyelem, miként lép testemhez, és teszi rá kezeit a lovagi pajzsok méretét meghaladó pikkelyeimre. A felvetése keserű gondolatokról árulkodik, de eddig is tisztában voltam azzal, hogy Sif boldogtalan. Ismét igazat ad, visszadönti hátát a testemnek, én pedig hallgatom őt, hogy talán mássá kéne válnia. - Talán. Nem biztos, hogy tudsz. De ha igen, azzal közelebb kerülhetsz hozzájuk, és a boldogságodhoz. - a hangom nyugodt, és most is őszinte vagyok, talán egy kicsit direkt ejtem ki színtelenül a szavakat. A féltékenység még mindig tanyát ver bennem, de közben azzal is nyugtatom magam, hogy képtelenek vagyunk a változásra. Ő is, és én is.
Vendég —
Meghökkenve nézek rá horkantására. Aztán tekintetem levándorol fekete ítélkező szemeiről, ahogy gondolkozom. - Lehetséges igazad van – mondom csendesen. Eddig még soha nem gondoltam bele igazán, hogy mennyire egyoldalúak is a beszélgetéseink… igazából csak örültem neki, hogy vannak egyáltalán. Kevésszer szóltak hozzám és akkor is mindig úgy tűntek, mint akiknek éppen fájdalmuk van, vagy bárhol máshol lettek volna inkább, mint az én közelemben. Njörd nem volt ilyen és ez hatalmas változás volt a számomra. Ha viszont arra gondolok, hogy „normális” esetben ez nem lenne a legideálisabb, nos… - Nincs lehetőségem, hogy válogassak a lehetséges beszédpartnerekből, úgyhogy… ennyivel is be kell érnem – teszem hozzá végül egy szomorú félmosollyal. Következő megjegyzése csak újabb szomorúság hullámmal áraszt el. Negatív látképe a jövőnkre tekintettel akármennyire is pesszimistán hangzik, sajnos nem vitatkozhatok vele. Én is tudtam persze, hogy nem sok lehetőségünk lesz arra, hogy megtegyük, amit mondtam… mégis szerettem volna valami szórakoztató képet festeni elénk. Főleg miután azt mondta, hogy neki nem igazán van része ilyesmiben itt egyedül Midgardon. Ez a gondolat pedig újabb elkeseredettséggel tölt el, mert nem jó belegondolnom, hogy az egyetlen személy, aki hajlandó meghallgatni engem ciklusról ciklusra… legalább olyan átkozott, mint én vagyok. Aztán összevonom a szemöldökeimet. - Yggdrasilra esküszöm neked, Jörmungandr, hogy majd egyszer feljuttatlak Asgardba és akkor leigázzuk az összes magaslatot, amit csak szeretnél – nézek fel rá és bár lehet, hogy egy senki vagyok, lehetséges, hogy a titok lopkodáson kívül csak egy pár trükk van a tarsolyomban, láthatja az elszántságot szikrázni ki szemeimből. Nem véletlenül fogalmaztam úgy neki ahogyan. Ezek után míg ellátom a sebét, ő a Thorral vívott csatájáról mesél. Valamennyit hallottam belőle persze, meg hát az egész nem teljesen idegen a számomra. Jó párszor összecsaptak ők már az évtizedek, századok során, ám nem voltam benne biztos, hogy Thor újabb taktikával próbált borsot törni az óriáskígyó orra alá. Velem az ilyesmit nem szívesen osztották meg – ez pedig egy pillanatra elgondolkoztat, hogy vajon tudnak-e a kötődésemről Jörmungandr felé. Nem hiszem azonban, hogy Heimdallon kívül bárki is tisztában lenne, hogy mit csinálok, amikor lejövök Midgardra, hogy kicsit távol legyek tőlük. Még az is lehet, hogy fel sem tűnik nekik, hogy eltűnök időről időre. Így elvetve a gondolatot, inkább kifejezem haragomat az egész történéssel kapcsolatban. Tényleg bánt, ami történt még ha úgy is tűnik, hogy Jörmungandr szinte természetesnek veszi a dolgot. Ami megtörtént a múltban, az újra meg fog… A következőleg elhangzó szavai azonban valamiért félelmet keltenek sötét szívemben. - Talán… neked kéne máshogy cselekednek, hogy ez a harc ne történjen meg közöttetek… Talán lenne rá valami lehetőség, hogy elkerüld sorsodat. Lehetséges, hogy nem fog neki tetszeni felvetésem, pedig nem rosszindulatból, vagy kioktatásból mondom. Egyszerűen csak… bánattal tölt el, ha arra gondolok, hogy megint egymásnak fognak esni a nagy csatában, ami a legtöbbünk halálát szokta okozni, hogy aztán újrainduljon minden. Felkapom a fejem cukkolódására, majd túljátszott elmélkedéssel arcomon végigmérem a pillantásommal. Majd elhessegetem a gondolatot a kezemmel: - Áh, nem. Te nem tennél olyat – vigyorgok rá. – Amúgy sem vagyok én ám olyan finom falat! Egy félfogadra se lennék elég! Amikor már a tűz ropog előttünk és ő kényelmesen elhelyezkedik, testét körém és a rakás köré fonva, én magam a lángokba bámulok elgondolkodva. Emésztgetem magamban mindazt, amiről az előbb beszéltünk. Az érzéseimet, amik elárasztottak azzal kapcsolatban, amit mondott: Njördről, Asgardról, a Ragnarökről. Ezen elmélkedések közepette felötlik bennem egy elcsigázott kérdés, ami megannyiszor felütötte már a fejét, de soha nem találtam rá magamban választ. Most azonban nem vagyok egyedül, és egy olyan valaki van velem, aki talán hajlandó is egyenes véleménnyel szolgálni. Felnézek a nagy kígyóra, miközben közelebb lépek hozzá, kezemmel simítva kígyóbőrét és felteszem a kérdésémet. Csend telepszik ránk utána. Látom szemeiben, ahogyan gondolkozik azon mit mondjon nekem. Csak reménykedem benne, hogy nem próbál meg valami lelkesítő beszéddel elterelni, de tudhatnám már, hogy Jörmungandr igazán nem ez a fajta. Nyugodtan figyelem miközben elhangzanak fejemben elsziszegett szavai, majd pillantásom ismét lesiklik fekete szemeiről, hogy a vad, vörös hullámokat figyeljem előttünk. Kinyújtom felé egyik tenyeremet és hagyom, hogy ujjaim játszadozzanak a hővel, amit áraszt magából, szinte már megégetve magamat. Közben hagyom, hogy mondatai mélyre süllyedjenek bennem és elmém szétboncolgassa őket. - Meglehet igazad van – mondom aztán lassan, még mindig a fokozatosan elfogyó fenyőfát figyelve. – Mindenegyes alkalommal azt várom, hogy valami majd megváltozik. Valami más lesz. Hogy esetleg ezúttal majd nem fognak utálni. Nem fognak félni tőlem. Nem fognak undorodva kifordulni a szobából, ahogy megjelenek. Ám soha nem tettem semmit, hogy ez másképp legyen. Legalábbis nem próbálkoztam igazán, azt hiszem… - elhal a hangom a végére, ahogy mélyebbre süllyedek elmémben. Szépen, lassan kezd megfogalmazódni bennem egy gondolat. Egy ötlet. Valami olyan, ami eddig még soha nem jutott eszembe… de talán ez segíthet abban, hogy ezúttal más legyen minden. – Mindig azt vártam, hogy majd úgy fogadjanak el engem, amilyen vagyok. – Végül felnézek a kígyóra, a tűzben vadul villogó síkos vonásait követem a szememmel, majd félredöntöm a fejemet, ahogy hátamat visszatámasztom hatalmas testének. – Lehetséges, hogy nem ez van megírva nekem. Lehet… más valakivé kell válnom, hogy megkapjam, amit akarok.
Mit is vártam... Az egyetlen isten, aki szóba áll vele, az is inkább csak magáról beszélni jár hozzá. Micsoda hiú alak! Még is tetszik Sifnek, csak emiatt. Sejtem, hogy csalódni fog a lány, csak éppen azt nem tudhatom, mikor. Még sem veszem el örömét, hallgatásba burkolózva öltöm ki nyelvem, hogy belekóstoljak inkább a levegőbe. Arra azért felhorkantok, amikor társalgásnak nevezi ezt a dolgot. - Ha csak ő beszél, nem nevezném társalgásnak. - jegyzem meg röviden, nem igazán akarom kifejteni, hogy mire gondolok, az imént még nem akartam lerombolni a felépített képet. A szórakozásról eszembe jut, milyen is lehet az. Itt Midgardon nekem kevés jut ebből, főleg mert időm nagy részét a vízben töltöm. Elképzelem, milyen lehet Asgard aranyló városát feldúlni és megmászni, bár előbbi gondolat inkább hasonlít apámra, és ezzel Sif is egyetért, amikor megemlítem. Amikor lelkesem rám tekint, hogy talán lesz erre lehetőségünk, hümmentek egyet. - Nem valószínű. Én innen maximum csak a Világfán mászhatnék át Asgardba, de előbb állítanának meg, mint hogy oda elérjek. De neked nélkülem is van lehetőséged, ha ügyes vagy. - fordítom rá a pillantásom. Nem feltétlenül akarom buzdítani, de ha arra vár, hogy majd egyszer én is ott leszek, akkor ki kell ábrándítsam: a jelen állás szerint egyik isten sem változik olyan mértékben a Ragnarökök után, hogy én valaha is fent nőhessek fel: nem akarom olyan hitbe ringatni, amely valószínűleg soha nem jön el. Az orromra segítve felhorkant a megjegyzésemre, aztán a hegyoldalt bontom le fájdalmamban, míg az iszapot eldolgozza a seben. Felteszi ezzel kapcsolatos kérdését, és kicsit meg is lep, hogy eddig még nem hallotta a történetet, pedig biztos vagyok benne, hogy Thor már mindenhol szétkürtölte, mekkora csatát vívott velem, s miként győzött benne. Amikor elmesélem ezt, Sif szavait és puffogását hallgatom az istennel kapcsolatban. A darab harapásra gondolva csak egy dolog jut eszembe. - Majd a Ragnarök alatt. Talán majd most lesz esélyem. - persze, tudom, hogy az esemény minden esetben a kettőnk halálával szokott végződni, de a csata mindig máshogy folyt le. Talán egyszer lesz olyan alkalom, amikor nem ugyan olyan erővel esünk egymásnak, talán lesz olyan eset, amikor fölé kerekedek. Régi vágyam válna valóra. Végül hálám jeléül "tüzet rakok" az istennőnek, aztán körbe fonom a lángokat, és őt is a testemmel. A kellemes meleg ellazít, ellaposítja a testem, míg ő nekem dől. Hencegésére tett kérdésemre felhúzza orrát, aztán dacos válaszára halkan elnevetem magamat. - Nem az emberek azok, akiktől tartanod kell. Mi van, ha úgy döntök, bekaplak? - kérdezem vidám hangon, még egy kicsit nyammogok is hozzá. De aztán jön egy mély kérdés, és én hallgatok egy kis ideig. - Az élet sosem lesz igazságos, Sif. Bármennyire is igyekszem elpusztítani a világot, hogy újra kezdve újabb esélyt adjak neki, kevés dolgot veszek észre, hogy módosulna. Túl kevés ahhoz, hogy még nekünk, isteneknek is belátható időn belül történjen valami olyan változás, amely számítana. - talán a válasz lehangoló lehet, és kegyetlenül őszinte, de nem fogom hamis ábrándokba ringatni a lányt. - Ha bele gondolsz, mi se igazán változunk a ciklusok haladtával. - tekintek rá elgondolkodva.
Vendég —
Felnézek rá feltett kérdésére, de hiába teszem. Kígyó pofájáról semmit nem tudok leolvasni, fekete szemei pedig úgy néznek vissza rám, mint két kifürkészhetetlen obszidián kő. Mégis olyan furcsán csengett a hangja a fejemben, nem tudtam hová tenni. Elgondolkodva nézem mozdulatait, finom rezdüléseit, miközben válaszolok: - Nem igazán… Leginkább Njörd szokott beszélni magáról. Azt mondja jó hallgatóság vagyok – teszem hozzá egy mosollyal. – Én csak örülök, hogy egyáltalán hajlandó társalogni velem, és nem tart furcsának. Bár ez utóbbiban nem vagyok teljesen biztos, de soha nem tett erre jellemző megjegyzést. Én nem akarom ezt a véleményt megváltoztatni, úgyhogy igyekszem a kedvében járni. Inkább kérdezek, minthogy a saját dolgaimról beszéljek és ez úgy tűnik, egész jól működik közöttünk. Tulajdonképpen egészen eddig fel sem tűnt, hogy Njörd nem kérdezett felőlem semmit… Az egyetlen, aki bármikor is érdeklődött, hogy mit gondolok vagy hogy érzek az Jörmungandr volt. Szóba jön Asgard és az izgalmak, én pedig elnevetem magam ábrándos megjegyzését hallva. - Utóbbi tényleg inkább Ő rá jellemző… de a toronymászás jól hangzik – nézek fel rá csillogó szemekkel és vetek felé egy cinkos mosolyt. – Talán majd egyszer lesz rá lehetőségünk, hogy büntetlenül bevegyük az összeset. A hínáros gyógymassza elkészítése után, ahogy felsegít ismét a fejére, nem számítok rá, hogy a nyelvét is segítségül vehetem. Egy enyhén szurkálódó mondat el is hagyja a számat, de nem gondolom, hogy majd reagálni fog rá. Azonban szarkasztikus megjegyzése kicsal belőlem egy koránt sem elegáns horkantást. Újra és újra meglep ez a kígyó, és azon kapom magam, hogy csodálkozom rajta. Elsőre talán csak ugyanolyan szörnynek tűnik, mint a többi mi a Kilenc Világban riogatja lakóit és megnehezíti az istenek munkáját. Erejét leszámítva valószínűleg senki nem mondaná meg, hogy Ő maga is egy isten, ha nem ismeri származását. Mindezek ellenére annyi réteg rejtőzik azok alatt a sötéten csillanó pikkelyek alatt. Valószínűleg senki nem igyekezett közelebbről megismerni őt, hogy ezt kiderítse – mint ahogy velem sem hajlandó hosszabb időt eltölteni senki. Borús gondolataim elvezetnek végül addig, hogy feltegyem neki a kérdést, ami azóta izgat, hogy megláttam rajta a sebet. Csendesen kenem közben fel rá az iszapot, kezemmel gyengéden végigsimítva a seb szélein, hátha nyugtató hatással van rá, míg a csípés kicsit alább hagy. Közben bosszús szusszanását hallom, majd mély baritonja visszhangzik a fejemben. - Ah… szóval emiatt volt annyira felajzva mielőtt eljöttem… - jegyzem meg ürességtől kongó hangon, de ajkaimat összeszorítom egy pillanatra. – Láttam, hogy valamit magyaráz a többieknek, de nem mertem közelebb menni… általában hamar elhagyták a helyiségeket, ahova én beléptem. – Megráztam a fejemet, ahogy rájöttem, hogy már megint magamon búslakodom. – Ez nem is fontos! Nem hiszem el, hogy ilyen… ilyen… - keresem a megfelelő szót, amivel Áz csoportunk egyik legnevesebb tagját illethetem – tuskó tud lenni! Sajnálom, Jörmungandr, hogy bántott téged… remélem, legközelebb kiharapsz a hátsójából egy jó nagy darabot! Igazán megérdemelné. Még mindig ezen puffogok, mikor munkám végeztével lecsusszanok róla és figyelem hogyan csinál nekünk egy „kisebb” tábortüzet. Ruhám állapotának említésére szinte csak legyintettem, elvégre nem gondoltam, hogy az óriáskígyót zavarná az ilyesmi. A többiek pedig nem érdekelnek és ezt meg is mondom neki. Cukkoló kérdésére kicsit felhúzom az államat. - Nos, nem – mondom peckesen, ahogy csípőre teszem a kezem. – De puszta kézzel is el tudok bánni velük! – bizonygatom és felemelem egyik karomat, hogy megmutassam neki dudorodó bicepszemet, ahogy társaságunk férfi tagjaitól szoktam látni, amikor nagy büszkén vitatják meg ki milyen erős és közben pózolnak hozzá. Miután kényelmesen a tűz köré helyezkedett, én még egy ideig az oldalához dőlve várakoztam, hogy ruhám kicsit jobban megszáradjon rajtam. Majd hosszú percekkel később, miközben tekintetem elveszett a lángok sűrűjében, kicsit közelebb merészkedem a fejéhez. Kezemmel végigsimítottam pikkelyes oldalán, követve a halovány mintákat az ujjaimmal. - Szerinted miért utálnak minket ennyire…? Vajon mindig ez lesz a sorsunk? Örökké bűnhődnünk kell olyan dolgokért, amikről nem tehetünk?
Nézzenek oda, kineveti az éhezőt! Felhorkantva ingatom fejem mosolygó arcára és szavaira. - Ha nem osztanám be, már éhen haltak volna a halászok! - válaszolom morogva, de szavait egyáltalán nem veszem magamra. Nem sértődök meg tőlük, de annyi bizonyos, hogy rettentő módon éhes vagyok. Mindig. Feltudnám falni egész Asgardot! Ez valami családi örökség lehet, Fenrir is épp olyan bélpoklos mint én. Csak drágalátos húgom úszta meg ezt, de ő emberi léptékkel jár. Ki tudja, talán egyszer magam is kipróbálom, milyen halandó bőrbe bújni. Egy olyan icike picike gyomrot megtölteni biztosan könnyebb, mint azt, amim van. Az istenek viselkedése nem is lep meg igazán, se az, hogy Sif ismételten csak sírva tér a szirthez. Az persze újdonság, hogy a tengeristen milyen érzelmeket csal ki az istennőből. Talán fel sem tűnik neki az apró mosoly, amely az arcára fekszik, mikor beszél róla. Még akkor is, ha előzőleg tekintete elmélyül, és olyan sötétséggel telik meg egy pillanatra, mint az enyém. Nem tudom, mi jár a fejében, de azt érzem, hogy semmi jó. Semmi olyan, amit a többi isten szépnek gondolna. Jobban hasonul ez inkább hozzám, és ahhoz a haraghoz, amely engem övez. Persze aztán biztosít, hogy neki már az is elég, hogy meghallgatom őt, hogy valakinek beszélhet ezekről. - Njördnek nem szoktál ezekről beszélni? - kérdezem, és hangomban több irigységet vélek felfedezni, mint szeretnék. Pedig örülnöm kéne annak, hogy más is szóba áll vele, még is úgy érzem, hogy ha lassan, de biztosan elfogadják, akkor el fog tűnni. Nem lesz oka arra, hogy ide jöjjön elsírni a bánatát, és ez az érzés egy picit meghozza a magányosság érzését. Miután visszaemelem a szirtre, és egészen meg is lepődök az izgatottságán, amivel illet. Asgard meglepően unalmas hely lehet, ha már ez is ekkora örömmel töltötte. Rá kérdezvén messze nem járok az igazságtól. - Ha rajtam múlna megmásznék minden tornyot és borsot törnék unalmamban mindenki orra alá, de lehet csak az apám szól belőlem. - merengek el egy kicsit. Nem vagyok olyan, mint Loki, nem teljesen. Én jobban szeretem, ha szemtől szemben köphetek valaki szemébe, de ha szórakozásról van szó, az más egy kicsit. Ritkán szórakozom. Soha nem szórakozom. Kíváncsi volnék, milyen is az. Néha a hajósokat ijesztgetem, vagy nyelem el, ha nagyon éhes vagyok, de nem hiszem, hogy az volna az igazi szórakozás. Aztán nevetnem kell. Azon, hogy bekapja a hínárt, aztán a keserű arcán, amit vág tőle. Na EZ most szórakoztató. Vidáman meg is jegyzek egy piszkálódó megjegyzést, aztán mikor elkészül azzal a valamivel, felsegítem a fejemre. Szavaira megint csak horkantok egyet. - Majd legközelebb felsegítelek a kezemmel... - mondom szarkasztikus hangon. Aztán közel ripityára töröm a szirt szélét a kellemetlen fájdalom miatt, amely átjár a gyógyítgatása okán. Remélem, hogy fog hatni, és nem csak rám fagy ebben az időben. A kérdésre bosszúsan szusszanok egyet. - Nem hallottad, vagy még tényleg nem dicsekedett el vele? Éjszaka Thorral küzdöttem... A vízben lebegő Ox feje túl csábító volt számomra, nem gondoltam volna, hogy horogra harapok rá. Ha nincs vele az óriás, lehet akkor lerántom a mélybe, vagy ő üt agyon, nem tudhatom. - mesélem el a dühtől villanó szemekkel, bensőmből morgás tör fel kelletlenül. Amikor végez és leszáll rólam, akkor igyekszem viszonozni a figyelmet, és úgy döntök, hogy nem egy ember méretű, hanem egy magam méretű fáklyával melegítem fel magunkat. Ehhez egy fenyőt tépek ki a földből, és viszem hozzá, hogy aztán különleges tűzzel gyújtsam meg. Ekkor fel is hívom a figyelmét arra, hogy tán jobb megszárítkoznia mielőtt bárhová megy, de amikor végig néz magán, épp hogy nem vonja meg a vállát. Halkan elnevetem magam a magabiztos szavaira. - Valóban? Már kardot is tudsz forgatni? - kérdezem vidám tekintettel, testem kellemesen lapul meg, ahogy a tűz melengetni kezdi a fekete pikkelyeket. Fejemet is a meleg felé fordítom, a lángok megvilágítják szemem, szinte látni benne vágott pupillámat.
Vendég —
Elnevetem magam, amikor az étkezésről beszél. Úgy hangzik, mint aki kicsit több vagy jobb falatokra vágyik, és ezt alá is írja azzal, ahogy száját elnyitva nyammog egy-kettőt. Mosolyogva megjegyzem neki: - Talán jobban be kéne osztanod az ételed és akkor maradna később is – viccelődöm. Meglepetten felnézek rá, ahogy szinte már bűntudattal csendül sziszegő hangja a fejemben. Fekete gombszemeibe süllyesztem a pillantásom, majd finoman elmosolyodom. Aztán legyintek egyet, mintha legalábbis nem számítana az egész… mintha nem az egész egzisztenciámat rontaná meg az, ahogy bánnak velem. Mintha nem emiatt jöttem volna oda mindentől távol sírni. Talán nem kéne, hogy ennyire meghasson viselkedésük. Van amikor elhatározom magam, hogy megerősítem magam, hogy felvértezem a szívemet és kövé szeretném dermeszteni, kiűzni magamból az összes érzelmet. Azonban a végén ez soha nem sikerül. Vajon túl gyenge lennék? Túlságosan érzelmes…? A többiekre nincs ennyire hatással, ha valami rossz történik, ellenségesen lépnek irányukba? A legtöbbjükről inkább azt tudom elképzelni, hogy mérgesek és felháborodottak lesznek, esetleg visszavágnak legalább olyan keményen. Én vajon miért nem tudok ilyen lenni? Miért nem tudom megvédeni magam? Megrázom fejem, hogy kievickéljek nehézzé váló gondolataim kavalkádjából és ismét Jörmungandr felé irányítom figyelmemet. - Már az is sokat jelent, hogy meghallgatsz… - vallom be neki, kissé halkabban, és leszegem a pillantásomat. Eszembe se jut, hogy ilyen gyengéd érzéseket ne osszak meg vele. Talán másoknál zavarna, ha olyan dolgot tudnának rólam, amit felhasználhatnának ellenem, ám tudom, hogy az óriáskígyó nem tenne ilyet. Ő igazán nem az elmejátékok híve. Biztos vagyok benne, hogy ha nem tetszik valaki, akkor csak szimplán bekapja őket. Mosolyogva gondolok arra, hogy mennyivel egyszerűbb lenne nekem is, ha ilyen hatalmas lény lennék. Egyetlen sötét pillanat erejéig, éppen csak a gondolat csírájában jelenik meg fejemben, ahogy elképzelem, hogy milyen érzés lenne, ha a többiek félnének tőlem. Na, nem úgy, mint ahogyan most teszik. Mert annak ellenére, hogy aggódnak mindenegyes alkalommal éppen milyen titkokat fogom ellopni tőlük, nem átalkodnak megsérteni, vagy akár semmibe venni, ha tehetik. Nem szeretik a képességem, de valójában nem félnek engem. A gondolat viszont, hogy rettegve – igazán elborzadva – tekintsenek rám, miközben föléjük magasodva revansok vennék minden fájdalomért, amit okoztak nekem… nem is olyan kellemetlen, mint amennyire számítanék rá. Mindig úgy gondolom, hogy én különb vagyok náluk – főleg, mert ezt éreztetik velem nap, mint nap – hogy én nem lennék olyan kegyetlen velük, mint ők velem… de ha a kezemben lenne a lehetőség, kezemben lenne azaz erő, amivel ezt elérhetem… Lehet megtenném. Feketelyukként lehúzó elmélkedésemből hirtelen ránt vissza Jörmungandr szusszanása. A körülöttünk pergő hó, pedig felhívja magára annyira a figyelmemet, hogy észrevegyem rajta a sebet. Próbálva elnyomni előbbi gondolatmenetem irányát magamban, inkább cselekvésbe kezdek. Persze, ezt a kígyó nem könnyíti meg számomra, de mégsem mond rám semmi degradálót. Aztán be is hódol nekem, mikor látja rajtam, hogy legalább olyan makacs tudok lenni, mint ő. Hamarosan elhatározásomat meglepetés – amiatt, ahogy levet magáról -, majd szomorúság váltja fel. Mégsem kérdezek rá még, hogy pontosan mi történt. Amilyen morgós hangulatban van, lehetséges, hogy nem válaszolna nekem őszintén. Helyette inkább úgy döntök, hogy segítek rajta. Ennek eredményeként pedig kapok egy egész kalandot, ami részben azzal jár, hogy megülhetem a nagy kígyót. Ezen élményről alkotott véleményemet nem is vagyok rest megosztani vele, főleg, mert egészen jókedvem támadt az egésztől. Válasza viszont visszavesz ebből a ragyogásból. - Hmm… - mormolom, ahogy elgondolkozom, és közben a kezembe veszem a ruhám végét, hogy kicsavarjam belőle a vizet. – Nem tudhatom biztosan. A többiek soha nem hívnak el vagy meg sehova… Csak akkor szoktam menni, ha a Vánokkal találkozunk, de az állandó viaskodás és flyting már csak megfájdítja a fejemet, mint inkább szórakoztatna. Így igen – nézek fel rá, elengedve a nedves fehér anyagot – egy jó ideje ez volt a legizgalmasabb dolog, ami történt velem. Amikor rákérdez a hínárra a kezemben, akkor könnyedén megválaszolom neki a dolgot, mielőtt hozzálátnék az „elkészítéséhez”. Egy idősebb nő, akit „sámánnak” neveztek errefelé fejéből vettem ki ezt a titkot, hogyan is készíti el azt a gyógykenőcsöt, amit másoknak szokott adni. Nyilván az emberek nem örülnének, ha tudnák, hogy pontosan mit is kapnak tőle, ami enyhíti fájdalmukat. Számomra igazán nem jelent a dolog semmit, és szerintem Jörmungandrt sem fogja zavarni a dolog, legalábbis erre számítok. Az teljesen megdöbbent viszont, amikor elneveti magát. Abba hagyom a rágást és csak meredten, kikerekedett szemekkel nézem billegő fejét, hallgatom öblös, mély nevetését a fejemben. Még soha nem láttam nevetni és nem is igazán tudtam, hogy képes rá – bár aztán elszégyellem magam a gondolatra. Hát persze, hogy tud! És még hozzá milyen szépen. Elvigyorodom én is, tekintve, hogy tele a szám ennél többet nem tudok, de az nem zavar, ha fogaimat éppen zöld, nyálkás hínár borítja. Már tudom, hogy örökre meg fogom ezt a pillanatot őrizni a szívemben, és ha legközelebb igazán szomorú leszek, akkor majd előveszem, mint egy titkos kincset. Biztatva magam, hogy van még ezen a Kilenc Világon valaki, akinek tudok örömet okozni. És akkor még azt gondoltam, hogy nem lehet leolvasni semmilyen érzelmet róla, gondolom vidoran, ahogy egyértelműen derűs kérdése zeng körbe gondolataimban. Szemei egyértelműen pajkosan csillognak, és ha nem lenne most tele a szám, akkor mondanék neki vissza valamit. Helyette csak tovább rágok, hogy biztosan jó legyen a gyógyiszapom. Amikor pedig elkészülök vele, akkor nekiállok visszamászni rá. Bár Jörmungandr biztosan észreveszi, hogy ezúttal az út nem olyan könnyű, mint mikor volt még két kezem, amivel tudtam kapaszkodni, mert egy pillanat múlva megérzek egy határozott lökést hátsómon. Meglepődött kis kiáltás szakad fel belőlem, de ennek köszönhetően már fent is vagyok. Amikor hátranézek a vállam felett még látom visszahúzódni villás nyelvét, és kissé elpirulok. - Azért vigyázz hová teszed azt a nyelvet – mormolom magam elé, mielőtt nekilátnék felkenni rá masszát. Bár figyelmeztetem rá, hogy valószínűleg nem lesz egy jó érzés, így is érzékelem a szemem sarkából, hogy teste hogyan kígyózik és feszeng, miközben fejét próbálja mozdulatlanul tartani alattam. Egyszerre vagyok hálás és büszke, hogy visszafogja magát, másrészt bűnbanó, mert tudom, hogy fáj neki. - Mi történt, Jörmungandr? Ki tette ezt veled…? – kérdezem puhán ejtve a szavakat, miután befejeztem az éneklést. Persze, vannak sejtéseim, de azt akarom, hogy ő mesélje el pontosan mit tettek vele. - Szívesen! – válaszolom aztán egy mosollyal, amikor udvariasan megköszöni a segítségemet. Érdeklődve figyelem ministrációit, miután leszállva róla, ő megindul a mögöttünk elterülő erdő felé. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy szimplán kitép egy fenyőfát, majd idehozza hozzám. Fejemmel követem, ahogy mögém kúszik, majd fölém magasodik. Aztán eltátom a számat megint, amikor tüzet kezd okádni. - Ah! – kiáltok fel izgatottan és még az sem zavar, ha megint megszólja lelkesedésemet. Kezemet feltartam magam felé, hogy érezzem a belőle áradó tűz forróságát és felkacagok. Hihetetlen ez a kígyó, gondolom ámulattal. Majd egy kicsit megint elszomorodom, ahogy arra gondolok, hogy én mennyi mindenre nem vagyok képes, amire ő igen… Szavai zökkentenek ki melankóliámból. Meglepetten felpislogok rá, míg arcomat már kezdi felforrósítani az égő fa előttünk. Nem értem teljesen a megjegyzését, amíg nem követem fekete szemeinek pillantását. Lenézek magamra, és meglepődötten látom, hogy fehér ruhám átázva… nos, nem éppen fed engem annyira, mint annak kéne. Amikor eljöttem hazulról, nem gondolkodtam, hogy mit kapjak magamra, csak feldúltan futottam oda, ahol reménykedtem, hogy magamban lehetek. Nem számított, hogy ki lát meg… Most azonban nem vagyok egyedül, bár a halandók egyáltalán nem érdekelnek. - Attól nem félek – mondom lezserül és hátamat méretes oldalának döntöm. Hűvös kígyóbőre mögöttem megkönnyebbülést nyújt a lobogó lángoktól előttem. – Megtudom védeni magam, ha kell.
- Bárcsak lenne más, ekkora szörny rajtam kívül a vízben, megoldaná az éhségemet erre a ciklusra. - kalandozok el a gondolatra nyammogva kettőt. Mióta én a vízben élek, hamar kipusztultak a nagyobb halak és szörnyek. Most már néha a szárazföldre kell járnom, ha valami nagyobbra és ropogósabbra vágyok. Az megnyugtat egyébként, hogy Sif sem változik a ciklusok végével, legalább is jellemében biztosan nem. Most is lelkes, kedves, makacs és levakarhatatlan, de a kellemesebb értelemben. A halandók nem tudnak szórakoztatni, de ő igen. Talán ezért is rosszallom azt, hogy az istenek ilyenek vele, mert mindig sírni jön hozzám, de ez egyben azt is garantálja, hogy legalább ellátogat ide. A keserű szavai is ezt erősítik meg, mire megigazgatom a fogaimat a számban. - Nem tudok vigasztalót mondani ezzel kapcsolatban. - felelem kicsit tanácstalanul. Nem ismerem az isteneket, nem tudom, képesek-e arra, hogy másképp viselkedjenek vele, vagy akár velem. Nem tudom, van e olyan, aki méltó lenne Sif figyelmére, lévén egész életemet Midgardon töltöm. Néha soknak tartom a leány figyelmét, főleg ahogy észreveszi a sebemet és azt kezelni akarja. Jön, arrébb húzom a fejem. Megint jön, megint arrébb megyek. Aztán megint és megint, végül már majdnem szaladhatna is utánam, de megállom a késztetést és inkább hagyom, hogy orromra másszon. Közben a válaszadást a kérdésemre ravaszul kerüli meg Njördről, de nem igazán tudok ezzel sokáig foglalkozni. Az nem fáj, ahogy a sebhez lép, az viszont igen, amikor hozzá ér. Leesik rólam ahogy elkapom a fejemet, és bensőmből morgás tör fel az érzésre. Szabadkozására fújtatok kettőt. - Friss még. Ne piszkáld!- morranok feszülten, leengedve a fejem. Tőlem nézheti, ha akarja, de ne nyúlkáljon bele. Így is megszenvedtem a horog kiszedése így is hajnalig tartott. Ami ezután következik, az azért engem is meglep. Az istennő leveti magát a szikláról, aztán növényt gyűjtöget. Én fentről figyelem, egészen addig, amíg nem szól, hogy segítsek. Egy pillanatig sem gondolkodom ennek mikéntjén, azonnal elindulok lefelé. A fejemre ültetve emelem ki a vízből a nőt és viszem fel a szirtre. Mintha valami nagy dolgot tettem volna, szinte gyermeki csillogással a szemében száll le rólam és mondja izgalmasnak a dolgot. - Izgalmas? Ez? Asgard ennyire unalmas hely, hogy ahhoz képest még egy ilyen utazás is izgalmas tud lenni? - kérdezem kicsit hitetlenkedve, fejemet a földre helyezve mellé. Aztán a hínárra is rá kérdezek, mire felhoz egy emberi titkot és aztán... Betömi a fejébe. Ez olyan váratlanul ér, hogy egy pillanatra a levegőt is elfelejtem venni, aztán görcsbe ránduló arca láttán kitör belőlem a nevetés. Habár hangom öblösen hangzik fejeben, a valóságban úgy néz ki, mintha hang nélkül köhögnék. - Na szépen vagyunk, megeszed, ami meggyógyítana? - kérdezem szórakozottan, tekintetemben talán derűt olvashat ki. Aztán betömi a másik felét is, és amint "kész" a gyógyír, felém lép, kezében a nyákos, nyálas, zöld maszattal. Nem vagyok finnyás, nem érdekelne, hogy hozzám ér vele, igazából csak a hatásosságában kételkedem kicsit. A halandók zagyvaságokat tudnak néha kitalálni, de kíváncsi leszek, ez az lesz-e. Mivel kéz nélkül nehezen mászik fel rám, nyelvemmel segítek rá kicsit és lököm fel fenekét, talán túl nagy lendülettel, de ezt nem igazán tudom kiszámolni, olyan könnyű nekem, mint valami kis hópihe. Amikor azt mondja, most maradjak nyugton, morgolódok egy kicsit, de azért a hozzá tett kérlek sokat javít a kedélyállapotomon. Kicsit összerezzenek, amikor a nyílt sebre teszi a masszát, de nem dobom le. A fájdalmat inkább a szirten vezetem le: farkam vége annak csúcsára tekeredik, izmaim összeroppantják és zúzzák a köveket, letörve egy darabot a hegyből, amelyet aztán addig tartok, amíg nem enyhül az érzés. A figyelmemet a fájdalomról a dúdolgatás is eltereli, és amikor már nem kell az ormot tartanom, egyszerűen elengedem azt, hagyva, hogy a vízbe zúgjon. Kicsit arrébb is megyek, Siffel a fejemen, hogy ne legyünk annyira az orom szélén. - Köszönöm. - mondom, mikor végez, de azt nem tudná elrejteni, hogy reszket. Megvárom amíg leszáll, aztán fejemet a mögöttünk lévő erdő felé fordítom. Ha már segített nekem, én miért ne segítsek rajta? Kúszva indulok a fák felé. Azokhoz érve oldalt fordítom a fejem, számba fogok egy vaskosabb fenyőt, és addig csavarom és húzom, míg el nem engedi a gyökereit. A termetes növényt közelebb viszem hozzá, aztán megkerülöm Sifet, fölé magasodok hátulról és számat kitátva lehelek tüzet a fára. Pár másodpercig tartom a tüzet, hogy rendesen megmaradjon a láng, kiszáradjon a fa. Gyanta és fenyőillat száll tőle a magasba, meg persze füst. - Szárítkozz meg. Még a végén szemet vet rád egy halandó. - mondom, bár kétlem, hogy bárki is a közelbe jönne, engem látva. Testemet magam is a fa köré gyűrűzöm, körbe zárva a nőt is.
Vendég —
Morcogós megjegyzésére vissza kell folytanom a nevetést, hogy ne bugyanjon ki belőlem. Helyette jócskán leveszek hangszínemből: - Ne haragudj! Csak izgatott lettem, hogy te vagy az és nem valami szörny jött, hogy megegyen. Őt figyelem, a napon megcsillanó alakját. Ahogy a víz szikrázva, millió kis patakban folyik le sikamlós testén. Mindig is lenyűgözőnek tartottam megjelenését. Nem fért a fejembe, hogy egy ilyen lény, hogy kényszerülhet istentársaim keze alatt olyan sorsra, amire mindig szánják. Többet érdemelne, de... talán majd egy másik ciklusban. - Nem, nem változom - mondom fanyarúan, ahogy szemem követi a lepergő hó utján, amit szusszanása küldött a magasba. - Ugyanaz a lány vagyok, akit mindenki a háta közepére se kíván - próbálok viccelődni, de mosolyom erőltetett. Mert valójában igaz. Figyelmemet viszont eltereli a tény, hogy megsebesült. Ez rögtön kitöröl a fejemből - vagyis inkább visszaszorul - minden sérelmet és bánatot. Arra koncentrálok, hogy közelebbről is megvizsgáljam a sebét. Közeledésemre természetesen makacskodik. Nem is számítottam másra, és valójában meg is értem a dolgot. Emlékszem az első pár alkalommal, amikor megközelített, miközben én sírtam, legalább olyan barátságtalanul próbáltam megvédeni magam tőle és kérdéseitől, mert azt hittem, hogy ugyanúgy csak megsérteni akar... Akár tudatosan vagy öntudatlanul. Helyette mindig, ítélkezés nélkül meghallgatott. Ha volt egy-két megjegyzése is, az inkább az Áz csoportunk tagjaira esett, nem rám. Emiatt, bár mindenkin szívesen segítenék, aki bajba esett és megérdemli, még inkább felerősödik bennem az érzés, hogy segítsek rajta. Így hát nem adom fel, hogy megszemléljem magamnak, és újabb lépést teszek irányában. Végre aztán ő is felhagy fejének forgatásával, és tűri, hogy az orrára mászva megtapogassam. Közben újabb kérdést tesz fel, amit én kisebb kikerülő válasszal illetek. Njörd említésére viszont meglepettnek tűnik, bár ezt inkább értem, mint látom rajta. Kígyó pofájáról érzelmet leolvasni igazán nehéz lenne. Megint megvonom a vállam, mintha nem számítana igazán, mégis számomra szinte észrevehetetlen mosoly kerül az arcomra. - Ő legalább hajlandó pár percnél többet is eltölteni a közelemben. Beszélgetni is szoktunk... Mondandóm azonban hirtelen félbeszakad, ahogy óvatos nyomkodásom ellenére fájdalmat okozhatok, és Jörmungandr vergődni kezd. - Vááöu! - szakad ki belőlem, ahogy lecsusszanok róla, és meztelen talpaim finoman csattanak a hideg kövön alattunk. - Bocsáss meg, nagyon fájt? Csak látni akartam mennyire indult gyógyulásnak a dolog. Amint megbizonyosodtam arról, hogy nem okoztam azért olyan nagy kárt, már megyek is, hogy tervemet előkészítsem. Levetem magam a mélybe, hogy a tenger aljáról hozzak fel neki valamit. Amikor újra felbukkanok azonban, realizálom magamban, hogy nem tudnék egy könnyen visszamászni, főleg úgy, hogy Jörmungandr teste a sziklaszírt köré van tekeredve. Segítséget kérek, hát, reménykedve, hogy nem okozok ezzel neki túl nagy bosszúságot. Valójában soha nem gondolkoztam azon, hogy milyen érzés lehet egy hatalmas kígyóként közlekedni a világban... Arra számítok, hogy esetleg a farkát lendíti felém, amiben megkapaszkodva visszahelyez a kiindulópontra. Meglep viszont, amikor nem így tesz, helyette fejével indul meg lefelé és elmerül a vízben. Fejemet forgatva magam alá irányítom tekintetem, és úgy keresem, követem útját, hogy aztán egy izgatott hang hagyja el ajkaimat, amikor megültet magán. A nyaka fölött kicsivel helyezkedem el és combjaimmal automatikusan ráfeszítek, hogy a sodrás ne vigyen le róla, amikor tovább indulunk vissza. Kezeimmel is megkapaszkodnék, de a csúszós hínár, amivel tele a kezem ezt nem engedi. Hamarosan ismét ugyanott vagyunk, ahonnan kiindultunk. Én magam egyensúlyozva lecsusszanok feje tetejéről, miközben nedves ruhámat próbálom magam alatt tartani, hogy bőrömet ne sértsék meg éles pikkejei. Aztán boldogan feléfordulok. - Ez nagyon izgalmas volt! - mondom neki kipirulva, majd kérdésére lenézek a kezemben tartott növényre. - Ah... Igazából ezt valamelyik ember titkából szereztem. Segít a sebek gyorsabb gyógyulásában - magyarázom, majd ezen végszóval betömöm egy részét a számba. Arcom összefanyarodik a savanyú íz alatt, ami nyelvemen robban, de igyekszem alaposan megrágni minden darabot, amíg nem egészen pépessé nem örlödik a fogaim alatt. Még többet teszek aztán a számba, míg nem már mindkét oldalt kidudorodik arcom, ahogy a növenyen nyammogok. Közben tekintetem az égre emelem, mert kissé zavarba ejt, hogy mindezt fekete figyelő szemei közepette végezzem. Főleg, mivel hogy említettem, hogy arcáról semmit nem lehet leolvasni. Hamarosan sikerül jól megrágnom a növényt, hogy az egész egy nagy pépes, nyálkás, zöld massza lesz. Majd egy visszafogott hanggal az egészet az összetartott tenyerembe köpöm. Aztán felnézek rá. - Most maradj megint nyugton! - utasítom, majd eszembe jut, hogy kivel is beszélek, és hozzáteszem: - Kérlek! Ha engedelmeskedik akkor kissé kellemetlenül - tekintve, hogy kezeimet nem tudom használni - visszamászom rá, majd a seb előtt térdelve a nedves gyógyiszapot elkezdem rákenni a sebre. - Ez lehet kicsit csíp, de kérlek, most ne dobj le mielőtt végeztem! Halkan dudolgatni is kezdek - egy ostoba, vidám dalt, amit emberektől hallottam a tűz körül táncolva énekelni -, miközben dolgozom. Próbálok olyan puha és gyengéd lenni, amennyire csak lehet, de közben nem hagyok ki egyetlen szegletet sem. Közben ahogy az adrenalin elhagyja a testem, észreveszem, hogy úgy reszketek, mint a nyárfalevél. Azt hiszem ez a hideg az elázott ruhámmal kombinálva még isteni mivoltomra is hatással van. De a dacosan küzdő nap majd segít abban, hogy felmelegedjek. Azaz felmelegedjünk... elvégre a kígyók szeretik a napsütést, nemigaz?
Úgy tűnik, meglepi, hogy engem talál itt. Vagy én találom őt, nézőpont kérdése. A nevem kiáltva hagyja el ajkát, míg elindulok, hogy körbe vegyem. Ha másra számított, más szörnyre, talán valami harapnivalóm is lesz. Bár az éjszakai ox fej már a gondolatra is megüli a gyomromat. - Ne kiabálj, hallak így is. - szólok morranva a suttogással kísérve, aztán fejem leteszem a földre, kicsit meg is ropog alattam a hó, a fagyos talaj. Kényelmesen elhelyezkedek, míg kérdésemre adott válaszát hallgatom. Amikor lebiggyeszti ajkát, egy kicsit elfog a bűntudat, de csak egy kicsit. Orromon át egy nagy szusszanásnyi levegőt fújok ki, a hó szikrázva repül le a szirtről a mélybe. - Akkor legalább te se változol a ciklusokkal. - jegyzem meg nyugodtan. Sif valóban nem az a fajta volt, aki rajtam gúnyolódott volna bármikor is, talán épp ezért viseltem el a társaságát olyan könnyen. Viszont azt is tudtam, hogy sok gondot okozhat még neki az, ha mindig rendszeresen jár vissza Midgardra, hogy elsírja nekem a bánatát. Egyébként sem kedvelik őt, ha megtudják, hogy egy száműzöttel tölti az idejét, csak rosszabb lesz neki. Sőt.. ahogy kimondja, hogy megsebesültem, már tudom, hogy lesz ennél rosszabb is, amit megtudhatnak. Feje egy magasságban van szememmel, de a felfelé kitüremkedő hús még így is látható fejemen. Amikor közelebb ér, elhúzom a fejem. - Hagyd. - teszem arrébb, tőle pár lépéssel. Persze, ha makacskodik nem húzom el többször a fejem még kettőnél többször. Hamarabb szabadulok ettől a fojtó gondoskodástól, ha hagyom magam. Sóhajtok egyet, és fejemet lejjebb nyomom a talajon, mélyen benyomva azt, hogy láthassa, mi van rajtam, de ha meg is akarja érinteni, akkor már rá kell, hogy térdeljen az orromra. Végül is mit árthat? Hagyom neki. Amikor azonban megnyomkodja, fájdalmasan rántom hátra magam, testem kellemetlenül kezd mozgolódni a szirten. Ha nem figyel, a mozdulat talán a fenekére lökheti őt, bár nem áll szándékomban bántani őt, és a belőlem feltörő morgás is inkább szól a friss sérülésnek, mint neki. Mikor tompul a fájdalom, akkor helyezem vissza a fejem ismét a földre. Amikor rákérdezek, hogy megint az istenek bántották-e, épp azzal az egyértelműséggel válaszol, amitől megforgatnám a szemem, ha tudnám. - Njörd... - ismétlem a nevet kicsit ízlelgetve azt. A tenger és az óceánok nem vetnek ki magukból, ami azt jelenti, hogy ő épp oly semlegesen áll hozzám, mint én hozzá. Azt viszont nem tudom nem észrevenni, hogy miként változik arckifejezése az isten nevére. - Kedves a szívednek? - kérdezem meglepetten. Azért ez már újdonság ebben a ciklusban. A válasz kicsit várat magára, mert a nő hirtelen gondol egyet és a szirt szélére áll. Fejem csak kicsit emelem el a földről, érdeklődően kutatják a szemeim, aztán leveti magát. Ha halandó lenne, még azt gondolnám, hogy véget akarna vetni az életének, de mivel egy istennőről van szó, ezért inkább csak értetlen vagyok. Előrébb kúszok, fejemet leengedem a szikláról, hogy lefelé pillantva utána tekintsek a habzó hullámokra. Kis időbe bele telik, míg várok, és már-már azt gondolom, hogy elnyelte őt a tenger, amikor megjelenik a felszínen. Hangját elhozza nekem a szél és én egy kicsit oldalra billentem a fejem, de végül eleget teszek a kérésnek. Testem megindul, s vele én is. Lassan kúszok le a sziklás hegyoldalon, igyekezve, hogy ne törjem össze, nehogy az istennőre hulljon valami. Mellette ereszkedek a vízbe, fejem eltűnik a mélyben, ahogy lassan utána kúszó testem is. Nem merülök mélyre, egyébként sem tudnék, de annyira igen, hogy alá tudjak kúszni a fenéken. Megemelem fejem, s vele őt is kiemelem a vízből, helyet foglalhat a seb fölött pár lépéssel, majdnem a nyakam kezdeténél. Óvatosan kúszok fel ismét a szirten, így hogy utasom van, jobban oda kell figyelnem, hogy hogyan helyezem el a fejem, de végül csak visszaérünk a kezdeti pontra. Fejemet oldalra biccentem, hogy a nő lecsússzon róla, aztán ahogy korábban is, úgy most is körbe tekeredem a szirten. - Mit hoztál? - nézek a kezében lévő zöld növényre, aztán nem kerüli el a figyelmem testére tapadó vékony ruhája sem, amely szó szerint semmit nem bíz a fantáziára. Némán nyalom meg ismét a levegőt, és tűzcsiholáson gondolkodom, bár ahhoz előbb száraz gallyak kellenének. Bárhonnan, a hóban ilyen pedig nehezen lesz található.
Vendég —
Amikor már egészen közel van kezdenek bennem a kételyek felmerülni és egyben szívverésem is gyorsabb lesz. Mi van, ha egyáltalán nem barátságos és meg akar enni? Mondjuk akkor még mindig tovább tudok állni és inkább látnám először, hogy mivel van dolgom. Aggodalmaim úgy látszik nem igazolódnak be, amikor egy ismerős feketén csillogó fej emelkedik ki a súlyos víztömegből. - Jörmungandr! - kiáltok fel, ahogy eltátom a számat, miközben méretes alakja a szikla köré igazodik. Nem is tudom, hogy miért nem jöttem rá, hogy ő lehet az. Bár világainkban sok szörny lesi az emberek balsorsát, tudhattam volna... vagyis inkább érezhettem volna, hogy Ő közelít felém. Beszéltünk már egy párszor, előző ciklusaim alatt és kissé elpirulok, amikor eszembe jut, hogy mindig hajlandó volt meghallgatni a jajveszékelésemet. Valószínűleg most is túlságosan el voltam merülve a saját gondolataimban, hogy tisztán lássak. Felállok, amikor egészen fölém magasodik, hogy szememmel követhessem az övét. Fülem mögé simítok egy hosszú, arany tincset, és közben vetek rá egy mosolyt, de ez hamar az arcomra fagy. Nem a hidegtől, ami körbe vesz, hanem nekem szegezett barátságtalan kérdésétől. - Hogy gúnyolódni? - kérdezem megdöbbenve, ahogy követem őt miközben nagy kígyóteste a szírt - amin állok - köré tekeredik. - Mégis miért tennék olyat? Tudod, hogy nem lelem az örömem ilyesmiben. Lebiggyed a szám, mert tudhatná. Talán ez az első találkozásunk ezen ciklus hajnalán, de már ismer annyira régebbről, hogy tudja: mások szenvedése nem jelent számomra szórakozást. Túlságosan ismerem milyen a másik oldalon lenni, hogy bárkivel, aki élcelődik vagy viccet csinál a másikból együttérezzek. Fejét ekkor leteszi elém a puha, szinte a hullámok által simára karcolt kőre és én észreveszem a sebet. Meglepetten elnyílik a szám és nagyot dobban a szemem, ahogy befogadja a rózsaszín hús látványát. - Ah! Megsebesültél - hozom szóba a tényt, és előrelépek egyet tétován. Kezemet kinyújtom felé, de biztos vagyok benne, hogy azért még nem bízik meg bennem annyira. Ez nem bánt. Tudom, hogy sok fájdalom érte őt is a múltban. Megértem. Így inkább megpróbálok kedvesebb lenni. - Szabad? Közelebb merészkedem nagy fejéhez, ami legalább akkora, mint én vagyok. Tudom azt is, hogy milyen nagy fogai vannak, és hogy egyetlen szájtátással eltudna nyelni. Mégsem vagyok ideges... Vagyis a jobb szó, hogy nem félek. Szívem ennek ellenére hevesen zakatol, mégis csak egy nagy és veszélyes ragadozó közelében vagyok. Érdekes, hogy az istenek közül senkinél nem érzem ezt... a jelenlétet, mint Jörmungandrnál. Óvatosan kinyújtom felé a kezeimet, hogy két tenyeremet a seb két oldalára helyezzem, ha hagyja. Lassan, gondosan megvizsgálom a mélységét, hogy mennyire indult már gyógyulásnak. Közben ő a többiekról kérdez. Kissé zavarba jövök megint, hogy ennyire megmaradt benne, amikor meséltem neki nehéz napjaimon. Aztán csak a szomorúság marad hátra, ahogy azon gondolkozom mit válaszoljak neki. - És te megint itt vagy, Midgardon - mondon keserűen és megvonom a vállam. - A Vánokkal nem találkozom annyit... Njörd egész kedves - jegyzem meg tétován, bár talán nem ez a legjobb szó, amivel a férfit illetném. De... azt hiszem tetszik intenzív figyelme, amit rám fordít mostanában. Bár az is lehet, hogy csak szeretném, hogy tetszen. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudom mi a különbség. Inkább annyiban hagyom ezt a témát, egyelőre. Helyette megnyomkodom az orra felett lévő sebet, finoman, majd elengedem. - Várj itt egy pillanatot! - mondom neki, feltartva egyik kezem, amivel jelzem, hogy maradjon a helyén. Aztán hosszú, fényes testére esik a pillantásom és a mögötte meghúzódó félig havas, erdős tájon. Ami neked kell azt viszont ott nem fogom meglelni, és amúgy sem hiszem, hogy át tudnék rajta mászni, anélkül, hogy ostobát csinálnék magamból. Így pördülök egyet tengelyem körül, és hátra, azaz felfelé indulok meg, egészen a szikla piciny, hegyes végéhez. Egyszerű ruhámat éppen csak finoman lengeti a szél. Az idő továbbra is csendes és a nap próbál valami kis melegséget csempészni a rideg délutánba. Lenézek magam elé a messzi mélybe és egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán eszembe jut, hogy az fontosabb, hogy segítsek Jörmungandron. Így veszek magamhoz egy mély lélegzetet, majd leugrok a szirtről. Fülem mellett sípol a szél, mielőtt becsapódnék a hihetetlen rideg tengerbe. Izmaim összerándulnak az ingerre, és görcsösen megmozdulni sem tudok... Aztán ez lassan elengedi végtagjaimat és már úszom is tovább. Le, még alább. A sötétség, éppen csak nyaldossa a testem, de hamarabb elérem, amit keresek. Feltépek a zöld, nyálkás növényből annyit, amennyi belefér a markomba, majd a lábammal ellököm magam homok aljtól. Visszaevezek a felszín felé, és egy hatalmas sóhajtással török a felszínre. - Jörmungandr! - kiáltom boldogan, és ha kidugja fejét kíváncsian a sziklaszírt felett, akkor integetek is neki, kezemben a zsákmányommal. - Segítenél?
A villámlás egy pillanatra nappallá változtatta az éjszakai sötétséget. A dörrenés megrázta a tengert, a vihar által felkorbácsolt hullámok habosan nyaldosták a hajó oldalát. Olyan erős volt a víz taszítása, hogy kénye kedvére dobálta a kereskedők vitorlását a vízen. Újabb villám cikázott át az égen, a koromfekete felhőket derengőn megvilágítva. Ebben a világos háttérben tűnt fel számukra annak a hatalmas kígyó-sárkány teste és megemelt feje, amely tátott szájjal bámult oldalra, gyomorforgató üvöltése bele simult a villám dörrenésébe. A süvítő szél elnyomta hosszú testének zaját, ahogy az a vízbe csapódott, de a morajlás sokáig nem múlt el.
A másnapi időjárás olyan szikrázó napsütéssel ajándékozta meg Midgardot, mintha csak bocsánatot akarna kérni tőle az éjszakai tombolásért. A felhők lomhán kúsztak az égen, a tenger vize fényes kékséggel terült el a tájon. A fejem nehézkesen fekszik a mélyben, olyan mélyen, hogy a napfény sem ér le odáig. Testem körbe veszik a halak, és örülök a nyugalomnak, amit kiharcoltam magamnak. A tegnap éjszaka után jól esik a pihenés. Testem elnyújtva fekszik, és egészen addig meg nem mozdul, amíg meg nem érzek valamit. Kinyílnak szemeim a sötétben, színük oly fekete, hogy egy résnek tűnnek a valóságban, mintha nem létezne ott semmi. Fejem hátra fordítom, és ahogy erősödik az érzés, úgy koppan valami a tenger alján is. Dühösen indulok meg az irányba, arra számítva, hogy az áz tért vissza egy újabb verekedésre, még is, minél közelebb érek, annál jobban elbizonytalanodok. Nem, ez nem a viharisten, de még csak nem is egy óriás. A testem úgy kúszik a fenéken, mintha csak a földön lennék súlya mély árkot hagy maga mögött a köves, homokos aljzaton, és minél közelebb érek a parthoz, annál kevesebbet takar a víz belőlem. Elérnek hozzám a nap sugarai, meglátom a víz áttetsző tükrén keresztül a kék eget, és valamilyen aranyló szikrázást. Amikor elérem a szirtet, lassan kiemelem fekete pikkelyes fejemet a vízből, és szembesülök azzal, hogy ki bolygatta meg a vizet amelyben élek. Az aranyló csillogásról is kiderül, hogy nem ékkő okozza, hanem az istennő haja az, amelyet szabadon lobogtat a szél. Amint fölé magasodok, a tenger cseppjei vízesésként hullnak alá a habokba. Orrom fölött nem sokkal a pikkelyeket feltört seb tátong, rózsaszín húsomon látni, miként kezdett gyógyulni a horog helye. A villás nyelvemmel megkóstolom a levegőt, érzem rajta Őt. A félelmét, a bizonytalanságát, az erejét. - Minek köszönhetem a látogatást, Sif? Jöttél gúnyolódni "Thor fogásán"? - szólal meg fejében a dallamos, gúnyos hangom, sziszegő kórussal körbe öltve. A testem előre dőlve ütközik a szirtnek, a kövek megropognak alattam, jó néhány le is zuhan a mélybe, ahogy összezúzom őket, míg oldalt hullámzó mozgással megyek el az istennő mellett, és kerülöm meg testemmel, elzárva tőle a menekülés útját... Bár egyelőre nem is tűnik úgy, mint aki menekülni akar. Inkább tűnik úgy, mint aki sírt, ezt nem tudja elrejteni a pislogást nélkülöző, érdeklődő szemeim elől. Amint kényelmesen körbe tekeredtem a szirten. Fejemet a földre engedve figyelem új társaságomat egy kis időre, nyelvem újra megnyalja a levegőt. Emlékszem rá. Mindenre emlékszem, ami az elmúlt pár ciklusban történt. Furcsa, hogy hiába próbálok változtatni a dolgokon, hiába cselekszem másként, hiába öljük le egymást, ezek az istenek egyszer sem voltak képesek arra, hogy másképp viselkedjenek. Én minden ciklus alkalmával Midgardon kötöttem ki, és talán egy tucatjára látom már az istennő meggyötört arcát. - Tán megint bántottak az ázok és vánok? - kérdezek rá az egyértelműre, és habár ideges és gúnyos voltam eleinte, most inkább csak unott, és költői ez a kérdés. Hát persze, hogy megbántották. Mindig ez történik.
Vendég —
Dühödten törlöm le könnyeimet mik lassan az arcomra fagynak. A hideg egészen a csontjaimig hatol, de soha nem ér el igazán. Ha ember lennék, akkor már biztosan jéggé fagytam volna ilyen cudar időben. Talán jobb is lenne úgy mindenkinek... Szipogok egyet, és mérgemben felmarkolok egy mellettem pihenő kavicsot, majd egy kiáltással az alattam elterülő mélységbe hajítom. Egy tompa placcsanással éri el a szinte fekete víztömeg felszínét, hogy aztán örökre eltünjön a tenger alján. Azt kívánom bár csak én magam is ilyen egyszerűen eltűnhetnék... Akkor talán nem okoznék ennyi problémát istentársaimnak. Akkor nem tudnának ilyen könnyen megbántani... mert nem lenne probléma. Frusztráltan lengetem lábamat a kivételesen teljesen nyugodt északi tenger felett. Jó búvó helynek tűnt ez a magasba nyúló vékony sziklaszírt, ami annyira meredek volt, hogy a halandók számára egyértelműen veszélyesnek tűnt. Így legalább senki nem merészkedett ide, és lehettem egy magam fájdalmamban. Nem akartam, hogy bárki is lássa rajtam, hogy mennyire rosszul esett, ahogy viselkedtek körülöttem. Bár fogalmam sincs, hogy igazából érdekelné-e őket, hogy ha kiderülne. Éppen az a baj, hogy olyan, mintha nem is számítana, hogy szavaik és tetteik milyen módon sebeznek meg. Talán bele sem gondolnak igazán, hogy pillantásaik és tetteik mit eredményeznek. Csak saját magukat akarják védeni a csúnya, gonosz titok lopótól... Mintha direkt akarnám kiszedni belőlük az összes mocskos kis gondolatukat. Frusztráltan még egy követ hajítok a másik után, csak hogy legalább ők ne legyenek egyedül. Nekem úgy tűnik más Sors jutott a Kilenc Világon. Néha elgondolkozom azon, hogy miért történt így... Miért kellett kiformálódnom? Miért hozták, rendelkeztek úgy a Nornák, hogy valaki legyen olyan hatalmas, hogy a világunk lényeinek titkaival és elsugdosott gondolataival törődjön, akár farmer törődik a vetéssel. Néha arra gondolok, hogy nem fogom többé ezt csinálni, nem fogok több titkot elvenni... Aztán ránézek az egyik istenre, aki pár perc erejéig a közelembe merészkedett és már hallom a csábító suttogást a fülemben, ahogy hív... hogy tudjam meg, hogy vegyem magamhoz. Ellen állnék, ellen akarnék állni, de tudom milyen érzéssel tölt el, amikor magamba szívom azt az erőt, mivel hatalmas fel az a tudás... Így mégis mindig megteszem. És még jobban utálnak miatta. Szomorú merengésemből valami furcsa dolog hívja fel a figyelmem. Először nem is igazán veszem észre, csak a szemem sarkából látok valami mozgást. Azonban a dolog csak nem akar eltűnni, sőt... Felemelem a fejemet és elnézek a távolba. Hogy aztán meglepetésemben eltátsam a számat. Az éjszaki tenger ma kifejezetten világos színt öltött magára, talán mert ma nem akar viharosan csapdosni, hogy hullámai akár egészen a lábamig felérjenek. Helyette ez a csendesség azt eredményezi, hogy minden mozdulat csak még egyszerűbben észrevehetőbb legyen. Emiatt már messziről látni, ahogy egy hatalmas, sötét alakzat közeledik felém. Először azt hiszem egy árnyék, de az ég legalább olyan tiszta, mint a víz alatta. A két testvér ma nem veszekszik, csak nyugalmasan ölelik körbe egymást. A fekete árny, ami hullámzó mozgásával egyre közelebb és közelebb ér tehát a vízben van. És hozzám jön. Legalábbis ez az egyetlen magyarázat tűnik reálisnak. Egy ideig habozok, hogy mit kéne tennem... Elfutnom? Esetleg megpróbálnom megvédeni magam? Van egy-két trükk a tarsolyomban, és ha akarom az utolsó pillanatban is el tudok tűnni... ám szörnyekkel szemben nem tudom mennyi esélyem van. Mégis... kíváncsi énem - az amelyik végül soha nem engedi, hogy az összegyűjtögetett titkaimat, mint sárkány a kincsét, kiengedje a kezei közül és ne szerezzen újabbakat - arra késztet, hogy maradjak. Hogy megtudjam mi közeledik és mit akar tőlem. Így csendben figyelem a hatalmas fekete tömeget felém úszni, és csak tovább lengetem cipőtlen lábam az alattam húzódó mélység felett.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
